Július elején, egy rendkívül meleg nap alkonyatán, fiatal férfi lépett ki a Sz... utcai házból, ahol albérletben lakott, és lassan, láthatóan határozatlanul, elindult a K... híd felé.

Szerencsére nem találkozott a háziasszonyával a lépcsőn. Silány kis szobája a nagy ház negyedik emeletén volt, közvetlenül a háztető alatt, és inkább valamiféle ládához hasonlított, mint szobához. Háziasszonya, akitől a lakást ebéddel és kiszolgálással bérelte, egy emelettel lejjebb lakott, külön lakásban, és a fiatalembernek, valahányszor kimozdult hazulról, okvetlenül el kellett mennie a lépcsőre nyíló és örökösen sarkig tárt konyhaajtó előtt. Valami kínos, gyáva félelem lepte meg mindig, amikor itt elment; és ezt restellte, restelkedésében elfintorította az arcát. Sok hónapi szobabérrel tartozott a háziasszonynak, és félt találkozni vele.

Nem mintha különben is gyáva, gyámoltalan természetű lett volna, éppen ellenkezőleg. De mostanában ingerlékeny és feszült lelkiállapotban volt, beteges képzelgések üldözték. Magába zárkózott, elvonult a világtól, és nemcsak háziasszonyát kerülte, de senkivel sem akart találkozni. A szegénység nyomasztotta, de az utóbbi időben már szorult helyzetével sem törődött, legfontosabb dolgaival sem tudott s nem is akart foglalkozni.

Valójában nem is a háziasszonytól félt, bánta is ő, akármit tervez ellene, de hogy megálljon vele a lépcsőn, végighallgassa a sok karattyolást csupa hétköznapi ostobaságról, amihez semmi köze, és zaklassák a pénz miatt, fenyegessék, sopánkodjanak, és ő kénytelen legyen mentegetőzni, kifogást keresni, hazudozni - nem, akkor inkább lesurran macska módra, úgy, hogy senki meg ne lássa.

Igaz, hogy ezúttal őt magát is meghökkentette, mennyire fél a hitelezőjétől.

"Micsoda vakmerő dolgot tervezek, és közben ilyen ostobaságoktól rettegek! - gondolta különös mosollyal. - Hm... így van az... kezünkben tartjuk a sorsunkat, és minden kicsúszik a markunkból, csak azért, mert gyávák vagyunk... Igen, ez alapigazság... Érdekes, hogy mitől fél a legjobban az ember: az új lépéstől, az új, lényeges szótól. Különben... nagyon is sokat okoskodom. Azért nem csinálok semmit, mert okoskodom. Bár... talán nem is így van, azért okoskodom, mert nem csinálok semmit. Most az utóbbi hónapban szoktam rá, mert naphosszat csak heverek az odúmban, és elmélkedem... sok semmiről. Minek is megyek ma oda? Hát meg tudom én tenni... azt? Hát komolyan gondolom? Eh, dehogyis. Képzeletemet mulattatom vele. Játszom. Ez az: játék."

Az utcában megrekedt a szörnyű hőség, és ráadásul lárma, tolongás is fogadta, meszesgödrök, állványok, tégla, por és az a sajátságos nyári bűz, amelyet olyan jól ismer minden pétervári, akinek nincs módja nyaralót bérelni. Ez most mind bántotta, felborzolta a fiatalember amúgy is megviselt idegeit. A csapszékekből - mert csapszékben bővelkedett a városrész - tűrhetetlen bűz áradt, és hogy a kép még visszataszítóbb, még leverőbb legyen, itt is, ott is részegek tántorogtak az utcán, habár hétköznap volt. Mélységes utálkozás futott át az ifjú finom vonásain. Mert szép ifjú volt, azt meg kell adni: barna hajú, termete magasabb az átlagnál, és karcsú, sudár, a szeme gyönyörű, sötét. De hamarosan megint elmélyedt gondolataiban, szinte öntudatlanságba esett, és csak ment: környezetéből semmit se látott, nem is akart meglátni. Olykor-olykor magában mormogott - csak mert megszokta a monologizálást, mint az imént maga is megállapította. De ebben a pillanatban azt is érezte, hogy gondolatai össze-összekuszálódnak, és ereje fogytán van: második napja jóformán semmit se evett.

