"Talán mégis az álom folytatódik" - gondolta újra Raszkolnyikov, és bizalmatlanul, gyanakodva vizsgálta a hívatlan vendéget.

- Szvidrigajlov? Micsoda badarság! - szólalt meg aztán megütközve.

De a látogatót, úgy látszott, egyáltalában nem lepte meg a kifakadása.

- Két okom volt arra, hogy eljöjjek. Először is, szerettem volna személyesen megismerni, mivel már régebben igen sokat hallottam önről, éspedig érdekes és önre nézve kedvező dolgokat, másodszor, mert remélem, hogy nem tagadja meg tőlem a segítséget egy bizonyos ügyben, amely közvetlenül a kedves húga, Avdotya Romanovna érdekeit illeti. Ha csak úgy keresem fel, minden ajánlás nélkül, könnyen meglehet, hogy színe elé se bocsát, bizonyos előítéletek miatt, így viszont, az ön segítségével számítok rá, hogy...

- Rosszul számít - vágott közbe Raszkolnyikov.

- Tegnap érkeztek meg, ugye, ha szabad kérdenem.

Nem felelt.

- Igen, tegnap érkeztek, hiszen tudom. Én is csak tegnapelőtt érkeztem. Szóval, azt akarom mondani önnek, Rogyion Romanovics, hogy nem mentegetem magamat, ezt feleslegesnek tartom, de engedjen meg egy kérdést: mondja, de komolyan, mi volt az én eljárásomban olyan hallatlanul bűnös, már tudniillik, ha előítéletek nélkül, józanul ítéljük meg?

Raszkolnyikov továbbra is szótlanul nézett rá.

- Ami azt illeti, hogy házamban, "becstelen ajánlatokkal üldöztem egy védtelen fiatal lányt", jól mondom, uram? (Amint látja, még elébe is megyek.) Hát gondoljon egyszerűen arra, hogy én is csak ember volnék, et nihil humanum... egyszóval, nem vagyok érzéketlen a szerelem csábításai és kísértései iránt (az ilyesmi különben sem függ az akaratunktól), és így nyomban minden a legtermészetesebb magyarázatot nyeri. Akkor ennyi az egész kérdés: szörnyeteg vagyok-e, avagy magam is áldozat? Hogy mennyiben áldozat? Hiszen az az ajánlatom, hogy szökjünk együtt Amerikába vagy Svájcba, esetleg arra mutat, hogy a legtisztességesebb érzéseket tápláltam iránta, és mindkettőnk boldogságára törekedtem. Jól mondják, hogy az ész a szenvedélyt szolgálja, önmagamat, úgy lehet, talán még nagyobb bajba döntöttem, már megbocsásson!

- Egyáltalában nem erről van szó - vágott közbe undorral Raszkolnyikov. - Ön egyszerűen visszataszító, ennyi az egész. Hogy igaza van-e, nem-e, mellékes, nem kívánják önt látni és elkergetik, hát hordja el magát.

Szvidrigajlov hahotázni kezdett.

- No hát ön aztán... ön csakugyan kemény dió, meg kell adni! - mondta a lehető legőszintébb nevetéssel. - Azt hittem, ravaszsággal boldogulok, de mindjárt fején találta a szeget!

- Hiszen még most is ravaszkodni próbál!

- Hát aztán? Hát aztán? - mondta kétszer is a másik, megint jóízűen nevetve. - Hisz ez bonne guerre, ahogy mondják, és igazán a lehető legjogosabb ravaszság. No, mindegy, túljárt az eszemen, és akár így, akár úgy, még egyszer hangsúlyozom: semmi baj nem lett volna, ha az a kerti eset nincs akkor. Marfa Petrovna...

- Marfa Petrovnát is ön segítette át a másvilágra, mint hírlik - vágott gorombán a szavába Raszkolnyikov.

- Ejnye, hát már ezt is hallotta? Különben... hogyne hallotta volna! Nos, erre az utóbbi megjegyzésére nem is tudom, mit feleljek, noha lelkiismeretem tökéletesen nyugodt. Vagyis nincs mitől tartanom, erre ne is gondoljon, minden el van intézve a legnagyobb rendben és a legpontosabban, az orvosi vizsgálat megállapította a szívszélhűdést, ami a fürdés következménye volt, közvetlenül a bőséges ebéd és majdnem egy teljes üveg bor elfogyasztása után. Ezenkívül semmi mást nem mutatott ki... Nem, uram, viszont én magamban sokat töprengtem, különösen most az úton, a vasúti kocsiban, hogy nem járultam-e mégis hozzá a... szerencsétlenséghez, talán felizgatással, vagy hogy is mondjam... De végül is arra a következtetésre jutottam, hogy ez nem lehet.

Raszkolnyikov nevetett.

- Öröme telik az ilyenféle aggályoskodásban, mondja?

- Nincs miért nevetnie. Gondolja meg, kérem: mindössze két kis suhintás a lovaglókorbáccsal, még csak nyomok sem maradtak... Ne higgyen cinikusnak, igen jól tudom, milyen csúfság, amit műveltem, és a többi, viszont azt is határozottan tudom, hogy Marfa Petrovnának, mondhatnám, kapóra jött ez az én kis fellobbanásom. Azt a históriát az ön kedves húgával utolsó cseppig kimerítette, már harmadnapja kénytelen volt otthon ülni, mert nem volt mivel mutatkoznia a városkában, no meg unta is ott már mindenki a levelével együtt (arról a levélfelolvasásról bizonyosan hallott), ez a két kis korbácsütés mintha egyenesen az égből hullott volna rá. Utána a legelső dolga volt befogatni. No meg különben is: az asszonyoknál elég gyakran előfordul, hogy rendkívül jólesik nekik a bántalmazás, ha látszólag mégúgy méltatlankodnak is miatta. Minden asszonnyal megtörténik ez, általában az ember nagyon, de nagyon szereti a bántalmat, nem vette még észre? Az asszonyok meg éppenséggel. Sőt, mondhatnám, ez az egyedüli, ami kielégíti őket.

Raszkolnyikov egy ideig arra gondolt, hogy feláll és elmegy, így vet véget a látogatásnak, de valamiféle kíváncsiság - meg talán számítás is - visszatartotta.

- Ön szeret verekedni? - kérdezte szórakozottan.

- Nem, nem túlságosan - felelte nyugodtan Szvidrigajlov. - És Marfa Petrovnával szinte sose verekedtünk. Igen jó egyetértésben éltünk, és mindig meg volt elégedve velem. Korbácshoz összesen két ízben nyúltam hétévi házasságunk alatt (ha a harmadik, nagyon is többféleképpen értelmezhető esetet leszámítom); először két hónappal az esküvőnk után, mindjárt, amikor a falunkba megérkeztünk, és most utoljára. No ugye, ön pedig már azt hitte, hogy szörnyeteg vagyok, maradi, feudális úr, mi? Hehe... Igaz is: emlékszik arra az esetre, pár évvel ezelőtt, még az áldott szólásszabadság idején, amikor ország-világ előtt, még az újságokban is úgy kipellengéreztek egy nemesurat, a nevére már nem emlékszem, mert megvert egy német nőt a vonaton? Ugyanabban az évben volt, azt hiszem, a másik eset is: "A Vek botrányos eljárása." (Igen, igen, az Egyiptomi éjszakák, nyilvános felolvasás, emlékszik? Haj, haj, fekete szempár! Hova tűntél arany ifjúságom?) Szóval, ha engem kérdez, hát azt az úriembert, aki német nőket korbácsol, nem túlságosan sajnálom, elvégre az ilyesmi valóban... és mért sajnáljam? De ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy ilyen tenyérviszkettető "német nők" akadnak néha, és azt hiszem, nincs olyan haladó szellemű ember, aki feltétlenül jótállhat magáért. Ebből a szempontból, tudtommal, még senki se vizsgálta a kérdést, pedig ez az igazi emberbaráti szempont, higgye el, uram!

Mikor ezt mondta, hirtelen megint elnevette magát. Raszkolnyikov most már világosan látta, hogy ez az ember tudja, mit akar, és nagyon ravasz.

- Ön napok óta nem beszélt senkivel, igaz? - kérdezte.

- Majdnem eltalálta. Miért? Talán csodálkozik, hogy ilyen megértő vagyok?

- Azon csodálkozom, hogy túlontúl megértő.

- Mert a goromba kérdésein nem sértődöm meg? Ezért mondja? De hát... mért sértődjem meg? Ahogy kérdezett, úgy válaszoltam - tette hozzá most egyszerre, meglepően közömbös arccal. - No és amúgy igazában nem is érdekel semmi, bizony isten nem - folytatta mintegy tűnődve. - Kivált most, mivel éppen semmivel sem foglalkozom... Viszont nem csodálnám, ha azt hinné, hogy kedvét keresem bizonyos célból, annál is inkább, mert hiszen én magam mondtam, hogy valami elintéznivalóm van a kedves húgával. De őszintén mondom, szörnyen unatkozom, kivált most itt, három napja, úgyhogy valósággal megörültem önnek... Ne vegye zokon, Rogyion Romanovics, de ön is valahogy furcsának, szörnyen furcsának tűnik nekem. Mondjon, amit akar, de látok magán valamit, ami most van - vagyis nem pillanatnyilag, de mostanában... Jó-jó, abbahagyom, csak ne ráncolja a homlokát! Nem vagyok én olyan medve, mint hiszi.

Raszkolnyikov komoran nézett rá.

- Sőt, egyáltalában nem medve - mondta. - Nagyon is jó társaságbeli embernek nézem, és azt hiszem, igen rendesen tud viselkedni, ha akar.

- Lehet, de nem túlságosan érdekel, ki hogyan vélekedik rólam - felelte szárazon és talán egy szemernyi gőggel a látogató. - És mért ne legyen lompos az ember, mikor természete szerint is erre hajlik, és ez a viselkedés úgy megfelel a mi éghajlatunknak? - fűzte tovább, és megint nevetett.

- Hallottam egyébként, hogy sok ismerőse van itt. Ön az a bizonyos "elég befolyásos ember", igaz? Akkor pedig mért jönne hozzám, ha nincs velem is célja?

- Vannak ismerőseim, igaz - folytatta Szvidrigajlov, anélkül hogy a kérdés lényegére válaszolna. - Találkoztam is már egyikkel-másikkal, hiszen harmadnapja lődörgök itt, én is üdvözöltem őket, engem is megismernek, úgy látom. Elvégre az ember jó ruhában van, tudják róla, hogy nem szegény, hiszen bennünket a jobbágyreform se érintett, erdőnk, ártéri rétünk van bőven, úgyhogy a jövedelem nem is csökkent. De... nem érdekel, azelőtt is untam őket, harmadnapja itt vagyok, de senkit se kerestem fel... No és ez a város, uram! Mondja, hogy alakul ki az ilyesmi itt nálunk? Egy egész város írnokokból és mindenféle papnövendékből. Nyolc évvel ezelőtt, mikor itt loptam a napot, sok mindent nem láttam meg, az igaz... De most már csak az anatómiától várok valamit, becsületszavamra.

- Micsoda anatómiától?

- No és, ami ezeket az önök klubjait illeti, a Dussot-k, Pointe-ok, vagy akár a Progresszió, hát én nem kérek belőle - beszélt tovább megint csak úgy, mintha nem hallaná a kérdést. - A hamiskártyázás se valami híres mulatság.

- Mért, hamiskártyás is volt?

- Már hogyne lettem volna. Egész kompániánk volt itt akkor, nyolc évvel ezelőtt, elsőrendű társaság, pompásan telt az idő. És csupa jó modorú úriember, költők is voltak közöttük, meg tőkések. Különben is, a mi orosz társaságainkban a legjobb modorú emberek többnyire azok, akik már sokat próbáltak az életben, nem tapasztalta még? Én azóta elparlagiasodtam ott falun. De akkor bizony majdnem az adósok börtönébe csukatott egy kis nyezsini görög. Aztán felbukkant Marfa Petrovna, egy kicsit alkudott, és végül kiváltott harmincezerért (összesen hetvenezer ezüstrubellel tartoztam). Törvényesen egybekeltünk, az esküvő után nyomban felpakolt, és vitt a birtokára, mint valami kincset. Hát hiszen idősebb volt nálam öt évvel, és nagyon szerelmes. Hét évig nem mozdultam ki a faluból, és látja, az egész idő alatt kezében tartotta azt a bizonyítékot ellenem, azt az idegen névre kiállított papirost a harmincezerről, hogy ha lázadozni találnék, hát: zsupsz! hűvösre tesznek! Meg is tette volna. Az asszonyoknál ez mind megfér együtt.

- És ha nincs ez a papiros, meglépett volna?

- Nem is tudom, mit feleljek. Az a papiros úgyszólván egyáltalában nem zavart. Nem is kívánkoztam sehová. Marfa Petrovna maga ajánlotta kétszer is, hogy utazzunk külföldre, mikor látta, hogy unatkozom. De minek az nekem? Jártam én külföldön azelőtt, és akkor is untam. Nem mondom: a napkelték, a nápolyi öböl, a tenger... de az ember nézi, nézi és elszomorodik. Ez a legrosszabb, hogy mindig valamiért szomorú az ember. Akkor már jobb itthon: itt legalább másokat okolhatok, és magamat felmentem. Majdnem elmentem most azzal az északsarki expedícióval, mert j'ai le vin mauvais; utálok inni, de hát mégis a bor marad csak az embernek. Próbáltam már mindent. Azt mondják, Berg felszáll vasárnap a léggömbbel a Juszupov kertben, és utasokat is visz, csak le kell fizetni bizonyos összeget.

- Miért? Repülni akar?

- Én?... Nem... vagyis... - mormogta a látogató, és mintha fontolgatta volna.

" De hát miféle szerzet ez?"

- Nem, az a papiros egyáltalában nem zavart - folytatta Szvidrigajlov eltűnődve. - Én magam nem kívánkoztam el a faluból. No és most egy éve, a nevem napján, Marfa Petrovna vissza is adta, sőt jelentős összeget is kaptam tőle ajándékba. Hisz nagy vagyona volt... "Látja, mennyire megbízom magában, Arkagyij Ivanovics" - pontosan ezekkel a szavakkal mondta. Nem hiszi, hogy így mondta, ugye nem? De látja, jó gazda hírében állok, ismernek az egész környéken. Könyveket is hozattam, Marfa Petrovna eleinte örült ennek, de aztán félt, hogy túlerőltetem magamat.

- Úgy látom, nagyon búsul Marfa Petrovna után.

- Hogy búsulok? Lehet. Igen, talán igaz. Mit is akartam... hisz ön a kísértetekben, mondja?

- Micsoda kísértetekben?

- Hát a közönséges kísértetekben. Milyen van még?

- Miért, ön talán nem hisz bennük?

- Mondjuk, hogy nem... pour vous plaire... Illetőleg nem állítom, hogy nem...

- Hát kísérteteket is lát, mi?

Szvidrigajlov furcsa szemmel nézett rá.

- Marfa Petrovna kegyeskedik néha meglátogatni - mondta, különös mosolyra görbítve a száját.

- Mi az, hogy kegyeskedik meglátogatni?

- Háromszor jelent meg. Először a temetés napján, egy órával a szertartás után. Ez az ideutazásom előtt való napon volt. Másodszor tegnapelőtt hajnalban, már az úton, a Malaja Visera-i állomáson, és harmadszor most, két órával ezelőtt, a szállásomon, a szobámban. Egyedül voltam.

- És ébren volt?

- Teljesen ébren. Mind a háromszor. Bejön, beszél körülbelül egy percig, és kimegy az ajtón. Mindig az ajtón megy ki. Még mintha hallanék is valamit.

- Vajon miért gondoltam, hogy önnel éppen ilyenféle dolgok történtek? - mondta hirtelen Raszkolnyikov, és abban a pillanatban ő maga is meglepődött a szavain. Heves izgalom feszült benne.

- Ugyan? Gondolta? - csodálkozott Szvidrigajlov. - Csak nem? Ugye mondtam, hogy valami közös vonás van bennünk?

- Egy szóval se mondta! - vágta rá élesen Raszkolnyikov.

- Nem?

- Nem!

- Azt hittem, mondtam. Az előbb, mikor bejöttem, és láttam, hogy csukott szemmel fekszik itt, de csak tetteti magát, mindjárt azt gondoltam: "Nini, ez éppen olyan!"

- " Éppen olyan"?! Mire mondja ezt? - kiáltott rá Raszkolnyikov.

- Hogy mire? Igaza van, nem tudom, mire mondtam - motyogta jámborul a másik, és mintha ő is zavarban lett volna.

Egy hosszú percig kerekre nyílt szemmel bámulták egymást.

- Eh, bolondság! - fakadt ki végül Raszkolnyikov. - És miről beszél, mikor megjelenik?

- Marfa Petrovna? Ostoba semmiségekről beszél, képzelje csak! És... furcsa az emberi természet: engem éppen ez bosszant. Mikor először jött... nagyon fáradt voltam, tudja... a temetési szertartás meg a rekviem, utána a halotti tor... végre-valahára egyedül vagyok a dolgozószobámban, rágyújtok egy szivarra, elgondolkodom, hát bejön az ajtón. "Látja, Arkagyij Ivanovics, ma a nagy felfordulásban elfelejtette felhúzni az ebédlőórát." És igaz, hogy azt az órát minden héten én magam húztam fel, amióta együtt éltünk, és ha elfelejtettem, ő mindig figyelmeztetett. Másnap ideutaztam. Kimegyek hajnalban az állomásra, éjszaka alig szundítottam valami keveset, össze vagyok törve, a szemem majd leragad, egy kávét hozatok, egyszer csak látom, leül mellém, kártyacsomóval a kezében. "Ne vessek kártyát magának az útra, Arkagyij Ivanovics?" Nagyon értett a kártyavetéshez. Sose bocsátom meg magamnak, hogy nem jövendöltettem vele! De megijedtem, kiszaladtam. Ideje is volt, éppen megszólalt a jelzőharang. Ma meg... ott ülök a rossz vendéglői ebéd után, nehéz a gyomrom, ülök, szivarozok, látom, megint bejön, és szépen fel van öltözve, uszályos, új zöld selyemruhában. "Adj' isten, Arkagyij Ivanovics! Hogy tetszik a ruhám? Anyiszka se varrja meg ilyen szépen." (Anyiszka varrónő ott a falunkban, jobbágylány volt, Moszkvában tanulta ki a varrást, nagyon csinos lány.) Megáll előttem, fordul erre-arra. Én megnéztem előbb a ruháját, aztán az arcába néztem, jó alaposan. "Nem restell ilyen semmiségekkel idefáradni hozzám, Marfa Petrovna!" - "Édes Istenem, hát már ezzel is zavarlak, bátyuska!" Hogy bosszantsam, még azt is hozzátettem: "Megházasodom, Marfa Petrovna!" - "Magától ez is kitelik, Arkagyij Ivanovics, de nem válik becsületére, hogy alig temette el a feleségét, vonatra ül, és háztűznézőbe megy. És ha legalább jól választana! De tudom, se neki nem lesz jó, se magának, a tisztességes emberek meg kinevetik." Azzal fogja magát, elmegy, uszálya mintha suhogna utána. Hát nem ostoba dolog?

- És az is lehet, hogy ön csak hazudja az egészet.

- Elég ritkán hazudok - felelte elgondolkozva Szvidrigajlov, mintha észre se venné a gorombaságot.

- No és azelőtt sose látott kísértetet?

- N... nem, vagyis, egyetlenegyszer, most hat éve. Volt egy inasom, Filka. Mindjárt azután, hogy eltemették, szórakozottságomban kiszóltam neki: "Filka! A pipámat!" Ő meg bejön, megy egyenest a pipatartóhoz. Nézem: "Ezt bosszúból csinálja" - gondolom, mivel közvetlenül a halála előtt csúnyán összekaptunk. Rákiáltok: "Hé, te, hogy mersz így a szemem elé kerülni, hisz lyukas a könyököd! Takarodj, mihaszna!" Arra sarkon fordult, és nem jött vissza többet. Marfa Petrovnának nem is említettem. Gyászmisét akartam mondatni érte, de aztán meggondoltam.

- Menjen orvoshoz.

- Annyit én is tudok, hogy nem vagyok egészséges, ámbár nem értem, mi lehet a bajom, és ami azt illeti, önnél azért ötszörte egészségesebb vagyok. Nem azt kérdeztem, hiszi-e, hogy a kísértetek megjelennek az embernek, azt kérdeztem, hiszi-e, hogy vannak kísértetek?

- Dehogy hiszem! - csattant fel ingerülten Raszkolnyikov.

- Mert hát mi a szokásos válasz erre a kérdésre? - mormogta inkább csak önmagának Szvidrigajlov, félrefordítva és kicsit lejjebb hajtva a fejét. - Azt mondják: "Beteg vagy, tehát amit látni vélsz, csak képzelődés, nem valóság!" Pedig látja, ez nem következetes logika. Én is elfogadom, hogy kísérteteket csak a betegek látnak, de ez mindössze annyit bizonyít, hogy másnak, mint betegnek nem jelenhetnek meg, és nem azt, hogy kísértetek egyáltalában nincsenek.

- Persze hogy nincsenek - erősködött Raszkolnyikov.

- Nincsenek, azt gondolja? - folytatta Szvidrigajlov, lassan ráemelve a szemét. - És ha így okoskodunk (segítsen már egy kicsit!): "A kísértet úgyszólván egy másik világnak a darabkája, csücske, annak a legszéle, egészséges embernek nincs miért mutatkozzék, mivel az egészséges ember a legesleginkább földi ember, tehát csakis ezt a földi életet éli, már a rend és teljesség kedvéért is. De mihelyt megbetegszik, mihelyt a normális földi rend megbomlott a szervezetében, mindjárt felbukkan a lehetősége egy másik világnak, és mennél betegebb, annál erősebben érintkezik ezzel a másik világgal, úgyhogy mire meghal, egyenesen átköltözik oda." Régóta gondolkozom már erről. Ha hisz a túlvilági életben, ebben az okoskodásban is hihet.

- Nem hiszek a túlvilági életben.

Szvidrigajlov elgondolkozva ült.

- No és ha nincs ott semmi más, csak pókháló és más efféle... - szólalt meg hirtelen.

"Ez elmebeteg!" - gondolta Raszkolnyikov.

- Mindig úgy képzeljük az örökkévalóságot, hogy az valami eszme, ésszel fel nem érhető, és óriási nagy, óriási! De miért olyan bizonyos, hogy óriási? Hátha csak egy sötét kuckó lesz, képzelje! Olyanforma, mint a falusi fürdőházak, csupa korom, a szegletekben pókháló, és kiderül, hogy ennyi az egész örökkévalóság! Én, látja, sokszor ilyennek képzelem.

- Ennél vigasztalóbbat, igazságosabbat nem tud elképzelni, mi? - kiáltott rá mélységes felháborodással Raszkolnyikov.

- Igazságosabbat? Ki tudja... És ha éppen így igazságos? Én, ha rajtam állna, okvetlenül így csinálnám - felelte megmagyarázhatatlan mosollyal Szvidrigajlov.

Raszkolnyikovnak hideg futott végig a hátán erre a képtelen válaszra. Szvidrigajlov felemelte a fejét, és egy darabig merőn bámult rá. Aztán hahotázni kezdett.

- No de ilyet! Gondolja meg: fél órával ezelőtt még nem is ismertük egymást, tulajdonképpen ellenségek volnánk, van egy elintézetlen ügyünk, mi meg félrelökjük azt az ügyet, és tessék! Micsoda literatúrába bonyolódtunk! Hát nem megmondtam, hogy hasonszőrűek vagyunk!

