Raszkolnyikov feltámaszkodott, felült a díványon. Erőtlenül intett Razumihinnek, hogy szüntesse be a vigasztalás zavaros és heves áradatát, amelyet anyjára és húgára zúdított, aztán megfogta a kezüket, és percekig némán nézte, hol egyiket, hol másikat. Anyja megijedt a tekintetétől. Szenvedés égett abban, de valami egyéb is volt benne - merevség, szinte őrület. Pulherija Alekszandrovna elsírta magát.

Avdotya Romanovna sápadt volt, keze reszketett a bátyja kezében.

- Menjetek haza... vele - mondta Rogya akadozva, és barátjára mutatott. - Majd holnap... holnap mindent... Már régebben érkeztetek?

- Ma este - felelte az anyja. - Szörnyen késett a vonat. De, Rogyám, én semmi kincsért el nem megyek innen. Itt maradok éjszakára melletted.

- Ne kínozzatok - mondta a diák ingerült kézmozdulattal.

- Én maradok itt nála - jelentette ki Razumihin. - Egy percig se hagyom magára. Ördög vigye a vendégeimet, másszanak a falra. A bácsikám majd elnököl nekik.

- Ó, hogy köszönjem, hogy háláljam meg - kezdte Pulherija Alekszandrovna a kezét szorongatva, de Rogya megint a szavába vágott.

- Nem bírom ezt, nem bírom tovább - hajtogatta izgatottan -, ne gyötörjetek! Elég! Menjetek már... nem bírom!

- Gyerünk, anyácskám, legalább a szobából menjünk ki egy percre - suttogta ijedten Dunya. - Agyonkínozzuk, hát nem látja?

- De hát rá se nézhessek három hosszú év után? - És Pulherija Alekszandrovna megint sírva fakadt.

- Várjatok! - szólt rájuk Rogya. - Mindig belebeszéltek, pedig úgyis zavaros a fejem... Luzsint láttátok már?

- Nem, fiam, de már tudja, hogy megérkeztünk. És hallottuk, hogy olyan kedves volt, és ma meglátogatott - fűzte hozzá kicsit félénken.

- Olyan kedves volt... igen... Tudod, mit mondtam Luzsin úrnak, Dunya? Hogy lelököm a lépcsőn, menjen a pokolba.

- No de, Rogya... talán csak nem... nem akarod azt mondani... - kezdte rémülten Pulherija Alekszandrovna, de lányára pillantott és elnémult.

Avdotya Romanovna merőn nézte a bátyját, és várt egy másodpercig. Már tudtak a szóváltásról. Nasztaszja elmondta, amit megértett belőle, és azóta kínos aggodalomban várták a magyarázatot.

- Dunya - folytatta Raszkolnyikov, bár nehezére esett a beszéd -, én ezt a házasságot nem akarom. Tehát holnap, mihelyt találkoztok, ki kell adnod az útját, úgyhogy híre se maradjon.

- Istenkém! - fohászkodott az anyjuk.

- Gondold meg, mit beszélsz, Rogya - csattant fel Avdotya Romanovna, de nyomban erőt vett magán. - Látom, olyan állapotban vagy most... nagyon fáradt lehetsz - tette hozzá szelídebben.

- Azt hiszed, félrebeszélek? Nem igaz! Az én kedvemért akarsz hozzámenni! Nem fogadom el az áldozatot! Tehát holnapra írd meg neki, hogy szakítasz vele, reggel ideadod nekem a levelet, hogy elolvassam, és megvan!

- Azt nem tehetem - mondta sértődötten a lány. - És mi jogon...

- Dunyecska, te is olyan indulatos vagy! Hagyd abba, majd holnap... - Pulherija Alekszandrovna gyorsan odalépett a lányához, és ijedten csitította. - Jaj, igazán jobb, ha elmegyünk.

- Nincs eszén! - kiáltotta az ittas Razumihin. - Hogy is merne különben... Holnapra elpárolog a bolondériája... Kidobta ma, annyi szent. És az, persze, megharagudott... Előbb szónokolt itt, kitálalta a tudományát, aztán elsompolygott.

- Szóval... igaz! - siránkozott Pulherija Alekszandrovna.

- Tehát a holnapi viszontlátásra - mondta részvéttel a lány. - Gyerünk, anyácskám. Isten áldjon, Rogya!

- Ide hallgass, Dunya - Raszkolnyikov összeszedte maradék erejét -, tudom, mit beszélek. Ez a házasság alávaló dolog. Én talán aljas vagyok, de te ne légy az. Elég, ha csak az egyikünk az. És ha én aljas vagyok is, egy aljas lány nem lehet a testvérem. Vagy én, vagy Luzsin. Menjetek...

- Megőrültél! Te zsarnok! - rivallt rá Razumihin, de ő már nem felelt, talán nem is volt hozzá ereje. Hátradőlt a díványon, végképp kimerülten, és a falnak fordult. Avdotya Romanovna kíváncsian nézett Razumihinre, fekete szeme megvillant. A fiú összerezzent erre a pillantásra. Pulherija Alekszandrovna döbbenten állt még mindig.

- Én nem megyek el, semmi áron - súgta szinte kétségbeesetten Razumihinnek -, meghúzódom itt valahol... Kísérje haza Dunyát.

- Akkor mindent elront - súgta az vissza indulatosan. - Gyerünk ki legalább a lépcsőházba! Világíts, Nasztaszja... Esküszöm - folytatta félhangosan, már kinn a lépcsőn -, esküszöm, alig pár órával ezelőtt majdnem megvert engem meg a doktort. Még a doktort is, értik? És az is engedett, nehogy ingerelje. Elment, én pedig idelenn őrködtem, de ő felöltözködött és meglépett. Most is megszökik, ha tovább ingerlik. Most, éjnek idején! Még kárt is tehet magában!

- Úristen! Mit beszél?

- Aztán meg Avdotya Romanovna nem maradhat egyedül azon a kvártélyon. Gondolja meg, micsoda hely! Az a csirkefogó Pjotr Petrovics nem tudott jobb szállást szerezni? Eh, berúgtam egy kicsit, azért pocskondiázom, ne törődjenek velem.

- Bemegyek a háziasszonyhoz - makacskodott Pulherija Alekszandrovna -, megkérem, hogy adjon valami kis zugot éjszakára kettőnknek Dunyával, hiszen csak nem hagyom itt, ilyen állapotban! Lehetetlenség!

A lépcsőházban álltak, éppen a fordulónál, a háziasszony ajtaja előtt; Nasztaszja egy lépcsőfokkal lentebbről világított nekik a gyertyával. Razumihin szokatlanul felajzott állapotban volt. Félórával azelőtt, mikor barátját hazakísérte, sokat fecsegett ugyan, és ezt tudta is, de azért teljesen éber és majdnem friss volt, noha rengeteget ivott az est folyamán. Most azonban valóságos rajongás szállta meg, és mintha a szesz is csak most tódult volna hirtelen, kétszeres erővel a fejébe. A két hölgy között állt, kezüket fogva, és igyekezett meggyőzni őket; megdöbbentő nyíltsággal érvelt, és - talán hogy érveit ezzel is nyomósabbá tegye - jóformán minden szónál úgy szorongatta a kezüket, mint egy harapófogó. Avdotya Romanovnát pedig restelkedés nélkül majd elnyelte a szemével. Kínjukban meg-megpróbálták kiszabadítani kezüket a hatalmas, csontos mancsokból, de Razumihin ezt nem vette észre, sőt, csak annál hevesebben rángatta őket. Ha azt kívánják tőle ebben a pillanatban, hogy ugorjon fejest a lépcsőkorláton át, habozás nélkül megteszi. Pulherija Alekszandrovna remegve aggódott Rogyáért, és noha érezte, hogy ez a fiatalember nagyon is furcsa, és túlságosan szorítja a kezét, mégis a gondviselést látta benne, és igyekezett nem venni észre apró különcségeit. Viszont Dunya, aki éppen úgy nyugtalankodott a bátyja miatt, és nem is volt félős természetű, megdöbbenéssel, szinte ijedten figyelte a vad tüzet Rogya barátjának szemében, és kicsibe múlott, hogy el nem szaladt, és anyját is magával nem vitte. Nem is tudta volna legyőzni a kísértést, ha az, amit Nasztaszja elmondott ennek a különös embernek eddigi viselkedéséről, mérhetetlen bizalmat nem kelt benne. No meg látta is, hogy most már aligha szabadulhatnak tőle. És tíz perc elteltével már sokkal nyugodtabban nézte, mert Razumihin, szokásához híven, egykettőre kitárta a lelkét - ezen a szokásán jelenlegi állapota sem változtatott -, és így hamar megtudták, milyen emberrel van dolguk.

- A háziasszonyhoz nem mehetnek, ez képtelenség! - kiabálta Razumihin. - Ha százszor az édesanyja is, őrületesen felizgatná ezzel, akkor pedig - ördög tudja, mi lesz! Ide hallgassanak, megmondom, hogy csináljuk: most ott van mellette Nasztaszja, én hazakísérem magukat, mert egyedül nem mehetnek, Pétervár ilyen tekintetben... eh, de ezt most hagyjuk... onnan visszaszaladok ide, és negyedóra múlva, becsületszavamra, hírt viszek, jelentem, milyen állapotban van, alszik-e vagy nem, és a többi. Aztán hazaugrom, vendégeim vannak, mind részegek, és elhozom Zoszimovot, az az orvosa, aki kezeli... ott ül nálam ő is, de nem részeg, Zoszimov sose részeg... elcipelem Rogyához, és aztán oda, önökhöz. Szóval, egy órán belül kétszer kapnak hírt, éspedig a doktortól is, ami többet ér, mintha csak tőlem hallanák! És ha baj volna, esküszöm, idehozom önöket. Viszont, ha nincs baj, szépen lefeküsznek. Én itt alszom a lépcsőházban, ő nem is fogja tudni. A doktornak meg a háziasszonynál csinálok helyet, hogy kéznél legyen. Nos? Mi ér többet most neki, maguk vagy a doktor? Ugye, hogy a doktor! Persze hogy az ér többet. Hát csak menjenek haza. Itt a háziasszonynál nem maradhatunk, arról szó sincs. Nekem lehet, de magukat... be se eresztené... mert bolondos, féltékeny... Féltékeny volna miattam Avdotya Romanovnára, ha éppen tudni akarják. És önre is, asszonyom... De Avdotya Romanovnára okvetlenül. Teljesen kiszámíthatatlan. Különben... én is bolond vagyok... Eh, egye fene... Gyerünk! Nos, elhiszik, hogy igazam van? Elhiszik, vagy nem?

- Gyerünk, anyácskám - mondta Dunya. - Ne féljen, megtartja, amit ígér. Egyszer már életre keltette Rogyát, és ha igazán rábírja az orvost, hogy itt háljon, hát jobbat nem kívánhatunk.

- Ó... kegyed... megért engem... mert... mert angyal! - kiáltotta elragadtatva Razumihin. - Gyerünk! Nasztaszja, szaladj fel, egykettő, és ülj mellette a gyertyával. Negyedóra múlva itt vagyok.

Pulherija Alekszandrovna nem volt ugyan teljesen meggyőzve, de nem ellenkezett tovább, tűrte, hogy Razumihin karon fogja, és magával vonszolja a lépcsőn. Csakhogy most már miatta is nyugtalankodott: "Talpraesett, derék fiatalember, igaz, de vajon meg tudja-e tartani az ígéretét? Ilyen állapotban..."

- Tudom, most arra gondol, hogy kapatos vagyok - szakította félbe töprengését Razumihin, gondolatát kitalálva. Akkorákat lépett a járdán, hogy a két nő alig bírta követni. De ő nem vette észre. - Eh, nevetséges... vagyis részeg vagyok, mint a csap, az igaz, de nem erről van szó. Nem a pálinkától vagyok én részeg. Hogy magukat megláttam, az szállt a fejembe. De fütyüljenek rám... Ne törődjenek velem. Nem vagyok én magukhoz méltó... teljességgel méltatlan vagyok! Mihelyt hazakísértem magukat, azon nyomban, itt a csatornánál két veder vizet zúdítok a fejemre, és megvan... Ó, ha tudnák, mennyire szeretem magukat! Ne nevessenek ki, és ne haragudjanak rám... Mindenkire haragudhatnak, csak énrám ne... A Rogya barátja vagyok, tehát a kegyedék barátja is. Így legyen! Megéreztem én ezt előre... a múlt évben volt egy pillanatom... Különben, dehogyis éreztem meg! Az égből szálltak alá! Meglehet, hogy egész éjjel nem tudom majd lehunyni a szememet... Ez a Zoszimov attól félti, hogy megzavarodik... azért nem szabad ingerelni...

- Mit beszél? - kiáltott fel Pulherija Alekszandrovna.

- A doktor maga mondta? - kérdezte ijedten a lány.

- Mondta, de nem igaz, szó sincs róla. És olyan orvosságot is adott neki, láttam, valami port... De hát itt találtuk magukat a szobájában... bizony jobb lett volna, ha holnap érkeznek! Okosan tettük, hogy eljöttünk. És egy óra múlva Zoszimov beszámol mindenről. Az aztán nem részeg. Hogy most így berúgtam? Csak mert belevittek a vitába az átkozottak. Pedig megfogadtam, hogy nem vitatkozom többet... Micsoda badarságokat fecsegnek! Majdnem hajba kaptunk. Otthagytam nekik a bácsikámat elnöknek... akár hiszik, akár nem, teljes személytelenséget követelnek, ez az ő gusztusuk. Csak ne legyen senki ő maga, minél kevésbé lehessen ráismerni. Nekik ez a haladás teteje. És ha még a saját fejük szerint hazudnának, de hiszen...

- Nézze... - próbálta óvatosan félbeszakítani Pulherija Alekszandrovna, de ezzel csak szította a tüzet. Razumihin még harsányabb hangon folytatta:

- Mit gondol, azért haragszom rájuk, mert hazudnak? Badarság. A hazugságot szeretem. A hazugság az ember egyetlen kiváltsága a többi élőlény felett. A hazugság vezet el az igazsághoz! Hazudok, tehát ember vagyok. Egyetlen igazságot se fedeztek fel úgy, hogy előbb tizennégyszer vagy száztizennégyszer ne hazudtak volna. És ez tiszteletre méltó, alapjában véve. De mi még hazudni se tudunk a magunk eszével! Hazudj a magad módján, és megcsókollak érte. A magam módján hazudni majdnem többet ér, mint más nyomán igazat mondani. Az első esetben ember vagy, a másodikban csak szajkó. Az igazság nem szökik el, de az életet agyon lehet ütni. Elég példa van rá. Mik vagyunk most mind, kivétel nélkül, tudomány, fejlődés, gondolkodás, felfedezés, eszmék, vágyak, szabadelvűség, judícium, tapasztalat dolgában és minden egyéb tekintetben? Kis gimnazisták, első osztályosok. Szeretünk a más esze után járni, a más gondolatán kérődzni. Jól mondom? Így van? - kiabált ott az utcán, és közben rázta és szorongatta a két hölgy kezét. - Ugye, hogy így van?

- Istenem... nem is tudom... - rebegte szegény Pulherija Alekszandrovna.

- Így van, így... noha nem mindenben értünk egyet - mondta komolyan Dunya, és feljajdult, a fiú annyira megszorította a karját.

- Így van? Azt mondja, hogy így van? Akkor kegyed... kegyed - kiáltotta lelkesen - minden jóság, tisztaság, értelem és tökéletesség kútforrása! Adja a kezét, ön is, asszonyom, hadd csókolom meg a kezüket itt rögtön, térden!

Letérdepelt, ott az utca közepén, amely most szerencsére néptelen volt.

- Ne... ne... az istenért! Mit csinál? - kiáltott rá Pulherija Alekszandrovna most már módfelett izgatottan.

- Álljon fel! Álljon fel - kérte félig nevetve, félig zavartan Dunya.

- Nem én, amíg a kezüket nem adják! Így, most már jó. Felálltam, mehetünk. Szerencsétlen tökfilkó vagyok, méltatlan magukhoz, és részeg, és elsüllyedek szégyenletemben... és nem érdemlem, hogy szeressem magukat, de térdet hajtani két ilyen hölgy előtt mindenkinek kötelessége, hacsak nem baromi állat. És én térdet hajtottam... No, itt a szállásuk, Rogyának már csak ezért is igaza volt, hogy kidobta Pjotr Petrovicsot! Hogy merte magukat ilyen helyre hozni? Botrány! Tudják, kik szállnak meg itt? És kegyed a menyasszony! Menyasszonya, igaz? Na hát akkor kimondom: a vőlegénye aljas fráter!

- Hallja, Razumihin úr, ön megfeledkezik... - szólalt meg Pulherija Alekszandrovna.

- Igaz, megfeledkeztem magamról, restellem - kapott észbe Razumihin. - De... de... mégse haragudhatnak rám, mert őszintén mondom, és nem azért, mert... hm! az aljasság volna... szóval, nem azért, mert kegyedet... Nem, hagyjuk... hagyjuk ezt, nem mondom ki, nem merem... De mind a hárman éreztük, mihelyt belépett az az ember, hogy nem közénk való. Nem azért, mert a borbélynál göndörítette a haját, nem is azért, mert úgy sietett fitogtatni az eszét. Hanem mert méregkeverő és spekuláns, szatócs és pojáca. Okos embernek tartja? Dehogy okos! Ostoba tökfilkó. Hát való az ilyen magához?... Ó, Istenem! Látják, hölgyeim. - Már a Bakalejev házban voltak, a lépcsőn mentek felfelé. Razumihin hirtelen megállt. - Azok odaát nálam mind részegek, de azért jóravaló emberek, és ha hazudnak is... elvégre én is hazudok... addig hazudunk, amíg igazsághoz nem jutunk. Mert mi tiszta emberek vagyunk. Pjotr Petrovics ellenben nem tiszta ember. Őket is szidtam, gyaláztam, igaz, de őket azért becsülöm, mindnyájukat... Zamjotovot nem becsülöm ugyan, de szeretem, mert még kölyökkutya. És ezt a nagy marha Zoszimovot is becsülöm, mert tisztességes, és érti a dolgát... De ebből elég. Mindent kimondtam, és maguk mindent megbocsátottak. Ugye, megbocsátottak? No, gyerünk fel. Ismerem ezt a folyosót, jártam már itt... A hármas szobában volt a botrány... Melyik a szobájuk? A nyolcas? Hát csak zárkózzanak be jól éjszakára, és ne eresszenek be senkit. Negyedóra múlva itt vagyok a hírrel, aztán még egy félóra, és hozom Zoszimovot, meglátják! Viszontlátásra, rohanok!

Pulherija Alekszandrovna nyugtalanul, ijedten nézett a lányára.

- Istenem, Dunyecska, mi lesz most!?

- Nyugodjék meg, anyácskám - felelte Dunya letéve kalapját, köpenykéjét. - Isten küldte nekünk ezt a fiatalembert, ha tivornyából jött is most. Megbízhatunk benne, higgye el. És mi mindent nem tett már Rogyáért...

- Ó, Dunyecska, isten tudja, visszajön-e? És hogy szánhattam rá magamat, hogy otthagyjam a fiam... Jaj, de nagyon másnak képzeltem ezt a találkozást. Milyen rideg volt, mintha nem is örülne nekünk...

Szeme könnybe lábadt.

- Nem úgy van az, anyácskám. Maga nem is láthatta jól, hiszen folyvást sírt. Nagyon megviselte Rogyát a súlyos betegség, ez az oka mindennek.

- Jaj és ez a betegség is! Ki tudja, mi lesz még? És hogy beszélt veled! - Aggódva nézett a lánya szemébe, hogy kiolvassa a gondolatát. De valamennyire már az is megvigasztalta, hogy Dunya így védi a bátyját, akkor hát megbocsátott neki. - Holnapra, tudom, meggondolja - fűzte tovább, puhatolózva.

- Én pedig bizonyos vagyok benne, hogy arról ugyanazt fogja mondani holnap is - vágta el a szavát Dunya, és ezzel szíven ütötte az anyját, mert az még érinteni is alig merte a kényes témát. Aztán odament hozzá, és megcsókolta. Pulherija Alekszandrovna nem szólt, csak szorosan magához ölelte, és most már leült, izgatottan várva Razumihin visszajöttét, de közben aggodalmasan figyelte Dunyát, aki összefont karral, mélyen elgondolkozva járkált fel-alá a szobában. Szokása volt ez a járkálás szeglettől szegletig, és az anyja ilyenkor nemigen merte zavarni.

Hogy Razumihin így részegen, hirtelenében szerelemre lobbant Avdotya Romanovna iránt, az persze nevetséges volt, de aki ezt a lányt látja, kivált most, amikor keresztbe font karral búsan és elgondolkozva méregeti a szobát - könnyen megbocsát a fiatalembernek, még ha nem nézi is felhevült állapotát. Nem mindennapi szépség volt, tagadhatatlan. Magas és csodálatosan szép termetű, minden mozdulata határozott és öntudatos, de amellett lágy és kecses. Arca hasonlított a bátyjáéhoz, de róla el lehetett mondani, hogy "szépség". Barna haja egy árnyalattal világosabb volt, mint Rogyáé, sötét szeme csillogó és büszke, de néha egy-egy pillanatra csodálatosan meleg. Halovány volt, de nem beteges arcszínű, egészségtől, üdeségtől sugárzó. Szája talán nagyon is kicsiny, üde, piros alsó ajka és álla egy cseppet előreállt - ez az egyetlen kis szabálytalanság a gyönyörű arcot még jellegzetesebbé és kicsit gőgössé formálta. Kifejezése inkább komoly és elgondolkozó volt, mint derűs, de mennyire illett hozzá mégis a mosoly, a vidám, fiatalos, gondtalan nevetés! Nem csoda, ha a lobbanékony, egyenes, naiv és becsületes, óriás erejű és ittas Razumihin, aki soha ehhez fogható szépséget nem látott, mindjárt első pillantásra belebolondult. Aztán meg a véletlen, mintegy szántszándékkal, éppen a viszontlátás, a testvéri szeretet gyönyörű perceiben mutatta meg neki először. Látta, mikor Rogya hálátlan és vakmerően parancsolgató szavaira méltatlankodva megrándult az ajka - és abban a percben menthetetlenül elveszett.

Amit a lépcsőn lemenet, részeg fővel fecsegett nekik, hogy a bolondos Praszkovja Pavlovna nemcsak Dunyára, de még az anyjára is féltékenykedne - igaz volt. Pulherija Alekszandrovna ugyan negyvenhárom évet számlált, de arcáról még nem tűnt el a régi szépség, és koránál jóval fiatalabbnak látszott, mint általában az olyan asszonyok, akik öregkorukig megőrzik lelkük derűjét és fogékonyságát, szívük tiszta tüzét. Jegyezzük meg zárójelben: ez az egyedüli módja annak, hogy valaki szépségét megőrizhesse késő öreg korára is. Haja már ritkult és őszült, szeme körül régen megjelentek a szertefutó ráncocskák, arcát megsoványította, megszikkasztotta a gond és bánat, de mégis szép volt ez az arc, szakasztott mása Dunyáénak, csak húsz évvel idősebb, és alsó ajka nem állt előre. Pulherija Alekszandrovna érzelmes természetű volt, de nem érzelgős, félénk és engedékeny, de csak bizonyos határig, sokszor engedett, sok mindenbe beletörődött, még ha meggyőződésével ellenkezett is, de hogy a tisztességét, bizonyos életelveit és meggyőződésének alapjait feladja, arra semmi nem bírhatta rá.

Pontosan húsz perccel Razumihin távozása után halkan kopogtattak az ajtón, kétszer gyorsan egymás után: már vissza is jött!

- Nem megyek be, nem érek rá! - szólt sietve, mikor kinyitották az ajtót. - Alszik, mint a bunda, csendesen, nyugodtan, adja isten, hogy tíz órát aludjon így. Nasztaszja ott van nála, meghagytam, hogy várjon meg. Most odacipelem Zoszimovot, hogy aztán beszámolhasson maguknak, és végre ledőlhessenek, hisz úgy el vannak csigázva, hogy rettenetes!

És már ment is, eltűnt a folyosón.

- Milyen talpraesett, ragaszkodó fiatalember! - Pulherija Alekszandrovna egészen felderült.

- Remek ember lehet! - mondta tűzzel Dunya, és tovább járkált fel-alá a szobában.

