Sokáig feküdt így. Közben néha felriadt, és látta, hogy késő éjszaka van, de eszébe se jutott felkelni. Végül már teljes, szinte nappali világosság volt a szobában. Hanyatt feküdt, még zsibbadtan az iménti nehéz kábultságtól. Kétségbeesett, borzalmas üvöltés hallatszott az utcáról, ugyanaz, amit minden éjjel hallott az ablak alatt három óra tájban. Most erre riadt fel. "Ó, már jönnek ki a kocsmából, három óra!" - gondolta, és felült, olyan hirtelen, mintha felrántották volna. - "Hogyan?! Már három óra?!" - Abban a pillanatban minden eszébe jutott. Egy szempillantás alatt minden.

Azt hitte, megtébolyodik. Jeges hideg dermesztette a testét, lázas volt, azért is fázott, a láz már előbb kezdődött, még álmában, de most egyszerre úgy didergett, hogy vacogott a foga, reszketett minden porcikája. Kinyitotta az ajtót, és figyelt: mélyen aludt az egész ház. Ijedten végignézett magán meg a szobán, és elállt a lélegzete: hogy hagyhatta így az ajtót tegnap este! Ahogy bejött, a díványra dőlt, nemcsak ruhástul, de kalappal a fején - a kalap később esett le, ni, ott hever a földön a párna mellett. "És ha valaki bejött volna? Mit gondol rólam? Hogy berúgtam. De hiszen..." A csepp kis ablakhoz ugrott. Elég világos volt már, sebtiben megvizsgált magán mindent, tetőtől talpig minden ruhadarabot megnézett, hogy nincs-e rajta nyom. De nem, ez így semmit se ér: dideregve és vacogva egymás után levetett mindent, úgy nézte meg az utolsó szálig, az utolsó rongyig; nem bízott magában, háromszor megismételte a vizsgálatot. De nem látott nyomokat, csak lenn, a nadrágszár alján, ahol foszlik és kirojtosodott, a rojtokon sötétlenek száradt vérfoltok. Előkapta nagy zsebkését, és levágta a rojtos részt. De másutt, úgy látta, nincs semmi. Akkor eszébe jutott, hogy az erszény meg az értéktárgyak, amelyeket az öregasszony ládájából kiszedett, még a zsebeiben vannak. Mostanáig nem gondolt rá, hogy kivegye és elrejtse! Még most sem, amikor a ruháját vizsgálta! Mi ez? Sebbel-lobbal előrángatott és az asztalra dobált mindent. Mikor ezzel megvolt, a zsebeit is kifordította, hogy lássa, igazán nem maradt-e ott semmi? Aztán fogta az egész holmit, és a szoba sarkába vitte. A szegletben, lent, egy helyen beszakadt a falról levált tapéta: oda, a papiros alá gyömöszölte az egészet. "No, ezt eltüntettük szem elől, az erszény is jó helyen van itt!" - gondolta örömmel. Odaállt, és bambán nézte a most még erősebben dudorodó tapétát a szoba sarkában. Hirtelen rémült remegés futott végig rajta. "Szent Isten! - suttogta kétségbeesetten. - Mi lelt engem? Hát el van ez dugva itt? Hát így kell eldugni valamit?"

Igaz, hogy tárgyakra nem számított, azt hitte, csak pénz lesz, azért nem gondoskodott rejtekhelyről. "No de most? Minek örülök most? Hát így kell eldugni valamit? Végképp meghibbantam." Kétségbeesetten ült a díványon, és megint elfogta a borzalmas hidegrázás. Mellette volt a széken egykori diákkabátja, a téli, meleg, de most már csupa rongy - azt gépiesen odahúzta, betakarózott, és megint rögtön elnyomta a bódult, lázas álom. Semmit sem tudott magáról.

De öt perc sem telt bele, rémülten felugrott, nekiesett újra a felöltőjének. "Hogy alhattam el megint, mikor még semmi sincs elintézve. Igen, igen, a hurkot nem vettem ki a hónaljából! Arról megfeledkeztem. Hogy lehet ilyesmiről megfeledkezni! Kész bizonyíték!" Kitépte a hurkot, és gyorsan elszaggatta, darabjait a párna alá gyűrte, a fehérnemű közé. "Vászoncafat nem lehet gyanús, semmi esetre... legalábbis nem hiszem, nem hiszem" - ezt hajtogatta. Megállt a szoba közepén, és szinte kínosan megfeszített figyelemmel még egyszer körülnézett, hogy nem maradt-e valami a földön vagy másutt. Most már szentül hitte, hogy minden képessége, még emlékezete, természetes esze is elhagyta, és ez a gondolat kegyetlenül kínozta. "Mi ez? Talán máris kezdődik, talán ez már a büntetés? Igen, így van!" És csakugyan - a nadrágról levágott cafatok a földön hevertek a szoba közepén, akárki megláthatja! "De hát mi történt velem?" - kiáltotta újra, kétségbeesetten.

Az a képtelen gondolata támadt, hogy talán a ruhája is véres, sok folt van rajta, csak ő nem látja, nem veszi észre, mert felfogása gyengült, megromlott, agya elborult. Most eszébe ötlött, hogy az erszény véres volt. "No tessék! Hiszen akkor a zsebem is véres, bizonyosan, mert azon nedvesen dugtam zsebre az erszényt!" Villámgyorsan kifordította a zsebet, és csakugyan: a bélésen vérnyomok voltak, foltok. "Szóval, mégse ment el egészen az eszem, mégis tudok még gondolkodni, emlékezni, hisz magam jöttem rá, kitaláltam, hogy így kell lenni! - gondolta diadalmasan, és teli tüdővel, boldogan fellélegzett. - Csak elgyengített a láz, egy pillanatig rémeket láttam." Kitépte az egész bélést a bal nadrágzsebből. Éppen akkor a napsugár a bal csizmájára világított, és a harisnyán, amely kikandikált a csizmából, mintha valamit látott volna. Lerántotta a csizmát. "Úgy van! Vérnyomok! A harisnya orra véres." Nyilván nem vigyázott, és belelépett abba a tócsába... "De most mit csinálok ezekkel? Hová teszem a harisnyát meg a cafatokat, a zsebet?"

Markába gyömöszölt mindent, és csak állt a szoba közepén. A kályhába dobja? De hiszen az a legelső mindig, hogy azt kikotorják. Elégesse? Hogyan? Még gyufája sincs. Nem, sokkal okosabb lemenni, és eldobni valahol. "Igen, a legokosabb eldobni - ismételte, és megint leült a díványra. - Mégpedig most mindjárt, ebben a percben, halogatás nélkül!" De ahelyett újra a párnára hanyatlott a feje, megint elfogta a szörnyű hidegrázás, megint magára húzta a télikabátot. És megint sokáig, hosszú órákig fel-felrémlett benne, szakadozottan: "Mégpedig most... rögtön, nem halogatni, elmenni valahová, és eldobni mindent, mentül előbb!" Többször fel is riadt, fel akart kelni, de már nem bírt. Végül is arra ébredt, hogy dörömbölnek az ajtaján.

- Nyisd ki már, hallod-e, vagy meghaltál? Egész nap így döglik a díványon! - lármázott Nasztaszja, és ököllel verte az ajtót. - Nap mint nap csak döglik, reggeltől estig, mint a kutya. Az is, lusta kutya! Nyisd ki hé, tizenegyre jár!

- Tán nincs is idehaza - szólalt meg most egy férfihang.

"Ejha... ez a házmester... mit akar tőlem?"

Felült a díványon. Szíve úgy kalapált, hogy már fájt.

- És a kampót ki akasztotta be, mi? - kérdezte Nasztaszja. - Mit zárkózol be annyira, félsz tán, hogy ellopnak? Nyisd ki, tökfej, ne aludj már.

"Mit akarnak ezek? Miért jött fel a házmester? Mindent tudnak... Ellenálljak vagy beeresszem őket? Okosabb beereszteni. Egykutya." Félig felállt, előrehajolt, és kiakasztotta a kampót. A szoba csak akkora volt, hogy fel se kellett kelnie a díványról, úgy is elérte a kampót.

Csakugyan a házmester állt az ajtóban, Nasztaszjával.

A lány furcsa szemmel nézett rá, ő meg a házmesterre nézett, kihívóan, kétségbeesetten.

Az szótlanul odanyújtott neki egy kétrét hajtott, pecsétes szürke papirost.

- Idézés - mondta azután. - A kerületiről.

- Micsoda kerületiről?

- Hát a rendőrségről, beidézik. Tán csak tudja, mi az a kerületi kapitányság...

- Rendőrség!... Mit akarnak?

- Én tudjam? Beidézik, hát el kell menni... - Figyelmesen rápillantott, a szobában is körülnézett, és indult kifelé.

- Nincs mégis valami bajod? - kérdezte Nasztaszja, aki nem vette le róla a szemét. Erre a kérdésre a házmester is hátrafordult. - Már tegnap is lázas voltál.

Raszkolnyikov nem felelt, az idézést se bontotta ki, csak fogta a kezében.

- Mert akkor ne kelj fel - mondta Nasztaszja, mikor látta, hogy a lábát leereszti a földre, és megsajnálta. - Ha beteg vagy, hát nem mész el. Nem lesz olyan égető sürgős. Mit szorongatsz a kezedben, te?

Odanézett ő is - jobb kezében szorongatta a nadrágcafatokat meg a harisnyát és zsebbélést, ezekkel aludt. Igen, később emlékezett is, hogy lázas álmában gondolt rá, jó erősen összemarkolt mindent, aztán újra elaludt.

- No, nézd csak, micsoda szemetet szedett össze, és szorongatja még álmában is, mint valami kincset. - Nasztaszját csak úgy rázta a görcsös nevetés. Raszkolnyikov villámgyorsan kabátja alá rejtette a kezét, és tekintetét a lány szemébe fúrta. Bár nemigen fogott most az esze, annyit megértett, hogy nem úgy bánnak vele, mintha le akarnák tartóztatni. "De hát akkor mit akar a rendőrség?"

- Nem innál egy kis teát? Hozok, ha akarod. Maradj.

- Nem... elmegyek, máris megyek - morogta, és felállt.

- Ugyan! Hiszen a lépcsőn se bírsz lemenni.

- Lemegyek.

- Hát akkor eriggy.

És kiment a házmester után. Raszkolnyikov tüstént az ablakhoz ugrott, hogy megnézze a harisnyát meg a nadrágcafatokat. "Igen, van rajta folt, de nem feltűnő. Bemocskolódott, elkenődött, haloványabb is már. Aki nem tudja, nem látja meg. Nasztaszja messziről semmi esetre sem láthatta, hála az égnek!" Izgatottan felszakította a pecsétet, és olvasni kezdte az idézést. Sokáig, nagyon sokáig olvasta, míg végre megértette. Közönséges rendőrségi idézés volt, hogy jelenjen meg a mai napon fél tízkor a kerületi kapitányságon.

"De hát ki hallott ilyet? Soha semmi dolgom nem volt a rendőrséggel! És éppen ma? - kérdezte kínos megütközéssel. - Úristen!... Most már csak mentül előbb!" Már-már térdre borult, imádkozni akart, de nevetnie kellett - nem az imádságon, önmagán. Sebbel-lobbal öltözködött. "Ha végem van, hát végem van, mindegy! Fel kell húzni a harisnyát - villant eszébe. - Legalább még jobban beporosodik, eltűnnek a nyomok." Alighogy felhúzta, undorral, iszonyodva lerántotta a lábáról, de tudta, hogy nincs másik, hát fogta, újra felhúzta, és megint nevetett. "Minden relatív, minden viszonylagos, minden csak formaság - ködlött fel agyában egy gondolatfoszlány, miközben remegés rázta a testét. - Már fel is húztam. Felhúztam, és megvan." De a nevetést hamarosan kétségbeesés váltotta fel. "Hiába, nem győzöm erővel - gondolta, a lába reszketett. - Mert félek" - mormogta. Feje szédült, meg fájt is a láztól. " Ravasz csel! Odacsalnak, hogy aztán lecsapjanak rám - okoskodott tovább, mikor kilépett az ajtón. - És a legnagyobb baj, hogy ilyen bódult vagyok. Elszólhatom magam, valami ostobaságot mondok..."

A lépcsőn jutott eszébe, hogy mindent ott hagyott a tapétalyukban. "És ha házkutatás lesz, éppen most, mikor nem vagyok otthon?" - villant át rajta, és megállt. De olyan kétségbeesés, sőt mondhatni cinikus halálmegvetés fogta el hirtelen, hogy csak legyintett és továbbment.

" Most már csak mentül előbb..."

Az utcán kibírhatatlan hőség volt, egy csepp eső sem hullott már napok óta. Megint por, tégla, meszesgödrök, kocsmákból, boltokból áradó bűz, és lépten-nyomon részegek, finn házalók, rogyadozó lábú bérkocsisok. A vakító napfénytől megfájdult a szeme, szédült - minden lázbeteg így van, ha egyszer az utcára kerül a napsütésbe.

Mikor a tegnapi utcának a sarkára ért, kínos izgalommal bepillantott, azt a házat nézte, de rögtön félrekapta a fejét.

" Ha kérdeznek, talán elmondok mindent" - gondolta a kerületi kapitánysághoz érve.

Csak pár száz lépésre volt lakásától a rendőrség, nemrégen költözött oda, egy új ház harmadik emeletére. A régi helyiségben Raszkolnyikov járt egyszer, futólag, de már nagyon régen. Mihelyt befordult a kapun, meglátta jobb felől a lépcsőt, egy ember jött le éppen, könyvvel a hóna alatt. "Nyilván a házmester, tehát itt a hivatal" - és elindult a lépcsőn, találomra, kérdezősködni nem volt kedve.

"Bemegyek, letérdelek előttük, és megvallok mindent" - gondolta, mikor a harmadik emelethez közeledett.

Keskeny, meredek lépcső volt, és csak úgy folyt lefelé rajta a mosogatólé, a háromemeletes ház összes konyhái erre a lépcsőre nyíltak, és nyitva is álltak jóformán egész nap. Ezért volt olyan fojtogató a bűz. Küldöncök jöttek-mentek a lépcsőn, könyvvel a hónuk alatt, meg kézbesítők és mások, mindkét nembeliek: a felek. A rendőrség ajtaja is tárva-nyitva volt. A diák bement, és megállt az előszobában. Ott már több szegényesen öltözött ember várakozott. Éppen olyan bűz volt itt is, mint a lépcsőn, és ráadásul gyomorkavaró, avas olajfestékszag áradt a frissen mázolt és még nedves falakról. Várt egy darabig, de aztán jobbnak látta továbbmenni egy szobával. Csupa apró, alacsony szobából állott a hivatal. Raszkolnyikov csak ment szobáról szobára, rettenetes türelmetlenség hajtotta. Senki se figyelt rá. A második helyiségben írnokfélék ültek és körmöltek, azok se voltak sokkal jobb ruhában, mint ő, és valahogy furcsák, egy más emberfajta. Megállt az egyik előtt.

- Mit akarsz?

Mutatta neki az idézést.

- Egyetemi hallgató? - kérdezte az írnok, mikor belepillantott a papirosba.

- Igen... vagyis voltam.

Az írnok ránézett, de minden érdeklődés nélkül. Feltűnően borzas alak volt, és nézésén is látszott, hogy lomha az agya.

"Ettől ugyan nem tudok meg semmit, ennek minden mindegy".

- Oda menjen be, a fogalmazó úrhoz - mondta, és az utolsó szoba ajtajára mutatott.

Raszkolnyikov bement a szám szerint negyedik szobába, az is szűk volt, szorongtak benne a tisztviselők, valamivel jobb ruhájúak, mint akiket a másik három szobában látott. Két hölgy is volt a felek között, egyik - egy gyászruhás, szegényesen öltözött nő - az asztalnál ült a fogalmazóval szemközt, és írta, amit az diktált; a másik - telt idomú és talán nagyon is kiöltözött, arcán piros foltokkal, mellén akkora brosstűvel, mint egy csészealj - oldalt állt, és láthatólag várt valamire. Raszkolnyikov átnyújtotta írását a fogalmazónak, az éppen csak belenézett, annyit mondott, hogy várjon, és tovább diktált a gyászruhás nőnek.

Most már könnyebben lélegzett. "Nem az, bizonyos, hogy nem az." Lassanként megnyugodott, és minden erejével azon volt, hogy összeszedje bátorságát és eszét.

"Egyetlen ostoba szó, a legkisebb vigyázatlanság, és elárulhatom magamat... Hm... kár, hogy olyan levegőtlen a szoba... micsoda fojtó bűz... itt még jobban szédül a fejem, meg az eszem is kavarog."

Egész valójában szörnyű ziláltságot érzett. Félt, hogy nem lesz ura önmagának. Iparkodott megkapaszkodni valamiben, erősen gondolni egy bizonyos dologra, mindegy, akármi, csak más legyen - de sehogy se sikerült. Viszont a fogalmazó nagyon érdekelte: szeretett volna olvasni az arcán, beléje látni. Nagyon fiatal ember volt, talán huszonkét éves, arca sötét bőrű és mozgékony, öregebbnek látszott a koránál. Divatosan, kényes eleganciával volt öltözve, haja elválasztva, gondosan fésülve, pomádézva, fehér, ápolt körmű kezén egész sereg köves- és pecsétgyűrű, mellényén óralánc. Egy ott levő külföldinek franciául mondott két szót, elég jó kiejtéssel.

- Luiza Ivanovna! Mért nem ül le? - szólt oda a piros arcú, feltűnő külsejű hölgynek, aki még állt, bár volt egy szék mellette, mintha nem merne felszólítás nélkül leülni.

- Ich danke! - felelte halkan a dáma, és selymes suhogással a székre ereszkedett. Fehér csipkével díszített halványkék ruhája gömbölyűen szétterült a szék körül, mint egy léggömb, és elfoglalta majdnem a fél szobát. Parfümszag terjengett körülötte. De őt magát is feszélyezhette, hogy olyan sok helyet elfoglal, és olyan erős parfümszagot áraszt, mert, noha félénk és amellett kihívó mosollyal nézett szét, mégis nyugtalannak látszott.

A gyászruhás hölgy közben végzett és felállt. Most meglehetős zajjal bejött egy daliás fiatal tiszt, minden lépésnél sajátságosan illegette a vállát, kokárdás csákóját az asztalra dobta, és egy karosszékbe ereszkedett. A feltűnő külsejű hölgy, mihelyt meglátta, felpattant helyéről, és ünnepélyes bókot akart kivágni, de a tiszt rá se hederített, ő meg a jelenlétében már nem mert visszaülni, hát inkább állva maradt. Főhadnagy volt az újonnan érkezett, a kerületi felügyelő helyettese, keményre pödört, vöröses bajusza vízszintesen meredezett, feltűnően jelentéktelen vonásai némi hetykeségen kívül semmit se fejeztek ki. Szeme sarkából Raszkolnyikovra pillantott, máris bizonyos rosszallással: a ruhája nagyon is hitvány, magatartása viszont, minden nyomorúsága mellett, éppen nem a ruhájához illő. No meg Raszkolnyikov, elég vigyázatlanul, nagyon nyíltan vizsgálgatta a főhadnagy arcát, úgyhogy az megsértődött.

- Te mit akarsz itt? - förmedt rá. Láthatólag meglepte, hogy ez a rongyos nem semmisül meg tekintete villámaitól.

- Berendeltek, idézést kaptam - rebegte Raszkolnyikov.

- Az a bizonyos behajtási követelés: pénzt keresnek az egyetemi hallgató úron - sietett tájékoztatni főnökét a fogalmazó, irataiból felpillantva. - Tessék! - Egy füzetet tolt Raszkolnyikov elé, ujjával mutatva a helyet, hogy ott olvassa.

"Pénz? Micsoda pénz? - tanakodott az magában. - Szóval most már bizonyos, hogy nem »amiatt!«" Megremegett örömében. Kimondhatatlanul, rettenetesen megkönnyebbült, válláról lerepült a teher.

- És hány órára idéztük be uraságodat? - kiabált a főhadnagy, aki miért, miért nem, mindjobban haragudott rá. - Kilenc órára hívják, és tizenegy után jön!

- Nekem negyedórával ezelőtt kézbesítették az idézést - felelte hangosan és félvállról Raszkolnyikov. Most egyszerre, önmagának is váratlanul, ő is felfortyant, és ebben még örömét is lelte. - Éppen elég, hogy betegen, lázasan eljöttem.

- Lesz szíves nem kiabálni!

- Én nem kiabálok, sőt, nagyon is tisztességes hangon beszélek, ön kiabál velem. Egyetemi hallgató vagyok, és nem tűröm, hogy rám kiabáljanak.

A főhadnagyot úgy elfutotta a méreg, hogy első pillanatban szólni se tudott, csak tajtékfoszlányok fröcsköltek a száján. Felpattant a székről.

- Lesz szíves hall-gat-ni! Hivatalos helyiségben van, itt nem lehet gorombáskodni, tisztelt uram!

- Ön is hivatalos helyiségben van - pattogott Raszkolnyikov -, és nemcsak kiabál, még cigarettázik is, mindnyájunkat lefitymál. - Leírhatatlan gyönyörűség volt ezt kimondania.

A fogalmazó mosolyogva nézte őket. A forróvérű főhadnagy megrökönyödött.

- Ez nem tartozik önre! - fakadt ki végre nagyon is hangosan. - Lesz szíves inkább teljesíteni a kötelezettségét. Mutassa csak neki, Alekszandr Grigorjevics. Panasz van önre, nem fizet. Nézd csak a merész röptű sólymot!

De Raszkolnyikov már nem hallotta, mit mond. Mohón nyúlt a papiros után, hogy most már egykettőre megoldja a rébuszt. Elolvasta egyszer, aztán még egyszer, nem értette.

- Mi ez? - kérdezte a fogalmazótól.

- Behajtási végzés. Azt kívánják öntől, hogy váltsa be az adósságlevelét. Vagy kifizeti az összeget, a kamatokkal, költségekkel együtt, vagy írásbeli nyilatkozatot ad, hogy mikor fizet, és egyúttal kötelezi magát, hogy a fizetés teljesítéséig nem hagyja el a fővárost, vagyontárgyait el nem adja, és el nem rejti. A kölcsönzőnek viszont joga van eladni az ön vagyontárgyait és törvényes eljárást indítani.

- De hiszen... én nem tartozom senkinek!

- Ez nem a mi dolgunk. Hozzánk beérkezett a panasz a lejárt és törvényesen óvatolt adósságlevéllel, száztizenöt rubelről, amit ezelőtt kilenc hónappal kölcsönzött önnek Zarnyicin kollégiumi ülnök özvegye, aki később ezt a követelést Csabarov udvari tanácsosra ruházta. Nyilatkozatot kérünk öntől, ezért idéztük meg.

- De hisz az a háziasszonyom!

- És ha a háziasszonya?

A fogalmazó mosolygott, leereszkedőn, sajnálkozva és egyúttal diadalmasan. Íme, egy újonc, aki most kerül először tűzbe! "Na, barátom, hogy tetszik?" De mit bánta most Raszkolnyikov az adósságlevelet, a törvényes eljárásokat! Hát érdemes emiatt nyugtalankodni, vagy akár csak törődni is vele! Állt előttük, olvasott, hallott, felelt, még kérdezett is, de mindent gépiesen. Az életösztön diadala, a fenyegető veszedelemből való menekülés - ez töltötte be most egész lényét, előérzetek és analizálás nélkül, rébuszok feladása és rébuszok találgatása nélkül, kétségek és kérdések nélkül. Tökéletes, közvetlen, tiszta állati örömet érzett egy pillanatig. Ekkor, mintha villám csapott volna az irodába. A főhadnagy az iménti tiszteletlenségtől zavartan és nekitüzesedve, hogy a tekintélyén esett csorbát kiköszörülje, összes mennyköveit a szerencsétlen "mutatós" hölgyre árasztotta, aki attól a pillanattól fogva, hogy meglátta, bárgyú mosollyal állt előtte.

- No, te ilyen-amolyan! - kiáltott rá teli torokból (a gyászruhás hölgy akkorra már elment) - már megint mi volt nálad az éjjel, mi? Megint duhajkodás, utcára szóló botrány! Verekedés, részegeskedés! Mindenáron a dologházba kívánkozol? Megmondtam már, tízszer figyelmeztettelek, hogy tizenegyedszer nem viszed el szárazon! Te meg újra meg újra, ilyen-amolyan!

Raszkolnyikov még a papirost is kiejtette kezéből, és elképedten bámult a feltűnő külsejű hölgyre, akivel ilyen kurtán bánnak.

De hamar kitalálta, miről van szó, és nagyon tetszett neki a história. Élvezettel figyelt, sőt hahotázni szeretett volna, hahotázni, csak hahotázni... Táncolt minden idegszála.

- Ilja Petrovics... - aggodalmaskodott a fogalmazó, de elhallgatott, mivel tapasztalatból tudta, hogy a főhadnagyot, ha egyszer elragadta az indulat, legföljebb lefogni lehet.

Ami viszont a hölgyet illeti, előbb csakugyan remegett a villám- és mennykőcsapkodásban, de mennél keményebben, mennél szaporább szóval szidták, annál szeretetre méltóbb arcot öltött, annál igézőbben mosolygott a félelmetes főhadnagyra. Egyik lábáról a másikra állt, szüntelenül bókolt, és türelmetlenül várta, hogy végre-valahára ő is szóhoz jusson, ami el is következett.

- Semmi skandálum énnálam, senki nem verekedni, kapitán úr - kezdte szaporán, és pergette a szót, mint a borsószemeket. Erős német akcentussal, de folyékonyan beszélt oroszul. - Semmi, de semmi botrány, kérem, de ő már részegen odajött, mingyár elmondom, hogy volt, kapitán úr, kérem, én nem hibás vadjok... az enyém hász finom úrihász, kapitán úr, kérem, énnálam finoman viselkednek, és én nem szeretem semmi botrán, kapitán úr, de ő már részegen odajött, és asztán még három üveg kért, és felemelte lába, és lábbal verte Klavier, és az nem illik egy finom úri hászban, és összetörte egész Klavier, kapitán úr, kérem, úriember ilyen nem csinál, és én mondtam neki. És akor fokta üveg, és mindenkinek hátába ütni üvegel. És akor én hívtam hászmester, kérem, és Karl bejött, és Karlnak is szeme beverte üvegel, és Henriette-nek is ütötte, engem arcomat ötször pofon verte. Esz nem delikát manir, kérem, egy finom úri hászban, kapitán úr, kérem, és én kiabált. És akor ő feltépi ablak, és odaáll ablakba, és sivít, mint kismalac, és asz szédjen, kapitán úr, kérem. És éppen oda kel neki állni ablakba, amelyik utcára mety, és sivalkodni, mint kismalac. Fiii... fiii... fiii! És Karl nekifogta hátul rokseszlije neki, és el akarta huszni ablakból, és esz van igasz, rokseszli elszakat, és akor ő lármászni kérem, hoty ich muss tizenöt ezüstrubel fizetni kabátér. És én saját pénzt öt ezüstrubelt atam neki. És ilyen vendég nem úriember, kérem, és akor még mindenféle skandál csinálja ott nekem. Megájj, azt mond nekem, megájj, hosszu szatíra irok terólad az ujságba, lesz gedruckt, kiszerkeszteni téged, mert én minden ujságba irok rólad, amit akarok.

- Úgy? Szóval, újságíró?

- Igen, kapitán úr, és ilyen vendég nem úriember, kérem, ety finom úri hászban...

- Jójójó, - elég! Megmondtam neked, megmondtam, hogy...

- Ilja Petrovics! - szólalt meg újra, nyomatékkal a fogalmazó, és mikor a főhadnagy odapillantott, biccentett.

- ...Egyszóval, utoljára mondom, igen tisztelt Luiza Ivanovna, ez az utolsó szavam, de igazán az utolsó - folytatta a főhadnagy. - Csak még egyszer legyen botrány ott a te finom úri házadban, és mehetsz a sitibe, ahogy magas irodalmi nyelven mondják. Megértetted? Szóval, a szerkesztő úr elfogadott öt ezüstrubelt a kabátjáért a finom úri házban! Lám, lám, az író urak! - mondta megvető pillantást vetve Raszkolnyikov felé. - Tegnapelőtt a kocsmában volt egy eset: a vendég megebédelt, de fizetni nem óhajtott. "Várjon csak, ezért kiszerkesztem az újságban!" - mondta. A másik meg egy gőzhajón, múlt héten történt, egy államtanácsos tisztes családját, anyát és leányát, sértegette, mocskos szavakkal illette. A cukrászdából is kirúgtak egyet a minap. Hát igen... ezek a mi íróink... Pfuj! Te meg tűnj el! A napokban benézek hozzád, úgy vigyázz magadra! Megértetted?

Luiza Ivanovna gyorsított szeretetreméltósággal bókolgatott minden irányba, és az ajtó felé hátrált, szapora sarokkopogással, de ott háttal beleütközött valakibe. Szálas, jóképű rendőrtiszt jött be éppen, arca nyílt és pirospozsgás, szőke pofaszakálla feltűnően sűrű és göndör. A felügyelő volt, Nyikogyim Fomics. Luiza Ivanovna olyan mély bókot kanyarított, hogy majdnem a földre ült, aztán apró léptekkel kiszökdelt, kirepült az irodából.

- Már megint égiháború, villám, mennydörgés, forgószél! - fordult Ilja Petrovicshoz barátságosan, kedvesen a felügyelő. - Megint szívünkre vettünk valamit, felforrt a vérünk, mi? Már a lépcső alján hallottam.

- Eh, mit! - vetette oda hanyagul Ilja Petrovics, aki éppen átvitt egy aktacsomót a másik asztalhoz, tetszetősen illegetve vállát járás közben: mikor jobbra lép - a jobb vállát, mikor balra - a balt. - Tessék, parancsoljon belepillantani: a szerkesztő úr, vagy bocsánat, egyetemi hallgató, helyesebben volt egyetemi hallgató úr, nem fizet, váltókat ad, a lakásból se takarodik ki, nyakra-főre érkeznek ellene a panaszok, és még őneki méltóztatott tiltakozni, amiért én cigarettázni merek a jelenlétében! Példás magaviseletű úriember, íme: már a külseje sem lehetne megnyerőbb!

- A szegénység nem bűn, barátom, no de tudjuk, miről van szó. Jó puskaporunk nem tűri a sértést. Ön valamiért megneheztelt, és ő nem állhatta meg, hogy vissza ne adja a kölcsönt, igaz? - folytatta Nikogyim Fomics, és nyájasan odafordult Raszkolnyikovhoz. - Pedig kár volt, higgye el: a legnemesebb lelkű ember a világon, én mondom önnek. De hát puskaportermészetű, hiába! Tüzet fog, lobban, lángot vet, aztán kilobban, és nincs semmi baj! A szíve arany. Az ezrednél is csak puskapor-hadnagynak hívták.

- Hej, micsoda ezred volt az! - mondta lelkesen Ilja Petrovics, akinek nagyon jólesett a cirógatás, de azért még duzzogott.

Raszkolnyikovnak most hirtelen kedve támadt valami nagyon, de nagyon kedveset mondani nekik.

- Bocsásson meg, kapitány úr! - kezdte bizalmas hangon, és gyorsan a rendőrfelügyelőhöz fordult. - Próbálja beleélni magát az én helyzetembe... Kész vagyok akár bocsánatot is kérni a főhadnagy úrtól, amennyiben részemről hiba történt. Szegény és beteg, szegénységtől szorongatott (igen, így mondta: szorongatott) diák vagyok. Ott kellett hagynom az egyetemet, mivel jelenleg nincs miből élnem, de nemsokára kapok pénzt... anyám és testvérem a V... kormányzóságban élnek... küldenek majd pénzt megint, és akkor fizetek. Háziasszonyom jólelkű asszony, de nagyon haragszik rám, mert elvesztettem a leckeóráimat, és négy hónapja nem fizetek. Annyira neheztel, hogy már ebédet sem küld. És nem értem, miféle váltóról beszélnek? Most akarja behajtani rajtam az adósságot, most jön az adósságlevéllel... kapitány úr is beláthatja...