- Nem volna szíves - szólalt meg Raszkolnyikov ingerülten - röviden közölni velem, hogy minek köszönhetem a szerencsét? És... igen... most sietek... nem érek rá... el kell mennem...

- Szíves örömest, uram, szíves örömest. A kedves húga ugyebár Luzsin úrhoz szándékozik nőül menni?

- Nem kerülhetné el valami módon a húgomat illető kérdéseket és a neve említését? Nem is értem, hogy meri előttem kiejteni a nevét, ha ön csakugyan Szvidrigajlov.

- De hiszen azért jöttem, hogy őróla beszéljek önnel. Hogy lehet azt anélkül, hogy említést tegyek róla?

- Hát jó, beszéljen, de fogja rövidre.

- Bizonyosan tudom, hogy erről a Luzsin úrról, aki feleségem révén rokonom, önnek már megvan a véleménye, ha csak fél óráig beszélt vele, vagy akár csak hallott róla valami hiteleset és kézzelfoghatót. Nem méltó Avdotya Romanovnához. Véleményem szerint Avdotya Romanovna ezúttal nagylelkűen és kellő körültekintés nélkül feláldozza magát a... családjáért. Mindannak alapján, amit önről hallottam, úgy hiszem, ön is örülne, ha ez a házasság az érdekek sérelme nélkül meghiúsulna. Most pedig, hogy személyesen megismertem, még inkább meg vagyok erről győződve.

- Ön viszont rendkívül naiv, uram, sőt, megbocsásson, arcátlan - mondta Raszkolnyikov.

- Azt akarja mondani, hogy a magam érdekében fáradozom? Legyen nyugodt, Rogyion Romanovics, ha így volna, nem beszélnék ilyen nyíltan. Egészen bolond mégse vagyok. És ha már itt tartunk, hadd közöljek egy pszichológiai furcsaságot: most az előbb, hogy Avdotya Romanovna iránti szerelmemet mentsem, olyasmit mondtam, hogy én magam is áldozat voltam. De tudja meg: egyáltalában nem érzek már szerelmet iránta, semmit a világon, és ez szinte engem is meglep, hiszen akkor valóban éreztem olyasmit...

- De csak azt, ami a tétlenségből és bujaságból fakad - vágott a szavába Raszkolnyikov.

- Igen, ez igaz, tétlen és buja ember vagyok, de a kedves húga kiváló tulajdonságai még énreám is hatással voltak. Egyébként... ostobaság az egész, belátom.

- Már régen belátta?

- Gondolni gondoltam már ezelőtt is, de most, tegnapelőtt végleg meggyőződtem róla, úgyszólván abban a pillanatban, hogy ideérkeztem. Moszkvában, igaz, még azt hittem, azért jövök Pétervárra, hogy megkérjem a kezét, kiüssem a nyeregből Luzsin urat.

- Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de nagyon kérem, fogja egy kicsit rövidebbre, és közölje a látogatás célját. Sietek... el kell mennem...

- Készséggel, uram, készséggel. Mikor ideérkeztem, elhatároztam, hogy nagyobb utazásra, voyage-ra indulok, és ezért bizonyos intézkedéseket kellett tennem. Gyerekeim a nagynénjüknél maradtak, vagyonosak, és énrám személyesen nincs szükségük. No meg hát micsoda apa vagyok én, kérem? Magamnak csak azt tartottam meg, amit egy évvel ezelőtt ajándékba kaptam Marfa Petrovnától. Nekem elég lesz. Bocsánat, azonnal rátérek a dologra. A tervezett voyage előtt, amelyre talán csakugyan rákerül a sor, végezni szeretnék Luzsin úrral. Nem mintha sehogy se szívelhetném, de éppen miatta különböztünk össze Marfa Petrovnával, mikor megtudtam, hogy a feleségem főzte ki ezt a házasságot. Szeretném, ha az ön közbenjárásával találkozhatnék Avdotya Romanovnával, és esetleg az ön jelenlétében, felvilágosíthatnám arról, hogy Luzsin úr nemcsak hogy a legkisebb hasznára sem lesz, de okvetlenül meg fogja károsítani. Azután pedig bocsánatot kérek tőle a múltkori kellemetlenségért, és ha megengedi, felajánlok neki tízezer rubelt, hogy megkönnyítsem a Luzsin úrral való szakítást, aminek ő is örülne, bizonyos vagyok benne, ha mód kínálkozik rá.

- Ön valóban, valóban elmebeteg! - kiáltott fel Raszkolnyikov, nem is annyira haragosan, mint inkább megütközve. - Hogy mer így beszélni!

- Tudtam, hogy kiabálni fog. De először: ha gazdag nem is vagyok, ezt a tízezret igazán nélkülözhetem, vagyis egyáltalában nincs rá szükségem. Ha Avdotya Romanovna nem fogadja el, bizonyosan nagyobb oktalanságra fordítom. Ez egy. Másodszor pedig: lelkiismeretem nyugodt, nem számításból ajánlom fel. Hiszi vagy nem hiszi, de később látni fogja ön is, Avdotya Romanovna is, hogy így van. Az igazság az, hogy csakugyan elég bajt és kellemetlenséget okoztam nagyra becsült, kedves húgának, és ezt őszintén bánom. Szívemből szeretnék - nem mintha bűnömet akarnám ezzel jóvátenni vagy őt kárpótolni -, egész egyszerűen csak szeretnék valamit tenni érte, elvégre nincs kiváltságlevelem csupáncsak a rosszra. Ha ajánlatomban csak egy milliomodrésznyi számítás volna, nem ilyen leplezetlenül tenném, és nem ilyen csekély összeget kínálnék, hiszen öt héttel ezelőtt sokkal többet ajánlottam neki. Ezenkívül könnyen meglehet, hogy hamarosan feleségül veszek egy fiatal leányt, tehát minden gyanúsítás, hogy Avdotya Romanovnát meg akarom környékezni, magától semmivé lesz. Végül hadd tegyem még hozzá ezt is: ha Avdotya Romanovna feleségül megy Luzsin úrhoz, ugyanazt a pénzt fogadja el, csak másnak a kezéből... Ne haragudjék rám, Rogyion Romanovics, fontolja meg nyugodtan, higgadtan.

Ő maga feltűnően nyugodt és higgadt volt, mikor ezt mondta.

- Nagyon kérem, szíveskedjék befejezni - mondta Raszkolnyikov. - Megbocsáthatatlanul vakmerő, annyi bizonyos.

- Nincs igaza. Hiszen akkor az egyik ember a másiknak csak csupa rosszat tehet ezen a világon, és egy morzsányi jót se soha, holmi merev szokások miatt. Ez képtelenség. Ha én, mondjuk, meghalnék, ezt az összeget végrendeletileg hagynám Avdotya Romanovnára, akkor se volna hajlandó elfogadni?

- Könnyen meglehet.

- Alig hiszem, uram. Különben, ha nem, hát nem, legyen úgy. De tízezer rubel szép kis összeg, akárhogy vesszük is. Mindenesetre, kérem, közölje a kedves húgával, amit mondtam.

- Nem közlöm vele.

- Akkor, Rogyion Romanovics, kénytelen leszek én magam alkalmatlankodni.

- És ha átadom az üzenetét, akkor lemond a személyes találkozásról?

- Nem tudom, mit feleljek. Egyszer valóban szeretnék találkozni vele.

- Ne számítson rá.

- Kár. Egyébiránt, ön még nem ismer engem. De talán közelebb kerülünk majd egymáshoz.

- Azt hiszi?

- Miért ne kerülhetnénk közelebb? - Szvidrigajlov elmosolyodott, aztán felállt, fogta a kalapját. - Nem mintha mindenáron alkalmatlankodni kívánnék önnek. Mikor idejöttem, magam se gondoltam ilyesmire... Ámbár igaz, hogy az ábrázata már ma reggel is feltűnt nekem.

- Hol látott engem ma reggel? - kérdezte nyugtalanul Raszkolnyikov.

- Véletlenség, uram... Ejnye, állandóan az az érzésem, hogy valami hasonlóság van közöttünk... No de ez ne nyugtalanítsa, nem szoktam untatni senkit. Megfértem a hamiskártyásokkal is, meg Szvirbej herceggel is, aki szegről-végről rokonom és igazán nagykutya, egyiküknek sem voltam terhére. Prilukova asszony emlékkönyvébe Raffaello Madonnájáról írtam néhány sort, és hét évig nem mozdultam el Marfa Petrovna mellől. Annak idején a Vjazemszkij házban is háltam a Széna téren, és most talán felszállok majd Berggel, a léggömbön.

- Hát jó. És azt a bizonyos hosszabb utazást a közeljövőben tervezi, ha szabad kérdeznem?

- Miféle utazást?

- Hát a voyage-t, amiről beszélt.

- Hja, azt! Igen, valóban mondtam ilyesmit... Nos, uram, ez a kérdése sok mindent felölel... Ha tudná, mit kérdezett most - tette hozzá, és kurtán, hangosan felnevetett. - De az is lehet, hogy a voyage helyett megházasodom, ajánlanak egy lányt.

- Itt?

- Itt.

- Hát arra is jutott ideje?

- Viszont Avdotya Romanovnát csakugyan látni szeretném egyszer, ezt komolyan kérem. Szóval... a viszontlátásra... Ejnye! Majd elfelejtettem! Közölje a kedves húgával, hogy Marfa Petrovna háromezer rubelt hagyott rá a végrendeletében. Igen, ez igaz. Egy héttel a halála előtt végrendelkezett, én is jelen voltam. Két-három hét múlva a kedves húga meg is kapja a pénzt.

- Igazat beszél?

- Igen. Mondja meg neki. Nos, uram, alázatos szolgája. Itt szálltam meg a közelben.

Kimenet az ajtóban csaknem összeütközött Razumihinnel.

Nyolcra járt már az idő, siettek a Bakalejev házba, hogy megelőzzék Luzsint.

- Hát ez meg ki volt? - kérdezte Razumihin, mikor az utcára értek.

- Szvidrigajlov volt, az a földbirtokos, akinek a házában olyan sérelem érte Dunyát, mikor ott nevelőnősködött. Szerelmi ajánlatokkal üldözte, és emiatt el kellett jönnie tőlük. Az asszony, Marfa Petrovna, elkergette a háztól. Ugyanez a Marfa Petrovna később bocsánatot kért Dunyecskától, és most hirtelen meghalt. Őróla beszéltek anyámék ma délelőtt. Nagyon félek ettől az embertől, magam se tudom, miért. Nyomban a felesége temetése után idejön Pétervárra. Furcsa ember, és valamit forgat a fejében... Mintha tudna valamit... Óvni kell tőle Dunyát... Ezt akartam mondani neked, értesz?

- Óvni? Hát mivel árthat neki? Különben... köszönöm a szavaidat... Igen, igen, majd vigyázunk Avdotya Romanovnára... Hol lakik?

- Azt nem tudom.

- Nem kérdezted meg? Kár. No de majd kiderítem én!

- Te láttad? - kérdezte Raszkolnyikov, miután egy darabig nem szólt.

- Láttam hát. Meg is néztem alaposan.

- Jól láttad? Alaposan megnézted? - firtatta tovább.

- De mennyire. Meg is jegyeztem az arcát, ezer közül megismerném. Az arcokra emlékezni szoktam.

Megint hallgattak.

- Hm... mert valahogy... látod... - mormogott Raszkolnyikov - már arra is gondoltam... már azt hittem, hogy... talán csak képzelődés volt...

- Mit mondasz? Nem értelek.

- Hát hiszen mind azt hajtogatjátok, hogy elmebeteg vagyok - folytatta Raszkolnyikov, és szája mosolyra biggyedt. - Most egy pillanatig nekem magamnak is úgy rémlett, hogy csakugyan megzavarodtam, és kísértetet látok.

- Mit beszélsz?

- Ki tudja... Talán igazán őrült vagyok, talán minden, ami ezekben a napokban volt, minden csak a képzeletemben...

- Eh, Rogya! Megint kiforgattak magadból... De hát mit mondott az az ember, mit akart?

Nem felelt neki. Razumihin egy percig gondolkodott.

- Várj csak, beszámolok neked mindenről - szólalt meg aztán. - Itt voltam már egyszer, de aludtál. Aztán megebédeltünk, és ebéd után elmentem Porfirijhoz, Zamjotov még mindig ott ült nála. Én mindjárt bele akartam fogni, de nem sikerült. Sehogy se tudtam eltalálni a módját. Úgy tesznek, mintha nem értenék az embert, nem tudnák, mit akar. De nem restellik egy csöppet se. Félrevontam Porfirijt az ablakhoz, hogy külön beszéljek vele, de megint csak nem lett belőle semmi, tudja isten, miért: ő erre néz, én arra, végül már az öklömet ráztam az orra előtt, és fenyegettem, hogy összetöröm a csontját, amúgy atyafiságosan. De csak nézett rám. Köptem egyet, és otthagytam. Hát így volt. Ostoba história. Zamjotovhoz egy szót se szóltam. Már azt hittem, látod, hogy bajt csináltam, de aztán a lépcsőn lejövet világosság gyúlt a fejemben: mi az ördögnek csapunk olyan hűhót? Ha veszedelemben volnál, vagy valami... nem mondom. De így mit törődsz vele? Semmi közöd hozzájuk. Fütyülj rájuk, később majd jót röhögünk rajtuk. Én a te helyedben még bolonddá is tartanám őket. Hogy fogják ezt még szégyellni! Köpj rájuk, aztán majd el is verjük rajtuk a port, most meg jót nevetünk, és megvan.

- Igen, igazad van - felelte Raszkolnyikov, és magában azt kérdezte: "No és mit mondasz majd holnap?" Furcsa, de még eddig eszébe se jutott, hogy "mit szól majd Razumihin, ha megtudja". Most, hogy erre gondolt, merev tekintettel ránézett. Amit Porfirijról mesélt, az édeskevéssé érdekelte: annyi minden elmúlt és történt azóta.

A folyosón összetalálkoztak Luzsinnal. Pont nyolckor megjelent a fogadóban, de keresnie kellett a szobát, úgyhogy csaknem egyszerre léptek be mindhárman, anélkül hogy egymásra néztek vagy egymást köszöntötték volna. A két fiatalember ment be előbb. Pjotr Petrovics tapintatosságból az előszobában időzött, levetette felöltőjét. Pulherija Alekszandrovna rögtön kijött elébe, az ajtóban fogadta. Dunya ezalatt a bátyját üdvözölte.

Pjotr Petrovics elég nyájasan, de fokozott méltósággal üdvözölte a hölgyeket. Látszott rajta, hogy zavarban van, nem találja fel magát. Pulherija Alekszandrovna, maga is kicsit elfogódottan, leültette őket az ovális asztal körül, amelyen szamovár zümmögött. Dunya és Luzsin egymással szemközt ültek, az asztal két végén, Razumihin és Raszkolnyikov a háziasszonnyal átellenben, Razumihin Luzsinhoz közelebb, Rogya a testvére mellett.

Egy percig csend volt, Pjotr Petrovics sietség nélkül elővette parfümszagú batiszt zsebkendőjét, és ahogy az orrát kifújta, azon is látszott, hogy feddhetetlen, de méltóságában megbántott úriember, aki szilárdan eltökélte, hogy magyarázatot kér. Az előszobában megfordult a fejében a gondolat, hogy talán helyesebb volna le se vetni a felöltőjét, és elmenni, így szigorúan megbüntetné a két hölgyet, és egy csapásra mindent éreztetne velük. De mégse szánta rá magát. Olyan ember volt, aki nem szereti a talányos helyzeteket, és itt most tisztázni kellett: mit jelent, hogy ilyen nyíltan szembehelyezkedtek a kívánságával? Ezt jobb lesz mielőbb kideríteni. Büntetni ráér azután is, hiszen csak rajta áll.

- Remélem, szerencsésen utaztak? - kérdezte Pulherija Alekszandrovnától, szokványos udvariassággal.

- Hála Istennek.

- Ezt örömmel hallom. Avdotya Romanovnát sem fárasztotta ki az út?

- Én bírom, fiatal vagyok és erős, de anyámnak bizony sok volt - felelte Dunya.

- Hát hiába! Nagyok a távolságok a mi hazánkban, óriási ez a mi "Oroszhon anyácskánk". Bármennyire szerettem volna, nem siethettem a fogadásukra tegnap. De azért remélem, különösebb baj nélkül folyt le minden.

- Ó, dehogyis, Pjotr Petrovics, nagy bajban voltunk! - felelte gyorsan és különös hangsúllyal Pulherija Alekszandrovna. - Ha maga a Jóisten segítségünkre nem küldi Dmitrij Prokofjicsot, bizony szörnyen elhagyatottak lettünk volna. Ő az - tette hozzá, és bemutatta: - Dmitrij Prokofjics Razumihin.

- Igen, igen, már volt szerencsém... tegnap - mormogta Luzsin ellenségesen pillantva rá a szeme sarkából, és homlokát ráncolva elhallgatott. Általában Pjotr Petrovics ahhoz az emberfajtához tartozott, amelyik társaságban roppantul szeretetreméltó, és főként elvárja ezt másoktól, de mihelyt valami nincs ínyére, nyomban elveszti minden társaságbeli leleményességét, és inkább liszteszsákhoz hasonlít, semmint könnyed modorú, szórakoztató gavallérhoz. Megint nem szólt senki. Raszkolnyikov makacsul hallgatott. Avdotya Romanovna egyelőre nem akarta megszakítani a csendet, Razumihin nem tudta, mit mondjon, és így a háziasszony ismét zavarban volt.

- Hallotta már, hogy Marfa Petrovna meghalt? - szólalt meg, legfőbb mentő témájához folyamodva.

- Hogyne hallottam volna. Elsőnek velem tudatták. Sőt, egyebek közt azt is közölni akartam önökkel, hogy Arkagyij Ivanovics Szvidrigajlov nyomban a felesége temetése után ideutazott Pétervárra. Legalábbis így hallottam, hiteles forrásból.

- Pétervárra? - kapta fel riadtan a fejét Dunya, és az anyjára nézett.

- Így van, hölgyeim, és nyilván kitűzött céllal jött ide. Legalábbis a nagy sietség erre vall. Különösen, ha az előzményekre gondolunk.

- Úristen! Talán csak nem akarja még itt is zaklatni Dunyát? - ijedezett Pulherija Alekszandrovna.

- Azt hiszem, egyiküknek sincs oka nyugtalankodni, hacsak önök maguk nem kívánják valami módon felújítani vele a kapcsolatot. Ami engem illet, én majd kinyomozom, megállapítom, hol szállt meg.

- Ó, Pjotr Petrovics! Nem is hiszi, mennyire megijesztett! - folytatta Pulherija Alekszandrovna. - Mindössze kétszer láttam azt az embert, de szörnyeteg! Igazán mondom, szörnyeteg! Bizonyos vagyok benne, hogy ő okozta szegény Marfa Petrovna halálát.

- Ezt így nem lehet állítani. Én pontosan értesültem az esetről. Bár nem vitatom, talán siettette a dolgok menetét a bántalmazás lelki hatása, hogy úgy mondjam. Viszont ami ennek az úrnak egész magatartását és erkölcsi arculatát illeti, teljesen egyetértek önnel. Nem sejtem, sok pénze van-e most, és mit hagyott rá Marfa Petrovna - ezt is tudni fogom rövidesen -, de ha csak szerény anyagi eszközökhöz jutott is, itt a fővárosban bizonyosan visszatér a régi életmódjához. Hozzá fogható romlott, a bűnben ennyire megrögzött ember nincs több, még a hasonszőrűek között sem. Alapos okom van feltételezni, hogy Marfa Petrovna, mikor nyolc évvel ezelőtt, szerencsétlenségére, beleszeretett, nemcsak adósságaitól szabadította meg, de más szolgálatot is tett neki: sok utánjárással és súlyos áldozatok árán sikerült még kezdetben elfojtania a bűnpört, amely igen könnyen Szibériába juttathatta volna Szvidrigajlov urat egy fantasztikus, állati kegyetlenséggel végrehajtott bűncselekmény miatt. Hát ilyen ember az, ha éppen tudni akarják.

- Uramisten! - fohászkodott Pulherija Alekszandrovna. Raszkolnyikov éberen figyelt.

- Igazán megbízható forrásból tudja ezt? - kérdezte szigorúan, nyomatékosan Dunya.

- Én csak azt mondom, amit a boldogult Marfa Petrovna maga közölt velem bizalmasan. Megjegyzem, jogi szempontból elég zavaros ügy volt. Egy külföldi nő élt és él alighanem még ma is Péterváron, valami Rösslich nevű. Apró uzsoraüzletekkel foglalkozott, no meg egyéb dolgokkal is. Ezzel a Rösslichnével Szvidrigajlov úr már régóta bizalmas és titkos kapcsolatban állt. Volt az asszonynak egy távoli rokona, unokahúga, olyan tizenöt vagy talán csak tizennégy éves kislány, alighanem süketnéma. Az asszony határtalanul gyűlölte, felhánytorgatott neki minden falatot, és embertelenül verte. Egyszer aztán megtalálták a kislányt a padláson, felakasztva. A vizsgálat öngyilkosságot állapított meg, és a hivatalos eljárást ezzel le is zárták. Az ügynek akkor nem lett folytatása, de később feljelentés érkezett, hogy a gyermek... kegyetlenül meg volt nyomorítva, és Szvidrigajlov a tettes. Sötét ügy, mondom. A feljelentő egy másik, szintén rossz hírű német nő volt, és nem valami szavahihető. Marfa Petrovnának aztán nagy fáradozással és sok pénzzel sikerült elérnie, hogy a feljelentést elsüllyesszék, és csak a szóbeszéd járta, de az nyilván nem volt alaptalan. És bizonyosan hallott, Avdotya Romanovna, amikor náluk volt, egy Filipp nevű inasukról, akit Szvidrigajlov halálra kínzott. Ez hat évvel ezelőtt történt, még a jobbágyság idején.

- Én ellenkezőleg, úgy hallottam, hogy Filipp öngyilkos lett.

- Az igaz. Csakhogy rákényszerítették. Illetőleg Szvidrigajlov szakadatlan üldözése és kínzása kergette a halálba.

- Ilyesmiről nem tudok - felelte szárazon Dunya. Arról a Filippről igen furcsa dolgokat meséltek. Zavaros eszű ember volt, amolyan házi-filozófus, "agyonolvasta" magát, mint mondták, és nem annyira a gazdája kegyetlensége, mint inkább az emberek csúfolódása űzte a halálba. Amennyire én láttam, Szvidrigajlov jól bánt a cselédeivel, sőt szerették is, bár valóban őt okolták Filipp haláláért.

- Úgy látom, Avdotya Romanovna, most egyszerre pártjára kel Szvidrigajlov úrnak - jegyezte meg Luzsin erőltetett és kétértelmű mosollyal. - Hiába, ravasz ember az! Kivált a nőkkel nagyon tud bánni. Erre szomorú példa Marfa Petrovna, aki olyan különös módon végezte. Én csak jó tanáccsal akartam szolgálni kegyednek és a kedves édesanyjának, mivel kétségtelenül újabb közeledési kísérletek várhatók. Egyébként bizonyos vagyok benne, hogy hamarosan elnyeli megint az adósok börtöne. Marfa Petrovnának sohase volt szándéka ráhagyni a vagyonát, mert gyermekei érdekét nézte, és ha valamit hagyott is neki, bizonyosan csak a legszükségesebbre valót, ami nem sokáig tart, elolvad az ilyen életmódhoz szokott ember kezén, egy évre se elég neki.

- Kérem, Pjotr Petrovics, ne beszéljünk már Szvidrigajlov úrról - mondta Dunya. - Nekem rosszulesik.