Egy óra telhetett el, most már nyugodtan vártak, tökéletesen megbíztak Razumihin szavában. Akkor megint lépések hallatszottak a folyosón, megint kopogtattak. Csakugyan sikerült a doktort elcipelnie Rogyához - készséggel otthagyta a mulató kompániát, hogy betegét megnézze, de a hölgyekhez már nem szívesen ment el, bizalmatlankodott, nem hitt a részeg Razumihinnek. Viszont az első pillanatban megnyugtatta, sőt hiúságának nagyon hízelgett, hogy úgy várnak itt rá, mint az orákulumra. Vagy tíz percig időzött a szállásukon, és sikerült végképp meggyőznie és megnyugtatnia Pulherija Alekszandrovnát. Meleg együttérzéssel, de amellett tartózkodóan és erőltetett komolysággal beszélt, pontosan úgy, ahogy a huszonhét éves orvos fontos konzultáció alkalmával szokott. Egyetlen szóval sem tért el a tárgytól, és a világért se mutatott a legcsekélyebb hajlandóságot sem arra, hogy személyesebb és magántermészetű kapcsolatba lépjen a hölgyekkel. Mivel rögtön feltűnt neki Avdotya Romanovna káprázatos szépsége, az első perctől fogva lehetőleg nem vett róla tudomást, és a látogatás egész ideje alatt kizárólag Pulherija Alekszandrovnához intézte a szót. Mindez nagy belső megelégedéssel töltötte el. A beteget illetően kijelentette, hogy állapota jelenleg nagyon megnyugtató. Az ő megfigyelése szerint a betegségnek - az utóbbi hónapok kedvezőtlen anyagi körülményein kívül - bizonyos lelki okai is vannak. "Igen szövevényes erkölcsi és anyagi behatások, izgalmak, félelmek, gondok, bizonyos eszmék és egyéb mozzanatok eredménye." Fél szemmel is meglátta, hogy Avdotya Romanovna erre különös érdeklődéssel figyel, tehát annál részletesebben kifejtette a témát. Mikor pedig Pulherija Alekszandrovna aggódva és bátortalanul megkockáztatta a kérdést, hogy lehet-e szó valamiféle elmezavar gyanújáról - nyugodt és őszinte mosollyal kijelentette, hogy szavait nyilván túlozták, a betegnél megállapítható ugyan valami monomániás rögeszmeféle - és ő, Zoszimov éppen most különös figyelemmel kíséri az orvostudománynak ezt a nagyon érdekes területét, de nem szabad elfelejteni, hogy "a beteg csaknem a mai napig lázas önkívületben volt, és... övéinek ideérkezése természetesen felfrissíti, elszórakoztatja, és a legjobb hatással lesz rá. Hacsak újabb megrázkódtatás nem éri" - tette hozzá nyomatékkal. Aztán felállt, komolyan és nyájasan elbúcsúzott, a két hölgy hálás elismeréssel, forró köszönettel és kérdésekkel árasztotta el, sőt, Avdotya Romanovna még kezét is nyújtotta neki, bár ő semmi jelét sem adta, hogy ezt elvárja. A látogatással és önmagával roppantul elégedetten távozott.

- Holnap megint jelentkezem, most azonban okvetlenül feküdjenek le - kötötte lelkükre Razumihin, aki a doktorral együtt ment el. - Reggel, lehetőleg korán itt leszek a jelentéssel.

- Valóban elragadó kislány - jegyezte meg a doktor, mikor leértek az utcára, és majdhogy meg nem nyalta a szája szélét.

- Elragadó? Azt mondod, elragadó? - rivallt rá Razumihin, és nekiesett, torkon ragadta. - Csak merd... Hallod? Hallod? - kiabálta. Gallérjánál fogva rázta, és falhoz nyomta. - Megértetted?

- Eressz el, te részeg ördög! - Az orvos lerázta magáról valahogy, és mikor már kiszabadult a keze közül, erősen a szemébe nézett, és akkorát nevetett, hogy csak úgy rengett bele. Razumihin két karját lelógatva állt előtte, komor, gondolkodó arccal.

- Persze hogy szamár vagyok - mondta sötéten, mint a viharfelhő. - De látod... hiszen te is...

- Nem, fiam, nem, én nem ábrándozom ostobaságokról.

Némán ballagtak, és már Raszkolnyikov ajtaja előtt voltak, mikor Razumihin gondterhelt arccal megszólalt:

- Ide hallgass, Zoszimov, te pompás gyerek vagy, de egyéb csúf hibáidon kívül még szoknyavadász is, azt tudom, mégpedig mocskos fajta. Gyenge idegzetű puhány vagy, meg szeszélyes is és pocakos, semmit se tudsz megtagadni magadtól. Azért mondom, hogy "mocskos", mert ez az életmód egyenesen a mocsokba visz. Úgy elkényeztetted magad, hogy megvallom, nem fér a fejembe, hogy lehetsz mégis jó, sőt, önfeláldozó orvos. Pihepárnán alszik (a doktor úr!), de éjjel felkel a betegéhez... Három év múlva már nem fogsz felkelni... No de az ördögbe is, nem erről van most szó. Ide hallgass: ma a háziasszonynál alszol (elég nehezen, de rávettem), én meg majd a konyhában. Itt a jó alkalom, hogy gyorsan összeismerkedjetek. De nem úgy, ahogy te hiszed! Arra álmodban se gondolj!

- Eszem ágában sincs.

- Ez, fiam, szégyenlős, hallgatag, tele van gátlásokkal, és megátalkodottan erényes. De amellett sóhajtozik, olvadozik, olvad, mint a viasz. Szabadíts meg tőle, a világ összes ördögeire kérlek! Charmante teremtés!... Megszolgálom, becsületemre megszolgálom!

Zoszimov még nagyobbat nevetett, mint az előbb.

- Egészen megkergültél? Minek nekem?

- Nézd, semmi vesződséged nem lesz vele. Beszélj neki összevissza, amiről akarsz. Csak ülj mellette és beszélj. Te még orvos is vagy, rajta, kezeld valami betegség ellen. Esküszöm, nem bánod meg! Van egy spinétje, én meg kalimpálok egy kicsit, tudok egy dalocskát - valódi orosz dal, barátom: "Forró könnyben ázik orcám..." Az ilyen igazi dalokat szereti! Ezzel a dalocskával kezdődött az egész história... Te meg remekül zongorázol, kérlek, virtuóz vagy, Rubinstein... Mondom: nem bánod meg!

- De hát ígértél neki valamit, szabályszerűen, írásban? Házasságot ígértél tán neki, mi?

- Dehogyis, erről szó sincs. És nem is olyan, egyáltalában nem olyan. No meg ott van neki Csebarov.

- Hát akkor hagyd ott!

- Azt nem lehet.

- Miért ne lehetne?

- Nem lehet csak úgy, mondom. Mert itt, barátom, valamilyen ősi vonzóerők működnek.

- De hát mért vonzottad magadhoz?

- Nem vonzottam én, dehogyis, egyáltalában nem vonzottam. Talán inkább még én vonzódtam, ostoba fejjel. És neki bizonyosan mindegy lesz, hogy én vagy te. Csak üljön, sóhajtozzon valaki mellette. Nézd, öregem... mit mondjak... te szereted a matematikát, tudom, most is foglalkozol matematikával: vezesd be az integrálszámításba! Bizony isten, nem tréfálok. Tökéletesen mindegy lesz neki: néz majd rád és sóhajtozik, akár egy évig egyhuzamban. Én például sokáig, két álló napig a porosz uralkodóházról meséltem neki - mert hát miről beszéljek vele? -, ő meg sóhajtozott és epekedett. Csak szerelemről ne beszélj, olyan szégyenlős, hogy még ideggörcsöket kap. Tégy úgy, mintha nem bírnál elmozdulni mellőle... No, most már eleget tudsz. Olyan kényelmed lesz, mint otthon... olvasgatsz, üldögélsz, írsz vagy heverészel... Meg is csókolhatod, de vigyázva.

- De hát minek nekem ez a nő?

- Eh, nehezen fog az eszed! Tökéletesen összeilletek, értsd meg! Én már régen gondolok rád! Úgyis ide jutsz... hát nem mindegy akkor, hogy előbb-e vagy utóbb? Látod, barátom, itt van a pihepárnás fészek. Sőt, több mint pihepárna... itt minden édesgeti az embert, itt vége a világnak, horgony, csendes kikötő, a föld köldöke, a világ eredete, finom fánkok, zsíros falatok, esti teázgatások, halk sóhajok, puha kacabajkák, meleg kemencepadkák kvintesszenciája... mintha meghaltál volna, és mégis élnél, és egyszerre élveznéd mindkét állapot előnyeit! No, barátom, eleget locsogtam, ideje aludni. Ide hallgass: én éjszaka többször felébredek, majd felmegyek, és benézek Raszkolnyikovhoz. Bár hiszen bolondéria, nem lesz semmi baj. Te se nyugtalankodj éppen, de egyszer azért kukkants be hozzá. És ha volna valami rémlátás, láz, mit tudom én, kelts fel azonnal. De nem lesz. Nem lehet...

Razumihin komoly arccal, gondterhelten ébredt másnap nyolc óra tájban. Sok új és váratlan kérdés merült fel benne azon a reggelen. Sose hitte volna, hogy valaha is így ébredjen fel. Pontosan emlékezett minden legapróbb részletre, és tudta, hogy nem mindennapi dolog, ami tegnap történt vele, olyan benyomás érte, amelyhez foghatót nem ismert, nem tapasztalt még soha. Ugyanakkor azt is világosan tudta, hogy a lelkében született álom megvalósíthatatlan, annyira irreális, hogy szinte restellte, és sietett mihamarabb áttérni más, közelebbi gondokra, kérdésekre, amelyek ugyancsak a "hétszer átkozott tegnap" következtében szakadtak rá.

A legkínosabb emléke az volt, hogy olyan "durvának, közönségesnek" mutatkozott, nemcsak mert részeg volt, de mert visszaélt a fiatal lány helyzetével, és féltékenységében ostoba meggondolatlansággal szidta előtte a vőlegényét, holott jóformán semmit se tud kapcsolatukról és annak feltételeiről, sőt, azt az embert is alig ismeri. És mi jogon ítélkezett ilyen egykettőre, meggondolás nélkül, ki tette meg bírónak? Hát elképzelhető, hogy olyan leány, mint Avdotya Romanovna, eladja magát egy hozzá méltatlan embernek, pénzért? Bizonyosan vannak a vőlegénynek erényei is! Az a kvártély? Elvégre Luzsin csakugyan nem tudhatta, milyen az a kvártély! És már berendezi az új lakásukat... Pfuj, micsoda aljasság! És talán kifogás, hogy részeg volt? Ugyancsak gyatra kifogás, annál inkább szégyellheti magát! Borban az igazság, és most kiderült az igazság, vagyis az, hogy ő hitvány, irigy és durva lelkű! Hát szabad akkor ilyesmiről csak álmodoznia is? Kicsoda ehhez a lányhoz mérve a részeg, kapcáskodó, a tegnapi szájhős Razumihin? "Micsoda cinizmus, micsoda badarság csak egymás mellett említeni is őket!" Elvörösödött kétségbeesésében, és most ráadásul az is eszébe jutott, amit a lépcsőn lejövet mondott nekik, hogy a háziasszony féltékeny lesz Avdotya Romanovnára... Ez már csakugyan több volt a soknál. Teljes erejéből rácsapott a tűzhelyre, úgyhogy felhorzsolta a kezét, és egy téglát kiütött a helyéből.

"Annyi bizonyos - gondolta egy perccel később, mintegy lebecsülve magát -, bizonyos, hogy ezt a sok gyalázatosságot sem szépíteni, sem elsimítani nem lehet, se most, se később, nincs is mért gondolkodni róla... Nem csinálhatok mást: bemegyek, nem szólok semmit, megteszem a kötelességemet... aztán... szó nélkül... kijövök, nem kérek bocsánatot, semmit se mondok, és... természetesen, vége mindennek!"

De azért öltözködés közben gondosabban megnézte a ruháját, mint rendesen. Más ruhája nem volt, és talán ha lett volna, akkor se veszi fel, "csak azért se veszi fel"! De azt mégsem akarja az ember, hogy cinikusnak vagy mocskos disznónak nézzék, nem bánthat meg másokat, különösen, ha ezek a mások maguk hívják, rászorulnak a segítségére. Gondosan lekefélte a kabátját, nadrágját, inge tűrhetően tiszta volt, erre az egyre sokat adott.

Mosdani is alaposabban mosdott azon a reggelen - Nasztaszjánál szappant is talált -, megmosta haját, nyakát és főképpen a kezét. Viszont mikor arra a kérdésre került a sor, hogy leszedje-e álláról a sörtét vagy nem (Praszkovja Pavlovnának még néhai férjétől maradt pompás borotvakései voltak), határozott, sőt heves "nem" volt a válasza. "Maradjon csak így! Különben még azt találják hinni, azért szedtem le, mert... hát persze hogy azt hinnék! Tehát nem! A világért sem!"

És... és a lényeg mégiscsak az, hogy ő durva és mocskos, a viselkedése kocsmai... és ha, mondjuk, tudja is magáról, hogy rendes ember, legalább félig-meddig... hát aztán? Büszkélkedhet valaki azzal, hogy rendes ember? Úgy kellene, hogy mindenki az legyen, sőt több, mint rendes... pedig hát neki is voltak bizonyos ügyecskéi (jól emlékszik!)... ha nem is becstelenségek éppen, de azért... És mi mindent nem forgatott már a fejében! Hajhaj! Ha ezt most odaképzeli Avdotya Romanovna mellé! "Különben vigye a manó! Sebaj! Fütyülök rá! Csak azért is mocskos és közönséges és kocsmai leszek! Még annál inkább!"

Javában monologizált, amikor Zoszimov, aki a háziasszony nappali szobájában aludt, rányitotta az ajtót.

Mielőtt hazament volna, még gyorsan meg akarta nézni a beteget, de Razumihintől megtudta, hogy alszik, mint a mormota. Lelkére kötötte tehát, hogy ne is zavarják, amíg magától fel nem ébred, és megígérte, hogy tizenegykor visszajön.

- Csak itthon legyen akkor - tette hozzá. - Ördög vigye! Az ember nem parancsolhat a betegének, de azért gyógyítsa meg! Nem tudod, ő megy hozzájuk vagy azok jönnek ide?

- Azt hiszem, idejönnek - felelte Razumihin elértve a kérdés célját. - Megbeszélik a családi ügyeket. Én majd távozom. Te mint doktor, persze, több joggal lehetsz ott.

- Lelkiatya én se vagyok. Éppen csak benézek, és megyek tovább, van elég dolgom anélkül is.

- Valami nyugtalanít - vágott a szavába Razumihin, és elkomorodott. - Tegnap részeg fejjel, az úton, amikor hazakísértem, sok szamárságot fecsegtem... egyebek között... hogy te elmezavartól félted... azt hiszed, hajlamos rá...

- Igen, ezt a hölgyeknek is kikottyantottad.

- Szamárság volt, tudom, meg is vethetsz, ha akarsz. De hát komolyan mondd meg, volt valami határozott gyanúd?

- Eh, ostobaság! Határozott gyanú! Ahogy te leírtad akkor, amikor elhívtál hozzá, monomániára gyanakodtam... No és tegnap aztán még szítottuk a tüzet, vagyis te szítottad azzal a históriáddal... a mázolóról. Szép téma, mondhatom, mikor talán éppen ettől bolondult meg! Ha pontosan tudom, mi történt ott a rendőrségen, ha tudom, hogy az a pimasz fráter aljas gyanúsításával... megsértette... dehogyis megyek bele ilyen beszélgetésbe! Hiszen ezek a monomániások egy csepp vízből egész tengert csinálnak, kérlek! A nem létezőt tulajdon szemükkel látják! Amit Zamjotov elmondott, noha nem emlékszem most pontosan mindenre, legalább felerészben megvilágítja előttem a dolgokat. Mit akarsz? Tudok egy esetet, amikor egy ilyen lelkibeteg, negyvenéves ember megölt egy nyolcéves kisfiút, csak azért, mert nem bírta elviselni a gyerek mindennapi csúfolódását az asztalnál. Ő meg, ugye, le van rongyolódva, az a rendőrtiszt szemtelenkedik vele, a betegség már benne van, és akkor még ez a gyanúsítás, ráadásul! Mi kell több egy dühös monomániásnak, aki még az őrületig, a lehetetlenségig hiú is! Könnyen hihető, hogy itt van a gyökere az egész bajnak! Ördög vigye! Hja igen... ez a Zamjotov igazán kedves gyerek, csak... hm... kár, hogy tegnap mindent kifecsegett. Rettentő nagy fecsegő!

- Miért? Kinek mesélte el? Csak nekem meg neked.

- És Porfirijnak.

- No és ha Porfirijnak elmondta is?

- Ide hallgass, van valami befolyásod ezekre a nőkre? Az anyjára meg a húgára? Mert ma jobban kellene vigyázniuk...

- Ne félj, majd megértik egymást - mormogta kelletlenül Razumihin.

- De hát mi baja azzal a Luzsinnal? Vagyonos ember, a lánynak, úgy látszik, nem ellenszenves... Hiszen egy lyukas garasuk sincs, igaz?

- Engem faggatsz? - mordult rá. - Honnan tudjam, van-e egy lyukas garasuk, vagy nincs? Kérdezd meg, neked talán megmondják.

- Eh, de buta vagy néha! Még nem tisztult ki a fejedből a tegnapi pálinkagőz... No, a viszontlátásra! Köszönd meg helyettem az éjjeli szállást Praszkovja Pavlovnának. Bezárkózott, reggel a bonzsúromra még a zárt ajtók mögül se felelt, pedig hétkor felkelt, a folyosón át vitték be neki a konyhából a teát... Még csak magas színe elé se bocsátott...

Pontosan kilenckor Razumihin megjelent a Bakalejev házban. A hölgyek szinte hisztériás izgalomban várták már jó ideje, felkeltek hét órakor vagy talán még korábban. Belépett, sötéten, mint az éjszaka, félszegen meghajolt, amiért a következő pillanatban szörnyen haragudott - persze magamagára. Csakhogy gazda nélkül csinálta a számadást: Pulherija Alekszandrovna valósággal nekiesett, megragadta, és majdhogy meg nem csókolta mind a két kezét. Akkor aggódva Avdotya Romanovnára nézett, de a büszke leányarcon annyi hála, baráti érzés fénylett ebben a pillanatban, és - legnagyobb meglepetésére - annyi megbecsülés (ahelyett, hogy gúnyosan, rosszul leplezett megvetéssel mérné végig), hogy igazán könnyebben elviselte volna, ha szidással fogadják, s így nagy zavarba esett. Szerencsére a beszédtémát nem kellett messze keresni, meg is ragadta nyomban.

Pulherija Alekszandrovna, mikor hallotta, hogy "még nem ébredt fel", és "minden a legnagyobb rendben van", kijelentette, hogy ez kapóra jön, mert "nagyon, de nagyon szeretne előre megbeszélni bizonyos dolgokat". A következő kérdésük az volt, hogy teázott-e már, és nem akarna-e velük reggelizni? Nem reggeliztek még, őt várták. Avdotya Romanovna csengetett, mire bejött egy rongyos, mocskos alak. A teát megrendelték, és végre-valahára meg is kapták, de olyan piszkos és nemkívánatos szervírozással, hogy a hölgyeknek kínos volt. Razumihin már-már erélyesen megmondta a véleményét az ilyen szállodákról, de Luzsinra gondolt, és inkább hallgatott, megint zavarba jött, és boldog volt, hogy Pulherija Alekszandrovnából most már csak úgy dől a sok kérdés, egyre-másra, szünet nélkül.

Háromnegyed órába telt, amíg a kérdésekre válaszolt, közben újra meg újra félbeszakították, új kérdéseket adtak fel, de végül sikerült közölnie a legfontosabb és legszükségesebb tudnivalókat Rogyion Romanovics életének utolsó esztendejéről, beleértve a betegsége részletes leírását. Sok mindent kihagyott, az igaz, ki is kellett hagynia, egyebek között a rendőrségi jelenetet, összes következményeivel. Előadását mohó figyelemmel hallgatták, de mikor azt hitte, hogy befejezte, és hallgatóinak eleget tett, kiderült, hogy szerintük még jóformán el se kezdte.

- Mondja, de igazán, mit gondol... jaj, bocsásson meg, a nevét még nem is tudom - sürgette Pulherija Alekszandrovna.

- Dmitrij Prokofjics...

- Nos, akkor Dmitrij Prokofjics, nagyon, de nagyon szeretném tudni, hogy nézi Rogya... úgy általánosságban... a dolgokat, vagyis, hogy mondhatnám meg érthetőbben: mit szeret, és mit nem szeret? És mindig ilyen ingerlékeny? Mik a kívánságai, tervei, amennyiben tudni lehet? És ki vagy mi az, ami a legerősebb hatással van rá mostanában? Egyszóval, tudni szeretném...

- Ó, anyácskám, hogy is lehetne ennyi kérdésre csak úgy hamarjában felelni? - vetette közbe Dunya.

- Édes Istenem, de mikor soha, soha nem hittem volna, hogy így látom viszont!

- Ez igazán nem csoda - felelte Dmitrij Prokofjics. - Nekem nincs édesanyám, de a bácsikám minden évben meglátogat, és jóformán sohase ismer rám, még külsőre sem, pedig értelmes ember, szóval három év alatt, amióta nem látta, sok víz lefolyt a hegyekből. No és mit mondjak még? Másfél éve ismerem Rogyát: komor, sötét, fennhéjázó és büszke, az utóbbi időben (de lehet, hogy már sokkal régebben) gyanakvó és búskomorságra hajló. Nagylelkű és jó. Érzéseit nem szereti kimutatni, kegyetlenségre is könnyebben rászánná magát, mint arra, hogy szívét kitárja. De sokszor meg egyáltalában nem búskomor, inkább hideg és érzéketlen az embertelenségig, igazán olyan, mintha két egészen ellentétes karakter váltogatná egymást benne. Rettenetes, hogy mennyire hallgatag néha, semmire nem ér rá, mindenki zavarja, pedig csak hever, semmit se csinál. Gúnyolódni sose gúnyolódik, nem mintha elmésség nem telnék tőle, egyszerűen sajnálja az időt ilyen apróságokra vesztegetni. Oda se hallgat, mikor valamit mondanak neki. És sohase érdekli az, ami éppen akkor más mindenkit érdekel. Hallatlanul sokra taksálja önmagát, és talán nem is alaptalanul. Nos, mi van még? Azt hiszem, az önök ittléte gyógyító hatással lesz rá.

- Adja Isten! - kiáltott fel Pulherija Alekszandrovna, akinek nagyon fájt, hogy így megkritizálják az ő Rogyáját.

Razumihin most végre jobban megnézte Dunyát. Beszéd közben is sokszor ránézett, de mindig csak futtában, egy pillanatra, és rögtön elkapta a szemét. Dunya hol odaült az asztalhoz, és figyelt, hol felállt; és járkálni kezdett, ahogy szokott, szeglettől szegletig, összefont karral, összeszorított szájjal, és olykor közbevetett egy kérdést, anélkül hogy járkálását, töprengését abbahagyná. Ő se hallgatta meg, mit mondanak neki, ebben hasonlított Rogyához. Sötét, könnyű anyagból varrott ruhát viselt, és a nyakán fehér, fátyolszerű sálkendőt. Razumihin több apróságból rögtön látta, hogy a két nő rendkívül szűkös körülmények között él. Ha Avdotya Romanovna királynői ruhában lett volna, talán egyáltalában nem fél tőle. De így, valószínűleg éppen azért, mert a silány ruhát és az ínséges körülményeknek sok egyéb jelét látta rajta, félelem ülte meg a szívét, és most már alig mert egy szót is kiejteni, egy mozdulatot is tenni, ami persze kínosan feszélyezte, mert hiszen amúgy se igen bízott magában.

- Sok érdekeset mondott a fivérem jelleméről, és... tárgyilagosan beszélt róla. Ennek örülök, azt hittem, rajong érte - jegyezte meg mosolyogva Avdotya Romanovna. - Úgy látszik, az is igaz, hogy valami asszony van körülötte - fűzte hozzá elgondolkodva.

- Azt én nem mondtam, de lehet, hogy igaza van, ámbár...

- Nos?

- Senkit se szeret, talán nem is fog megszeretni soha - vágta rá hirtelen Razumihin.

- Szóval azt hiszi, képtelen szeretni?

- Tudja-e, Avdotya Romanovna, mennyire hasonlít kegyed a bátyjához, mindenben, de mindenben - csúszott ki a száján önmagának is váratlanul. És nyomban azután, mikor eszébe villant, mit mondott éppen most Rogyáról, vörös lett, mint a rák, és rettenetes zavarba esett. Dunya ránézett, és nem állhatta meg nevetés nélkül.

- Rogyát illetően, azt hiszem, mind a ketten tévedtek - avatkozott közbe kicsit sértődötten Pulherija Alekszandrovna. - Nem a mostani dolgokról beszélek, Dunyecskám. Amiről Pjotr Petrovics ír itt a levélben, és amit te is, én is valószínűnek hittünk, talán nem igaz, de el se tudja képzelni, Dmitrij Prokofjics, micsoda képtelenségek telnek tőle, és mennyire kiszámíthatatlan. Sohase építhettem a jellemére, már tizenöt éves korában is ilyen volt. Bizonyosan tudom, hogy most is, akármelyik pillanatban olyasmit csinálhat, ami senki másnak a világon eszébe nem jutna... De hiszen nem kell messzire mennünk: bizonyosan tud róla, ami engem úgy megdöbbentett, megrendített, és kis híján sírba vitt másfél évvel ezelőtt, mikor fejébe vette, hogy feleségül veszi azt a, hogy is... azt a Zarnyicin lányt, a háziasszonya leányát.