- Ez már nem ránk tartozik, kérem - vetette közbe a fogalmazó.

- Bocsánat, bocsánat, tökéletesen értem, de mégis engedjék meg, hogy megmagyarázzam - kapott a szón újra Raszkolnyikov, de nem a fogalmazóhoz fordult, hanem csakis Nyikogyim Fomicshoz, és mindenképpen iparkodott Ilja Petrovics érdeklődését is magára vonni, aki azonban úgy tett, mintha aktái között keresgélne, és nem méltatta figyelmére. - Hadd magyarázzam meg. Három éve lakom nála, amióta vidékről feljöttem, és előbb úgy volt... egyébként mért titkoljam... szóval mindjárt az első napokban ígéretet tettem neki, hogy feleségül veszem a lányát, szóbeli ígéret volt, teljesen önkéntes... A leány... hát igen, még tetszett is nekem, noha szerelmes nem voltam... Egyszóval, fiatal az ember... vagyis, azt akarom mondani, hogy háziasszonyom akkoriban készséggel hitelezett nekem, és én úgy is éltem... igen, olykor könnyelműsködtem...

- Senki se kíván öntől ilyen intim vallomásokat, tisztelt uram - torkolta le gorombán és diadalmasan Ilja Petrovics -, nem is érünk rá. - De ő hévvel a szavába vágott, bár nagyon nehezére esett a beszéd.

- Engedjék, engedjék meg hát, hogy elmondjam, legalább félig-meddig... hogy volt... részemről... ámbár magánügy, elismerem, felesleges, de mindamellett... Most egy éve a leány meghalt tífuszban, én viszont továbbra is ott maradtam mint albérlő, és háziasszonyom, mikor átköltözött ide, az új lakásba, azt mondta... de csak úgy barátságosan... hogy tökéletesen megbízik bennem és a többi... de nem adnék-e mégis egy adósságlevelet száztizenöt rubelről, amennyivel szerinte tartozom. Mármost engedjék meg az urak: éppen azt hangoztatta, hogy ha írást adok, továbbra is hitelez, amennyi kell, és soha, de soha nem fogja ellenem felhasználni, ezzel a szóval mondta, kérem... megvárja, míg önként fizetek... És tessék, most, amikor a leckéimet elvesztettem, és ennem sincs mit, most indít eljárást... Mit szólnak erre, kérem?

- Ezek az érzelmes részletek nem tartoznak ránk, tisztelt uram. - Ilja Petrovics most már szemtelenül beszélt vele. - Állítsa ki a nyilatkozatot és a kötelezvényt. Hogy szerelmes volt-e uraságod, vagy nem, és a többi tragikus részlet egyáltalában nem tartozik ránk.

- Ejnye... mért olyan keményen... - dörmögte Nyikogyim Fomics, és leült az asztalhoz, hogy az aktákat aláírja. Valami szégyenkezésfélét érzett.

- Írja már - sürgette Raszkolnyikovot a fogalmazó.

- Mit írjak? - kérdezte az egyszerre majdnem gorombán.

- Majd diktálom.

Úgy látta, hogy a fogalmazó hanyagabbul, megvetőbben bánik vele most, a gyónása után, de - ami elég különös - tökéletesen mindegy volt neki, hogyan vélekednek felőle. Ez a változás hirtelen, egy szempillantás alatt történt. Persze, ha gondolkodni akart volna, maga is elcsodálkozik, hogy az imént még úgy tudott beszélni velük, kiteregette érzelmeit. És egyáltalában honnan támadtak ezek az érzelmek? Most éppen ellenkezőleg: ha nem rendőrtisztekkel, de a legkedvesebb barátaival telnék meg hirtelen a szoba, akkor se volna számukra egyetlen emberi szava, annyira sivár a szíve. Komor sötétség volt benne, mérhetetlen, gyötrő magányosságának érzése most hirtelen világosan megnyilatkozott a lelkében. És nem a maga sekélyes érzelgése Ilja Petrovics előtt, nem is Ilja Petrovics sekélyes diadalmaskodása fordította így visszájára az érzéseit. Ó, mit neki most a tulajdon sekélyessége, főhadnagyok és német nők sértett hiúsága, pénzbehajtás, rendőrség és ehhez hasonlók! Ha máglyahalálra ítélik ebben a pillanatban, akkor se moccan, sőt, talán meg se hallgatja figyelmesen az ítéletet. Ami most végbement a lelkében, az tökéletesen új, ismeretlen és váratlan volt, semmihez sem fogható. Nemhogy megértette, de világosan érezte, lelkének egész erejével, hogy nemcsak az iméntihez hasonló ömlengésekkel, de semmivel se fordulhat többé ezekhez az emberekhez, még ha rendőrtisztek helyett édestestvérei volnának itt, akkor se fordulhatna hozzájuk semmilyen helyzetben. Soha még ehhez fogható, félelmesen furcsa érzést nem tapasztalt, és éppen azért kínozta annyira, mert inkább érzés volt, mint tudat, felismerés: közvetlen érzés, mindennél gyötrelmesebb, amit valaha átélt.

A fogalmazó diktálni kezdte neki a hasonló esetekben előírt, sablonos szöveget, hogy fizetni most nem tudok, de ígérem, ekkorra meg ekkorra (megadott időpontra), a várost el nem hagyom, vagyontárgyaimat sem eladni, sem elajándékozni nem fogom stb.

- Hisz írni se tud, kiejti a kezéből a tollat - szólt rá felfigyelve, és kíváncsian nézte. - Beteg?

- Igen... szédülök... csak mondja tovább.

- Nincs tovább. Írja alá.

Elvette tőle a lapot, és más aktákkal kezdett foglalkozni.

Raszkolnyikov letette a tollat, de ahelyett, hogy felállt és kiment volna, az asztalra könyökölt, és két kezébe temette a fejét. Mintha szeget vertek volna a feje búbjába. Különös gondolata támadt: feláll, odamegy Nyikogyim Fomicshoz, és elmondja neki a tegnapit, mindent az utolsó részletekig, aztán elvezeti a lakására, és megmutatja a tárgyakat a sarokban a tapéta alatt. Olyan erős volt a kísértés, hogy fel is állt már, meg akarta tenni. "Nem kéne mégis meggondolni egy pillanatig? - villant át rajta. - Nem, jobb lesz így, gondolkodás nélkül, legalább lerázom." De hirtelen megtorpant, földbe gyökerezett a lába: Nyikogyim Fomics hévvel magyarázott valamit a főhadnagynak! Ezek a szavak ütötték meg a fülét:

- Lehetetlen! Szabadon eresztik mind a kettőt. Először is: minden mellettük szól. Gondolkozzék! Miért hívták a házmestert, ha ők a tettesek? Magukat akarták feljelenteni? Vagy ravaszság? Nem, ez már sok volna a ravaszságból. Ráadásul Pesztrjakov egyetemi hallgatót mind a két házmester látta, sőt, egy asszony is látta, amikor odament három barátjával, a kapuban vált el tőlük, és lakás után tudakozódott a házmesternél, még ott a barátai előtt. Azt hiszi, lakás után tudakozódik, aki ilyen szándékkal van? Az a Koch meg, mielőtt az öregasszonyhoz felment, fél óra hosszat ült az ékszerésznél, és csak pont háromnegyed nyolckor ment fel. Ebből is láthatja...

- Jó, de hogy magyarázza az ellentmondást: mindketten azt állítják, hogy zörgettek, és az ajtó zárva volt, három perccel később meg, mikor a házmesterrel felérnek - nyitva az ajtó.

- Éppen ez az érdekes: a gyilkos a bekampózott ajtó mögött kuporgott, el is csípik ott, ha az a szamár Koch le nem megy a házmesterhez. Ezt a rövid időközt használta ki, lesurrant a lépcsőn, és kiszökött valahogy, mellettük. Koch hányja is a keresztet: "Ha ott maradok, nekem ugrik a baltával!" Hálaimát mondat a templomban... hehehe...

- És a gyilkost senki se látta?

- Hogy látta volna? Az a ház egész Noé bárkája - szólt közbe a fogalmazó, aki helyén ülve figyelte a beszélgetést.

- Világos, tökéletesen világos - bólintott Nyikogyim Fomics.

- Éppen nem világos - ellenkezett a főhadnagy.

Raszkolnyikov fogta a kalapját, és az ajtó felé indult. De nem jutott odáig...

Mikor feleszmélt, látta, hogy egy széken ül, jobbról támogatja valaki, bal oldalán is áll egy ember, és valami sárga folyadékkal telt poharat tart a kezében. Nyikogyim Fomics előtte áll, és merőn nézi. Felkelt a székről.

- Mi az? Beteg? - kérdezte Nyikogyim Fomics elég élesen.

- Már amikor írt, alig bírta a tollat fogni - szólt közbe a fogalmazó, aki éppen visszaült a helyére, és akták után nyúlt.

- Régen beteg már? - szólt oda hangosan Ilja Petrovics. Az is a helyén ült megint, iratait forgatta. Amíg az ájulás tartott, persze ő is a beteget figyelte, de mihelyt látta, hogy felocsúdik, otthagyta.

- Tegnap óta - mormogta Raszkolnyikov.

- És tegnap otthon volt?

- Elmentem.

- Betegen?

- Betegen.

- Hány órakor?

- Este hét után.

- És hová ment, ha szabad kérdezni?

- Az utcára.

- Rövid és velős válasz.

Kurtán, élesen felelgetett, arca fehér volt, mint a gyolcs, lázas, fekete szemét nem szegezte a földre, állta a főhadnagy tekintetét.

- Majd összerogy, te meg... - dörmögte Nyikogyim Fomics.

- Jójó - vágta rá Ilja Petrovics elég különös hangon. Nyikogyim Fomics még mondani akart valamit, de a fogalmazóra pillantott, és az olyan merőn nézett rá, hogy elhallgatott. Hirtelen mindnyájan elhallgattak. Furcsán viselkedtek.

- Nos, uram, rendben van, nem tartóztatjuk tovább - mondta végre a főhadnagy.

Raszkolnyikov kiment, és hallotta, hogy rögtön élénk beszélgetés indul odabenn, a főhadnagy kérdő felkiáltása elnyomta a többit... Az utcán egészen felocsúdott.

"Házkutatás, házkutatás, máris jönnek! - hajtogatta magában, és sietett haza. - Gyanút fogtak a bitangok!" És az iménti rémület megint tetőtől talpig átjárta.

"És ha meg is történt már a házkutatás? Ha most éppen ott találom őket a szobámban?"

Nem. Semmi sincs, senki sincs a szobában. Be se pillantott egy lélek se. Nasztaszja se nyúlt semmihez. De Uramisten! Hogy hagyhattam ott azt a holmit a tapétalyukban!

Szaladt egyenest a sarokba, benyúlt a tapéta alá, kihúzgált és zsebeibe tömködött mindent. Kiderült, hogy mindössze nyolc darab: két kis skatulya, fülbevaló vagy mi van benne - alaposan nem nézte meg -, négy szatyánbőr tok. Meg egy kis láncocska, újságpapirosba csavarva, és még valami, az is csak úgy, újságpapírban, alighanem rendjel...

Elosztotta zsebeibe mindet, felöltőzsebekbe és a megmaradt jobb nadrágzsebbe: lehetőleg úgy, hogy ne legyen feltűnő. Az erszényt is kivette az értéktárgyakkal együtt. Aztán kiment a szobából, ezúttal tárva-nyitva hagyva az ajtót.

Gyorsan, keményen lépkedett, és noha érezte, hogy ereje megtört, tudata éber maradt. Attól félt, hogy követik, félóra, talán még negyedóra múlva kiadják az utasítást, hogy figyeljék, addigra tehát okvetlenül el kell tüntetnie a bűnjeleket. Mindent el kell intézni, amíg ez a kevés ereje, ítélőképessége megvan... De hová menjen?

Hiszen ezt már régen eldöntötte: "A csatornába kell dobni mindet, vigye el a víz a bűnjeleket és az egész históriát, mindenestül!" Még éjjel határozta el, lázas bódulatában, valahányszor egy pillanatra felriadt, mindjárt erre gondolt, többször fel is akart ugrani, hogy lemenjen: "Csak hamar, hamar, és mindent a vízbe." De kiderült, hogy igen nehéz a vízbe dobni a holmit.

Fél órája vagy talán még régebben járkált már a Katalin-csatorna partján, és nézegette a lépcsőket, de szó se lehetett arról, hogy tervét végrehajtsa: vagy tutaj állt ott éppen a lépcsőnél, és a tutajon fehérneműt mostak az asszonyok, vagy csónak volt kikötve. És csak úgy nyüzsögtek a járókelők, innen is, onnan is, akárhonnan a partról megláthatják, és gyanús, ha valaki egyenesen lemegy a lépcsőn, és megáll, hogy valamit a vízbe dobjon. És ha a tokok nem is merülnek el, hanem fenn maradnak? Persze hogy fenn maradnak. Mindenki meglátja. Hiszen nagyon nézegetik már, aki szembejön, rábámul, mintha egyéb gondja se volna, mint ő. "De miért vajon? Vagy csak nekem rémlik így?" - tanakodott.

Végre az a gondolata támadt, hogy talán jobb lesz kimenni a Névához. Ott kevesebben járnak, nem szúr szemet, mindenesetre könnyebb lesz, és ami a legfontosabb - a hely távol esik a lakása környékétől. Szinte meghökkent: hogy lehet ez? Fél órája mászkál itt, szorong, kínlódik, veszedelmes is itt járkálnia, és mégse gondolt erre mindeddig! Csak azért pazarol félórákat ilyen haszontalanságra, mert lázas fejjel, álmában elhatározta! Megállt, és maga is tudta, hogy hihetetlenül szórakozott ebben a pillanatban, kihagy az esze. De annyi bizonyos, hogy sietni kell!

A V... úton ment a Néva-partra, de már útközben mást gondolt: "Mért éppen a Néva? Mért éppen vízbe? Nem volna jobb messzebbre menni, akár megint ki, a Szigetekre, és ott valahol, egy elhagyott helyen, az erdőben, egy bokor alatt elásni, esetleg megjelölni a fát?" És noha érezte, hogy ebben az állapotában képtelen világosan áttekinteni, helyesen megítélni bármit is, a gondolat hibátlannak tetszett.

De úgy volt megírva, hogy ne jusson el a Szigetekig, másképpen történt: mikor a V... útról a térre ért, megpillantotta bal felől egy udvar bejáratát. Az udvart ablaktalan falak fogták körül, és mindjárt a kapun belül, jobbra, hosszan benyúlt a szomszédos, háromemeletes ház vakolatlan tűzfala, a kaputól balra meg, ugyancsak a tűzfallal párhuzamosan deszkapalánk húzódott, és vagy húsz lépéssel beljebb, az udvar mélyén, balra fordult. Körülkerített, elhagyatott hely volt, valamilyen anyagok hevertek ott. Beljebb az udvaron, a palánk mögött, alacsony, kormos kőépület sarka látszott, nyilván egy műhely tartozéka - talán kocsigyártó- vagy lakatosműhely, vagy más hasonló. Szénportól feketéllett minden, jóformán már a kaputól kezdve. "Ez az, itt eldobom, és megyek" - villant eszébe. Senki se járt az udvaron, hát bement a kapun, és rögtön meglátta, egészen közel a kapuhoz, a palánk tövébe vájt szükséghelyet (amilyet sokszor látni az ilyen házak udvarán, ahol sok a gyári munkás, mesterember, bérkocsis), a gödör felett pedig a palánkon ott ékeskedett a krétával írt, megszokott szellemesség: "Itt megállni tilos!" No, így még jobb, legalább senkinek se lehet gyanús, hogy bejött, és itt megáll. "Most rögtön eldobok mindent, és megyek!"

Még egyszer körülnézett, és már a zsebébe nyúlt, amikor megpillantott a külső falnál, a kapu meg a gödör között, ahol alig két-három arasznyi volt a távolság, egy jókora - súlyra vagy negyedmázsás - terméskövet, szorosan a fal tövében. A fal túlsó oldalán az utca húzódott, áthallatszott a jövők-menők lépteinek zaja - itt mindig sokan jártak -, de őt senki se láthatta meg ott a kapu mögött, hacsak be nem jön az udvarra, ami egyébként könnyen megtörténhetett, tehát sietnie kellett.

Lehajolt, megragadta két kézzel a kő csúcsát, összeszedte erejét, és kimozdította helyéből. Egy kis gödör volt alatta, oda sietve bedobált mindent a zsebéből. Az erszény legfelülre esett, de még akkor is maradt hely a gödörben. Most újra megmarkolta a követ, és egyetlen lódítással visszafordította, úgyhogy pontosan az előbbi helyére került, legföljebb talán egy gondolattal magasabban állt most. Földet kotort alája, lábával is letaposta körös-körül. És így már semmi se látszott.

Kiment az utcára, és elindult a téren. Egy pillanatra megint fellobbant a szinte tűrhetetlenül heves öröm, mint az imént az irodában. "Eltűntek a nyomok! Ugyan kinek jut eszébe itt keresni a kő alatt, kinek? Az a kő itt van talán már a ház építése óta, és itt lesz még, ki tudja, meddig. De még ha megtalálnák is; ki gondol énrám? Vége... nincs bűnjel!" És nevetett. Igen, később emlékezett rá, hogy idegesen, hangtalanul nevetett egész idő alatt, amíg a téren keresztülment. De mikor a K... fasorba ért, ahol tegnapelőtt a kislánnyal találkozott, hirtelen elment a jókedve. Egészen más gondolatok tolakodtak fel benne. Most egyszerre azt érezte, hogy szörnyen utál a pad előtt elmenni, amelyiken akkor ült, és úgy elgondolkozott, mikor a lány már elment, és szörnyen kínos volna az is, ha a nagybajuszossal találkozna most, akinek a húszast adta. "Hogy az ördög akárhová tegye!"

Szórakozottan és haragosan tekintett körül menet közben. Minden gondolata egyetlen sarkalatos pont köré gyűlt, és érezte, hogy valóban ez az a sarkalatos pont, és ő szemtől szemben áll vele, két hónap óta most először.

Elöntötte a méreg. "Ördög vigye! Jól kezdődik. Ez aztán jól kezdődik! Ördög vigye azt a lányt is, meg az egész új életet! Micsoda ostobaság, Uramisten!... És mit össze nem hazudtam ma, mennyi gyalázatosságot műveltem! Aljasul hízelegtem, komédiáztam annak a nyomorult Ilja Petrovicsnak! Eh mit, badarság! Fütyülök valamennyiükre, meg arra is, hogy hízelegtem és komédiáztam! Nem ez a fontos. Nem ez!"

Hirtelen megtorpant. Kínosan meglepte és elképesztette ez az új, váratlan és hallatlanul egyszerű kérdés.

"Ha igazán tudatosan tetted, amit tettél, és nem bolond fejjel, ha valóban határozott, világos célod volt, miképp lehetséges, hogy mindeddig még csak bele se pillantottál abba az erszénybe, nem is tudod, mennyi pénzed van, mi az, amiért ezt a sok kínt magadra vállaltad, amiért ilyen aljas, ocsmány, undorító dologra vállalkoztál világos ésszel? Hiszen éppen most, az előbb, vízbe akartad dobni az erszényt, meg a többit, amit ugyancsak meg se néztél... Hogy lehet ez?"

Pedig így van, pontosan így van. Egyébiránt ezt már előbb is tudta, a kérdés nem volt új. És éjjel, amikor elhatározta, hogy a vízbe dob mindent, egy pillanatig se habozott, semmi ellenkezés nem volt benne, úgy határozta el, mintha így volna rendjén, nem is lehetne másképpen. Ezt jól tudta, pontosan emlékezett rá, sőt, már tegnap, amikor a láda mellett guggolt, és a tokokat kiemelte, már akkor majdnem elhatározta ezt. Igen, így van!

"De csak azért, mert nagyon beteg vagyok - állapította meg végül komoran -, agyongyötröm, kínozom magamat, úgyhogy már nem is tudom, mit csinálok... Tegnap is, meg tegnapelőtt, és azóta mindig így kínozom magamat... De kigyógyulok belőle, és akkor nem lesz több önkínzás... No és ha sose gyógyulok ki teljesen? Úristen, hogy unom az egészet!" Csak ment előre megállás nélkül. Borzasztóan szerette volna elterelni a gondolatait, de nem tudta, mit csinálhatna, mihez foghatna? Egy új, leküzdhetetlen érzés lepte meg, és percről percre mindinkább erőt vett rajta: mérhetetlenül, szinte testileg undorodott mindentől, ami elébe került, vagy körülötte volt, konok, ingerült, gyűlölettel vegyes undor emésztette. Utálta a szembejövőket, már az arcukat, járásukat, mozgásukat is. Akármelyiket le tudta volna köpni, és ha valaki szólni talál hozzá, talán meg is harapja...

Mikor a Kis Néva partjára ért, a Vasziljevszkij-szigeten, a hídnál hirtelen megállt. "Ott, abban a házban lakik... De mi ez? Hát Razumihinhez jöttem? Már megint ugyanaz a história... És igazán kíváncsi vagyok: szándékosan jöttem-e ide, vagy csak úgy mentem, és ide értem? No, mindegy. Hiszen megmondtam... tegnapelőtt... hogy azután, másnap elmegyek hozzá. El is megyek, miért ne? Mintha ezentúl nem mehetnék hozzá..."

Felment a negyedik emeletre Razumihinhez.

Otthon találta a szobácskájában, dolgozott, írt valamit, ő maga nyitott ajtót. Négy hónapja nem látták egymást. Razumihin elnyűtt, rongyos házikabátban volt, papuccsal a meztelen lábán, kócosan, mosdatlanul, borotválatlanul. Meglepetten nézett rá.

- Te vagy az? - csodálkozott, és tetőtől talpig végignézte barátját. Aztán elhallgatott, és füttyentett egyet.

- Hát ilyen rosszul állunk? Hisz te még rajtam is túlteszel elegancia dolgában - folytatta Raszkolnyikov rongyait nézve. - No, ülj le, biztosan elfáradtál. - És mikor az lerogyott a viaszosvászonnal bevont, még az övénél is rosszabb díványra, barátja rögtön látta, hogy beteg.

- Hisz te komolyan beteg vagy, hallod-e? - Megfogta a pulzusát, de Raszkolnyikov elrántotta a kezét.

- Hagyd... Azért jöttem... arról van szó, hogy egyetlen leckeórám sincs... meg akartalak kérni... különben nem kell, nem is akarok tanítani...

- Ide hallgass, hiszen te félrebeszélsz - mondta Razumihin, és most már erősen figyelte.

- Nem igaz, tudom, mit beszélek! - Raszkolnyikov felállt a díványról. Mikor idejött, nem gondolt arra, hogy szemtől szembe kell állnia barátjával. De most mindjárt, az első pillanatban érezte, tapasztalta, hogy semmit se kíván kevésbé, mint szemtől szembe állni akárkivel is a kerek világon. Elöntötte az epe. Le tudta volna harapni a tulajdon fejét mérgében, amiért ezt a küszöböt átlépte.

- Isten áldjon! - mondta hirtelen, és indult az ajtóhoz.

- Hogy az ördög... megállj, hé, te csudabogár!

- Hagyj békén - ismételte Raszkolnyikov, és megint elrántotta a kezét.

- De hát akkor mi a manónak jöttél ide? Meghibbantál? Hisz ez... majdnem sértés. Nem eresztlek el.

- Ide hallgass: azért jöttem hozzád, mert nem ismerek kívüled senkit, aki segíthetne... elkezdeni... mert te jobb vagy, mint más... vagyis okosabb, meg tudod ítélni... De most látom, hogy nem kell semmi... érted, semmi a világon... senki segítsége, részvéte... Majd én... magam... No, elég! Hagyjatok békén!

- Egy percig várj, te csudabogár! Tisztára megőrültél. Felőlem csinálj, amit akarsz. Ide figyelj: leckeórám nekem sincs, és különben is: fabatkát sem ér. De van az Ócskáspiacon egy Heruvimov nevű könyvárus, az is ér annyit, mint a leckeórák. És most már el nem cserélném öt kereskedőcsemetéért. Különféle irományokat ad ki, meg természettudományos füzetecskéket... tyű, de kapósak! Már a címük minden pénzt megér! Látod, te mindig azt hangoztattad, hogy ostoba vagyok; istenuccse, butábbak is vannak nálam, barátom! Becsúsztam a vezetésbe is. Ő maga nem sokat konyít a dologhoz, én meg, persze, biztatom. Ide nézz, itt ez a német szöveg, valamivel több, mint két ív... szerintem a legnagyobb sületlenség, szélhámosság. Röviden: azt a kérdést vizsgálja, hogy ember-e az asszony, vagy nem? És persze, ünnepélyesen kimutatja, hogy igenis, ember. Heruvimov a nőkérdést kívánja szolgálni vele, én fordítom neki. Ezt a két és fél ívet kihúzza hatra, hozzáköltünk féloldalnyi hatásos címfelírást, és fél rubelért vesztegetjük. Elkapkodják! Nekem fizet a fordításért ívenként hat ezüstrubelt, szóval, az egészért tizenötöt, amiből hatot felvettem előre. Ha ezzel megvagyunk, a cethalról fordítunk valamit, a Confessions második részéből is kiszemeltünk egy unalmas elmefuttatást, azt is lefordítjuk. Heruvimovnak azt mondta valaki, hogy Rousseau olyanféle, mint Ragyiscsev, és én persze, nem cáfolom meg, vigye el az ördög. Nos, lefordítod ennek az Ember-e az asszony?-nak a második ívét? Ha igen, hát máris viheted a szöveget, adok hozzá tollat, papirost, minden kincstári, és kapsz három rubelt, én a hat rubelt az első és második ívre vettem fel, ebből tehát három téged illet. Ha megcsináltad a fordítást, még hármat kapsz. És nehogy ezt valamiféle szívességnek tekintsd, kérlek. Ellenkezőleg: mihelyt most beléptél, rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy mi hasznodat vehetném? Először is a helyesírás nem erős oldalam, másodszor a némettudásom elég schwach, úgyhogy nagyrészt magam költöm a szöveget, és azzal vigasztalódom, hogy így jobb lesz. De hát ki tudja, talán nem is lesz jobb, talán rontok rajta... No, viszed vagy nem?

Raszkolnyikov felvette a német szöveg lapjait az asztalról, fogta a három rubelt, és egy árva szót se szólt, kiment. Barátja csodálkozva nézett utána. De ahogy az első lépcső aljára ért, hirtelen megfordult és visszament, az asztalra tette a lapokat meg a pénzt, és megint ugyanúgy, szó nélkül, kiment.

- Hallod-e, hisz te elmebeteg vagy! - üvöltött rá most már dühödten Razumihin. - Micsoda komédia ez! Egészen megzavarod az embert... Akkor minek jöttél, az ördög bújjon beléd!

- Nem kell... fordítás... - mormogta Raszkolnyikov már a lépcsőn.

- Hát mi kell, te nyavalyás? - kiabált utána felülről Razumihin, de ő csak ment tovább.

- Hé te, hol lakol?

Semmi válasz.

- Eriggy a pokolba.

Raszkolnyikov akkorra már lenn volt az utcán. A Miklós hídon igen kellemetlen eset térítette teljesen magához. Egy hintó kocsisa ostorral végigvágott a hátán, mert majdnem a lovak alá került, pedig rákiáltott háromszor vagy négyszer is. Az ostorcsapás aztán úgy felbőszítette Raszkolnyikovot, hogy amikor félreugrott a korláthoz (mert miért, miért nem, a kocsiút közepén ment és nem a gyalogjárón), dühösen vicsorgatta és csattogtatta a fogát. Körülötte persze hangosan nevettek az emberek.

- Úgy kell neki!

- Valami csavargó!

- Ismerjük az ilyet, részegnek teszi magát, készakarva a kerekek alá bújik, aztán te tartsd a hátadat.

- Igen, ez üzlet nekik, uram, egész jó üzlet.

Raszkolnyikov a korlátnál állt, és elképedve, haragosan bámult a távolodó kocsi után, s közben a hátát dörzsölgette. Egyszer csak érzi, hogy pénzt csúsztatnak a kezébe. Felnéz: egy éltes kereskedőné áll ott, főkötővel a fején, kecskebőr cipővel a lábán, meg egy kalapos, zöld napernyős kislány, nyilván a leánya. "Fogd, bátyuska, Krisztus nevében!" Elvette a pénzt, és a nők továbbmentek. Egy húszkopejkás volt. Nem is csoda, ruhája és egész külseje olyan volt, hogy könnyen nézhették közönséges koldusnak, a húszast pedig, a bőkezű adományt valószínűleg az ostorcsapásnak köszönhette, az indította meg a szívüket.

Markában szorongatta a pénzt, továbbment; vagy tíz lépéssel odább bekanyarodott a Néva, a palota felé. Az ég teljesen felhőtlen volt, a víz majdnem kék, ami ritkaság a Néván. A székesegyház kupolája csak úgy ragyogott, sehonnan se látni olyan szépen, mint a hídnak erről a pontjáról, mintegy húsz lépésre a kápolnától - és most, a tiszta levegőben minden díszítését meg lehetett különböztetni. Fájdalma enyhült, el is felejtette, hogy megütötték. Egy nyugtalanító és nem egészen világos gondolat kötötte le minden figyelmét. Megállt, és hosszan, merően nézett a messzeségbe. Ez a hely különösen ismerős volt neki. Mikor az egyetemre járt, sokszor, talán százszor is megtörtént, hogy éppen itt megállt - rendesen hazamenet -, és elnézte a valóban nagyszerű képet. Szinte megdöbbentette, hogy minden alkalommal ugyanaz a bizonytalan és megfejthetetlen érzés támad benne. Nem értette, miért, de a felséges panoráma hidegséget lehelt rá, az ő számára süket és néma volt a pompás kép. Sokszor gondolkodóba ejtette ez a megmagyarázhatatlan, komor benyomás, de a rejtély megoldását, mivel nem bízott magában, későbbre halasztotta. Most egyszerre élesen emlékezett mindezekre a régi kérdésekre és töprengésekre, és úgy rémlett, hogy nem véletlenül elevenedtek fel benne éppen most. Már maga az is megdöbbentően furcsának tetszett, hogy ugyanazon a helyen állt meg, mintha azt hinné, hogy ugyanarról fog gondolkozni, ugyanazok a kérdések, látnivalók érdeklik majd most is, mint ezelőtt... nem sokkal. Nevetni tudott volna, de kínosan elszorult a melle. Micsoda végtelen mélységben látta most - valahol lenn, a lába alatt, már-már alig kivehetően ezt a múltat, a régi gondolatokat, talányokat, kérdéseket, benyomásokat, ezt az egész panorámát, magamagát és mindent, ami volt... Mintha felszállott volna a magasba, és mindent elvesztene a szeme elől. Önkéntelen mozdulatot tett, és megérezte markában a pénzdarabot. Szétnyitotta ujjait, előbb mereven nézte a pénzt, aztán egy karlendítéssel a vízbe hajította, és megfordult, hazafelé indult. Mintha ollóval vágta volna el magát mindentől és mindenkitől abban a pillanatban.

Estefelé került haza, tehát jó hat óra hosszat járkált. Hogy hol, milyen úton ment hazáig, nem emlékezett rá. Levetkőzött, és egész testében remegve, mint a nagyon meghajszolt ló, végigdőlt a díványon, magára húzta köpönyegét, és rögtön elnyomta az álom.