- Éppen most volt nálam - szólalt meg Raszkolnyikov, aki eddig egy szót se szólt.

Ijedt felkiáltás hallatszott innen is, onnan is, és mind feléje fordultak. Még Pjotr Petrovics is izgatott lett.

- Másfél órával ezelőtt érkezett, mikor én még aludtam. Felébresztett és bemutatkozott. Elég természetes volt és jókedvű, nagyon reméli, hogy majd összebarátkozunk. Egyébként szeretne veled találkozni, Dunya, és megkért, hogy közvetítsem a találkozást. Valami javaslatot akar tenni neked, meg is mondta, hogy mit. Azt is közölte, mégpedig a leghatározottabb formában, hogy Marfa Petrovna egy héttel a halála előtt végrendeletileg háromezer rubelt hagyott rád, és ezt az összeget rövidesen megkapod.

- Hála legyen a Jóistennek! - kiáltott fel Pulherija Alekszandrovna, és keresztet vetett. - Imádkozz érte, Dunyecskám, imádkozzál!

- Igen, ez így van - szólta el magát Luzsin.

- No és még mit mondott? - türelmetlenkedett Dunya.

- Azt is mondta, hogy ő maga nem gazdag, az egész birtok a gyerekekre maradt, akik most a nagynénjükhöz kerültek. Meg hogy ott szállt meg valahol, nem messze tőlem, de hogy hol, azt nem tudom, nem kérdeztem.

- De mi lehet az? Milyen javaslatot akar tenni Dunyecskának? - kérdezte ijedten Pulherija Alekszandrovna. - Neked megmondta?

- Megmondta.

- Nos?

- Majd aztán. - Raszkolnyikov elhallgatott, és a teáját szürcsölgette.

Pjotr Petrovics elővette az óráját, és megnézte.

- Nekem, sajnos, halaszthatatlan dolgom van, így hát nem is zavarok tovább - mondta sértődötten, és menni készült.

- Maradjon, Pjotr Petrovics - tartóztatta Dunya. - Hiszen velünk akarta tölteni az estét. És különben is azt írta, hogy valami megbeszélnivalója van anyácskámmal.

- Igen, Avdotya Romanovna - felelte nyomatékkal Pjotr Petrovics, és visszaült a helyére, de a kalapját a kezében tartotta. - Valóban szerettem volna megbeszélni egyet-mást kegyeddel és igen tisztelt édesanyjával, mégpedig fontos dolgokat. Minthogy azonban a bátyja nem közölheti előttem Szvidrigajlov úr ajánlatait, tehát én sem óhajtok és nem is tudok... mások előtt... nyilatkozni, bizonyos igen fontos kérdésekről. Különben is legfőbb, legnyomatékosabb kérésem nem teljesült.

Keserű arccal és méltósággal elhallgatott.

- Az a kérése, hogy Rogya ne legyen itt a találkozásunkon, csakis az én kívánságomra nem teljesült - mondta Dunya. - Ön azt írta, hogy a fivérem megsértette. Én pedig úgy gondolom, hogy akkor jobb ezt tisztázni, és ki kell békülniük. Ha Rogya igazán megbántotta, kötelessége bocsánatot kérni, és bocsánatot fog kérni.

Pjotr Petrovics mély sértődöttséggel válaszolt:

- Vannak sértések, Avdotya Romanovna, amelyeket a legjobb akarattal sem lehet elfelejteni. Mindennek van határa, és ezt veszedelmes átlépni, mert ha egyszer átléptük, nincs visszatérés.

- Nem erről akartam beszélni, Pjotr Petrovics - vágott közbe Dunya kicsit türelmetlenül. - Értse meg jól! Egész jövőnk attól függ, hogy ezt el tudjuk-e intézni, mégpedig azonnal. A magam részéről, egyenesen kimondom, csakis így nézhetem a dolgot. Nem könnyű, tudom, de ha egy kicsit is becsül, segítsen, hogy még ma végezzünk az egész históriával. Megint csak azt mondom: ha Rogya a hibás, bocsánatot fog kérni.

- Csodálom, hogy így állítja be a dolgot, Avdotya Romanovna - mondta Luzsin, növekvő méltatlankodással. - Bármennyire becsülöm, hogy úgy mondjam, imádom kegyedet, megtörténhet, igen könnyen megtörténhet, hogy valamelyik hozzátartozóját esetleg nem kedvelem. Mert a kezére és a kezével járó boldogságra számot tartok, még nem kell magamra vállalnom olyan kötelezettséget, amely összeférhetetlen...

- Ó, Pjotr Petrovics, hagyja már az érzékenykedést - szólt közbe szenvedélyesen Dunya -, legyen az az okos és nemes lelkű ember, akinek mindig hittem, és hinni akarom. Nagy ígéretet tettem önnek, menyasszonya vagyok. Bízzék bennem, higgye el, lesz erőm részrehajlás nélkül ítélni. Hogy magamra vállaltam a bíró szerepét, az Rogyának éppen olyan meglepetés, mint önnek. Mikor ma, a levele kézhezvétele után, megkértem őt, hogy okvetlenül jöjjön el a találkozásunkra, egy szóval se árultam el ezt a szándékomat. Értse meg: ha nem békülnek ki, választanom kell: vagy ön, vagy ő. Így állították fel a kérdést mind a ketten, és én nem akarok rosszul választani, nem szabad rosszul választanom. Szakítanom kellene az ön kedvéért Rogyával, vagy az ő kedvéért önnel. Most itt mindjárt kétségtelen bizonyossággal megtudom, igazán testvérem-e ő, és megtudom, kedves vagyok-e önnek, becsül-e engem, igazán férjem lesz-e?

- Avdotya Romanovna - felelte mélységes felháborodással Luzsin -, ezek a szavak igen jelentősek, sőt, mondhatnám, sértők számomra, és nem férnek össze a megtisztelő kapcsolattal, amely kegyedhez fűz. Arról nem is szólva - ami pedig elég különös és sértő -, hogy egy sorba állítanak egy... elbizakodott ifjúval, kegyed arra a lehetőségre is utal, hogy esetleg megszegi nekem adott szavát. Azt mondja: vagy én, vagy ő; és ezzel elárulja, milyen keveset jelentek kegyednek. Ebbe nem nyugodhatom bele, tekintve a kapcsolatot és a kötelezettségeket, amelyek köztünk fennállanak.

- Hogyan? - csattant fel Dunyecska. - Egy sorba emelem az ön értékét mindazzal, ami eddig drága volt nekem az életben, ami az egész életem volt eddig, és ön megsértődik, hogy kevésre értékelem?

Raszkolnyikov nem szólt, csak gúnyosan mosolygott. Razumihin valósággal megrendült, de Pjotr Petrovics meg se hallotta az ellenvetést, egyre hevesebben és méltatlankodva, szinte kedvteléssel folytatta:

- A leendő élettárs, a férj iránti érzésnek erősebbnek kell lennie a testvéri szeretetnél - mondta ki a szentenciát. - És én semmiképpen sem állhatok egy sorban... Az előbb ugyan még azt mondtam, hogy bátyja jelenlétében nem óhajtom és nem tudom szóvá tenni azt, amiért jöttem, de most mégis a kedves édesanyjához fordulok, mert okvetlenül tisztáznunk kell egy igen fontos és rám nézve sérelmes dolgot. A kedves fia - és most Pulherija Alekszandrovnához intézte a szót - tegnap Rasszudkin úr jelenlétében (bocsánat, ha talán nem jól jegyeztem meg a nevét - mentegetőzött udvariasan, és meghajolt Razumihin felé) egyebek között azzal bántott meg, hogy kiforgatta értelméből egy gondolatomat, amelyet annak idején bizalmas beszélgetés során kávézás közben említettem, nevezetesen, hogy jobb, ha az ember szegény lányt vesz el, aki megismerte az élet szomorú oldalait, mint olyant, aki bőségben élt, mert az hasznos a házastársak kölcsönös viszonya és az erkölcsiség szempontjából. A kedves fia szántszándékkal fonák értelmet adott ezeknek a szavaimnak, aljas szándékkal gyanúsított, és ezt véleményem szerint az ön levelére alapítja. Nagyon boldog volnék, Pulherija Alekszandrovna, ha az ellenkezőjéről meggyőzhetne, és e tekintetben valamennyire megnyugtatna. Hallani szeretném, hogy milyen kifejezésekkel adta tovább az én szavaimat Rogyion Romanovicsnak, a hozzá intézett levelében.

- Nem emlékszem már - felelte zavartan Pulherija Alekszandrovna -, ahogyan én értettem, úgy írtam meg neki. Hogy ő milyen formában adta tovább önnek, azt nem tudom, lehet, hogy túlzott egy kicsikét.

- Az ön sugalmazása nélkül nem túlozhatott volna.

- Pjotr Petrovics! Hogy én és Dunya nem fogtuk fel rossz értelemben a szavait, annak elég bizonysága, hogy most itt vagyunk - felelt önérzetesen Pulherija Alekszandrovna.

- Helyes, anyácskám! - biztatta elismeréssel Dunya.

- Szóval, ez is az én bűnöm! - fakadt ki sértődötten Luzsin.

- Látja, Pjotr Petrovics, ön egyre csak Rogyát hibáztatja, pedig a levelében valótlanságot írt róla - folytatta nekibátorodva Pulherija Alekszandrovna.

- Nem tudok róla, hogy bármi valótlant írtam volna.

- Azt írta - szólt közbe élesen Raszkolnyikov, anélkül, hogy feléje fordulna -, azt írta, hogy én a pénzt nem az elgázolt ember özvegyének adtam, mint ahogy történt, hanem a leányának, akit tegnap láttam először életemben. Azért tette ezt, hogy összeveszítsen az enyéimmel, és ráadásul még ocsmány kifejezésekkel is illette a lányt, akit nem ismer. Ez aljas pletykálkodás.

- Engedje meg, uram - vágott vissza haragjában remegve Luzsin -, levelemben csak azért tértem ki az ön tulajdonságaira és magatartására, mert húga és édesanyja megkértek, hogy írjam meg, milyen állapotban találtam önt, és milyen benyomást tett rám. Ami pedig a levelemről mondottakat illeti, mutasson csak egyetlen sort is, ami valótlanság! Talán nem dobta oda a pénzét, és talán nincs abban a kétségtelenül szerencsétlen családban méltatlan személy?

- Azt hiszem, Luzsin úr, hogy ön minden méltóságával együtt a kisujjával sem ér fel annak a boldogtalan lánynak, akire követ vet.

- Talán bizony az a szándéka, hogy édesanyja és nénje társaságába is bevezesse?

- Már meg is tettem, ha tudni akarja, leültettem az édesanyám és Dunya mellé.

- Rogya! - kiáltott Pulherija Alekszandrovna.

Dunya elpirult. Razumihin felrántotta szemöldökét. Luzsin epésen és gőgösen mosolygott.

- Láthatja, Avdotya Romanovna - mondta -, lehet-e itt szó kibékülésről? Remélem, most már egyszer s mindenkorra elintéztük ezt az ügyet. Én távozom, és nem zavarom tovább a kellemes családi együttlétet, sem a bizalmas közléseket. - Ezzel felállt, és fogta a kalapját. - De mielőtt távozom, legyen szabad kifejeznem azt a reményemet, hogy ezentúl megkímélnek a hasonló találkozásoktól és megalkuvásoktól, hogy úgy mondjam. Különösen önt kérem erre, igen tisztelt asszonyom, annál is inkább, mert a levelemet is önhöz intéztem és nem máshoz.

Pulherija Alekszandrovna megsokallta a dolgot.

- Nagyon is rendelkezik már felettünk, Pjotr Petrovics. Dunya megmondta, miért nem teljesítettük a kívánságát: jó szándék vezette. Ön úgy írt nekem, mintha parancsokat osztogatna. Hát csakugyan parancsnak kell tekintenünk minden kívánságát? Én ellenkezőleg, úgy gondolnám, hogy most különös gyengédséget és elnézést kellene tanúsítania irántunk, mert hiszen önben bízva mindent otthagytunk, és feljöttünk ide, tehát amúgy is eléggé ki vagyunk szolgáltatva kényének-kedvének.

- Ez nem egészen helytálló, Pulherija Alekszandrovna, kivált most, amikor kiderült, hogy Marfa Petrovna háromezer rubelt hagyott önökre. Nyilván a legjobbkor, legalábbis erről tanúskodik az új hang, amelyet velem szemben használnak - tette hozzá epésen.

- Ez a megjegyzés csakugyan azt mutatja, hogy eddig a gyámoltalanságunkra számított - mondta ingerülten Dunya.

- De most már, ugyebár, erre nem számíthatok? Különösen pedig nem óhajtom megakadályozni, hogy közölhessék önnel Arkagyij Ivanovics Szvidrigajlov titkos ajánlatát, amelynek előterjesztésével tisztelt bátyját megbízta, és amely az ön számára, mint látom, életbe vágó jelentőségű, sőt talán kellemes is.

- Szent Isten! - szörnyülködött Pulherija Alekszandrovna.

Razumihin izgatottan feszengett a helyén.

- Még most se szégyelled magad, Dunya? - kérdezte Raszkolnyikov.

- De szégyellem! - felelte az, sápadtan a haragtól. - Távozzék, Pjotr Petrovics!

Luzsin a dolgok ilyen kimenetelére nyilván nem számított. Túlságosan bízott magában, a hatalmában, áldozatai gyámoltalanságában. Még most se hitt a fülének. Elsápadt, szája megrándult.

- Avdotya Romanovna! Ha én most ilyen útravalóval kimegyek ezen az ajtón, akkor, biztosítom, sohasem térek vissza. Gondolja meg jól! Nem szoktam megmásítani a szavamat.

- Micsoda arcátlanság! - kiáltott rá székéről felpattanva Dunya. - Nem is akarom, hogy visszajöjjön!

- Tessék? Hát így vagyunk? - hüledezett Luzsin. Az utolsó percig se hitte, hogy így végződjék a dolog, és most teljesen tanácstalan volt. - Így vagyunk, hölgyeim? De tudja-e, Avdotya Romanovna, hogy én ez ellen tiltakozhatom!

- Mi jogon beszél így vele? - támadt rá indulatosan Pulherija Alekszandrovna. - És mi ellen tiltakozhat? Milyen jogai vannak itt? Azt hiszi, odaadom az én Dunyámat ilyen embernek? Menjen, távozzék örökre! A mi hibánk, hogy ilyen dologba vágtuk a fejszénket, főleg az én hibám.

- No de, asszonyom! - csattant fel dühösen Luzsin. - Önök adott szavukkal magukhoz kötöttek, és most megszegik a szavukat... És elvégre... elvégre is én, hogy úgy mondjam, költségekbe vertem magam...

Ez az utolsó érv annyira jellemző volt Luzsinra, hogy Raszkolnyikov, aki sápadt volt a haragtól, és már alig bírta türtőztetni magát, hahotázni kezdett. Pulherija Alekszandrovnában viszont fellobbant a harag.

- Költségekbe? Miféle költségekbe? Csak nem a poggyászról beszél, amit a kalauz ingyen hozott fel magának? Mi kötöttük le? Úristen! Gondolja meg, mit beszél, Pjotr Petrovics! Maga kötözte meg kezünket-lábunkat és nem mi a magáét!

- Elég, anyácskám, hagyja abba, nagyon kérem - csillapította Dunya. - Pjotr Petrovics, menjen, legyen szíves.

- Megyek. Csak még egy utolsó szót - mondta Luzsin, most már teljesen elveszítve önuralmát. - A kedves mamája, úgy látom, elfelejti, hogy én az egész városban és a környéken elterjedt szóbeszéd ellenére hajlandónak mutatkoztam feleségül venni kegyedet. Amikor így, a közvéleménnyel nem törődve, helyreállítottam jó hírét, teljes joggal számíthattam ellenszolgáltatásra, sőt hálára is. Csak most nyílt ki a szemem. Látom, hogy alighanem nagyon is könnyelműen jártam el, kár volt így semmibe venni a közvélemény szavát.

- Hát két élete van ennek a fickónak? - ordította Razumihin. Felugrott, és már neki akart rontani, de Raszkolnyikov visszatartotta.

- Ön aljas és gonosz! - kiáltotta Dunya.

- Ne szólj, ne mozdulj! - mondta Raszkolnyikov, és odalépett Luzsin elé.

- Szíveskedjék távozni! - folytatta halkan, élesen. - És egy mukkot se többet, különben...

Pjotr Petrovics egy hosszú másodpercig dühtől eltorzult, sápadt arccal nézett rá, aztán sarkon fordult, és kiment, olyan gyűlölettel a szívében Raszkolnyikov iránt, amilyet ember még ritkán érzett. Őt, csakis őt okolta mindenért. A lépcsőn lemenet is egyre azon járt az esze, hogy talán még nincs veszve minden, és ha csak a két nővel volna dolga, "könnyen, igen könnyen" rendbe tudná hozni az egész históriát.

Nem, Pjotr Petrovics az utolsó percig nem hitte, hogy a dolog így végződhet. Az utolsó percig félvállról vette az ügyet, eszébe se jutott, hogy két ilyen koldusszegény teremtés kicsúszhat a hatalma alól. Ezt a meggyőződést táplálta hiúsága és mérhetetlen önbizalma, amely már valóságos önimádás volt. Pjotr Petrovics szegény sorból küzdötte fel magát, és szinte beteges szokásává lett örömét lelni önnön személyében: nagyra tartotta az eszét, tehetségét, és ha egyedül maradt, olykor élvezettel nézegette az arcát a tükörben. De mindennél jobban szerette és többre becsülte nagy fáradsággal, különféle úton-módon szerzett pénzét: nincs az a rangkülönbség, amit ez a pénz ki ne egyenlítene.

Mikor most Dunyának felhányta, hogy rossz híre ellenére kész volt feleségül venni, őszinte keserűséggel mondta ezt, és a két nő "sötét hálátlansága" valóban mélységesen felháborította. Pedig amikor Dunya kezét megkérte, már igen jól tudta, hogy a pletyka alaptalan, hiszen Marfa Petrovna nyilvánosan megcáfolta, és az egész kisváros régen felmentette, és szenvedélyesen igazolta Dunyát. Pjotr Petrovics nem is tagadta, hogy ezt akkor már tudta, ám mégis roppant büszke volt rá, valóságos hőstettnek tartotta, hogy fel akarta emelni magához a lányt. Most, hogy ezt kimondta, egy titkon melengetett, kedves gondolatát fejezte ki, amelyben mindig gyönyörűsége telt, és fel nem foghatta, mért nem csodálja más is ezt a hőstettét éppen úgy, mint ő. Mikor Raszkolnyikovot meglátogatta, kellemes várakozással lépett be hozzá, azt hitte, élvezheti jótette gyümölcseit, és hízelgő szavakat hall majd. Nem csoda tehát, ha most, a lépcsőn lemenet, úgy érezte, hogy hallatlan és méltatlan sérelem érte.

Dunyát egyszerűen nélkülözhetetlennek érezte, el se tudta képzelni, hogy lemondjon róla. Már régen, hosszú évek óta ábrándozott arról, hogy megházasodik, de csak gyűjtötte a pénzt, és várt. Mélységes titokban mámorító álmokat szőtt egy tiszta erkölcsű és szegény (okvetlenül szegény!), nagyon fiatal és nagyon szép, nemes lelkű és művelt hajadonról, akit a sok szerencsétlenség megfélemlített, és így csak őrá támaszkodik, őbenne látja megmentőjét, egész életében alárendeli magát akaratának, hódolattal és csodálattal néz fel rá, és csakis őrá. Hány apró jelenettel, édes epizóddal tarkázta ezt a csábos, csintalan témát a pihenés csendes óráiban, és lám, annyi év álma csaknem megvalósult! Avdotya Romanovna szépsége és műveltsége megigézte, kétségbeejtő helyzete a végletekig felbátorította. Ez még több volt, mint amiről álmodott: a leány büszke, jellemes, erényes, műveltség és nevelés dolgában felette áll - ezt érezte. És egy ilyen teremtés lesz a rabnője egész életében, hálával és áhítattal tekint fel hős megmentőjére, porig alázkodik előtte, és ő korlátlan hatalommal uralkodik rajta. Különös véletlen folytán rövid idővel azelőtt határozta el hosszas tervezgetés után, hogy sorsának új irányt szab, szélesebb körben folytatja tevékenységét, és lassan felemelkedik a társadalom felső köreibe, amiről már régóta kéjesen ábrándozott. Szóval elhatározta, hogy Péterváron próbál szerencsét. Jól tudta, hogy asszonyok igen sokat segíthetnek ilyen esetben. Egy bájos, erényes és művelt feleség varázsa csodálatosan megszépítheti az útját, fokozza vonzóerejét, fénykört von a feje köré. És ez most mind összeomlott! A váratlan és oktalan szakítás úgy csapott le rá, mint a villám. Nem is lehet más, mint idétlen, ostoba tréfa! Hiszen éppen csak egy szemernyivel merészebben beszélt, jóformán végig se mondta, amit akart, nem is értette komolyan, csak egy kicsit szabadjára eresztette indulatát - és ilyen szomorú következménye lett! Pedig már szerette is Dunyát a maga módján, képzeletében már uralkodott rajta, és most egyszerre... Nem! Holnap, igen, már holnap rendet kell teremteni, szépen elsimítani, eligazítani mindent. És ami a fő: össze kell törni a fennhéjázó, tejfölösszájú tacskót, aki minden bajnak okozója! Razumihinre is gondolnia kellett, szinte akarata ellenére, és ez is valahogy kínos volt, de ebben a tekintetben hamar megnyugodott. "Még csak az kéne, hogy ezt a fickót is melléje állítsák!" Akitől csakugyan félt, az Szvidrigajlov volt. Szóval - éppen elég gond és baj várt rá.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

- Nem, az én bűnöm, leginkább az enyém! - mondta Dunya, és megölelte, megcsókolta az anyját. - Engedtem a pénze csábításának, de esküszöm, Rogya, nem is sejtettem, hogy ilyen hitvány ember. Ha előbb keresztüllátok rajta, dehogyis engedek! Ne hibáztass, Rogya!

- Isten megszabadított! Ő szabadított meg tőle - mormogta Pulherija Alekszandrovna, de úgy, mint aki még fel se ocsúdott, s nem tudja tisztán, mi történt.

Mindnyájan örültek, öt perc múlva már nevettek is. De Dunyecska el-elsápadt, szemöldöke összerándult, ahogy visszagondolt a történtekre. Pulherija Alekszandrovna el se tudta volna képzelni, hogy ő is örülni fog a szakításnak, reggel még úgy gondolt erre a lehetőségre, mint valami rettenetes csapásra. Razumihin boldogságban úszott, nem merte egészen kimutatni, de reszketett, mint aki lázas, úgy érezte, mázsás súlyt hengerítettek le a melléről. Most joga van szolgálni őket, nekik áldozhatja egész életét. És mi minden történhet még! Bár igaz, a jövőt illető gondolatokat most még ijedtebben hárította el, félt szabadjára engedni a képzeletét. Csak Raszkolnyikov ült mozdulatlanul a helyén, komor volt, sőt, szórakozott. Ő követelte a legmakacsabbul Luzsin eltávolítását, és most, hogy megtörtént, mintha őt érdekelte volna a legkevésbé. Dunya azt hitte, hogy őrá haragszik még mindig, nem gondolhatott mást. Pulherija Alekszandrovna aggodalmasan figyelte.

- No, mit mondott Szvidrigajlov? - kérdezte Dunya, és odament hozzá.

- Igen, igen, mit mondott? - sürgette az anyja is.

Raszkolnyikov felnézett.

- Tízezer rubelt akar ajándékozni neked mindenáron, és ezenkívül egyszer találkozni szeretne veled, az én jelenlétemben.