- Tud valami közelebbit erről az esetről? - kérdezte Dunya.

- És azt hiszi - folytatta szenvedélyesen Pulherija Alekszandrovna -, megállították volna a könnyeim, a könyörgésem, betegségem, a nyomorúságunk, vagy akár az, ha bánatomban meghalok? Nyugodt lélekkel átlépett volna minden akadályon. És talán nem szeret bennünket?

- Ő maga sose beszélt velem erről a históriáról - felelte óvatosan Razumihin -, de hallottam egyet-mást Zarnyicinnétől, aki a maga módján ugyancsak elég szűkszavú. És amit tőle megtudtam, az, elismerem, kicsit különös...

- Mit tudott meg, mit? - kérdezték egyszerre mind a ketten.

- Egyébiránt talán nem is olyan szerfelett különös. Csak annyit tudtam meg, hogy a házasságot, amely már eldöntött dolog volt, és csakis a menyasszony halála miatt nem jött létre, maga Zarnyicinné sem helyeselte... Azonkívül, mint mondják, a lány nem is volt csinos, sőt határozottan csúnya volt... és beteges... meg bogaras... de persze, erényei is voltak bizonyosan, kellett hogy legyenek, különben érthetetlen az egész... Hozomány se volt semmi, és Rogya különben sem az az ember, aki hozományra számít... De hát az ilyen dolgokat általában nehéz megítélni.

- Meg vagyok győződve, hogy igen derék lány volt - jelentette ki kereken Avdotya Romanovna.

- Isten bocsássa meg, de én bizony örültem akkor a halálának, ámbár nem tudom, melyikük tette volna tönkre a másikat, Rogya őt, vagy ő Rogyát? - fejezte be a témát Pulherija Alekszandrovna, aztán óvatosan és habozva, minduntalan a lányára pillantgatva (ami annak szemmel láthatólag kellemetlen volt), újra a Rogya és Luzsin között lefolytakról kezdte faggatni a vendéget. Szemmel láthatóan ez az eset nyugtalanította leginkább, sőt aggodalommal, félelemmel töltötte el. Razumihin elmondott mindent újra, töviről hegyire, de ezúttal hozzáfűzte a maga véleményét: egyenesen hibáztatta Rogyát, amiért szándékosan megsértette Pjotr Petrovicsot, és a betegségét nem tekintette mentségnek.

- Ezt már a betegsége előtt kigondolta - fűzte hozzá.

- Én is azt hiszem - bólintott leverten Pulherija Alekszandrovna. Viszont nagyon meglepte őt is, éppen úgy, mint Dunyát, hogy Razumihin most olyan óvatosan, majdnem tisztelettel nyilatkozik Pjotr Petrovicsról.

Végtére is nem állhatta meg - egyenesen megkérdezte:

- No és magának mi a véleménye Pjotr Petrovicsról, Dmitrij Prokofjics?

- Leánya jövendőbeli férjéről csak egyféleképpen vélekedhetem - felelte meggyőződéssel, szinte tűzzel Razumihin -, és ezt nemcsak udvariasságból mondom, de mert... egyszóval elég ok az, hogy Avdotya Romanovna önként választására méltatta. Tegnap csak azért szidtam, mert gyalázatosan be voltam rúgva... igen... és őrült is voltam... úgy van... elment az eszem, tökéletesen... nagyon szégyellem! - Fülig vörösödött, és elhallgatott. Avdotya Romanovnának is fellángolt az arca, de nem szólt, egy árva szót se szólt azóta, hogy a beszélgetés Luzsinról folyt.

Pulherija Alekszandrovna meg most, hogy a leánya nem támogatta, nem tudta, mit mondjon. Mígnem végül, kínos zavarban és szüntelenül Dunyára nézegetve, bevallotta Razumihinnek, hogy őt legfőképpen egy körülmény aggasztja:

- Nézze, Dmitrij Prokofjics... Ugye, Dunyecskám, Dmitrij Prokofjiccsal egészen nyíltan beszélhetek?

- Természetesen, anyácskám - felelte meggyőződéssel Dunya.

- Akkor hát hadd mondjam meg, miről van szó - folytatta nekibátorodva Pulherija Alekszandrovna, mintha ezzel az engedelemmel mázsás kő esett volna le a szívéről, és most már sietett kiönteni bánatát. - Ma reggel, tudja, korán reggel, levelet kaptunk Pjotr Petrovicstól, most válaszolt a mi tegnapi értesítésünkre, hogy megérkeztünk. Mert úgy volt, tudja, hogy vár majd bennünket a pályaudvaron, de nem jött el, valami inast küldött ki, attól kaptuk meg ennek a szállodának a címét, és az kalauzolt bennünket. Pjotr Petrovics megüzente vele, hogy ma reggel meglátogat, idejön. De ma reggel is csak levelet küldött... A legjobb, ha elolvassa, van egy pont, amely nagyon nyugtalanít... rögtön látni fogja, melyik az... és... és... mondja meg majd őszintén, hogy mit gondol! Maga a legjobban ismeri Rogyát, és így jobb tanácsot adhat mindenki másnál. Azt is megmondom előre, hogy Dunyecska már határozott, mindjárt első pillanatban, de én még nem tudom, mitévő legyek, és... nagyon vártam magát, Dmitrij Prokofjics.

Razumihin kibontotta a tegnapról keltezett levelet, és ezt olvasta:

- Mitévő legyek mármost, Dmitrij Prokofjics? - kérdezte majdnem sírva az anya. - Hogy mondjam meg a fiamnak, hogy ne jöjjön ide? Milyen makacsul követelte, hogy utasítsuk el Luzsint, és most az akarja őt kitiltani! Csak azért is eljön, ha ezt megtudja! És akkor mi lesz?

- Csinálja úgy, ahogyan Avdotya Romanovna határozott - felelte nyugodtan és minden gondolkozás nélkül Razumihin.

- Istenem! Dunya azt akarja, hogy... isten tudja, mit akar, és nekem nem magyarázza meg, miért! Azt mondja, jobb lesz, vagyis nemcsak jobb lesz, de valami okból okvetlenül szükséges, hogy Rogya igenis itt legyen ma este nyolckor, és igenis találkozzék Luzsinnal. Én meg a levelet se akartam megmutatni neki, és arra gondoltam, hogy valami ravaszsággal... a maga segítségével... elintézzük, hogy ne jöjjön el... hisz olyan ingerlékeny... Én egy szót se értek az egészből... ki az az iszákos ember, aki meghalt, és ki az a lány, és hogy adhatta oda neki minden pénzét... amit...

- Amit maga, anyácskám, olyan nehezen teremtett elő - fejezte be szavait Dunya.

- Egészen ki volt forgatva magából tegnap - mondta elgondolkozva Razumihin. - És ha tudnák, mit művelt ott a Kristály-palotában, ha okosan csinálta is... hm! Valami halottról meg valami lányról csakugyan beszélt nekem, mikor hazakísértem, de egy mukkot se értettem... Hiszen én magam is...

- A legjobb lesz, anyácskám, ha most odamegyünk hozzá, ott mindjárt látni fogjuk, higgye el, hogy mit kell tennünk. Különben is ideje. Úristen! Tíz óra elmúlt! - kiáltott fel a lány, amikor megnézte az óráját. Díszes, email-berakásos aranyóra volt, vékony velencei láncocskán függött a nyakában, és szörnyen nem illett egyéb öltözékéhez. "Jegyajándék" - gondolta magában Razumihin.

- Ideje! De mennyire, Dunyecskám! De mennyire! - sürgette őket izgatottan Pulherija Alekszandrovna. - Talán azt hiszi, hogy haragszunk rá a tegnapiak miatt, és azért nem jövünk ilyen sokáig! Jóságos Isten! - Beszéd közben magára kapta köpenykéjét, feltette a kalapját. Dunya is felöltözött. Kesztyűje nemcsak viseltes volt, de szakadt is, Razumihin ezt is észrevette, de éppen a feltűnően szegényes öltözék valami különös méltóságot adott a két nőnek - így vannak vele mindazok, akik a szegényes ruhát viselni tudják. Razumihin áhítattal nézett a fiatal lányra, és büszke volt, hogy elkísérheti. "A királyné, aki harisnyáját javította a börtönben - gondolta -, bizonyosan igazán királynői volt, talán még inkább, mint a díszes ünnepségeken."

- Én Istenem! - jajdult fel Pulherija Alekszandrovna. - Hittem volna valaha, hogy ilyen rettegve megyek majd a fiamhoz, az én drága, egyetlen Rogyámhoz! Mert rettegek, Dmitrij Prokofjics - tette hozzá, és szorongva nézett rá.

- Ne féljen, anyácskám - csitította Dunya, és megcsókolta. - Inkább bízzék benne, látja, én bízom.

- Ó, Istenem! Hiszen bízom benne én is, de egész éjjel nem aludtam - panaszkodott a szegény asszony.

Leértek az utcára.

- És tudod, Dunyecska, kit láttam álmomban, mikor reggel felé elszunnyadtam egy kicsit? A megboldogult Marfa Petrovna állt előttem, talpig fehérben... odajött hozzám, és kézen fogott, a fejét csóválta, szigorúan, jaj de szigorú volt, mintha elítélne valamiért... Jót nem jelenthet az ilyen álom. Jaj, Dmitrij Prokofjics, maga még nem is tudja: Marfa Petrovna meghalt.

- Nem, nem tudom. Micsoda Marfa Petrovna?

- És hirtelen, képzelje csak...

- Majd azután, anyácskám - szólt közbe Dunya -, hisz Dmitrij Prokofjics nem is tudja, ki az a Marfa Petrovna.

- Ó, hát nem tudja? Én pedig azt hittem, mindenről tud már. Bocsásson meg, néhány napja azt se tudom, hol áll a fejem. Meg aztán magára úgy nézek, mint a gondviselésre, és ezért gondoltam, hogy mindent tud rólunk. És családtagnak tekintem... ne vegye rossz néven, hogy ezt mondom. Istenem! Mi baja a jobb kezének? Megsebesült?

- Igen, megsebesültem - mormogta boldogan Razumihin.

- Sokszor nagyon is kereken kimondom, ami a szívemen fekszik, Dunyecska meg is szól érte... De, édes Istenem, micsoda odú az, ahol lakik! És vajon felébredt-e már? Hogy mondhatja ezt szobának az a háziasszony? Ide hallgasson, az előbb azt mondta... a fiam nem szereti kimutatni az érzéseit... hátha untatom majd ezzel az én... gyengeségemmel? Nem tanítana ki, Dmitrij Prokofjics?

- Ne igen faggassa, ha látja, hogy elkomorodik, kivált az egészségéről ne kérdezgesse, azt nem szereti...

- Ó, Dmitrij Prokofjics, de nehéz is az anyának! Itt vagyunk már, itt a lépcsőház... micsoda szörnyű egy lépcsőház!

- Anyácskám, maga egészen sápadt, nyugodjék meg, galambom. - Dunya az anyjához simult. - Rogya legyen boldog, hogy láthatja, maga meg így gyötrődik - mondta felvillanó szemmel.

- Várjanak, majd én előbb benézek, hogy ébren van-e?

A hölgyek lassan mentek az előresiető Razumihin után, és mikor a harmadik emeletre értek, a háziasszony konyhája elé, látták, hogy az ajtó egy ujjnyira nyitva van, és két szúrós fekete szem lesi őket a sötétből. De mikor tekintetük találkozott, hirtelen becsapódott az ajtó, olyan robajjal, hogy Pulherija Alekszandrovna majdnem felsikoltott ijedtében.

- Jól van, teljesen jól van! - kiáltotta vidáman Zoszimov, mikor a hölgyek beléptek.

Már tíz perce ült ott a doktor megint a tegnapi helyén, a dívány sarkában, páciense meg szemközt, a másik sarokban, teljesen felöltözve, sőt rendesen megmosakodva, megfésülve, ami már régen nem történt meg. A szobácska egyszeriben megtelt, de Nasztaszjának azért sikerült beosonnia a látogatók nyomában, és nagyban figyelt.

Raszkolnyikov valóban majdnem egészségesnek látszott, legalábbis tegnaphoz képest, csak nagyon sápadt volt, szórakozott és komor. Olyan volt, mint egy sebesült, vagy mint aki nagy testi fájdalmat állt ki: homloka összeráncolva, szája összeszorítva, a szeme ég. Keveset és kelletlenül beszélt, mintha erőfeszítésébe kerülne, és csak kötelességből tenné. Olykor egy-egy mozdulata elárulta nyugtalanságát. Csak egy kötés kellett volna a karjára, vagy selyemvédő az ujjára, és azt hiszi az ember, hogy fájdalom szaggatja a kezét vagy sérült karját.

Igaz, hogy amikor Pulherija Alekszandrovna és Dunya belépett, egy pillanatra mintha felragyogott volna a sápadt, komor arc, de ezzel még szembetűnőbb, fájdalmasabb lett rajta az addig mélabús, szórakozott kifejezés. A fény gyorsan kihunyt, de a fájdalom megmaradt, és Zoszimov, aki a kezdő orvos fiatalos buzgalmával figyelte és tanulmányozta betege arcát, legnagyobb csodálkozására, most, amikor az anya és lánya beléptek, nem örömet látott rajta, hanem inkább valami rosszul leplezett eltökéltséget, hogy majd csak elviseli türelemmel az egy-két órai kínszenvedést, ha már semmi módon el nem kerülheti. Azt is látta, mihelyt beszélgetni kezdtek, hogy minden szó mintha sebet tépne fel benne. Ugyanakkor bámulta, hogy ez a tegnapi monomániás, aki a legkisebb szóra szinte őrjöngött, most mennyire uralkodik magán, leplezi indulatait.

- Igen, magam is érzem, hogy majdnem egészséges vagyok - mondta Raszkolnyikov, és gyöngéden megcsókolta kedveseit, amitől Pulherija Alekszandrovna nyomban felderült. - És ez már nem olyan tegnapi beszéd - mondta Razumihinnek, és melegen megszorította a kezét.

- Valósággal csodálom ma - szólalt meg a doktor, boldogan, hogy végre megjöttek, mert tíz perc alatt már sikerült elvesztenie beszélgetésük fonalát a beteggel. - Ha még három-négy napig így halad, éppen olyan lesz, mint volt, illetőleg, mint egy, két vagy talán három hónappal ezelőtt, hiszen régóta bujkál már a baj, igaz? És lássa be, hogy ön is hibás - tette hozzá óvatos mosollyal, mert még mindig félt, hogy felingerli.

- Könnyen meglehet - felelte hidegen Raszkolnyikov.

- Azért mondom - folytatta Zoszimov nekibuzdulva -, mert a teljes gyógyulás lényegében csak öntől függ. Most már nyíltan beszélhetünk, tehát szeretném lelkére kötni, hogy szüntesse meg a beteg állapotot előidéző okokat, hogy úgy mondjam: a baj forrásait. Akkor meggyógyul, míg ha ezt nem teszi - még rosszabbul is lehet. Én ezeket a forrásokat nem ismerem, de ön bizonyosan igen, hiszen, mint intelligens ember, megfigyelte magát. Valószínűnek tartom, hogy a lelki zavar kezdete részben összeesik az egyetemi tanulmányok megszakításával. Nem szabad foglalkozás nélkül maradnia, munka és szilárdan kitűzött cél, úgy hiszem, nagyon segítenének.

- Igen, igen, tökéletesen igaza van... mennél előbb visszatérek az egyetemre, és akkor majd megy minden... mint a karikacsapás...

Zoszimov részben a hölgyeknek akart imponálni a bölcs tanácsokkal, és meghökkent, mikor most, kis szónoklata végeztével betegére pillantott, és határozottan gúnyos kifejezést látott az arcán. De ez csak egy másodpercig tartott. Pulherija Alekszandrovna hálálkodni kezdett, különösen azért, hogy nem restellte éjjel a szállodában felkeresni őket.

- Mi az? Még éjjel is volt nálatok? - kérdezte Raszkolnyikov, kicsit nyugtalanul. - Szóval nem is aludtatok a hosszú utazás után?

- Két óra se volt még, fiam, otthon se fekszünk le Dunyával kettő előtt.

- Én se tudom, hogy köszönjem meg neki - folytatta Raszkolnyikov a doktorhoz fordulva, és elkomolyodott, lesütötte a szemét. - A honoráriumról most nem is beszélek, bocsássa meg, hogy egyáltalában érintem, de igazán nem tudom, mivel érdemlem meg a kitüntető figyelmét? Egyszerűen nem értem... és nehéz elfogadnom, éppen ezért... őszintén megmondom...

- Emiatt ne nyugtalankodjék - felelte kicsit erőltetett nevetéssel Zoszimov -, gondolja azt, hogy ön az első páciensem. A magamféle kezdő orvos az első betegeit úgy szereti, mintha édesgyermekei volnának, van olyan, aki egyenesen szerelmes beléjük. Igazán nem bővelkedem páciensekben.

- Őróla nem is beszélek - folytatta Rogya, s Razumihinre mutatott. - Csak gorombáskodtam vele, és vesződséget okoztam neki, egyebet nem kapott tőlem.

- Eh, ostobaság! Talán bizony érzelmes hangulatban vagy ma? - csattant fel Razumihin.

Ha mélyebben belelátott volna a lelkébe, érzelmes hangulatnak nyomát se találja ott, inkább az ellenkezőt.

Avdotya Romanovna észrevette ezt, és nyugtalanul, feszülten figyelte.

- Magáról, anyácskám, beszélni se merek - folytatta Raszkolnyikov, mintha reggel óta gyakorolt leckét mondana fel. - Ma tudtam csak valamennyire elgondolni, hogy kínlódhattak itt tegnap, amíg haza nem jöttem - mondta, és hirtelen, szótlan mosollyal kezet nyújtott a húgának. Most igazi, nem színlelt öröm csillant meg a mosolyában. Dunya boldogan, hálásan, rögtön megragadta, és melegen megszorította a kezét. Tegnapi szóváltásuk óta Rogya most fordult először hozzá. Anyjuk boldogan felragyogó arccal nézte a két testvér szótlan és végleges kibékülését.

- Ezért szeretem, látják, mert ilyen gesztusai vannak - suttogta a mindenben túlzó Razumihin, és heves mozdulattal feléjük fordult a székén. - Vannak ilyen gesztusai...

"Milyen szépen megold mindent - gondolta Pulherija Alekszandrovna -, milyen nemesek ezek a hirtelen fellobbanások, milyen egyszerűen és tapintatosan elsimította az egész tegnapi félreértést, pusztán csak azzal, hogy a kellő percben kezét nyújtotta, és szépen nézett a húgára... És milyen gyönyörű a szeme! Szép az egész arca! Ő még szebb, mint Dunya. De, édes Istenem, ez a ruha! Szörnyű, hogy van öltözve! Vaszja, a bolti kifutógyerek otthon, különb ruhában jár... Jaj, bár a nyakába borulhatnék, megölelném, és kisírnám magam... de félek... olyan furcsa, ó, Istenem! Most kedvesen beszél, de mégis félek! Mitől félek?"

- Bizony el se tudod képzelni - mondta gyorsan, a fia iménti szavaira felelve -, milyen szerencsétlenek voltunk mind a ketten. Most már elmúlt, hála istennek, és megint mindnyájan boldogok vagyunk, hát megmondhatom. Gondold csak el! Iderohanunk, egyenest a vonatról, hogy megöleljünk, és a lány - ni, hisz itt van; jó reggelt, Nasztaszja! - azzal fogad, hogy forrólázban fekszel, de éppen az előbb megszöktél a doktor elől, úgy lázasan leszaladtál az utcára, és most keresnek. El se tudod gondolni, milyen rettenetes volt! Rögtön eszembe jutott Potancsikov hadnagy, aki olyan tragikusan pusztult el. Jó ismerősünk volt, apádnak barátja, te már nem emlékezhetsz rá, az is forrólázban feküdt, és kiszaladt az udvarra, beleesett a kútba, csak másnap húzták ki. Mi, persze, tegnap még nagyobbnak is láttuk a veszedelmet, és már majdnem elszaladtunk Pjotr Petrovicsért, hogy ő segítsen... mert hiszen egyedül vagyunk itt, egészen egyedül - panaszolta, elnyújtva a szót, majd hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Pjotr Petrovicsot még veszedelmes emlegetni, ha "mindnyájan boldogok" is.

- Igen, igen... ez mind nagyon bosszantó, persze - mormogta Raszkolnyikov olyan szórakozottan és szinte érdeklődés nélkül, hogy Dunya döbbenten nézett rá. - Mit is akartam - erőltette az eszét -, hja igen, ne haragudjatok, anyácskám, és te se, Dunya... Odamentem volna már hozzátok, természetesen nem azért vártam, hogy megelőzzetek.

- No de, Rogyám! - Anyja megütközve nézett rá.

"Mi ez? Csupa kötelességből beszél velünk? - töprengett Dunyecska. - Engesztel és bocsánatot kér, mintha hivatalból tenné, vagy bemagolt leckét mondana fel!"

- Mihelyt felébredtem, mindjárt indulni akartam, de baj volt a ruhámmal, elfelejtettem tegnap szólni neki... Nasztaszjának... hogy mossa ki a vért... Csak most tudtam felöltözni.

- Vért? Micsoda vért? - nyugtalankodott Pulherija Alekszandrovna.

- Ó, semmi... ne ijedezzék, anyácskám, tegnap véreztem össze, mikor egy kicsit zavart fejjel csavarogtam, és belebotlottam abba az elgázolt emberbe...

- Zavart fejjel? De hiszen mindenre emlékszel! - szólt közbe Razumihin.

- Igaz - felelte különös arckifejezéssel, töprengve -, pontosan emlékszem minden apró részletre. De hogy miért tettem, miért mentem oda, és mit miért mondtam, azt, látod, nem tudnám megmagyarázni.

- Jól ismert jelenség - kapcsolódott a beszélgetésbe Zoszimov. - A kivitel néha mesteri, sőt fortélyos, de a cselekvés irányítása és indítéka elmosódott és különféle beteges benyomások eredménye. Olyanformán, mint álmunkban.

"Még jó, hogy félőrültnek tart" - gondolta Raszkolnyikov.

- Megesik ez avval is, aki egészséges - vetette közbe Dunya, és nyugtalanul pillantott a doktorra.

- Valóban helyes megjegyzés. Ilyen értelemben csakugyan valamennyien zavart elméjűek vagyunk akárhányszor, azzal a kis különbséggel, hogy a "beteg" még zavartabb, a határvonalat meg kell húzni. Teljesen kiegyensúlyozott ember alig van, ez kétségtelen, sok tízezer vagy talán százezer között egy ha akad, és az is elég gyenge példány...

Erre a szóra, hogy "zavart elméjű", amelyet Zoszimov kedves témája fejtegetése közben vigyázatlanul elejtett, mind elkomorodtak. De Raszkolnyikov jóformán oda se figyelt, elgondolkozva ült, vértelen szája körül furcsa mosollyal. Valamit tisztázni próbált magában.

- No és, mi volt azzal az elgázolt emberrel? Félbeszakítottalak - szólalt meg gyorsan Razumihin.

- Tessék? - rezzent fel a beteg, mintha álmából ébredne. - Hja, igen... összevéreztem magam, mikor segítettem felvinni a lakására... És meg kell hogy mondjam azt is, anyácskám, menthetetlen hibát követtem el tegnap, csakugyan nem voltam eszemen. Az egész pénzt, amit küldött, odaadtam... a feleségének... temetésre... Most még özvegy is, szerencsétlen asszony és tüdőbeteg, ott a három kis árva... éhesek, üres a ház... Egy felnőtt lányuk van... Maga is odaadta volna nekik, ha látja, könnyen meglehet... De nekem persze nem volt jogom, belátom, hiszen tudom, milyen áldozatába került előteremteni azt a pénzt. Aki segíteni akar, előbb szerezzen jogot hozzá, különben "crevez, chiens, si vous n'êtes pas contents"! - És elnevette magát. - Igaz, Dunya?

- Nem, nem igaz! - felelte meggyőződéssel a lány.

- No, tessék! Neked is elveid vannak - mormogta, és majdnem gyűlölettel, gúnyos mosollyal nézte. - Gondolhattam volna... Persze... ez csak dicséretes. Neked könnyebb. Ha elérsz a határig, és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél. Eh, különben mindez ostobaság - tette hozzá ingerülten, mert bántotta, hogy így elragadtatta magát. - Szóval, csak azt akartam mondani, hogy bocsánatot kérek, anyácskám - fejezte be éles, szaggatott hangon.