Sűrű éjjeli homály volt már, amikor valami irtózatos kiáltozásra felriadt. Úristen, micsoda kiabálás! Ilyet még soha életében nem hallott! Hajmeresztő hangok, üvöltözés, jajgatás, fogcsikorgatás, sírás és ütleg, szitok... Elképzelni se tudott volna ilyen eszeveszett dühöngést. Rémületében feltámaszkodott, felült, szinte pillanatonként elalélva kínjában. De a verekedés, jajgatás, szitkozódás csak erősödött. És akkor, a legnagyobb megdöbbenésére, hirtelen meghallotta a háziasszony hangját. Ő jajgat, óbégat, sivalkodik, könyörög, és sietve, fulladozva kilök egy-egy szót, amit nem lehet megérteni, rimánkodik, de miért? Bizonyára azért, hogy ne üssék már, mivel kegyetlenül ütötték-verték ott a lépcsőn. A másiknak a hangját - aki ütötte - úgy eltorzította a dühödt indulat, hogy már csak hörgés volt, de az is mondott valamit, éppen olyan hadarva, érthetetlenül fulladozva. Raszkolnyikov remegett, mint a falevél. Ráismert a hangra, Ilja Petrovics hangja! Ilja Petrovics itt van, és a háziasszonyt üti meg rugdossa, és fejét odaveri a lépcsőhöz - tisztán hallani a jajgatásán, a koppanásokon. De hát mi ez? Felfordult a világ? Hallatszott, ahogy az egész lépcsőházban, minden emeleten kicsődülnek az emberek. Hallotta a hangokat, felkiáltásokat, jöttek-mentek, dobogtak, ajtót csapkodtak, futkostak. "De hát miért, miért? És hogy lehetséges ez?" - hajtogatta magában, és most komolyan azt hitte, hogy megháborodott. De nem, nem, nagyon is tisztán hall mindent!... De hiszen, ha így van, akkor őhozzá is bejönnek, okvetlenül... "Mert akkor... azért jöttek, bizonyosan a tegnapi miatt van minden... jóságos ég!" Be akarta kampózni az ajtót, de a keze nem mozdult... és úgyis hiába! A rémület jéghidegen szorongatta a mellét, megdermesztette, majd halálra kínozta... Míg végre, úgy tíz perc múlva, szűnni kezdett az iszonyú zenebona, a háziasszony nyöszörgött, sóhajtott, Ilja Petrovics még mindig fenyegette, szidta... aztán ő is elhallgatott. Igen, már nem hallani... "Talán elment! Uram, Teremtőm!" Igen, a háziasszony is elmegy, még mindig nyög, siránkozik... most becsapta az ajtót odalenn... A sok nép is elszéled, bemennek a lépcsőről a lakásukba - szörnyülködnek, vitatkoznak, egymás szavába vágnak, hol kiabálnak, hol suttognak. Sokan lehetnek, majdnem az egész ház összeszaladt. "De hát lehetséges ez, édes Istenem? És miért jött ide, mit akart?"

Visszahanyatlott a díványra, kimerülten, de már nem tudta behunyni a szemét, úgy feküdt vagy fél óra hosszat, olyan kínban, olyan irtózatos félelemben, amihez foghatót még sose érzett. Egyszerre éles világosság támadt a szobában, Nasztaszja jött be gyertyával, egy tányér levest hozott. Vizsgálódva nézte a diákot, és mikor látta, hogy nem alszik, a gyertyát az asztalra tette, és lerakta, ami nála volt: kenyeret, sót, tányért, kanalat.

- Tegnap óta nem ettél. Egész nap csavarogtál, pedig tör a láz, látom.

- Nasztaszja... miért ütötték a háziasszonyt?

A lány rábámult.

- Ki ütötte?

- Most az előbb... tán fél órája, Ilja Petrovics, a rendőrtiszt, itt a lépcsőn... De miért ütötte-verte annyira? És... minek jött ide?

Nasztaszja nem szólt, csak nézte, elkomolyodva. Raszkolnyikovnak már-már kínos volt ez a figyelmes vizsgálás, nem is csak kínos: félelmes.

- Miért hallgatsz? - kérdezte végre gyenge hangon, bátortalanul.

- A vér - mondta nagy sokára Nasztaszja halkan, mintegy magamagának.

- Vér! Micsoda vér? - Raszkolnyikov elsápadt, és a falhoz húzódott, de ő csak nézte tovább, szótlanul.

- Senki se ütötte a háziasszonyt - jelentette ki aztán szigorúan, határozottan. Raszkolnyikov csak nézett rá, lélegzetét visszafojtva.

- De hiszen hallottam... nem aludtam... ültem itt az ágyban - mondta aztán még bátortalanabbul. - Sokáig hallgattam... itt volt a felügyelőhelyettes... kiszaladtak minden lakásból a lépcsőre... az egész ház...

- Senki se volt itt. Csak a vér zajong benned. Mikor megsűrűsödik, és nincs útja, csomósodni kezd... akkor jönnek az ilyen rémlátások... Eszel valamit, mi?

Nem felelt. A lány meg csak állt ott, nézte, és nem ment ki.

- Inni adj... Nasztaszjuska.

Nasztaszja lement, és két perc múlva már hozta is a vizet, fehér agyagkorsóban, de hogy azután mi történt, Raszkolnyikov már nem tudta. Csak arra emlékezett, hogy lenyelt egy korty hideg vizet, a mellére is ömlött pár csepp a korsóból. Aztán megint elvesztette eszméletét.

De nem volt mindig eszméletlen a betegsége ideje alatt; lázas állapot volt ez, hol hallucinált, hol majdnem feleszmélt. Sok mindenre visszaemlékezett később. Néha mintha rengeteg ember tolongott volna körülötte, hogy megragadják és elhurcolják valahová, őróla vitatkoztak, veszekedtek egymással. Aztán meg hirtelen maga maradt a szobában, mind kimentek, féltek tőle, csak néha nyitották be egy résnyire az ajtót, és benéztek, fenyegették, egymás közt beszéltek valamiről, kinevették, ingerelték. Nasztaszját sokszor látta az ágya mellett, és még valaki volt ott, nagyon ismerősnek tetszett, de hogy kicsoda, nem tudta kitalálni, és emiatt erősen bánkódott, még sírt is. Néha úgy rémlett előtte, hogy legalább egy hónapja fekszik már, máskor meg - hogy ugyanaz a nap van még mindig. Azt... tökéletesen elfelejtette, viszont pillanatonként eszébe jutott, hogy valamiről megfeledkezett, amiről nem szabad megfeledkeznie - és ezen rágódott, kínlódott, erőltette az eszét, nyögött, dühöngött vagy irtózatos, elviselhetetlen rémület tört rá. Olyankor felugrott, és menekülni akart, de valaki erővel lefogta, és akkor visszaesett a bénultságba, eszméletlenségbe. Mígnem végtére egészen feleszmélt. Ez egy reggel történt, tíz órakor. Ebben az órában, ha szép idő volt, a nap hosszú fénysávot vetett a jobb oldali falra, és megvilágította az ajtó melletti szegletet. Nasztaszja állt az ágya mellett és még valaki: egy tökéletesen idegen ember, aki nagyon kíváncsian nézegette őt. Fiatal ember volt, rövid szakállú és kaftános, kereskedelmi alkalmazottnak látszott. A félig nyitott ajtón éppen akkor kukucskált be a háziasszony. Raszkolnyikov feltámaszkodott.

- Ki ez, Nasztaszja? - kérdezte a fiatalemberre mutatva.

- Ni csak! Felébredt!

- Felébredt az úr - visszhangozta az idegen. A háziasszony, mikor látta, hogy a beteg feleszmélt, nyomban becsukta az ajtót, és eltűnt. Félénk teremtés volt, nehezére esett minden beszélgetés, magyarázat. Negyven évet számlált, gömbölyű volt és kövér, fekete szemöldökű, fekete szemű, fekete hajú, jóságos a kövérségtől, lustaságtól, és nagyon csinos. De szégyenlősebb a kelleténél.

- Maga... kicsoda? - kérdezte a beteg, most már a kereskedelmi alkalmazotthoz fordulva. De ebben a pillanatban sarkig tárult az ajtó, és kicsit előregörnyedve, mivel nagyon is nagyra nőtt - belépett Razumihin.

- Átkozott hajófülkéje! - lármázott. - Mindig beverem a fejemet. És ezt lakásnak nevezik! No, öregem, hát felébredtél? Pasenykától hallom.

- Most, ebben a percben - mondta Nasztaszja.

- Felébredt az úr - ismételte megint a fiatalember, szerény kis mosollyal.

- És ön, uram, kinek méltóztatik lenni? - kérdezte tőle Razumihin. - Mert én, bátorkodom közölni, Vrazumihin vagyok és nem Razumihin, ahogy általában tisztelnek, egyetemi hallgató és nemesifjú, a házigazda jó barátja. És ön, uram?

- Én az irodánkban vagyok alkalmazott, kérem tisztelettel, Selopajev kereskedőnél, üzleti ügyben küldtek.

- Parancsoljon ide ülni erre a székre - mondta, és ő maga a másikra ült, az asztal túlsó oldalán. Most már Raszkolnyikovhoz fordult. - Okosan tetted, fiam, hogy felébredtél, negyedik napja jóformán nem eszel, nem iszol. Igaz, hogy egy-két kanálka teát azért beléd öntöttünk. Zoszimovot kétszer is elhívtam hozzád. Emlékszel Zoszimovra? Alaposan megvizsgált, és mindjárt azt mondta, hogy semmiség az egész... valami vértolulás a fejedben. Idegeid bolondoznak egy kicsit, a rossz táplálkozás, azt mondja, keveset szalonnáztál, ez az oka a bajodnak, de semmi, elmúlik, felszívódik. Zoszimov pompás fickó. Jól megfogta a dolgot. Nos, uram, nem akarom önt tartóztatni - fordult megint az alkalmazotthoz. - Lesz szíves közölni velünk, hogy milyen ügyben jött? Mert tudd meg, Rogya fiam, hogy annak az irodának már másodszor tetszik ideküldeni, először nem ez az úr volt itt, hanem egy másik, azzal jól megértettük egymást. Ki volt itt ön előtt?

- Tegnapelőtt, azt tetszik gondolni? Igenis, Alekszej Szemjonovics volt itt, ő is az irodánkban található, kérem tisztelettel.

- Mintha az valamivel értelmesebb lett volna, mint ön, nem gondolja?

- De igen, uram, ő komoly ember.

- Látja, ez derék. Szóval, folytassa csak.

- Kérem tisztelettel, Afanaszij Ivanovics Vahrusin, akiről bizonnyal méltóztatott már hallani, a kedves mamácska kérésére átutalást eszközölt az irodánk útján - kezdte az alkalmazott, most már egyenesen Raszkolnyikovhoz fordulva. - Amennyiben eszméletén méltóztatik lenni, kézbesítem önnek a harmincöt rubelt, amit Afanaszij Ivanovics Szemjon Szemjonovicsnak átutalni méltóztatott ugyanolyan módon, mint előző alkalommal. Méltóztatik ismerni?

- Igen... tudom már... Vahrusin - mormogta Raszkolnyikov elgondolkodva.

- Hallja: ismeri Vahrusin kereskedőt! - kiáltott fel Razumihin. - Hogyne volna eszméletén! Egyébiránt most látom, hogy ön is értelmes ember. Nos, uram, az okos szót öröm hallgatni.

- Igenis, Vahrusin, Afanaszij Ivanovics, ugyanaz, aki a kedves mamácska kérésére egy ízben már ugyanilyen módon átutalt önnek, most sem tagadta meg a kérést, és levélileg felkérte a napokban Szemjon Szemjonovicsot, hogy fizessen ki önnek harmincöt rubelt a továbbiak reményében.

- Ejnye, ez a "továbbiak reményében" remekül hangzott. Meg a kedves mamácska se rossz. Nos, mi a véleménye, teljesen eszén van, vagy még nem teljesen?

- Az én véleményem? Ugyan már, édes uram! Csak amennyiben még alá kellene írni!

- Majd odafirkantja a nevét. Mit hozott? Nyugtakönyv talán?

- Igenis, nyugtakönyv, parancsoljon, uram.

- Adja ide. No, Rogya, ülj fel, majd támogatlak. Kanyarítsd ide a Raszkolnyikovot, nesze a toll, fiam, a pénz most édesebb nekünk a csurgatott méznél.

- Nem kell - mondta a beteg, és eltolta a tollat.

- Mi az, hogy nem kell?

- Nem írom alá.

- A fenébe. Aláírás nélkül nem megy.

- Nem kell... pénz...

- Még hogy nem kell! Hazudsz, barátom, én tanúskodom róla! Ne aggódjék, kérem, ezt csak úgy... megint elkalandozott. Egyébiránt megcsinálja ébren is, ami azt illeti... Ön, látom, értelmes ember, majd ketten vezetjük, vagyis egyszerűen megfogjuk és vezetjük a kezét, úgy majd aláírja. No, gyerünk...

- Kérem tisztelettel, én eljöhetek máskor.

- Dehogyis, mért fárasszuk. Ön értelmes ember... No, Rogya, ne tartóztasd vendégünket... látod, siet... - És komolyan meg akarta fogni a kezét, hogy vezesse.

- Hagyd, majd én magam... - mormogta Raszkolnyikov, és fogta a tollat, aláírta a nyugtát. Az alkalmazott letette a pénzt, és elment.

- Bravó! És most, fiam, talán eszel valamit?

- Eszem.

- Van egy kis leves?

- Tennapi - felelte Nasztaszja, aki egész idő alatt ott állt.

- Krumplileves rizskásával, mi?

- Krumplileves rizskásával.

- Kívülről tudom már. No, hozd be, és teát is adj!

- Hozom.

Raszkolnyikov csodálkozva és valami tompa, oktalan félelemmel figyelt mindent. Eltökélte, hogy hallgat és vár: megvárja, mi történik. "Ez már nem lázálom - gondolta -, ez már valóság."

Két perc se telt bele, és Nasztaszja hozta a levest, és azt mondta, a tea is készül. A leveshez két tányért adott, meg só- és borstartót, mustárt a főtt marhahúshoz, szóval, minden hozzávalót, amit Raszkolnyikov már régen nem látott az asztalán. Az abrosz is tiszta volt.

- Te, Nasztaszja, nem ártana, ha Praszkovja Pavlovna két üveg söröcskét is idevarázsolna nekünk. Iszunk, tisztelt uram!

- Azt a kópé mindenedet! - mormogta a lány, és kiment, hogy teljesítse a parancsot.

Raszkolnyikov csak nézett elképedve, feszült figyelemmel. Barátja közben átült hozzá a díványra, és - esetlenül, mint egy medve - bal karjával átfogta, felemelte a fejét, noha ő maga is fel tudott volna ülni, jobbjával szájához vitte a kanál levest, és óvatosságból többször is megfújta, nehogy megégesse. De a leves éppen csak langyos volt. Raszkolnyikov mohón lenyelt előbb egy kanállal, aztán még eggyel és még eggyel, de barátja pár kanál után megállt, és kijelentette, hogy a továbbit illetően Zoszimovtól kell tanácsot kérni.

Nasztaszja behozta a sört.

- Tea is kell?

- Kell.

- No, igyekezz avval a teával, ahhoz talán nem is vesszük igénybe az orvosi kart. Itt a söröcske is! - Razumihin visszaült a helyére, maga elé húzta a levest meg a marhahúst, és nekilátott olyan étvággyal, mintha három napja nem evett volna.

- Látod, Rogya fiam, mindennap így megebédelek most itt nálatok, háziasszonyod, Pasenyka jóvoltából - dünnyögte, amennyire hússal tele szája engedte. - Szívvel-lélekkel vendégel. Én természetesen nem követelőzöm, de nem is utasítom vissza. No, itt van már Nasztyenka a teával. Ez aztán gyorsan mozog! Iszol sört, Nasztyenka?

- Még mit nem, te pernahajder!

- Hát teát?

- Teát, azt kérek.

- Tölts magadnak. Vagy várj, majd én kitöltöm. Ülj le az asztalhoz.

Mindjárt elrendezett mindent, teletöltötte előbb az egyik csészét, aztán a másikat, majd abbahagyta a falatozást, és átült megint a díványra. Bal karjával felemelte a beteg fejét, mint az imént, és kanalanként töltögette szájába a teát, s közben szüntelenül és hallatlan buzgalommal fújogatta, mintha ez volna a gyógyulás legfontosabb mozzanata. Raszkolnyikov hallgatott, nem ellenkezett, bár elég erősnek érezte magát. Nemcsak hogy segítség nélkül felülni és a kanalat, csészét megfogni, de talán járni is tudott volna már. De valami furcsa, szinte állati ravaszságból jobbnak látta egyelőre titkolni az erejét, úgy tenni, mintha nem értene mindent, és közben kitudni, kilesni, mi történik? Viszont mégsem bírta egészen leküzdeni émelygését: talán a tizedik kanál után hirtelen kiszabadította a fejét, és kelletlenül eltolta a kanalat, hátrahanyatlott a párnájára. Ágyában most igazi párnák voltak - puha, tiszta huzatos párnák, ezt is régen észrevette, és fontolgatta, hogy mit jelenthet.

- Málnalekvárt is kérünk ma Pasenykától - mondta Razumihin, visszaülve helyére a leveséhez, söréhez -, italt készítünk belőle a betegünknek.

- És honnan kerítsen neked málnát, mi? - kérdezte Nasztaszja, aki szétterpesztett öt ujján tartotta a csészealjat, és szájában egy darabka cukron szűrte át a teát.

- Málnát a boltban kap, drágaságom. Látod, Rogya, egész hosszú história zajlott le itt, amiről te nem tudsz. Mikor olyan csúfosan faképnél hagytál, és címedet se mondtad meg, dühbe gurultam, és elhatároztam, hogy felkutatlak és megbüntetlek. Már aznap munkához is láttam. Talpaltam, kérdezősködtem, talpaltam, kérdezősködtem. Ezt a mostani címedet elfelejtettem, vagy dehogyis, sohase tudtam, hát nem felejthettem el. A régi lakásod meg, annyit tudtam, hogy a Pjaty Uglovnál volt, valami Harlamov házban. Kiderült, hogy nem Harlamov, hanem Buch... így eltéveszti az ember! No, megharagudtam, és fogtam magam, lesz, ami lesz, elmentem a címnyilvántartóba, és képzeld csak: két perc alatt kikerestek. Számon tartanak!

- Számon tartanak?

- Azám! Kobeljev tábornokot is keresték éppen akkor, de sehogy se tudták megtalálni. No, sokat mesélhetnék, de most csak annyit, hogy amint ide bedugtam az orromat, tüstént megismerkedtem összes dolgaiddal. Mindent tudok rólad, barátom, mindent, Nasztaszja a tanúm. Megismertem Nyikogyim Fomicsot, Ilja Petrovicsot is láttam, ismerem a házmestereket és Zamjotov Alekszandr Grigorjevics fogalmazó urat, az itteni kerületi kapitányságon, no és végül megismertem Pasenykát... ez a koronája mindennek. Nasztaszja is tudja, hogy...

- Ujjára tekerte - mormogta a lány csintalan mosollyal.

- És kegyedet is ráadásul, Nasztaszja Nyikiforovna.

- Azt a kutya mindenedet! - kiáltott rá Nasztaszja, és kirobbant belőle a hahota. Aztán, mikor abbahagyta, még hozzátette: - Nem is Nyikiforovna vagyok, hanem Petrovna.

- Tudomásul vétetik, hölgyem. Szóval, Rogya, hogy ne szaporítsam hiába a szót, előbb az volt a szándékom, hogy villamos áramot bocsátok itt szét mindenfelé, és egy csapásra kiirtom az előítéleteket, de Pasenyka győzött. Micsoda charmante teremtés! Nem is álmodtam!... Te mit gondolsz, mi?

Raszkolnyikov nem szólt, de egy pillanatra se vette le róla nyugtalan tekintetét, és most is konokul, merőn nézte.

- Így hát nagyon is rendben vagyunk - folytatta Razumihin, barátja hallgatásával nem is törődve, sőt, majdnem úgy, mintha annak válaszát erősítené meg - ...minden tekintetben.

- Ó, te szemtelen! - fakadt ki Nasztaszja, akinek szemmel láthatólag gyönyörűség volt ez a beszélgetés.

- Nagy kár, öregem, hogy mindjárt az elején nem jól fogtad meg a dolgot. Egészen másként kellett volna bánnod vele. Hiszen, hogy úgy mondjam, tökéletesen kiszámíthatatlan jellem. No de a jellemről majd aztán beszélünk... Már az is például, hogy az ebédküldést be merte szüntetni... hogy juthattatok idáig? Vagy mondjuk, az a váltó? Elment az eszed, hogy váltókat irkálsz alá, mi? Meg a házassági terv, amikor a leánya, Natalja Jegorovna még élt... Mindent tudok! No de látom, kényes témát érintettem, bocsáss meg, szamár vagyok. Apropó... szamárság! Elhiszed nekem, fiam, hogy Praszkovja Pavlovna egyáltalában nem olyan ostoba, amilyennek első pillanatban látszik, mi?

- El... - nyögte ki nagy nehezen Raszkolnyikov, félrepillantva, mert úgy gondolta, hogy okosabb folytatni a beszélgetést.

- Ugye, jól mondom? - kiáltott fel Razumihin örömmel, hogy végre feleltek neki. - Bár azért okosnak sem okos éppen, igaz? Tökéletesen kiszámíthatatlan. Én se igazodom el rajta egészen, bevallom neked... Legalább negyvenéves, de harminchatnak mondja magát, amihez kétségtelenül joga van. Egyébiránt, esküszöm, hogy tisztán szellemiekre alapítom az ítéletemet, hogy úgy mondjam, metafizikára. Most aztán olyan rébusszal bíbelődhetünk, barátom, hogy ahhoz képest a te algebrád gyerekjáték. Egy mukkot se értek belőle! No de, vigye a manó. Rövidre fogom: mikor látta, hogy otthagytad az egyetemet, és se tanítványod nincs már, se ruhád, és a kisasszony halála után nem volt oka továbbra is rokoni alapon kezelni téged, hát megijedt. Mivel te behúzódtál az odúba, nem tartottad vele a régi barátságot, azt eszelte ki, hogy elzavar a szobádból. Régen tervezte már ezt, csak a váltót sajnálta. No meg, te magad mondtad neki, hogy a mamácskád kifizeti...

- Aljasság volt... anyám maga is jóformán alamizsnára szorul... hazudtam, csak hogy megtűrjenek itt, és enni adjanak - mondta most fennhangon, tisztán Raszkolnyikov.

- Nagyon okosan tetted. De ott a hiba, hogy megjelent a színen Csebarov udvari tanácsos úr, aki praktikus ember. Nélküle Pasenyka semmit se csinált volna, sokkal szégyenlősebb. Viszont a praktikus ember nem volt szégyenlős, legelőször is természetesen azt kérdezte: van-e remény a váltó kifizetésére? Válasz: igen, mivelhogy van egy mamácska, aki százhuszonöt rubeles nyugdíjából kisegíti az ő Rogyáját, még ha szájától kell is elvonnia a falatot, és van egy testvérke, aki szolgálni is elmegy az öccse kedvéért. Erre alapította hát a tervet... Mit fészkelődöl annyira? Látod, fiam, ismerem minden titkodat, nemhiába tártad ki szívedet Pasenykának, amikor még rokoni kapcsolat volt köztetek, ezt most szeretettel mondom... Hiába, így van: a becsületes, érző szívű ember megnyilatkozik, a praktikus ember pedig beleharap, és aztán felfalja. Szóval, Pasenyka a váltót átengedte, bizonyos összeg fejében, ennek a Csebarovnak, aki viszont megindította az eljárást, nem volt szégyenlős. Mikor ezeket megtudtam, előbb őrá is villamos áramot akartam bocsátani, hogy lelkiismeretemet megnyugtassam, de akkorra már szépen megértettük egymást Pasenykával, ráparancsoltam tehát, hogy vessen véget az egész ügynek, szüntesse meg magát a forrást, és kezességet vállaltam érted. Hallod ezt, barátom, én kezeskedem érted! Elhívtuk Csebarovot, betömtük a száját tíz ezüstrubellel, és ide azt a papirost! Íme, van szerencsém bemutatni uraságodnak, be is van szakítva, annak rendje-módja szerint. Most már uraságod szava is elég.

Letette az asztalra az adósságlevelet. A beteg odapillantott, és egy szót se szólt, csak befordult a fal felé. Ez még Razumihinnek is rosszulesett.

- Látom, öregem, megint bolondot csináltam. Azt hittem, szórakoztat a fecsegésem, és csak az epédet kavartam fel.

- Te voltál az, akit nem ismertem meg lázas fejjel? - kérdezte Raszkolnyikov egy percnyi csönd után, anélkül, hogy hátrafordulna.

- Úgy van, sőt dühöngeni is méltóztattál miattam, különösen, amikor egyszer Zamjotovot ide hoztam.

- Zamjotovot? A fogalmazót? Minek...? - Raszkolnyikov hirtelen megfordult, és szinte belefúrta tekintetét.

- Mi bajod? Mért izgat annyira? Meg akart ismerni, ő maga mondta, hogy szeretne megismerni, mert sokat beszéltünk rólad... Különben honnan tudnám ezt mind? Pompás gyerek az, nagyszerű fickó... már tudniillik a maga nemében. Most nagy barátságban vagyunk, jóformán naponta találkozunk. Át is költöztem ide a kerületedbe. Nem mondtam még? Most hurcolkodom. Luizánál is voltam vele már kétszer. Tudod, ki az? Luiza Ivanovna, emlékszel vagy nem?

- Félrebeszéltem?

- Meghiszem azt! Elkódorgott az eszecskéd.

- És mit beszéltem?

- Jó kérdés! Hát amiről más hagymázas... No, fiam, ne vesztegessük az időt. Dologra.

Felállt és fogta a sapkáját.

- Mit beszéltem?

- Nézd csak! Nem tágít! Valami titkot féltesz tán, mi? Ne aggódj, fiam: a grófnéról egy szó sem esett. Annál többet emlegettél valami revolvert, fülönfüggőt meg nyakláncot és a Kresztovszkij-szigetet, nem tudom, miféle házmestert, és Nyikogyim Fomicsról meg a felügyelőhelyettesről, Ilja Petrovicsról is sokszor hallottunk. Azonkívül a tulajdon becses harisnyáid iránt is érdeklődni méltóztattál, mégpedig igen hevesen. Könyörögtél: a harisnyámat adjátok ide. A harisnyámat, százszor elmondtad. Zamjotov személyesen kutatott át minden zeget-zugot, és illatosított, gyűrűs kezecskéjével nyújtotta át uraságodnak azt a mocskot. Akkor végre megnyugodott uraságod, és éjjel-nappal kezében szorongatta a rongyokat, erővel se bírtuk elvenni. Fogadok, most is ott van valahol a paplan alatt. Meg valami nadrágrojtokért is rimánkodtál, mégpedig sírva. El nem tudtuk gondolni, micsoda nadrágrojt lehet? De semmi értelmeset nem tudtunk meg tőled... No de most aztán dologra, tisztelt uram. Itt ez a harmincöt rubel, tízet elveszek, és két órácska múlva elszámolok róla. Közben beugrok Zoszimovhoz, bár anélkül is régen itt kellene már lennie, mindjárt tizenkettő. Kegyed, Nasztyenka, távollétemben lesz szíves többször bepillantani hozzá, hátha inni akar, vagy egyéb kívánsága van... Pasenykával én magam közlöm most mindjárt, amit kell. Viszontlátásra!

- Csak "Pasenyka" neki! Ej, te pernahajder, te! - szólt utána Nasztaszja, aztán kinyitotta az ajtót, és fülelt, de nem állhatta meg, leszaladt ő is. Nagyon kíváncsi volt, mit beszél az asszonyával Razumihin, különben is látszott, hogy valósággal elbűvölte.

Mihelyt az ajtó becsukódott, a beteg ledobta a takarót, és szinte félőrülten kiugrott az ágyból. Égető, görcsös türelmetlenséggel várta, hogy végre kimenjenek, magára hagyják, és rögtön munkához láthasson. De mihez, milyen munkához? Most egyszerre nem tudta, mintha készakarva elfelejtette volna. "Uramisten! Csak egyet mondj meg: tudnak ezek mindent, vagy még nem sejtenek semmit? Hátha régen tudják, csak komédiáznak, ugratnak, amíg fekszem, aztán majd elibém állnak, és kijelentik, hogy réges-rég tudják, csak úgy tettek, mintha... De hát mit kell most csinálnom? Tessék, mintha szántszándékkal elfelejtettem volna, az imént tudtam, és most nem tudom..."

A szoba közepén állt, és kínos értetlenséggel nézelődött, az ajtóhoz ment, kinyitotta, fülelt. De nem, nem ezt akarta. Akkor hirtelen, mint aki végre észbe kap, a sarokba ugrott, a tapétalyukhoz, nekiállt átvizsgálni mindent, benyúlt a tapéta alá, kotorászott. De nem, ez sem az. A kályhához ment, kinyitotta, turkált a hamuban: ott voltak a nadrágcafatok meg a kitépett zsebbélés rongyai, úgy, ahogy akkor bedobta. Tehát senki se kutatott! Most eszébe jutott a harisnya, amelyről Razumihin beszélt az imént. Igen, ott volt a díványon, a paplan alatt, de úgy összemocskolódott, meggyűrődött, hogy Zamjotov semmit sem láthatott rajta.

"Hah! Zamjotov... rendőrség... Miért hívnak a rendőrségre? Hol az idézés? Jaj... összezavarom: ez nem most van. Akkor is a harisnyámat vizsgáltam, és azóta beteg voltam. De miért jött ide Zamjotov? Miért hozta el Razumihin? - motyogta erőtlenül, és megint leült a díványra. - Mi az? Még mindig hallucinálok? Vagy ez már valóság? Igen, ez már valóság... Ó, tudom már! Menekülni kell! Menekülni minél előbb, okvetlenül! De hová? És hol a ruhám? A csizmám sincs itt! Elrakták... eldugták... Értem már! A felöltőmet nem vették észre. És a pénz itt van az asztalon, hála istennek! A váltó is itt van... fogom a pénzt, és megyek, kiveszek valahol egy szobát, nem akadnak rám! Hát a címnyilvántartó? Megtalálnak! Razumihin megtalál. Jobb lesz egészen megszökni... sokkal messzebbre... Amerikába! Akkor fütyülhetek rájuk! Viszem a váltót is, hátha ott hasznát vehetem. És mit kell még elvinni? Azt hiszik, beteg vagyok! Nem is gyanítják, hogy járni tudok, hehehe! Kiolvastam a szemükből, hogy mindent tudnak! Csak a lépcsőn lejussak! És ha őrt állítottak oda, rendőröket? Mi az, tea? Ni csak, sör is maradt, fél üveggel, jó hideg!"

Felragadta az üveget, volt benne még egy egész pohárra való, gyönyörűséggel öntötte le a torkán, és mintha eloltotta volna vele a bensőjében égő tüzet. De alig egy perc múlva már fejébe szállt a sör, a hátán könnyű, kellemes borzongás futott végig. Lefeküdt, és magára húzta a paplant. Amúgy is beteges, zavaros gondolatai még inkább összekuszálódtak, és hamarosan könnyű, jótékony álom ereszkedett rá. Élvezettel kikereste fejének a legkényelmesebb helyet a párnán, beburkolózott a puha, vattás paplanba, amely rongyos diákköpenye helyére került, felsóhajtott, és mély, gyógyító álomba merült.