- Találkozni? Dunyával? Azt nem, a világért se! - tiltakozott Pulherija Alekszandrovna. - És hogy mer pénzt ajánlani neki?

Raszkolnyikov most már elmondta (elég szárazon) a Szvidrigajlovval való beszélgetését. De Marfa Petrovna látogatásairól nem szólt, nem akarta fölöslegesen bonyolítani a mondanivalót. Irtózott minden beszélgetéstől, csak a legszükségesebbre szorítkozott.

- És mit feleltél neki? - kérdezte Dunya.

- Előbb azt, hogy egyáltalán nem adom át az üzenetét. De azt mondta, hogy akkor ő maga fogja keresni a módot a találkozásra. Erősködött, hogy irántad való szenvedélye csak szeszély volt, és most már nyoma sincs... de nem akarja, hogy Luzsinhoz menj feleségül... Általában elég zavarosan beszélt.

- És te milyen embernek látod? Mit gondolsz róla?

- Megvallom, nemigen tudok eligazodni rajta. Felajánl tízezer rubelt, holott maga mondja, hogy nem gazdag, kijelenti, hogy valami utazásra készül, és tíz perc múlva már nem emlékszik, hogy ezt mondta. Aztán meg azzal áll elő hirtelen, hogy házasodik, menyasszonyt is ajánlottak már neki... Valami szándéka van, kétségtelenül, mégpedig rossz szándéka. Viszont nehezen hihető, hogy ilyen ostobán fogjon hozzá, ha valamit forral ellened. A pénzt természetesen kereken visszautasítottam a nevedben. Általában nagyon furcsa ember lehet, sőt... mintha nem volna épeszű. De talán tévedek. Lehet, hogy ez is fortély. Marfa Petrovna halála, úgy látszik, hatott rá.

- Isten nyugosztalja! - fohászkodott Pulherija Alekszandrovna. - Amíg csak élek, imádkozni fogok érte. Mit csinálnánk most, Dunyecskám, ha ez a háromezer rubel nincsen? Igazán, mintha csak az égből hullott volna az ölünkbe! Képzeld, Rogya, ma reggel három-három rubel volt minden pénzünk. Már azt tervezgettük Dunyával, hogy zálogba tesszük az óráját, nehogy tőle kelljen kérni, ha egyszer ő maga nem gondol rá.

Dunyát nagyon megdöbbentette Szvidrigajlov üzenete. Csak állt és töprenkedett.

- Valami szörnyűséget tervez - suttogta borzongva.

Raszkolnyikov jól látta, micsoda rettentő félelem kínozza.

- Nekem alighanem még többször is szerencsém lesz hozzá - mondta.

- Majd figyeljük! Én kinyomozom, és szemmel tartom! - kiáltotta hevesen Razumihin. - Rogya felhatalmazott, ő maga mondta az előbb: "Vigyázz Dunyára!" Kegyed is megengedi, Avdotya Romanovna?

Dunya elmosolyodott, és a kezét nyújtotta neki, de a gond nem tűnt el arcáról. Pulherija Alekszandrovna aggódva nézte a lányát, de a háromezer rubel láthatólag nagyon megnyugtatta.

Negyedóra múlva már a legélénkebb beszélgetésben voltak. Még Rogya is, noha szólni alig szólt, egy darabig figyelmesen hallgatta őket, Razumihin volt a fő szónok.

- És mért kellene visszautazniuk, miért? - Lelkesültségében csak úgy dőlt belőle a szó. - Mit csinálnának abban a sárfészekben? Itt együtt vannak, ez a lényeges. És szükségük van egymásra. Ó, de mennyire! Ezt értsék meg! Legalább most, egy ideig... Engem pedig fogadjanak el barátjuknak, üzlettársuknak, és szavamra, pompás vállalkozásba kezdünk! Hallgassanak meg, hadd fejtem ki részletesen az egészet: az egész tervet. Már reggel megfordult a fejemben, amikor még nem is történt semmi. Szóval erre gondoltam: a bácsikámnak (majd bemutatom, igen rendes, derék emberke az öreg) van egy kis tőkéje, ezer rubel, de neki nem kell, megél a nyugdíjából. Már két éve nyaggat, hogy fogadjam el kölcsönképpen ezt a pénzt, és fizessek hat százalékot. Átlátok a szitán: segíteni akar rajtam. Tavaly nem volt rá szükségem, de az idén alig vártam, hogy Pétervárra jöjjön, gondoltam, most mégis elfogadom. Önök is ideadnának ezret a háromból, az kezdetnek elég, és társulunk. Hogy mit csinálunk vele?

Előadta a tervét, és hosszasan fejtegette, mennyire nem érti mesterségét a legtöbb könyvkiadó, éppen ezért gyengén is állnak, holott a jól megválasztott kiadvány általában kapós, és néha igen szépen fizet.

Két év óta dolgozott különféle kiadóknak, elég jól tud három európai nyelven, már régen álmodozott kiadói tevékenységről. Raszkolnyikovnak ugyan azt mondta hat nappal azelőtt, hogy a németben "schwach", de csak azért, hogy elfogadtassa vele a fordítói munka felét és a három rubel előleget. Füllentett, és ezt Rogya jól tudta.

- Mért engednénk ki kezünkből a hasznot, mikor rendelkezünk az egyik fő tényezővel: van saját tőkénk! - hangoztatta nagy hévvel. - Persze, sokat kell dolgozni. De hát majd dolgozunk. Kegyed, Avdotya Romanovna, meg én és Rogyion... Egyik-másik kiadvány igazán remekül jövedelmez most. És a legfőbb erőnk az lesz, hogy mi tudjuk, mi az, amit igazán érdemes lefordítani. Fordítunk és kiadunk, és tanulunk együtt. Ebben hasznukra lehetek, mert van tapasztalatom. Hiszen majdnem két éve sürgölődöm a kiadók körül, ismerem az üzlet minden fortélyát. Nem olyan ördöngös mesterség. Mért kapják el mások az orrunk elől a zsíros falatot? Máris tudok két-három olyan könyvet - régen gondolok rájuk titokban -, hogy már a lefordítás és kiadás ötletéért is kaphatnék száz-száz rubelt könyvenként, sőt, az egyiket ötszázon alul nem is adnám. De ha meg is súgnám valamelyiknek, lehet, hogy tétovázna: olyan tökfilkók ezek! Ami aztán a nyomdát, papírt, terjesztést illeti, hát csak bízzák rám! Ismerem minden csínját-bínját. Kicsiben kezdjük, nagyban folytatjuk. Mindenesetre meglesz a betevő falatunk, és legalábbis veszteség nélkül megforgatjuk a tőkét.

Dunyának csillogott a szeme.

- Nekem tetszik a terve, Dmitrij Prokofjics - mondta.

- Én persze, nem értek hozzá, talán beválik, talán nem, tudja isten. Nagyon új dolog, az ember nem tudhatja... - aggodalmaskodott Pulherija Alekszandrovna. - De itt kell maradnunk, annyi bizonyos, legalább egy darabig... - És Rogyára nézett.

- Te mit gondolsz? - kérdezte tőle Dunya.

- Nagyon jó gondolatnak tartom... cégről persze nem kell még ábrándozni, de öt-hat könyvet csakugyan meg lehet jelentetni biztos sikerrel. Magam is tudok egyet, amit feltétlenül elkapkodnának. És hogy ő ügyesen vezetné a dolgot, abban semmi kétség. Ért hozzá. De hát lesz még időtök mindent megbeszélni...

- Éljen! - kiáltotta Razumihin. - És most... várjanak csak! Tudok egy lakást, itt ebben a házban, ugyanaz adja ki, aki ezeket a szobákat, de egészen különálló lakás, semmi köze a szállodához. Három kis bútorozott szoba, elég olcsó. Vegyék ki azt egyelőre. Én az órát holnap zálogba teszem, elhozom a pénzt, aztán majd rendezünk mindent. Az a fontos, hogy együtt lakhatnak hárman Rogyával... Mi az, Rogya? Hová készülsz?

- Rogya! Csak nem mész el? - kérdezte ijedten Pulherija Alekszandrovna.

- Ilyen nagy pillanatban! - tette hozzá Razumihin.

Dunya csodálkozva és rosszat sejtve nézett a bátyjára. Annak már kezében volt a sapka, és menni készült.

- Mintha a temetésemre készülnétek, vagy legalábbis örökre búcsúznátok tőlem, úgy néztek rám - mondta különös hangsúllyal, és mosolyogni próbált, de sikertelenül. - Különben... ki tudja, lehet, hogy utoljára látjuk egymást - tette hozzá akaratlanul.

Azt hitte, csak magában gondolja, de valahogy kicsúszott a száján.

- De hát mi lelt? - ijedezett az anyja.

- Hová mész, Rogya? - kérdezte Dunya, és az ő hangja is nagyon különösen csengett.

- Megyek... el kell mennem - felelte zavartan, mintegy habozva, hogy mit mondjon, de sápadt arcán szilárd eltökéltség látszott. - Meg akartam mondani... már amikor idejöttem... magának, anyácskám... és neked is, Dunya... hogy legjobb lesz, ha most egy időre elválunk. Nem érzem jól magam, nincs nyugtom... Majd eljövök... eljövök időnként... ha lehet... Nem felejtelek el és szeretlek titeket... de hagyjatok, hagyjatok magamra. Így határoztam már előbb... szilárdan elhatároztam. Akármi érjen is, ha elpusztulok, ha nem, egyedül akarok lenni. Felejtsetek el, jobb úgy... Ne kérdezősködjetek felőlem, ha eljön az ideje, visszajövök, vagy... majd hívlak... Talán van még feltámadás! De most, ha szerettek, mondjatok le rólam... különben meggyűlöllek, érzem... Isten áldjon...

- Uram, Teremtőm! - jajdult fel Pulherija Alekszandrovna.

Anyja, testvére halálra rémültek. De még Razumihin is.

- Rogya, Rogya! Békülj ki velünk, legyünk úgy, mint régen - könyörgött a boldogtalan anya.

De ő lassan elindult az ajtó felé. Dunya utánaszaladt.

- Rogya! Hogy teheted ezt anyáddal! - súgta haragtól lángoló szemmel.

Ő ráemelte konok tekintetét.

- Semmi... visszajövök... Igen, visszajövök - mormogta alig hallhatóan, mint aki nem is tudja egészen, mit akar mondani, és kiment.

- Lelketlen! Gonosz! Önző! - kiáltott rá Dunya.

- Őrült, nem lelketlen! Meg van zavarodva! Hát nem látja? Akkor maga a lelketlen - súgta hevesen a fülébe Razumihin, és erősen megszorította a karját. - Rögtön jövök! - kiáltotta a halálra vált Pulherija Alekszandrovnának, és kirohant a szobából.

Raszkolnyikov a folyosó végén várta.

- Tudtam, hogy utánam jössz - mondta. - Menj vissza hozzájuk, és maradj velük. Maradj velük holnap... és mindig... Én... talán még visszajövök... ha lehet... Isten veled!

Nem nyújtott kezet, csak elindult.

- De hát hová mész? Mi ez? Mi bajod? Hogy lehet ilyet... - mormogta Razumihin tanácstalanul.

Raszkolnyikov még egyszer megállt.

- Egyszer s mindenkorra: soha semmit ne kérdezz tőlem, nincs mit feleljek. Ne is gyere hozzám. Talán eljövök még, talán nem... hagyj magamra, de őket... ne hagyd el... Megértesz?

Sötét volt a folyosó, a lámpa alatt álltak, és egy percig némán nézték egymást.

Razumihin soha életében nem felejtette el ezt a percet. Barátja égő, merev tekintete pillanatról pillanatra izzóbb lett, lelkébe, tudatába hatolt. Összerázkódott. Érezte, hogy közéjük férkőzik valami. Egy gondolat kúszott közéjük, egy árnyék, förtelmes és képtelen, amelyre egyszerre mindketten ráébredtek. Razumihin fehér lett, mint a halott.

- Érted most már? - kérdezte Raszkolnyikov fájdalmasan eltorzult arccal. - Menj most, menj vissza hozzájuk - tette hozzá gyorsan, aztán megfordult, és elment.

Nem írom le azt az estét Pulherija Alekszandrovnánál, mikor Razumihin visszatért, és igyekezett megnyugtatni őket, esküdözött, hogy Rogyának csak a betegségét kell kipihennie, hagyják most nyugton, aztán úgyis eljön majd mindennap. Most nagyon, nagyon feldúlt állapotban van, nem szabad ingerelni. Ő majd szemmel tartja, kerít egy jó orvost, a legjobbat, aki csak található, konzíliumot hívnak össze... Egyszóval: fiuk és testvérük lett ezen az estén.

Raszkolnyikov egyenesen a csatornapartra ment, a kétemeletes, ódon zöld házba, ahol Szonya lakott. Sikerült megtalálnia a házmestert, és az eligazította, hogy körülbelül hol keresse Kapernaumov szabó ajtaját. A szűk, sötét lépcsőház bejárata az udvar sarkában volt, mikor megtalálta, végre elindult felfelé. Az első emeleten kiment a folyosóra, amely az udvari oldalon körülfutott; mialatt a sötétben botorkált, tanakodva, hogy melyik lehet a Kapernaumovék bejárata, hirtelen kinyílt egy ajtó vagy három lépésre tőle, és ő gépiesen a kilincs után nyúlt.

- Ki az? - kérdezte egy izgatott női hang.

- Én vagyok... magához jöttem - felelte, és belépett a csöppnyi előszobába. Egy horpadt széken, elgörbült réztartóban gyertya égett.

- Ön az! Úristen! - Szonya halkan felkiáltott, és csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába.

- Melyik a szobája? Erre?

Igyekezett nem nézni rá, és mentül előbb bemenni a szobába.

Egy szempillantással később Szonya is bejött a gyertyával, letette, és megállt előtte. Azt se tudta, hová legyen zavarában, mondhatatlanul felizgatta, és nyilván meg is ijesztette a váratlan látogatás. Halvány arcán pirosság ömlött el, még a szeme is könnybe lábadt... Kínos is volt és szégyenletes, meg édes is... Raszkolnyikov gyorsan elfordult, és leült egy székre az asztal mellé. Szeme villámgyorsan végigfutott az egész szobán.

Nagy szoba volt, de feltűnően alacsony. Kapernaumovék csak ezt az egyet adták bérbe, baloldalt a csukott ajtó már az ő szobájukba vezetett. Szemközt, a jobb oldali falon is volt egy ajtó, állandóan lezárva, de az már a másik lakáshoz tartozott. Szonya szobája valahogy inkább pajta formájú volt, egészen szabálytalan négyszög, és ezért idomtalan. A csatornára néző háromablakos fal rézsút húzódott, s így az egyik, szörnyen hegyes szeglet szinte beleveszett a sötétségbe, ilyen gyér világosságnál nem is lehetett a mélyére látni, a másik sarok meg nagyon is tompaszögű volt és otromba. Az egész tágas szoba jóformán üres volt. Jobbra a sarokban állt az ágy, mellette, már majdnem az ajtónál egy szék, és ugyanannál a falnál, az idegen lakás ajtajában, kék abrosszal letakart, egyszerű puhafa asztal két fonott székkel. Ezenkívül csak a szemközti falnál állt még, a hegyes szeglet mellett szinte elhagyottan, egy olcsó, fából való kis komód. Ennyi volt az egész bútorzat. A sárgás, mocskos, szakadozott tapéta a szegletekben mindenütt koromtól feketéllett - télen bizonyosan nyirkos és széngázas a szoba. A szegénység szembeszökő volt, még az ágyat se függönyözték el.

Szonya némán nézte, milyen figyelmesen és leplezetlenül vizsgálja szobáját a vendég, és remegni kezdett félelmében, mintha bírája, sorsa intézője előtt állana.

- Későn jöttem... Ugye, van már tizenegy óra? - kérdezte Raszkolnyikov, és még mindig nem tekintett rá.

- Van - suttogta Szonya. - Igen, annyi van! - tette hozzá gyorsan, mintha ez volna számára a menekülés. - Most ütötte el odabenn a háziaknál... hallottam... Annyi van.

- Utoljára jöttem magához - folytatta Raszkolnyikov, noha először volt ott -, lehet, hogy nem látom többet...

- Talán... elutazik? Akkor hát nem lesz ott holnap Katyerina Ivanovnánál? - kérdezte a lány, és megremegett a hangja.

- Nem tudom. Holnap reggel minden... De nem ez a fontos: valami mondanivalóm van, azért jöttem...

A látogató elgondolkodva ráemelte a szemét, és most vette észre, hogy ő ül, a lány pedig még mindig áll.

- Miért áll? Üljön le - mondta hirtelen egészen más hangon, halkan, gyengéden.

Szonya leült. Raszkolnyikov meleg érdeklődéssel, majdnem részvéttel nézte vagy egy percig.

- Milyen soványka! Ni, a keze egészen átlátszó. Az ujjai akár egy halotté.

Megfogta és felemelte a kezét. Szonya félénken mosolygott.

- Ilyen voltam mindig.

- Mikor otthon lakott?

- Akkor is.

- No persze. Természetesen! - mondta szaggatottan, és arca, hangja újra megváltozott. Másodszor is körülnézett.

- Kapernaumovéktól bérli?

- Tőlük, igen...

- Itt az ajtón túl ők laknak?

- Igen... Éppen olyan szoba, mint ez.

- És mind abban az egyben?

- Abban az egyben, igen.

- Én félnék itt éjszaka a maga helyében - jegyezte meg a látogató elkomorodva.

- A háziak nagyon kedves, szíves emberek - felelte a lány, még mindig úgy, mintha nem tudná, nem értené, mi történik. - És a bútor is, meg minden... minden az övék. És nagyon jók, a gyerekek sokszor bejönnek hozzám...

- Dadognak, ugye?

- Igen... Az ember dadog, meg sánta is. A felesége is... vagy nem, az nem dadog, csak nem ejti tisztán a szót. Jó lélek, igazán nagyon jó. Az ember urasági cseléd volt. Hét gyerek... csak a legöregebb dadog, a többi meg beteges... de nem dadog... Kitől hallott róluk?

- Az édesapja mondta el. Magáról is mindent elmondott... Azt is, hogy akkor hat órakor elment, és kilenckor hazajött, meg hogy Katyerina Ivanovna ott térdelt az ágyánál.

Szonya zavarba jött.

- Láttam ma. Tisztán láttam - suttogta bizonytalanul.

- Kit?

- Apámat. Mentem az utcán, itt a ház előtt, a sarkon, tíz óra tájt, egyszer csak látom, ő megy előttem. Igen, szakasztott az apám volt. Fel is akartam szaladni Katyerina Ivanovnához...

- Sétált, ugye?

- Igen - súgta, és elakadt a szava, zavartan megint lesütötte a szemét.

- Hisz Katyerina Ivanovna még verte is magát, amíg otthon lakott, igaz?

- Jaj, nem, mit beszél! Hogy mondhatja ezt, dehogyis! - Szonya szinte rémülten nézett rá.

- Szóval szereti?

- Őt? De mennyire! - A lány panaszosan elnyújtotta a szót, és összecsapta a kezét fájdalmában. - Ó, csak... csak ismerné. Hisz olyan, mint a gyerek... És félig őrült... a sok bánattól. Pedig milyen okos volt... milyen nagylelkű... milyen jó! Semmit, de semmit nem tud róla... én Istenem!

Kétségbeesetten mondta ezt, izgatott volt, gyötrődött, kezét tördelte. Sápadt arca megint lángba borult, szemében fájdalom tükröződött. Megrendülés látszott rajta, és szenvedélyes vágy, hogy szeretne kifejezni valamit, megérteni, megvédeni az igazát. Valami telhetetlen együttérzést fejezett ki minden arcvonása, ha lehet így mondani.

- Vert! Hogy mondhat ilyet! Uramisten! Még hogy vert! És ha vert, hát aztán? Hát aztán? Semmit, de semmit nem tud róla... Ó, milyen szerencsétlen, Istenem, de szerencsétlen! Meg beteg is! És az igazságot keresi... Tiszta szívű... szentül hiszi, hogy az igazságnak győznie kell mindenben... ezt követeli... És kínozhatja, ahogy akarja, sohase fog igazságtalanul cselekedni. Nem döbben rá, hogy ez lehetetlen... hogy az emberek között nem lehet minden igazságos, és ezen felháborodik... Mint a kisgyerek... mint a gyerek! De ő igaz, igen, ő az!

- No és magával mi lesz?

Szonya kérdő szemmel nézett rá.

- Most persze a maga gondja az egész család, ugye? Eddig is úgy volt, tudom, a megboldogult magától kért még pálinkára is. No de most? Mi lesz most?

- Nem tudom - felelte szomorúan a lány.

- Ott maradnak?

- Nem tudom. Tartoznak a szobáért, és a háziasszony ma mindenki füle hallatára mondta, hogy kiteszi őket. Katyerina Ivanovna meg erősködik, hogy úgyse maradna egy percig se.

- Mire számít? Magára, mi?

- Jaj, ne beszéljen így!... Mi összetartozunk, egyek vagyunk. - Szonya megint izgatottan, majdnem haragosan beszélt, szakasztott olyan volt, mintha egy kanári vagy más kicsi madár megharagudna. - És hát, mit csinálhat, mondja? Mondja meg, mit csinálhat? - kérdezte hevesen, izgatottan. - Ó, mennyit sírt ma, de mennyit! Elborult az elméje, még nem vette észre rajta? Igen, meg van zavarodva. Hol amiatt nyugtalankodik, mint egy gyerek, hogy holnap minden rendben legyen, legyen mit enni, meg minden... hol meg a kezét tördeli, vért köhög, sír, a falba veri a fejét kétségbeesésében. Aztán újra megvigasztalódik. Önben nagyon bízik, azt mondja, ön a támasza most. És hogy kölcsönkér valahonnan egy kis pénzt, hazautazik a szülővárosába énvelem, és berendez egy leányotthont, előkelő úrilányoknak, engem odavesz felügyelőnőnek, gyönyörű, új életet kezdünk. És csókolgat, ölelget, még ő vigasztal! És ezt mind őszintén hiszi, igen, hisz az ilyen ábrándképekben! Hát lehet ellenkezni vele? Ma egész nap mos, takarít, foltoz, a teknőt ő maga cipelte a szobába azzal a parányi kis erejével, egészen kifulladt, és csak végigesett az ágyon. Meg bevásárolni is voltunk reggel, együtt, cipőcskét akartunk venni Polenykának és Lidocskának, mert a régi leszakadt a lábukról, de kevés volt a pénzünk, mikor összeszámolták, nem tudtuk kifizetni, ó, sok hiányzott! Pedig milyen aranyos kis cipőcskét választott! Jó ízlése van ám, nem is gondolná... Elsírta magát ott a boltban, az árusok előtt, amiért nem elég a pénzünk... Ó, még nézni is szomorú volt!

- Ezek után érthető, ha maga... így él! - mondta keserű gúnnyal Raszkolnyikov.

- Miért, ön talán nem szánja? Nem? - És a lány megint valósággal rátámadt. - Hiszen odaadta neki az utolsó pénzét, pedig ezt mind nem látta! Hát még ha mindent tudna, édes Istenem! És hányszor, de hányszor megríkattam! A múlt héten is! Ó, ó! Egy héttel a szerencsétlenség előtt... Kegyetlen voltam! Hányszor, de hányszor! Hogy fáj most, egész nap sírhatnék!

Még a kezét is tördelte, annyira fájt a visszaemlékezés.

- Maga? Maga volt kegyetlen?