- Hagyjuk ezt, Rogyám, én bízom benned. Minden, amit teszel, csak jó lehet - mondta örömmel az anyja.

- Kár annyira bíznia - felelte a fiú torz mosollyal. Csend lett a szobában. Valahogy erőltetett volt az egész beszélgetésük, hallgatásuk, a békülés, bocsánatkérés, és ezt mindnyájan érezték.

"Valósággal félnek tőlem" - gondolta Raszkolnyikov, és ellenségesen nézte az anyját, húgát. És Pulherija Alekszandrovna, csakugyan, minél tovább hallgatott, annál csüggedtebb lett.

"Amíg nem voltak itt, úgy éreztem, szeretem őket" - villant át Raszkolnyikov agyán.

- Tudod, fiam, hogy Marfa Petrovna meghalt? - szólalt meg hirtelen az anyja.

- Ki az a Marfa Petrovna?

- Istenem! Hát Marfa Petrovna, a Szvidrigajlov felesége, akiről olyan hosszan írtam neked!

- Hja, emlékszem már... szóval, meghalt? - Megint úgy beszélt, mint aki álomból ébred. - Ne mondd! És miben halt meg?

- Hirtelen - sietett válaszolni Pulherija Alekszandrovna, megbátorodva az érdeklődésétől. - Képzeld, éppen akkor történt, amikor neked azt a levelet elküldtem, ugyanazon a napon! Alighanem az a rettenetes ember az oka a halálának, kegyetlenül megverte, azt mondják.

- Hát úgy éltek azok? - kérdezte Raszkolnyikov a húgához fordulva.

- Nem, ellenkezőleg. A férfi nagyon türelmes, sőt udvarias volt a feleségével, sokszor talán túlságosan is elnéző, teljes hét éven át. Akkor nyilván kifogyott a türelméből.

- Szóval, nem is olyan rettenetes ember, ha hét évig fékezni tudta magát. Látom, te pártját fogod, Dunyecska.

- Nem, dehogyis, szörnyű ember, szörnyűbbet képzelni se tudok - Dunya valósággal megborzongott, homloka elborult, mélyen elgondolkozott.

- Akkor reggel történt, otthon náluk - sietett folytatni a történetet az anyjuk. - Marfa Petrovna mindjárt befogatott, hogy ebéd után a városba hajtasson, ilyen esetekben mindig a városba hajtatott. A legjobb étvággyal ebédelt, azt mondják...

- Úgy összeverve?

- Igen. Állítólag ez volt a szokása. Mindjárt ebéd után megfürdött; hogy korán indulhasson. Valami kúrát tartott, tudod... egy hideg forrás van a birtokukon, abban fürdött, rendszeresen mindennap. De akkor, alighogy a vízbe lépett, megütötte a szél.

- Nem csoda! - dünnyögte Zoszimov.

- Nagyon megverte?

- Hát nem mindegy az? - hárította el a kérdést a húga.

- Hm... különben... minek is mesél nekem ilyen ostobaságokról, anyácskám! - fakadt ki egyszerre, szinte önkéntelenül Raszkolnyikov.

- Jaj, fiam, már igazán nem tudtam, miről beszéljek - szólta el magát az anyja.

- Mi az, tán bizony félnek tőlem? - kérdezte ő ferde mosollyal.

- Így van - felelte Dunya, és keményen a szeme közé nézett. - Anyánk még keresztet is vetett most, a lépcsőn feljövet!

Raszkolnyikovnak görcsösen megrándult az arca.

- Jaj, mit beszélsz, Dunya! Ne haragudj, fiam... Mért kellett ezt most... - Pulherija Alekszandrovna zavartan kereste a szót - én igazán... egész úton, a vonaton a viszontlátásról ábrándoztam... hogy mennyit mesélünk majd egymásnak... olyan boldog voltam, nem is láttam semmit az útból... De mit akarok? Hiszen boldog vagyok én most is... Hiába beszélsz, Dunya, boldogság nekem az is, hogy láthatlak, édes fiam...

- Jó, jó, anyácskám - mormogta elfogódva a fia. Nem nézett az anyjára, csak megszorította a kezét. - Majd elbeszélgetünk mi még.

De ahogy ezt kimondta, zavartan elsápadt. Megint az a múltkori dermesztő hidegség járta át a lelkét. Tisztán, félreérthetetlenül ráébredt, hogy szörnyű hazugság, amit most mondott, hogy ő nemcsak elbeszélgetni nem fog már senkivel, de soha semmiről nem beszélhet többé senkivel a világon. És olyan erővel markolt bele a gyötrő gondolat, hogy egy pillanatra csaknem teljesen megfeledkezett magáról, felállt, semerre se nézett, s indult kifelé.

- Mi lelt? - kiáltott rá Razumihin, és karon ragadta.

Akkor visszaült a helyére, és szótlanul nézelődött. Mind megütközve bámultak rá.

Hirtelen felkiáltott:

- Ejnye, de unalmasak vagytok! Mondjatok már valamit! Miért ültök így itt? Szóljatok hát! Beszélgessünk... Összekerültünk végre, és csak hallgatunk... Nos, akármiről...

- Hála istennek! Már azt hittem, újra kezdődik a tegnapi - sóhajtott Pulherija Alekszandrovna, és keresztet vetett.

- Mi a baj, Rogya? - kérdezte a húga gyanakodva.

- Semmi... csak úgy... Valami tréfás dolog jutott eszembe - felelte, és elnevette magát.

- No, ha tréfa, akkor jó! - mormogta a doktor. - Már én is attól tartottam... - És felállt. - No, ideje, hogy menjek. Ma még felnézek... ha ugyan itthon lesz.

Köszönt és elment.

- Micsoda remek ember! - dicsérte Pulherija Alekszandrovna.

- Remek ember, igen, kiváló, képzett, okos - tette hozzá Raszkolnyikov most egyszerre szinte hadarva és meglepő elevenséggel. - Nem emlékszem, hol találkoztam vele a betegségem előtt... de azt hiszem, láttam már... No de ez se utolsó legény ám! - fejével Razumihin felé intett. - Tetszik neked, Dunyecska? - kérdezte, és hirtelen, miért, miért nem, nagyot nevetett.

- Nagyon! - felelte Dunya.

- Ej, te csirkefogó! - Razumihin rettentő zavarba jött, elvörösödött, és felpattant a székről.

Pulherija Alekszandrovna mosolygott. Raszkolnyikov harsányan hahotázott.

- Hova készülsz?

- Én is... nekem is... dolgom van.

- Nincs dolgod. Maradj csak. Mert Zoszimov elment, most te is szaladsz? Ne menj még... Hány óra? Van már tizenkettő? Milyen gyönyörű órád van, Dunya! Mért hallgattok már megint? Folyton csak én beszélek!

- Marfa Petrovnától kaptam - felelte Dunya.

- Énekes óra! - fűzte hozzá az anyja.

- Igen? És milyen nagy. Szinte már nem is női.

- Én az ilyet szeretem - mondta Dunyecska.

"Szóval mégse jegyajándék" - gondolta Razumihin, és maga se tudta, mért örül ennek.

- Én meg azt hittem, Luzsin ajándéka - jegyezte meg Raszkolnyikov.

- Nem, Luzsintól még nem kapott ajándékot.

- Hajaj, emlékszik, anyácskám, én is szerelmes voltam egyszer, meg akartam házasodni - mondta hirtelen Raszkolnyikov az anyjára pillantva, akit megdöbbentett ez a váratlan fordulat, és az, hogy ilyen hangon beszél erről.

- Jaj, fiam, hogy emlékszem-e?! - összenézett Dunyával és Razumihinnel.

- Hm! Hát igen! Hogy is mondjam el? Már nem is igen emlékszem. Beteges lányka volt - folytatta elgondolkozva, és a földre szegezte a szemét. - Nagyon beteges. Szeretett alamizsnát osztogatni, és arról álmodozott, hogy kolostorba vonul. Egyszer eleredt a könnye is, mikor erről beszélt. Igen, igen, emlékszem... nagyon is emlékszem. Csúnyácska volt szegény... Igazán nem tudom, mi vonzott hozzá, talán éppen az, hogy mindig beteg volt... Ha sánta vagy púpos lett volna, talán még jobban megszeretem... - Elmélázva mosolygott. - Hát igen... tavaszi láz...

- Nem, nemcsak tavaszi láz! - mondta megélénkülve Dunya.

Ő ránézett, erőlködve figyelt, és nem hallotta, vagy nem értette, mit mond. Elgondolkozva felállt, odament az anyjához, megcsókolta, aztán visszaült a helyére.

- Még most is szereted! - mondta megindultan Pulherija Alekszandrovna.

- Kit? Hja, róla beszél? Hogy most is? Nem, anyácskám, ez mind olyan már, mintha a másvilágon történt volna... És nagyon régen... Meg ez is, ami most körülöttem van... mintha nem itt volna... - Jól megnézte őket, sorra.

- Ti is... mintha ezerversztányira lennétek... No de mi az ördögnek beszélünk erről! És miért faggattok? - folytatta bosszúsan, és elhallgatott, a körmét rágta, és megint csak elmélázott.

- Milyen silány kis szobád van, fiam, akár egy koporsó! - törte meg a nyomasztó csendet Pulherija Alekszandrovna. - Én azt hiszem, legalább felerészben ez a szoba az oka, hogy ilyen búskomor lettél.

- A szoba? - kérdezte szórakozottan. - Igen, a szoba is hozzájárult. Már én is gondoltam... Ha tudná, anyácskám, milyen furcsa gondolat, amit most kimondott - tette hozzá különös mosollyal.

Még néhány perc, és talán egyszerűen nem bírja tovább ezeket a három éve nem látott szeretteit és a családias hangú, de tökéletesen üres beszélgetést - hiszen képtelenek akármit is mondani egymásnak. De valamit el kellett intézniük, okvetlenül, még ma, ezt elhatározta reggel, mihelyt felébredt, és most megörült az elintéznivalónak, ebbe kapaszkodott.

- Hja, igen, Dunya - kezdte komolyan, szárazon -, bocsánatot kérek, természetesen, a tegnapiért, de kötelességem kijelenteni neked, hogy a lényeget illetően nem engedhetek. Vagy én, vagy Luzsin! Legyek én aljas, nem bánom, de te ne légy az! Egy elég. Ha feleségül mész Luzsinhoz, nem vagy a testvérem többé.

- No de Rogya! Rogya! Hiszen ez megint pontosan a tegnapi! - kesergett Pulherija Alekszandrovna. - És mért mondod mindig, hogy aljas vagy?! Ezt nem bírom elviselni! Tegnap is mondtad!

- Rosszul ítéled meg a dolgot, bátyám - szólalt meg Dunya éppen olyan keményen, szárazon. - Az éjjel gondolkodtam róla, és rájöttem, miben tévedsz. Te azt hiszed, hogy én valakinek, valaki kedvéért feláldozom magam. Erről szó sincs. Egyszerűen azért megyek férjhez, mert nekem magamnak nehéz így. Persze, ha tehetek majd valamit az enyéimért, annak örülni fogok, de elhatározásomnak nem ez volt a döntő oka.

"Hazudik! - Raszkolnyikov a körmét rágta mérgében. - A kis büszke! Dehogy ismerné el, hogy jótékonykodni akar! Ó, ez a gőg! Ó, ezek a kicsinyes lelkek... Szeretni is úgy szeretnek, mintha gyűlölnének... Ó, hogy gyűlölöm valamennyiüket!"

- Szóval, azért megyek Pjotr Petrovicshoz - folytatta Dunya -, mert két rossz közül a kisebbiket választom. Becsülettel teljesíteni fogom, amit vár tőlem, tehát nem ámítom... Mért mosolyogsz így?

Most már ő is felindult, harag lobbant a szemében.

- Mindent teljesíteni fogsz? - kérdezte a bátyja epés mosollyal.

- Bizonyos határig. A mód és forma, ahogy Pjotr Petrovics megkért, világosan mutatja, mit kíván tőlem. Lehet, hogy nagyon sokra tartja magát, de remélem, engem is megbecsül... Miért nevetsz megint?

- És te miért pirulsz megint? Hazudsz, Dunyecska, magad is tudod, hogy hazudsz, csupa asszonyi makacsságból, hogy neked legyen igazad... Luzsint nem becsülheted: én láttam azt az embert, beszéltem vele. Tehát pénzért adod el magad. Tehát kétségtelenül aljasan cselekszel. Örülök, hogy legalább pirulni tudsz még!

- Nem igaz! Nem hazudok! - csattant fel Dunyecska, és most már kijött a sodrából. - Nem megyek hozzá, ha meg nem győződöm, hogy tisztel és becsül. Nem megyek hozzá, ha nem tudom bizonyosan, hogy én is becsülhetem őt. Szerencsére még a mai napon kétségtelenül meggyőződhetem erről. Akkor pedig nem aljasság, amit teszek, hiába mondod! És még ha igazad volna is, csakugyan aljasságra szánnám magam - nem szívtelenség így beszélni velem? Miért követelsz tőlem olyan hősiességet, ami talán tőled sem telik! Ez zsarnokoskodás, erőszak! Ha tönkreteszek valakit, hát csak magamat... Nem öltem meg senkit... Miért nézel úgy rám? Miért sápadtál el? Rogya, mi lelt?! Rogya, drágám!

- Úristen! Ájulásba kergeti! - jajdult fel Pulherija Alekszandrovna.

- Nem, nem... ostobaság... Semmi! Szédülök egy kicsit. Ájulásról szó sincs... Sok bajotok van azzal az ájulással! Hm! Igen... mit is akartam... Hja, igaz: miképp akarsz még ma meggyőződni, hogy becsülheted, és ő is megbecsül téged? Még ma, azt mondtad, ha jól értettelek?

- Anyácskám, mutassa meg neki Pjotr Petrovics levelét.

Pulherija Alekszandrovna remegő kézzel átadta a levelet. Raszkolnyikov kíváncsian nyúlt utána, de még mielőtt kibontotta volna, csodálkozva nézett a húgára.

- Különös - mondta lassan, mint aki rádöbben valamire -, mért tiltakozom ennyire? Minek ez a nagy hűhó? Menj, akihez akarsz!

Mintegy magának mondta, de hangosan, és egy darabig talányos kifejezéssel nézte a húgát.

Végre kibontotta a levelet, de még mindig az a furcsa, csodálkozó kifejezés tükröződött az arcán, aztán figyelmesen elolvasta kétszer egymás után.

Pulherija Alekszandrovnában valami különös nyugtalanság volt most, és a másik kettő is azt várta, hogy valami különös történik.

- Csak egyet csodálok - szólalt meg Raszkolnyikov rövid gondolkodás után, és visszaadta anyjának a levelet, de nem fordult egyikükhöz sem. - Gyakorlott ügyvédember, a beszéde is erre vall... meg a modora... és ilyen kezdetlegesen fogalmaz.

Felkapták a fejüket. Éppenséggel nem ezt várták.

- De hisz ezek mind így írnak - vetette oda Razumihin.

- Hát te is olvastad?

- Olvastam.

- Megmutattuk Dmitrij Prokofjicsnak... tanácsot kértünk tőle - magyarázta zavartan Pulherija Alekszandrovna.

- Igen, ez az a bizonyos jogi nyelvezet - vágott közbe Razumihin -, a jogi irományokat mindmáig így fogalmazzák.

- Jogi? Igen... jogi... üzleti... Nem mintha nagyon hibásan fogalmazna, de nem is irodalmi nyelven... üzleti a nyelve.

- Pjotr Petrovics nem is tagadja, hogy kevés iskolát végzett, inkább büszke arra, hogy maga alapozta meg a szerencséjét - jegyezte meg Dunya, akit láthatóan bántott bátyjának ez az új hangja.

- No, ha büszke, hát bizonyosan van is neki mire, ezt nem vitatom. De te, úgy látom, megsértődtél, amiért ilyen frivol megjegyzéseket fűzök a levélhez, azt hiszed, belekötök minden semmiségbe, hogy téged bosszúból megszégyenítselek. Pedig éppen ellenkezőleg, a stílusával kapcsolatban eszembe jutott most valami, ami egyáltalán nem semmiség. Itt ez a kifejezés, kérlek: "minden felelősség önöket terheli." És ezt nyomatékkal, világosan mondja. Meg a fenyegetés, hogy azonnal távozik, ha engem ott talál, ami pontosan annyit jelent, hogy faképnél hagy benneteket, ha nem fogadtok szót neki, faképnél hagy most, miután idecitált Pétervárra. Nos, mit gondolsz: éppen olyan bántó, ha Luzsin írja le ezt, mintha teszem azt, ő írná - és Razumihinre mutatott - vagy más közülünk való?

- Ne-em! - kapott a szón a lány. - Én is jól tudom, hogy ezt nagyon naivul fejezte ki, talán csakugyan nem mester a fogalmazásban. Ezt igen helyesen látod, Rogya, nem is vártam volna...

- Jogi nyelven fejezi ki. Jogi nyelven nem is lehet másképp, és talán gorombábban sült el, mint akarta. Egyébként, ki kell hogy ábrándítsalak, húgom: van ebben a levélben még egy kitétel, ami közönséges rágalom, engem illet, és elég aljas. Én tegnap egy porig sújtott, tüdőbeteg özvegyasszonynak adtam azt a pénzt, mégpedig nem a "temetés ürügyével", hanem igenis temetésre. És nem a lánynak, a "rossz hírű személynek", mint ahogyan ő írja, hanem igenis az özvegynek. A lányt különben tegnap láttam először életemben. Világos, hogy Luzsin úr sietve igyekszik engem befeketíteni és veletek összeveszíteni. Ezt is jogászi nyelven teszi, vagyis naiv elhamarkodással, és nagyon is elárulva célját. Okos ember ő, de az okos magatartáshoz a puszta ész nem elég. Mindez jellemző rá, és... nem hiszem, hogy téged nagyra becsül. Csak azért figyelmeztetlek erre, mert őszintén javadat akarom.

Dunya nem felelt. Már régen eldöntötte magában a kérdést, és csak az estét várta.

- Akkor hát mit határozol, fiam? - kérdezte Pulherija Alekszandrovna, akit ez az új "tárgyilagos" hang még az előbbinél is jobban aggasztott.

- Hogyhogy "mit határozok"?

- Merthogy Pjotr Petrovics azt írja, te ne gyere oda ma este, és hogy ő távozik, ha téged ott talál. Hát miképp lesz most... eljössz?

- Ezt természetesen nem én döntöm el, hanem elsősorban maga, anyácskám, ha Pjotr Petrovics kikötése nem sérti, másodsorban Dunya, amennyiben ő sem találja sértőnek. Úgy csinálom, ahogy maguk jónak látják - tette hozzá szárazon.

- Dunya már határozott, és én tökéletesen egyetértek vele - mondta rá gyorsan az anyja.

- Én arra akartalak kérni, Rogya, sőt, nagyon kérlek, hogy okvetlenül légy ott a mai találkozáson. Ott leszel?

- Ott leszek.

- Magát is kérem, Dmitrij Prokofjics, jöjjön el ma nyolc órára. Őt is meghívom, anyácskám.

- Nagyon helyes, Dunya. Legyen úgy, ahogy ti akarjátok. Nekem is könnyebb. Nem szeretek én alakoskodni, hazudozni, beszéljünk csak inkább egyenesen. Most már mindegy, ha megharagszik Pjotr Petrovics, ha nem.

Ebben a pillanatban nesztelenül kinyílt az ajtó, egy fiatal lány lépett a szobába, és félénken körülnézett. Mind feléje fordultak, kíváncsian és csodálkozva. Szofja Szemjonovna Marmeladova volt. Raszkolnyikov első pillantásra nem ismerte meg. Tegnap látta először, és olyan pillanatban, olyan környezetben, annyira más öltözékben, hogy emlékezetében egész más kép maradt. Ez most egyszerűen, sőt szegényesen öltözött lány volt, nagyon fiatal, majdnem gyermek, viselkedése szerény és illedelmes, arca nyílt, de kicsit ijedt. Olcsó háziruhácskát viselt, és ócska, divatjamúlt kalapot, csak a napernyőt tartotta kezében most is, éppen úgy, mint tegnap. Mikor látta, hogy a szoba tele van emberekkel - amire nem számított -, zavarba jött, azt se tudta, hova legyen, megijedt, mint a kisgyermek, és már olyan mozdulatot tett, mintha vissza akarna fordulni.

- Ó... kegyed az? - Raszkolnyikov nagyon meglepődött, és maga is zavarba jött.

Mindjárt arra gondolt, hogy anyja és húga Luzsin leveléből már tudnak valamit a "rossz hírű személyről", hiszen ő éppen az előbb tiltakozott a rágalom ellen, megmondta nekik, hogy a lányt akkor látta először, és most egyszerre beállít ide, hozzá. Az is felvillant benne, hogy a "rossz hírű" kitételt nem utasította vissza. Mindez egy szempillantás alatt suhant át ködösen az agyán, de ahogy jobban megnézte a lányt, és látta, mennyire meg van alázva szegény, hirtelen szánakozás fogta el. Ez a kis mozdulata pedig, amikor most ijedtében ki akart szaladni, valósággal felkavarta.

- Nem vártam a látogatását - mondta gyorsan, és tekintetével megállította. - Üljön le, kérem. Katyerina Ivanovna üzenetével jön, ugye? Ne oda, ide üljön, legyen szíves...

Razumihin a szobában levő három szék egyikén ült közvetlenül az ajtónál, és mikor Szonya belépett, felállt, hogy helyet adjon neki. Raszkolnyikov előbb a dívány sarkában, a doktor előbbi helyét kínálta a váratlan vendégnek, de eszébe jutott, hogy az nagyon is "bizalmas" hely, hiszen a dívány egyúttal az ő ágya is, hát gyorsan Razumihin székére mutatott.

- Te meg ülj át ide a Zoszimov helyére.

Szonya leült, félelmében szinte reszketett, és szorongva nézegette a két hölgyet. Nyilván maga se értette, hogy ülhet ő itt mellettük, és ez a gondolat olyan rémülettel töltötte el, hogy megint felállt, és kétségbeesett zavarban hebegte:

- Bocsásson meg... éppen csak egy... pillanatra alkalmatlankodom... Katyerina Ivanovna nevében... nem volt senkije, akit ide küldhetett volna... Kéreti önt, hogy jöjjön el holnap reggel a gyászszertartásra... mise után, a Mitrofan temetőbe... és aztán hozzánk... őhozzá... halotti torra... Tisztelje meg... nagyon kéri...

Nyelve botladozott, elakadt.

- Igyekszem, igen... okvetlenül - felelte Raszkolnyikov, ő is felállt, ő is akadozott, és nem fejezte be a mondatot. - Üljön le, legyen szíves - mondta aztán hirtelen -, szeretnék még mondani valamit... Látom, siet, de mégis, kérem, két percet szenteljen nekem.

Odaigazította neki a széket, Szonya újra leült, megint aggodalmasan, tanácstalanul pillantott a két hölgyre, és rögtön elkapta, lesütötte a szemét.

Raszkolnyikov felrezzent, sápadt arca kigyúlt, szeme is izzott.

- Anyácskám - mondta dacos nyomatékkal -, ez Szofja Szemjonovna Marmeladova, leánya a szerencsétlenül járt Marmeladov úrnak, akit szemem előtt gázoltak el a lovak, beszéltem nektek róla...

Pulherija Alekszandrovna Szonyára nézett, és alig észrevehetően összehúzta a fél szemét. Ha mégúgy feszélyezte is a fia dacos, kihívó tekintete, ezt a kis elégtételt nem tudta megtagadni magától. Dunya komolyan és merőn, egyenesen az arcába nézett a szegény lánynak, és csodálkozva vizsgálta. Szonya, mikor hallotta, hogy bemutatják, fel akart pillantani, de még nagyobb zavar fogta el, mint az előbb.

- Azt akartam megkérdezni - fordult feléje gyorsan Raszkolnyikov -, simán elintéződött ma minden maguknál? Nem alkalmatlankodott senki... például a rendőrség?

- Nem, uram, simán ment minden... hiszen a halál oka nyilvánvaló volt... Nem zaklattak bennünket... csak a lakók haragusznak.

- Miért?

- Mert olyan sokáig ott van a holttest... ilyen melegben... szaga van... Úgyhogy ma estefelé kiviszik majd a temetőbe, holnapig a kápolnában lesz. Katyerina Ivanovna előbb nem akarta, de aztán belátta, hogy nem lehet másképp...

- Szóval, már ma?

- Kéreti önt, hogy tiszteljen meg bennünket, és jöjjön el holnap a gyászmisére a templomba, és utána hozzá, a torra.

- Hát tor is lesz?