Olyan rossz ruha volt rajta, hogy még aki megszokta, az is restellné ezeket a rongyokat világos nappal az utcán. Ámbár ebben a városrészben aligha szúrt volna szemet akármiféle öltözék is: a számos hírhedt csapszék, a közeli Széna tér és legfőként az idezsúfolt kisiparos, kézműves lakosság olyan alakokkal tarkázta néha ezeket a belsővárosi utcákat és sikátorokat, hogy szinte az lett volna furcsa, ha valaki jó ruhában van. De meg az ifjú lelkében úgy felgyűlt a haragos megvetés, hogy noha majdnem gyerekesen kényes volt a külsejére, most egy cseppet se szégyellte rongyait. Más lett volna persze, ha ismerős vagy valamelyik régi diáktársa akad az útjába - akikkel egyáltalában nem akar találkozni. De mikor egy részeg, akit ki tudja, miért és hová vittek arra egy óriási üres szekéren, amelybe hatalmas parasztló volt fogva - meglátta, ujjal rámutatott, és hirtelen teli torokból odakiáltott neki: "Hé, te, németkalapos!" - akkor megállt, és görcsösen a kalapjához kapott. Magas, kerek Zimmermann-kalap volt a fején, egykor elegáns, de most elnyűtt és fakó, csupa lyuk és pecsét, karimája levált, búbja nevetségesen félrenyomódott. De e percben se szégyen volt, amit érzett, egészen más: majdnem rémület.

"Tudtam! - mormogta zavartan. - Gondoltam is rá! Szégyen, gyalázat! Hisz az ilyen semmiség, a legparányibb ostobaság tönkreteheti az egész tervet. Igen, a kalapom nagyon is feltűnő. Nevetséges, tehát feltűnő. Az én rongyaimhoz okvetlenül sapka kell, akármilyen ócska tepsi, de nem ez a szörnyszülött. Ilyet nem visel senki, egy mérföldről meglátják, és megjegyzik. Igen, ez a fontos: megjegyzik, később eszükbe jut, és megvan a bizonyíték. Az ember lehetőleg ne tűnjön fel... Az apró dolgok... azok fontosak... az apró dolgok rontanak el mindig mindent..."

Nem kellett messzire mennie. Még azt is tudta, hány lépés a háza kapujától idáig: kereken hétszázharminc. Egyszer, mikor nagyon belemerült a tervezésbe, megszámolta. Akkor még maga sem hitt a tervében, inkább csak izgatta képzeletét, mert olyan képtelenül, olyan csábítóan merésznek érezte. De most, egy hónap elmúltával másképpen látta, és ha dühös monológjában erőtlenséggel, határozatlansággal vádolta is magát, a " képtelen" tervet - bár hinni még mindig nem hitt benne - lassanként és úgyszólván akarata ellen, valóságos vállalkozásnak kezdte tekinteni. Sőt, ez a mai útja már a vállalkozás próbája volt, és izgatottsága lépésről lépésre nőtt.

Szíve zakatolt, ideges remegés borzongatta testét, mikor a nagy bérkaszárnya elé ért, amely egyik homlokzatával a csatornára, másikkal a Sz... utcára nézett. Csupa kislakásból állt az épület, és lakói között mindenféle foglalkozású akadt: szabó, lakatos, szakácsné, örömlányok, németek, kishivatalnokok. Mindkét kapualjban állandó volt a jövés-menés. Három vagy négy házmester látta el a teendőket, és a fiatalember örült, hogy egyikkel sem találkozott. A kapuból észrevétlenül felsurrant jobbra, a lépcsőn. Sötét és szűk hátsó lépcső volt, de ő már kitanulta, kiismerte, és meg volt elégedve a körülményekkel: ebben a sötétségben még a kíváncsi pillantás se veszedelmes. "De ha már most ennyire félek, mi lesz, ha mégis úgy fordul, hogy eljutok a cselekvésig?" - villant át rajta, mikor a harmadik emeletre ért. Ott elreteszelték az útját, katonaruhás szállítók hordták ki a bútort az egyik lakásból. Tudta már régebbről, hogy ott egy német kishivatalnok lakik a családjával. "Szóval, a német elköltözik. Eszerint a harmadik emeleten, ezen a fordulón most egy darabig az öregasszony lesz az egyetlen lakó. Ez jó... Ez mindenesetre jó..." - gondolta kétszer is. Becsengetett az öregasszonyhoz. A csengő tompán zörgött, mintha nem sárgaréz, hanem bádog volna. Az ilyen házakban a kislakás-csengők majd mind így szólnak, de ő elfelejtette a hangját, és most a sajátságos zörgés mintha figyelmeztette, emlékeztette volna valamire. Megremegett, és ezúttal egészen elzsibbadtak az idegei. Kisvártatva keskeny rés nyílt az ajtón, a lakás gazdája gyanakodva vizsgálta az érkezőt, csak a két szeme villogott ki a sötétből. Mikor látta, hogy a lépcsőn sokan jönnek-mennek, megbátorodott, és beeresztette. A fiatalember sötét előszobába lépett, amelynek egyik része parányi konyha volt, válaszfallal elrekesztve. Az öregasszony szótlanul állt előtte, és kérdő pillantással nézte. Aszott kis anyóka volt, úgy hatvanesztendős, orra kicsi és hegyes, a szeme szúrós, gonosz. Fedetlen, hirtelenszőke, alig őszülő haján vastagon tapadt az olaj, hosszú, vékony, csirkelábforma nyakára valami flanelrongy volt csavarva, vállán, a hőség ellenére, elnyűtt, fakó, prémes hacuka lógott. Minduntalan köhögött, krákogott. A látogató furcsán nézhetett rá, mert szemében újra megvillant az iménti gyanakvás.