- Igen, én, én! Akkor is, bemegyek - ezt már sírva mondta -, apám kér: "olvass nekem, Szonya, fáj a fejem egy kicsit, olvass fel... ott a könyv", Lebezjatnyikov úrtól kapott valami könyvet, az is ott lakik, csupa olyan bolondos könyve van. Én meg azt feleltem: "mennem kell már", mert nem akartam olvasni, és különben is, azért mentem hozzájuk, hogy a galléromat megmutassam Katyerina Ivanovnának. Lizaveta árusasszony szerezte nekem, olcsón, csinos kis gallérka volt, meg a két mandzsetta hozzá, majdnem új, és hímzett szélű. Katyerina Ivanovnának nagyon tetszett, felvette, nézegette magát a tükörben, jaj, nagyon tetszett neki. "Ajándékozd nekem, Szonya, kérlek szépen." Igen, kérlek szépen, így mondta, annyira szerette volna. Pedig mihez veszi fel? De hát: hacsak emlékezteti valami a régi, boldog idejére! Nézi, nézi magát a tükörben, gyönyörködik - nincs egy valamirevaló ruhája, semmi holmija, már isten tudja, mióta! És soha senkitől nem kérne semmit, amilyen büszke, inkább odaadja az utolsó ingét, és akkor mégis kérte, annyira megtetszett neki! Én meg sajnáltam odaadni. "Minek az magának, Katyerina Ivanovna?" Igen, így mondtam, minek? Legalább ezt ne mondtam volna! Rám nézett, ó, hogy nézett rám, hogy elszomorodott, amiért nemet mondtam, szívfájdító volt nézni... És nem a gallér miatt, az fájt neki, hogy én megtagadtam a kérését, láttam rajta. Ó, bár feledtethetném ezeket a szavakat, mind, mind... Istenem... de minek is mondom... önnek ugyan mindegy!

- Ismerte azt a Lizavetát?

- Igen... Hát ön is ismerte? - kérdezte kicsit csodálkozva Szonya.

- Katyerina Ivanovnának rossz a tüdeje, nagyon rossz, nemsokára meghal - folytatta Raszkolnyikov, miután egy pillanatig hallgatott, és nem felelt a kérdésre.

- Jaj, nem, nem! - Szonya önkéntelen mozdulattal megragadta mind a két kezét, mintha neki könyörögne, hogy ne, ne!

- Hisz tán jobb is neki, ha meghal.

- Nem, nem jobb, nem jobb! - hajtogatta rémülten, szinte gépiesen a lány.

- És a gyerekek? Hol legyenek akkor, ha nem itt, magánál?

- Nem tudom, jaj, nem tudom! - kiáltott fel szinte kétségbeesetten Szonya, és a fejéhez kapott. Ez a gondolat nyilván igen sokszor megfordult már a fejében, és Raszkolnyikov most felriasztotta.

- És ha maga még most, Katyerina Ivanovna életében, megbetegszik, kórházba kerül, akkor mi lesz? No, mi? - folytatta könyörtelenül Raszkolnyikov.

- Jaj, mit beszél, mit beszél! Az már igazán lehetetlen! - És arca eltorzult a szörnyű ijedségtől.

- Hogyhogy lehetetlen? - kérdezte kegyetlen gúnnyal a látogató. - Talán biztosítva van ellene? Mi lesz akkor? Kiállhatnak az utcára egész családostul. Köhög majd, és alamizsnát kér, és közbe-közbe a falba veri a fejét, mint ma, a gyerekek meg sírnak... Aztán összerogy ott az utcán, beviszik az őrszobára, onnan a kórházba, meghal, a gyerekei meg...

- Jaj, nem... Isten nem engedi! - szakadt fel Szonya elszorult melléből a kiáltás. Könyörögve nézett rá, némán összekulcsolt kézzel, mintha tőle függne minden.

Raszkolnyikov felkelt, és járkálni kezdett a szobában. Így telt el egy hosszú perc. A lány csak állt összetörten, csüggedt fejjel, halálos gyötrelemmel.

A fiatalember hirtelen megállt Szonya előtt.

- No és félretenni valamit, szűkösebb napokra? Azt nem lehet?

- Nem lehet - suttogta a lány.

- No persze. De próbálta már? - kérdezte majdnem gúnyosan Raszkolnyikov.

- Próbáltam.

- És nem sikerült. Hát hiszen, érthető. Minek is kérdezem?

És tovább járkált. Eltelt még egy perc.

- Nem mindennap keres, igaz?

Szonya most még kínosabb zavarba esett, mint az előbb, megint arcába szökött a vér.

- Nem - nyögte keserves erőlködéssel.

- Polenyka, persze, ugyanerre az útra kerül - csattant fel a másik.

- Nem, nem, az nem lehet! Nem lehet! - jajdult fel kétségbeesetten a lány, mint akit késsel megsebeztek. - Az Isten... az Isten nem enged ilyen szörnyűséget!

- Éppen eleget megenged.

- Nem, nem, őt megvédi! Isten megvédi! - hajtogatta Szonya félig önkívületben.

- És ha az az Isten nincs is? - mondta Raszkolnyikov valami gonosz kárörömmel, és elnevette magát, úgy nézett rá.

Szonya arca iszonyúan eltorzult, görcsös rángás futott át rajta, valamit mondani akart, de nem jött ki hang a torkán, kimondhatatlan szemrehányással nézett a fiatalemberre, keservesen felzokogott, és két kezébe temette az arcát.

- Azt mondja, Katyerina Ivanovnának elborult az elméje, de hiszen a magáé se ép - folytatta a látogató egy percnyi hallgatás után.

Eltelt vagy öt perc. Fel-alá járkált a szobában, szótlanul, és nem pillantott a lányra. De aztán odament hozzá, szeme villogott. Megfogta a két vállát, és egyenesen a könnyes arcába nézett. Égő, száraz és éles volt a tekintete, szája erősen remegett... Hirtelen mélyen lehajolt, leborult előtte, és megcsókolta a lábát. Szonya rémülten hátrahőkölt, mintha egy tébolyodott érintette volna. Raszkolnyikov valóban úgy nézett rá, mint az őrült.

- Mi az, mit csinál? Énelőttem! - mormogta elfehéredve, szíve elszorult és sajgott, sajgott.

De Raszkolnyikov rögtön felállt.

- Nem előtted borultam le, az ember töméntelen szenvedése előtt borultam le - mondta szinte vadul, és az ablakhoz ment. - Ide hallgass - folytatta egy perccel később, visszamenve hozzá -, most az előbb mondtam egy mocskosszájúnak, hogy a kisujjaddal sem ér fel... és hogy a testvéremet megtiszteltem, amikor ma melléd ültettem...

- Jaj, hogy mondhatta ezt! Előtte mondta? - kiáltott fel ijedten Szonya. - Tisztesség mellettem ülni! Hisz én... becstelen vagyok! És nagy, igen nagy bűnös! Ó, hogy mondhatott ilyet!

- Nem a becstelenségedért és a bűneidért mondtam, hanem a sok szenvedésedért. Mert hogy igen nagy bűnös vagy, az igaz - folytatta majdnem rajongással Raszkolnyikov -, kivált azért nagy a bűnöd, mert haszontalanul áldoztad fel és dobtad oda magadat. Ez ne volna förtelem? Nem förtelem, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod (csak a szemedet kell kinyitni), hogy senkinek nem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz? Azt mondd meg végre - követelte majdnem őrjöngve -, hogy fér össze benned ez a gyalázat, aljasság egészen ellentétes, szent érzésekkel?! Hisz akkor már jobb, ezerszer jobb és okosabb lett volna a vízbe ugrani és végezni, egy csapásra!

- És velük mi lesz? - kérdezte Szonya halkan, fájdalmasan, de csodálkozni nem csodálkozott. Raszkolnyikov megütközve nézett rá.

Csak a szemébe kellett néznie, és mindent tudott: igen, ő maga is gondolt már erre. Talán egészen komolyan el is határozta kétségbeesésében, hogy végez magával, annyira komolyan, hogy most az ő szavain meg se lepődött. A szavak kegyetlenségét se vette észre (a szemrehányást pedig, és különösen azt, ahogy az ő szégyenletes életét nézi, egyáltalán nem fogta fel, ezt Raszkolnyikov maga is látta). És most értette meg csak igazán, micsoda irtózatos gyötrelem ennek a lánynak már régen gyalázatban, becstelenségben élni. "De hát mért, mért nem végzett magával mindeddig?" - töprengett. Most látta, mit jelentenek neki a kis árvák, és a boldogtalan, hektikás félőrült, fejét a falba verdeső Katyerina Ivanovna.

De annál bizonyosabban tudta, hogy éppen mert ilyen a jelleme, és mégiscsak kapott valamiféle nevelést otthon, nem bírhatja sokáig ezt az állapotot. És megint felmerült előtte a kérdés: hogy bírta ennyi ideig is anélkül, hogy eszét veszítse, ha már a vízbe ugráshoz nem volt ereje? Azt is jól tudta természetesen, hogy Szonya esete véletlenszerű jelenség a társadalomban, noha, sajnos, nem ritka, semmiképpen nem az egyetlen. És éppen amiatt, ami az ő esetében véletlenszerű, hogy van valami kis műveltsége, és úgy élt azelőtt, ahogyan élt - el kellett volna pusztulnia mindjárt a legelső lépésnél ezen a förtelmes úton. Mért bírta mégis? Talán feslett? De hisz nyilvánvaló: a fertő éppen csak kívülről érintette, szívébe egy csepp se hatolt belőle. Ezt most már látta, belelátott!

"Három út van előtte - gondolkodott tovább -, vagy a csatornába ugrik, vagy a tébolydába kerül, vagy... előbb-utóbb mégis elmerül a fertőben, amely eltompítja az agyat, kővé dermeszti a szívet."

Ez az utóbbi lehetőség volt a legvisszataszítóbb számára, de mert fiatal volt és kétkedő és elvont gondolkodású, tehát kegyetlen - nem hihetett mást, mint hogy ez az utóbbi lehetőség, vagyis a fertő a legvalószínűbb.

"De hát lehet az - fakadt ki gondolatban -, lehet az, hogy ez a kis teremtés, aki mindeddig megőrizte lelki tisztaságát, végül mégis engedi majd, hogy elnyelje az undorító szenny? Hátha máris elkezdődött a vonzás, és csak azért bírta eddig, mert nem irtózik már annyira a mocsoktól?" - Nem, nem, az lehetetlen! - kiáltott fel ő is, mint az előbb Szonya - nem! "A csatornától is a bűntudat tartotta vissza, és az, hogy őrájuk gondol! Ha ugyan meg nem zavarodott már... És ki állíthatja, hogy nem zavarodott meg? Hát lehet ép ésszel így gondolkodni? Hát beszélhetne így, viselkedhetnék így, ha ép az ítélőképessége? Ott ül a förtelmes szakadék szélén, a pusztulás szélén, már húzza lefelé a mélység, és ő csak legyint, befogja a fülét, mikor a veszedelemre figyelmeztetik! De hát mire vár? Csodára talán? Igen, csakis így lehet! Hát nem a téboly tünetei ezek?"

Itt megállt, megfogta a gondolata. Ez a válasz tetszett neki legjobban. Most még figyelmesebben nézte a lányt.

- Sokat imádkozol Istenhez, Szonya?

Mellette állt, és várta, hogy feleljen. Szonya hallgatott.

- Hová lennék Isten nélkül? - suttogta aztán energikusan, szapora szóval. Rávillantotta a szemét, keményen megszorította a kezét.

"Persze hogy úgy van!" - gondolta ő magában.

- És mit ad neked ezért az Isten? - tapogatózott tovább.

Szonya sokáig nem szólt, mintha nem tudna megszólalni. Gyenge kis melle csak úgy hullámzott.

- Hallgasson! Ne faggasson! Nem méltó rá! - kiáltott fel, és szigorúan, haragosan nézett rá.

"Igen, igen, úgy van!" - hajtogatta Raszkolnyikov magában konokul.

- Mindent megad! - suttogta Szonya hevesen, és lesütötte a szemét.

"Hát ez a válasz! Itt a magyarázat!" - döntötte el magában a fiatalember, és mohó kíváncsisággal vizsgálta.

Egészen új és különös, majdnem fájó érzéssel fürkészte a sápadt, sovány, szabálytalan arcocskát, a szelíd kék szemet, amely úgy tud szikrázni, olyan erős tűzzel, a törékeny testét, amely még most is haragtól, méltatlankodástól remeg, és mennél tovább nézte, annál különösebbnek, szinte hihetetlennek tetszett előtte. "Téboly! Vallási téboly!" - állapította meg.

Egy könyv feküdt a komódon, valahányszor elment mellette, oda vagy vissza, mindig látta. Most felvette, belenézett. Az Újszövetség volt, orosz nyelven. Régi, sokat forgatott, bőrkötésű könyv.

- Ezt hol szerezted? - kérdezte hangosan, a szoba túlsó végéből. Szonya még mindig ott állt egy helyben, az asztaltól vagy három lépésre.

- Kaptam valakitől - felelte végre, de valahogy kelletlenül, és rá se pillantott.

- Kitől?

- Lizaveta hozta, kértem.

"Lizaveta! De különös!" - gondolta Raszkolnyikov, és percről percre furcsábbnak, csodálatosabbnak tetszett előtte az egész lány. A gyertyához vitte a könyvet, és lapozgatni kezdte.

- Lázár feltámasztása hol van? - kérdezte hirtelen.

Szonya makacsul lesütötte a szemét, nem felelt. Félig elfordult az asztaltól.

- Lázár feltámasztása hol van? Keresd meg nekem, Szonya.

A lány ránézett a szeme sarkából.

- Ne ott keresse... a negyedik Evangéliumban van - súgta szigorú hangon, de nem mozdult.

- Keresd meg, és olvasd fel nekem - mondta Raszkolnyikov, és leült, az asztalra könyökölt, fejét a kezébe támasztotta, és tekintetét elfordítva, komoran várta a felolvasást.

"Három hét múlva, isten tudja, hol lesztek, talán én is veletek leszek, ha ugyan még rosszabb helyre nem kerülök addigra" - mormogta magában.

Szonya most odament az asztalhoz, még tétovázott, bizalmatlanul fogadta Raszkolnyikov furcsa kérését, de azért elvette tőle a könyvet.

- Miért? Sohase olvasta? - kérdezte, és gyanakvó szemmel nézett rá. Hangja mind szigorúbb lett.

- Az régen volt... iskolás koromban. Olvasd!

- A templomban se hallotta?

- Én... nem járok... Te igen?

- N-nem - suttogta a lány.

Raszkolnyikov gúnyosan elmosolyodott.

- Értem... Szóval, holnap az apád temetésére se jössz el?

- Elmegyek... A múlt héten is voltam... gyászmisét mondattam.

- Kiért?

- Lizavetáért. Baltával agyonütötték.

Raszkolnyikov idegei pattanásig feszültek erre a szóra, szédülés környékezte.

- Barátkoztál Lizavetával?

- Igen... Tiszta szívű volt... eljött hozzám... nagy néha... Tilos volt neki. Együtt olvastunk... beszélgettünk. Ő meglátja az Istent.

Furcsa volt bibliai szavakat hallani a szájából. No meg az is: titkon találkoztak Lizavetával, és mind a kettő - vallási őrült!

"Vigyázz! Meg te is az leszel! Ragadós!" - gondolta, és követelőzve, ingerülten kiáltott rá:

- Olvass!

Szonya még mindig tétovázott. Szíve vadul vert. Miért, miért nem, de félt ettől a felolvasástól. A látogató pedig szinte kínos részvéttel nézte a "szerencsétlen őrültet".

- Minek az magának? Úgyse hisz, igaz? - suttogta, és elfulladt a hangja.

- Olvasd! Akarom! - követelőzött Raszkolnyikov. - Lizavetának is olvastad!

A lány végre fellapozta a könyvet, megkereste a helyet. Keze remegett, hangja elakadt. Kétszer is nekifogott, de az első szót se tudta kimondani.

- "Vala pedig egy beteg, Lázár, Bethániából..." - idáig jutott végre nagy erőlködéssel, de a harmadik szónál hirtelen elcsuklott és megszakadt a hangja, mint a túlfeszített húr. Lélegzete kifogyott, melle elszorult.

Raszkolnyikov sejtette, miért szánja rá magát oly nehezen, de mennél inkább megértette ezt, annál kíméletlenebbül, ingerültebben követelte az olvasást. Nagyon is megértette, hogy nehezére esik kiszolgáltatni, felfedni ezt a legbelső sajátját. Tudta, hogy ezekben az érzéseiben van a titka már réges-régen, talán már serdülőkora óta, amikor még otthon élt, boldogtalan apja és a bánattól megzavarodott nevelőanyja mellett, éhes gyerekek, szitkok és keserű szemrehányások között. De most azt is megértette, bizonyosan tudta, hogy ha még olyan gyötrelem is neki, ha még olyan rettenetesen fél is most belefogni az olvasásba, ő maga is halálosan kívánja minden gyötrelmével, veszedelmével együtt, és éppen neki szeretné elolvasni Lázár feltámasztását, hogy ő hallja, és éppen most hallja - "lesz, ami lesz!" Kiolvasta a szeméből, megérezte lázas felindultságából... Látta, hogy erőt vesz magán, leküzdi torkában a görcsöt, amely a vers elején még elnémította, és tovább olvassa János evangéliumának tizenegyedik fejezetét. Eljutott a 19. versig:

- "És a zsidók közül sokan mentek vala Márthához és Máriához, hogy vigasztalják őket az ő testvérük felől. Mártha azért, amint hallja vala, hogy Jézus jő, elébe méne Mária pedig otthon ül vala. Monda azért Mártha Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten."

Itt újra megállt. Szégyellte magát, mert érezte, hogy megint remeg, és mindjárt elakad a hangja...

- "Monda neki Jézus: Feltámad a te testvéred. Monda néki Mártha: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt? Monda néki..."

És Szonya, noha fájt neki minden lélegzetvétel, mégis tisztán, szilárd hangon mondta tovább, mintha gyülekezetben hirdetné:

- "Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala."

Már-már megállt, Raszkolnyikovra akart nézni, de leküzdötte ezt a kívánságát, és tovább olvasott. Raszkolnyikov mozdulatlanul ült, és hallgatta, két könyökével az asztalon, tekintetét elfordítva.

Következett a 32. vers:

- "Mária azért, amint odaére, ahol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem. Jézus azért, amint látja vala, hogy az sír, és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében, és igen megrendüle. És monda: Hová helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! Könnyekre fakadt Jézus. Mondának azért a zsidók: ímé, mennyire szerette őt! Némelyek pedig mondának közülök: Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?"

Raszkolnyikov most a lány felé fordult, és izgatottan figyelte: igen, úgy van! Egész testében remeg; valóban lázas. Gondolta is, hogy így lesz.

Szonya közeledett a felséges, a megmérhetetlen csoda szavaihoz, és ünnepi elragadtatásba esett. Hangja csengett, mint az érc, diadalt és örömöt zengett, ez adta erejét. A sorok összekuszálódtak előtte, mert szeme elhomályosult, de kívülről tudta a verseket. Az utolsó szavaknál: "Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta..." - mélyebben csengett a hangja, tűzzel, szenvedéllyel éreztette a kétkedést, a hitetlen, vak zsidók oktalan szemrehányását, akik most mindjárt, egy pillanat múlva, mint a villámsújtottak terülnek el a földön, és sírnak, hisznek... "És ő is, igen, ő is ilyen vak és hitetlen, de most meghallja és hívő lesz, igen, igen! Most mindjárt, máris" - biztatta önmagát, és boldog várakozásban remegett.

- "Jézus pedig újra felindulva magában, odamegy vala a sírhoz. Az pedig egy üreg vala, és kő feküvék rajta. Monda Jézus: Vegyétek el a követ. Monda néki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos."

Erélyesen megnyomta ezt a szót: negyednapos.

- "Monda néki Jézus: Nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét? Elvevék azért a követ onnan, ahol a megholt feküszik vala. Jézus pedig felemelé szemeit az égre, és monda: Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. És mikor ezeket mondá: fennszóval kiáltá: Lázár jöjj ki! És kijöve a megholt..."

(A lány hangosan, ünnepélyesen olvasott, és remegett, borzongott, mintha tulajdon szemével látná):

- "...lábain és kezén kötelékekkel megkötözve, és az orcája kendővel vala leborítva. Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni. Sokan hivének azért őbenne a zsidók közül, akik Máriához mentek vala, és látták, amiket cselekedett vala."

Tovább nem olvasott, nem is tudott volna, becsukta a könyvet, és gyorsan felállt a székről.

- Idáig van a Lázár feltámasztása - suttogta gyorsan, keményen, és mozdulatlanul állt, félrefordulva, nem mert, meg valahogy restellt is most a látogatóra pillantani. Lázas remegése még nem szűnt meg. A gyertyacsonk az elgörbült tartóban már régen haldokolt, gyér világot vetve a gyilkosra meg az utcalányra, akik ilyen különös módon összekerültek most ebben a nyomorúságos szobában a könyvek könyve felett. Így telt el öt perc, vagy talán több is.

- Valamit mondani akartam, azért jöttem - szólalt meg aztán hangosan és homlokát összevonva Raszkolnyikov. Felkelt, és odament hozzá. Tekintete most még ridegebb volt, és szilárd eltökéltséget tükrözött. Szonya némán ráemelte a szemét.

- Szakítottam ma a családommal, anyámmal, húgommal - mondta határozott hangon. - Nem megyek hozzájuk többet. Szakítottam velük.

- És miért? - kérdezte rémülten Szonya. A reggeli találkozás Raszkolnyikov anyjával és testvérhúgával igen nagy hatással volt rá, bár maga se tudta, hogy milyen hatással. A hírre, hogy szakított velük, valósággal elszörnyedt.

- Most hát senkim sincs kívüled, Szonya... Menjünk együtt... Eljöttem hozzád. Átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!

Szeme villogott. Most Szonya gondolta: "Mintha eszelős volna!"

- Hová mennénk? - kérdezte remegve, és önkéntelenül hátrább húzódott.

- Hát tudom én? Csak azt tudom, hogy egy utunk van, ez bizonyos... de csak ez. Egy a célunk!

Szonya nézte, nézte, és egy szavát se értette. Csak annyit fogott fel, hogy látogatója irtózatosan, mérhetetlenül boldogtalan.

- Nekik hiába beszélsz, nem értik - folytatta Raszkolnyikov -, de én megértettelek. Szükségem van rád, azért jöttem hozzád.

- Nem értem... - suttogta Szonya.

- Később majd megérted. Hát nem ugyanazt tetted te is? Te is áthágtad... át merted hágni... Magadra emeltél kezet, életet oltottál ki... a magad életét (hát nem mindegy az?). Élhettél volna szépen, nyugodtan, így meg a Széna téren végzed majd... És nem bírod ezt sokáig, ha magadra maradsz, megháborodol, mint én. Máris félig őrült vagy. Együtt kell hát mennünk, egy úton! Gyerünk!

- De miért? Miért mondja ezt? - Szonyát különös és igen heves izgalom fogta el.

- Hogy miért? Mivel így nem maradhat: azért! Gondolkodj végre komolyan és őszintén, nem elég siránkozni, jajgatni, mint a gyerek, hogy az Isten nem engedi! Mi lesz, ha csakugyan kórházba visznek holnap, mi? Az a féleszű, hektikás asszony nem sokáig húzza, mi lesz akkor a gyerekeivel? Polenyka talán elkerülheti a vesztét? Nem láttál még gyerekeket állni az utcasarkon, akiket koldulni küldött az anyjuk? Én utánajártam, megtudtam, hol, milyen körülmények között élnek ezek az anyák. Ott a gyerek nem marad gyerek. A hétéves már romlott és tolvaj. Pedig, ugye, a gyermekek Jézus képmásai: "Övék az Istennek országa." Azt parancsolta, hogy szeressük és megbecsüljük őket, mert ők az eljövendő emberiség...