- Igen, egy kis uzsonnaféle, uram, meghagyta, hogy köszönjem meg az ő nevében a tegnapi szíves segítségét... anélkül el se tudtuk volna temetni... - Megrándult a szája és az álla, de erőt vett magán, visszafojtotta a sírást, és gyorsan lesütötte a szemét.

Beszélgetés közben Raszkolnyikov erősen figyelte. Sovány, nagyon sovány, sápadt arcocskája volt, elég szabálytalan, és valahogy hegyes - az orra meg az álla is. Még csinosnak se mondhatta az ember, de kék szeme csodálatosan tiszta fényű volt, és ha megélénkült, arcán annyi jóság és nyílt egyszerűség tükröződött, hogy akaratlanul is vonzódni kellett hozzá. És volt még egy jellemző vonása az arcának, egész alakjának: tizennyolc éves létére szinte kislánynak látszott, sokkal, de sokkal fiatalabbnak a koránál, majdnem gyermeknek, és ez egy-egy mozdulatában is furcsán kiütközött.

- De hogy telhet Katyerina Ivanovnának olyan csekély összegből mindenre? Még tort is akar adni? - kérdezte Raszkolnyikov, rendületlenül folytatva a beszélgetést.

- Ó, uram, a koporsó nagyon egyszerű lesz... minden nagyon egyszerű, kevésből kitelik... éppen most számítottuk ki Katyerina Ivanovnával, marad még annyi, hogy torra is jut... Nagyon ragaszkodik ehhez, és nem is lehet... ha neki vigasztalás... Katyerina Ivanovna már csak ilyen, uram, hiszen ismeri...

- Megértem, természetesen... nagyon megértem... mi az, miért nézegeti annyira a szobámat? Anyácskám is mondja, hogy olyan, mint egy koporsó.

- Minden pénzét nekünk adta! - mondta hirtelen Szonya szapora és erős suttogással, mélyen lesütve a szemét. Ajka és álla megint remegett. Már jóval előbb megdöbbentette a szegényes környezet, és most kibuggyant belőle. Szavait hallgatás követte. Dunyecska szeme mintha hirtelen felragyogott volna, sőt még Pulherija Alekszandrovna is nyájasan pillantott rá.

- Természetesen együtt ebédelünk, Rogyám - mondta, és felállt. - Gyerünk, Dunyecska... Te meg, fiam, sétálj egyet, aztán feküdj le, pihenj, és mentül előbb gyere oda hozzánk... Félek, hogy nagyon kifárasztottunk...

- Igen, igen, eljövök - felelte gyorsan Raszkolnyikov, és ő is felállt. - Vagyis... valami dolgom van még...

- Mi az, talán bizony külön akarsz ebédelni? - mordult rá Razumihin.

- Nem, dehogy... odamegyek... de te maradj itt még egy percig. Ugye, most nincs rá szükségetek, anyácskám? Vagy baj, ha elveszem tőletek?

- Jaj, dehogyis! És ugye, maga is velünk ebédel, Dmitrij Prokofjics? Jöjjön el, legyen szíves.

- Én is kérem - tette hozzá Dunya.

Razumihin meghajolt, csak úgy sugárzott a képe. Egy pillanatig, furcsa módon, mind zavarban voltak...

- Isten áldjon, fiam, vagyis... a viszontlátásra! Nem szeretek istenáldjont mondani. Isten áldjon, Nasztaszja... jaj már megint azt mondtam!

Szeretett volna Szonyától is elbúcsúzni, de valahogy nem sikerült, hát sietve kiment a szobából.

Avdotya Romanovna ellenben, az anyja nyomában lépkedve, mintha csak azt várta volna, hogy őrá kerüljön a sor, mikor Szonyához ért, udvarias, mély bókkal búcsúzott. Szonyecska zavartan és valahogy túl gyorsan, ijedten bókolt vissza, arcán fájdalmas vonás jelent meg, mintha kínosan érintené Dunya figyelme és udvariassága.

- Dunya! Hát tőlem nem búcsúzol? - kiáltott utána a bátyja. - Add a kezed!

- Ejnye, hiszen már kezet fogtunk, elfelejtetted? - Dunya kedvesen és kicsit ügyetlenül fordult hátra.

- Nem baj, add ide még egyszer.

Erősen megszorította a kezét. Húga rámosolygott, aztán elpirult, kirántotta a kezét, és az anyja után sietett, maga se tudta, miért, de ő is eltelve boldogsággal.

- Így már jó! - mondta Raszkolnyikov Szonyának, mikor visszatért a szobába, és ránézett, nyílt tekintettel. - Isten nyugosztalja a halottakat, és éltesse az élőket! Nem így van? Ugye, hogy így van?

Szonya rápillantott, és meglepetten látta, mennyire felderült hirtelenében az arca.

Raszkolnyikov is hosszú pillanatokig szótlanul, merőn nézte őt; mindaz, amit megboldogult apjától hallott róla, feltámadt emlékezetében.

- Úristen, Dunyecska! - fakadt ki Pulherija Alekszandrovna, mihelyt az utcára leértek. - Igazán mondom, szinte örülök, hogy eljöttünk tőle, megkönnyebbülök. Hittem volna ezt tegnap a vonaton? Hittem volna, hogy még ennek fogok örülni egyszer?

- Megint csak azt mondom, anyácskám, nagyon beteg még. Maga nem látja? Talán éppen miattunk gyötrődött, ez rongálta meg az egészségét! Elnézőnek kell lennünk, és sokat, nagyon sokat meg kell bocsátanunk!

- No, te éppen nem voltál elnéző - vágott a szavába indulatosan, féltékenyen az anyja. - Tudod, ahogy most elnéztelek benneteket, tökéletes hasonmása vagy, nem is annyira arcra, mint inkább lélekben. Éppen olyan melankolikus, komor és lobbanékony, éppen olyan gőgös és nagylelkű vagy te is. De ugye, nem igaz, hogy önző? Ugye, nem. Dunyecskám? És ha a mai estére gondolok, hát a szívem is elakad!

- Nem kell aggodalmaskodni, anyám, úgy lesz minden, ahogy lennie kell.

- Jó, de gondold meg, milyen helyzetben vagyunk most! És ha Pjotr Petrovics visszalép? - ejtette el a szót vigyázatlanul szegény asszony.

- No és? Mit ér akkor az egész ember? - vágta rá élesen, megvetően Dunya.

- Jól tettük, hogy eljöttünk most - sietett másra terelni a beszédet Pulherija Alekszandrovna. - Valami dolga van, azt mondta, legalább kimegy, friss levegőt szív... rettenetes, micsoda fojtó hőség van nála... De hol lehet itt friss levegőt szívni? Az utca is olyan, mint a szellőzetlen szoba. Úristen, ez a város! Állj meg, húzódj félre, hisz eltaposnak, hoznak valamit! Nézd csak, zongorát cipelnek... hogy lökdösődnek... És az a lány... attól is félek...

- Melyik lány?

- Hát ez a Szofja Szemjonovna, aki most ott volt...

- Mért fél tőle?

- Rossz sejtelmeim vannak. Akár hiszed, akár nem, ahogy belépett, rögtön megéreztem, hogy itt fészkel a legfőbb baj...

- Eh, dehogyis! - tiltakozott bosszúsan Dunyecska. - És a maga sejtelmei, anyácskám! Hiszen Rogya tegnap látta először életében, meg se ismerte, amikor belépett.

- Majd meglátod! Engem nagyon nyugtalanít, majd meglátod! És hogy megijeszti az embert: csak néz rám azzal a két szemével... Alig bírtam ülve maradni a széken. Emlékszel, mikor Rogya bemutatta? És nem is értem... Pjotr Petrovics így ír róla, ő meg bemutatja! Még neked is! Nagyon drága lehet a szívének!

- Ugyan, amit Pjotr Petrovics irkál! És rólunk talán nem beszéltek, nem irkáltak eleget? Ezt már elfelejtette? Én bizonyosan tudom, hogy... aranyszívű teremtés, és minden egyéb... ostobaság!

- Adja Isten!

- Pjotr Petrovics pedig csúf pletykálkodó! - mondta Dunya kurtán.

Pulherija Alekszandrovna lecsüggesztette a fejét. Beszélgetésük félbeszakadt.

- Várj, hadd mondom meg, mit akarok tőled... - Raszkolnyikov az ablakhoz húzta barátját.

- Akkor hát szólhatok Katyerina Ivanovnának, hogy számíthat önre? - Szonya sietve meghajolt, és menni akart.

- Azonnal, Szofja Szemjonovna, nem titok, amiről beszélünk, egyáltalában nem zavar, és még beszélni szeretnék kegyeddel... - Nem fejezte be, mintegy félbeszakította önmagát, és gyorsan a barátjához fordult megint. - Te ismered ezt a... hogy is... Porfirij Petrovicsot, mi?

- Hogy ismerem-e! Hisz rokonom. Mit akarsz tőle? - kérdezte Razumihin hirtelen fellobbanó kíváncsisággal.

- Ugye, ő vezeti most... a nyomozást, abban a gyilkossági ügyben... amiről tegnap beszéltetek...

- Igen. No és? - sürgette Razumihin, a szemét is kimeresztve.

- Azt mondtátok, kihallgatja a zálogtulajdonosokat, és nekem is vannak ott zálogtárgyaim... csupa apróság, de mégis... Dunya gyűrűje, amit emlékbe kaptam tőle, mikor feljöttem Pétervárra, meg apám ezüstórája. Öt-hat rubelt ha ér az egész, de nekem kedves, mivel emlék. Hogy csináljam, mit tanácsolsz? Nem szeretném, ha elvesznének a tárgyak, kivált az órát sajnálnám. Az előbb is, mikor Dunya órájáról beszéltünk, reszkettem, hogy anyám majd elkéri, meg akarja nézni. Az egyetlen, ami apámról ránk maradt. Anyám bele is betegszik, ha megtudja, hogy elveszett. Asszony, hiába! Szóval... adj tanácsot, mit kell tennem? Tudom, hogy a rendőrségen kellene bejelenteni. De nem helyesebb, ha egyenesen Porfirijhoz fordulok? Mit gondolsz? Úgy talán hamarább elintézhetném. Meglátod, hogy anyám megemlíti még ebéd előtt.

- Ne a rendőrségre menj, csakis Porfirijhoz! - vágta rá Razumihin hallatlanul izgatottan. - Ennek igazán örülök! És mire várunk? Gyerünk oda most mindjárt, két lépés. Biztosan otthon találjuk.

- Kérlek... mehetünk.

- És hogy örül majd, hogy megismerhet! Tyű, de hogy örül majd! Sokat meséltem neki rólad, nem is egyszer. Például tegnap is. No gyerünk... Szóval, ismerted az öregasszonyt? No lám... ez remek fordulat... Ó, persze... Szofja Ivanovna...

- Szemjonovna - javította ki Raszkolnyikov. - Szofja Szemjonovna, bemutatom a barátomat, Razumihint... Derék ember ám...

- Ha úgyis dolguk van most... - szólalt meg Szonya; nem pillantott Razumihinre, de még nagyobb, zavarba esett.

- Igen, gyerünk most. És kegyedet még ma felkeresem, Szofja Szemjonovna, csak mondja meg a címét.

Nem annyira zavartan beszélt, inkább túlzott sietséggel és kerülve a lány tekintetét. Szonya megmondta, hol lakik, és elpirult. Együtt mentek ki hárman.

- Be se zárod az ajtót? - kérdezte Razumihin, aki mögöttük jött a lépcsőn.

- Soha!... Egyébként két év óta mindig készülök megvenni a lakatot - vetette oda Raszkolnyikov. - Boldogok, akiknek nincs mit elzárniuk, igaz? - kérdezte Szonyához fordulva, és nevetett.

A kapu előtt megálltak a járdán.

- Kegyed jobbra megy, ugye, Szofja Szemjonovna? Most jut eszembe, mondja, hogy talált ide hozzám? - kérdezte, de úgy, mintha egészen mást akart volna kérdezni. Megint, mint már előbb is mindig, szeretett volna belenézni a tiszta fényű szemekbe, de valahogy nem sikerült...

- Hiszen megmondta a címét Polenykának.

- Polenyka? Igen, Polja, a kicsike! A húgocskája? Én annak megmondtam a címemet?

- Meg. Nem emlékszik?

- De igen... emlékszem már...

- És boldogult édesapámtól is sokat hallottam önről... csak akkor még nem tudtam a nevét, ő se tudta... De most, mikor idejöttem... mivel tegnap megtudtam a nevét... csak egyszerűen megkérdeztem: Raszkolnyikov úr hol lakik?... Nem tudtam, hogy ön is albérlő... Búcsúzom is... Akkor megmondom Katyerina Ivanovnának...

Borzasztóan örült, hogy végre elmehet; földre szegezett szemmel, szaporán lépkedett, hogy mennél hamarább eltűnjön a szemük elől, mennél hamarább elérjen a sarokig, húszlépésnyire, ott már befordul jobbra, és végre-valahára egyedül lesz, csak megy, siet, semerre se néz, semmit se lát, csak gondolkodik, visszaemlékezik, felidéz magában minden szót, minden apróságot. Soha, de soha ehhez hasonlót nem érzett. Egy új, ismeretlen világ derengett a lelkében. És akkor eszébe jutott, hogy ma el akar jönni hozzá Raszkolnyikov, talán még délelőtt, talán most mindjárt!

"Ó, csak ne ma, nagyon kérem, csak ne ma! - suttogta szorongó szívvel, mint az ijedt kisgyerek, mikor rimánkodik valakinek. - Uram, Teremtőm! Oda... énhozzám... abba a szobába... hisz rögtön meglátja... én jó Istenem!"

Nem vette észre az ismeretlen úriembert, aki buzgón figyelte őt, és követte. Nyomában volt már Raszkolnyikov kapujától. Éppen akkor jött arra, amikor ők hárman, Raszkolnyikovval és Razumihinnel, egy percre megálltak a járdán, és ahogy kikerülte őket, mintha összerezzent volna Szonyának ezekre a szavaira, amit véletlenül elkapott: "Csak egyszerűen megkérdeztem: Raszkolnyikov úr hol lakik?" Gyorsan, de figyelmesen megnézte mind a hármukat, kivált Raszkolnyikovot, akihez Szonya a szavakat intézte, aztán megnézte és megjegyezte a házat. Mindezt egy szempillantás alatt cselekedte, majd feltűnés nélkül elhaladt mellettük, és meglassította lépteit, mint aki vár valamire. Bevárta Szonyát, mert látta, hogy búcsúzkodik, elválik tőlük, más úton megy, alighanem haza.

"De hová... haza? És hol láttam már ezt az arcot? - tanakodott, mert Szonya arca ismerősnek tetszett előtte. - Meg kell tudnom!"

Mire a sarokig ért, átment az út túlsó oldalára, és hátranézett. Látta, hogy Szonya is ott jön, ugyanazon az úton, semmit se vesz észre, és a szegleten befordul, éppen abba az utcába. Ő is továbbment a másik járdán, és onnan szemmel tartotta; vagy ötven lépéssel odább aztán átvágott a kocsiúton, és most már Szonya mögött lépkedett, utolérte, és szorosan a nyomában maradt, alig ötlépésnyire követte.

Ötven év körüli, az átlagosnál magasabb, testes férfi volt, válla széles és csapott, ami egy kicsit hajlottnak mutatta az alakját. Elegánsan és kényelmesen öltözött, tekintélyes úriembernek látszott. Kifogástalan kesztyű volt rajta, és kezében csinos sétapálca, amelyet minden lépésnél odakoppantott a kövezethez. Erős pofacsontú, széles arca elég kellemes volt, színe friss, nem fővárosi; sűrű, világosszőke haja alig-alig deresedő, lapát formában aláhulló dús szakálla meg a hajánál is szőkébb. Világoskék szeme hideg, átható és értelmes tekintetű, szája élénkpiros. Általában rendkívül fiatalos úriember volt, koránál sokkal fiatalabbnak látszott.

Mire Szonya a csatornához ért, csak ők ketten maradtak a járdán. Az idegen figyelte, és jól látta, hogy elmélázik, szórakozott. Most a lány odaért a házhoz, ahol lakott; befordult a kapun - ő utána, de láthatólag kicsit meglepetten. Az udvaron Szonya a jobb sarokba tartott, a maga lépcsőjéhez. "Ni csak!" - mormogta az ismeretlen, és ő is megindult felfelé. Szonya csak most vette észre; a második emeletre ment, kifordult a folyosóra, és becsengetett a kilences ajtón, ahol "Kapernaumov szabómester" volt kiírva. "Ni csak!" - mondta újra az úriember, csodálkozva a különös véletlenen, és becsengetett mindjárt mellette a nyolcas ajtón. Alig hatlépésnyire volt egymástól a két bejárat.

- Kapernaumovéknál lakik? - kérdezte, és ránevetett a lányra. - Éppen tegnap igazíttattam nála a mellényemet. Én meg itt, a szomszédságában, Rösslichnénél, Gertruda Karlovna Rösslich. Milyen különös véletlen!

Szonya nagyon megnézte.

- Igen, tőszomszédok vagyunk - folytatta az idegen, valami okból nagyon vidáman. - Mindössze harmadnapja vagyok itt. Hát akkor viszontlátásra, kisasszony!

Szonya nem felelt; az ajtót kinyitották, és besurrant. Miért, miért nem, de hirtelen szégyenkezés és félelem fogta el.

Razumihin nagyon felajzott kedvében volt, miközben Porfirijhez mentek.

- Ez pompás, öregem! - mondta többször is. - Jaj, de örülök!

"Ugyan, minek örülsz annyira?" - gondolta Raszkolnyikov.

- Nem is tudtam, hogy neked is volt zálogod az öregasszonynál. No és már régen... jártál ott?

"Ó, te együgyű kölyök!"

- Hogy mikor? - megállt az utcán, gondolkodott. - Igen... három nappal lehetett a halála előtt. De most nem tudom kiváltani a tárgyakat, nem azért megyek oda - mondta gyorsan, mintha ez volna a legsürgősebb és legnagyobb gondja -, megint egy ezüstrubel minden vagyonom... Ördög vigye azt a tegnapi hagymázt.

A "hagymáz" szót különösen megnyomta.

- Jójójó - bólogatott Razumihin, ő tudta, miért bólogat. - Szóval részben ezért izgatott fel annyira akkor az a... és tudod-e, hogy lázálmodban is emlegettél valami gyűrűcskét meg láncocskát, egyre azt emlegetted... Szóval, így akkor világos... minden világos.

"No tessék! Hogy megfészkelődött bennük mégis a gyanú! Ez a fiú megfeszíttetné magát értem, és ni: most boldog, hogy így akkor világos minden, mert lázálmomban is a gyűrűt emlegettem! Hogy belerögződött mindnyájukba a gondolat!"

- És azt hiszed, otthon találjuk? - kérdezte.

- Otthon, otthon - nyugtatta meg gyorsan Razumihin. - Meglátod, micsoda remek fickó. Kicsit esetlen. Illetve társasági ember, nem ilyen értelemben mondom, hogy esetlen. És jófejű, sőt nagyon is az, csak megvan a maga külön esze járása... Gyanakvó és kétkedő, cinikus... szeret ugratni, vagyis beugratni... Persze, az ósdi materialista módszer híve... de érti a dolgát, érti, határozottan... Tavaly felderített egy esetet... valami gyilkosságot, pedig jóformán semmi nyom nem volt. És nagyon, de nagyon várja már, hogy téged megismerjen!

- Aztán miért?

- Nem mintha... de tudod, mióta megbetegedtél, sűrűn emlegettelek, úgy adódott. No és mikor hallotta... megtudta tőlem, hogy jogásznak készültél, és nem végezhetted el az egyetemet, azt mondta: "nagy kár"... Ebből gondolom, hogy... vagyis nemcsak éppen ez, de sok minden együtt... és hogy tegnap Zamjotov is... Szóval, Rogya, tegnap részeg fejjel, mikor hazakísértelek... sokat fecsegtem, és... félek, hogy te még nagyítod is...

- Mit? Aha, hogy őrültnek hisznek? Talán igazuk van. - Kényszeredetten mosolygott.

- Azt, azt, vagyis... pfuj, mit beszélek! És a másik, amit mondtam, az is szamárság, részeg locsogás.

- Mit mentegetőzöl! Ó, hogy unom az egészet! - kiáltott fel Raszkolnyikov túlzott ingerültséggel. De részben csak komédiázott.

- Tudom, tudom, meg is értem. Hidd el, megértelek. Szégyen még említeni is.

- Ha szégyen, hát hallgass!

Egyikük se szólt egy darabig. Razumihin odáig volt az elragadtatástól, és ő ezt érezte, mélységes undorral. Meg az is nyugtalanította, amit Porfirijról hallott az előbb.

"Annak is jeremiádát fújhatok majd! - Elsápadt, és a szíve kalapált. - Mégpedig meggyőzően kell fújni. Különben, a legmeggyőzőbb, ha semmit se fújok, semmit se erőltetek... Nem, erőltetni... az megint nem jó. No, mindegy, majd ahogy adódik... meglátjuk... most rögtön meglátjuk, helyes volt-e eljönni hozzá, vagy nem? A lepke is belerepül a gyertyalángba. Kalapál a szívem, ez semmiképpen nem jó."

- Itt, ez a szürke ház - mondta Razumihin.

"A legfőbb kérdés: tudja-e vagy nem, hogy tegnap ott voltam a vén boszorka lakásában, és... a vértócsát emlegettem? Ezt villámgyorsan ki kell találnom, amint belépek, az arcáról kell leolvasnom, mert ha nem... De megtudom, ha addig élek is!"

- Tudod-e, öregem, mit vettem észre ma rajtad? - kérdezte, és kaján mosollyal fordult Razumihinhez. - Valami szokatlan izgalomban vagy már reggel óta. Igaz?

- Izgalomban? Mért volnék izgalomban? - csodálkozott Razumihin megütődve.

- Hiába tagadod, látom. A széken is úgy ültél az előbb, ahogy sose szoktál, éppen csak a legcsücskén, és mintha görcs rángatott volna. A legkisebb szóra felpattantál. Hol mérgesen néztél, hol meg olyan volt a képed, mint a mézes cukorka. Még el is pirultál, kivált, amikor ebédre meghívtak. Fülig vörösödtél.

- Hazudsz! És mit akarsz ezzel?

- Csak azt, hogy olyan vagy, mint egy ugrifüles kisdiák. Ni! Hát nem elpirult megint.

- Ó, te nyavalyás!

- Hát akkor mért irulsz-pirulsz, mi? Rómeó! No megállj, ezt elmesélem ma valakinek... hahaha! Anyámat megnevettetem... és még valakit...

- Ide hallgass! Ide hallgass! Hiszen ez komoly, te... Mit akarsz tulajdonképpen? Ördög vigyen... - Egészen összezavarodott, és szinte megdermedt rémületében. - Mit mesélsz el? Hisz én... Pfuj, te gyalázatos...

- Akár a pünkösdi rózsa! És ha tudnád, hogy illik a képedhez! Nézd ezt az öles Rómeót! És milyen gyönyörűen megmosakodtál, még a körmödet is kipucoltad! Mikor történt utoljára, mi? Becsületemre, még a haja is pomádés! Hajolj csak le!

- Gyalázatos!

Raszkolnyikov úgy hahotázott, hogy majd eldőlt, és így hahotázva léptek be Porfirij ajtaján. Éppen ezt akarta: a szobában is hallhatták, hogy hangosan nevetve lépnek be, és az előszobában se tudják abbahagyni.

- Még egy szót szólj, és... betöröm a fejedet! - súgta Razumihin bőszülten, és vállon ragadta.

Raszkolnyikov előrement. Olyan arccal lépett a szobába, mint aki csak nagy erőfeszítéssel tudja leküzdeni a ki-kirobbanó nevetést. Sarkában a hórihorgas, esetlen Razumihin, dühtől feldúlt képpel, vörösen, mint a bazsarózsa. Arca és alakja csakugyan komikus volt ebben a percben, és igazolta barátja jókedvét. Raszkolnyikov meghajolt, és kezet nyújtott, még mielőtt bemutatták volna, és szemmel láthatóan küszködött, hogy vidámságát legyűrve, legalább pár szót mondjon, és bemutatkozzék a házigazdának, aki a szoba közepén állt, és kérdő szemmel nézett rájuk. De alig sikerült kissé elkomolyodnia, és pár szót motyognia, hirtelen, mintegy akaratlanul megint a barátjára pillantott, és akkor nem bírta tovább, a nagy önuralommal elfojtott nevetés viharosan kirobbant. Razumihin olyan mértéktelen dühvel fogadta ezt a "szívből jövő" kacagást, hogy a jelenet valóban őszintén vidámnak, és ami a legfontosabb, természetesnek hatott.

- A keservedet! - ordította Razumihin, mintha szándékosan segíteni akarna neki a komédiában, és úgy hadonászott, hogy feldöntött egy kis kerek asztalt, a rajta levő üres teáspohárral együtt. Csak úgy repült és csörömpölt minden.