Arra ébredt fel, hogy valaki bejön hozzá. Kinyitotta szemét, és meglátta Razumihint, amint éppen kitárja az ajtót, és tétovázva megáll a küszöbön: bemenjen-e, nem-e?

Gyorsan felült a díványon, és ránézett, mint aki erőlteti az emlékezetét.

- Nem alszol már? No, megjöttem! Hozd azt a csomagot, Nasztaszja! - kiáltott le a lépcsőn. - Rögtön el is számolhatunk.

- Hány óra? - kérdezte Raszkolnyikov, és nyugtalanul nézett körül.

- Nagyot aludtál, barátom! Esteledik már, hatra jár, jó hat órát aludtál...

- Úristen, mit míveltem!

- Mi bajod? Váljék egészségedre! Hová sietsz? Tán találkára, mi? Időnk, az van most bőven. Három órája várok rád, kétszer is benéztem, de aludtál. Zoszimovnál is jártam kétszer, nincs otthon, de mindegy. Eljön mindenképpen, nincs semmi baj. A magam ügyecskéit is elintéztem közben. Ma hurcolkodtam, tudniillik, áthurcolkodtam mindenestül, a bácsikámmal együtt. Mivelhogy bácsikám is van már... Eh, vigye a manó! Ide azzal a csomaggal, Nasztyenka. Fogjunk hozzá... Hogy érzed magad, öregem?

- Egészséges vagyok, nincs semmi bajom... Régen itt vagy?

- Mondom, három órája várok rád.

- Jó, de előbb...

- Mi az, hogy előbb...

- Mióta jársz ide?

- Hisz elmondtam mindent pár órával ezelőtt. Nem emlékszel már?

Raszkolnyikov gondolkozott. Álomszerű volt minden, ami az imént történt. A maga erejéből nem is tudta felidézni, kérdőn tekintett a barátjára.

- Hm! Elfelejtetted, látom. Igen, sejtettem már akkor, hogy még mindig nem vagy egészen... No de ez a kis alvás jót tett... Komolyan mondom, meg is látszik rajtad. Ügyes gyerek vagy! Hát akkor kezdjük. Mindjárt eszedbe jut. Ide nézz, öregem!

Bontogatni kezdte a csomagot, szemmel látható érdeklődéssel.

- Ez már nagyon nyomta a szívemet, fiam, hidd el. Mert embert kell csinálnunk belőled. Rajta, legfelül kezdjük. Nézd meg ez a sipakot! - És kihúzott a csomagból egy egész rendes, de közönséges formájú, olcsó ellenzős sapkát. - Lesz szíves felpróbálni?

- Majd aztán, később - ellenkezett Raszkolnyikov, és bosszúsan elhárította.

- Ne ellenkezz, barátom, mert aztán már késő lesz. No meg este el se tudnék aludni, hiszen mérték nélkül vettem, csak úgy gondolomformán. Éppen jó! - diadalmaskodott, amikor rápróbálta. - Éppen a te méreted! A fejrevaló, pajtás, az öltözék legfontosabb darabja, hogy úgy mondjam, az ajánlás egy neme. Tolsztyakov barátom, valahányszor nyilvános helyen van, ahol a többi mind kalapban, sapkában áll, kénytelen levenni a fejfedőjét. Mindenki azt hiszi, hogy szolgalélek és azért, pedig egyszerűen restelli azt a verébfészket: szégyenlős természetű. Kegyed is nézze meg, Nasztyenka, íme, két fejék; egyik ez a palmerszton - és előhúzta a sarokból Raszkolnyikov elnyomorított kerek kalapját, amelyet miért, miért nem, palmersztonnak keresztelt -, a másik ez a pompás darab! No, mit gondoltok, mennyit adtam érte? - fordult a lányhoz, mikor látta, hogy a barátja nem szól.

- Húsz kopejkát bizonyosan elkértek érte...

- Húszat! Te csacsi! - tiltakozott felháborodva Razumihin. - Hisz egy húszasért még téged se lehet megkapni! Nyolcvanat adtam érte, azt is csak mivel már viselt. És van egy feltétel: ha elhordtad, jövőre újat adnak, ingyen, bizony isten. Nos, tisztelt uram, most következik az Amerikai Egyesült Államok, ahogy a gimnáziumban mondtuk. Hangsúlyozom: erre a nadrágra büszke vagyok! - Letett Raszkolnyikov elé egy könnyű nyári szövetanyagból való szürke nadrágot. - Sehol egy lyuk, sehol egy foltocska, igazán nagyon elfogadható, ha viselt is, éppen úgy, mint az egyszínű divatos mellény. Hogy hordták már, az csak jó, legalább puhább, jobban simul a testre... Látod, fiam, ha sikert akarsz elérni ezen a világon, szerintem nem kell egyebet tenned, mint alkalmazkodni mindenkor az idényhez. Aki januárban nem kívánja meg a spárgát, sok jó pénzt megtakarít. Így voltam én is ezzel a bevásárlással. Most nyár van, tehát nyári holmit vettem, őszre különben is melegebb kell majd, akkor úgyis eldobod, annál is inkább, mert addigra használhatatlanná válik, ha nem igényeid emelkedése, hát önnön belső fogyatkozásai következtében. Az ára... találd ki, no? Kettő huszonöt! És ne felejtsd el: itt is ugyanaz a feltétel: ha elviselted, jövőre újat adnak ingyen. Fegyajev boltjában csak így vásárolhatsz: egyszer fizetsz, és ez egész életedre szól, mivel többször úgyse lépsz be hozzá. Nos, uram, térjünk át most a lábbelire. Hogy milyen? Természetesen használt az is, de két hónapot kibír, tekintve, hogy külföldi portéka: az angol követségi titkár küldte a múlt héten a zsibvásárra. Mindössze hat napig viselte, de sürgősen kellett neki a pénz. Egy rubel ötven. Nos, jó vétel?

- És ha nem jó a lábára? - vetette közbe Nasztaszja.

- Hogy nem jó? Hát ez mire való, mi? - Razumihin kihúzta zsebéből barátja régi, lyukas, megkérgesedett cipőjét, amelyre vastagon tapadt a rászáradt sár. - Vittem mintát, és erről a szörnyszülöttről megállapították a mértéket. Általában nagy buzgósággal intéztetett az ügy. A fehérneműt illetőleg háziasszonyoddal tanácskoztunk. Íme, egyelőre három rubaska, igaz, pamutáru, de a gallérja divatos... Tehát, igen tisztelt uram... nyolcvan kopejka a sapka, egyéb ruházati cikkek kettő huszonöt, az összesen három rubel és öt kopejka, a cipő egy ötven - mivel nagyon jó még, ez idáig négy ötvenöt; öt rubel a fehérnemű - egy váltásban alkudtuk ki, összes kiadás kilenc rubel és ötvenöt. Marad negyvenöt kopejka rézpénzben, amit ezennel átnyújtok uraságodnak, parancsoljon. Így tehát a ruházatoddal most már rendben vagy, fiam, mivel nézetem szerint a felöltőd nemcsak hogy használható még, de határozottan nemes ruhadarab, hiába, sokat jelent, ha valaki Charmeurnél dolgoztat! A harisnyát és hasonlókat rád bízom. Van még huszonöt rubelünk, és ami Pasenykát meg a szoba bérét illeti, ne legyen rá gondod, mondtam már: korlátlan hitelt ad. Most pedig leszel szíves inget váltani, ki tudja, hátha most már csak az ingedben fészkel az egész nyavalya...

- Hagyj békén! Nem kell! - tiltakozott Raszkolnyikov, aki bosszúsan hallgatta barátja erőltetett mókás beszámolóját a ruhavásárlásról.

De Razumihin nem tágított:

- Az lehetetlen, öregem, akkor mért koptattam a talpamat? Nasztyenka, ne legyen szégyenlős, segítsen; no, meg is vagyunk! - És mégis ráadták a tiszta inget, nem törődve a tiltakozásával. A beteg hátrahanyatlott párnájára, és vagy két percig egy szót sem szólt.

"Még sokáig lesznek itt a nyakamon?" - dohogott magában.

- És milyen pénzből vásároltál? - kérdezte aztán a falat bámulva.

- Hogy milyen pénzből? No, tessék! Hát a te pénzedből, most az előbb hozta az az alkalmazott, mamácskád küldte Vahrusin útján. Ezt is elfelejtetted?

- Emlékszem már... - mormogta hosszú, komor tűnődés után Raszkolnyikov. Razumihin elkomorodott, és aggodalmasan figyelte.

Most nyílt az ajtó és egy vállas, magas férfi lépett a szobába. Raszkolnyikovnak úgy rémlett, látta már valahol.

- Zoszimov! No végre! - kiáltott fel örömmel Razumihin.

Zoszimov magas, kövér ember volt, huszonhét éves, arca puffadt, fakósárga, simára borotvált, egyenes szálú haja halványszőke. Szemüveget viselt, és vastag, kövér ujján jókora aranygyűrűt. Elegáns, bő nyári felöltő és világos nyári nadrág volt rajta, általában minden ruhadarabja bőven szabott, divatos és kifogástalan: az ing hibátlan, az óralánc súlyos. Hanyagul, szinte nehézkesen mozgott, de amellett keresett könnyedséggel; gőgje, noha leplezni szerette volna, minden pillanatban kiütközött. Akik ismerték, kellemetlen embernek mondták, de senki se tagadta, hogy érti a dolgát.

- Kétszer is jártam nálad, öregem... Mint látod, felébredt! - kiáltotta Razumihin.

- Látom, látom... Nos, hogy vagyunk? - kérdezte Raszkolnyikovtól, és figyelmesen nézte, át is ült hozzá a dívány végébe, és amennyire lehetett, mindjárt kényelmesen elhelyezkedett.

- Még mindig túl érzékeny - folytatta Razumihin. - Tiszta inget adtunk rá az előbb, és majdnem sírt.

- Nem is csoda, az ing még ráért volna, amíg ő maga kéri... A pulzus remek. De a fejünk még fáj egy kicsikét, igaz?

- Egészséges vagyok, nincs semmi bajom! - jelentette ki Raszkolnyikov konokul és ingerülten. Hirtelen felült a díványon, szeme megvillant, de mindjárt hátrahanyatlott a párnára, és a falnak fordult.

A doktor jó darabig figyelte.

- Nagyon jó... minden rendben van - mondta bágyadtan. - Evett valamit?

Elmondták neki, mit adtak a betegnek, és megkérdezték, mit ehet.

- Mindent ehet... Levest, teát... Gombát és uborkát persze még nem, és marhahúst se kapjon. No... mit szaporítsuk a szót! - Összenéztek Razumihinnel. - Az orvosság már nem kell, semmi se kell. Holnap megnézem. Sőt, talán még ma eljövök... Szóval...

- Holnap este leviszem sétálni! - mondta Razumihin. - A Juszupov kertbe. Aztán elmegyünk a "Palais de Crystall"-ba.

- Holnap még nem bolygatnám... Különben... egy keveset talán... No, majd akkor beszélünk róla.

- Ejnye, ez bosszantó. Ma este amolyan lakásavatásféle lesz nálam. Két lépés ide, eljöhetett volna, még ha a díványon fekszik is, legalább ott van velünk. Te is eljössz, igaz? Nehogy megfeledkezz róla. Ígérted...

- Kérlek. De lehet, hogy csak később. Nagy trakta lesz?

- Nem mondhatnám. Tea, vodka, hering. Pirogot is kaptok. Csupa magunkféle lesz ott.

- Kik például?

- Innen a környékről csupa új ember, kivéve a bácsikámat. De az is új: tegnap érkezett Pétervárra valami üzleti dologban, sok, ha ötévenként látjuk egymást.

- Kicsoda, micsoda?

- Egy vidéki postán tespedezett egész életében mint postamester, van egy kis nyugdíja, hatvanöt éves, nincs mit mondani róla... Egyébiránt szeretem az öreget. Porfirij Petrovics is eljön, a vizsgálóbíró... nagy jogász. Ismered.

- Az is rokonod talán?

- Szegről-végről. Mért nézel olyan komoran? Amiért egyszer összeszólalkoztatok? Most emiatt nem akarsz eljönni, mi?

- Fütyülök rá.

- Annál jobb. No meg diákok lesznek ott, egy tanár, egy hivatalnok, muzsikus, katonatiszt, Zamjotov is eljön...

- Azt mondd meg, kérlek, mi közöd lehet neked, vagy akár neki - fejével Raszkolnyikov felé intett -, az ilyen Zamjotovokhoz?

- Már megint morog! Hja persze, az elvek! Mindig csak az elvek, mintha rugóra járnál, mozdulni se mersz a magad feje szerint. Véleményem szerint jóravaló gyerek. Nekem ez az egy elvem van, több nem kell. Zamjotov pompás fickó.

- Még csak nem is tisztakezű.

- Hát aztán? Bánja a manó. És ha nem tisztakezű? - csattant fel Razumihin szokatlanul ingerülten. - Tán azt dicsértem rajta, hogy tisztakezű, mi? Csak annyit mondtam, hogy a maga nemében jóravaló. Mit gondolsz, ha mindennemű vizsgálatnak aláveted őket, sok derék embered marad, mi? Fogadok, hogy akkor énértem, szőröstül-bőröstül, sőt, veled együtt nem adnak többet egy sült hagymánál.

- Keveslem, én kettőt is megadnék érted...

- Én teérted csak egyet. Tréfálj csak! Zamjotov még kisfiú, megcibálom a haját. Azon kell lennünk, hogy megnyerjük, nem hogy eltaszítsuk. Azzal ugyan senkit meg nem javíthatsz, ha eltaszítod, hát még az ilyen gyereket. A gyerekemberekkel kétszer olyan óvatosan kell bánnunk. Eh, mit értetek ti ehhez, ti nehézfejű progresszívek. Ha az embert nem becsülitek, magatokat alázzátok le... És ha éppen tudni akarod, van egy közös ügyünk Zamjotovval.

- No, arra kíváncsi vagyok.

- Hát az a festő vagyis mázoló... Azt kihúzzuk a csávából! Különben, most már nincs is semmi baj. Már úgyis világos a dolog, egészen világos. Mi csak gőzt adunk bele.

- Micsoda mázolóról beszélsz?

- Hogyan? Hát még nem mondtam el neked? Komolyan? Persze, éppen csak elkezdtem... Hát az a gyilkosság, emlékszel? Megöltek egy öregasszonyt, egy zálogosnőt, valami hivatalnoközvegyet... szóval ez a mázoló belekeveredett...

- Igen, a gyilkosságról hallottam, még mielőtt te beszéltél volna róla, sőt, érdekelt is az eset... bizonyos szempontból... az újságban is olvastam róla... És azt a...

- Lizavetát is megölték - kottyant közbe Nasztaszja, Raszkolnyikovhoz fordulva. Egész idő alatt ott állt a szobában, az ajtó mellé húzódva, és hallgatta őket.

- Lizavetát? - mormogta Raszkolnyikov majdnem hangtalanul.

- Adott-vett mindig, nem ismerted? Ide, hozzánk is járt pedig, az ingedet javította.

Raszkolnyikov a fal felé fordult, kiválasztott a mocskos, fehér virágos sárga tapétán egy otromba fehér virágot, amelyben barna vonalkák voltak, és elkezdte számlálni: hány szirma van, hány bevágás a szirmokon és hány vonalka? Érezte, hogy keze-lába elzsibbad, egészen elhal, de mozdulni nem is próbált, csak nézte konok kitartással a virágot.

- Szóval, mi van a mázolóval? - vágott a lány szavába feltűnően türelmetlenül Zoszimov, mire az sóhajtott egyet, és elhallgatott.

- Azt is a gyilkosok közé sorolták - folytatta hévvel Razumihin.

- Van ellene bizonyíték? Mi?

- Hogy az ördögbe ne volna! Vagyis éppen ez az: a bizonyíték nem bizonyít semmit, ezt kell kimutatni! Ugyanaz az eset, mint ahogyan az első kettőt lefogták, és gyanúba vették, hogy a csudába is... hja igen, Koch és Pesztrjakov. Pfuj, te, hogy milyen ostobán csinálják, undorító annak is, akit nem érint! Meglehet, hogy Pesztrjakov is ott lesz nálam... Igaz, Rogya, te ismered a históriát, még a betegséged előtt történt, azelőtt való este, hogy a rendőrségen elájultál, amikor éppen erről beszéltek...

A doktor kíváncsian nézett Raszkolnyikovra, de az nem mozdult.

- Hallod-e, Razumihin! Csak figyelem, mi mindenbe nem ártod magad! - jegyezte meg.

- Sebaj, csak azért is kihúzzuk a csávából! - kiáltott Razumihin, és öklével az asztalra csapott. - Mert tudod, mi a legbosszantóbb? Nem is az, hogy hazudnak, a hazugságot még csak meg lehet bocsátani, a hazugság kedves, mert elvezet az igazsághoz. Az a felháborító, kérlek, hogy hazudnak, és a tulajdon hazugságaik előtt hasra esnek. Porfirijt sokra tartom... de tudod, mi zavarta meg az eszüket mindjárt a legelején? Hogy az ajtó zárva volt, és mikor felértek a házmesterrel, nyitva találták, tehát kétségtelen: Koch és Pesztrjakov a gyilkosok. Ez az ő logikájuk!

- Ne tüzelj annyira, csak letartóztatták őket. Lehetetlen, hogy... Hja igaz, avval a Kochhal találkoztam már, ő vásárolta meg az öregasszonytól a ki nem váltott zálogokat, úgy emlékszem, ezt rábizonyították.

- Igen! De még milyen gazember! Váltókat is vásárolt, ezzel kereskedik. Vigye el az ördög. Nem is ez dühít, hát nem érted! Az avult, undok megkérgesedett sablon, az dühít... Pedig csak ebben az egyetlenegy ügyben is micsoda új utat lehetne feltárni! Tisztára pszichológiai adatok alapján rá lehetne vezetni őket a jó nyomra! "De tények vannak a kezünkben, kérem!" Szép. De mikor a tény nem minden, sőt legalább felerészben azon múlik a dolog, hogyan tudunk bánni a tényekkel!

- No és te tudsz bánni a tényekkel, mi?

- Hát befoghatja az ember a száját, amikor tudja, érzi, hogy előrevihetné a dolgot, ha... Ismered részletesen az esetet?

- Arról a mázolóról beszélj már.

- Várj, kérlek, előbb hallgasd végig az egész históriát: pontosan harmadnapon a gyilkosság után, reggel, amikor még javában nyaggatják ott Kochot és Pesztrjakovot, annak ellenére, hogy minden lépésükről be tudtak számolni, és szinte ordítóan nyilvánvaló az igazuk - váratlanul egészen új fordulat adódik. Egy Duskin nevű atyafi, akinek kocsmája van éppen azzal a bizonyos házzal szemközt, beállít a rendőrségre valami skatulyával, egy pár fülönfüggő van benne. Hosszú mesét ad elő: "Tennapelőtt este, úgy nyolc óra után - figyeled a napot, órát? - beállít hozzám Mikolaj mázolósegéd, aki azelőtt is be-benézett hozzám napközben, és hozza eztet ni, ezt a katulát. Nézem, arany fülönfüggő, köves, két rubelt adjak rá, aszongya. Kérdem, hol találta, aszongya: az utcán. Én oszt nem is faggattam tovább - így mondta Duskin -, kezibe nyomtam egy bankócskát (értsd: egy rubelt) -, és gondútam, ha én el nem fogadom, máshoz viszi a zálogot, egykutya, úgyis elissza, és akkor már jobb, ha nálam van, maj meglátom, mit csinálok vele, megnézem közelebbről, oszt ha netalántán kiderülne valami, vagy hallanék valamit, hát beszolgáltatom." Ez persze dajkamese, szemenszedett hazugság, ismerem őkelmét, maga is zálogos, elrejti a lopott tárgyakat, és a harmincrubeles fülönfüggőt bizonyosan nem volt szándéka "beszolgáltatni". Szépen megkopasztotta Mikolajt. Csak aztán megijedt. Vigye el az ördög. De hallgasd csak tovább, mit mondott még: "Ezt a Mikolaj Gyementyevet gyerekkora óta ismerem, földim, ő is a zarajszki járásból való, rjazanyi, mint jómagam. Részegesnek nem részeges éppen, de szereti az itókát. Tudtam, hogy itt a szemközti házban dolgozik, Mitykával festenek, Mitykával egy faluból valók. Mihelyt kezibe vót a pénz, felváltotta, megivott két pohárral egyszerre, fogta a maradék aprót, és elment. Akkor nem vót vele Mityka. Másnap oszt hallom, hogy baltával agyonverték Aljona Ivanovnát meg Lizavetát, és akkor szeget ütött a fejembe az a fülbevaló, tudtam, hogy a megboldogult pénzt adott mindenféle zálogokra. Átmegyek és tudakolódom a házban, de vigyázva, apránként, legelőször persze azt kérdeztem: ott van-e a házban Mikolaj? Mityka aszongya, nincs, Mikolaj kocsmázik, hajnaltájt otthun vót, részegen gyütt haza, és alig tíz percig maradt, oszt elment, azóta színit se látta, és most egyedül kell neki befejezni a munkát. A lakás, ahol dógoztak, ugyanabból a lépcsőházból nyílik, mint a meggyilkolt öregasszonyé, csak az első emeleten. Meghallgattam, de akkor még nem szóltam senkinek - így mondta Duskin -, ellenben a gyilkosságrul kitudakoltam, amit csak lehetett, és hazamentem. De a gyanú csak tovább motoszkált bennem. Ma reggel oszt, nyóc órakor - szóval harmadnapra, figyeled? - látom, Mikolaj gyün, nem mondom, hogy józan, de elázva sincs éppen, érti a szót. Leül a padra, hallgat. Nem is vót ott más az ivóban, csak egy idegen meg egy, aki odajár, az már alutt a padon, no és a két kiszolgálógyerek. »Láttad Mitykát?« - kérdem tőle. Nem, aszongya, nem látta... »Itt se vótál?« Nem, aszongya, tennapelőtt óta. »Hol háltál az éjjel?« - »A Peszkin, a kolomenszkojeieknél.« - »No és azt a fülönfüggőt honnét vetted a minap?« Az utcán szedte föl, aszongya, de látom, hogy nem szívesen felelget, nem is néz rám. »Hallottad-e, hogy abban a házban akkor este ekkor meg ekkor ez és ez történt?« Nem, aszongya, ő semmit se hallott. És ahogy most hallja, kimereszti a szemit, fehér lesz, mint a fal. Én elmondom sorjában, és látom, fogja a sapkáját, fel akar állni. Ott szerettem vóna tartani: »Ne siess, Mikolaj, mondom neki, nem iszol egy pohárkával?« És intek a gyereknek a szememmel, hogy fogja be az ajtót, de mire előgyüvök a söntésasztal mögül, ő kiugrik az utcára, futásnak ered, eltűnik a szegleten, üthetem a nyomát. No, gondolom, hát alapos vót a gyanúm. Ő a bűnös, nincs másképp."

- Nyilván - bólintott Zoszimov.

- Várd ki a végét! Persze hajszolták Mikolajt, lélekszakadva rohantak utána: Duskint lefogták, házkutatást is tartottak nála, Mitykát is lefogták, és alaposan elővették az egész kolomenszkojei társaságot, de csak harmadnap állították elő Mikolajt: itt a közelben kapták el, a Sz... sorompónál, a fogadóban. Odajött, levette az ezüstkeresztjét, és egy pohár vodkát kért. Adtak neki. Pár perccel később az asszony kimegy az istállóba, és látja egy résen át, hogy ott van a szomszédos pajtában, és éppen felkötözi a gerendára az övét, hurkot csinál, rááll a tuskóra, és nyakára akarja tenni a hurkot. No, az asszony kiáltoz, ahogy a torkán kifér, összeszalad a ház. "Ejnye, hát ilyen madár vagy!" - "Vigyetek, azt mondja, ide meg ide, az őrszobára, mindent bevallok!" Bekísérték hát annak rendje-módja szerint ide meg ide, vagyis a mi kerületünkbe, az őrszobára, és gyerünk. Kezdődik a ki vagy, mi vagy, hány éves vagy, "huszonkettő" és a többi. Kérdés: "Mikor Mitykával dolgozott nem látott-e valakit a lépcsőn ekkor meg ekkor?" Felelet: "Járni jártak ott, igaz, de nem figyeltük őket." - " Nem hallottak-e valami zajt, kiabálást vagy valamit?" - "Nem, semmi különöset nem hallottunk." - "No, és tudtad-e, hogy éppen akkor este, abban az órában meggyilkolták és kirabolták ezt meg ezt az öregasszonyt a testvérhúgával együtt?" - "Nem tudtam én semmit, nem is hallottam semmit, Afanaszij Pavlicstól hallottam először, harmadnapra rá, a kocsmában." - "Hát a fülbevaló hogy került hozzád?" - "Az utcán találtam." - "És másnap mért nem mentetek dolgozni Mitykával?" - "Mer elittam a pénzt." - "Hol ittál?" - "Itt meg itt." - "Duskintól mért szöktél meg akkor?" - "Mer nagyon még vótam ijedve." - "Mitől féltél?" - "Hogy elítélnek." - "Hogy félhettél az elítéléstől, mikor tudod, hogy ártatlan vagy?" Akár hiszed, barátom, akár nem, ezt a kérdést is feladták neki, szóról szóra ebben a fogalmazásban. Határozottan tudom, pontosan közölték velem. Nos, hogy tetszik? Hogy tetszik?

- Nem mondom... De hát ott a bűnjel.

- Most nem a bűnjelről beszélek, hanem a vallatásról. Hogy mennyire értik ezek a mesterségüket. Ördög vigye! Szorongatták, addig szorongatták Mikolajt, míg bevallotta: nem az utcán találta, az igaz, a lakásban találta, ahol Mitykával dolgoztak. "Hol, hogyan?" - "Hát csak úgy, hogy egész nap festettük ott a falakat, nyolc óráig ott vótunk, és éppen hazakészülődtünk. Akkor Mityka felkapja az ecsetet, és végigtörli a pofámon, úgy festékesen végigtörölte a pofámon, oszt uzsgyi, kiszaladt, én meg utána. Szaladok le a lépcsőn és kiabálok, ahogy a torkomon kifér, mikor a fordulóhoz érek, hát éppen gyün fölfelé a házmester valami urakkal. Beléjük szaladtam. Hogy hányan vótak az urak, nem tudom. A házmester szidott, meg a másik házmester és a felesége is szidott, egy úr éppen akkor fordult be a kapun valami asszonysággal, azok is szidtak, mivelhogy keresztbe feküdtünk ott a földön Mitykával. Én a hajába kapaszkodtam, és lerántottam a fődre, püföltem, ahogy ott feküdt alattam, ő az üstökömbe markolt és öklözött. De nem haragudtunk egymásra, inkább barátságbul csináltuk, tréfábul. Mityka kiszabadult, és szaladt az utcára, én meg utána, de nem értem utol, hát visszamentem a lakásba magam, mivel még össze kellett szedni a holmit. Rakosgatok ott, várom, hogy majd csak gyün ő is. Egyszer csak az ajtóban, amelyik a lépcsőházra nyílik, a kis falnál, a szegletben rálépek egy katulyára. Nézem - ott fekszik a fődön, papirosba csavarva. A papirost leveszem róla, látom, pici kampócskán csukódik, fogom a kampócskát, kiakasztom - hát egy pár fülönfüggő van benne..."

- Az ajtó mögött? Ott volt? Az ajtó mögött? - kiáltott közbe hirtelen Raszkolnyikov, ijedt, zavaros szemét Razumihinre szögezve. Két kezére támaszkodott, és lassan felült a díványon.

- Ott volt... hát aztán? Téged meg mi lelt? Miért kiabálsz? - És Razumihin is félig felállt.

- Semmi - felelte alig hallhatóan a beteg, visszaereszkedett a párnájára, és megint a falnak fordult. Egy darabig hallgattak mind a hárman.

- Valamit álmodhatott, nincs egészen eszén - mormogta végre Razumihin, és kérdőn nézett a doktorra, aki alig észrevehetően nemet intett.

- Mondd csak tovább. És aztán?

- Aztán? Ahogy a fülbevalót meglátta, elfelejtette a lakást is, Mitykát is, fogta a sapkáját, és szaladt Duskinhoz, megkapta, mint már tudjuk, a rubelt, nyomban el is itta, de hazudott, Duskinnak azt mondta, a járdán találta. A gyilkosságról pedig rendületlenül ezt hajtogatja: "Nem láttam, nem hallottam semmit, harmadnap tudtam meg." - "No, és miért nem mutatkoztál azóta?" - "Mer féltem." - " És miért akartad felkötni magad?" - "Merthogy azt gondoltam..." - "Mit gondoltál?" - "Hogy elítélnek." Idáig van. És ezek után mit gondolsz mi az ő következtetésük?

- Mit gondoljak? Nyomnak mindenesetre nyom, akárhogy vesszük is. Tény. Szabadon csak nem ereszthették a mázolódat...

- Ugyan, hisz egyenesen gyilkosnak tekintik! Semmi kétségük...

- Ez nem igaz. Most az indulat beszél belőled. És hát a fülbevaló? Te is belátod, remélem, hogy ha éppen azon a napon, abban az órában az ő kezébe került az öregasszony ládikájából, hát valahogyan oda kellett kerülnie, te is belátod. Nyomozásnál ez nem kicsiség.

- Hogy került hozzá! Hogy került hozzá! - tüzelt Razumihin. - Te, az orvos, akinek első kötelessége az embert kiismerni, és alkalmad is van rá, több, mint akármelyikünknek, éppen te ne látnád mindabból, amit most megtudtál róla, hogy milyen ember ez a Mikolaj? Nem látod első pillantásra, hogy minden, amit a kihallgatáson vallott, szentigaz? Pontosan úgy került a kezébe, ahogy mondja: rálépett és felvette!

- Szentigaz! Ugyanakkor maga is beismerte, hogy először hazudott.

- Ide hallgass! De jól figyelj: a házmester meg Koch, Pesztrjakov és a másik házmester és az elsőnek a felesége, meg az asszony, aki éppen ott élt náluk a házmesterszobában, és Krjukov udvari tanácsos, aki abban a pillanatban szállt ki a bérkocsiból, és bejött a kapun, hölgyével karonfogva - mind látták, nyolc vagy tíz tanú állítja egyhangúlag, hogy Mikolaj a földre teperte Mitykát, ráhasalt, gyomrozta, az meg a hajába markolt, és őt öklözte. Keresztbe feküsznek a kapuban, mindenkinek az útjában, szidják őket jobbról-balról, de ők, "mint két vásott kölyök" (szó szerint idézem a tanúkat), egymáson hemperegnek, kurjongatnak, verekszenek, hahotáznak, mindkettő teli torokkal hahotázik, a legmókásabb pofával, és aztán kergetik egymást, végig az utcán, igazán úgy, mint a gyerekek. Hallod ezt? És most gondolj bele, de alaposan: odafönn a két holttest még meleg, úgy találták, melegen! Ha ők a gyilkosok, vagy mondjuk, csak Mikolaj, ők törték fel és fosztották ki a ládát, vagy ha csak részük volt is valami módon a rablásban, hát engedj meg egyetlen kérdést: összefér ez a lelkiállapot, a kurjongatás, hahota, gyerekes dulakodás a kapuban baltával, vérrel, gonosz fortéllyal, rablással, bujkálással? Embert öltek, éppen most, hisz legföljebb öt-tíz perc telhetett el, ha egyszer a két test még meleg volt, egyszerűen otthagyják a holttesteket, meg tárva-nyitva a lakást, noha tudják, hogy rögtön bemennek oda többen is, a zsákmánnyal se törődnek, ahelyett a földön hancúroznak, mint két kölyök, és hahotáznak, magukra vonják a közfigyelmet, és ezt tíz tanú egyhangúan bizonyítja!