- Raszkolnyikov, egyetemi hallgató vagyok. Jártam már itt, egy hónappal ezelőtt - mormogta hadarva a fiatalember, és kissé meghajolt, mert eszébe jutott, hogy udvariasabban kell viselkednie.

- Tudom, bátyuska, jól emlékszem, hogy járt már nálam - mondta nyomatékkal az anyóka, és tovább nézte merőn, kérdő szemmel.

- Szóval... most is hasonló dologban jöttem... - folytatta Raszkolnyikov. Meglepte és nyugtalanította, hogy az öregasszony ennyire bizalmatlan.

"Különben... talán mindig ilyen, csak én akkor nem vettem észre" - gondolta kellemetlen érzéssel.

Az anyóka hallgatott, mint aki habozik, aztán odábblépett, és a szobaajtóra mutatva, előrebocsátotta.

- Tessék, bátyuska.

A szoba kicsi volt, falán sárga tapéta, organtinfüggönyös ablakaiban muskátli. Most, amikor Raszkolnyikov belépett, a lemenő nap élesen megvilágította. "Talán akkor is így besüt majd a nap" - villant eszébe váratlanul, és szeme végigfutott mindenen, hogy lehetőleg jól ismerje és megjegyezze a berendezést. De nem volt semmi különösebb megjegyeznivaló. Sárga, ócska fabútor - egy dívány, igen magas, hajlított faháttal, előtte ovális asztalka meg a tükrös öltözőasztal, néhány szék a falnál és két vagy három sárga keretes, garasos kép, amelyek német úrilánykákat ábrázoltak madárral a kezükben - ez volt minden bútorzat. A sarokban, a kis szentkép előtt örökmécses égett. Nagy tisztaság volt a szobában, a bútor, padló fényesre dörzsölve, csak úgy ragyogott minden. "Lizaveta keze munkája - gondolta a diák. - Keresve se találhat az ember egy porszemet az egész lakásban. Az ilyen vén, gonosz özvegyasszonyoknál mindig nagy a tisztaság" - folytatta magában, és szeme sarkából kíváncsian leste a cseppnyi benyíló kartonfüggönyös ajtaját; amögött volt az öregasszony ágya meg a komód, oda még eddig be se pillanthatott. Ebből a két szobából állt az egész lakás.

- Mit óhajt? - kérdezte szigorúan az öregasszony. Bejött a szobába, és megint elébe állt, mint az imént, hogy egyenesen a szeme közé nézhessen.

- Zálogot hoztam, tessék! - Kivette zsebéből az öreg, lapos ezüstórát, amelynek hátsó fedelén a földgömb díszlett. A lánca acélból volt.

- De hiszen a régi zálog határideje is lejárt. Három nappal ezelőtt telt le a hónap.

- Megfizetem a kamatot még egy hónapra, csak legyen türelemmel.

- Vagy várok, bátyuska, vagy eladom a zálogot, tetszésem szerint.

- Hát erre az órára mennyit ad, Aljona Ivanovna?