- Ejnye, urak, mit törtök-zúztok? Kárt okoztok a kincstárnak! - szólt rájuk kedélyesen Porfirij Petrovics.

A jelenet most így alakult: Raszkolnyikov, kezét a házigazda kezében felejtve, még nevetett, de mértéket tartva, és várta az alkalmas pillanatot, amikor a legtermészetesebb módon abbahagyhatja. Razumihint ellenben végképp megzavarta a felborult asztalka és összetört pohár, szomorúan nézte az üvegcserepeket, köpött egyet, majd mérgesen sarkon fordult, és hátát mutatva a társaságnak, az ablakhoz lépett, félelmesen komor arccal. Porfirij Petrovics nevetett, látszott, hogy szívesen nevetne velük, de még magyarázatot vár. Zamjotov, aki a szoba sarkában ült, a vendégek belépésekor felállt, és előbb várt, mosolygott, de aztán megütközéssel, szinte gyanakodva nézte az egész jelenetet. Raszkolnyikovot még némi zavarral is. Az kellemetlen meglepetéssel tapasztalta, hogy őt itt találja.

"Most ezt is számításba kell vennem" - gondolta.

- Bocsásson meg - kezdte tüntető restelkedéssel -, Raszkolnyikov.

- Ó, kérem, nagyon örülök! És olyan kedvesen állítottak be... No és ő? Köszönni se hajlandó? - kérdezte Razumihin felé bökve a fejével.

- Isten bizony, nem tudom, mitől bőszült fel ennyire! Én csak azt mondtam neki, most az úton, hogy Rómeóhoz hasonlít. És ezt be is bizonyítottam. Ennyi az egész.

- Gyalázatos! - csattant fel Razumihin, de nem fordult hátra.

- Nagy oka lehet, ha egy szócska miatt ennyire haragszik!

- Ó, te nyomozó! Eh, nyeljen el a pokol mindnyájatokat!

Most egyszerre ő is elnevette magát, és mintha mi sem történt volna, vidáman odalépett a házigazdához.

- Elég a hülyéskedésből, térjünk a dologra! Íme: a barátom, Rogyion Romanovics Raszkolnyikov. Először is sokat hallott már rólad, és szeretne megismerni, másodszor pedig egy kis ügyét is elő akarja adni neked... Ni! Zamjotov! Te meg hogy kerülsz ide? Ti összejártok? Mióta?

"Hát ez meg mit jelent?" - töprengett nyugtalanul Raszkolnyikov.

Zamjotov mintha feszengett volna, de éppen csak egy kicsit.

- Tegnap, nálad ismerkedtünk össze - felelte könnyedén.

- No, akkor ezt a gondot is leráztam. Mennyit nyaggatott a múlt héten, hogy hozzam össze veled, Porfirij. Szóval, nélkülem is összeismerkedtetek... Hol tartod a dohányt, Porfirij?

A vizsgálóbíró csak úgy otthonosan, házikabátban volt, inge ragyogó tiszta, papucsa kicsit félretaposott. Harmincöt éves ember volt, alacsonyabb a középtermetűnél, kövérkés, sőt pocakos, arca simára borotvált, bajusztalan, szakálltalan, haja simán hátrafésülve, nagy, kerek feje hátul a tarkón furcsán kidudorodott. Püffedt, kerek és egy kicsit tömpe orrú arcának beteges sötétsárga színe volt, de a kifejezése elég élénk, sőt gunyoros. Talán kedélyesnek nézte volna az ember, ha a szeme nem mond ellent, de a majdnem fehér pillájú, vizenyős, sűrűn pislogó szemek mintha mindig hunyorítottak, intettek volna valakinek. Ez a pillantás feltűnően nem illett egyébként szinte asszonyos alakjához, és sokkal, de sokkal jelentékenyebbé tette, mint amilyennek első tekintetre tűnhetett.

Mihelyt meghallotta, hogy Raszkolnyikovnak valami "ügye" is van vele, helyet mutatott neki a díványon, ő meg a másik sarkába ült, és szemét a vendégére szegezve, azzal a feszült, feltűnően komoly figyelemmel várta az ügy előadását, amely rögtön ránehezedik az emberre, és megzavarja, kivált, ha először találkozik az illetővel, és úgy véli, hogy mondanivalója semmiképpen nincs arányban a megkülönböztető, komoly figyelemmel. De Raszkolnyikov röviden és simán, világosan és szabatosan mondta el a dolgot, meg is volt elégedve magával, úgyhogy ráért közben jól megnézni a bírót. Porfirij Petrovics sem vette le róla a szemét az egész idő alatt. Razumihin ugyanannál az asztalnál ült, átellenben, és olyan szenvedéllyel, olyan türelmetlenül figyelt, úgy nézte hol az egyiket, hol a másikat, hogy az már sok volt egy kicsit.

" Tökfilkó" - szidta magában Raszkolnyikov.

- Jelentse be a rendőrségen - válaszolt hivatalos komolysággal Porfirij -, hogy értesült a történtekről, vagyis a gyilkosságról, kéri tehát, közöljék az ügyben eljáró vizsgálóbíróval, hogy ezek meg ezek a zálogtárgyak az ön tulajdonát képezik, és ön azokat ki akarja váltani, illetőleg... A rendőrségen egyébként pontosan megmondják a formát.

- Sajnos, én ez idő szerint - mondta szándékosan túlzott zavarban Raszkolnyikov - igen gyengén állok pénz dolgában, úgyhogy még ezt a kis összeget se tudnám előteremteni... Csak azt szeretném leszögezni, hogy az értéktárgyak az enyéim, és mihelyt módomban lesz...

- Ez tökéletesen mindegy, uram - Porfirij Petrovics hűvösen elhárította a pénzügyi helyzet magyarázgatását. - Különben, ha úgy tetszik, írhat közvetlenül nekem is, ugyanilyen értelemben, vagyis: erről meg erről értesülvén, kijelentem, hogy ezek meg ezek az értéktárgyak az enyéim, kérem tehát...

- Lehet egyszerű papiroson? - vágott közbe Raszkolnyikov, mint akit szörnyen érdekel a dolog anyagi oldala.

- A lehető legegyszerűbbön, uram! - A vizsgálóbíró most már szinte leplezetlen gúnnyal nézett rá, szemét összehúzta, sőt mintha ráhunyorított volna. Vagy csak neki rémlett így? Egy pillanatig tartott mindössze, de valamit látott, megesküdött volna, hogy ráhunyorított, ördög tudja, miért?

"Tudja!" - cikázott át az agyán.

- Bocsásson meg, hogy ilyen csekélységekkel zavarom - folytatta -, mindössze öt rubelt ha ér az a két zálogtárgy, de nekem nagyon becsesek, mert emléktárgyak, kedves hozzátartozóimra emlékeztetnek. És bevallom, nagyon megijedtem, mikor hallottam...

- Hát azért riadtál meg úgy tegnap, mikor Zoszimovnak elfecsegtem, hogy kihallgatják a zálogtulajdonosokat! - szólalt meg nyilvánvaló célzattal Razumihin.

Ez már több volt a soknál, Raszkolnyikov alig bírta türtőztetni magát.

Rávillantotta haragban égő fekete szemét, de tüstént észbe kapott.

- Úgy látom, csúfolódol, pajtás! - fordult feléje ügyesen álcázott ingerültséggel. - Sokallod, hogy ennyit foglalkozom ilyen semmiségekkel. De mondom, az a két tárgy számomra nem semmiség, és azért még nem kell egoistának vagy kapzsinak tartanod. Az óra garasos holmi de az egyetlen, ami apámról rám maradt. Engem kinevethetsz, de most itt van édesanyám - ennél a szónál hirtelen Porfirijra pillantott -, és ha ő megtudja... - gyorsan Razumihinhez fordult megint, és igyekezett remegtetni a hangját -, ha megtudja, hogy az óra elveszett, esküszöm neked, kétségbeesik. Asszony, hiába...

- Dehogyis csúfolódom! - tiltakozott haragosan Razumihin. - Egyáltalán nem azért mondtam. Ellenkezőleg!

"Jól csináltam? Elég természetesen? Nem túloztam? - nyugtalankodott Raszkolnyikov. - De mért mondtam ezt: asszony, hiába...?"

- Úgy? Itt van az édesanyja? - érdeklődött valami okból a bíró.

- Igen.

- Mióta?

- Tegnap este érkezett.

Porfirij Petrovics nem szólt, valamit fontolgatott.

- Azok a zálogtárgyak semmi esetre sem vesztek volna el - mondta aztán nyugodtan, hidegen. - Már régen várom, hogy ön idejöjjön.

És mintha jelentéktelen semmiség volna, amit mondott, odaigazította Razumihin elé a hamutálcát, mert az irgalmatlanul a szőnyegre szórta a hamut. Raszkolnyikov összerezzent, de a vizsgálóbíró rá se nézett, Razumihin cigarettájának szentelte minden figyelmét.

- Mit beszélsz? Vártad? Hát tudtad, hogy neki is volt ott zálogtárgya? - álmélkodott Razumihin.

Porfirij most egyenesen Raszkolnyikovhoz fordult:

- Az ön zálogtárgyait, a gyűrűt meg az órát, ott találták nála, mind a kettőt ugyanabba a papirosba csavarva, és a papírra pontosan rá volt jegyezve ceruzával az ön neve és a dátum, amikor a tárgyakat átadta.

- És ön ezt megjegyezte? - Raszkolnyikov félszegen mosolygott, és igyekezett a szeme közé nézni, de nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye: - Csak azért mondom, mert hiszen bizonyosan igen sok zálogtulajdonos van, annyi nevet bajos észben tartani, ön meg, látom, emlékszik mindegyikre...

"Ezt bután csináltam. Gyenge volt. Mért mondtam még ezt is!"

- A zálogtulajdonosokat majdnem mind ismerjük már, ön az egyetlen, aki még nem jelentkezett - felelte a bíró egy szemernyi gúnnyal.

- Gyengélkedtem.

- Igen, tudom. Azt is hallottam, hogy valamitől nagyon rossz idegállapotba jutott. Most is elég sápadt, úgy látom.

- Nem vagyok sápadt! Ellenkezőleg, semmi bajom sincs már! - vágta rá hirtelen megváltozott hangon, majdnem gorombán, haragosan. Úgy felforrt benne a düh, hogy nem bírt magával. "Még elszólom magam dühömben! - villant át az agyán. - De hát mért kínoznak!"

- Hogy semmi baja? - kapott a szavába Razumihin. - Micsoda badarság! Tegnapig jóformán állandóan önkívületben volt, félrebeszélt... És akár hiszed, Porfirij, akár nem, alig állt a lábán, de mihelyt mi Zoszimovval hátat fordítottunk, felöltözött, és titokban meglépett, majdnem éjfélig csavargott, isten tudja, hol, mondom, teljesen beszámíthatatlan állapotban. Mit szólsz ehhez? Nem hallatlan?

- No de ilyet! Teljesen beszámíthatatlan állapotban? Ejnye, ejnye... - és Porfirij szinte asszonyosan csóválta a fejét.

- Eh, ostobaság! Ne higgyen neki! Különben, úgyse hisz - szólta el magát Raszkolnyikov, most már csakugyan elkapta az indulat. De Porfirij mintha meg se hallotta volna a különös szavakat.

- Hát elmentél volna hazulról, ha eszeden vagy, mi? - tüzelt Razumihin. - Mért kellett elmenned, mi dolgod volt? És miért suttyomban? Hát tesz ilyet, akinek csak egy csepp józan esze van? Most, hogy elmúlt a veszedelem, nyíltan megmondhatom.

- Szörnyen untam már őket! - Raszkolnyikov a vizsgálóbíróhoz fordult, és hetykén, kihívó mosollyal beszélt. - Előlük szöktem meg, másik szobát akartam kivenni, ahol nem akadnak rám. Egy csomó pénzt is vittem magammal. Itt van Zamjotov úr, ő látta nálam a pénzt. No, döntse el ön a vitát, Zamjotov úr, eszemen voltam tegnap, vagy nem?

Meg tudta volna fojtani ebben a percben a rendőrtisztviselőt. Nagyon nem tetszett neki, ahogy most ránéz, és vár a felelettel.

- Szerintem nagyon is értelmesen beszélt, sőt ravaszul. Csak túlságosan ingerült volt - felelte aztán szárazon Zamjotov.

- Nyikogyim Fomics is említette - szólt közbe most a bíró -, hogy látta önt tegnap késő este egy hivatalnok lakásán, akit halálra gázoltak a lovak.

- No hát az a hivatalnok is! - kapta el a szót Razumihin. - Azt talán nem őrületedben csináltad, mi? Minden pénzedet odaadod az özvegynek, temetésre. Segíteni akartál rajta, ezt még értem, adj tizenötöt vagy húszat, de ha többet nem, három rubelt csak megtarthattál volna magadnak! Nem... ő mind a huszonötöt odadobja!

- És ha kincset találtam valahol, mit tudhatod? Tegnap is szórtam a pénzt, Zamjotov úr tudja, hogy kincset találtam. Bocsásson meg - és remegő szájjal megint Porfirijhoz fordult -, fél órája untatjuk itt az ostoba civakodásunkkal. Elege van már belőlünk, igaz?

- Dehogyis, ellenkezőleg, nem is hiszi, mennyire érdekel. Örülök, hogy láthatom, hallhatom... és őszintén mondom, boldog vagyok, hogy végre mégis megtisztelt a látogatásával.

- Adhatnál legalább egy csésze teát. Kiszáradt a torkom - követelőzött Razumihin.

- Pompás ötlet. Remélem, mindnyájan velünk tartanak. És nem akarsz valami komolyabb kortyolnivalót a tea előtt?

- Eriggy a pokolba.

A bíró kiment, hogy elkészíttesse a teát.

Raszkolnyikov fejében csak úgy viharzottak a gondolatok, hallatlanul ingerült volt.

"Az a legszebb, hogy már nem is alakoskodnak, nem is teketóriáznak! Mért beszéltél rólam Nyikogyim Fomiccsal, mikor sose láttál? Nem is titkolják, hogy hajszolnak, mint egy kopófalka! Nyíltan arcul köpnek! - Csak úgy remegett dühében. - Csapjatok le rám, de ne játsszatok, mint macska az egérrel! Ez nem úri dolog, Porfirij Petrovics. És talán nem is nyelem le, tisztelt uram! Felállok, és nyíltan szemébe vágom a teljes igazságot, hadd lássa, mennyire megvetem! - Zihált. - De hátha csak képzelődöm! Hátha csak rémeket látok? Ha mindez tévedés? Tapasztalatlan vagyok, és azért dühöngök ennyire, nem szoktam meg, nem bírom ezt az aljas szerepet. Lehetséges volna, hogy minden hátsó gondolat nélkül mondja, amit mond? A szavak mindennapiak, igaz, de valami van mögöttük... Elmondhatná ugyanazt bármikor akárkinek, de itt most valamit jelent. Miért nyomta meg annyira azt, hogy nála? És miért mondta Zamjotov, hogy ravaszul beszéltem? Miért beszélnek velem ilyen hangon? Igen... a hangjuk... Razumihin is itt ül, neki mért nem tűnik fel semmi? Ennek a tökfilkónak sose tűnik fel semmi. Lázas vagyok megint? Rám hunyorított Porfirij az imént vagy nem? Eh, ostobaság! Miért hunyorított volna? Az idegeimet akarják felzaklatni, vagy csak ugratás az egész? Ha nem merő képzelődés, hát mindent tudnak! Még Zamjotov is szemtelen... Valóban szemtelen? Reggelre meggondolta magát... Sejtettem, hogy meggondolja... Hogy ül, milyen otthonosan, pedig először van itt. És Porfirij se tekinti vendégének, hátat fordít neki. »Összemelegedtek!« Világos, hogy énmiattam melegedtek össze! Rólam beszéltek most is, mielőtt jöttünk, kétségtelen... Tudják vajon, hogy ott voltam a lakásban? Csak túlesni rajta, mentül előbb! Mikor azt mondtam, hogy lakást nézni szöktem meg tegnap, eleresztette a füle mellett, nem kapott rajta. Ezt ügyesen vetettem közbe, még hasznát vehetem. Beszámíthatatlan állapotban tettem... Hahaha! Mindent tud a tegnapi estémről, csak anyám érkezéséről nem tudott... A boszorka még a dátumot is ráírta ceruzával!... Ohó, tévedsz, barátom! Még nem adom meg magam! Hiszen ezek nem tények, ez mind csak délibáb. Tényeket mutass! A lakásnézés se tény, bódultságomban csináltam. Tudom már, mit mondjak nekik... De tudják, hogy ott voltam, vagy nem tudják? Nem megyek el innen, amíg ezt ki nem derítem... Mért is jöttem ide? Hogy ilyen dühre gerjedtem, az csakugyan gyanús lehet. Pfuj, de ingerlékeny vagyok! Különben... talán nem is baj, a betegszerephez illik... Porfirij körültapogat, össze fog zavarni. Miért jöttem el hozzá?"

Mindez villámként cikázott át az agyán.

Porfirij Petrovics már ott is volt megint, és úgy látszik, felvidult közben.

- Még mindig kótyagos a fejem a te tegnapi muridtól. Egészen kizökkentem a kerékvágásból - mondta Razumihinnek, egészen más hangon, nevetve.

- No és? Érdekes volt legalább? Én éppen a legizgalmasabb ponton hagytalak ott benneteket. Ki maradt felül?

- Senki, természetesen. A mindenkori témáknál kötöttünk ki. Lebegtünk a levegőégben.

- Képzeld csak, Rogya, hova lyukadtak ki: hogy van-e bűn vagy nincs? Mondom, pokoli hogy mennyi zagyvaságot összebeszéltek.

- Hát aztán? Egyszerű társadalmi kérdés - felelte szórakozottan Raszkolnyikov.

- Nem egészen így fogalmazták meg a kérdést - jegyezte meg a bíró.

- Igaz, hogy nem egészen - ismerte el Razumihin, szokása szerint sebbel-lobbal és tűzzel. - Ide hallgass, Rogyion, és mondd meg, mi a véleményed, hallani szeretném. Majdhogy ki nem bújtam a bőrömből az este, és nagyon vártalak. Beszéltem is nekik rólad, mondtam, hogy oda jössz... A szocialista felfogásból indultak ki, tudjuk, mi az ő elméletük: a bűn tiltakozás az egészségtelen társadalmi rend ellen... csak ez, semmi több. Más okról hallani se akarnak.

- No, ez ferdítés! - tiltakozott Porfirij. Láthatóan felvidult és nevetett, ahányszor Razumihinre nézett, amivel csak még jobban tüzelte.

- Más okot nem engednek meg - vágott a szavába a másik. - Nem ferdítek! Megmutathatom a könyveikben. Nekik minden a "környezet mérgező hatása". Semmi egyéb. Ez a kedvenc szólamuk. Csak a társadalmi rendet kell tehát egészségessé tenni, és egyszerűen eltűnik a bűn, mert hiszen nem lesz mi ellen tiltakozni, és egy csapásra igaz emberré válik mindenki. Az emberi természettel nem számolnak, a természetet kizárják, kitagadják. Szerintük az emberiség nem a történelem élő útján fejlődik és formálódik végül önmagától egészséges társadalommá, hanem ellenkezőleg; valami matematikus főből kiinduló társadalmi rendszer varázsolja egy csapással igazzá és hibátlanná, minden életfolyamatot megelőzve, minden élő, történelmi út nélkül. Azért is idegenkednek ösztönösen a történelemtől. Ami a történelemben van, az mind "ostobaság, zagyvaság" - ezzel, hogy "zagyvaság", mindent elintéznek. Ezért nem szeretik az eleven életfolyamatot, nem kell nekik az eleven lélek. Az élet eleven lelke követelő, az nem fogad szót a mechanikának, az eleven lélek gyanús és retrográd, az övék ellenben hullaszagú ugyan, és kaucsukból is elkészíthető, de legalább nem eleven, nincs akarata, rabszolgalélek, nem lázong. Éppen ezért sose jutnak tovább a téglák lerakásánál, a falanszterszobák és folyosók megépítésénél. A falanszter készen van, csak az ember természete nincs készen a falanszterhez, az ember élni akar, még nem jutott az életfolyamat végére, korai neki a temető. Puszta logikával nem lehet az emberi természetet kikerülni. A logika három lehetőséggel számol, holott millió van. Azt a milliót lenyesik, és mindent az életkényelem problémájára vezetnek vissza. Ez a legegyszerűbb megoldás. Csábítóan világos, és... nem kell tovább gondolkodni! Ez a legfontosabb: nem kell gondolkodni! Az élet minden titka elfér két nyomtatott íven!

- Égszakadás, földindulás, fogjátok meg! - nevetett Porfirij. - Most legalább el tudja képzelni - fordult Raszkolnyikovhoz -, mi volt ott az este! Egy szobában hat ilyen torok, ráadásul punccsal jól meglocsolva. Ezt gondolja el! Nem, barátom, nincs igazad! A környezetnek igenis, nagy szerepe van a bűnben, ezt én tudom a legjobban.

- Én is tudom, hogy nagy szerepe van, de azt mondd meg: ha egy negyvenéves ember megbecstelenít egy tízéves kislányt, a környezet kényszerítette rá?

- Miért ne? Ha helyesen értelmezzük a szót, talán igenis, a környezet - mondta meglepően komolyan Porfirij. - A gyermekgyalázást nagyon is megmagyarázhatja éppen a környezet.

Razumihin majd szétrobbant.

- No, akkor én meg itt nyomban bebizonyítom neked - bömbölte -, hogy azért fehér a szempillád, mert a moszkvai Nagy Ivan harangtorony harmincöt öl magas. Bebizonyítom szabatosan, haladó szellemben, sőt, szabadelvű árnyalattal. Akarod? Vállalom! Fogadjunk!

- Tartom. Halljuk a bizonyítást!

- Eh, vigyen el az ördög. Már megint komédiázik! - Razumihin felugrott, és bosszúsan legyintett. - Érdemes is veled beszélni! Mindig így csinál. Te még nem ismered, Rogyion! Tegnap is melléjük szegődött, csak azért, hogy orruknál fogva vezesse őket. Miket mondott, Úristen! Ők meg örültek neki... Így csinálna akár két hétig egyhuzamban. Tavaly egyszer elhitette velünk, ő tudja, miért, hogy kolostorba vonul. És két hónapig kitartott emellett. Nemrég meg azt adta be nekünk, hogy megházasodik, már minden elkészült az esküvőre, még új ruhát is csináltatott. Gratuláltunk neki. És nem volt se menyasszony, se semmi. Csupa szemfényvesztés.

- Most hazudtál, barátom! A ruhát már előbb csináltattam, éppen az új ruha adta az ötletet a mókára.

- Igazán annyira szeret szerepet játszani? - kérdezte könnyedén Raszkolnyikov.

- Nem hiszi? Várjon csak, felültetem én még magát is. Haha! De nem, ide hallgasson, most igazán nem tréfálok. Hogy ezekről a kérdésekről beszéltünk itt: bűn, környezet, gyermekgyalázás, eszembe jutott egy cikke, egyébként már akkor is nagyon érdekelt, A bűnről, ez a címe, ha jól emlékszem. Két hónappal ezelőtt olvastam nagy érdeklődéssel a Negyedévi Szemlé-ben.

- Az én cikkemet? A Negyedévi Szemlé-ben? - csodálkozott Raszkolnyikov. - Csakugyan írtam egy cikket vagy fél évvel ezelőtt, mikor az egyetemet otthagytam. Egy érdekes könyvet olvastam akkor, az adott rá impulzust, de én a Heti Szemlé-nek adtam a cikket, nem a Negyedévi-nek.

- Mégis a Negyedévi hozta le.

- A Heti Szemle megszűnt, azért nem közölhette...

- Úgy van, megszűnt, illetőleg úgy szűnt meg, hogy beleolvadt a Negyedévi-be, és így aztán az ön cikke ott jelent meg, két hónappal ezelőtt. Nem is tudta?

Raszkolnyikov csakugyan nem tudta.

- No, tessék, hiszen akkor pénzt is követelhet rajtuk. Látja, milyen ember ön! Úgy begubózik, hogy még arról se tud, ami közvetlenül érinti. Igazán így van.

- Bravó, Rogya! - lelkesedett Razumihin. - Én se tudtam. Még ma elszaladok a könyvtárba, és elkérem azt a számot! Két hónappal ezelőtt? Hányadik szám? No, mindegy, majd kikeresem. Ez már igen. És egy mukkot se szól az embernek.

- És hogy tudta meg, bíró úr, hogy én írtam a cikket? Csak betűvel volt szignálva.

- Véletlenül tudtam meg most a napokban. A szerkesztő ismerősöm. Nagyon érdekelt...

- Emlékszem, a bűnös lelkiállapotát vizsgáltam a bűn elkövetésének ideje alatt.