- De hát mit tehetünk, mit tehetünk? - jajgatott Szonya, hisztériásan tördelve kezét.

- Hogy mit? Szétzúzzuk, amit szét kell zúzni... egyszer s mindenkorra, ennyi az egész. És vállaljuk a szenvedést! Mi az? Nem érted? Majd később megérted... Szabadság és hatalom, igen, a fő a hatalom! A remegő teremtmények milliói, az egész hangyaboly! Igen, ez a cél! Vésd eszedbe! Ezt adom útravalóul neked. Lehet, hogy utoljára találkozunk. Ha nem jövök el holnap, úgyis megtudsz mindent, és akkor gondolj majd arra, amit most mondtam. Később, évek múltán, az életed során talán ráébredsz, mit jelentett. De ha eljövök holnap, akkor megmondom neked, ki ölte meg Lizavetát. Isten áldjon!

Szonya összerázkódott ijedtében, remegés fogta el.

- Hát tudja, hogy ki ölte meg? - kérdezte rémületében dermedten, és kimeredt szemmel bámult rá.

- Tudom, és meg is mondom... neked, csak neked! Téged választottalak. Nem a bocsánatodért jövök, egyszerűen csak megmondom. Már régen kiválasztottalak, már amikor apád beszélt rólad, és Lizaveta még élt, már akkor elhatároztam, hogy te leszel az, akinek megmondom. Isten áldjon. Kezet ne nyújts. Holnap!

És elment. Szonya úgy nézett rá, mint egy őrültre; ő maga is őrült volt, most úgy érezte. Szédült. "Úristen! Honnan tudhatja, ki ölte meg Lizavetát? És mit jelent, amit mondott? Iszonyatos!" De az a gondolat meg se fordult a fejében, az nem... Szörnyen boldogtalan lehet... elhagyja az anyját, testvérét. De miért, mi történhetett? És mit akar? Mért mondta ezt mind? És megcsókolta a lábát, és azt mondta (igen, tisztán, érthetően mondta)... hogy nem élhet nélküle... Én Istenem...

Lázálmokkal viaskodott egész éjszaka. Többször is kiugrott az ágyából, és sírt, kezét tördelte, aztán megint lázálmok jöttek, Polenykát látta és Katyerina Ivanovnát, Lizavetát, a Biblia-olvasást, és őt, őt... a sápadt arcát, égő szemét... Megcsókolja a lábát, és sír... Uram, Istenem!

A jobb oldali ajtón túl, amely már a Rösslichné lakásába nyílott, volt egy közbenső, régóta lakatlan szoba. Rösslichné ki is akarta adni, erről tanúskodnak a kapualjban meg a csatornára néző ablakokra kiragasztott cédulák. Szonya megszokta, hogy ezt a szobát üresnek tekintse. Pedig ebben a lakatlan szobában most az egész idő alatt ott állt az ajtónál meghúzódva Szvidrigajlov úr és fülelt. Mikor Raszkolnyikov elment, még egy darabig nem mozdult, gondolkodott, aztán lábujjhegyen visszaosont a maga szobájába, amely azzal szomszédos volt, fogott egy széket, és nesztelenül odavitte az ajtóhoz. A beszélgetés nagyon érdekelte és szórakoztatta, nagyon, de nagyon tetszett neki, és éppen azért készítette oda a széket, hogy legközelebb, például holnap, ne kelljen majd egy óra hosszat állnia, hanem kényelmesen ülhessen, és így minden tekintetben élvezetesen töltse az időt.

Mikor Raszkolnyikov másnap délelőtt, pontosan tizenegy órakor a kerületi kapitányság nyomozó osztályán bejelentette magát Porfirij Petrovicsnál, csodálkozott, hogy olyan sokáig váratják. Legalább tíz percbe telt, amíg beszólították. Valahogy úgy képzelte, hogy rögtön nekiesnek majd, de csak álldogált a várószobában, körülötte jöttek, mentek, rá se hederített senki. A szomszédos, irodaszerű helyiségben néhány írnok ült és körmölt. Szemmel láthatóan nem is sejtették, ki az a Raszkolnyikov. Nyugtalanul és gyanakodva nézelődött: nincs-e valami őr a közelében, aki titokban figyeli, vigyáz rá, hogy el ne menjen? De szó sem volt semmi efféléről. Nem látott mást, mint aprócska gondolatokba merült irodai tisztviselőket és még egy-két embert, de hogy ő mit csinál, az senkit se érdekelt, mehetett volna máris, amerre akar. Így aztán mindinkább gyökeret vert benne a gondolat: ha az a tegnapi titokzatos ember, a föld alól előbújt kísértet, valóban mindent látott, és mindent tud - hagynák őt így álldogálni most, ilyen nyugodtan várakozni itt? És megvárták volna a tizenegy órát, amíg neki ide fáradozni méltóztatik? Eszerint tehát, vagy nem jelentette fel az az ember, vagy... vagy az se tud semmit, nem látott semmit (hogy is láthatott volna?). Tehát ami tegnap történt vele, megint csak rémkép, felzaklatott, beteg képzeletének szüleménye, káprázata. Ez a lehetőség már tegnap is felötlött benne, noha szörnyű izgalom és kétségbeesés fogta el. Most újra végiggondolta, és felkészült a párviadalra, de abban a pillanatban megint érezte, hogy remeg, és elöntötte a düh, amiért így remeg félelmében a gyűlöletes Porfirij Petrovics előtt.

Mindennél szörnyűbb volt számára, hogy megint találkoznia kell vele: mérhetetlenül, kimondhatatlanul gyűlölte, és félt, hogy gyűlöletében el találja árulni magát. Felháborodása olyan erős volt, hogy véget vetett a remegésének. Elhatározta, hogy higgadtan, merészen állít be, és megfogadta, hogy lehetőleg nem szól, inkább kinyitja szemét-fülét, és legalább most az egyszer leküzdi indulatát, akármi áron is. Ekkor beszólították.

Porfirij Petrovics egyedül volt a dolgozószobájában. A helyiség nem volt nagy, de nem is kicsiny, a viaszosvászonnal bevont dívány előtt hatalmas íróasztal állt, a sarokban szekrény, aztán volt még egy iratszekrény és néhány szék - csupa kincstári bútordarab, politúrozott sárga fából. A sarokban, a hátsó falban ajtót látott. Tehát ott is vannak még szobák. Mikor belépett, Porfirij Petrovics becsukta mögötte az ajtót, kettesben maradtak. A lehető legnyájasabban, a legnagyobb szívélyességgel fogadta, csak egy-két pillanattal később látta meg rajta a zavar áruló jeleit, mintha kizökkentették volna a kerékvágásból, vagy olyasmin kapnák, amit egyedül, titokban akar csinálni.

- Ó, kedves uram, hát ide vetődött, a mi tájékunkra? - üdvözölte, mind a két kezét elébe nyújtva. - Üljön le, bátyuska! Vagy nem szereti, ha kedves uramnak és tout court bátyuskának szólítják? Ne tekintse bizalmaskodásnak, nagyon kérem. Ide, ide, a díványra!

Raszkolnyikov leült, és nem vette le róla a szemét.

"»A mi tájékunkra«... meg hogy bocsánatot kér a bizalmaskodásért... a francia »tout court« és a többi, és a többi, megannyi áruló jel... Nyújtotta mind a két kezét, de még idejében visszahúzta, nem fogott velem kezet" - villant fel benne a gyanú. Figyelték egymást kölcsönösen, de ha szemük találkozott, villámgyorsan elkapták.

- Elhoztam ezt a kis írást... az óráról... parancsoljon. Jó lesz így, vagy átírjam?

- Írás?... Igen, igen... jó, hogyne, így, ahogy van... Emiatt ne legyen gondja. - Porfirij Petrovics ezt úgy mondta, mintha sietne valahová, és csak azután vette kezébe az írást, hogy belenézzen. - Nagyon jó így, kérem, több nem is kell - mondta még egyszer, megint hadarva, és az asztalra tette a papirost. De aztán, talán egy perccel később, amikor másról beszélt, felvette és az iratszekrényébe tette.

- Tegnap olyasmit mondott, ha jól emlékszem, hogy ki akar kérdezni... szabályszerűen... hogy mit tudok az öregasszonyról... akit megöltek - kezdte Raszkolnyikov. - "Miért tettem hozzá: ha jól emlékszem? - cikázott át az agyán. - És miért izgat ennyire, hogy hozzátettem?" - követte az első villámot nyomban a második.

Érezte, hogy már ebben az első pillanatban, mihelyt Porfirij Petroviccsal összekerült, mihelyt két szót, két pillantást váltottak - már ebben az első másodpercben szinte fantasztikus méreteket öltött az ingerültsége, és ez szörnyű veszedelem: idegei megfeszülnek, izgatottsága nőttön-nő. "Ez baj, nagy baj!... Megint elszólom magam!"

- Jó, jó, emiatt ne legyen gondja. És nem sürgős. Nem sürgős - mormogta Porfirij. Ide-oda járkált az asztal körül, csak úgy összevissza, az ablaktól az iratszekrényhez meg vissza az asztalhoz, hol kitért Raszkolnyikov gyanakvó tekintete elől, hol hirtelen megállt, és egyenesen a szeme közé nézett. Módfelett furcsa látvány volt a kövér, gömbölyded emberke, ahogy gurul erre-arra, mint a labda, és visszapattan minden falról, minden szegletből.

- Ráérünk, uram, ráérünk... Dohányos? Inkább a magáét szívja? Parancsoljon... - és odatartotta vendégének a cigarettatárcáját. - Csak itt fogadom, bár a lakásom is itt van... szolgálati lakás, ez az ajtó már odavezet... de tudja, most éppen tatarozzák... úgyhogy másutt lakom, ideiglenesen... Körülbelül készen is vannak vele... Nagyszerű dolog az ilyen szolgálati lakás, igaz? Mi a véleménye?

- Nagyszerű - felelte Raszkolnyikov, és majdnem gúnyosan nézett rá.

- Nagyszerű dolog, nagyszerű! - hajtogatta Porfirij, de úgy, mintha egészen máson járna az esze. - Azám! Nagyszerű! - végül már szinte kiabált, aztán hirtelen megállt előtte két lépésre, és mereven nézte. Ez az unalomig ismételt semmiség, hogy a szolgálati lakás nagyszerű dolog, éppen hétköznapiságával nagyon is ellentmondott töprengő, fürkésző pillantásának.

Raszkolnyikovban felforrt a méreg, nem tudta megállni, hogy gúnyosan és elég vigyázatlanul, kihívó megjegyzést ne tegyen.

- Mondja, bíró úr - kezdte vakmerően, és élvezte vakmerőségét -, ugye, van olyan jogászi elv vagy műfogás, amelyet minden vizsgálóbírónak ajánlanak: hogy távol eső, apró dolgokon kezdje, vagy komolyabb, de oda nem tartozó dolgokon, és ezzel felbátorítsa a gyanúsítottat, jobban mondva elterelje figyelmét, elaltassa éberségét, aztán hirtelen lecsapjon rá, egyenesen főbe sújtsa, a legveszedelmesebb, a végzetes kérdéssel. Ugye, van ilyen, és minden gyakorlati utasítás szigorúan megemlíti? Igaz?

- Ejnye, ejnye... hát azt hiszi, hogy a "szolgálati lakással"... önt akartam... hm... - Porfirij ráhunyorgott, pislogott, huncut mosoly suhant át az arcán, homlokán elsimultak a ráncok, szeme összeszűkült, vonásai szélesre húzódtak, és hirtelen kitört belőle a nevetés. Hosszan, idegesen nevetett, csak úgy ringott, hullámzott az egész teste, és közben egyenesen Raszkolnyikov szemébe nézett. Az is nevetett, noha kicsit erőltetnie kellett, és mikor Porfirij ezt észrevette, és úgy hahotázott, hogy egészen belevörösödött, és jobbra-balra dülöngélt - annyira megundorodott tőle, hogy az undor elnyomta benne az óvatosságot. Abbahagyta a nevetést, és komoran, gyűlölettel nézett rá, amíg csak tartott a szándékos nevetőgörcs. Egyébiránt most már mind a kettő elég vigyázatlan volt. A vizsgálóbíró nyíltan szemébe nevetett a vendégének, és egyáltalában nem zavarta, hogy az leplezetlen gyűlölettel fogadja röhögését. Raszkolnyikovnak ez igen sokat elárult: ebből tudta meg, hogy az előbb se volt igazán zavarban, ellenkezőleg, nyilván ő maga esett kelepcébe: lappang itt valami, amiről nem tud, valamiféle cél. Talán már mindent előkészítettek, most azonnal, ebben a szempillantásban kiderül, és rászabadul.

Így hát inkább az egyenes utat választotta, felállt, és fogta a sapkáját.

- Porfirij Petrovics - kezdte határozottan, de elég ingerülten -, tegnap azt a kívánságát közölte velem, hogy jöjjek el ide valamiféle kihallgatásra - megnyomta ezt a szót: kihallgatás -, eljöttem tehát, és ha meg akar tudni valamit tőlem, kérdezzen, ha nem, hát engedje, hogy távozzam. Nem érek rá... sietek... temetésre kell mennem... Annak a szerencsétlenül járt hivatalnoknak a temetésére, akiről... szintén tudomása van - tette hozzá, de bosszantotta, hogy ezt hozzátette, és annál ingerültebben folytatta. - Unom ezt a históriát, uram, tudja meg, már régen unom... részben ettől betegedtem meg... Szóval - most már majdnem kiabált, és érezte, hogy a betegséget említeni még nagyobb hiba volt -, egyszóval, lesz szíves vagy kihallgatni, vagy elbocsátani, mégpedig rögtön... És ha kihallgat, csak a törvényes forma szerint, kérem! Másként nem engedem. Tehát egyelőre: isten önnel. Mivel nincs egymással semmi dolgunk.

- Uramisten! De hát mit akar? Miről hallgassam ki? - hápogta Porfirij. Egyszeriben megváltozott a hangja és az egész arca, a nevetést is abbahagyta. - Nyugodjék meg, kérem - hol ide-oda futkosott megint, hol mindenáron le akarta ültetni -, senki se kergeti, no meg apróság, kérem, apróság az egész. Ellenkezőleg, igazán örülök, hogy szerencséltetett bennünket... Vendégemnek tekintem. És ezt az átkozott nevetést bocsássa meg, bátyuska, Rogyion Romanovics... Jól mondom a nevét, ugye? Ideges ember vagyok, és azzal az elmés megjegyzésével nagyon megnevettetett. Van rá eset, komolyan mondom, hogy csak úgy rázkódom a kacagástól, jó félóra hosszat. Könnyen nevetek, és amilyen testalkatom van, még gutaütéstől is tarthatok. No, üljön le, bátyuska, különben azt hiszem, neheztel rám.

Raszkolnyikov nem szólt, hallgatta, és még mindig haragosan összevont szemöldökkel figyelte. Leülni leült ugyan, de sapkáját nem tette le a kezéből.

- Hadd mondjak valamit, Rogyion Romanovics, csak úgy, a magam jellemzésére, hogy jobban megismerjen. - Porfirij megint úgy szaladgált a szobában, mint az előbb, és megint kerülte a tekintetét. - Agglegény vagyok, látja, és nemigen járok társaságba, hírnévre se tettem szert, no és a kenyerem javát is megettem már, hogy úgy mondjam, megcsontosodtam, elvirágoztam már... és... és maga nem tapasztalta még, Rogyion Romanovics, hogy itt nálunk, úgy értem, nálunk, Oroszországban, kivált a mi pétervári köreinkben, ha két értelmes ember összekerül, akik még nemigen ismerik, de azért sokra tartják egymást, mint teszem azt, mi ketten, hát akárhányszor fél óra hosszat nem találnak beszédtémát, csak ülnek mereven, és bámulnak egymásra. A többi mind tud miről beszélni... a nagyvilági hölgyek például, meg a világfiak, a felső tízezer tagjai mindig találnak témát. C'est de rigueur, de akik középen vannak, mint mi ketten, zavarba jönnek, nem beszédesek... inkább gondolkodni szeretnek. Miért van ez, mondja? Talán nincs közös érdeklődési körünk? Vagy túlságosan becsületesek vagyunk, és nem akarjuk ámítani egymást? Igazán nem tudom. Ön mit gondol? No, tegye le már azt a sapkát, rossz nézni, hiszen úgy ül itt, mintha máris menni készülne... Pedig éppen ellenkezőleg... igazán örülök, hogy...

Raszkolnyikov letette a sapkáját, de még mindig nem szólt, komoran, mogorván hallgatta az üres, zagyva fecsegést. "Mit akar ez? Csakugyan a figyelmemet akarja elterelni az ostoba locsogásával, vagy mi?"

- Kávéval nem kínálom, ez nem arra való hely, de néhány percet miért ne tölthessünk egy barátunkkal csak úgy, a magunk örömére - pergette tovább a nyelvét Porfirij. - No és ez a sok hivatalos teendő, tudja... Ne vegye rossz néven, bátyuska, hogy így futkosok fel-alá... ne haragudjék, most már nagyon félek, hogy meg találom haragítani... de szükségem van egy kis testmozgásra... Egész nap ül az ember, örül, ha pár percig járkálhat... aranyérbántalmak... mióta tervezem, hogy kigyógyítom tornázással, azt mondják, előkelő államhivatalnokok, tanácsosok, titkos tanácsosok szorgalmasan ugrálnak kötélen... hát igen... a tudomány korában élünk... így van, kérem... És ami ezt az itteni munkát illeti... kihallgatások, formaságok... mivel éppen a kihallgatást méltóztatott említeni az imént... hát valóban úgy van, látja, a vallató maga akárhányszor jobban összezavarodik, mint az, akit vallat, nagyon találóan és elmésen mondta ezt az előbb. (Raszkolnyikov semmi effélét nem mondott.) Valósággal belebolondulunk, kérem! Egy és ugyanaz, újra meg újra, mint a dobpergés. Valami reform készül most... ha más nem is, a titulusunk bizonyosan megváltozik, hehehe! No és, amit a jogászi műfogásainkról mondott, az is nagyon helyes megjegyzés, tökéletesen egyetértünk. Igaza van: melyik gyanúsított ne tudná, még az együgyű paraszt is, hogy előbb oda nem tartozó kérdésekkel igyekeznek elaltatni az éberségét (mint olyan találóan méltóztatott mondani), hogy aztán lesújtsanak a feje búbjára a balta fokával, kérem, hehehe... egyenesen a feje búbjára... Igazán sikerült hasonlat, hehe... Szóval, komolyan azt hitte, hogy a lakással... önt akartam... hehe... Gúnyos ember, nagyon gúnyos... No jó, nem teszem többször... Hja igaz! Egyik szó a másikat szüli... a szabályszerű formát említette az imént, igaz? A mi kis kihallgatásunkkal kapcsolatban, emlékszik? De minek az, mondja? Mért kéne szabályszerűen? Ez akárhányszor fabatkát se ér... baráti beszélgetéssel sokkal többre megyünk. No meg az a szabályszerű forma úgyse szalad el, megnyugtathatom. És mi is az lényegében, kérdem tisztelettel? A nyomozót nem szabad hogy lépten-nyomon akadályozza a formalitás. Hiszen ez a mi mesterségünk szabad művészet a maga nemében, hogy úgy mondjam, vagy ilyesvalami. Hehehe...

Elhallgatott, és nagyot lélegzett. Aztán megint fáradhatatlanul ontotta az értelmetlen és üres szólamokat. Közbe-közbe elejtett egy rejtélyes szócskát, de rögtön megint zagyvaságokba bonyolódott. Most már valósággal szaladgált a szobában. Kövér kis lábát mind szaporábban szedegette, szemét a földre szegezte, jobb kezét a hátán tartotta, és a ballal folyvást gesztikulált, de kézmozdulatai csodálatosképpen sose illettek ahhoz, amit éppen mondott. Raszkolnyikovnak feltűnt, hogy futkosása közben kétszer is megállt egy pillanatra a hátsó ajtónál, és mintha fülelne. "Vár ez valakit, vagy mi?"

- Tökéletesen igaza van - folytatta most újra jókedvűen, és olyan nyílt tekintettel, hogy Raszkolnyikov összerezzent, és feszülten figyelni kezdett. - Nagyon igaza van, hogy elmésen kigúnyolja a mi jogászi formaságainkat. Hehe... Ezek a remekül kiagyalt pszichológiai műfogások roppant nevetségesek (legalább némelyik), és nem is érünk vele sokat, kivált ha túlságosan törődünk a szabályszerűségekkel. Látja, megint ezt emlegetem. Hát igen, mondjuk, bűnösnek tartom, helyesebben gyanúsítom ezt, vagy azt, vagy a harmadikat, hogy ő a tettes egy bizonyos bűnügyben, amelynek kivizsgálását rám bízták... Ön jogásznak készül, ugye, Rogyion Romanovics?

- Igen, annak készültem.