- Mindig ilyen csipcsup holmival jössz, bátyuska, magad is tudod, hogy nem ér semmit. A múltkor is két bankócskát adtam a gyűrűdre, és az ékszerésznél újonnan megkapni másfél rubelért.

- Négy rubelt adjon rá. Kiváltom. Apai örökség. Kapok pénzt most már hamarosan.

- Másfél rubel, kérem, kamat előre fizetve. Ha tetszik.

- Másfél rubel! - méltatlankodott a diák.

- Ahogy gondolja. - Az öregasszony már nyújtotta is az órát, őt meg elfutotta a harag, és elvette. Menni akart, de rögtön meggondolta, eszébe jutott, hogy nincs hová fordulnia, és különben se csak ezért jött.

- Hát adjon annyit! - mondta gorombán.

Az anyóka zsebébe nyúlt a kulcsaiért, és átment a benyílóba. Raszkolnyikov maga maradt a szobában, és kíváncsian hallgatózott, figyelte, mi történik a függönyön túl. Hallatszott, ahogy a vénasszony kizárja a fiókot. "Alighanem a legfelső fiók - gondolta. - Szóval, a kulcsait a jobb zsebében tartja... egy csomóban van mind, acélkarikára fűzve... És az egyik nagyobb, mint a többi, háromszor akkora, csipkézett tollú, nyilván nem a komódhoz való... Akkor hát lesz még valami ládája vagy bőröndje... Ez már érdekes. A bőröndkulcsok mind ilyenek... Eh... micsoda aljasság ez..."

Most visszajött az öregasszony.

- Tessék, bátyuska. Ha rubelenként, havonként tíz kopejkát számítunk, a másfél rubelért jár nekem tizenöt kopejka előre, a múltkori két rubelért is jár még, ugyanilyen számítással, húsz. Ez összesen harmincöt kopejka. Eszerint kap az órájára egy rubel tizenötöt. Tessék.

- Hogyan! Most meg már csak egy tizenöt!

- Pontosan annyi!

Nem vitatkozott vele, elvette a pénzt. Ránézett, és nem sietett kimenni, mintha volna még valami mondani- vagy tennivalója, csak nem tudja, mi.

- Lehet, hogy a napokban még egy zálogtárgyat hozok magának, Aljona Ivanovna... Ezüst... jó kis holmi... cigarettatárca... Mihelyt a barátomtól visszakapom... - Zavarba esett, és elhallgatott.

- Erről majd akkor beszélünk, bátyuska.

- No... isten áldja, Aljona Ivanovna... Mindig csak ilyen magányosan? És a testvére? - kérdezte kimenet, lehetőleg könnyedén.

- Hát attól meg mit akar?

- Semmit. Csak úgy kérdem. Nem kell mindjárt... No, megyek. Isten áldja.

Határozottan zavarban volt, és zavara nőttön-nőtt. A lépcsőn lefelé többször meg is állt, mint akit hirtelen megdöbbent valami. Amikor leért az utcára, kifakadt:

- Egek, micsoda förtelem! Hát lehet az... hát lehet az, hogy én... Eh, ostobaság! Badarság... - mondta meggyőződéssel. - Hogy is férkőzhetett a fejembe ilyen ocsmányság?! Mennyi mocskot rejt mégis a szívem! Igen, elsősorban mocskos, ocsmány, undok... Ó, milyen undok! És én egy egész hónapja...