- Úgy van. Azt állítja, hogy a bűn végrehajtását mindig beteges folyamat kíséri. Eredeti, igen eredeti felfogás... De engem voltaképpen nem ez érdekelt, hanem a cikk egy másik része, az a gondolat, amelyet a vége felé pedzeget, sajnos, valóban inkább csak pedzi, nem fejti ki világosan. Szóval, arra céloz, emlékezzék csak vissza, hogy van a világon néhány ember, akinek lehet... illetőleg nemcsak lehet, de akinek teljes joga van mindenféle garázdaságot és bűnt elkövetni, merthogy a törvényt nem az ő számukra írták.

Raszkolnyikov mosolygott, hogy erővel és szándékosan így elferdítik a gondolatát.

- Micsoda? Mit beszéltek? Joguk van a bűnre? Remélem, nem azért, mert a környezet megmérgezte őket? - tudakolta szinte rémülten Razumihin.

- Nem, nem egészen azért - felelte Porfirij. - Arról van szó, hogy Raszkolnyikov úr ebben a cikkében mintegy kétfelé osztja az embereket: közönségesekre és nem közönségesekre. A közönséges ember legyen engedelmes, annak nincs joga áthágni a törvényt, mert ő, ugye, közönséges ember. A nem közönséges viszont joggal elkövethet mindenféle bűnt, és így is, úgy is megszegheti a törvényt, éppen, mert nem közönséges... Így mondja, igaz? Vagy tévedek?

- Lehetetlen! Ilyet nem mondhattál! - mormogta megrökönyödve Razumihin.

Raszkolnyikov megint mosolygott. Rögtön látta, miről van szó, és hogyan akarják sarokba szorítani. Pontosan emlékezett a cikkére, és elfogadta a kihívást.

- Én nem egészen így mondom ott - kezdte egyszerűen és szerényen -, bár elismerem, hogy majdnem híven tolmácsolta a gondolatomat, sőt, ha úgy tetszik, tökéletesen híven... - tüntető készséggel ismerte el, hogy "tökéletesen híven" - de van egy kis különbség mégis: én egyáltalában nem állítom, hogy a nem közönséges ember okvetlenül mindenféle gazságot tartozik és köteles elkövetni, mint ahogyan ön mondta. Nem is hiszem, hogy a cenzúra ilyen cikket átengedett volna. Én csak felvetem a gondolatot, hogy a nem közönséges embernek joga van, illetőleg persze, nem hivatalos joga - de joga van lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak az esetben, ha eszméjét, talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja. Azt méltóztatott mondani, hogy a cikkem nem világos. Kész vagyok megvilágítani, amennyire tudom. Azt hiszem, éppen ezt várja tőlem... ugye, nem tévedek? Hát kérem, én azt mondom: ha Kepler vagy Newton felfedezését a körülmények különös alakulása folytán másképpen nem ismerhette volna meg a világ, mint egy, vagy tíz, vagy száz, vagy nem tudom, hány ember feláldozása árán, mert azok gátolták, útját állták, akkor Newtonnak joga, sőt kötelessége lett volna eltávolítani ezt a tíz vagy száz embert, hogy felfedezése az emberiség közkincsévé lehessen. Amiből egyáltalán nem következik, hogy Newtonnak joga volt leütni, akit akart, aki éppen szembejött vele, vagy hogy lopni járhatott volna a piacra. Továbbá, úgy emlékszem, azt is kifejtem a cikkemben, hogy az emberiség jótevői és előrevivői, a legrégebbiek csakúgy, mint az újabbak - Lükurgoszok, Szolónok, Mohamedek és Napóleonok -, mind egytől egyig törvényszegők voltak, már csak azért is, mert új törvényt hoztak, és így lerontották a régit, amelyet az egész társadalom az ősöktől maradt szent hagyományként tisztelt, és nem riadtak vissza a vérontástól sem, ha csakis így, vér (mégpedig néha teljesen ártatlan, az ősi hagyományokért hősiesen ontott vér) árán tudtak célt érni. Igen figyelemreméltó, hogy az emberiség jótevői, előrevivői nagyrészt félelmetes vérontók voltak. Szóval arra az eredményre jutok, hogy nem is csak a nagy ember, de mindenki, aki a rendes kerékvágásból csak egy kicsit kimozdul, tehát jóformán minden olyan ember, aki valami kis újat tud mondani - természete szerint szükségképpen törvényszegő, kisebb-nagyobb mértékben, persze. Másként nem tudna kimozdulni a kerékvágásból. És megmaradni benne, éppen természeténél fogva, ugyancsak nem képes, szerintem nem is szabad neki. Szóval, mint látja, voltaképpen nem is különösebben új a gondolat, ezerszer leírták, ezerszer olvastuk. Ami azt illeti, hogy az embereket közönségesekre s nem közönségesekre osztom, hát ez, elismerem, egy kicsit önkényes, de hiszen pontos számokhoz nem ragaszkodom. Csak a fő gondolatban hiszek, vagyis abban, hogy emberek a természet törvénye szerint általában két fajtára oszlanak. Egyik az alsóbbrendűek (közönségesek) fajtája, úgyszólván nyersanyag, amely csak arra való, hogy szaporodjék, és magához hasonlókat hozzon létre, a másik az igazi embereké, akiknek adottságuk, tehetségük van arra, hogy újat mondjanak a maguk környezetében. Van aztán végtelen sok alosztály is, persze, de a két fő fajta elég élesen különválik. Az első fajta, vagyis a nyersanyag általában csupa természete szerint konzervatív ember, rendszeretők, engedelmesek, és szívesen fogadnak szót. Szerintem szót is kell fogadniuk, mert ez a rendeltetésük, és az ő számukra ez nem megalázó. A másik fajta mind áthágja a törvényt, és rombol, vagy legalábbis hajlamos erre, ki-ki tehetsége szerint. Törvényszegésük természetesen, a körülményektől függően, igen sokféle. A legtöbbjük azt követeli, számtalan változatban, hogy romboljuk le a fennállót valami jobbnak a nevében. De ha eszméje érdekében hullákon át, vérben kell gázolnia, akkor önnön lelkében eldöntheti, a maga lelkiismeretére vállalhatja a vérontást - persze csak amennyire az eszme és annak méretei indokolják, ezt vegye figyelembe. Csakis ilyen értelemben beszélek a cikkemben a bűn jogáról (mert hiszen jogi kérdésből indultunk ki). Nyugtalanságra egyébként nincs ok: a tömeg jóformán sohasem ismeri el ezt a jogukat, lefejezi vagy felakasztja őket, és helyesen, mert így tölti be konzervatív hivatását. Viszont későbbi nemzedékeiben ugyanez a tömeg piedesztálra emeli a kivégzetteket, és leborul előttük. Az első tartja fenn és sokasítja az emberiséget, a második mozgatja, és viszi a cél felé. Mindkettőnek egyforma joga van az élethez, szóval én elismerem, hogy egyenlő erős a léthez való joguk - vive la guerre éternelle! -, persze, csak amíg az Új Jeruzsálem el nem érkezik.

- Ön tehát mégis hisz az Új Jeruzsálemben?

- Hiszek - felelte Raszkolnyikov határozottan. Most is, mint egész hosszú szónoklata közben, a földre nézett, a szőnyegnek egy kis foltját szemelte ki.

- És... Istenben is hisz? Bocsásson meg, hogy kíváncsiskodom.

- Hiszek - mondta újra, és felpillantott.

- És Lázár feltámasztását is hiszi?

- Igen... Mért érdekli ez?

- Szó szerint hiszi?

- Szó szerint.

- Csak úgy kérdeztem. Érdekel. Ne vegye rossz néven. De térjünk vissza az előbbi kérdésre... Nem mindet akasztják fel, ugye? Némelyik, ellenkezőleg...

- Még életében diadalmaskodik? Hogyne. Van, aki megéri. És akkor...

- Ő maga akasztat?

- Ha kell. Sőt, többnyire így van. Nagyon találó megjegyzés.

- Köszönöm, uram. De azt mondja meg, legyen szíves: hogy lehet megkülönböztetni azokat a bizonyos nem közönségeseket a közönségesektől? Van talán valami jel rajtuk, már amikor születnek? Azért kérdem, mert, ugye, kívánatos volna pontosabban, hogy úgy mondjam, külsőleg is elhatárolni őket. Bocsássa meg a jó szándékú gyakorlati ember érthető aggodalmaskodását, de nem lehetne például megkülönböztető ruhát bevezetni vagy esetleg valami bélyegfélét? Mert ismerje el: tévedés történik, és az egyik fajtához tartozó egyén a másikhoz számítja magát, és kezd "átlépni" az akadályokon, mint ön olyan szerencsésen kifejezte, akkor ugye...

- Ó, ez gyakran megesik. Ez a megjegyzése még élesebb elmére vall, mint az előbbi.

- Köszönöm...

- Ó, kérem. De gondolja meg, bíró úr, hogy csak az első fajtából való tévedhet, vagyis a közönséges ember, ahogy én, talán elég ügyetlenül, neveztem. Mert, noha engedelmességre született, a természet játékossága következtében - hiszen ez még a teheneknél is érvényesül - sokan azt képzelik magukról, hogy ők vezetők, "rombolók", megpróbálnak valami újat dadogni, és ezt egészen őszintén teszik. Ugyanakkor pedig igen gyakran éppen ők nem ismerik fel, sőt, megvetik az igazán "újakat", és elmaradtnak, alantas gondolkodásúnak minősítik. De szerintem ebben nincs különösebb veszedelem, és igazán kár emiatt aggódnia, mert az ilyenek sose jutnak messzire. Persze, nem árt néha megvesszőzni őket az elrugaszkodásukért, és eszükbe idézni, hol a helyük, de többre nincs szükség. Még csak nem is kell másnak végrehajtani a büntetést, elintézik ők maguk, amilyen jámbor erkölcsűek, szívességből kiszolgáltatják egymásnak az ütlegeket, sőt van, aki önnönmagát vesszőzi meg. A nyilvános vezeklés különféle módjait szabják ki magukra - igen szép és épületes látvány ez, uram. Szóval, nincs miért nyugtalankodni. Ez a törvény is érvényesül.

- No, akkor legalább ezt illetően megnyugtatott valamennyire. Hanem azért van itt még más baj is, uram. Mondja, sok az olyan ember, akinek joga van gyilkolni? Olyan "nem közönséges"? Én voltaképpen kész vagyok meghajolni előttük, de ismerje el: csöppet se kellemes, ha nagyon sokan vannak. Nem igaz?

- Emiatt se fájjon a feje, bíró úr - folytatta ugyanolyan hangon Raszkolnyikov -, általában igen kevés olyan ember születik, akinek új eszméje támad, sőt, aki csak egy parányi újat is tudna mondani. Szinte csodálatos, milyen kevesen vannak! Csak egy világos előttem: hogy az emberek születésének rendjét, a különböző fajtákat és féleségeket a természet valamilyen törvénye igen határozottan és pontosan megszabja. Ezt a törvényt ma még nem ismerjük, persze, de én hiszem, hogy létezik, és akkor előbb-utóbb meg is ismerjük. A nagy tömeg, a nyersanyag arra való a világon, hogy végül, valamiféle erőfeszítés, bizonyos eddig még megfejtetlen folyamat, a különböző fajták és féleségek keresztezése útján nagy nekifeszüléssel létrehozzon ezerből legalább egy félig-meddig önálló egyéniséget. Nagyobb önállóságú talán tízezer közül egy születik (persze csak hozzávetőleg, példának mondom), még nagyobb önállóságú százezer közül egy, míg zseniális emberek csak milliók, lángelmék pedig, akikben az emberi nem kiteljesedik, tán ezermilliók egymást követő sorából válnak ki a földön. Szóval, a retortába, ahol mindez végbemegy, én bele nem tekintettem, de okvetlenül van egy meghatározott törvény, kell hogy legyen. Véletlenségről e tekintetben szó sem lehet.

- De hát mókáztok mind a ketten? - csattant fel Razumihin. - Ugratjátok egymást, vagy mi a csuda? Itt ülnek, és bolondot űznek egymásból! Rogya! Csak nem komolyan beszélsz?

Raszkolnyikov némán feléje fordította sápadt és most majdnem szomorú arcát. A néma, meggyötört arc mellett furcsán hatott Porfirij leplezetlen kötekedése, udvariatlan gunyorossága.

- Mert látod, barátom, ha csakugyan komolyan mondod, akkor... Abban igazad van persze, hogy a gondolat nem új, százszor is olvastuk és hallottuk, de ami csakugyan eredeti, valóban a tied benne, rémületemre éppen az, hogy szerinted jó lelkiismerettel lehet vért ontani, és ezt - már megbocsáss - valóságos fanatizmussal hangoztatod. Nyilván ez is a cikked fő gondolata. Márpedig ez a jó lelkiismerettel való vérontás az én szememben még szörnyűbb, mint az, amit a hatóság, a törvény szentesít...

- Tökéletesen igaz, még szörnyűbb - helyeselt Porfirij.

- Nem, barátom, itt eleresztetted a gyeplőt, ez kisiklás. Majd elolvasom. De ezt nem gondolhatod igazán... Elolvasom.

- A cikkemben nincs is így, ott csak célzok rá.

- Igen, igen - Porfirij tovább ütötte a vasat -, most már majdnem világos előttem, hogy gondolkodik ön a bűnről, de... bocsássa meg az akadékoskodásomat (igazán restellem, hogy ennyit zaklatom), látja, az imént nagyon megnyugtatott a két emberfajta összecseréléséből eredő zavarokat illetően, de most megint csak aggasztanak bizonyos gyakorlati eshetőségek! Mondjuk, hogy valaki... egy férfi, egy ifjú... fejébe veszi, hogy ő Lükurgosz vagy Mohamed... illetőleg, hogy az lesz belőle... és így hát gyerünk, lépjünk át az akadályokon... Teszem azt, valami nagyobb hadművelet végrehajtására készül, és ahhoz pénz kell, nekilát tehát, hogy megszerezze a pénzt... Igaz?

Zamjotov felvihogott a sarokban. Raszkolnyikov még csak oda se pillantott.

- Igen, elismerem - felelte nyugodtan -, ilyen esetek szükségképpen lesznek. Kivált ostoba és hiú emberek kapják be a horgot, különösen a fiatalság.

- No látja! És mi lesz akkor?

- Lesz, ami lesz - mosolygott Raszkolnyikov. - Én erről nem tehetek. Így van, és így is marad. Ő azt mondta az előbb - és Razumihin felé intett a fejével -, hogy megengedem a vérontást. Hát aztán? A társadalom jól körülbástyázta magát: van Szibéria, börtön, vizsgálóbíró, kényszermunka... nem kell nyugtalankodni. Fogjátok meg a tolvajt!

- És ha megfogtuk?

- Akkor úgy kell neki!

- Milyen logikus! No de a lelkiismerete?

- Ahhoz kinek mi köze?

- Csak úgy emberiességből érdeklődöm.

- Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett. Ez még ráadás a kényszermunka tetejébe.

- És az igazán zseniálisak, akiknek joguk van ölni? - kérdezte homlokát ráncolva Razumihin. - Nekik még szenvedniük sem kell a kiontott vér miatt?

- Kell? Ennek a szónak itt semmi értelme. Itt nincs se engedély, se tilalom. Aki szánja az áldozatát, szenvedjen. Nagy elme és mély érzés szenvedésre, fájdalomra kötelez. Az igazán nagy emberek, azt hiszem, igen nagy fájdalmat hordoznak ezen a földön - tette hozzá hirtelen elmélázva, egészen más hangon.

Feltekintett, révetegen nézte őket, aztán elmosolyodott, és a sapkájáért nyúlt. Túlságosan nyugodt volt most ahhoz képest, ahogy beállított, és ezt érezte is. Mind felálltak.

- Engedjen meg, uram, ha összeszid is, ha megharagszik is, mégse állhatom meg - kezdte újra Porfirij Petrovics -, még egy kis kérdés... jelentéktelen kis ötlet (sokat zaklatom, magam is tudom), csupáncsak azért, hogy el ne felejtsem...

- Kérem, halljuk azt a kis ötletét.

Raszkolnyikov várakozva, komolyan, sápadtan állt előtte.

- Nos, uram... hogy is fejezzem ki a legügyesebben... játékos ötlet, amolyan pszichologizálás... Amikor ön a cikket írta, ugyebár... hehe... szinte lehetetlen, hogy önmagát is oda ne számította volna... legalább egy icipicikét... a "nem közönségesekhez", akik újat tudnak mondani, az ön értelmezésében... ugye, hogy így van?

- Könnyen meglehet - felelte ő megvetően. Razumihin türelmetlen mozdulatot tett.

- Viszont, ha így van, akkor hát ön is rá tudná szánni magát... mondjuk súlyos csapások hatása alatt... szorult helyzetben... vagy az emberiség javának előmozdítása érdekében... hogy átlépjen az akadályokon... például öljön, raboljon? Nos?

A bíró most megint hunyorított a bal szemével, és hangtalanul nevetett, pontosan úgy, mint az előbb.

- Ha megtenném, bizonyosan nem mesélném el önnek - felelte Raszkolnyikov kihívóan, gőgös megvetéssel.

- Jó, jó, hiszen csak azért kérdem, hogy jobban megértsem a cikkét, kizárólag irodalmi szempontból...

"Pfuj, micsoda arcátlan nyíltság!" - gondolta a diák undorodva.

- Engedje megjegyeznem - felelte szárazon -, hogy nem tartom magamat se Mohamednek, se Napóleonnak, sem más hozzájuk hasonlónak, így hát nem is adhatok önnek kielégítő felvilágosítást arról, hogy mit tennék az ő helyükben.

- Ugyan, kérem - vágta rá szinte félelmesen bizalmas hangon Porfirij -, ki nem tarthatja magát ma Napóleonnak nálunk, Oroszhonban? - Ezúttal különösen feltűnő volt a hanghordozása.

- Vajon nem egy ilyen fiók-Napóleon verte agyon fejszével a múlt héten a mi Aljona Ivanovnánkat is? - vetette oda a szegletéből Zamjotov.

Raszkolnyikov nem szólt, merőn, keményen nézett a bíróra. Razumihin arca elsötétült. Már előbb is rémlett neki valami, és most haragosan nézett körül. Komoran hallgattak egy percig, Raszkolnyikov megfordult, és menni készült.

- Máris itthagy? - kérdezte nyájasan Porfirij, és igen barátságosan kezet nyújtott. - Igazán örülök, hogy megismerhettem. Ami pedig a kérését illeti, csöppet se aggódjék, írja meg úgy, ahogyan mondtam... Vagy még jobb lesz, ha odajön hozzám... a napokban... Akár már holnap... tizenegykor bizonyosan benn leszek. Akkor mindent elintézünk, megbeszélünk. Talán mondhat is nekünk egyet-mást... hiszen egyike azoknak, akik legutoljára jártak nála... - tette hozzá a legjámborabb arccal.

- Szóval hivatalosan ki akar hallgatni, annak rendje-módja szerint? - kérdezte élesen Raszkolnyikov.

- Ugyan már! Arra egyelőre semmi szükség. Félreértett. De látja, én egyetlen alkalmat se mulaszthatok el, és... az összes zálogtulajdonosokkal beszéltem már, jegyzőkönyvet is vettem fel a vallomásukról... ideje, hogy ön is, mint utolsó... Igaz is! - kiáltott fel, mint aki megörül valaminek. - Jó, hogy eszembe jut, majdnem elfelejtettem! - fordult Razumihinhez. - Mennyit rágtad a fülemet a minap a miatt a Mikolaj miatt... Hát hiszen én is tudom, hogy ártatlan a fiú - itt Raszkolnyikovra nézett -, de hát mit tehettem? Még Mitykát is zaklatni kellett... Mert miről van szó voltaképpen?... Amikor ön, uram, felment akkor a lépcsőn... engedje meg, nyolc óra tájban volt, igaz?

- Nyolckor, igen - felelte, de nyomban belényilallott, hogy ezt talán nem kellett volna mondania.

- Nos, amikor ön nyolc órakor felment a lépcsőn, nem látta véletlenül, hogy az első emeleti lakás nyitva van, és... emlékezzék csak vissza... nem látott ott két munkást? Vagy akár csak egyet közülük? Ott mázoltak, nem vette észre őket? Roppant fontos volna az ő szempontjukból.

- Mázolókat? Nem, nem láttam - felelte lassan, mintegy emlékezetében kutatva. Egész valóját megfeszítette ebben a pillanatban, kínosan erőlködött, hogy villámgyorsan kitalálja, hol a kelepce, és rögtön áttekintsen mindent. - Nem, nem láttam ott nyitott lakást, nem vettem észre. Ellenben a harmadik emeleten (most már tisztán látta a kelepcét, és diadalmaskodott), ott, emlékszem, valami hivatalnok hurcolkodott éppen, Aljona Ivanovna lakásával szemközt... Igen, erre tisztán emlékszem... katonák cipeltek egy díványt, engem odanyomtak a falhoz... De mázolók? Nem, arra nem emlékszem, hogy mázolókat láttam volna, és nyitott ajtó se volt, azt hiszem... nem, nem volt.

- De hát mit akarsz, nem értem! - szólalt meg Razumihin, és látszott, hogy erősen töri a fejét. - Hiszen a mázolók a gyilkosság napján dolgoztak abban a lakásban, ő pedig két nappal előbb járt ott. Mért kérdezted ezt?

- Ejnye! Összezavarom a dolgot! - Porfirij a homlokára ütött. - Ördög vigye, még megbolondít ez az ügy - és mintegy bocsánatkérően fordult Raszkolnyikovhoz. - Látja, annyira fontos volna megtudnunk, hogy látta-e valaki őket ott, nyolc órakor. Most hirtelenében azt hittem, hogy ön megmondhatná. Belezavarodtam.

- Jobban meg kell gondolni - rótta meg mogorván Razumihin.

Az utolsó szavak már az előszobában hangzottak el, a bíró udvariasan az ajtóig kísérte őket. Komoran, sötét arccal mentek le az utcára. Néhány percig egyikük se szólt. Raszkolnyikov nagyot sóhajtott.

- Nem hiszem, nem hihetem - hajtogatta Razumihin. Kínos zavarban volt, és erőnek erejével cáfolni igyekezett Raszkolnyikov érveit. Már ott voltak a Bakalejev háznál, ahol Pulherija Alekszandrovna és Dunya várták őket, Razumihin a beszélgetés hevében minden percben megállt az utcán, ideges és izgatott volt, már azért is, mert hiszen először beszéltek erről nyíltan.

- Hát ne hidd - vetette oda gúnyosan és hidegen Rogya. - Te, szokásodhoz híven, semmit se vettél észre, de én lemértem minden szót.

- Mert gyanakvó vagy, azért... Különben... nem mondom, Porfirij hangja nekem is feltűnt, és kivált Zamjotov, az alávaló... igen, ő határozottan furcsa volt. De hogy lehet az? Hogy lehet?

- Reggelre meggondolta a dolgot.

- Nem! Mégse lehet! Nem igaz! Ha csakugyan mérlegelnék ezt a képtelenséget, hát mindenáron titkolnák, takargatnák a kártyáikat, hogy aztán lecsaphassanak rád... De így pimaszkodás és ügyetlenség is.

- Igen, ha bizonyítékuk volna, tények vagy csak félig-meddig elfogadható okuk a gyanúra, akkor nem fednék fel a kártyáikat, hogy annál biztosabban nyerjenek. No és házkutatást is tartottak volna már, de nincs bizonyítékuk, semmi a világon, minden csak délibáb, minden a levegőben lóg, ha akarom vemhes, ha akarom nem. És így most szemtelenséggel akarnak megfogni. De az is lehet, hogy mérges, amiért nincs bizonyítéka, és mérgében nem tud ügyelni a nyelvére. Vagy valami szándéka van vele... Eszes embernek látszik... Talán rám akart ijeszteni azzal, hogy tudja... Ez az ő pszichológiájuk, barátom... Eh! Utálatos ennyit magyarázgatni! Hagyd az egészet!

- És sértő! De mennyire sértő! Megértelek! Viszont, ha már ilyen nyíltan beszélünk erről (és nagyszerű dolog, Rogya, hogy végre így beszélhetünk)... akkor bevallom neked, én már régen sejtem, kezdettől fogva, hogy erre gondolnak, persze csak alig-alig, éppen hogy ott lappang bennük. De még ha csak lappang is! Hogy mernek!... És hol, azt mondd meg, hol lehet bennük a gyökere? Ha tudnád, mennyit dühöngtem! Hát szabad ezt? Csak azért, mert valaki szegény diák, kikezdte a nyomorúság meg a lelki nyavalya, közvetlenül a heves, lázas betegség kitörése előtt, talán máris láztól zavaros fejjel (erre is gondolj!), gyanakvó és érzékeny, sokra tartja magát, hat hónapig az odújában kuksolt, és egy lelket se látott, ruhája csupa rongy, cipője talpatlan - és most ott áll a rendőrtisztecskék előtt, kénytelen eltűrni a gorombaságaikat, váratlanul felhánytorgatják az adósságát is, a Csebarov udvari tanácsos úr lejárt váltóját, fojtó festékszag, harmincfokos hőség, áporodott levegő, körülötte az a sok ember meg a váratlan hír, hogy meggyilkoltak valakit, akinél nemrégen járt - és ez mind éhomra! Hát csoda, hogy elájul? És erre, erre alapítanak mindent! Ördög bújjon beléjük! Igazán nem csodálom, hogy bánt. De én a te helyedben, Rogyám, a szemükbe röhögnék, vagy ami még jobb: szembeköpném őket, a tetejébe még egy sorozat pofont is lekennék jobbról-balról, úgy, ahogy dukál, és ezzel el is intézném a kérdést. Köpj a szemükbe, barátom, és fel a fejjel! Szégyelljék magukat!