- No, akkor tessék: itt ez a kis példa, talán még hasznát veszi a jövőben. Vagyis, nehogy azt higgye, dehogy merném én oktatni, hiszen micsoda tanulmányokat írt már a bűnözésről! Nem, kérem, csak megemlítek egy kis példát, szemléltetésül. Szóval... bűnösnek tartok valakit, ezt, vagy azt, vagy a harmadikat, de mit gondol, zaklatni fogom idő előtt? Mért tenném ezt, kérem, még ha van is bizonyítékom ellene? Az egyik talán olyan ember, hogy kötelességem azonnal letartóztatni, de a másik nem az a fajta, igen, kérem, ez így van. Akkor meg mért ne sétálhasson még egy darabig a városban? Hehehe... Nem, úgy látom, nem egészen érti. Hadd fejtem ki világosabban: ha a kelleténél hamarább hűvösre teszem, azzal, hogy úgy mondjam, erkölcsi támaszt adok neki. Nevet? - Raszkolnyikovnak eszébe se jutott nevetni, összeszorított szájjal ült, és égő szemét nem vette le Porfirijról. - Pedig így van, higgye el, különösen bizonyosfajta egyéneknél. Mert sokfélék az emberek, de a törvény csak egy. "Jó, de ha bizonyíték van!" - méltóztatik ellene vetni... Hát igen, tegyük fel, hogy van bizonyítékom. Csakhogy látja, bátyuska, a legtöbb bizonyítéknak két oldala van. Én meg vizsgálóbíró vagyok és gyarló ember, megvallom, szeretném, ha a vizsgálati felterjesztésem világos lenne, mint a matematika, olyan bizonyítékot szeretnék, ami az egyszeregyhez hasonló: egyszerű és megcáfolhatatlan! Márpedig ha túl korán lecsukatom, hiába tudom, hogy ő az: talán elesem a lehetőségtől, hogy egészen leleplezzem. Hogy miért? Mert ezzel úgyszólván meghatározott helyzetet teremtek számára, pszichológiailag meghatároztam az emberemet és megnyugtatom; bebújik előlem a csigaházába, tudomásul veszi, hogy fogoly. Mondják, hogy Szevasztopolban, közvetlenül az Alma menti ütközet után, az okos emberek nagyon féltek, azt hitték, most rögtön támad az ellenség, és nyílt harccal egy csapásra elfoglalja a várost. Mikor aztán látták, hogy szabályos ostromra készül, ássa az első lövészárokrendszert, hej, de megörültek, megnyugodtak a bölcs emberek! Mikor lesz az, mire szabályos ostrommal boldogul, még legalább két hónap! Megint kinevet? Megint nem hisz nekem? Hát persze, önnek is igaza van. Igaza van, kérem! Ez mind csupa egyéni eset, elismerem, amit most említettem, valóban csak egyéni eset. De ne felejtse el, drága Rogyion Romanovics, ne felejtse el, hogy általános eset, az a bizonyos, amelyikre minden jogi formula és szabály ráillik, mert arra szabták, azt írták le a könyvekben: egyáltalában nincs a világon, és minden eset, teszem azt, minden bűntény, mihelyt valóban elkövették, tüstént egyéni esetté lesz! De még mennyire: akárhányszor nem is hasonlít semmi más esethez. És előfordulnak ám szerfelett komikus esetek is. Van úgy, teszem azt, hogy békén hagyom az illetőt, egyáltalában nem zaklatom, nem tartóztatom le, de ő tudja, legalábbis sejti, hogy átlátok rajta, minden titkát ismerem, éjjel-nappal figyelem, örökösen rajta van a szemem, és ha ilyenformán állandó szorongásban, rettegésben tartom, Istenemre! - előbb-utóbb elveszti a fejét, így van, kérem! Ő maga jön hozzám, sőt, talán olyasmit is csinál, ami már nagyon hasonlít az egyszeregyhez, vagyis majdnem matematika, ez aztán az öröm, látja! És ez megtörténhet az otromba paraszttal csakúgy, mint a magunkféle, korszerűen gondolkozó, okos, bizonyos irányban kétségtelenül fejlett emberrel, sőt, azzal még inkább! Mert látja, galambocskám, igen fontos ám, hogy tudjuk, milyen irányban fejlődött valaki! No és az idegek, uram, az idegek. Azokról megfeledkeztünk? A sok beteg, rossz, felborzolt idegzet!... Hát még az epe... hihetetlen, mennyi epéjük van egyeseknek. Igazán mondom, sokszor éppen ez valóságos kincsesbánya számunkra. Hát bánom én, hogy szabadon sétál a városban? Hadd sétáljon még egy darabig, csak tessék! Úgyis tudom, hogy a hálómba kerül, nem szökik meg előlem. Hová is szökne? Hehehe... Talán külföldre? A polyák külföldre szökik, de ő nem! Annál kevésbé, mert hiszen szemmel tartom, és megtettem a kellő intézkedéseket. Vagy talán az ország belsejébe szökik? Ott parasztok laknak, kérem, valóságos tősgyökeres orosz parasztok, és egy korszerű gondolkodású ember akkor már inkább a börtönt választja, semmint hogy olyan idegenek között éljen, mint a mi parasztjaink, hehe. No de ez csak fecsegés, ezek csak külsőségek, kérem, formai dolgok. Nem ez a lényeg. Mi az, hogy megszökik? Nem azért nem szökik meg, mert nincs hová: pszichologice nem szökik meg, uram, hehe! Ez aztán jó kifejezés, mi? Természeti törvény folytán nem szökhet meg előlem, még ha volna is hová! Látott már lepkét a gyertya körül keringeni? Hát így kering, kering majd ő is körülöttem, mintha gyertyaláng volnék. Nem lesz neki édes a szabadság. Töprenkedik majd, és belebonyolódik, magamagát bonyolítja a hálóba, halálra vergődik, sőt, mi több, talán produkál is valami egyszeregyszerű matematikai remekecskét, csak elég hosszú időt adjak neki... És itt kering, kering körülöttem, mind kisebb sugarú körben, míg egyszer csak zsupsz! a számba repül, és én lenyelem! Az lesz aztán az öröm, hehehe. Nem hiszi?

Raszkolnyikov nem szólt. Sápadtan, mozdulatlanul ült, és még mindig feszülten nézett a vizsgálóbíró szeme közé.

"No ez jó lecke volt! - És végigfutott rajta a hideg. - Ez már nem is macska-egér játék, mint a tegnapi... és aligha ok nélkül teszi, hogy így fitogtatja az erejét, és szuggerálni próbál... Annál sokkalta okosabb... Valamit akar vele, de mit? Eh, ostobaság! Csak ijesztgetsz, barátom, és ravaszkodol! Nincs bizonyítékod, és az a tegnapi ember nem létezik! Csupán össze akarsz zavarni, ingerelsz, hogy éppen a legrosszabbkor veszítsem el a fejemet, és akkor lecsaphass rám. De tévedsz, bele fogsz bukni... igenis... bele fogsz bukni... És miért, vajon miért szuggerál így? A rossz idegeimre spekulál? Nem, barátom, tévedsz, bele fogsz bukni, még ha tartogatsz is valamit titokban! ...Lássuk, mit tartogatsz?"

Összeszedte minden erejét, és felkészült a szörnyű, a hallatlan katasztrófára. Közben nem is egyszer neki akart ugrani, hogy megfojtsa ott, nyomban. Már amikor belépett, félt, hogy elragadja az indulat, érezte, hogy kalapál a szíve, ajka kiszárad, és habzik a szája. De eltökélte, hogy hallgat, egy szót se szól, amíg nincs itt az ideje. Átlátta, hogy az ő helyzetében ez a legjobb taktika, mert így nemcsak hogy nem szólja el magát, de hallgatásával ingerli az ellenséget, úgyhogy talán még az ejt el egy vigyázatlan szót. Legalábbis ezt remélte.

- Hiába, látom, nem hisz nekem. Még mindig azt gondolja, hogy csak mókázom - folytatta Porfirij mindinkább nekividámodva, elégedetten heherészett, és elkezdte megint a körbeszaladgálást. - Különben: igaza van. Engem már az Úristen is olyannak teremtett, hogy csak tréfás gondolatokat keltek az emberekben. Pojáca... De egyet mondok magának, Rogyion Romanovics, és ezt hangsúlyozom, bocsássa meg nekem, öregebb embernek, maga még nagyon fiatal, hogy úgy mondjam, zsenge ifjúságában van, és ezért az emberi észt mindennél többre becsüli, miként a fiatalok általában. Az éles elme játéka és elvont következtetései elbűvölik. Pontosan így volt annak idején az osztrák fővezérkar, már amennyire én megítélhetem a katonai eseményeket. Papíron megverték és foglyul is ejtették Napóleont, de mire otthon, a tanácskozóteremben, a legelmésebben kiszámítottak és végrehajtottak mindent, tessék! Mack tábornok egész seregével megadja magát! Hehehe! Látom, bátyuska, nevet, hogy egy ilyen tősgyökeres civil ember, mint én, örökösen a hadtörténelemből veszi a példáit. De mit csináljak? Ez a gyengém. Szeretem a hadászatot. Egyre a hadijelentéseket bújom... Nyilván elvétettem a pályámat, a hadseregben kellene szolgálnom. Napóleon talán nem vált volna belőlem, de őrnagyságig esetleg vihetném, így van, kérem! Hehehe! No de várjon csak, galambom, drágám, most elmondom magának töviről hegyire a teljes igazságot, arról a bizonyos egyéni esetről: a valóság és az emberi természet igen nagy dolog ám, drága uram, és sokszor keresztülhúzza a legravaszabb számítást! Hallgasson rám, öreg emberre, komolyan kérem (és mikor ezt mondta, az alig harmincöt éves Porfirij Petrovics csakugyan mintha hirtelen megöregedett volna, hangja is megváltozott, az egész ember szinte összeesett)... No meg őszinte ember vagyok... Igaz, vagy nem? Ön mit gondol? Nyilván nagyon őszintének kell lennem, ha ezt mind így kitálalom, és még jutalmat se kérek érte, hehehe! De hadd folytatom. Az éles elme pompás dolog, én is azt mondom, kedves uram, a természet ékessége, életünk öröme! És micsoda bűvészmutatványokra képes néha! Hogy is tudna holmi szegény kis vizsgálóbíró e mutatványokon keresztüllátni, mikor maga is képzeletének rabja, hiszen ez mindig így van, elvégre ő is ember. Csakhogy a természet kisegíti a szegény vizsgálóbírót, itt a bökkenő! Erre nem gondol az éles észért rajongó fiatalság, amely "áthág az akadályokon" (mint ahogy igen elmésen és ügyesen kifejezni méltóztatott tegnap). Tegyük fel, hogy az illető, már tudniillik az a bizonyos egyéni eset, az incognito - hazudik. Remekül hazudik, a lehető legfurfangosabban. Már-már diadalmaskodik is, élvezhetné éles elméje gyümölcseit, de akkor - puff! ájultan esik össze, éppen a legérdekesebb, a legbotrányosabb helyen! Lehet betegség is, persze, rettenetes, micsoda fojtó levegő van némely helyiségben, de mégis, mégis gyanús! Pompásan hazudott, de az emberi természettel nem számolt. Éppen itt a bökkenő, látja! Máskor meg, elméje játékosságában elragadtatja magát, és bolondot űz abból, aki gyanúsítja, elsápad, hogy úgy mondjam, készakarva, játékból, de nagyon is természetesen sápad el, nagyon is valószerűen, és tessék, megint csak gyanút keltett! Előbb talán lépre megy a másik, de alszik rá egyet, és észbe kap, ha nem esett a feje lágyára. És így van ez lépten-nyomon! Sőt, többet mondok: ő maga tolakszik előre, oda dugja az orrát, ahova nem hívják, újra meg újra szóba hozza, amiről hallgatnia kellene, példálózik, célozgat, hehe! Eljön hívatlanul, és ő maga tudakolja: "Mért nem fogtatok már el, mi?" Hehehe! És ez előfordulhat a legélesebb eszű emberrel, a lélekbúvárral, a tollforgatóval is. A természet tükör, uram, a legfényesebb tükör! Nézz bele, és élvezd! Ez az! Ejnye, hogy elsápadt, Rogyion Romanovics! Fülledt a levegő idebenn? Nyissunk ablakot?

- Ó, ne fáradjon, kérem - kiáltott rá Raszkolnyikov, és hirtelen nagyot nevetett -, ne fáradjon miattam.

Porfirij megállt előtte, egy percig várt, aztán ő is vele nevetett. Raszkolnyikov most felkelt a díványról, és egy csapásra véget vetett a görcsös nevetésnek.

- Porfirij Petrovics - mondta hangosan és nyomatékosan, noha alig állt a lábán -, most már tisztán látom; hogy ön határozottan gyanúsít az öregasszony és a húga, Lizaveta meggyilkolásával. Én viszont kijelentem, hogy megelégeltem ezt, már régen megelégeltem. Ha azt hiszi, joga van a törvény nevében eljárni ellenem, járjon el, tartóztasson le, de hogy a szemembe röhögjenek és gyötörjenek, azt nem tűröm!

Szája széle remegett, szemében éktelen düh lobogott, eddig valamennyire visszafojtott hangja csak úgy harsogott.

- Nem tűröm! - kiáltotta, és teljes erővel az asztalra csapott. - Hallja, Porfirij Petrovics! Nem tűröm!

- Az istenért, mi ez már megint! - ijedezett Porfirij. - De bátyuska! Rogyion Romanovics! Aranyoskám! Kedvesem! Mi lelte?

- Nem tűröm! - kiáltotta amaz harmadszor is.

- Csendesebben, bátyuska! Még meghallják, bejönnek! Mit mondunk nekik? Gondolja meg! - suttogta szörnyűködve a bíró, és arcát egészen közel tolta a diák arcához.

- Nem tűröm! Nem tűröm! - hajtogatta gépiesen Raszkolnyikov, de most egyszerre ő is suttogott.

Porfirij megfordult, és az ablakhoz szaladt, hogy kinyissa.

- Friss levegőt, hamar! És igyék egy kis vizet, galambom, hiszen ez már valóságos roham! - Az ajtóhoz akart sietni, hogy vizet hozasson, de a sarokban éppen volt egy teli vizesüveg.

- Igyék, bátyuska - suttogta, és szaladt hozzá az üveggel -, talán használ...

Ijedsége, részvéte annyira természetes volt, hogy Raszkolnyikov elhallgatott, és dühös kíváncsisággal nézte. De a vizet nem fogadta el.

- Rogyion Romanovics! Drágám! Hiszen így igazán őrületbe kergeti magát. Szavamra mondom. Ej, ej! No igyék, egy kortyot legalább!

És csakugyan kezébe nyomta a poharat. Raszkolnyikov gépiesen a szájához emelte, de aztán észbe kapott, és undorodva letette az asztalra.

- Ez bizony egy kis idegroham volt, uram! Így könnyen visszaeshet a múltkori betegségébe - hápogta Porfirij baráti részvéttel és szemmel láthatólag nyugtalanul. - Úristen, hogy valaki ennyire ne vigyázzon magára! Ez a Dmitrij Prokofjics is idejön tegnap... hiszen igaz, elismerem, komisz, rossz természetem van, de azért ilyesmit következtetni! Istenem! Beállít nem sokkal azután, hogy ön elment, éppen ebédeltünk, és beszél, beszél nekem, én csak széttártam a két kezemet. No, gondolom... édes Istenem! Ön küldte hozzám? Üljön le már, bátyuska, üljön le az Isten szerelméért!

- Nem én küldtem! De tudtam, hogy idejön, és azt is, hogy miért! - vágta rá élesen Raszkolnyikov.

- Tudta?

- Tudtam. No és mit akar ezzel?

- Csak azt, bátyuska, Rogyion Romanovics, hogy én nemcsak ezt tudom, hanem a maga egyéb hőstetteiről is értesültem! Azt is tudom, hogy elment lakást keresni este, amikor már sötétedett, és nekiállt a csengőt rángatni, és a vért emlegette, megbolondította az embereket meg a házmestereket. Én megértem a lelkiállapotát... az akkorit... de hát így mégis előbb-utóbb őrületbe kergeti magamagát, Istenemre mondom! Megbomlik az agya előbb-utóbb! Amúgy is túlságosan forr már a lelkében a nemes méltatlankodás, amiért annyi sérelmet kellett elszenvednie, előbb a sorstól, aztán a hatóságoktól... ezért is nincs nyugta, ide-oda futkos, szólásra akarja kényszeríteni azokat, akik bántják, hogy aztán egy csapásra végezzen velük, unja már a sok ostobaságot, ostoba gyanúsítást. Igazam van? Megértettem a lelkiállapotát?... De látja, így nemcsak magát bolondítja meg, hanem még Razumihin barátunkat is, az pedig derék ember, többre érdemes, ön is tudja. Önnél betegség, de nála erény, és látja, a betegség ragadós, megkaphatja ő is... Ha majd megnyugodott, szeretnék mondani valamit, bátyuska... de üljön le már az Isten szerelméért. Nagyon kérem, pihenjen egy kicsit, hisz egészen kikelt magából. No, üljön le!

Raszkolnyikov leült, a borzongás megszűnt, most forróság verte ki a testét. Megdöbbenten és minden erejét megfeszítve hallgatta a jóságosan aggódó, körülötte buzgólkodó Porfirijt, de egy szavát se hitte el, ámbár, sajátságos módon, nagyon szeretett volna hinni neki. Amit a lakásnézésről mondott, váratlanul érte és megijesztette: "Micsoda! Hát ezt is tudja - futott át rajta. - És még el is meséli nekem!"

- Igen, kérem, volt egy hasonló eset a bírói praxisomban, majdnem pontosan ilyen pszichopatológiai eset - hadarta Porfirij. - Az az illető is gyilkossággal vádolta magát, és micsoda vádat épített fel! Egész képzelt históriát adott elő, bizonyítékokat mutatott be, elmondta a körülményeket, összezavart, megtévesztett valamennyiünket, egytől egyig. És miért? Mivel teljesen akaratlanul, részben - igaz, hogy csak részben - okozója volt a gyilkosságnak, és mikor megtudta, hogy kezére járt a tetteseknek, annyira bánkódott, hogy agyára ment a bánat, hallucinálni kezdett, egészen meghibbant, s végül maga is elhitte, hogy ő a gyilkos. Míg aztán a felső bíróság kibogozta az ügyet, és tisztázta a szerencsétlent, de bizony orvosi felügyelet alá kellett helyezni. Köszönet a felső bíróságnak! Hajjajjjaj! Hát szabad ezt, bátyuska? Hiszen még ideglázat is kaphat így, ha erővel izgatja az idegeit, éjszaka járkál, és csengőket rángat, meg vért emleget! Én, kérem, a gyakorlatban tanultam ki ezt az egész pszichológiát. Van, aki az ablakon akar kiugrani, vagy a torony tetejéről levetni magát, mert vonzza a mélység, és alig bírja legyőzni a kísértést. Az a csengőrángatás is éppen ilyen, kérem... Betegség, Rogyion Romanovics, betegség ez! És túlságosan elhanyagolja. Azt ajánlom, beszéljen egy tapasztalt orvossal, mit akar azzal a kövérrel? Ön beszámíthatatlan állapotban van! Ezt mind beszámíthatatlanul csinálja.

Raszkolnyikovval egy pillanatig forgott a világ.

" Lehetséges... lehet, hogy most is hazudik? - villant át rajta. - Nem, az lehetetlen!" Erővel elkergette a gondolatot, mert érezte, micsoda éktelen dühbe sodorja, mennyire megvadítja, és tudta, hogy a düh elveszi az eszét.

- Nem voltam beszámíthatatlan! Eszemen voltam! - kiabált, és összeszedte minden erejét, hogy bele tudjon látni a kártyáiba. - Eszemen voltam, igenis! Hallja!

- Igen, értem is, hallom is, kérem! Tegnap is mondta, hogy nem önkívületben tette, még erősködött is, hogy nem és nem. Látja, látja, nem mondhat olyat, amit én meg ne értsek... De ide hallgasson, Rogyion Romanovics, kegyes jótevőm, ezt az egyet hallgassa még meg! Ha valóban bűnös volna, vagy csak valami része is van ebben az átkozott históriában, hát hangoztatná ezt? Hogy nem önkívületben cselekedett, hanem világos ésszel! Hangoztatná ezt, már megengedjen, ráadásul ilyen nyomatékkal, ilyen makacsul, már megengedjen! Hát elképzelhető ez? Szerintem éppen ellenkezőleg, ha terhelné valami a lelkét, okvetlenül azt kellene állítania, hogy: igen, önkívületben, természetesen! Nos, igazam van? Ugye, hogy igazam van?

Raszkolnyikov valami ravaszságot sejtett a kérdésében; és amikor most még oda is hajolt hozzá, hátrahúzódott egészen a díványtámláig, és némán, merőn, megdöbbenten nézett rá.

- Vagy amit Razumihin barátomról mondott, tudniillik azt, hogy nem önszántából jött hozzám tegnap, hanem az ön felszólítására? Hát nem azt kellene hangoztatnia, hogy Razumihin magától jött, és titkolnia, hogy ön küldte? Ön meg, tessék, makacsul ragaszkodik hozzá, hogy igenis, ön küldte.

Raszkolnyikov ezt egy szóval se mondta; hátán végigfutott a hideg.

- Csupa hazugság. - Most lassan beszélt, és gyenge hangon, szája kínos, torz mosolyra rándult. - Megint csak azt akarja mutatni, hogy belelát a kártyámba, előre tudja minden válaszomat... - Maga is érezte, hogy jóformán meg se gondolja már, amit mond, pedig ez nagyon fontos volna, de azért tovább beszélt. - Rám akar ijeszteni... vagy egyszerűen csúfot űz belőlem...

Miközben ezt mondta, továbbra is mereven nézett a bíróra, és egyszerre vad indulat lobbant fel a szemében.

- Minden szava hazugság! - kiáltotta. - Igen jól tudja, hogy a bűnösnek a legjobb kibúvó, ha lehetőleg igazat mond, nem titkolja, amit el lehet árulnia. Nem hiszek önnek!

- Kicsúszik, mint a csík - vihogott Porfirij. - Önt aztán nem könnyű megfogni. Ez már valóságos rögeszme, bátyuska. Nem hisz nekem? Én meg azt mondom, hogy igenis hisz, egy arasznyit már hisz, és én nem nyugszom, amíg egy egész rőfnyit is nem hisz, mert igazán szeretem, és őszintén javát akarom.

Raszkolnyikovnak remegett a szája.

- Úgy van, uram, a javát akarom, igazán mondom - és a bíró könnyedén, barátságosan megfogta a karját, kicsivel a könyök felett. - Igazán mondom: ne hanyagolja el a betegségét. Hiszen most még a családja is itt van, gondoljon rájuk legalább. Ahelyett, hogy megnyugtatná, dédelgetné őket, csak rémítgeti szegényeket...

- Mi köze hozzá? És mért kell ezt tudnia? Miért érdekli? Szóval figyeltet, és ezt tudtomra is akarja adni.

- No de, bátyuska! Hisz a maga szájából hallottam, a maga szájából! Észre se veszi, hogy izgatottságában mi mindent elmesél nekem is, másoknak is. Razumihin barátomtól is sok érdekes apróságot tudtam meg tegnap. Nem, drága uram, éppen akkor félbeszakított, de mégis kimondom: ha még olyan éles eszű is, a gyanakvása miatt nem képes már helyesen megítélni a dolgokat. Vegyük például azt, amiről az előbb beszéltünk, azt a csengőhistóriát: hát kiszolgáltatnék önnek egy ilyen drága kincset, egy ilyen tényt (mert ez már csak igazán tény!), kiszolgáltatnám szőröstül-bőröstül én, a vizsgálóbíró? És ez önnek semmit se mond? Hát szabad volna ezt tennem, ha csak egy szemernyit is gyanúsítom? Éppen megfordítva: előbb el kellene altatnom a gyanakvását, és a világért el nem árulni, hogy erről a tényről tudok, egészen más irányba terelni a figyelmét, és akkor lesújtani, mint a balta foka az áldozat feje búbjára (hogy az ön kifejezésével éljek): "No és mit keresett ön, tisztelt uram, a megölt öregasszony lakásán este tíz órakor, sőt, majdnem tizenegykor? És mért rángatta a csengőt? Mért emlegette a vért? Mért bolondította a házmestereket, mért biztatta őket, hogy gyerünk a rendőrségre, mi?" Így kellett volna eljárnom, ha csak egy cseppet is gyanúsítom. És ki kellett volna vallatnom, annak rendje-módja szerint, házkutatást tartani, sőt, talán le is tartóztatni önt... Ha pedig nem így jártam el, hát nyilván nem gyanúsítom! De mondom, képtelen józanul megítélni, helyesen látni a dolgokat!

Raszkolnyikov egész testében remegett, annyira, hogy Porfirij és észrevette.

- Hazudik! - csattant fel. - Nem tudom, mit akar, de folyvást hazudik! Az előbb egészen másként beszélt, nem tévedhetek... Hazudik!

- Hazudok? - Porfirij látszólag felfortyant, de arcáról nem tűnt el a nagyon is vidám, sőt csúfondáros kifejezés, nyilván a legkevésbé sem érdekelte, hogy vélekedik felőle Raszkolnyikov úr. - Hazudok? No és amit az előbb tettem? Hogy magam súgtam a fülébe, magam adtam a kezébe a védelem eszközeit (vizsgálóbíró létemre!), kifejtettem egész pszichológiát: betegség, önkívület, idegláz, sérelmek, melankólia és ráadásul a rendőrtisztek és a többi. No ugye? Hehehe! Ámbár, ami azt illeti, megmondom ezt is, az ilyen pszichológiai védekezés, ürügy, kibúvó, akárhányszor csütörtököt mond, kétélű fegyver. "Betegség, lázas rémképek, hallucináltam, nem emlékszem semmire" - ez mind igaz lehet, kérem, de mért éppen ilyen rémképeket látott betegségében, és mindig csak ilyet, nem mást? Elvégre más rémképeket is láthatott volna, nem igaz? Hehehe!

Raszkolnyikov gőgösen, megvetéssel nézte.