- Különös, kétségtelenül. Persze hogy lehetetlen, de...

- Nem, barátom, semmi de. És ha a fülbevaló, amely éppen aznap, abban az órában került Mikolaj kezébe, fontos terhelő bizonyíték ellene, ámbár a vallomása alapján elég egyszerűen magyarázható, és így csak kétséges bizonyíték, akkor számba kell venni a mentő bizonyítékokat is, annál inkább, mert megcáfolhatatlanok. De azt kérdem tőled, jogtudományunk jellegét ismerve feltételezed róluk, hogy elfogadják, képesek elfogadni ezt a tisztán csak pszichológiai lehetetlenségen alapuló adatot kétségtelen, és minden tárgyi bizonyítékot halomra döntő bizonyítéknak? Nem, barátom, nem teszik, semmi esetre, mert hiszen megtalálták nála a skatulyát, és el akarta emészteni magát, "erre nincs más magyarázat, mint hogy ő a bűnös". Ez a lényeg, látod, ez az, ami engem feldühít.

- Igen, igen, feldühít, azt látom. Várj csak, egyet elfelejtettem megkérdezni: mivel bizonyítják, hogy a fülbevaló valóban az öregasszony ládájából való?

- Be van bizonyítva - felelte Razumihin elkomorodva és kedvetlenül. - Koch felismerte, megnevezte a zálogtulajdonost, és az igazolta, hogy az övé.

- Az már baj! De most még egy kérdés: Mikolajt nem látta senki azalatt, amíg Kochék felmentek a lépcsőn, és nem lehet az alibijét valami módon bizonyítani?

- Éppen ez az! Senki se látta - felelte Razumihin bosszúsan. - Itt a hiba. Még Koch és Pesztrjakov se látták őket felfelé menet, bár az ő vallomásuk most már úgyse érne sokat. "Láttuk, hogy a lakás nyitva van - azt mondják -, és hogy alighanem dolgoznak ott, de nem figyeltük, mikor elmentünk az ajtó előtt, nem is emlékszünk pontosan, hogy láttunk-e ott munkásokat, vagy nem."

- Hm. Szóval az egyetlen ellenérv az volna, hogy dulakodtak és hahotáztak. Nem mondom, elég nyomós érv, de... Engedd meg: hogy magyaráznád te a tényt? Szerinted hogy kerülhetett a kezébe a fülbevaló, ha csakugyan úgy történt minden, ahogy ő állítja?

- Hogy magyarázom? Mi van itt magyaráznivaló? Világos! Legalábbis világosan mutatja az utat, amelyen nyomozni kell, éspedig éppen a skatulya mutatja. A skatulyát az igazi gyilkos ejtette el. Benn volt a lakásban, mialatt Koch és Pesztrjakov zörgettek, a beakasztott ajtó mögött kuporgott, de Koch, az ostoba, elment onnan, és akkor ő kiugrott az ajtón, leszaladt, nem volt más menekülése. A lépcsőről aztán, mivel Koch, Pesztrjakov meg a házmester már jöttek fölfelé, besurrant az üres lakásba, ahonnan Mitykáék egy szempillantással előbb szaladtak ki, és az ajtó mögött állt, mialatt a házmester harmadmagával felment, kivárta, míg a lépések elhalnak, és akkor szépen lesétált, éppen amikor a két dulakodó kiszaladt az utcára, az emberek elszéledtek, és egy lélek se volt a kapualjban. De az is lehet, hogy látták, csak nem figyeltek rá, vagy talán nem elegen járkálnak ott? A skatulya az ő zsebéből esett ki, mialatt az ajtó mögött állt; nem vette észre, hogy kiejtette, mivel egyéb gondja volt. De éppen a skatulya elég világosan mutatja, hogy ott kellett állnia. Szóval ennyi az egész!

- Ravasz! De nem, öregem, ez nagyon ravasz. Túlságosan ravasz.

- Miért? Azt mondd meg, miért?

- Nagyon is összevág minden... simán szövődik... mint a színpadon.

- Eh! - Razumihin vissza akart vágni, de abban a pillanatban nyílt az ajtó, és egy új, mindnyájuk előtt ismeretlen személy jelent meg.

Már nem egészen fiatal, termetes úriember volt az illető, minden mozdulata kimért, arca gyanakvó és mogorva. Azon kezdte, hogy az ajtóban megállt, és leplezetlen méltatlankodással körülnézett, mintha azt kérdezné a tekintetével: "Hát én meg hova kerültem?" Bizalmatlanul, sőt kényeskedő ijedséggel, szinte felháborodva vizsgálta Raszkolnyikov szűk és alacsony "hajófülkéjét". Aztán továbbhordozta rendületlenül csodálkozó tekintetét, míg végül magán Raszkolnyikovon állapodott meg, aki félig felöltözve, borzasan, mosdatlanul feküdt a nyomorúságos, mocskos ottománján, és ugyancsak merőn nézte őt. Akkor az ismeretlen, éppen olyan habozva, a másik borotválatlan, borzas alak, Razumihin vizsgálásába fogott, aki a maga részéről merészen kérdő szemét egyenesen rászegezte, anélkül, hogy helyéről elmozdulna. Vagy egy percig tartott a feszült hallgatás, és utána - amint az várható is volt - csekély színváltozás következett. Az újonnan érkezett úriember nyilván megértette bizonyos apró, noha elég szembeszökő jelekből, hogy "fokozottan szigorú fellépéssel" itt, ebben a "hajófülkében" egyszerűen semmire sem megy, tehát némileg felengedett, és udvariasan, noha még mindig szigorúan és minden szótagot külön megnyomva, ezt a kérdést intézte Zoszimovhoz:

- Rogyion Romanics Raszkolnyikov úr, egyetemi hallgató, illetőleg volt hallgató?

A doktor nagy lassan megmozdult, és talán felelt volna neki, ha Razumihin - akit senki se kérdezett - elébe nem vág:

- Ez az itt, a díványon, ni. Mit akar tőle?

A bizalmas "mit akar tőle" valósággal megrendítette a méltóságos úriembert, már-már odafordult a közbeszólóhoz, de még idejében erőt vett magán, és gyorsan újra Zoszimovra nézett.

- Ő Raszkolnyikov! - mormogta Zoszimov, fejével a beteg felé intve. Ásított egyet, szokatlanul nagyra tátva a száját, és szokatlanul sokáig tartva úgy, aztán lassan benyúlt a mellényzsebébe, kihúzta nagy, domború, dupla fedelű aranyóráját, felkattantotta, megnézte, és éppen olyan lassan, lomhán visszacsúsztatta.

Raszkolnyikov, aki eddig egész idő alatt szótlanul feküdt, konok kitartással, minden gondolat nélkül nézte a jövevényt. Arca most, hogy az érdekes tapétavirágokról elfordította, feltűnően sápadt volt, és olyan szenvedő, mintha fájdalmas műtéten vagy kínvallatáson esett volna át az imént. De az ismeretlen úriember lassanként magára vonta figyelmét: fokozódó érdeklődéssel, aztán megütközéssel, gyanakodva, sőt végül érdeklődéssel nézte. És amikor Zoszimov feléje intett a fejével, és azt mondta: "Ő Raszkolnyikov!" - hirtelen felemelkedett valósággal felpattant, és ágyában ülve kihívó, de gyenge, szaggatott hangon megszólalt:

- Igen, Raszkolnyikov vagyok! Mi tetszik?

A vendég figyelmesen megnézte, és nagy nyomatékkal mondta:

- Pjotr Petrovics Luzsin. Azt hiszem, joggal remélhetem, hogy nevem nem ismeretlen ön előtt.

De ő egészen mást várt, és bambán, szórakozottan bámult rá, egy szót se szólt, mintha csakugyan először hallaná a nevet.

- Hogyan? Lehetséges volna, hogy mindeddig nem méltóztatott értesítést kapni? - kérdezte Pjotr Petrovics megütközve.

Raszkolnyikov válasz helyett lassan visszadőlt a párnára, két karját a feje alá dugta, és a mennyezetet kezdte bámulni. Luzsin arcán szomorúság jelent meg. A doktor és Razumihin most még kíváncsibban vizsgálták, úgyhogy végül is zavarba jött.

- Feltételeztem, sőt bizonyosra veszem - motyogta -, hogy a levél, amely több mint tíz napja, kevés híján két hete elment...

- Ide hallgasson, mért kell az ajtóban állnia? - vágott a szavába Razumihin. - Ha mondanivalója van, hát üljön le, ketten nem férnek el ott Nasztaszjával. Húzódj csak félre egy kicsit, Nasztyenka, ereszd ide. No, jöjjön, szék is van itt. Bújjon be!

A maga székét elhúzta az asztaltól, hogy a térde meg az asztal között valami kevés hely maradjon, és ebben a kényelmetlen pozitúrában várta, amíg a vendég "bebújik". A pillanat olyan volt, hogy szabadkozásról szó sem lehetett, az úriember sietve és botladozva befurakodott a keskeny közön. Székéhez érve leült, és gyanakodva vizsgálta Razumihint.

- Ne zavartassa magát - vetette az oda. - Rogya öt napja beteg, három napig eszméletlen volt, de most már felocsúdott, sőt evett is jó étvággyal. Ez itt az orvosa, az előbb vizsgálta meg, én pedig volt egyetemi hallgató vagyok, a Rogya cimborája, én dajkálom, úgyhogy mi nem számítunk, ne is törődjék velünk, mondja el nyugodtan, mit kíván.

- Nagyon köszönöm. De nem fárasztom a beteget a jelenlétemmel, beszédemmel? - kérdezte Zoszimovtól.

- N-nem - motyogta az -, sőt talán még el is szórakoztatja. - És megint ásított.

- Ó, hisz már régen jól van, reggel óta! - folytatta Razumihin, olyan fesztelenül, olyan keresetlen egyszerűséggel, hogy Pjotr Petrovics meggondolta a dolgot, és most már nekibuzdult, részben talán azért is, mert hiszen a rongyos és arcátlan fickó tudtára adta, hogy egyetemi hallgató.

- A kedves édesmama... - kezdte.

- Hm! - hümmögött jó hangosan Razumihin, mire a vendég kérdő szemmel feléje fordult.

- Semmi, semmi, csak folytassa... - Luzsin vállat vont.

- A kedves édesmamája már akkor elkezdte azt a levelet, amikor én ott tartózkodtam náluk. Ideérkezésem után szándékosan vártam néhány napig a látogatásommal, azt hittem, így teljes bizonyossággal számíthatok rá, hogy addigra mindenről értesült. És most, a legnagyobb csodálkozásomra...

- Tudom, tudom! - vágott közbe Raszkolnyikov, olyan arckifejezéssel, mintha nem bírná türtőztetni bosszúságát. - Szóval maga az? Maga a vőlegény? Tudom, igen. Eleget tudok.

Pjotr Petrovics határozottan megsértődött, de nem szólt. Feszülten gondolkodott, hogy megértse, mit jelenthet ez. Egy hosszú percig csend volt.

Raszkolnyikov pedig, aki válasza közben félig feléje fordult, most megint merőn, sőt valami sajátságos kíváncsisággal vizsgálta, mintha az előbb nem elég alaposan nézte volna meg, vagy most valami újat, meglepőt fedezne fel rajta. Még fel is támaszkodott az ágyán, külön emiatt. Valóban volt valami szembeszökő furcsaság Pjotr Petrovics egész megjelenésében, mégpedig olyan, ami ezt a tiszteletlenül odavetett "vőlegény" címet igazolta. Először is meglátszott, sőt nagyon is feltűnően látszott rajta, hogy buzgón kihasználta ezt a néhány fővárosi napját, és tőle telhetően kicsípte-csinosította magát a menyasszonya fogadására - ami egyébiránt nem bűn, és nagyon is megbocsátható. Még az is megbocsátható lett volna, hogy maga is tudja, sőt bizonyos önelégültséggel veszi tudomásul előnyös átalakulását - elvégre vőlegénysorban volt. Ruhájának minden darabja éppen most került ki a szabó keze alól, és hibátlan, kivéve talán azt az egyet, hogy nagyon is új minden darab, és nagyon is elárulja az említett célt. Még gavalléros, vadonatúj, kerek kalapja is erről tanúskodott: túlságos tisztelettel bánt vele, túlságosan vigyázva tartotta kezében. És erről árulkodott a gyönyörű, lila színű, valódi Jouvenet-kesztyű, már azzal is, hogy nem húzta fel, csak kézben viselte, parádénak. Öltözékén a világos, fiatalos színek uralkodtak: csinos, nyári, drapp árnyalatú zakó volt rajta, könnyű, világos nadrág és a hozzá való mellény, újonnan vásárolt finom ing, habkönnyű, rózsaszín csíkos batiszt nyakkendő, és ami a legfontosabb: minden illett az arcához. Hallatlanul friss, sőt szép arca volt, és különben sem árulta el a negyvenöt esztendőt. A sötét pofaszakáll tetszetős keretbe fogta, különösen szép volt a két tömött barkó a simára borotvált, tükörfényes áll két oldalán. Haját, amely egyébként alig-alig deresedett, fodrász fésülte és göndörítette, de még ez sem mutatta nevetségesnek vagy ostobának a képét, bár az ilyen, fodrász göndörítette haj többnyire így hat, mert óhatatlanul az esküvőjére induló németet juttatja eszébe az embernek. Ha mégis volt valami kellemetlen, sőt visszataszító ezen a szabályos és tiszteletet keltő arcon, akkor az más okból eredt. Raszkolnyikov, miután Luzsin urat ilyen tapintatlanul szemügyre vette, maró gúnnyal elmosolyodott, visszaereszkedett a párnájára, és megint a mennyezetet bámulta.

De Luzsin erőt vett magán, nyilván elhatározta, hogy egyelőre nem veszi észre ezeket a furcsaságokat.

- Rendkívül, igazán rendkívül sajnálom, hogy ilyen állapotban találom önt - szólalt meg újra, noha nehezére esett megtörni a csendet. - Ha tudom, hogy gyengélkedik, előbb felkeresem. De hát az a sok szaladgálás, gondolhatja! Ráadásul egy igen fontos ügyvédi teendőm is van éppen, a felső bíróságnál. Nem szólva egyéb természetű gondjaimról... kitalálja, ugye, mire célzok? Szeretteit, vagyis édesmamáját és testvérkéjét minden órában várom...

Raszkolnyikov megmozdult, és mondani akart valamit, arcán izgatottság látszott. Pjotr Petrovics megállt és várt, de mivel semmi se következett, folytatta:

- Minden órában... igen. Szállást is szereztem már számukra ideiglenesen...

- Hol? - kérdezte gyenge hangon Raszkolnyikov.

- Itt a szomszédságban... A Bakalejev házban...

- A Voznyeszenszkijen van - szólt közbe Razumihin. - Két emelet csupa bútorozott szoba, Jusin kereskedőé, jártam már ott.

- Igen, kérem, bútorozott szoba...

- Undorító egy hely! Piszkos, bűzös, no meg kétes hírű is, a botrány se ritkaság; tudja az ördög, ki mindenki nem lakik ott. Én is valami botrány miatt mentem akkor oda. De olcsó, az bizonyos.

- Én természetesen nem tájékozódhattam ennyire pontosan, tekintve, hogy magam is idegen vagyok itt - felelte sértődötten Pjotr Petrovics. - Különben is rendkívül tiszta két szobácska, és mivel csak igen rövid időre szól... Egyébként sikerült megfelelő lakást is találnom már, vagyis a jövőre szólót... - fordult most Raszkolnyikovhoz - most rendezem be. Addig magam is bútorozott szobában húzódom meg, két lépésre ide, Lippewechsel asszonyságnál, egy fiatal barátom, Andrej Szemjonovics Lebezjatnyikov lakásában, ő ajánlotta nekem a Bakalejev házat...

- Lebezjatnyikov? - kérdezte Raszkolnyikov elnyújtva a szót, mintha mozdulna valami az emlékezetében.

- Igen, Andrej Szemjonovics Lebezjatnyikov, minisztériumi hivatalnok. Méltóztatik talán ismerni?

- Igen... nem...

- Bocsánat, azt hittem, azért kérdi. Annak idején én voltam a gyámja... nagyon rokonszenves fiatalember... és halad a korral... Különben is, mindig örülök, ha fiatalokkal érintkezhetem, általuk ismeri meg az ember az újat - mondta és bizakodva nézett végig a jelenlevőkön.

- Hogy érti ezt? - kérdezte Razumihin.

- A legkomolyabban, hogy úgy mondjam, a dolgok lényegét illetően - kapott örömmel a szón Pjotr Petrovics. - Mert látják, uraim, én tíz éve nem jártam Pétervárott. Mindaz, ami új itt most nálunk, a reformok, eszmék, nem mondom, eljutottak hozzánk is, vidékre, de ha mindent világosan akar látni az ember, itt kell lennie Pétervárott. Igen, uraim, az én véleményem szerint úgy láthatunk, úgy tudhatunk meg legtöbbet, ha fiatal nemzedékünket figyeljük. És megvallom: sok örvendeteset tapasztaltam.

- Például?

- Kérdése nagyon is átfogó, uram. Lehetséges, hogy tévedek, de nekem úgy rémlik, világosabbak a nézetek, mondhatnám, több a kritika, az életrevalóság...

- Ez igaz - szűrte fogai között a doktor.

- Nem igaz! Életrevalóságról szó sincs! - ellenkezett Razumihin. - Az életrevalóságot nem könnyen adják, nem hull ölünkbe az égből. És jóformán kétszáz éve mindenből ki vagyunk rekesztve... Az eszmék, nem mondom, erjednek - fordult most Pjotr Petrovicshoz -, jó szándék is van, ha gyermekded is, még becsületességgel is találkozunk, annak ellenére, hogy - honnan, honnan nem? - szinte elözönlenek bennünket a gazemberek. De életrevalóság még sincs. Az még gyerekcipőben jár.

- Ebben nem értünk egyet - ellenkezett látható örömmel Pjotr Petrovics. - Sok a túlzás, persze, van, ami nem egészséges, de legyünk elnézéssel: a túlzást sokszor éppen az ügybuzgalom okozza, meg az, hogy a körülmények, amelyek között dolgaink fejlődnek, nem egészségesek. Ha kevés történt még eddig, az azért van, mert időnk is kevés volt. Nem is szólva eszközeinkről. Én személyesen úgy vélem, amennyiben a véleményem érdekli önöket, hogy igenis, történt egy és más: új, hasznos eszmék terjedtek el és néhány új, hasznos könyv a régi, álmodozó, regényes művek helyett. Az irodalom mind érettebb színezetű, sok káros előítéletet kiirtottak és kipellengéreztek... Egyszóval: visszavonhatatlanul elszakadtunk a múlttól, és ez, szerintem, maga is sokat jelent...

- Jól megtanulta! Bemutatja a tudományát! - szólalt meg váratlanul Raszkolnyikov.

- Hogy mondta, uram? - kérdezte Luzsin, mert nem hallotta tisztán, de válaszra hiába várt.

Zoszimov sietett közbevetni:

- Igen, önnek igaza van.

- Ugye, igazam van? - Luzsin nyájasan nézett rá. - No, ismerje el ön is - folytatta Razumihinhez fordulva, most már egy kicsit diadalmasan és fölényeskedve; kicsibe múlott, hogy a "fiatalember"-t is hozzá nem tette. - Ismerje el, hogy igenis van haladás, vagy amint ma mondják: "progresszió"... legalábbis a tudományban és a közgazdaság tanaiban.

- Közhely!

- Nem, uraim, ez nem közhely! Teszem azt eddig arra tanítottak, hogy "szeresd felebarátodat", és ha szerettem, mi következett ebből? - folytatta Pjotr Petrovics talán felesleges sietséggel. - Hogy széthasítottam köntösömet, és megosztottam a felebarátommal, így aztán mind a ketten félmeztelenül maradtunk. Mint a közmondás tartja: "Aki két nyulat hajt, egyet sem fog." Ma viszont a tudomány azt hirdeti: szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel a világon mindennek alapja a magánérdek, ha magadat szereted, dolgaidat is úgy intézed, ahogyan kell, és köntösöd ép marad. A gazdaságtudomány pedig még hozzáteszi, hogy mennél több a jól intézett magánügy, az ép köntös a közösségben, annál szilárdabb a társadalom alapja, és annál jobban fejlődhet benne a közügy. Egyszóval: ha kizárólag és csupáncsak magamnak szerzek, azzal szerzem a legtöbbet mindenki számára, elérem, hogy felebarátomnak is valamivel több jusson egy rongyos köntösnél, és azt ne egyes magánszemélyek nagylelkűségének köszönhesse, hanem a közös jólétnek... A gondolat egyszerű, de sajnos, későn fedeztük fel, sokáig eltakarta előlünk a fellengzős álmodozás, noha azt hinné az ember, hogy nem is kell hozzá éles ész...

- Bocsásson meg, de én sem vagyok elég éles eszű - vágta el kurtán a szavát Raszkolnyikov -, és jobb, ha abbahagyjuk. Bizonyos célom volt ezzel a beszélgetéssel, máskülönben az ilyen önmegnyugtató fecsegés, az elcsépelt szólamok cséplése, amit három év óta hallunk, annyira undorít, hogy pirulok, bizony isten, még ha más kezdi is rá a jelenlétemben, nemhogy én magam tegyem. Ön persze sietett eldicsekedni az ismereteivel, és ez megbocsátható, nem is ítélem el érte. Csak tudni akartam, kicsoda, micsoda, mert látja, az utóbbi időben annyi ilyen-amolyan iparlovag kapaszkodott a közügyek szekerébe, és akármihez is nyúltak, úgy összemaszatoltak mindent a maguk érdekeivel, hogy most már igazán csupa mocsok az egész. Szóval, hagyjuk abba!

- No de, kedves uram - kezdte megbántott méltósággal Luzsin -, csak nem azt óhajtja tudtomra adni csöppet sem választékos szavaival, hogy én is...

- Ó, bocsánat, bocsánat... Hogy is tehetnék ilyet! De hagyjuk, mondom! - vágott közbe Raszkolnyikov, és Zoszimovhoz fordulva, egyszerűen folytatta megkezdett beszélgetésüket.

Pjotr Petrovics volt olyan okos, hogy a magyarázatot rögtön elfogadja, különben is legfeljebb két percig szándékozott még maradni.

- Remélem, ha felgyógyult, lesz alkalmunk új ismeretségünket elmélyíteni - mondta Raszkolnyikovhoz fordulva -, tekintettel a már említett körülményekre... Elsősorban gyógyulást kívánok...

Raszkolnyikov még a fejét se mozdította feléje. Pjotr Petrovics már fel akart állni, amikor Zoszimov határozottan kijelentette:

- Egyik zálogtulajdonos a gyilkos!

- Feltétlenül - bólintott Razumihin. - Porfirij nem árulja el, mire gondol, de sorra kihallgatja a zálogtulajdonosokat...

- A zálogtulajdonosokat? - kérdezte hangosan Raszkolnyikov.

- Úgy van. Hát aztán?

- Semmi...

- És honnan keríti elő őket? - kérdezte a doktor.

- Néhányat Koch nevezett meg, volt, akinek a neve fel volt írva a zálog borítópapirosára, és önként is jelentkeztek többen, mikor hallották...

- Hát igen, agyafúrt, tapasztalt gazember lehet! Micsoda merészség! Micsoda biztonság!

- Látod, éppen ez az, hogy nem! - vágta rá Razumihin. - Emiatt tévedtek rossz útra valamennyien. Én, ellenkezőleg, azt állítom: ügyetlen és tapasztalatlan, valószínűleg kezdő. Ha abból indulsz ki, hogy minden tervszerűen történt, és agyafúrt gazemberrel van dolgunk, az egész valószínűtlen. Viszont, ha ügyetlen kezdő, hát világos, hogy a véletlen mentette ki a bajból. Mit nem tehet a véletlen, kérlek! Talán nem is számolt akadályokkal! Arra gondolj, hogy vitte ki a tervét: összeszedi a tíz-húsz rubeles tárgyakat, teletömködi a zsebét, a ládában turkál a rongyok között, a felső komódfiókban meg egy skatulyában másfél ezret találtak csak készpénzben, azonkívül még értékpapírokat. A rabláshoz se értett, csak ölni tudott, mást nem. Az első lépése volt, mondom, a legeslegelső, elvesztette a fejét. Nem a ravaszsága mentette meg, csakis a véletlen!

- Ha nem tévedek, arról a minapi esetről beszélnek, az öreg hivatalnokné meggyilkolásáról - avatkozott a beszélgetésükbe a doktorhoz fordulva Luzsin, aki már kalappal, kesztyűvel a kezében állt, de távozása előtt még szeretett volna egy-két okos szót ejteni. Nyilván nagyon fontos volt neki, hogy jó benyomást tegyen, és a hiúság legyőzte benne a mértéktartást.

- Igen. Hallott róla?

- Hogyne. Hiszen ott történt a szomszédságban...

- Tudja a részleteket is?

- Azt nem mondhatom. De különben is, engem más körülmény érdekel, hogy úgy mondjam, maga az egész kérdés foglalkoztat. Nem beszélek arról, hogy a bűnözés az alsó néposztályban annyira elharapózott az utolsó öt évben, hogy szüntelenül gyújtogatnak, rabolnak mindenfelé, engem az döbbent meg, hogy úgyszólván ezzel párhuzamosan, a felső rétegekben is terjed a bűnözés. Itt egy volt diák az országúton kirabolja a postát, ott előkelő, legalábbis társadalmi rangjuk szerint előkelő emberek bankót hamisítanak. Moszkvában egész bandát fogtak el, akik az utolsó nyereménykölcsön kötvényeit hamisították, és a főbűnösök között van egy világtörténelem-tanár. Követségi titkárunk életére törnek külföldön holmi titokzatos pénzügyletek miatt...

És ha ezt az öregasszonyt az egyik zálogtulajdonos gyilkolta meg, nyilván az is az úri osztályból való, tekintve, hogy a köznép nem szokott aranytárgyakat zálogba adni. Mivel magyarázzuk társadalmunk rétegének ezt az erkölcsi züllését?

- Eltolódások a gazdasági helyzetben... - vetette közbe Zoszimov.

- Hogy mivel magyarázzuk? - csattant fel Razumihin. - Éppen az a megrögzött élhetetlenség a magyarázat.

- Hogy érti ezt, uram?

- Mit felelt a maga világtörténelem-tanára ott Moszkvában arra a kérdésre, hogy mért hamisított kötvényeket? "Ki így gazdagszik meg, ki amúgy, én is szerettem volna mentül hamarább meggazdagodni!" Pontosan nem emlékszem a szavakra, de az értelmük ez volt: mentül előbb, fáradság nélkül, csak úgy potyára. Megszoktuk, hogy a készből élünk, pórázon vezetnek, előre megrágják az ételünket. Aztán egyszer csak üt az óra, és kiderül, hogy ki mennyit ér.

- Jó, de hát az erkölcs! Elvégre vannak törvények...

- Maga mért háborog? - szólt közbe váratlanul Raszkolnyikov. - Hiszen az elmélete szerint így van rendjén.

- Az én elméletem szerint?

- Gondolja csak végig, következetesen, amit az előbb itt prédikált, és kiderül, hogy szabad embert ölni.

- Már megbocsásson! - fakadt ki Luzsin.

- Nem, kérlek, ez nincs így! - tiltakozott Zoszimov is.

Raszkolnyikov sápadtan feküdt, felső ajka remegett, melle zihált.

- Mindennek van határa - folytatta méltósággal Luzsin. - A gazdasági elv még nem gyilkolásra való biztatás, ezt még csak feltenni is...

- Igaz, hogy azt mondta a menyasszonyának - akaszkodott a szavába Raszkolnyikov dühtől remegő hangon és a sértegetés örömével -, azt mondta neki mindjárt, amikor beleegyezését kapta, hogy örül a szegénységének, mert sokkal helyesebb szegény lányt elvenni feleségül, aki felett aztán uralkodhat az ember, és szemére vetheti, hogy jót tett vele...

- No de uram! - csattant fel Luzsin mérgesen és felháborodva. Elvörösödött, nagy zavarban volt. - Kedves uram... így kiforgatni az ember szavát! Már megbocsásson, de kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy a hírek, amelyek fülébe jutottak, jobban mondva, amelyeket fülébe juttattak, a valóságnak még az árnyékát is nélkülözik... Gyanítom is, hogy ki az, aki... ezt a nyilat... szóval, a kedves édesmama... Különben is, már régen látom, hogy egyébként kiváló tulajdonságai mellett, némileg fellengzős és regényes hajlamú... De azért álmomban se tételeztem volna fel, hogy ennyire eltorzítja képzeletében a dolgokat... így félreérti és félremagyarázza... Elvégre is... elvégre is...

- Tudja, mit? - kiáltott rá Raszkolnyikov, és félig felemelkedve rászegezte tekintetét, szinte átdöfte villogó szemével. - Tudja, mit?

- Nos, uram? - Luzsin megállt, és sértődött, kihívó arccal várt. Néhány másodpercig csend volt.

- Hogy ha csak még egyszer... egyetlenegy szóval is említeni meri az anyámat, hát legurítom a lépcsőn.

- Mi lelt, te?

- Szóval, így vagyunk! - Luzsin elsápadt, ajkába harapott. - Mondok önnek valamit, uram - kezdte egy kis szünet után. Minden erejével fékezni igyekezett magát, de mégis elfulladt a hangja. - Már régen érzem, mihelyt beléptem, rögtön megéreztem az ellenséges indulatot, de szántszándékkal itt maradtam, mert meg akartam erről győződni. Sok mindent megbocsátok egy beteg embernek és rokonnak, de ezek után... önt, uram... soha többé...

- Nem vagyok beteg! - kiabált Raszkolnyikov.

- Annál rosszabb...

- Menjen a pokolba!

De Luzsin úgyis ment már, szónoklatát be se végezte, átbújt megint a szék és az asztal között - Razumihin ezúttal felállt, hogy helyet adjon neki. Senkire se nézett, még Zoszimovnak se biccentett, aki már régen integetett neki, hogy hagyja békén a beteget. Kiment, és óvatosságból vállmagasságig emelte a kalapját, mikor derekát meghajtva, kilépett az ajtón. Még háta görbülete is kifejezte, hogy szörnyű sérelemmel távozik.

- No de hogy lehet... hogy lehet így... - mormogta Razumihin elképedten a fejét csóválva.

- Hagyjatok magamra! Hagyjatok! - dühöngött Raszkolnyikov. - Békén hagytok végre, ti hóhérok? Nem félek tőletek! Most már senkitől se félek!... Ki innen! Egyedül akarok lenni! Egyedül!

- Gyerünk - mondta a doktor, és intett Razumihinnek.

- De hát itt hagyhatjuk így?

- Gyerünk! - ismételte határozottan Zoszimov. Ekkor Razumihin is meggondolta, és kisietett, hogy utolérje.

- Ha nem fogadunk szót neki, még rontottunk volna az állapotán - mondta a doktor már a lépcsőn lemenet. - Ingerelni a világért sem szabad.

- De hát mi a baja?

- Csak érné valami kellemes impulzus, az sokat érne. Az előbb még jó kedélyállapotban volt... Mert látod: valami nyomja a lelkét. Ránehezedik, és nem mozdul... ez aggaszt, barátom. Pedig így van!

- És ha éppen ez az úriember, ez a Pjotr Petrovics a baja? Beszédükből nyilvánvaló, hogy el akarja venni a Rogya húgát, és erről levélben értesítették éppen mostanában, mielőtt megbetegedett...

- Úgy van. Az ördög hozta ide éppen most. Lehet, hogy mindent elrontott. És észrevetted, hogy minden közömbös előtte, semmire sem szól; csak egyvalami forgatja ki magából: az a gyilkosság...