De a legindulatosabb szó se fejezhette ki felháborodását. Már az úton, az öregasszonyhoz jövet rettenetes undor szorongatta, marta a szívét, és ez most olyan mértékig fokozódott, hogy azt se tudta, hova legyen kínjában. Támolygott, mint a részeg, nem látta a járókelőket, és beléjük ütközött, csak a másik utcában ocsúdott fel valamennyire. Körülnézett, és látta, hogy éppen egy pincekocsma előtt van, lépcső vezet le a gyalogjáróról. Véletlenül éppen akkor nyitották ki lenn az ajtót, és két részeg botorkált fel az utcára, káromkodva és egymást támogatva. Raszkolnyikov nem sokat gondolkozott, lement. Sose járt ő kocsmákba, de most szédült, és rettenetes szomjúság is gyötörte; gondolta, megiszik egy pohár hideg sört, annál is inkább, mert ezt a hirtelen gyengeségét az éhségnek tulajdonította. Leült egy sötét, mocskos sarokba, a maszatos asztalhoz, sört kért, és mohón felhajtotta az első poharat. Tüstént lecsillapodott, feje is kitisztult. "Persze hogy badarság - gondolta reménykedve. - Kár volt ijedezni. Fizikai kimerültség, semmi más. Egy pohárka sör, egy darab kétszersült, és tessék! Abban a pillanatban megint tiszta a fejed, értelmesen gondolkodol, és tudod, mit akarsz. Pfuj, de hitvány is az ember!" De utálkozása ellenére máris vidáman nézett szét, mint aki váratlanul megszabadult egy szörnyű tehertől. Barátságosan végigjártatta szemét az ott levőkön. Ám ugyanakkor, már abban a pillanatban, homályosan megérezte, hogy ez a mindenáron való jóra magyarázás is beteges. Az ivóban akkor már kevesen voltak. A két részegen kívül, akikkel a lépcsőn találkozott, elment egy öttagú banda, lány is volt velük meg harmonika - utánuk egyszerre tágas, csendes lett a helyiség. Egy félig részeg, sörözgető kispolgár ült még ott, meg a cimborája, egy testes, nagydarab, ősz szakállú, kaftános ember, aki egészen el volt ázva, és a padon aludt, de időnként váratlanul, mintegy félálomban, karját széttárva, felsőtestét emelgetve pattintgatni kezdett az ujjával, és valami sületlen nótával próbálkozott, erőlködve idézve eszébe a verseket:

Majd hirtelen felriadva ezt fújta:

De senki se osztozott boldogságában, szótlan cimborája gyanakodva, szinte ellenségesen nézte kitörő örömét. És volt még egy harmadik vendég is, külsejéről ítélve nyugalmazott hivatalnok, magában üldögélt a flaskójával, poharával, olykor hörpintett egyet, és körülnézett. Azt is mintha nyugtalanította volna valami.

Raszkolnyikov régen nem volt már emberek között, kerülte őket, különösen az utóbbi időben. De most egyszerre vágyakozni kezdett utánuk. Valami történt, megváltozott benne, és most már szomjúhozta a társaságot. Annyira kimerítette a szüntelen gyötrődésben, komor izgalomban töltött hónap, hogy mindenáron más levegőt akart szívni, ha csak egy percig is. Nem bánta a mocskos környezetet, örült, hogy ott ülhet a csapszékben.

A kocsmáros egy másik helyiségben tartózkodott, de sokszor benézett az ivóba. Lépcsőn jött le valahonnan. Legelőször fényes csizmája jelent meg, a két nagy, vörös csizmakarimával. Kurta ujjasban volt, és szörnyen zsíros, fekete atlaszmellényben, nyakkendő nélkül; arca úgy fénylett, mint a vastagon beolajozott lakat. A söntésasztalnál egy tizennégy esztendős fiúcska állt, és volt ott egy még fiatalabb is, az szolgálta ki a vendégeket. Szeletelt uborka, fekete kétszersült, apró darabokra vagdalt hal állt az asztalon, minden nagyon rossz szagú.

Szinte elviselhetetlenül fojtogatott a levegő, és annyira át volt itatva pálinkaszaggal, hogy már az illatoktól is be lehetett rúgni öt perc alatt.

Van úgy, hogy találkozunk valakivel, talán sose láttuk addig, de alighogy rápillantunk, érdekel, mielőtt egy szót is váltottunk volna. Így volt most Raszkolnyikov a hivatalnok formájú magányos vendéggel, aki kissé távolabb ült. Később sokszor eszébe jutott ez az első benyomás, még arra is gondolt, hogy valami titkos megérzés lehetett. Folyvást ezt az embert nézte, annál is inkább, mert az meg őt figyelte makacs kitartással, és látszott rajta, hogy beszélgetést akar kezdeni. A többire, aki még ott ült az ivóban - a gazdát is közéjük sorolva - nem hederített a magányos vendég, unottan és talán egy leheletnyi megvetéssel nézett rájuk, mint rangban és műveltségben alantasabbakra, akikkel nincs miről beszélgetnie. Középmagas, izmos testalkatú ember volt, jó ötvenes, feje deres, és nagy darabon kopasz, arca püffedt és az örökös ivástól sárga, sőt zöldes; duzzadt szemhéja alól két parányi, alig résnyi, de lelkes, vöröses szem csillogott. És valahogy nagyon furcsa volt az egész ember. A nézése majdnem hogy elragadtatott: igen, gondolkodás, szellem tükröződött a szemében, de amellett őrület is. Szakadozott fekete frakk volt rajta, amelynek minden gombja lógott, csak egyetlenegy tartott még valamennyire, és azt be is gombolta, nyilván nem akart véteni az illendőség ellen. Nankingmellénye alól kidudorodott a gyűrött, összefröcskölt, mocskos ingmell. Arca hivatalnok módra volt borotválva, de már régen nem láthatott kést, sűrűn kiverte a kékesszürke sörte. Magatartásában is határozottan volt valami hivatalnoki méltóság, de most nyugtalanul feszengett, haját borzolta, vagy két kezébe fogta a fejét, mint akit bánat emészt, és olyankor a leöntözött, maszatos asztalra támasztotta rongyos könyökét. Végre egyenesen szemébe nézett a diáknak, és erős, szilárd hangon megszólította:

- Bátorkodhatom, igen tisztelt uram, néhány ildomos szót intézni önhöz? Ámbár megjelenése nem sokat mutat, az én gyakorlott szemem tüstént felismeri önben a nagy műveltségű és italhoz nem szokott embert. Mindig sokra becsültem a műveltséget, uram, kivált, ha nemes lelkülettel párosul, azonkívül magam is címzetes tanácsos volnék, Marmeladov címzetes tanácsos. Bátorkodom érdeklődni, szintén állami szolgálatban?

- Nem, még tanulok - felelte Raszkolnyikov. Meglepte a cikornyás beszédmodor, és az egyenesen nekiszegzett szó. Noha alig egy perccel előbb még emberek társaságára vágyott, az első valóban hozzá intézett szóra feltámadt megszokott érzése, az ingerültség és ellenszenv minden idegen iránt, aki személyéhez próbál vagy csak szándékszik férkőzni.

- Tehát az egyetemet végzi vagy végezte, mindjárt gondoltam! - kiáltott fel a hivatalnok. - Hiába, a tapasztalat, kedves uram, hosszú évek tapasztalata! - mondta, és dicsekedve a homlokára bökött. - Elvégezte az egyetemet, vagy valami tudományos szakképzettséget szerzett!... Ha megengedi...

Meginogva felállt. Fogta a flaskóját, poharát, átment a diák asztalához, és leült rézsút szemközt vele. Ittas volt, de azért választékosan, határozottan beszélt, csak nagy ritkán zavarodott bele: ilyenkor elnyújtotta a szót. Valósággal nekiesett a diáknak, olyan mohón, mintha ő se beszélt volna senkivel egy kerek hónapja.

- Kedves uram - kezdte ünnepélyesen -, a szegénység nem bűn, az igaz. De jól tudom, hogy a részegség sem erény, ez még inkább igaz. Koldusnak lenni azonban igenis bűn. A szegény megőrizheti vele született nemes érzületét, a koldus soha. A koldust nem is bottal űzik el, de seprűvel kergetik ki az emberek társaságából, mert úgy sértőbb. És joggal, mert ha koldulok, magam is kész vagyok leköpni önmagamat. Ezért is iszom! Igen, jó uram, egy hónappal ezelőtt Lebezjatnyikov úr megütötte a hitvestársamat, pedig a hitvestársam nem az, aki én vagyok. Megért engem, uram? És engedjen meg egy kérdést, puszta kíváncsiságból: hált már ön a Néván, szénaszállító dereglyén?

- Nem, még eddig nem - felelte Raszkolnyikov. - Aztán miért?

- Nos, uram, én onnan jövök. Már ötödik éjszaka...

Töltött magának, felhajtotta az italt, és elgondolkozott. Csakugyan szénaszálacskák tapadtak itt-ott a ruháján, sőt, a hajában is. Könnyen hihető, hogy napok óta nem vetkezett le, és nem mosakodott. Kivált a keze volt nagyon mocskos, zsíros, vörös, s a körme fekete.

Beszédével általános, bár elég lomha érdeklődést keltett. A két fiú a söntésasztalnál kuncogni kezdett, és a kocsmáros is lejött, nyilván egyenesen azért, hogy a " huncut fecsegőt" hallja, leült egy távolabbi asztalhoz, és lustán, de nagyképűen ásítozott.