" Ezt szépen kigondolta, annyi bizonyos!" - állapította meg magában Raszkolnyikov.

- Köpjek a szemükbe! És holnap újra faggatnak - felelte keserűen. - Odaálljak magyarázkodni? Azt is restellem, hogy Zamjotovhoz leereszkedtem ott a Kristályban tegnap...

- Ördög vigye! Elmegyek én magam Porfirijhoz, előveszem őket, és megszorongatom amúgy atyafiságosan, addig szorítom, amíg fel nem fed előttem mindent, a gyökeréig. Azt a Zamjotovot pedig...

" Csakhogy végre rájöttél!"

- Megállj, te! - kiáltott rá Razumihin, és vállon ragadta. - Szamárságot beszélsz! Gondolkodtam. Szamárság. Kelepce! Azt mondod, az a kérdése a mázolókról kelepce volt. Rágd meg csak újra, öregem. Ha tetted volna azt, hát elárulod csak egy szóval is, hogy láttad a mázolókat meg a nyitott lakást? Ellenkezőleg: semmit a világon nem láttál, még ha láttad is. Ki fog maga ellen vallani?

- Ha én követtem volna el azt, hát okvetlenül azt felelem, hogy láttam a munkásokat is, a nyitott ajtót is. - Raszkolnyikov kelletlenül és látható undorral folytatta a témát.

- Mért vallanál magad ellen?

- Mert csak együgyű paraszt vagy tapasztalatlan kezdő teszi, hogy mindent kereken tagad, amikor kihallgatják. Ha csak egy kicsit értelmesebb és ügyesebb, okvetlenül igyekszik elismerni minden külső, kétségtelen tényt, csak másképpen indokolja, úgy húzza meg a maga külön vonalát, úgy kanyarítja, hogy minden egészen más értelmet nyer, egészen más megvilágításba kerül. Porfirij nyilván éppen ezt várta, számított rá, hogy okvetlenül így felelek, okvetlenül azt mondom, hogy láttam a mázolókat, és ezt valami módon meg is magyarázom.

- Jó, de hiszen akkor tüstént rávágta volna, hogy két nappal előbb nem dolgoztak ott, tehát a gyilkosság napján jártál a házban, este nyolckor. Ezen a kicsiségen elcsúsztál volna.

- Igen, nyilván arra számított, hogy hamarjában nem tudom ezt végiggondolni, a valószerűség kedvéért rámondom, hogy igen, láttam őket, és elfelejtem, hogy két nappal előbb nem voltak ott.

- Hát lehet ilyesmit elfelejteni?

- Mi sem könnyebb. A ravaszok ilyen egyszerű dolgokon csúsznak el a leghamarabb. Mennél ravaszabb valaki, annál kevésbé hiszi, hogy holmi kicsiségen elbukhat. A legravaszabbat a legegyszerűbb apróságokon kell elbuktatni. Porfirij nem olyan ostoba, mint hiszed...

- Ha így van, hát aljas gazember!

Raszkolnyikov nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát. De ugyanakkor őt magát is meglepte, milyen lelkesen, szívesen beszél most egyszerre, holott addig komoran, kelletlenül mondta, amit mondott, és csak azért, mert szükséges volt, mert nem kerülhette el.

"Úgy látszik, bizonyos kérdéseknél mégiscsak megjön a kedvem" - gondolta magában.

De jóformán ugyanabban a pillanatban nyugtalanság fogta el, eszébe ötlött valami, és izgatottsága nőttön-nőtt. Közben odaértek a Bakalejev házhoz.

- Eriggy fel magad, én is jövök mindjárt - mondta hirtelen.

- Hová szaladsz? Hisz itt vagyunk már.

- El kell mennem... dolgom van... Fél óra múlva visszajövök... mondd meg nekik is.

- Ahogy tetszik, de akkor utánad megyek.

- Eh, még te is gyötörsz! - fakadt ki olyan keserűen és haragosan, olyan kétségbeesett tekintettel, hogy Razumihinnek lehanyatlott a karja. Egy darabig a kapu előtt állt a lépcsőn, és komoran nézett a barátja után, ahogy továbbmegy siető léptekkel a maga keresztutcája irányában. Aztán megfordult, fogát csikorgatta, kezét ökölbe szorítva eltökélte, hogy Porfirijból még ma kiszed mindent, és felsietett megnyugtatni Pulherija Alekszandrovnát, akit késésük már nagyon aggasztott.

Mire Raszkolnyikov a ház kapujához ért, ahol lakott, halántékán csurgott a verejték, melle zihált. Felszaladt a lépcsőn, be a záratlan szobába, rögtön bekampózta az ajtót, és rémülten, félőrülten nekiesett a tapétalyuknak a sarokban, ahová akkor a tárgyakat rejtette. Benyúlt, és percekig kotorászott a papiros alatt, kitapogatva minden redőt, zugocskát. Mikor látta, hogy nincs ott semmi, megállt, és nagyot lélegzett. Az imént a Bakalejev ház kapuja előtt hirtelen eszébe jutott, hogy valami esetleg kieshetett a kezéből akkor, és becsúszhatott egy résbe - láncocska, gomb vagy a borító papíros egy darabkája, amin a vénasszony keze írása van, és egyszerre elébe tarthatják, mint váratlan és megcáfolhatatlan bizonyítékot.

Töprengve állt egy darabig, és furcsa, szégyenkező, majdnem bárgyú mosoly játszott a szája körül. Aztán fogta a sapkáját, és nesztelenül kiment a szobából. Gondolatai összekuszálódtak, elmerülten ment a kapualjban.

- Éppen itt jön! - kiáltotta valaki.

A házmester állt ott, szobája ajtajában, és őt mutatta egy alacsony termetű embernek. Iparosforma ember volt, valami hosszú köntösben és mellényben, messziről asszonyhoz hasonlított. Zsíros sapkával fedett fejét lehorgasztotta, az egész ember valahogy görbének látszott. Petyhüdt, ráncos arcáról ítélve ötvenesnek látszott, apró, homályos szeme mogorván, szigorúan, rosszallóan nézett.

- No, mi az? - kérdezte Raszkolnyikov, és a házmesterhez lépett.

Az idegen lehunyt szemmel, sötéten nézett rá, és hosszan, merőn vizsgálta. Aztán lassan megfordult, és kiment a kapun, egy szót sem szólva.

- Hát ez meg mi? - kérdezte Raszkolnyikov megütközve.

- Nem tudom, ki lehet, tőlem kérdezte, lakik-e itt egy diák, az ön nevét mondta, és hogy kinél lakik? Mivel éppen itt jött, hát megmutattam neki magát, ő meg elment. Hiszen látta.

Ő is furcsállotta a dolgot, de nem túlságosan. Egy csipetnyit még tanakodott, aztán sarkon fordult, és visszabújt a szobájába.

Raszkolnyikov az idegen után eredt, rögtön meg is látta a szemközti járdán, sietség nélkül ment, kimért léptekkel, szemét a földre szegezve, mint aki fontolgat valamit. Hamar utolérte, de egy darabig mögötte maradt, csak aztán lépett melléje, és oldalról az arcába nézett. Az ember nyomban észrevette, rápillantott, de mindjárt megint a földre szegezte a szemét. Így mentek egymás mellett, szótlanul vagy egy percig.

- Engem keresett... a házmesternél tudakozódott - szólalt meg végre Raszkolnyikov halkan.

Az ember nem szólt semmit, rá se nézett. Megint hallgattak.

- De hát mi ez... előbb tudakozódik... aztán egy szót se szól... hát mit akart? - A diák hangja el-elakadt, a szavakat nem sikerült tisztán kiejtenie.

Most végre felpillantott az ember, komor, baljós pillantással.

- Gyilkos! - mondta halkan, de tisztán, érthetően ejtve a szót.

Raszkolnyikov mellette ment, lába hirtelen elzsibbadt, hátán végigfutott a hideg, szíve egy pillanatra szinte megállt, aztán meg úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a melléből. Így mentek vagy száz lépést egymás mellett, némán.

Az idegen nem nézett rá.

- Mi az... mit mond... ki a gyilkos?

- Te vagy a gyilkos... - mondta a másik most még jobban tagolva és megnyomva a szót, sőt úgy rémlett, el is mosolyodik valami gyűlölködő, diadalmas mosollyal, és megint egyenesen belenézett Raszkolnyikov sápadt arcába, üveges szemébe. A keresztutcához értek. Az ember befordult balra, és elment, anélkül, hogy rápillantana. Ő megállt, és még sokáig nézett utána. Látta, hogy vagy ötven lépéssel odább hátrafordul, és nézi, hogy áll ő ott még mindig egy helyben, mozdulatlanul. Ilyen messziről nem láthatta tisztán, de úgy tetszett neki, hogy megint az előbbi, hideg, gyűlölködő, diadalmas mosoly van az arcán.

Lassan, erőtlen léptekkel visszafordult, és hazament a szobájába. Remegett a térde, és didergett, mint dermesztő hidegben. Sapkáját levette, az asztalra dobta, és vagy tíz percig mozdulatlanul állt. Aztán a díványra roskadt, és kínos, halk nyöszörgéssel elnyúlt. Csukott szemmel feküdt vagy fél óra hosszat.

Nem gondolt semmire. Felbukkant benne egy-egy gondolat, gondolatfoszlány, kép, minden rend és összefüggés nélkül - emberek arca, akiket gyerekkorában látott vagy csak egyetlenegyszer valahol, és azóta sose gondolt rájuk, a V... templom harangtornya, biliárdasztal egy étkezőhelyiségben és a biliárd mellett egy katonatiszt, dohányosbolt a pincében, erős szivarszag, kocsma, korom, sötét hátsó lépcső, mosogatólével végigöntve, tojáshéjjal teliszórva, és valahonnan vasárnapi harangszó hallik... Szüntelenül váltakoztak a képek, és keringtek, mint a forgószél. Volt olyan is, ami tetszett neki, megragadta volna, de rögtön eltűnt, és különben is, állandóan valami nyomást érzett a bensőjében, igaz, hogy nem nagyon erőset. Olykor szinte kellemes állapot volt... A könnyű borzongás nem szűnt meg, de az is majdnem jólesett.

Razumihin szapora lépteit hallotta, meg a hangját. Szemét behunyta, alvást színlelt. Razumihin kinyitotta az ajtót, és egy darabig habozva állt a küszöbön, aztán nesztelenül belépett, és nagy vigyázva odajött a díványhoz. Nasztaszja suttogását hallotta:

- Ne verd fel, aludja ki magát, majd később eszik.

- Igazad van - felelte Razumihin.

Kiosontak, és becsukták az ajtót. Eltelt vagy fél óra. Akkor kinyitotta a szemét, és megint hanyatt fordult, két karját feje alá kulcsolva.

" Ki lehet? Ki ez a föld alól előbukkant ember? Hol volt akkor, és mit látott? Mert mindent látott, ez kétségtelen. De hol állt akkor, honnan nézte? És miért csak most bújt elő a föld alól? És hogy láthatta... hogy lehet az?... Hm... - Tovább töprengett dermedt reszketéssel. - És az ékszertok? Nyikolaj az ajtó mögött találta... Hát az hogy lehet? Bizonyíték! Egy molekulányi apróságot nem vettél észre, és... itt a bizonyíték, akkora, mint egy piramis! Egy légy szállt ott... mindent látott! Hát lehet ez?"

Rémülten érezte, hogy gyengül, teste elerőtlenedik.

" Tudnom kellett volna! - gondolta keserű gúnnyal. Hogy mertem én, aki ismerem magamat, és ezt megéreztem, hogy mertem baltát fogni, bevérezni a kezemet! Tudnom kellett volna előre... Eh, hiszen tudtam is..." - motyogta kétségbeesetten.

Időnként megállította, megtorpantotta egy gondolat:

- "Nem, azok az emberek nem ilyen fából vannak faragva... Az igazi uralkodó, akinek mindent szabad, lerombolja Toulont, mészárlást rendez Párizsban, egy hadsereget Egyiptomban felejt, félmillió embert feláldoz a moszkvai hadjáratban, és Vilnában egy szójátékkal elintézi az egészet! Őt igen, őt piedesztálra emelik a halála után... tehát mindent szabad volt neki! Nem, az ilyen ember nyilván nem húsból-vérből van, hanem bronzból!"

Most egy váratlanul felbukkanó, mellékes gondolat majdnem megnevettette.

"Napóleon... piramisok. Waterloo... és egy undok, aszott vén uzsorásné a piros szattyánfedeles ládikájával az ágya alatt, hogy keverhetné ezt egy fazékba még akár Porfirij is!... Van eszükben összekeverni! A szépérzékük tiltja: Napóleon talán bemászik majd a »vénasszony« ágya alá! Pfuj, szamárság!"

Egy-egy percre azt hitte néha, hogy hallucinál, lázas, reszkető indulat fogta el.

"A vénasszony ostobaság! - folytatta szaggatottan, keserűen. - A vénasszony hiba lehetett, de ez nem lényeges. Ez csak betegség volt... Hogy mentül hamarább áthágjam a törvényt... Nem embert öltem, egy elvet öltem meg! Az elvet megöltem, igaz, de a törvényt nem hágtam át innen maradtam rajta... Csak ölni tudtam, más semmit! Sőt még azt se, mint most kiderül... No és az elv? Miért is szidta úgy a szocialistákat az a tökfilkó Razumihin? Szorgalmas, igyekvő népség, szívén viseli a »közjót«... Nem, nem, én csak egyszer élek, és soha többet: én nem akarom megvárni a »közboldogulást«. Magam is élni akarok, vagy akkor inkább ne is éljek! Szóval? Egyszerűen nem volt kedvem elmenni éhező anyám mellett, zsebemben szorongatva a pár rubelemet, és várva a »közboldogulást«. Megyek, lerakok egy téglát a »közboldoguláshoz«, és tüstént békesség költözik a szívembe! Haha! És velem mért nem törődtök? Én csak egyszer élek, és szeretnék... Eh! kényes ízlésű tetű vagyok, semmi egyéb! - tette hozzá, és eszelősen felnevetett. - Igen, kétségtelenül tetű vagyok - folytatta, és kaján örömmel ragadta meg az ötletet, vájkált benne, játszott, elmulatott vele - már csak azért is, mert most erről okoskodom, hogy tetű vagyok, másodszor azért, mert egy álló hónapja zaklatom a jóságos Gondviselést, tanúnak hívom, és bizonygatom neki, hogy nem a hús gyarló örömeiért teszem, amit teszek, hanem nagy és szép cél érdekében... haha! Harmadszor pedig azért, mert a végrehajtásban a lehető legnagyobb igazságosságra törekedtem, latolgattam, számolgattam: kiszemeltem az összes tetvek közül a leghaszontalanabbat, hogy majd, miután megöltem, éppen csak annyit vegyek el tőle, amennyi első lépésemhez szükséges, se többet, se kevesebbet (úgyhogy a többi talán csakugyan a kolostornak jutott volna a jámbor végrendelkezés értelmében)... és végképp tetű vagyok azért, mert... - folytatta fogát csikorgatva - mert én magam talán még komiszabb és utálatosabb vagyok a megölt tetűnél, és megéreztem, hogy ezt fogom magamról mondani azután, hogy az öregasszonyt megöltem! Hát van ehhez fogható köpedelem a világon? Ó, hitványság, ocsmányság! Hogy megértem a »prófétát«! Kivont karddal ül a lován: Allah parancsol, és te engedelmeskedel, »rettegő« teremtmény! Jól teszi, igen jól teszi a »próféta«, ha egy jó kis üteget állít fel akárhol az utcán, és elsepri az ártatlanokat és bűnösöket, még csak magyarázatra se méltatva őket. Engedelmeskedj, rettegő teremtmény, és - ne legyenek kívánságaid, az téged nem illet! Ó, soha, semmiért a világon meg nem bocsátok a vénasszonynak!"

Haja verejtékben ázott, remegő ajka kicserepesedett, tekintetét a mennyezetre szegezte.

"Anyám, húgom... hogy szerettelek! Mért van az, hogy most gyűlöllek titeket? Igen, gyűlölöm őket, irtózom tőlük, nem tűrhetem a közelségüket... Most nemrégen is, mikor odamentem anyámhoz, és megcsókoltam, emlékszem... Megölelem, és arra gondolok, hogy ha tudná, hát... és akkor nem jobb, ha megmondom neki? Tőlem még ez is kitelik... Hm... hogy őt is lerántsam magamhoz? - fűzte tovább kínlódva gondolatait, mint aki a ráereszkedő kábulattal viaskodik. Ó, hogy gyűlölöm azt a vénasszonyt! Azt hiszem, ha feltámadna, másodszor is megölném! Szegény Lizaveta! Mért jött akkor haza?... Igazán furcsa, hogy őrá jóformán sohase gondolok, mintha őt nem öltem volna meg... Lizaveta! Szonya! Ti szegénykék, szelídek, szelíd tekintetűek... drágáim!... És mért nem sírnak? Mért nem jajgatnak? Mindenüket odaadják... és csak néznek, szelíden, szótlanul... Szonya, Szonya, szótlan Szonya..."

Kábulat ereszkedett rá. Furcsa volt neki, hogy nem emlékszik, miképp került le az utcára. Késő este volt már, a homály egészen sűrű, a telihold mind fényesebb, fényesebb, de a levegőben különös fülledtséget érzett. Az utcán csak úgy tolongott a nép, az iparosemberek és más munkából jövők elszéledtek, ki-ki hazasietett, de sokan csak úgy sétáltak. Erős mészszag terjengett meg por és poshadt víz szaga. Sötéten, gondba merülten ment, tisztán emlékezett, hogy határozott szándékkal jött el hazulról, valamit meg kell tennie sürgősen, de hogy mit, elfelejtette. Megállt, és látta, hogy a túlsó járdáról egy ember integet neki. Átvágott a kocsiúton, de mire odaért, az megfordult, és mintha mi sem történt volna, továbbment lehorgasztott fejjel, hátra se nézve, semmivel nem árulta el, hogy az előbb integetett. "Intett, vagy nem?" - töprengett magában, hirtelen ráismert, és megijedt; ugyanaz az iparosforma ember volt, ugyanaz a köntös rajta, ugyanolyan görnyedt. Messziről követte, kalapáló szívvel. Befordultak a mellékutcába, az ember még mindig nem nézett hátra. " Tudja vajon, hogy követem?" - töprengett. Akkor látta, hogy az idegen bemegy egy nagy ház kapuján. Ő is odasietett a kapuhoz, és nézte, nem fordul-e hátra, nem int-e neki? És csakugyan: mikor a kapualjon végigment, és már-már az udvarra ért, az idegen hirtelen hátrafordult, és mintha intett volna. Raszkolnyikov nyomban utánaeredt, de az udvaron már nem látta. Nincs másképp, felment ott mindjárt az első lépcsőházban. Utánasietett. Igen, két lépcsősorral feljebb egyenletes, kényelmes lépteket hallott. Furcsa, de mintha ismerős volna a lépcső, meg ez az ablak itt, az első fordulón. Sejtelmes, mélabús holdfény hatol be az üvegen. Itt az első emelet. Ni! Hisz ez ugyanaz a lakás, ahol a mázolók dolgoztak! Hogy nem ismerte meg mindjárt! Most elnémultak felette a lépések. Megállt az ember, vagy bebújt valahová? Itt a második emelet. Továbbmenjen? És milyen csend van, félelmetes... Mégis továbbment. Tulajdon lépteinek nesze is izgatta, ijesztette. Úristen, ez a sötétség! Az ismeretlen elbújt valahol egy szegletben, bizonyosan. Ni! A lakás tárva-nyitva! Gondolkodott egy kicsit, és bement. Az előszoba egészen sötét volt és üres, sehol egy lélek, és mintha mindent kihordtak volna. Nesztelenül, lábujjhegyen osont a szobába, holdfényben állt az egész, és minden úgy volt, mint azelőtt: a székek meg a tükör, a sárga dívány és a bekeretezett képecskék a falon. Az óriási, kerek, rézvörös hold egyenesen benézett az ablakon. "A holdtól van ez a nagy csend - gondolta -, valami talányon töpreng most, bizonyosan!" Egy helyben állt és várt, sokáig várt, és mennél némább volt a hold, annál erősebben kalapált a szíve, szinte fájt. És semmi nesz még mindig. Akkor halkan reccsent valami, mintha gyújtóst törnének ketté, aztán újra csend lett. Egy felriadt légy nekirepült az ablaküvegnek, és panaszosan zümmögött. Ebben a pillanatban a kis faliszekrény és az ablak között, a sarokban meglátott valami köpönyeget a falon. "Mit keres ott a köpönyeg? Az nem volt itt..." Óvatosan odament, sejtve, hogy valaki rejtőzik ott. Félrehajtotta a köpönyeget, és egy széket látott a sarokban, a széken töpörödött öregasszony ült, egészen összegörnyedve, lehajtott fejjel, úgyhogy az arcát nem nézhette meg, de ő volt. Megállt előtte. "Fél tőlem!" - gondolta, nesztelenül kiemelte a baltát a hurokból, és rávágott az öregasszony feje búbjára, egyszer, aztán még egyszer. De különös: még csak meg se mozdult az ütésre, mintha fából volna. Raszkolnyikov megijedt, és közelebb hajolt hozzá, hogy jobban megnézze, de akkor az is még mélyebbre hajtotta fejét. Leguggolt egészen a földre, és alulról nézett az arcába, nézte, és megfagyott benne a vér: az anyóka - nevetett, csak úgy rázta a hangtalan, csendes nevetés, de igyekezett elfojtani, hogy ő észre ne vegye. Most egyszerre úgy rémlett neki, hogy a hálószoba ajtaja is kinyílik egy ujjnyira, és ott is mintha kuncognának, pusmognának. Tébolyult harag ragadta el, és teljes erővel ütni kezdte az öregasszony fejét, de minden baltacsapás után erősebben hallatszott a kuncogás, pusmogás a hálószobából, meg az anyóka is csak úgy dülöngélt jobbra-balra a nevetéstől. Kirohant, menekülni akart, de az előszoba már zsúfolásig tele volt emberekkel, a lépcsőházi ajtó is tárva-nyitva állt, az ajtó előtt meg végig a lépcsőn mindenütt emberek, fej fej mellett, s mind őt nézik; némán lesik, várnak... Szíve elszorult, a lába nem mozdult, földbe gyökerezett... Kiáltani akart és - felébredt.

Nehezen zihált, de csodálatosképpen az álom mintha még mindig folytatódott volna: ajtaja tárva-nyitva állt, és a küszöbről egy ismeretlen ember merően nézte őt.

Raszkolnyikov még nem nyitotta ki egészen a szemét, és nyomban be is hunyta megint. Hanyatt feküdt, és meg se moccant. "Ezt is álmodom még, vagy nem?" - kérdezte magában, és egy icipicit felemelte pilláit, figyelt: az idegen még mindig ott állt, és még mindig őt vizsgálta. Aztán óvatosan átlépett a küszöbön, gondosan behúzva maga után az ajtót, odajött az asztalhoz, egy pillanatig várt - közben folyvást szemmel tartva őt, és nesztelenül, vigyázva leült a dívány melletti székre. Kalapját maga mellé tette a földre, két kézzel sétabotjára támaszkodott, és állát a két kezére nyugtatta. Látszott rajta, hogy kész akármeddig is várni. Amennyire Raszkolnyikov félig lehunyt pilláin át láthatta, testes és már koros ember volt, szakálla sűrű és szőke, majdnem fehér...

Eltelt vagy tíz perc. Világos volt még, de már esteledett. A szobában néma csend volt, még a lépcsőházból se hallatszott semmi nesz, csak valami nagy légy zümmögött valahol, neki-nekiütődve röptében az üvegnek. Raszkolnyikov végül már nem bírta tovább: hirtelen felemelkedett, felült a díványon.

- Mit akar, hadd hallom?

- Lám, tudtam én, hogy nem alszik, csak úgy tesz - felelte az idegen elég furcsán, és kedélyesen elnevette magát. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Arkagyij Ivanovics Szvidrigajlov...