- Igen, igen - kapott a szaván Razumihin -, nagyon is észrevettem. Arra felfigyel. Ezzel ijesztették meg ott a rendőrségen, aznap, amikor megbetegedett. Még el is ájult.

- Ezt majd mondd el még részletesebben, ma este, és akkor én is mondok valamit. Nagyon érdekel a fiú. Fél óra múlva benézek hozzá... Gyulladástól egyébként nem kell most félni...

- Köszönöm, barátom. Én meg Pasenykánál várok azalatt, és Nasztaszjára bízom, hogy tartsa szemmel...

Raszkolnyikov, mikor magára maradt, türelmetlenül és szomorúan pillantott Nasztaszjára, de az késlekedett, nem akart még kimenni.

- Teát nem innál?

- Majd aztán. Most aludni akarok... eriggy ki... - Heves sietséggel a falnak fordult. Nasztaszja kiment.

Raszkolnyikov, mihelyt magára maradt, felkelt, beakasztotta az ajtón a kampót, kibontotta a ruhacsomagot, amelyet barátja hozott és újra bekötözött az előbb, és öltözködni kezdett. Különös: most egyszerre mintha tökéletesen megnyugodott volna, nincsenek eszelős rémlátások, mint nemrégen is, se gyilkos félelem, ami az utóbbi napokban úgyszólván egy pillanatra se szűnt meg benne. Először érezte ezt a hirtelen támadt, sajátságos nyugalmat. Biztos és határozott volt minden mozdulata, és szilárd eltökéltségre mutatott. - Még ma! Igen, még ma... - hajtogatta magában. Érezte ugyan, hogy még gyenge, de lelkierejének ez a megfeszítése nyugalommal töltötte el, a rögeszme nyugalmával, és energiát, önbizalmat adott neki. Remélte, hogy majd csak nem esik össze az utcán. Felöltözött tetőtől talpig az új holmiba, ránézett az asztalán heverő pénzre, és egy másodpercnyi habozás után zsebre dugta. Huszonöt rubel volt. Eltette a rézpénzt is, amit Razumihin a ruhára költött tízesből visszahozott. Aztán csendesen kiakasztotta a kampót, és kiment. A lépcsőn lemenet benézett a nyitott konyhaajtón, Nasztaszja nagyban fújta éppen a háziasszony szamovárját, lehajolva állt, háttal feléje, semmit se hallott. De meg ki is gondolta volna, hogy a beteg elmegy hazulról? Egy perccel később Raszkolnyikov az utcán volt.

Nyolcra járt az idő, a nap leszállt. A fullasztó hőség nem enyhült, de ő mohón szívta be a bűzös, poros városi fertőzettel teli levegőt. Eleinte szédült egy kicsit, de aztán hirtelen vad erő villant lázas, gyulladt szemében, beesett, sápadt pergamenarcán. Nem tudta, nem is nézte, merre megy, csak egyet tudott, hogy ennek végét veti még ma, egy csapásra, most azonnal, anélkül nem is tér haza. Mert így élni nem akar tovább. Hogyan veti végét és mivel - nem tudta, nem is töprengett rajta. Elűzte a gondolatokat, mert kín volt gondolkoznia. Csak azt érezte, azt tudta, hogy meg kell változnia mindennek, így vagy úgy, "akármi áron" - ezt hajtogatta kétségbeesett bizakodással, elszántsággal.

Csupa megszokásból, mint előző bolyongásai közben mindig, megint egyenesen a Széna tér felé tartott. Még valamivel a téren innen, a kocsiúton, a szatócsbolt előtt egy fekete hajú, fiatal kintornás valami érzelmes románcot nyekergett. Előtte a járdán állt a lány, akinek énekét kísérte - olyan tizenötéves-forma -, úri kisasszonynak öltözve, krinolinban, köpenykében, kesztyűsen, szalmakalapján égőpiros tollal; minden ócska és kopott volt rajta. Közönséges, érdes, de elég kellemes, erős hangon énekelte a románcot, és várta, hogy majd egy kétkopejkást vetnek neki a boltból. Raszkolnyikov megállt, másod- vagy harmadmagával hallgatta, aztán kivett a zsebéből egy rézötöst, és a lány kezébe nyomta. Az abban a pillanatban, a legérzelmesebb és legmagasabb hang kellős közepén félbeszakította az éneklést, kurtán odakiáltott a kintornásnak, hogy "elég!", és továbbvonultak a következő bolt elé.

- Szereti az utcai éneket? - fordult oda Raszkolnyikov egy éltesebb emberhez, aki vele együtt állt az előbb a kintorna mellett, és tétlen sétálónak látszott. Az ismeretlen barátságtalanul nézett rá, és nagyon csodálkozott. - Én szeretem - folytatta a diák olyan arccal, mintha egészen másról beszélne, nem utcai énekesekről. - Szeretem, mikor sötét, hideg őszi estén kintornaszó mellett énekelnek, igen, elsősorban nyirkos estéken, mikor minden arra jövőnek betegesen halványzöld az arca, vagy még jobb, ha lucskos hó esik, egyenesen hull a szélcsendben, és a gázlámpák fénye átszűrődik rajta.

- Nem tudom, uram... bocsásson meg... - mormogta a polgár, megdöbbentette a kérdés is, meg a diák furcsa külseje, és átment az utca túlsó oldalára.

Raszkolnyikov egyenesen továbbment, és kiért a térnek arra a sarkára, ahol az árus meg a felesége Lizavetával beszélgetett akkor. Most nem voltak ott. Megismerte a helyet, megállt, körülnézett, majd a vörös inges fiatal legényhez fordult, aki a lisztesbolt bejárata előtt ásítozott.

- Itt a sarkon szokott árulni egy ember meg egy asszony... a felesége, igaz?

- Van itt árus elég, ilyen is, olyan is - felelte a legény, és félvállról méregette.

- Hogy hívják azt az embert?

- Ahogy keresztelték, úgy hívják.

- Nem zarajszki vagy te is? Melyik kormányzóságból jöttél?

A legény ismét ránézett.

- Minálunk nem kormányzóság van, méltóságos úr, hanem járás. A városba pedig a bátyám jár be, én otthon kuksolok, hát nem tudhatom. Bocsásson meg uraságod.

- Mi van itt fenn? Kifőzés?

- Vendéglő, uram. Meg biliárd is van. És grófkisasszonyok. De még milyen finomak!

Raszkolnyikov keresztülment a piacon. Odaát a sarkon sűrű tömegben állt a nép, csupa falusi ember. Közéjük furakodott, és az arcukat nézte, szeretett volna szóba elegyedni sorra mindegyikkel, de nem hederítettek rá, csak egymás között zsivajogtak, kisebb csoportokban.

Ácsorgott, tűnődött egy darabig, aztán elindult a gyalogjárón jobbra, a V... út felé. A téren túl egy keresztutcába tévedt.

Azelőtt is sokszor járt a rövid kis utcán, amely a térről éles kanyarodóval a Szadovajára vezet. Szívesen kószált ilyen helyeken, kivált, ha a gyomra kavargott, "hadd kavarogjon még jobban". Most csak baktatott, minden gondolat nélkül. Van ott egy nagy ház, csupa pálinkamérés meg más ivó és kifőzés. Nők járkáltak ki-be hajadonfőtt, kabát nélkül, mintha "szomszédolni" mennének. Itt-ott többen is összegyűltek a járdán, kivált a szuterénhelyiségek lejáratai körül, ahol pár lépcsőn lejuthat az ember a különféle mulatozások színhelyére. Egyik helyiségből most is nagy lárma, zenebona hallatszott fel, gitár pengett, nóta zengett, nagyban vigadtak. Egy sereg nő volt a lejárónál, ki a lépcsőn ült, ki a járdán, sokan állva tereferéltek. Részeg katona jött a kocsiúton cigarettázva és hangosan káromkodva, valahová indult nyilván, és elfelejtette, hová akar menni. Két toprongyos alak civakodott, egy meg tökrészegen, keresztben feküdt az utcán. Raszkolnyikov megállt a nők előtt. Rekedt hangon beszélgettek, hajadonfőtt voltak és mosóruhában, kecskebőr cipővel a lábukon. Látott köztük negyven év körülit, de akadt tizenhat éves is, majd mindnek ütéstől kéklett a szeme tája.

Miért, miért nem, de érdekelte az ének meg az egész zenebona odalenn. Felhallatszott, ahogy hangos hahota és kurjongatás közepette merészen kivágott fejhangok és gitár kísérete mellett valaki bőszülten döngeti a padlót, és sarkával veri a taktust. Mereven, búsan és elgondolkozva figyelt, még le is hajolt, és nézte a járdáról a helyiség ajtaját.

- fújta az énekes vékony hangon.

Borzasztóan szerette volna tudni, mit énekelnek, mintha ezen fordulna meg minden.

" És ha lemennék? - tanakodott. - Mulatnak. Részegek. És ha én is leinnám magamat?"

- Nem jön be, kedves uram? - kérdezte az egyik nő elég tiszta, még nem egészen rekedt hangon. Fiatal volt, és éppen nem visszataszító. Az egyetlen valamennyi között.

- Nézd csak! De csinoska! - mondta Raszkolnyikov kiegyenesedve.

A lány mosolygott, tetszett neki a bók.

- Maga is csinos fiú.

- De milyen sovány! - szólt közbe vastag hangon egy másik. - Most jött ki tán a kórházból, mi?

- Ejha! Mennyi grófkisasszony, és mind pisze orrú! - Egy muzsik lépett oda váratlanul, kapatos volt, és a képe ravasz, vigyori, hosszú ujjasa végig kigombolva. - Nézd csak, micsoda vigadozás!

- Eriggy le, ha már idejöttél!

- Megyek, tubicám! - felelte és lebukdácsolt.

Raszkolnyikov továbbment, de a lány utánaszólt:

- Álljon csak meg, fiatalúr!

- No, mi az?

A lány zavarba jött.

- Akármikor szívesen töltök magával egy kellemes órácskát, kedves uram, de most, hogy látom, valahogy nem visz rá a lélek... Adjon hat kopejkát egy pohárkára, szép gavallér.

Raszkolnyikov kivette zsebéből, ami a kezébe akadt: három rézötöst.

- Ó, milyen bőkezű!

- Hogy hívnak?

- Duklidát kérje majd.

- No hát, ez aztán... - Az egyik nő Duklidára nézett, és méltatlankodva ingatta a fejét. - Hogy lehet így koldulni! Én a föld alá süllyednék szégyenemben.

Raszkolnyikov kíváncsian pillantott rá. Harmincéves lehetett, az arca ragyás, és csupa kék folt, felső ajka dagadt. Nyugodt, komoly hangon dorgálta a társát.

" Hol is olvastam - tanakodott továbbmenőben -, hol is olvastam... a halálraítélt egy órával a kivégzése előtt mindig azt mondja vagy gondolja, hogy ha valahol egy magas sziklatetőn kellene élnie, olyan kicsi helyen, hogy éppen csak meg tud állni, és körös-körül szakadék van, tenger, örök sötétség, magányosság, örökös vihar; ha ott, azon az arasznyi helyen kellene állva töltenie egy életet, ezer évet, egész örökkévalóságot, még az is jobb, mint meghalni most mindjárt. Csak élni... élni... élni... Akárhogyan is, de élni! És mennyire igaz ez! Úristen, mennyire igaz! Hitvány az ember... és hitvány, aki emiatt hitványnak mondja" - tette hozzá egy szempillantással később.

Kiért egy másik utcába. "Ni csak, a Kristálypalota! Erről beszélt Razumihin az előbb. Mit is akartam? Elolvasni... igen... Zoszimov mondta, hogy a lapokban olvasta..."

- Vannak lapok? - kérdezte, mihelyt belépett a tágas, sőt tiszta étkezőbe, amely több helyiségből állt, és most meglehetősen üres volt.

Két-három teázó vendég ült ott, egy távolabbi szobában négytagú társaság pezsgőzött. Egyikük mintha Zamjotov lett volna, de messziről nem látta jól.

" Hát aztán!" - gondolta.

- Vodkát parancsol? - kérdezte a pincér.

- Teát hozz és lapokat. Régieket is, vagy öt napra visszamenőleg. Lesz borravaló.

- Igenis, uram. Tessék a maiak. Vodkát is parancsol?

Megkapta a teáját meg a régi lapokat. Nekiült, keresgélt. "Izler... Izler... Massimo... Bartola... Massimo... aztékok... Izler... Eh, az ördögit! Ahá! Napi hírek! Lezuhant a lépcsőn... Meggyulladt benne a szesz... Tűz a Peszkiben... Nagy tűz a Petyerburgszkaján... még egy tűz a Petyerburgszkaján... Izler... Izler... Massimo... No, ez az!"

Végre megtalálta, amit keresett, és olvasni kezdte. A sorok ugráltak a szeme előtt, de azért végigolvasta az egész hírt, és mohón kereste a folytatását a következő számokban. Keze lázas türelmetlenségtől reszketett lapozgatás közben. Most egyszerre odaült valaki az asztalához. Felpillantott: Zamjotov volt. Ugyanaz a Zamjotov, ugyanaz a gyűrűs kéz, óralánc, gondosan elválasztott pomádés, göndör fekete haj, elegáns mellény. De a zakó kicsit gyűrött rajta, inge sem a legfrissebb. Vidám kedvében lehetett, legalábbis nagyon vidáman, nyájasan mosolygott rá. Barna arcát kissé kipirosította a pezsgő.

- Ön itt van? Hogy lehet az? - kérdezte csodálkozva, és úgy, mintha évek óta ismerné. - Razumihin azt mondta tegnap, hogy még mindig eszméletlenül fekszik. Ez érdekes! Tudja, hogy ott voltam önnél...

Raszkolnyikov bizonyosan tudta, hogy odajön. Félretolta a lapokat, és hozzáfordult. Mosolygott is, de valami új, ingerült türelmetlenség villant meg a mosolyában.

- Tudom, hogy ott volt nálam, megmondták - felelte. - Ön találta meg a harisnyámat... Hiszen Razumihint valósággal magába bolondította. Hallom, elvitte Luiza Ivanovnához is, akit akkor meg akart védeni a hadnagytól, egyre pislogott neki, de az nem értette, emlékszik? Pedig könnyű volt megérteni, világos eset, nem igaz?

- Micsoda izgága egy ember.

- Kicsoda? A puskapor-hadnagy?

- Dehogyis. A barátja, Razumihin.

- Magának aztán jó dolga van, Zamjotov úr! Bejáratos a leghívogatóbb helyekre, mégpedig ingyen! Ki fürösztötte pezsgőben most az imént?

- Ó, hát... ittunk egy kicsit... Még hogy fürösztöttek!

- Tiszteletdíj! Mindenből kinéz egy kis haszon! - Nevetett. - Sebaj. Tollasodunk, barátocskám, semmi hiba - és megveregette a vállát. - Nem bosszantani akarom, csak "barátságból, tréfából" mondom. Így mondta a maguk mázolója is, aki azt a Mitykát gyomrozta, igaz? Így vallotta a gyilkossági ügyben...

- Hát ezt meg honnan tudja?

- Hja... talán többet tudok, mint maga.

- Ejnye, de furcsán beszél, hallja... Nagyon beteg még, én azt hiszem. Kár volt eljönnie hazulról.

- Furcsa vagyok?

- Az. Mit olvas itt? Lapokat?

- Lapokat.

- Sok tűzesetről írnak.

- Én nem a tűzeseteket olvastam. - Titokzatosan nézett rá, szája megint gúnyos mosolyra görbült. - Nem a tűzesetekre vagyok kíváncsi - ismételte jelentősen hunyorítva. - Vallja meg, barátocskám, hogy borzasztóan szeretné tudni, mit olvastam.

- Egyáltalán nem. Csak kérdeztem. Már kérdezni se szabad? Mért kell mindjárt...

- Nézze, hiszen maga művelt, olvasott ember, igaz?

- Hat gimnáziumot végeztem - felelte némi méltósággal Zamjotov.

- Hat gimnáziumot! No lám, verébfiókám! És ez a választék meg a gyűrűk... gazdag ember! És micsoda kedves fiú! - Görcsösen nevetett, egyenesen a Zamjotov arcába. Az hátrahőkölt. Nem annyira sértődötten, mint inkább megütközéssel.

- Ej, de furcsán viselkedik! - mondta újra nagyon komolyan. - Alighanem még mindig lázas.

- Miért? Azt hiszi, félrebeszélek? Nem, verébfiókám, tévedsz... Szóval, furcsa vagyok neked? És érdekes, mi? Érdekes vagyok?

- Az.

- Hát megmondjam, mit olvastam? Mit kerestem? Ni, hány számot idehozattam! Gyanús, mi?

- No, mondja meg.

- Hegyezzük a fülünket?

- Mért hegyeznénk?

- Majd aztán megmondom, miért. De most előbb kijelentem magának, kedvesem... vagy várjon, másképp mondom: "megvallom"... nem, ez se az igazi... "vallomást teszek ön előtt"... így már jó! Tehát vallomást teszek ön előtt, hogy azt olvastam, arra voltam kíváncsi, azt kerestem, és ki is kerestem - szemét összehunyorítva várt egy pillanatig -, kikerestem, igen, ezért jöttem ide... hogy mit írnak az öreg zálogosné meggyilkolásáról - végezte csaknem súgva, és arcát egészen közel tolta Zamjotov arcához.

Egy percig farkasszemet néztek. Zamjotov nem moccant, nem vonta el az arcát. Később ahányszor visszagondolt rá, ezt találta a legkülönösebbnek: hogy egy jó percig így, némán bámultak egymásra.

- No és? És ha azt olvasta? - fakadt ki aztán megütközve és türelmetlenül. - Mi közöm hozzá? Mért ne olvasná?

- Ez az a bizonyos öregasszony - folytatta Raszkolnyikov suttogva, és Zamjotov felkiáltására se moccant -, akiről akkor a rendőrségen beszéltek, és én elájultam, emlékszik? Nos, érti már?

- Mi az, hogy... értem!? - kérdezte Zamjotov valósággal riadtan.

Raszkolnyikov merev, komoly arca egy szempillantás alatt megváltozott, megint kitört belőle a görcsös nevetés, képtelen volt türtőztetni magát. És most hirtelen újraélte azt a másik, nem is olyan régi pillanatot, amikor ott állt az ajtó mögött a baltával, a kampó úgy ugrált a karikában, azok ketten meg kívül szitkozódtak, dörömböltek, és ő borzasztóan szeretett volna kikiáltani nekik, csúfolni őket, nyelvét ölteni rájuk, és nevetni, hahotázni... hahotázni...

- Maga vagy őrült, vagy... - Zamjotov elhallgatott, mintha egy hirtelen támadt új gondolat lepné meg.

- Vagy?... Mi az a vagy? Nos? Mondja csak ki!

- Semmi - felelte haragosan Zamjotov. - Badarság.

Elhallgattak. A rohamszerű, görcsös nevetés után Raszkolnyikov most egyszerre elgondolkozott, elszomorodott. Az asztalra könyökölt, fejét a két kezébe támasztotta. Zamjotovról mintha teljesen megfeledkezett volna. Elég sokáig hallgattak így.

- Mért nem issza meg a teáját? Kihűl... - szólalt meg végre Zamjotov.

- Tessék? A teámat?... Jó, jó... - Ivott egy kortyot, szájába dugott egy falat kenyeret, majd hirtelen ránézett, és mintha most ocsúdna fel, összerázkódott. Arcán nyomban megjelent az iménti gúnyos kifejezés. Tovább iszogatta a teáját.

- Nagyon sok az ilyen gonosztett mostanában - szólalt meg Zamjotov. - Csak a minap olvastam a Moszkovszkije Vedomosztyi-ban, hogy Moszkvában egy pénzhamisító bandát csíptek el. Egész társulat volt. Bankjegyeket hamisítottak.

- Ó, az már régi história, tán egy hónapja olvastam - mondta rá nyugodtan Raszkolnyikov. - És magának ezek gonosztevők? - tette hozzá nevetve.

- Hát micsodák, ha nem gonosztevők?

- Ezek? Gyerekek! Tejfölösszájú tacskók, nem gonosztevők! Félszázan állnak össze ilyen célra! Hát lehet úgy? Három is sok. Akkor is jobban meg kell bízni mindegyiknek a másikban, mint önmagában. Elég, ha egy, részeg fővel, kifecseg valamit, és fuccs az egésznek. Tejfölösszájúak! Ügyetlen embereket küldenek a bankba pénzt váltani. Hát lehet az ilyesmit az első jöttmentre bízni? És ha, mondjuk, sikerül a tacskóknak, ha mondjuk, bevált magának egy-egy milliót mindegyik? No és aztán? Micsoda élet az! Egyik a másiktól függ, amíg csak él. Akkor inkább kössék fel magukat. De hiszen ezek még pénzt beváltani se tudnak! Beállít a bankba, megkapja az ötezret, és reszket a keze. Négyet megolvas, az ötödiket számlálatlanul veszi át, csak úgy bizalomra, hogy mentől előbb zsebébe gyömöszölhesse, és odábbállhasson. Persze hogy gyanút keltett. Egy tökfilkó miatt fuccs lett az egész. Hát nem lehetetlenség?

- Hogy reszketett a keze? - kérdezte Zamjotov. - Nem, az nem lehetetlen. Egyáltalán nem. Én nagyon megértem. Az ilyesmit nem tudja mindig leküzdeni az ember.

- Nem tudja?

- Maga talán tudná? Mert én ugyan nem. És száz rubel jutalomért ilyen rémségeket vállalni! Beállítani a hamis bankóval, egyenesen oda, az oroszlánbarlangba! Én bizony elvesztettem volna a fejem. Maga nem?

Raszkolnyikovnak megint szörnyű kedve támadt "nyelvet ölteni rá". Hátán hideg futkosott.

- Én nem így csináltam volna. Ha én váltom fel azt a pénzt - kezdte nagy feneket kerítve a mondókájának -, négyszer is átszámolom az első ezret, és csak aztán fogok a második ezerhez. Elkezdem, számolom, aztán mikor a közepéig érek, kiveszek, mondjuk, egy ötvenest, a világosság felé tartom, megfordítom, és újra megvizsgálom, hogy nem hamis-e véletlenül? "Félek - azt mondanám -, egy rokonom most, a minap fizetett így rá huszonöt rubelt" - és elmesélnék egy hosszú históriát. A harmadik ezernél azt mondanám: "Bocsánat, de itt a második ezerben a hetedik százas csomót alighanem rosszul olvastam meg, nem vagyok bizonyos a dolgomban." Azzal félretolnám a harmadik ezret, és elölről kezdeném a másodikat. És így tovább, végig mind az ötnél. Mikor a végére értem, az ötödik meg a második csomóból kivennék egy-egy bankjegyet, a világosság felé tartanám, és megint aggályoskodnék: "Cserélje ki ezt, legyen szíves." Megizzasztanám azt a pénztárost, úgyhogy a pokolba kíván, alig várja, hogy pusztuljak már onnan. És amikor mindenen túl vagyok, és kimentem az ajtón, újra benyitnék: "Bocsásson meg, visszajöttem, még egy felvilágosítást szeretnék kérni." Én így csinálnám, látja!

- Pfuj, micsoda képtelenségeket beszél! - mondta nevetve. - De ez csak beszéd. A valóságban bizonyosan dadogni kezdene, fogadok! Én azt mondom, ilyenkor nemcsak a magunkfajta, de még a minden hájjal megkent gazember, a legelszántabb fickó se kezeskedhet magáért. Nem is kell messze keresni a példát: itt, a mi kerületünkben meggyilkolták azt az öregasszonyt. Merész fickó nyilván, ha világos nappal megkockáztatta. Hiszen csak a csoda mentette meg. És mégis reszketett a keze! Rabolni nem tudott, ahhoz már nem volt lelkiereje. A tényekből látni...

Raszkolnyikov valósággal megsértődött.

- Látni? Hát akkor fogja meg, rajta! Fogja meg, egykettő! - biztatta kaján örömmel a rendőrtisztviselőt.

- Elfogják, ne féljen.

- Ki? Maga fogja el? Abba még beleizzad! Maguk csak azt az egyet nézik: költekezik-e valaki? Ha eddig nem volt pénze, és most szórja, hát ő az, ki lehetne más? Éppen ezért minden tacskó lóvá teheti magukat, ha akarja.

- Márpedig így van: mind így csinálja - felelte Zamjotov. - Ravaszul kieszeli a gyilkosságot, kockáztatja az életét, aztán nyomban beül a kocsmába, és elcsípeti magát. Így van, a költekezésnél fogjuk fülön őket. Nem mind olyan agyafúrt, mint maga. Maga persze nem ülne be a kocsmába!

Raszkolnyikov összeráncolta a homlokát, és mereven bámult rá.

- Látom, megjött az étvágya. Szeretné tudni, hogy én mit csinálnék, mi? - kérdezte kelletlenül.

- Szeretném - mondta határozottan és komolyan Zamjotov. Valahogy nagyon is komoly volt most a hangja is, szeme is.

- Nagyon szeretné tudni?

- Nagyon.

- No jó. Hát én így csinálnám - kezdte és megint előrehajolt, egészen az arcához, keményen a szeme közé nézett, és suttogóra fogta a hangját, úgyhogy Zamjotov összerezzent. - Ezt csinálnám: fognám a pénzt meg a tárgyakat, és ahogy onnan eljöttem, sehová be nem térnék, egyenest kimennék valami elhagyatott helyre, ahol csak kerítések vannak, és senki se jár - egy veteményeskertbe, mondjuk -, előbb szétnéznék az udvaron, hogy nincs-e ott egy kő, olyan negyedmázsás forma, valamelyik sarokban, a kerítésnél, ami ott hever talán már a ház építése óta... azt elmozdítanám - gödörnek kell lenni alatta -, és abba a gödörbe tenném a pénzt meg mindent, beraknám, aztán visszahengeríteném a követ, hogy éppen úgy álljon, mint előbb, még a földet is jól letaposnám körülötte, és úgy mennék tovább. Két évig, tán háromig se nyúlnék hozzá... most aztán keressétek! Tessék! Volt, nincs!

- Maga őrült. - Most Zamjotov is majdnem suttogott, és elhúzódott tőle. Raszkolnyikovnak megvillant a szeme, hirtelen nagyon elsápadt, felső ajka remegett és rángatózott. Még közelebb hajolt hozzá, de csak a szája mozgott némán. Ez így tartott vagy fél percig. Tudta, mit csinál, de nem bírt magával. A rettenetes szó ott ugrált az ajkán, mint akkor a kampó a karikában - mindjárt elszabadul, csak ki kell mondani...

- És ha én öltem meg az öregasszonyt meg Lizavetát? - súgta hirtelen, és... észbe kapott.

Zamjotov elhűlt, olyan fehér lett, mint az abrosz. Torz mosolyra húzta a száját.

- Hát lehet az? - kérdezte alig hallhatóan.

Raszkolnyikov gonoszul nézett rá.

- Vallja be, hogy elhitte! - mondta. - Nos? Ugye, hogy elhitte?

- Szó sincs róla, most kevésbé hiszem, mint valaha - felelte gyorsan Zamjotov.

- No végre lépre ment! Lépre ment a verebecske! "Kevésbé, mint valaha!" Szóval, eddig hitte?

- Szó sincs róla! - tiltakozott zavartan Zamjotov. - Hát ezért ijesztgetett? Ide akart kilyukadni?

- Szóval, nem hiszi!... És miről csevegtek akkor a hátam mögött, mikor a hivatalból kijöttem? Mért faggatott puskapor-hadnagy úr, alighogy ájulásomból felocsúdtam, mi? Hé, te! - kiáltott a pincérnek, és felállt, fogta a sapkáját. - Mit fizetek?

A pincér odasietett.

- Harminc kopejka az egész, uram.

- Nesze még húsz, ez a tied. Ni, mennyi pénzem van! - és reszkető kézzel odatartotta Zamjotovnak a bankókat. - Szép pirosak meg kékek... huszonöt rubel... Honnan vettem? És honnan van új ruhám? Hiszen tudja, hogy egy kopejkám se volt, fogadok, kikérdezték a háziasszonyomat... No, elég. Assez causé! A viszontlátásra... kellemes viszontlátásra!

Kiment. Egész este hisztériás izgalomban remegett, s ebbe az izgalomba valami gyilkos öröm is vegyült. Ugyanakkor komor volt, és halálosan fáradt. Arca eltorzult, mint az idegrohamok után, kimerültsége nőttön-nőtt. Az első lökésre, az első inger izgató hatására feltámadt, megjött az ereje, de az inger gyengülésével ugyanolyan gyorsan el is lankadt.

Zamjotov, mikor magára maradt, még sokáig nem mozdult, csak ült, tanakodott magában. Raszkolnyikov váratlanul felforgatta minden gondolatát egy bizonyos kérdést illetően, és tökéletesen megmásította véleményét.

"Ilja Petrovics szamár!" - döntötte el magában.

Raszkolnyikov alighogy az ajtót kinyitotta, mindjárt a lépcsőn belebotlott az éppen oda igyekvő Razumihinbe. Egyik se látta meg a másikat, pedig csak egylépésnyire voltak, úgyhogy majdnem összekoccantották a fejüket. Egy darabig méregették egymást. Razumihin előbb nagyot nézett, de aztán harag, ezúttal igazi harag villant a szemében.

- Te itt vagy?! - rivallt rá. - Megszökött az ágyból! Én még a dívány alatt is kerestem! A padlásra is felmentünk! Nasztaszját majdhogy meg nem vertem miattad. Ő meg itt sétál! Rogya! Mit jelent ez? Mondd meg az igazat! Vallj be mindent, de azonnal, érted?

- Csak azt jelenti, hogy halálosan unlak benneteket, és egyedül akarok lenni - felelte nyugodtan Raszkolnyikov.

- Egyedül? Hisz járni se tudsz még! Fehér a képed, mint a fal, és lihegsz. Te bolond! Mit kerestél a Kristálypalotában? Valld be rögtön!

- Eressz! - El akart menni mellette. Ezzel aztán végképp kihozta barátját a sodrából.

- Eressz? Azt mered mondani: "eressz!"? - És vállon ragadta. - Tudod, mit csinálok veled most nyomban? Összekötözlek, a hónom alá kaplak, és úgy viszlek haza, aztán rád zárom az ajtót.

- Hallgass meg, Razumihin - kezdte csöndesen és látszólag tökéletes nyugalommal a másik. - Hát nem érted meg, hogy nem kell a jótéteményed? Mi öröm lehet jótékonykodni olyannal, aki fütyül rá, alig bírja elviselni? Mért nyomoztál ki, mikor megbetegedtem? Talán sokkal szívesebben meghaltam volna. Nem mutattam ki elég világosan, hogy gyötörsz, hogy... unlak? Nagy öröm lehet, igazán, így kínozni az embert. Biztosítlak, hogy ezzel komolyan akadályozod a gyógyulásomat, mert folyton-folyvást izgatsz. Zoszimov, láthattad, otthagyott, mert nem akart izgatni. Hagyj békén te is, az istenért! Mi jogon erőszakoskodol velem? Nem látod, hogy most színjózanul beszélek? Taníts meg, hogyan könyörögjek, csak hogy végre magamra hagyj, és ne gyámolíts tovább. Legyek hálátlan, legyek aljas, bánom is én, csak hagyjatok békén, hagyjatok, az isten szerelméért, hagyjatok, hagyjatok!

Elég nyugodtan kezdte, örült, hogy majd kiadhatja a mérgét, de a végén szinte tajtékzott, zihált, mint amikor Luzsinnal beszélt.

Razumihin eleresztette a karját, állt és gondolkozott.