- Szóval, tudni akarom - szólalt meg hangosan, keményen, és ahogy felállt a díványról, kicsit félretolta Porfirijt -, tudni akarom, felment-e véglegesen minden gyanú alól, vagy nem? Ezt mondja meg, Porfirij Petrovics, mondja meg világosan, határozottan, éspedig mennél hamarább! Most mindjárt!

- No, nézd csak! Kiadták a parancsot! Megkaptam az utasítást! - kiáltott fel Porfirij zavartalan jókedvvel, huncutkodva: nyugtalanságnak nyoma se látszott rajta. - És mért akarja tudni? Mért akar olyan sokat tudni, mikor még egyáltalában nem is zaklatták? Úgy tesz, mint a gyerek: add ide a tüzet, add a kezembe! Miért olyan türelmetlen? És miért tolakszik ide hozzánk? Mi kergeti? Hehehe!

- Még egyszer azt mondom - csattant fel Raszkolnyikov -, nem tűrhetem tovább ezt a...

- Mit, kérem? A bizonytalanságot? - szakította félbe Porfirij.

- Ne ingereljen! Nem akarom! Megmondtam, hogy nem akarom! Nem tűröm, és nem bírom tovább! Hallja! Hallja! - ordította, és öklével többször az asztalra csapott.

- Csendesebben, no, csendesebben! Még meghallják! Komolyan figyelmeztetem, vigyázzon magára! Nem tréfálok, uram! - suttogott, de az iménti anyáskodó, aggodalmas kifejezés eltűnt az arcáról, most ellenkezőleg, egyenesen parancsolt, szigorúan összevonta szemöldökét, és mintha hirtelen félrelökött volna minden titkolózást, kétértelműséget. De ez csak egy szempillantásig tartott. Raszkolnyikov előbb elképedt, aztán eszeveszett dühre gerjedt, de csodálatos: a parancsnak szót fogadott, és csendesebben beszélt, bár a dühroham szinte eszét vette.

- Nem tűröm, hogy kínozzon! - suttogta éppen úgy, mint az előbb, és keserűen, gyűlölettel állapította meg, hogy nem képes ellenszegülni a parancsnak, és mikor erre gondolt, még vadabb haragra gerjedt. - Fogasson el, tartson házkutatást az előírt formában, de ne játsszék velem! Ne merjen...

- Sose aggódjék a formaságok miatt - vágott a szavába Porfirij megint hamiskás mosollyal, és szinte élvezettel figyelte Raszkolnyikovot. - Barátságosan meghívtam önt, látja, úgy fogadtam, mint vendégemet...

- Nem kérek a barátságából! Fütyülök rá! Hallja? Ide nézzen: fogom a sapkámat és elmegyek. Lássuk, mit szólsz erre, ha igazán le akarsz tartóztatni?

Fogta a sapkáját, és indult kifelé.

- No és ezt a kis meglepetést nem is akarja látni? - heherészett Porfirij. Megfogta újra a karját, valamivel a könyöke felett, és megállította az ajtó előtt. Láthatóan egyre vígabb, pajkosabb lett a kedve, és ezzel végképp kihozta sodrából Raszkolnyikovot.

- Meglepetés? Mi az? - Megtorpant, és ijedten nézett rá.

- A meglepetés itt ül a szobámban, az ajtó mögött, hehehe! - A szolgálati lakás csukott ajtajára mutatott. - Rázártam az ajtót, hogy meg ne szökhessen.

- Mi az? Hol? Micsoda?... - Raszkolnyikov már ott is volt az ajtónál, ki akarta nyitni, de csakugyan zárva volt.

- Bezártam, mondom, itt a kulcs!

És valóban kivette a zsebéből a kulcsot és megmutatta.

- Hazudsz most is! - üvöltött Raszkolnyikov, most már magánkívül. - Hazudsz, átkozott pojáca! - Rá akart rohanni. Porfirij az ajtó felé hátrált, de egy cseppet sem ijedt meg.

- Átlátok rajtad! - támadt neki. - Hazudsz és ingerelsz, hogy kiszolgáltassam magam...

- Jobban már igazán nem szolgáltathatja ki magát, bátyuska, hiszen őrjöng! Ne ordítson, mert behívom az embereimet.

- Hazudsz! Semmi se történik! Hívd be őket, no! Tudod, hogy beteg vagyok, és az őrjöngésig akarsz ingerelni, hogy kiszolgáltassam magam kényedre-kedvedre. Ez a célod! Nem, barátom, tényeket mutass! Beléd látok! Bizonyítékod nincs, csak csupa hitvány, piszkos, ostoba feltevés, amolyan Zamjotov-féle! Kiismerted a természetemet, és azt akarod, hogy dühömben eszemet veszítsem, és akkor lecsaphass rám a kopóiddal és a fogdmegeiddel, őket várod, mi? No, mire vársz? Hol vannak? Elő velük!

- Ugyan már, micsoda fogdmegekről beszél, bátyuska! Láttak már ilyen embert? Hát megengedi ezt a törvény, ejnye, drágaságom, nem ismeri a törvényes formát... No, sebaj, az nem szalad el, majd csak megismeri! - mormogta és hallgatózott.

Most csakugyan valami zaj hallatszott a másik szobában, közvetlenül az ajtónál.

- Ahá! Már jönnek! - kiáltotta Raszkolnyikov. - Értük küldtél!... Őket vártad!... Ezt jól kiszámítottad! Rajta, ide velük. Jöjjenek, ahányan csak vannak, fogdmegek, tanúk, akiket akarsz! Rajta! Én készen állok!

Ekkor azonban egy különös és váratlan esemény szakította meg a dolgok menetét. Olyan fordulat következett, amelyre sem Raszkolnyikov, sem Porfirij Petrovics nem számított.

Raszkolnyikov, mikor később visszagondolt rá, így emlékezett ezekre a percekre:

A lárma fokozódott odakinn, és az ajtón keskeny rés nyílt.

- Mi az? - kérdezte bosszúsan Porfirij Petrovics. - Nem megmondtam, hogy...

Egy másodpercig senki se felelt, de látni lehetett, hogy többen vannak az ajtó előtt, és valakit félre akarnak lökni.

- Mi az, no? - kérdezte újra nyugtalanul a bíró.

- Egy foglyot hoztak fel, Mikolajt - felelte valaki.

- Ne jöjjön be! Vigyék vissza! Várjon! Mit tolakszik ide? Micsoda rendbontás ez? - rivallt rájuk Porfirij, és az ajtóhoz szaladt.

- De ő mindenáron... - mondta ugyanaz a hang, és hirtelen elnémult.

Valóságos birkózás folyt kinn egy-két másodpercig, akkor valakit nagy erővel félretaszítottak, és nyomban azután egy feltűnően sápadt ember belépett a vizsgálóbíró szobájába.

Már a megjelenése is igen különös volt. Mereven maga elé nézett, mint aki senkit sem lát. Szemében elszántság villogott, de arca halálosan sápadt volt, mintha vesztőhelyre vinnék, vértelen szája széle remegett.

Egészen fiatal legény volt, parasztosan öltözve, termete középmagas és szikár, haja kerekre nyírott, arcvonásai élesek és kissé ridegek. Az, akit oly hirtelen félrelódított, elsőnek nyomult utána a szobába, és vállon ragadta: az őr volt. De Mikolaj kirántotta karját, és megint csak lerázta magáról.

A kíváncsiak az ajtóban tolongtak, többen közülük előrefurakodtak a szobába. Mindez egy szempillantás alatt történt.

- Mars ki! Még nincs itt az ideje! Várj, amíg hívnak! Mért hozták ide hamarább? - csattant fel Porfirij szerfelett bosszúsan, mint akit kizökkentettek a kerékvágásból. De Mikolaj hirtelen térdre borult előtte.

- Mit akarsz? - förmedt rá meghökkenve a bíró.

- Én vagyok a bűnös! Én tettem! Gyilkos vagyok! - A fogoly el-elfulladt, de elég hangosan beszélt.

Jó néhány másodpercig néma csend volt, szinte sóbálvánnyá meredtek valamennyien. Még az őr is megtorpant, nem nyúlt Mikolajhoz, gépiesen az ajtóig hátrált, és ott állt mozdulatlanul.

- Mit akarsz? - kérdezte Porfirij Petrovics pillanatnyi dermedtségéből felocsúdva.

- Én... vagyok a gyilkos - ismételte Mikolaj rövid hallgatás után.

- Mi az?... Te?... Kit öltél meg?

A vizsgálóbíró szemmel láthatóan nem tudta, mit gondoljon.

- Aljona Ivanovnát és a testvérét, Lizaveta Ivanovnát... én öltem meg... baltával... Elborult az eszem... - tette hozzá váratlanul, és elhallgatott. Még mindig térdelt.

A bíró egy pillanatig habozva állt, de aztán megint felcsattant, és heves kézmozdulattal kiparancsolta a hívatlan tanúkat. Azok nyomban vissza is húzódtak, és az ajtó bezárult mögöttük. Akkor Raszkolnyikovra nézett, aki a sarokból vadul bámulta a legényt. Porfirij már elindult feléje, de hirtelen megállt, Mikolajra nézett, aztán megint Raszkolnyikovra, és megint a fogolyra, majd végül mintegy hirtelen felindulásban, újra Mikolajnak esett.

- Mért szaladsz előre, mi? Mit akarsz az elborult eszeddel? - rivallt rá mérgesen. - Még nem kérdeztelek, hogy mi történt az eszeddel. Erre felelj: te ölted meg?

- Én vagyok a gyilkos... vallomást teszek...

- Eh... és hogy ölted meg őket?

- Baltával. Előre odakészítettem.

- Nézd, hogy siet! Te egymagad?

Mikolaj nem értette a kérdést.

- Egymagad ölted meg?

- Egymagam. Mityka ártatlan, semmi része benne.

- Eh... ne siess azzal a Mitykával! No és a lépcsőn?... Hiszen leszaladtál a lépcsőn, a házmesterek együtt láttak kettőtöket!

- Azt csak... félrevezetésül... azért szaladtam Mitykával együtt, felelte gyorsan a fogoly, mint aki felkészült erre a kérdésre.

- Hát persze! - csattant fel Porfirij. - Más beszél belőle - mormogta aztán, és most Raszkolnyikovra esett a tekintete. Mikolaj nyilván annyira lekötötte figyelmét, hogy róla megfeledkezett egy pillanatra. És most, hogy eszébe jutott, még zavarba is jött.

- Rogyion Romanovics, bátyuska... bocsásson meg - és odaszaladt hozzá -, ez így nem lesz jó... szíveskedjék... ez már önt nem érdekli... Látja, én magam is... micsoda meglepetések... Legyen szíves, édes uram...

Megfogta a karját, és az ajtóra mutatott.

- Erre nem számított, igaz? - szólalt meg Raszkolnyikov, aki persze nem értette tisztán, hogy mi történik, de legalább ráért bátorságot gyűjteni.

- No de ön se, bátyuska! Ni csak, hogy remeg a két kezecskéje!

- Ön is remeg, Porfirij Petrovics.

- Igaz. Erre nem számítottam.

Már az ajtóban álltak, Porfirij türelmetlenül várta, hogy kimenjen.

- No és azt a kis meglepetést nem mutatja meg? - kérdezte gúnyosan Raszkolnyikov.

- Máris jár a szája! Pedig még vacog a foga... Tréfás egy ember... No, viszontlátásra, uram.

- Talán inkább: ég áldja!

- Ahogy Isten akarja, kedves uram. Ahogy Isten akarja - mormogta Porfirij, és szája mosolyra görbült.

Az irodán keresztül menet Raszkolnyikov látta, hogy többen is erősen figyelik. Az előszobában ácsorgók között ott volt annak a háznak a két házmestere, akiket akkor este a rendőrségre hívott. Ott álltak és várakoztak. De alig ért ki a lépcsőházba, Porfirij hangját hallotta megint. Hátrafordult: nagy lihegve jött utána.

- Csak egy szócskát még, Rogyion Romanovics. Ami a továbbiakat illeti... hát, ahogy Isten akarja. De egyről-másról a rend kedvéért mégis ki kell majd kérdeznem. Szóval, még látjuk egymást... igen - és mosolyogva megállt előtte -, igen, uram! - ismételte.

Úgy nézett rá, mint aki még mondana valamit, de nem találja a szavakat.

- Ön pedig bocsássa meg, kérem, hogy az előbb... úgy heveskedtem. - Raszkolnyikov most már teljesen lecsillapodott, és nem állhatta meg, hogy ne kérkedjék.

- Semmiség - kapott a szaván Porfirij -, hiszen én is... csúnya természetem van, hiába... szánom-bánom... No de hiszen találkozunk még, igaz? Sőt, nagyon is, ha Isten úgy akarja...

- És akkor alaposan kiismerjük egymást, igaz?

- Alaposan kiismerjük egymást - bólintott Porfirij, és összehúzott szemmel, komolyan nézett rá. - És most... hová? Névnapra?

- Temetésre.

- Hja persze, persze... temetésre! Hát csak vigyázzon az egészségére. Az egészségére vigyázzon!

- Látja, én nem is tudom, mit kívánjak önnek? - Raszkolnyikov már elindult a lépcsőn, de hirtelen megállt és hátrafordult. - Sikereket kívánhatnék, de hát elég komikus mesterség az öné.

- Komikus? Miért? - Porfirij hegyezte a fülét, és hátrafordult, mert már ő is elindult vissza.

- Hát hogyne volna... Itt ez a szegény Mikolaj. Nyilván nyaggatta, gyötörte a lélektani módszereivel, amíg végre vallott. Fogadok, éjjel-nappal bizonygatta neki, hogy "te vagy a gyilkos", és most, mikor bevallja, majdhogy össze nem töri a csontját! "Hazudsz! Nem te vagy a gyilkos! Az nem lehet! Más beszél belőled!" Hát nem komikus ez?!

- Hehehe! Szóval meghallotta, hogy azt mondtam: más beszél belőle?

- Hogy lehetett nem hallani?

- Hehe! Éles eszű! Éles eszű ember ön, uram, mindent észrevesz. Játékos elme. És különösen a komikumra mindig rátapint. Íróink közül, ha jól tudom, Gogol volt nagy ebben.

- Gogol, igen.

- Gogol, úgy van... Tehát a kellemes viszontlátásra!

- A kellemes viszontlátásra.

Raszkolnyikov egyenesen hazament. Annyira össze volt törve, fel volt kavarva, hogy hazaérve a díványra rogyott, és negyedóra hosszat csak ült, pihent, igyekezett valamennyire összeszedni a gondolatait. Mikolajról még gondolkodni se próbált, csak megdöbbenést érzett, csak annyit tudott, hogy van ebben a vallomásban valami számára megfoghatatlan, csodálatos, és hogy most semmi módon nem képes azt megmagyarázni. De a vallomás kétségtelen tény. Ám hogy mi következik utána, azt is tisztán látta: lehetetlen, hogy a hazugság ki ne derüljön, és akkor megint őt veszik elő. Addig viszont egyelőre szabad, és okvetlenül tennie kell valamit, mert veszedelemben van.

De milyen mértékű a veszedelem? Most már valamivel tisztábban látott, és ahogy csak nagyjából végiggondolta, áttekintette az iménti jelenetet, megborzongott rémületében. Porfirij minden szándékát, persze, még nem ismerte, nem találhatta ki, hogy most mit akart, de részben belelátott a kártyáiba, és csak ő tudta igazán, milyen félelmes volt az a "húzás"! Még egy hajszál, és esetleg elárulja magát, mégpedig most már kézzelfoghatóan és kétségtelenül! Porfirij kiismerte beteges ingerlékenységét, az első percben átlátott rajta, és jó helyre tapintott. Talán túlságosan is határozottan, de biztosan haladt célja felé. Egy kétségtelen: kompromittálni éppen eléggé kompromittálta már magát, de tényekig még nem jutottak, egyelőre minden csak feltevés. De igaz ez vajon? Helyesen látja most? Nem téved? Milyen következtetésre hajlik végül is Porfirij? És csakugyan tartogatott valamit? Mi lehetett az? Várt valakit vagy nem? Vajon, hogy váltak volna ma el egymástól, ha Mikolaj rájuk nem tör?

Porfirij csaknem minden kártyáját felfedte, ami eléggé kockázatos, és mégis megtette. Ha tehát lett volna még valami a tarsolyában (így okoskodott most Raszkolnyikov), azt is megmutatta volna. De mi lehetett a "meglepetés"? Csak bolondítani akarta? Volt jelentősége vagy nem? Feltehető, hogy valami komoly terhelő bizonyítékot rejtegetett, vagy ilyesmit? A tegnapi ember talán? Hova tűnt az az ember? És hol volt ma? Ha van pozitívum Porfirij kezében, csakis annak a révén lehet.

Lehorgasztott fejjel ült a díványon, térdére könyökölt, és kezébe temette az arcát. Még mindig ideges remegés futkosott a testén. Végre felállt, fogta a sapkáját, gondolkodott egy percig, és indulni akart.

Az volt az érzése, hogy legalább ezen a napon már nem fenyegeti veszedelem. Majdnem öröm volt a szívében. Mennél előbb Katyerina Ivanovnánál akart lenni. A temetésről, persze, már elkésett, de a torra még jókor érkezik, és ott most mindjárt viszontlátja Szonyát.

Megállt, és fájdalmas mosollyal elgondolkodott.

"Ma! Még ma! - mondogatta magában. - Igen, igen! Meg kell lennie!"

Éppen ki akarta nyitni az ajtót, mikor az magától kinyílt. Összerezzent és hátrahőkölt.

Az ajtó lassan, nesztelenül nyílt, és megjelent a tegnapi, a föld alól előbújt ember.

Megállt a küszöbön, szótlanul nézett Raszkolnyikovra, aztán egyet lépett előre. Éppen olyan volt most is, mint tegnap, alakja, ruhája ugyanaz, de arca, tekintete nagyon más. Most mintha szomorú lett volna a nézése, egy darabig állt, aztán nagyot sóhajtott. Csak az hiányzott, hogy fejét félrehajtsa, arcát tenyerébe támassza, és tökéletesen olyan lett volna, mint egy asszony.

- Mit akar? - kérdezte Raszkolnyikov elhűlten.

Az ember hallgatott egy pillanatig, majd hirtelen mélyen meghajolt, csaknem a földig, legalábbis jobb keze ujjával a földet érintette.

- Mit akar? - kiáltott rá még egyszer.

- Bocsásson meg - szólalt meg az halkan.

- Mit bocsássak meg?

- Hogy rosszat gondoltam.

Egymásra bámultak.

- Bántott a lelkiismeret. Mikor odajött uraságod, talán egy kicsit kapatosan, és biztatta a házmestereket, hogy gyerünk a rendőrségre, és a vért emlegette, bántott, hogy csak úgy otthagyják, részegnek nézik. Bántja az embert a lelke, annyira, hogy aludni se hagyja. A címet megjegyezte az ember, másnap fogja magát, és odamegy, tudakozódik...

- Ki megy oda? - vágott a szavába Raszkolnyikov, és most egyszerre mindenre emlékezett.

- Én magam, aki megbántottam uraságodat.

- Szóval abból a házból való?

- Igen, kérem, ott lakom, és akkor a kapuban álltam a többivel, nem tetszik emlékezni? Kisiparos vagyok, szűcsmester, hazaviszem a munkát... Kivált az bántott, hogy...

Raszkolnyikov most egyszerre tisztán emlékezett a tegnapelőtti jelenetre ott a kapuban. Eszébe jutott, hogy többen álltak ott a házmestereken kívül, asszonyok is voltak köztük. Valaki követelte, hogy vigyék be őt a rendőrségre, a hangjára emlékezett, de az arcára nem, sőt most sem ismert rá, de azt is tudta, hogy felelt neki valamit, és odafordult hozzá.

Szóval, akkor most megoldódott az egész tegnapi rémség, és a legrettenetesebb az, hogy csakugyan majdnem elveszett, majdnem vesztébe rohant egy ilyen semmiség miatt! Hiszen akkor ez az ember semmit a világon nem mondhat a lakásnézésen és véremlegetésen kívül! Hiszen akkor Porfirij kezében nincs egyéb, mint ez a lázálom, nincs semmi tény, csak pszichológia, ami kétoldalú, de pozitívum - semmi! Tehát ha több tény nem lesz (és nem szabad hogy legyen, nem szabad!), akkor... akkor... mit csinálhatnak vele? Mit bizonyíthatnak rá, még ha letartóztatnák is? Eszerint Porfirij a lakáshistóriát is csak most tudta meg, eddig nem tudott róla.

- És maga ma elmondta Porfirijnak, hogy én ott voltam abban a házban? - Ez az új felfedezés annyira meglepte, hogy kiabált izgatottságában.

- Ki az a Porfirij?

- A vizsgálóbíró.

- Igen, elmondtam neki. A házmesterek akkor nem akartak menni, de én aztán elmentem.

- Ma?

- Egy perccel előbb értem oda, mint uraságod. Mindent hallottam, hogy gyötörte uraságodat.

- Hol? Hogyan? Mikor?

- Az ő szobájában ültem, mindjárt az ajtónál, egész idő alatt.

- Mit beszél? Hiszen akkor maga volt a meglepetés! Hát lehetséges ez? Hallottak már ilyet!

- Láttam, hogy a házmesternek hiába beszélek, merthogy késő van már, azt mondják, én meg gondoltam, megharagusznak majd, hogy akkor mindjárt nem mentünk jelenteni, nem volt nyugtom, álom se jött a szememre, így aztán tudakozódtam, és tegnap megtudva mindent, ma odamentem. Mikor először jelentkeztem, még nem volt benn, vagy egy óra múlva visszamegyek: most meg nem fogad. Elmentem harmadszor, no akkor beeresztettek. Elmondtam neki mindent, úgy, ahogy volt, ő meg fel-alá szaladgált a szobában, ököllel verte a mellét. "Zsiványok! Mit míveltetek velem! Hisz ha ezt tudom, hát rendőrrel hozatom be!" Kiszaladt, és behívott valakit, a sarokban beszélt neki, aztán megint engem faggatott, meg szidott is. Sokat korholt, de én aztán mindent értésére adtam, hogy amit tegnap mondtam uraságodnak, arra egy szóval se felelt, meg hogy nem ismert meg. Akkor megint futkosni kezdett, és egyre csak verte a mellét, és mérgelődött és szaladgált, de mikor önt bejelentették, azt mondta: bújj be abba a szobába, ni, és ülj le ott, ne moccanj, akármit hallasz is. Ő maga hozta oda a széket, és rám zárta az ajtót, lehet, azt mondta, hogy még kikérdezlek. Aztán, mikor Mikolajt felhozták, engem is kivezetett, mindjárt ön után, és azt mondta: téged még majd beidézlek, kikérdezlek...

- És Mikolajt előtted hallgatta ki?

- Mindjárt azután, hogy uraságodat kivezette, engem is elküldött, és akkor kezdte Mikolajt vallatni.

A jövevény elhallgatott, aztán hirtelen újra mélyen meghajolt, ujjával a földet érintve.

- Bocsássa meg, hogy gonosz voltam, és megrágalmaztam!

- Isten bocsássa meg! - felelte Raszkolnyikov, mire az ember újra meghajolt előtte, de akkor már nem a földig, csak a szokásos módon, aztán lassan megfordult és kiment. "Most aztán igazán kétélű fegyver lett minden, minden kétélű!" - állapította meg Raszkolnyikov, és olyan bizakodva lépett ki az ajtón, mint még soha.

"Most megvívjuk a harcot!" - mormogta magában gúnyos mosollyal, míg a lépcsőn lement. A gúny önmagának szólt: szégyennel és megvetéssel gondolt "kicsinyhitűségére".