- Vigyen el az ördög! - mondta végre halkan, töprengve. De mikor Raszkolnyikov indulni akart, ráordított megint: - Állj! Ide hallgass! Kijelentem neked, hogy fecsegők és szájhősök vagytok egytől egyig. Jön egy kis szenvedés, és akkor kotoltok rajta, mint tyúk a tojáson. És még akkor is idegen tollakkal ékeskedtek! Nyoma sincs bennetek önálló életnek. Lanolinkenőcsből csináltak, és vér helyett savó folyik az eretekben. Egyikteknek se hiszek! Nektek csak az a fontos, hogy semmiben se hasonlítsatok más ember fiához!... Várj! - kiáltott rá még bőszültebben, mikor Raszkolnyikov megint indulni akart. - Hallgass végig! Tudod, hogy ma lakásavatás lesz nálam, többen jönnek, talán már ott is vannak. Én ideszaladtam, a bácsikámat hagytam ott házigazdának. Szóval: ha nem vagy bolond, futóbolond, sült bolond, ha nem vagy idegen nyelvből való fordítás... mert látod, elismerem, okos fiú vagy, de azért bolond, szóval: ha nem volnál bolond, inkább eljönnél ma hozzám, és velünk töltenéd az estét ahelyett, hogy haszontalanul koptasd a talpadat! Hazulról eljöttél, ezen már nem segíthetünk. Egy jó puha karosszéket gurítok oda neked - van a háziaknak -, jó kis tea, társaság... Vagy ha nem tetszik, végigdőlsz a kereveten... mégiscsak köztünk vagy... Zoszimov is eljön. Nos, eljössz?

- Nem.

- Hazudsz! - csattant fel a másik türelmetlenül. - Mit tudhatod! Nem felelhetsz magadért. Az ilyesmi mindig érthetetlen... Ezerszer voltam így én is. Éppen így utáltam mindenkit, hátat fordítottam nekik, és aztán mégis visszaszaladtam... Egyszer csak elrestelled magad, és visszafordulsz az emberekhez... Szóval: Pocsinkov ház, második emelet... el ne felejtsd...

- Látom, Razumihin úr, ön eltűri még azt is, hogy megüssék, csak kedvére jótékonykodhasson.

- Megüssenek? Engem? Beverem az orrát, akinek eszébe jut! Tehát: Pocsinkov ház, negyvenhetes ajtó, Babuskin lakás.

- Nem megyek el, Razumihin!

Megfordult és elindult.

- Fogadjunk, hogy eljössz! - kiáltott utána a barátja. - Ha nem jössz el, hát... nem ismerlek többé. Állj meg, hé! Zamjotov benn van?

- Benn.

- Láttad?

- Láttam.

- Beszéltél vele?

- Beszéltem.

- Miről? Különben... bánja a fene, ne mondd el. Pocsinkov, negyvenhét, Babuskin... Jegyezd meg.

Raszkolnyikov elment a Szadovajáig, és befordult egy sarkon. Razumihin töprenkedve nézett utána. De aztán legyintett, és bement a házba. A lépcső derekán megtorpant.

"Ördög vigye! - morogta csaknem hangosan. - Értelmesen beszél, és mégis... Eh, én is bolond vagyok! Hát az őrültek talán nem beszélnek értelmesen? Zoszimov is alighanem ettől tart. - Homlokára ütött. - És ha... hogy ereszthettem el most így egyedül! És ha vízbe ugrik! Ejnye! Bakot lőttem!" Visszaszaladt, hogy még utolérje, de már híre-nyoma se volt a barátjának. Akkor köpött egyet, és sietett megint a "Kristály"-ba, mentül hamarább ki akarta kérdezni Zamjotovot.

Raszkolnyikov egyenesen a V... hídra ment, megállt a közepén, a korlátra könyökölt, és a messzeségbe bámult. Mihelyt Razumihintől elvált, olyan gyengeség fogta el, hogy alig bírt idáig elvánszorogni. Szeretett volna leülni vagy lefeküdni az utca közepén. A víz fölé hajolva gépiesen nézte a napnyugta utolsó, rózsaszínű fényeit, a sűrűsödő homályban egyre sötétebb házsorokat, a bal parton, messze, egy padlásablakot, amelyben éppen akkor lángolt fel egy pillanatra a hunyó napsugár, és a csatorna feketedő vizét - ezt különös figyelemmel nézte. Végül már piros karikák táncoltak a szeme előtt, a házak elmerültek, a járókelők, kőpartok, hintók - minden forgott, táncolt körös-körül. Hirtelen összerezzent. Talán újabb ájulástól mentette meg egy szörnyű visszataszító jelenet. Érezte, hogy valaki megáll, jobbról mellette. Felnézett - magas termetű asszony volt, kendővel a fején, arca hosszúkás, sárga, és szesztől püffedt szeme vörös és beesett. Egyenesen ránézett, de nyilván nem vette észre sem őt, sem mást, jobb kezével a korlátra támaszkodva hirtelen felemelte a jobb lábát, átlendítette, majd a balt is, és leugrott a vízbe. A mocskos víz megnyílt egy pillanatra, elnyelte áldozatát, de rögtön felvetette megint, és lassan vitte lefelé. Feje és lába a vízbe merült, de a háta kilátszott, és a felfúvódott szoknya úgy úszott a vízen, mint egy párna.

- A vízbe ugrott! A vízbe ugrott! - kiáltották tíz felől is. A nép összeszaladt, a partokat ellepték a nézők, a hídon, Raszkolnyikov körül is tolongtak, szorították, előretolták.

- Jóemberek! Hisz ez a mi Afroszinyánk! - sírt fel a közelében egy női hang. - Jóemberek! Mentsétek meg, húzzátok ki, drágáim!

- Csónakot! Csónakot! - hangzott a tömegből.

De csónakra már nem volt szükség. Egy rendőr leszaladt a csatornalépcsőn, lehányt magáról köpenyt, csizmát, és a vízbe ugrott. Nem kellett sokat bajlódnia: a test úgy úszott két lépésre a lejárótól, jobb kézzel elkapta a ruháját, a ballal sikerült megragadni a rudat, amelyet rendőrtársa feléje nyújtott. Egykettőre kihúzták az asszonyt, és a lépcső gránitlapjára fektették. Gyorsan magához tért, felült, fújt, prüszkölt, ösztönös mozdulattal lesimította lucskos ruháját, de szólni nem szólt.

- Leitta magát, jóemberek, eszméletlenségig - panaszkodott az előbbi hang, már közvetlenül Afroszinya mellett. - A minap is el akarta emészteni magát, úgy szedték le a kötélről. Most átszaladtam a boltba, és otthagytam a kislányt, hogy vigyázzon rá, s lám, megtörtént a baj. A mi lakónk, bátyuska, itt lakunk a szomszédban, második ház a saroktól, ide látszik, ni...

A nép elszéledt, a rendőrök még az öngyilkossal bajlódtak, valaki a kerületi kapitányságot emlegette. Raszkolnyikov sajátságos közönnyel, részvétlenül szemlélte a jelenetet. Undorította az egész. "Nem, ez utálatos... vízbe... nem érdemes... - mormogta. - Ezt nem... Mire várok itt?... Kerületi kapitányság? És Zamjotov mért nincs a hivatalban? Tízkor még ott vannak..." Háttal fordult a korlátnak, és körülnézett.

"Miért ne? Úgy is jó!" - mondta határozottan, és elindult a hídról a kerületi kapitányság irányába. Puszta és sivár volt a lelke. Gondolkodni nem akart. Még a szomorúsága is elszállt, nyoma se maradt az energiának, amellyel teli volt, mikor hazulról eljött, hogy most már "véget vet mindennek". Teljes apátia lépett a helyébe.

"Miért ne? Ez is megoldás - mormogta, és lassan, fáradtan ballagott a csatorna partján. - Mégiscsak azért vetem végét, mert akarom. De megoldás ez? Mindegy. Egy arasznyi hely ott is lesz... Hehe! Micsoda vég! És vége lesz, csakugyan? Megmondom nekik, vagy nem? Eh! Ördög vigye! Hogy elfáradtam! Csak lefeküdni, leülni valahol, minél hamarább. És micsoda ostobaság! Az a legnagyobb szégyen, hogy ostobaság. De fütyülök erre is. Brrr... micsoda bolondságok járnak az eszemben..."

A kerületi kapitánysághoz egyenesen kellett menni, és a második utcasarkon balra fordulni - onnan már csak két lépés. De Raszkolnyikov az első sarkon megállt, tűnődött, aztán befordult a keresztutcába, és két utcát elhagyva, nagy vargabetűt csinált. Talán nem is szándékosan, talán hogy nyújtsa ezt a percet, időt nyerjen. Csak ment, földre szegezett szemmel. Egyszerre mintha fülébe suttogott volna valaki. Felpillantott, és látta, hogy az előtt a ház előtt áll, éppen ott a kapu. Akkor este óta nem volt itt, nem jött erre.

Leküzdhetetlen és megmagyarázhatatlan vágy hajtotta: belépett, végighaladt a kapualjon, és jobbra az első lépcsőházban, az ismerős lépcsőn elindult, fel a harmadik emeletre. Sötét volt a keskeny, meredek lépcsőházban, minden fordulónál megállt, és kíváncsian körülnézett. A magasföldszinten az ablak rámája hiányzott. " Akkor nem így volt" - gondolta. Itt az első emeleti lakás, ahol Mikolaj és Mityka dolgoztak. "Zárva az ajtó! És frissen mázolva. Szóval: kiadó!" Itt a második emelet... Itt a harmadik... "Ez az!" Elámult: a lakás ajtaja tárva-nyitva, és vannak odabenn, hangokat hallani. Erre egyáltalában nem számított. Habozott egy kicsit, majd felment az utolsó lépcsőkön, és belépett az előszobába.

Ezt a lakást is tatarozták, munkások dolgoztak ott. Meghökkent. Valami okból azt hitte, hogy pontosan úgy fog találni mindent, ahogy akkor hagyta. Talán még a hullák is ugyanott feküsznek a padlón. És ahelyett: csupasz falak, bútor semmi... különös! Az ablakhoz ment, és felült a deszkára.

Két munkás volt ott, két fiatal legény, az egyik már férfisorban, a másik sokkal fiatalabb. Új, lila virágos, fehér tapétát ragasztottak a régi, szakadozott és vedlett sárga helyébe. Raszkolnyikovnak ez sehogy se tetszett. Ellenségesen nézte az új tapétát, mintha bántaná, hogy így felforgatnak itt mindent.

Ma nyilván sokáig elhúzódott a munka, az emberek sietve összegöngyölték a tapétát, hazakészülődtek. Raszkolnyikovra ügyet se vetettek. Nagy beszélgetésben voltak, ő meg összefont karokkal figyelt.

- No, beállít hozzám egy reggel - mesélte az idősebbik -, kora hajnalban. És már ki van öltözve fáinul. "Hát te? - mondom - mit kelleted magad? Mit mézeskedsz, mázoskodsz itt nekem?" - "Én - aszongya - ezentúl mindent a kedvére teszek, Tyit Vasziljevics..." Hát így vagyunk. De hogy kicsípte magát, te! Akár a zsurnálban látnád, szakasztott olyan.

- Mi az a zsurnál, bátyó? - érdeklődött a fiatalabbik. Szemmel láthatóan tanulni akart a "bátyó"-tól.

- A zsurnálban, öcsém, képek vannak. Olyan színes képek. Az itteni szabómesterek kapják postán külországokból, minden szombaton. Hogy kinek hogyan kell öltözködni, külön a férfinemnek és külön az asszonyi nemnek. Vagyis hát le vannak rajzolva. A férfiak többnyire prémes kabátban. A női rész meg valóságos színház, minden pénzt megér.

- Hej, mi minden van itt, Pétervárott! - mondta elragadtatva a legényke. - Csak apja, anyja nincs az embernek.

- Ez az egy nincs, öcsém, de minden egyéb a világon - felelte oktató hangon a másik.

Raszkolnyikov átment a másik szobába, ahol a láda, az ágy meg a komód állt akkor. Szörnyen kicsinek tetszett a szoba így bútor nélkül. A tapéta itt még a régi volt. A szegletben tisztán látszott a szentképtartó helye. Körülnézett, aztán visszatért az ablakhoz. Az öreg munkás fél szemmel rápillantott.

- Mi tetszik, kérem? - szólt oda.

Raszkolnyikov válasz helyett felállt, kiment az ajtó elé, és megrántotta a csengőt. Ugyanaz a csengő, ugyanaz a hang! Meghúzta másodszor is, harmadszor is. Figyelte a hangot, és újra átélte a pillanatot. Az akkori hátborzongató, iszonyatos érzés mind elevenebben és élesebben felidéződött benne. Minden csengetésre megborzongott, és ez jólesett, mindinkább jólesett neki.

- Mit akarsz itt? Kiféle vagy? - szólt rá a munkás, és kiment hozzá. Raszkolnyikov újra belépett az ajtón.

- Lakást keresek, körülnézek - felelte.

- Lakást nem éjjel keresnek. És különben is a házmesterrel szokás feljönni.

- Felmosták a padlót. Újrafestik? A vér nincs már ott?

- Micsoda vér?

- Hát meggyilkolták az öregasszonyt és a testvérét. Egész tócsa volt itt.

- Te meg miféle szerzet vagy? - kiáltott rá türelmetlenül a munkás.

- Én?

- Te!

- Tudni akarod? Gyerünk a rendőrségre, ott megmondom.

A két munkás megrökönyödve bámult rá.

- Ideje hazamenni. Soká elbabráltunk ma - mondta az idősebbik. - Gyere, Aljosa. Be kell zárni az ajtót.

- Hát gyerünk - felelte egykedvűen Raszkolnyikov, és elindult. Lassan lépkedett lefelé. A kapualjban nagyot kiáltott: - Hé, házmester!

Többen álldogáltak a kapu előtt az utcán, és nézegették a járókelőket. Ott volt a két házmester meg egy kaftános, iparosforma ember, egy asszony és még valaki.

Egyenesen odament hozzájuk.

- Mi tetszik? - kérdezte az egyik házmester.

- Nem volt most a rendőrségen?

- Éppen az imént. Mért kérdi?

- Ott vannak még?

- Ott.

- A felügyelőhelyettes?

- Azt is láttam. Mért, mit akar?

Nem felelt, csak megállt mellettük, és gondolkodott.

- A lakást nézte, azért jött - mondta odalépve az idősebb munkás.

- Melyik lakást?

- Ahol dolgozunk. Hogy mért mosták fel a vért, azt kérdezte. "Itt gyilkosság történt, ki akarom venni a lakást." A csengőt meg úgy rángatta, hogy majd leszakadt. "Gyerünk a rendőrségre, aszongya, ott mindent megmondok." Nem ment le a nyakunkról.

A házmester homlokát ráncolva méregette az idegent. Nem tudta, mit gondoljon.

- Kicsoda maga? - kérdezte most már fenyegetőbben.

- Rogyion Romanovics Raszkolnyikov vagyok, volt egyetemi hallgató. Itt lakom a keresztutcában, Schill ház, 14-es ajtó. Kérdezze csak meg a házmestert, ismer.

Bágyadtan, szórakozottan beszélt, nem is fordult feléjük, a sötétedő utcát figyelte.

- És mit keresett odafenn a lakásban?

- Megnéztem.

- Mi van ott néznivaló?

- Nem kéne bevinni a rendőrségre? - avatkozott közbe a kaftános lakó, és várta, hogy mit szólnak.

Raszkolnyikov hátrapillantott rá a szeme sarkából, és jól megnézte. Aztán megint úgy, mint az előbb, halkan, bágyadtan így szólt:

- Gyerünk.

- Igen, igen, be kell vinni! - kapta fel a szót nekibuzdulva a lakó. - Amiatt jön ide! De miért? Mit akarhat?

- Részeg, nem részeg, csak az ördög tudja - mormogta a munkás.

- Mit akar itt? - kiabált a házmester, és most már komolyan haragudott. - Mit veszkődsz itt?

- A rendőrségre nem mersz eljönni, mi? - kérdezte gúnyosan Raszkolnyikov.

- Miért ne mernék? De te mit veszkődsz itt?

- Csirkefogó - mondta az asszony.

- Kár a szót vesztegetni rá - szólt közbe a másik házmester, egy termetes ember, kigombolt, hosszú ujjasban, kulcsokkal az övében. - Takarodj innét... persze hogy csirkefogó... lódulj!

Vállon ragadta, és kilökte az utcára, Raszkolnyikov botladozott, de nem esett el. Felegyenesedve végignézett a társaságon, és továbbment.

- Furcsa szerzet - dörmögte a munkás.

- Furcsák az emberek mostanság - szólalt meg az asszony.

- Mégiscsak a rendőrségre kéne vinni - bizonykodott a kaftános.

- Jobb az ilyet lerázni - döntötte el a kérdést a termetes házmester. - Csirkefogó, annyi szent. Valamiben fő a feje. Ha rád akaszkodott, nem tudod lerázni. Ismerjük a fajtáját.

"Menjek vagy ne menjek?" - tűnődött Raszkolnyikov. Megállt az útkereszteződésnél a kocsiúton, és körülnézett, mintha mástól várná a döntő szót. De nem jött válasz sehonnan. Süket és halott volt minden, akár a kőkockák a lába alatt. Neki halott, egyedül csak neki... Most valamit látott; jó messze, vagy kétszáz lépésre tőle, az utca túlsó végén, a sűrűsödő homályban tömeg sötétlett. És hangokat is hallott, hangos beszédet, kiabálást.

Egy hintó állt a csődület közepén... Lámpafény villant a kocsiúton. "Mi lehet ott?" Jobbra fordult, és arra tartott. Valósággal belekapaszkodott mindenbe, és hidegen, gúnyosan mosolygott, mikor erre gondolt, hiszen végleg eldöntötte magában, hogy jelentkezik a rendőrségen, és biztosan tudta, hogy most már nincs tovább.

Egy hintó állt az utca közepén, fényes urasági kocsi, amelybe két tüzes szürke ló volt fogva. Senki se ült benne, a kocsis maga is leszállt a bakról, és a kocsi mellett állt, a lovakat zablájuknál tartották. Rengeteg nép tolongott körülöttük, legelöl rendőrök voltak, az egyik, égő lámpással a kezében, éppen lehajolt, és rávilágított valamire a kövezeten, a keréknél. Az emberek mind hangosan beszéltek, kiabáltak, szörnyűködtek, a kocsis tanácstalanul állt, és többször is elmondta:

- Micsoda szerencsétlenség! Úristen, micsoda szerencsétlenség!

Raszkolnyikov előrefurakodott, amennyire tudott, és most végre meglátta, mi okozza a csődületet, izgalmat: a földön eszméletlenül feküdt egy elgázolt ember, nagyon silány, de amennyire láthatta, "úri" ruhában, talpig véresen. Éppen akkor kerülhetett a kocsi alá, a fejéről csurgott a vér, arca egészen el volt torzulva és összezúzva. Alaposan megtiporták a lovak.

- Hogy vigyázzak, jóemberek? - sopánkodott a kocsis. - Még ha vágtattam volna, vagy nem kiáltok rá! De hisz szépen, csendesen hajtottam. Mindenki látta; ha én hazudok, mindenki hazug. Nemhiába mondják: "Részegnek keskeny az út..." Látom, ahogy átvág a kocsiúton, és támolyog, majdhogy el nem esik... rákiáltok egyszer, aztán még egyszer, meg harmadszor, a lovakat is visszarántom, de ő egyenest a patkójuk alá dől! Szántszándékkal-e, vagy hogy annyira gyengén állt a lábán? A lovaim fiatalok, ijedősek, nagyot rántottak a kocsin, ő meg elordítja magát, az kellett még nekik... egykettőre meglett a baj.

- Igen, így volt! - tanúskodott egy hang a tömegben.

- Rákiáltott, háromszor kiáltott! - bizonygatta egy másik.

- Pontosan háromszor, igen, mindnyájan hallottuk! - erősítette a harmadik.

A kocsis egyébként nem is bánkódott túlságosan, ijedtnek se látszott, a hintó nyilván valami gazdag és tekintélyes úré volt, aki most várja valahol, hogy érte jöjjön, a rendőrök is alighanem ezért buzgólkodtak annyira. A sebesültet be kellett szállítani az őrszobára és onnan a kórházba. Senki sem ismerte.

Időközben Raszkolnyikov még előbbre furakodott, és közelebb hajolt a kocsihoz. Abban a pillanatban a lámpás élesen megvilágította a szerencsétlenül járt ember arcát: ráismert.

- Én ismerem, ismerem! - kiáltotta, és utat tört egészen odáig. - Nyugalmazott hivatalnok, Marmeladov, címzetes tanácsos, itt lakik, itt két lépésre, a Kozel házban... Hamar orvost! Én fizetem, tessék! - Pénzt vett elő a zsebéből, és mutatta a rendőrnek. Feltűnően izgatott volt.

A rendőrök örültek, hogy valaki felismerte az elgázolt embert. Raszkolnyikov megmondta a maga nevét, és rábeszélte őket, minden tőle telhetőt elkövetve, mintha szülőapjáról volna szó, hogy az eszméletlen Marmeladovot vigyék haza.

- Itt van mindjárt, a negyedik ház... egy gazdag németé... a Kozel ház. Haza igyekezett bizonyosan, és részeg volt... ismerem... erősen iszik... Családja van, felesége, gyermekei meg egy felnőtt lánya. Hol van még a kórház, amíg odáig elcipelik! Itt meg doktor is lesz a házban, bizonyos! Megfizetem! Csak más az otthoni ápolás, mindjárt gondjukba veszik. Úgy pedig meghal, mire a kórházba érnek vele.

Sikerült egyiknek a markába csúsztatnia valamit, de meg kézenfekvő és szabályszerű is volt a dolog: csakugyan közelebb itt a segítség. A sebesültet felemelték, és elindultak vele, segítő kéz is akadt. A Kozel ház alig harminc lépésre volt. Raszkolnyikov leghátul ment, a sebesült fejét tartotta vigyázva, és mutatta az utat.

- Erre, erre! A lépcsőn fejével felfelé vigyük, forduljunk meg... így, most jó! Megfizetem, meghálálom - mormogta.

Katyerina Ivanovna, mint mindig, mihelyt egy percre felszabadult, ide-oda járkált a kis szobában, az ablaktól a kályháig meg vissza, két karját keresztben a mellére szorítva. Köhögött és magában beszélt. Utóbbi időben mind többször és mind többet beszélgetett idősebb lánykájával, a tízéves Polenykával, aki, bár sok mindent nem értett, annyit igen jól tudott, hogy anyjának szüksége van rá. Örökösen figyelte kerekre nyitott, nagy, okos gyerekszemével, és ravaszkodott, igyekezett elhitetni vele, hogy mindent megért. Most éppen a kisöccsét vetkőztette, hogy végre ágyba kerüljön; a fiúcska egész nap rosszul érezte magát, és most a széken ülve várta, hogy valami inget adjanak rá, hogy a rajta levőt majd éjjel kimoshassák. Némán, komoly arccal, feszesen és mozdulatlanul ült, lábacskáit kinyújtva, sarkakat előre, ujjakat szét. Hallgatta, mit beszél a testvérével az anyja, száját csücsörítette, szemét tágra meresztette, mozdulatlanul ült, ahogyan a jó kisfiúk szoktak ülni, mikor lefekvés előtt vetkőztetik őket. A még nálánál is kisebb leányka, teljesen elrongyolódott ruhában, a spanyolfal mellett állt, és várta, míg rákerül a sor. A lépcsőre néző ajtó nyitva volt, hogy csökkentse valamennyire a belső szobákból tóduló dohányfüstöt, amely újra meg újra kínosan köhögtette a szegény tüdőbeteg asszonyt. Katyerina Ivanovna mintha még jobban lesoványodott volna ezen az utolsó héten, orcáin a két folt még jobban piroslott, mint azelőtt.

- Nem is hiszed, Polenyka, el se tudod képzelni - mesélt a szobában járkálva -, milyen vidáman, micsoda pompában éltünk mi apácskám házában, és ez a részeges ember hogy tönkretett engem is, titeket is! Apácskám ezredes volt, és hajszálon múlott, hogy kormányzó nem lett, már éppen csak az utolsó lépés hiányzott, úgyhogy mindenki azzal jött hozzá: "Mi már a kormányzónknak tekintjük, Ivan Mihajlics." Amikor... amikor... - fulladozva köhögni kezdett - ó, átkozott élet! - tört ki belőle a keserűség, kiköhögte a váladékot, kezét a mellére szorította - amikor azon a... búcsúbálon... a nemesi marsall házában... Bezzemelnaja hercegnő is észrevett, ő volt az, aki később, mikor apádhoz feleségül mentem, kérdezte is mindjárt: "Nem ez a kedves leányka mutatta be a záróünnepen a selyemkendős táncot?" ...Ezt a feslést itt össze kell varrni, most mindjárt, fogd a tűt, és csináld meg úgy, ahogy mutattam, különben holnap... holnap... még tovább szakad! - kiabált fulladozva. - És ott volt még Scsegolszkoj herceg is, a kamarás, Pétervárról... velem táncolta a mazurkát, és azt mondta, hogy holnap eljön, és megkéri a kezemet, de én megköszöntem neki, és udvarias szavakban tudtára adtam, hogy szívem már a másé. Ez a más a te édesapád volt, Polja. Apácskám haragudott is rettenetesen... Meleg már a víz? Akkor add ide az ingecskét, hát a harisnya?... Lida - szólt oda a kisebbik lányának -, most az egyszer aludj ing nélkül... valahogy... és a harisnyádat is tedd ki melléje... Egyúttal azt is kimosom... De hol marad az a rongyos, az a részeges! Mióta viseli már az ingét, agyon van gyűrve, szaggatva, olyan, mint a mosogatórongy... Meglett volna minden egyszerre, nem kéne holnap éjjel is kínlódni! Úristen! Már megint ez a köhögés! Mi az? - kiáltott fel, és csak nézte a lépcsőházban tolongó népet, meg az idegeneket, akik becipeltek valamit a szobába. - Mit hoznak, Úristen!

- Hová tegyük? - kérdezte a rendőr, és szétnézett a szobában, mikor behozták az eszméletlen és véres Marmeladovot.

- A díványra! Ide, a díványra tegyük, a fejét erre - intézkedett Raszkolnyikov.

- Elgázolták az utcán! Részeg volt! - kiáltotta valaki a lépcsőházból.

Katyerina Ivanovna csak állt, elfehéredve, zihálva. A gyerekek megijedtek. Lidocska felsikoltott, és Polenykához szaladt, odabújt hozzá, egész testében remegve.

Raszkolnyikov elhelyezte a sebesültet, máris odalépett Katyerina Ivanovnához.

- Az istenért, nyugodjék meg, nem kell megijedni! - hadarta. - Átvágott a kocsiúton, egy kocsi elgázolta, de ne aggódjék, magához fog térni. Én mondtam, hogy hozzák ide... voltam már itt maguknál... emlékezzék csak... Magához fog térni, és én fizetek mindent.

- Hát ide jutott! - jajdult fel kétségbeesetten Katyerina Ivanovna, és férjéhez rohant.

Raszkolnyikov rögtön látta, hogy nem az ájuldozó asszonyok közül való. Egy szempillantás, és párnát dugott a sebesült feje alá - erre senki se gondolt -, nekifogott vetkőztetni, megvizsgálta, tett-vett körülötte, nem vesztette el a fejét, magáról teljesen megfeledkezett, összeharapta remegő ajkát, elnyomta a melléből feltörő jajkiáltást.

Raszkolnyikov közben megkért valakit, hogy szaladjon el a doktorért. Kiderült, hogy a második szomszédban lakik egy.

- Elküldtem már orvosért - nyugtatta meg Katyerina Ivanovnát. - Ne legyen rá gondja, én fizetem. Víz nincs? És adjon hamar valami kendőt, törülközőt vagy akármit. Még nem tudjuk, hol sebesült meg... megsebesült, de él, bizonyos, hogy él... Majd meglátjuk, mit mond a doktor!

Katyerina Ivanovna az ablakhoz szaladt. A sarokban egy horpadt székre volt készítve a víz a nagy cserép mosdótálba, a gyerekholmi meg a férfi alsóruha kimosásához. Ezt az éjszakai mosást legalább kétszer hetenként végezte, de néha többször is, mivel oda jutottak már, hogy nem volt váltó fehérneműjük, csak a rajtuk való, és nem nézhette a piszkot, inkább így törte magát éjszakánként, amikor a többi már aludt, túlfeszítette erejét, hogy reggelre megszáríthassa a kötélen a kimosott ruhát, és tisztát adhasson rájuk, de mocskot nem tűrt a házában. Felkapta, hogy odavigye Raszkolnyikovnak a vízzel telt mosdótálat, és majdhogy el nem esett a teherrel. De Raszkolnyikov már talált egy törülközőt, megmártotta, és mosogatni kezdte Marmeladov vérrel borított arcát. Katyerina Ivanovna is ott állt mellette, kínnal kapdosta a levegőt, és tenyerét a mellére tapasztotta. Ő maga is ápolásra szorult volna. Raszkolnyikov már-már megbánta, hogy odavitette a sebesültet. A rendőr is tanácstalanul állt.

- Polja! - kiáltott a lányának Katyerina Ivanovna. - Szaladj el Szonyáért, de hamar. Ha nincs otthon, akkor is hagyd meg, hogy az apját elgázolták a lovak, amint hazaér, jöjjön ide. Siess, gyermekem! Nesze ez a kendő, terítsd a válladra.

- Calaggy, ahod bilsz! - kiáltotta a székről a fiúcska, de aztán rögtön némán, egyenesen ült tovább, szemét kimeresztve, két sarkát előrenyújtva, ujjait szétterpesztve.

Időközben úgy megtelt a szoba, hogy gombostűt is nehéz lett volna leejteni. A rendőrök kimentek, csak egy maradt ott, és a betóduló kíváncsiakat igyekezett visszaterelni a lépcsőházba. Viszont a beljebb eső szobákból Amália Lippewechsel lakói mind beszivárogtak lassanként, előbb csak az ajtóban szorongtak, de aztán kettesével, hármasával befurakodtak a szobába. Katyerina Ivanovna felháborodott.

- Meghalni se hagyják békességben! - kiáltott rájuk. - Nekik ez látványosság! Cigarettáznak! - Hevesen köhögött. - Még szép, hogy nem kalapban jönnek be. Ni, az ott kalapban van! Kifelé! Legalább a holttestet tisztelhetnék!

A köhögés elvette a szavát, de a leckéztetésnek megvolt a hatása. Meg nyilván féltek is tőle: a lakók egyenként visszahúzódtak, és megint az ajtóban szorongtak, lelkük mélyén azzal a sajátos elégedettséggel, amit minden ember, még a legközelebb álló is érez, ha felebarátját váratlanul szerencsétlenség éri, nincs kivétel, nincs, aki ettől ment volna, ha mégoly őszinte is a részvéte, sajnálkozása.

Egyesek a kórházat emlegették az ajtó mögött, meg hogy nem való itt felesleges izgalmat okozni.

- Meghalni se való! - csattant fel Katyerina Ivanovna, és már ugrott az ajtóhoz, hogy sarkig tárja, és rájuk zúdítsa mennyköveit, de az ajtóban a háziasszonyba ütközött, aki éppen most tudta meg a hírt, és szaladt intézkedni. Rendkívül ostoba és rosszindulatú német nő volt.

- Ah, Istenkém! - és összecsapta a kezét. - Férje megint ivott, és lovak elgászolni! Kórhaszba vinni! Én vagyok hásziasszon!

- Amália Ludvigovna! Legyen szíves meggondolni, hogy mit beszél - kezdte gőgösen Katyerina Ivanovna (a háziasszonyával mindig gőgösen beszélt, hogy "helyére utasítsa", és erről az elégtételről most sem tudott lemondani). - Amália Lud...

- Mekmontam már, hogy ne merjen Amália Ludvigovna neveszni engemet, én Amal-Ivan!

- Maga nem Amal-Ivan, hanem Amália Ludvigovna, és mivel én nem tartozom aljas tányérnyalói közé, mint Lebezjatnyikov úr, aki ott nevet az ajtó mögött - csakugyan röhögtek, kiabáltak a szomszéd szobában -, tehát mindig Amália Ludvigovnának fogom nevezni; ámbár igazán nem értem, mért nem szereti ezt a nevet. Tulajdon szemével látja, mi történt Szemjon Zaharoviccsal: halálán van. Nagyon kérem, csukja be az ajtót, és ne eresszen ide senkit. Legalább meghalni engedjék békességben! Máskülönben bizonyos lehet, hogy viselkedéséről még holnap tudomást szerez maga a főkormányzó úr. A herceg jól ismert engem lánykoromban, és igen jól emlékszik Szemjon Zaharovicsra is, többször is segített rajta. Mindenki tudja, hogy Szemjon Zaharovicsnak sok jó barátja és pártfogója volt, ő maga maradt el tőlük, nemes büszkeségből, szerencsétlen gyarlóságának tudatában. Most viszont segítségünkre sietett egy nagylelkű fiatalember - Raszkolnyikovra mutatott -, aki anyagi eszközökkel és összeköttetésekkel rendelkezik, Szemjon Zaharovics ismerte még mint kisfiút, bizonyos lehet tehát, Amália Ludvigovna, hogy...

Ezt mind rendkívül szapora szóval mondta, egyre jobban hadart, de a köhögés hirtelen véget vetett ékesszólásának. Ebben a pillanatban a haldokló feleszmélt, és nyögni kezdett. Katyerina Ivanovna odaszaladt hozzá. Akkor kinyitotta szemét, és idegenül, értetlenül nézte az ágya mellett álló Raszkolnyikovot. Nehezen, mélyen és ritkán lélegzett, szája szélén vér szivárgott, homlokán kiütött a verejték. Raszkolnyikovot nem ismerte meg, és nyugtalanul jártatta körül tekintetét. Katyerina Ivanovna szomorúan, de szigorúan nézte, szeméből folyt a könny.

- Úristen! Az egész melle be van zúzva! És mennyi vér, mennyi vér! - jajdult fel kétségbeesetten. - Le kell venni róla a ruhát! Fordulj kicsit oldalra, Szemjon Zaharovics, ha tudsz - szólt rá.

Marmeladov most ráismert.

- Papot! - hörögte.

Katyerina Ivanovna az ablakhoz ment, homlokát a fához szorította, és keserűen felkiáltott:

- Ó, hétszer átkozott élet!

- Papot! - ismételte pillanatnyi hallgatás után a beteg.

- Elmentek érte! - kiáltott rá Katyerina Ivanovna. Férje szófogadóan elhallgatott, megkereste félénk, bánatos szemével, és az asszony visszament hozzá, megállt az ágya fejénél. Ez valamennyire megnyugtatta, de csak kis időre. Alig egy-két pillanat múlva a kis Lidocskán állapodott meg a szeme (az volt a kedvence), a lányka a sarokban állt, és reszketett, mint a lázbeteg, csodálkozó, tágra nyitott gyerekszemét apjára függesztette.

- Ó... ó... - Marmeladov izgatottan mutatott rá. Valamit mondani akart.

- Még mit akarsz? - kiáltott rá az asszony.

- Mezítláb! Mezítláb! - mormogta, és révedező tekintettel a kislány csupasz lábára nézett.

- Hallgass! - csattant fel ingerülten Katyerina Ivanovna. - Te tudod, mért van mezítláb!

- A doktor! Hála az égnek! - szólalt meg örömmel Raszkolnyikov.

A doktor, egy pedáns kis öregúr, német ember - bejött, és bizalmatlanul körülnézett. Aztán a beteghez lépett, megfogta a pulzusát, gondosan végigtapogatta a fejét, Katyerina Ivanovna segítségével kigombolta a vértől lucskos inget, és kitakarta a mellét. Az egész mellkas összevissza volt zúzva, nyomorítva, jobboldalt több borda eltört, bal felől, éppen a szív felett csúnya, nagy sárga-fekete folt éktelenkedett, a kegyetlen patkótiprás nyoma. A doktor komoran nézte. A rendőr elmondta neki, hogy a szerencsétlen embert elkapta a kerék, és vagy harminclépésnyire vonszolta, forgatta a kövezeten.

- Csoda, hogy még feleszmélt - súgta Raszkolnyikov fülébe a doktor.

- Mit mond? - kérdezte az.

- Mindjárt vége.

- Semmi remény?

- Semmi a világon. Utolsó perceit éli... A fejseb is rendkívül súlyos... Nem mondom, érvágással próbálkozhatnánk éppen, de... az se használ. Öt, legfeljebb tíz perc múlva meghal, így is, úgy is.

- Inkább mégis vágjon eret rajta!

- Kérem... de mondom, tökéletesen hiábavaló.

Most újra lépések hallatszottak, a tömeg szétvált odakinn, és a pap jelent meg a küszöbön - fehér hajú öregember -, kezében a szentségekkel. Mögötte egy rendőr jött, aki már az utcáról kísérte. A doktor nyomban átengedte neki a helyét, és jelentős pillantást váltott vele. Raszkolnyikov megkérte a doktort, hogy maradjon még néhány percig, mire az vállat vont, és ott maradt.

Akik ott voltak, mind hátrahúzódtak. A gyónás igen hamar véget ért, a haldokló aligha tudta, miről van szó, beszélni se tudott, csak érthetetlen, szaggatott hangokat hallatott. Katyerina Ivanovna kézen fogta Lidocskát, leemelte a székről a kisfiút, és a sarokba ment velük, a kályha mellé, ott letérdelt, és gyerekeit is letérdepeltette maga mellett. A lányka csak reszketett, de a fiú csupasz térdecskéin állva, szép lassan felemelte a kezét, szabályosan keresztet vetett, és földig hajolt, homlokát a földhöz ütve, ami láthatólag különös öröm volt neki. Katyerina Ivanovna összeszorította a száját, és visszafojtotta könnyeit. Ő is imádkozott, de közbe-közbe megigazgatta a gyerek ingecskéjét, még be is takarta a kislány nagyon is csupasz vállát egy fejkendővel, amelyet a komódról vett le, anélkül hogy felállna vagy imáját félbeszakítaná. Ezalatt a belső szoba ajtaját megint kinyitották a kíváncsiskodók. A lépcsőházban is mind sűrűbb lett a tolongás, az összes emeletekről odatódultak a lakók, bár a szoba küszöbét nem merték átlépni. Egyetlen mécses világította meg az egész képet.

Most nagy sietve átfurakodott a lépcsőházi tömegen a kis Polenyka, akit a nénjéért szalasztottak. Lihegve és a sietségtől kifulladva lépett a szobába, letette a kendőt, megkereste szemével az anyját, és odament hozzá. "Jön már! Az utcán találtam meg!" Katyerina Ivanovna őt is letérdepeltette maga mellé. Ebben a pillanatban egy fiatal lány surrant át nesztelenül és félénken a sokaságon: váratlan megjelenése valóban különös volt itt, ebben a szobában a sok rongy, a koldusszegénység, halál és kétségbeesés közepette. Ő is rongyokba volt öltözve, eleganciája garasos utcai cifraság, amely - ennek a külön világnak ízlése és szokásai szerint - nagyon is nyíltan kimutatja szégyenletes célját. Megállt, még kinn a lépcsőházban, a küszöbnél, de nem lépett be, csak nézett, mint aki azt se tudja, hol van, nem látott, nem értett semmit, arra se gondolt, hogy személye cseppet sem oda illő: negyedkézből vásárolt, nagy virágos selyemruha van rajta, nevetséges, hosszú uszállyal, és terebélyes krinolin, amely elfoglalja az egész ajtóközt; nem gondolt a világos topánkájára meg a napernyőre, ami éjszaka igazán felesleges, csak úgy a kezébe vette, mikor eljött hazulról - se a furcsa, kerek, égőpiros tollas szalmakalapjára. A fiúsan félrecsapott kalap alól egy sovány, sápadt, riadt kis arc bukkant elő, félig nyitott száj, rémülten kimeresztett szempár. Szonya kis termetű, tizennyolc éves, vézna, de elég csinos szőke lányka volt, világoskék szeme nem mindennapi. Meredten bámulta az ágyat meg a papot, ő is lihegett a sietségtől. De aztán mégis megütötte fülét a háta mögötti pusmogás meg egy-két elejtett szó. Lesütött szemmel belépett, és most már a szobában állt, de még mindig a küszöbnél.

A gyónásnak, áldozásnak vége volt. A pap odalépett az asszonyhoz, hogy mielőtt távozik, még egy-két szót mondjon neki búcsúképpen és vigasztalásul.

- És mit csinálok ezekkel? - vágott kurtán és ingerülten a szavába Katyerina Ivanovna, a kicsikre mutatva.

- Az Isten irgalmas, bízzék a Magasságbéli segítségében.

- Eh, hozzánk nem ér el az irgalma!

- Ez bűn, asszonyom - feddte a pap, és fejét csóválta.

- Hát ez nem bűn? - kérdezte Katyerina Ivanovna hangosan, és a haldoklóra mutatott.

- Lehetséges, hogy akik akaratlan okozói voltak a bajnak, hajlandók megtéríteni legalább az elmaradt keresetet.

- Félreértett! - legyintett ingerülten Katyerina Ivanovna. - Mit térítsenek meg? Hiszen részeg volt, ő maga bújt a lovak alá! És az ő keresete! Pénzt nem hozott, csak bajt. Ivott, mindenünket elitta! Meglopott bennünket, a holminkat a kocsmába hordta, elkocsmázta az ő életüket meg az enyémet. És hála a jó Istennek, hogy meghal! Kevesebb bajunk lesz!

- A halál órájában meg kellene bocsátania, asszonyom. Nem szabad így érezni, ez nagy bűn!

Katyerina Ivanovna a beteg körül tett-vett, inni adott neki, letörölte fejéről a vért, verejtéket, megigazgatta párnáját, és közben a pappal beszélt, de munkájától eddig nemigen ért rá feléje fordulni. Most ellenben valósággal nekiesett, rátámadt:

- Eh, bátyuska! Szavak, üres szavak! Megbocsátani! Nézze meg, ma is részegen jött volna haza, ha el nem gázolják. Ez az egy inge csupa mocsok, le is rongyolódott rajta. Ő ledőlt volna az ágyra, és horkol, én meg hajnalig vízben pancsolok, kimosom az ő szennyesét meg a gyerekekét, aztán megszárítom itt az ablaknál, és mihelyt virrad, leülök foltozni... igen, ez lett volna az éjjeli pihenőm. Hát nem kár csak egy szót is vesztegetni bocsánatra? Úgyis megbocsátottam!

Rettenetes, mélyről jövő köhögés vette el a szavát, zsebkendőjébe köhögött, majd odatartotta, mutatta a papnak, másik kezét sajgó mellére szorítva. A kendő csupa vér volt.

A pap lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit.

Marmeladov a végét járta, szemét nem vette le Katyerina Ivanovnáról, aki most megint fölébe hajolt. Újra meg újra mondani akart valamit, de alighogy erőlködve mozdította nyelvét, és érthetetlenül dadogva elkezdte, az asszony kitalálta, hogy bocsánatot akar kérni tőle, és keményen rákiáltott:

- Hallgass! Nem kell... tudom, mit akarsz! - A beteg elhallgatott, de bolyongó tekintete az ajtóra esett, meglátta Szonyát. Addig nem vette észre: a sarokban állt, az árnyékban.

- Ki az? Ki az ott? - kérdezte hirtelen rekedt, elfúló hangon, nagyon izgatottan, és rémülten az ajtóra bámult, ahol a lánya állt. Még fel is próbált támaszkodni az ágyon.

- Feküdj! Feküdj! - parancsolt rá Katyerina Ivanovna.

De ő hirtelen erőfeszítéssel mégis feltámaszkodott, egy darabig hüledezve, meredten nézte a lányát, mintha nem ismerné meg; igaz is, ilyen öltözékben még sose látta. De aztán megismerte a megalázott és lesújtott, cifra és szégyenkező Szonyát, amint békésen várja sorát, hogy elbúcsúzzon a haldokló apjától. Leírhatatlan fájdalom tükröződött a beteg arcán.

- Szonya! Kislányom! Bocsáss meg! - hördült fel, és kezét akarta nyújtani neki, de hogy a támasztékot elvesztette, lefordult, lezuhant a díványról, arccal elterült a földön. Odaugrottak, felemelték és visszafektették, de már alig volt benne élet. Szonya halk sikoltással odaszaladt, átölelte, maga is félájultan - úgy halt meg az apa a lánya karjában.

- Elérte, amire vágyott - fakadt ki Katyerina Ivanovna, mikor látta, hogy az ura halott. - Most mit csinálok? Miből temetem el? És mit adok holnap enni ezeknek, ezeknek itt?

Raszkolnyikov odalépett hozzá.

- Katyerina Ivanovna - mondta -, megboldogult férje a múlt héten elbeszélt nekem mindent, megismertem az életét, körülményeit... Igazán mondom, önről rajongó tisztelettel beszélt. Mióta megtudtam, hogy szerencsétlen gyarlósága ellenére milyen odaadással ragaszkodik mindnyájukhoz, kivált önt, Katyerina Ivanovna, mennyire tiszteli és szereti, azóta jó barátok vagyunk. Engedje hát... hogy hozzájáruljak... elhunyt barátom iránti kötelességből... Tessék... azt hiszem, húsz rubel... ha felhasználhatja, én készséggel... egyszóval... és eljövök még okvetlenül... lehet, hogy már holnap eljövök! A viszontlátásra!

Kisietett a szobából, és igyekezett mentül előbb keresztülhatolni a tömegen, de a lépcsőn váratlanul beleütközött Nyikogyim Fomicsba, aki a baleset hírét hallva odasietett, hogy személyesen intézkedjék. A rendőrségi jelenet óta nem találkoztak, de a felügyelő azonnal ráismert.

- Ni csak! Ön az? - kérdezte.

- Meghalt - mondta Raszkolnyikov. - Doktor is volt, pap is volt, minden rendben van. Ne nagyon zaklassa szegény asszonyt, úgyis tüdőbeteg. Inkább bátorítsa, ha lehet... hiszen ön jó ember, tudom - tette hozzá gúnyosan mosolyogva, és egyenest a szemébe nézett.

- Ni csak, hogy összevérezte magát - jegyezte meg Nyikogyim Fomics, mikor a lámpa fényénél meglátta Raszkolnyikov mellényén a friss vérfoltokat.

- Igen, véres lettem... csupa vér vagyok! - mondta ő különös hangsúllyal, aztán rámosolygott, megbiccentette a fejét, és lement a lépcsőn.

Lassan ment, nem sietett. Egész testében remegett, de észre se vette, egy új és mérhetetlenül nagy érzés töltötte el, mást nem érzett, csak azt, hogy beborítja a teljes, a mindenható élet. Valami hasonlót érezhet a halálraítélt, akinek váratlanul, hirtelen megkegyelmeznek. A lépcső derekán utolérte a betegtől jövő pap, azt szótlanul előrebocsátotta, közben néma meghajlással üdvözölték egymást. Már a lépcső alján járt, amikor siető lépéseket hallott a háta mögött, valaki utánaszaladt. Polenyka volt az, kiáltozott is neki: "Várjon, legyen szíves! Várjon!"

Hátrafordult. A kislány leszaladt még néhány lépcsőn, és szorosan előtte állt meg, egy fokkal feljebb. Bágyadt lámpafény hatolt oda az udvarról. Raszkolnyikov jól látta a sovány, de kedves arcocskát, ahogy rámosolyog, és vidáman, gyermekesen nézi. Üzenettel küldték utána, és ez nyilván nagyon tetszett neki.

- Mondja meg, kérem, hogy hívják... és még azt is, hogy hol lakik - kérdezte hadarva, kifulladtan.

Raszkolnyikov a gyermek két vállára tette a kezét, és szinte boldogan szemlélte. Maga se tudta, mért olyan öröm neki ezt a lánykát nézni.

- Ki küldött utánam?

- Szonya testvérkém küldött - felelte Polenyka, és még vidámabban mosolygott.

- Tudtam úgyis, hogy Szonya testvérkéd küldött.

- És mamácskám is küldött. Mert mikor Szonya testvérkém azt mondta, hogy szaladjak maga után, mamácskám is odajött, és ő is mondta: "Szaladj, Polenyka, de máris!"

- Szereted Szonya testvérkédet?

- Őt szeretem a legjobban a világon! - felelte meggyőződéssel a gyermek, és mosolya hirtelen eltűnt.

- Engem is szeretni fogsz?

Felelet helyett csak a közeledő arcocskát látta, az ártatlan csókra nyújtott, puha gyerekszájat, két kis gyufaszálkar a nyakára fonódott, szorosan, még szorosabban, a fej vállára hajlott, és a kislány felsírt, arcát mind erősebben szorítva az arcához.

- Fáj a szívem apácskáért! - mondta egy kicsit később, felemelte könnyes arcát, és tenyerével törölgette. - Annyi sok szerencsétlenség ér bennünket - tette hozzá váratlanul, furcsán-komoly arcot öltve, mint minden gyerek, amikor "nagyosan" akar beszélni.

- És apácskád is szeretett benneteket?

- Lidocskát szerette a legjobban - felelte igen komolyan a gyerek, és egészen úgy, mint a nagyok. Most már nem mosolygott. - Azért szerette, mert ő a legkisebb, meg azért is, mert beteg, és mindig hozott neki valami ajándékot, bennünket meg olvasni tanított, engem nyelvtanra is tanított és vallástanra - tette hozzá büszkén. Mamácskám sohase szólt semmit, de azért tudtuk, hogy örül ennek, és apácskám is tudta. Mamácskám pedig azt mondta, hogy franciául tanít majd, mert itt az ideje, hogy műveltséget szerezzek.

- Hát imádkozni tudtok-e?

- Ó, hát persze hogy tudunk! Már régen! Én most már nagy vagyok, hát magam imádkozom, de Kolja és Lidocska még mamácskával mondják hangosan. Előbb az Üdvözlégyet mondjuk el, aztán még egy másikat: "Istenem, bocsánatodat és áldásodat kérjük Szonya testvérkénknek", és azt, hogy "Istenem, bocsánatodat és áldásodat kérjük második apácskánknak", mert a régi apácskánk meghalt, és ez a második, de érte is imádkozunk.

- Polenyka, engem Rogyionnak hívnak, imádkozz néha értem is, csak annyit, hogy "Rogyionnak, a te szolgádnak".

- Ezentúl, amíg csak élek, mindig imádkozni fogok magáért! - mondta szenvedélyesen a kislány, és újra rámosolygott, újra megölelte.

A diák megmondta neki a nevét, címét, és megígérte, hogy holnap okvetlenül eljön. A gyermek boldog elragadtatással ment el tőle. Tizenegyre járt az idő, amikor az utcára kilépett, és öt perccel később már a hídon állt, pontosan azon a helyen, ahonnan az asszony levetette magát.

- Elég! - jelentette ki határozottan, ünnepélyesen. - Elég a lázálmokból, képzelt rémségekből, kísértetekből!... Még élek! Vagy talán az imént nem éltem? Nem igaz, hogy meghalt az életem az öreg anyókával! Jöjjön el neki a mennyek országa, de... elég volt, anyókám, ideje, hogy nyugodni térj! Itt most már az értelem és világosság országa fényeskedik... az akarat és erő országa... most majd elválik! Meglátjuk, ki marad felül! - tette hozzá kihívóan, mintha sötét hatalmat szólítana harcra. - És én már-már beletörődtem, hogy egy arasznyi helyen éljek holtomig!...

...Most még gyenge vagyok, de... úgy érzem, a betegség elmúlt. És tudtam is, hogy elmúlik, mikor ma eljöttem hazulról, tudtam. No lám: a Pocsinkov ház itt van két lépésre. Most már okvetlenül felmegyek Razumihinhez, ha nem két lépésre volna, akkor is felmennék... csak nyerje meg a fogadást! Legyen meg az öröme, nem baj... Erő, igen, erő kell: anélkül semmire sem megyünk, és erőt csak erővel szerezhetünk, ez az, amit ők nem tudnak - állapította meg büszkén, magabízón, és lábát alig emelgetve, lebotorkált a hídról. Büszkesége, önbizalma nőttön-nőtt, egy perccel később egészen más ember volt, mint az imént. De hát mi történt vele tulajdonképpen, mi változtatta meg ennyire? Maga se tudta, olyanformán volt, mint a szalmaszálba kapaszkodó: most egyszerre elhitte megint, hogy hiszen még élhet, megvan még az élete, "nem halt meg az öreg anyókával". Talán nagyon is elhamarkodott volt a következtetés, de ezzel most nem gondolt.

"És megkértem a kislányt, hogy könyörögjön szegény Rogyionért - villant az eszébe -, igen... ez jó lesz... mindenesetre!" - gondolta, de ugyanakkor ki is nevette ezt a gyerekes ötletét. Pompás hangulatban volt.

Razumihint könnyen megtalálta. A Pocsinkov házban már ismerték az új lakót, a házmester mindjárt eligazította. Még csak a lépcső felénél járt, de már hallotta a lármát, hangos beszédet, a nagy társaság zaját. Az ajtó tárva-nyitva állt, kiabálást, heves szóváltást hallott. Elég tágas volt a szoba, és vagy tizenöten gyűltek össze. Raszkolnyikov megállt az előszobában. A válaszfal mögött a háziasszony két cselédlánya sürgölődött két nagy szamovár körül, üvegek voltak ott meg tányérok, és piroggal, hideg ételekkel rakott tálak, mindent a háziasszony konyhájából hoztak át. Az egyik cselédlányt beküldte a barátjáért. Razumihin boldog arccal szaladt ki hozzá, első pillantásra is látszott, hogy szokatlanul sokat ivott, és bár úgyszólván sohasem volt részeg, ezúttal fejébe szállt a szesz.

- Ide hallgass - kezdte gyorsan Raszkolnyikov -, csak azt akarom mondani, hogy megnyerted a fogadást, csakugyan sohasem tudhatja az ember, mi éri. Nem megyek be, olyan gyenge vagyok, hogy mindjárt elvágódom. Tehát szervusz és a viszontlátásra! Holnap gyere fel majd.

- Tudod, mit? Hazakísérlek. Ha már magad is mondod, hogy gyengén állsz a lábadon...

- És a vendégeid? Ki az a göndör hajú, aki most kinézett?

- Az? Tudja a manó! A bácsikám ismerőse lesz, de talán csak úgy hívatlanul jött... Itthagyom őket a bácsikámmal, csoda aranyos ember, kár, hogy most nem ismerkedel meg vele. Különben... menjenek a pokolba, ahányan vannak... Kellek is én most ezeknek... Nekem meg kell a friss levegő. Mert látod, pajtás, éppen jókor jöttél, még két perc, és összeverekszünk, bizony isten! Ilyen őrültséget hazudni! Nem is hiszed, mit képes összehazudni egy ember. Vagyis, mért ne hinnéd? Mi magunk talán nem eleget hazudunk? És csak hazudjanak, majd abbahagyják... Várj egy pillanatig, kihívom Zoszimovot.

Zoszimov úgyszólván nekiesett a jövevénynek, sajátságos, mohó kíváncsiság látszott rajta. Arca egykettőre felderült.

- Sürgősen lefeküdni és aludni - jelentette ki, miután megvizsgálta, amennyire ott lehetett. - És éjszakára jó volna bevenni egy porocskát. Beveszi? Már elő is készítettem... Beveszi?

- Akár kettőt - felelte Raszkolnyikov, és ott mindjárt bevette a port.

- Okosan teszed, ha hazakíséred - mondta a doktor Razumihinnek. - Hogy mit hoz a holnap, meglátjuk, de ma igazán nagyon jól van, meglepő a változás az előbbihez képest. Hiába, holtig tanul az ember...

- Tudod, mit súgott a fülembe Zoszimov az előbb, amikor eljöttünk? - bökte ki Razumihin, alighogy az utcára értek. - Mindent őszintén elmondok neked, mert szamarak. Szóval meghagyta, hogy csevegjek veled útközben, és téged is beszéltesselek, aztán majd mindent mondjak el neki, mert az az ideája, hogy... őrült vagy, legalábbis közel jársz az őrültséghez. Képzeld csak! Először is: háromszor olyan okos vagy, mint ő, másodszor, ha nem hibbantál meg, hát úgyis fütyülsz az ő bolondgombáira, harmadszor pedig, ez a hústömeg, aki szakmája szerint sebész, belehabarodott a lelki betegségekbe, és hogy ezt a mai beszélgetésedet Zamjotovval megtudta, most kizárólag így ítél meg.

- Zamjotov mindent elmondott neked?

- Úgy van. És igen jól tette. Most legalább tisztán látom azt is, ami eddig rejtélyes volt, és Zamjotov is tisztán látja... Röviden... arról van szó... Rogya... Egy cseppecskét berúgtam... de sebaj... arról van szó, hogy az a bizonyos gyanú... érted... valóban a fejükben motoszkált... érted már? Jobban mondva, egyikük se merte kimondani, mert hiszen éktelen ostobaság, és különben most, hogy ezt a mázolót lefogták, szétpukkadt, semmivé lett az egész egyszer s mindenkorra. De hát mért olyan szamarak? Zamjotovot akkor is eldöngettem egy kicsikét, ezt csak bizalmasan mondom, barátom, nagyon kérlek, el ne áruld egy mukkal se, hogy tudod, észrevettem már, hogy érzékeny ember, Luizánál történt valami... de ma, ma végre minden kiviláglott. A főbűnös ez az Ilja Petrovics! Kihasználta az ájulásodat akkor ott a rendőrségen, igaz, hogy később ő maga is szégyellte, azt is tudom...

Raszkolnyikov mohón figyelt, Razumihinnek pedig nagyon megoldotta nyelvét a szesz.

- Azért ájultam el, mert a festéknek olyan fojtó szaga volt.

- Még magyarázkodik! És nemcsak a festék! Hiszen a gyulladás már egy teljes hónapja bujkált benned, Zoszimov bizonyíthatja. Látnád most azt a tacskó Zamjotovot, hogy le van törve! El se képzeled! "A kisujjával se érek fel" - azt mondja. Már tudniillik a te kisujjaddal. Olykor feltámadnak benne a nemesebb érzések. No és az a lecke, barátom, az a lecke ott a Kristályban! Ragyogó volt. Hisz előbb megijesztetted, úgyhogy majdnem görcsökbe esett, már-már kényszerítetted, hogy újra elhiggye a képtelen ostobaságot, és akkor hirtelen, nyelvet öltesz rá! "Na, ugye, megfogtalak?" Ragyogó! Most aztán össze van törve, porba van sújtva. Nagy mester vagy, fiam, becsületemre. Úgy kell nekik! Hej, csak ott lettem volna akkor! Most nagyon várt, rettenetesen várt. És Porfirij is szeretne megismerni...

- Ó, hát az is... No és mért vagyok őrült nekik?

- Nem éppen őrült... Sokat járatom a számat alighanem... De látod, szeget ütött a fejébe, hogy csak az az egy kérdés érdekel... Most már persze világos, hogy miért, most már tudja az összes körülményeket, hogy ezzel úgy felizgattak akkor, és összeszövődött a betegségeddel... Lehet, barátom, hogy egy cseppet részeg vagyok, ördög tudja... szóval, van valami rögeszméje... mondom: belehabarodott a lelki betegségekbe. Ne törődj vele.

Fél percig mindketten hallgattak.

- Ide hallgass - szólalt meg aztán Raszkolnyikov. - Őszintén akarok beszélni veled: halottnál voltam most, egy hivatalnok halt meg... minden pénzemet odaadtam nekik... és még valami történt velem, megcsókolt egy kis teremtés, olyan, hogy ha embert öltem volna, akkor is... szóval... és láttam ott még egy másik teremtést lángpiros tollal a kalapjában... eh, összevissza beszélek, támogass, kérlek, itt a lépcső...

- Mi lelt? Mi lelt? - nyugtalankodott Razumihin.

- Kicsit szédülök, de nem az a baj, hanem hogy olyan nehéz a szívem! Az az asszony volt úgy, aki... Oda nézz, mi ez? Látod? Ide nézz!

- Mit nézzek?

- Hát nem látod? Világosság van nálam, nem látod? A résen...

Az utolsó lépcsőnél álltak, a háziasszony konyhája előtt, és csakugyan jól látszott onnan, hogy Rogya szobája világos.

- Furcsa! Talán Nasztaszja - vélte Razumihin.

- Ilyenkor sohase megy be, és különben is régen alszik... eh... nekem ugyan mindegy! Isten áldjon!

- Mit akarsz? Hisz felkísérlek, együtt megyünk!

- Tudom, hogy feljössz, de itt akartam kezet szorítani veled és elbúcsúzni. No, add a kezed, isten áldjon!

- Mi lelt, Rogya?

- Semmi, gyerünk. Te leszel a tanúm...

Felkapaszkodtak a lépcsőn, és Razumihinen átfutott a gondolat, hogy hátha a doktornak mégis igaza van. "Ejnye! Megzavartam a fecsegésemmel!" - dorgálta magát. Az ajtóhoz érve, hangokat hallottak a szobából.

- De hát mi van itt? - fakadt ki Razumihin.

Raszkolnyikov kinyitotta az ajtót, sarkig tárta, és megállt a küszöbön, mintha földbe gyökerezett volna a lába.

Az anyja meg a húga ültek a szobájában a díványon, másfél órája várták. Hogy miért éppen őrájuk nem számított, miért éppen őrájuk nem gondolt, holott többször is értesítették, sőt ma is hallotta, hogy útban vannak, jönnek, hamarosan megérkeznek? Másfél órája faggatták Nasztaszját, sokszor egymásba szavába vágva. Az meg előttük állt, és kifecsegett már minden titkot. Anya és leánya majd elájultak ijedtükben, mikor meghallották, hogy "ma megszökött", betegen, sőt, mint Nasztaszja előadásából kitűnt, alighanem beszámíthatatlan állapotban. "Úristen, mi lesz vele!" Mind a ketten sírtak, keserves kínokat szenvedtek a várakozásnak ebben a másfél órájában.

Boldog, elragadtatott kiáltással fogadták, mikor belépett. Anyja és testvére odaszaladtak hozzá, de ő csak állt mereven, mint a halott. Hirtelen rádöbbent mindenre, mintha villámütés érte volna. Karja se mozdult ölelésre; nem bírt megmozdulni. Anyja is, húga is ölelték, csókolták, sírva, nevetve... Ő előrelépett, megtántorodott, és ájultan zuhant a földre.

Izgalom, rémült felkiáltás, jajszó... Razumihin eddig az ajtóban állt, de most csak úgy repült a szobába, erős karjába kapta a beteget, egy szempillantás alatt a díványon feküdt.

- Nincs semmi baj! - kiáltotta a két nőnek. - Elájult, semmiség. Éppen most mondta a doktor, hogy sokkal, de sokkal jobban van, teljesen egészséges már! Vizet! No, ugye, máris magához tér, ni, máris feleszmélt!

Karon ragadta Dunyecskát, úgyhogy majd kicsavarta a karját, és odahúzta, mutatta neki, hogy "máris feleszmélt." A két nő úgy nézett rá, mint a gondviselésre, megindultan, hálásan, hiszen tudták már Nasztaszjától, mit jelentett az ő Rogyájuknak betegsége egész idején ez a "talpraesett fiatalember", ahogyan később, még aznap este, maga Pulherija Alekszandrovna nevezte, a lányával folytatott bizalmas beszélgetés során.