Marmeladovot, úgy látszott, régen ismerték itt. A cikornyás szólamokra is ilyen kocsmai beszélgetések során szokhatott rá, valószínűleg gyakran megszólított idegen vendégeket. Sok iszákos embernél kifejlődik ez a szokás, és szükségletté válik, különösen azoknál, akiket otthon rövid pórázon tartanak és elnyomnak. Ezért aztán más iszákosok társaságában igyekeznek elégtételt, és ha lehetséges, becsületet szerezni.

- Te huncut! - mondta most a kocsmáros. - Aztán mért nem dolgozol, mi? Mért nem jársz hivatalba, ha egyszer hivatalnok vagy?

- Hogy miért nem járok hivatalba, kedves uram? - kapott a szón Marmeladov, és csak a diákhoz fordult, mintha az kérdezte volna. - Hogy mért nem teljesítek szolgálatot? Nekem talán nem fáj ez a tétlen lebzselés? Mikor Lebezjatnyikov úr egy hónappal ezelőtt saját kezűleg megverte hitvestársamat, míg én részegen hevertem ott, talán nem szenvedtem? Mondja, fiatal barátom, megtörtént már önnel, hogy pénzt kért kölcsön valakitől, reménytelenül?

- Igen... Vagyis... hogyhogy reménytelenül?

- Tökéletesen reménytelenül, előre tudva, hogy semmi se lesz a dologból. Olyan esetben, mondjuk, amikor eleve és teljes bizonyossággal tudja, hogy az illető feddhetetlen és köztiszteletben álló honpolgár nem fog önnek pénzt adni, mert - kérdem - mért adna, mikor tudja, hogy nem kapja vissza? Szánalomból talán? De hiszen Lebezjatnyikov úr, aki figyelemmel kíséri az eszmék haladását, éppen a minap fejtette ki, hogy ma már a tudomány egyenesen tiltja a részvétet. Angliában eszerint is járnak el, ott virul a politikai gazdaságtan. Kérdem tehát: mért adna? És bár ön előre tudja, hogy nem ad, mégis fogja magát, elmegy hozzá, és...

- Akkor mért megyek? - szólt közbe Raszkolnyikov.

- De ha egyszer nincs már kihez, nincs már hová menjen! Mert ugye, uram, szükséges, hogy minden embernek legalább egy menedéke legyen. Van úgy mindenki néha, hogy valakihez - legyen az akárki - okvetlenül el kell mennie. Mikor az egyetlen leányom kiváltotta a sárga cédulát, én is elmentem... (mert a lányom bárcás, uram) - tette hozzá zárójelben, és valami kis nyugtalansággal pillantásában, de mikor a két fiú megint kuncogni kezdett a söntésasztalnál, és a gazda is elmosolyodott, gyorsan és szemmel láthatólag megnyugodva, hozzátette: - Nem baj, uram, nem baj, ám billegessék fejüket, engem nem bántanak vele, mivelhogy mindent tudnak már régen, és különben is minden titok napvilágra kerül. És nem megvetéssel, hanem alázattal viselem ezt. Ám legyen. "Íme, az ember!" Engedjen meg egy kérdést, fiatal barátom: kimondaná ön... vagy nem, hadd fejezzem ki erősebben, világosabban: ki merné ön mondani, ahogy engem most itt lát, hogy nem vagyok disznó?

A fiatalember nem válaszolt.

- Nos, uram - folytatta a szónok szilárdan, sőt megnövekedett méltósággal, miután ismét kivárta, míg a kuncogás elcsitul körülötte -, ha én disznó vagyok is, ő úri dáma; én barom ábrázatát viselem, de hitvestársam, Katyerina Ivanovna, nagy műveltségű hölgy és törzstiszt leánya. Legyek bár én aljas gazember, de ő vele született és a neveléssel még nemesült, magasztos érzelmekkel teljes. Mindamellett... Ó, ha csak egyszer megszánna! Mert, kedves uram, kedves jó uram, ugyebár minden embernek legalább egyvalakije kell hogy legyen, aki szánja! És Katyerina Ivanovna, ámbár fennkölt lelkületű úrihölgy, de igazságtalan... Jól tudom én, hogy amikor a hajamat tépázza, nem egyébért cselekszi ezt, mint szíve keserűségében. Mert restelkedés nélkül kimondom újra: megtépázza az üstökömet, fiatal barátom - jelentette ki komor méltósággal, mikor ismét kuncogást hallott a háta mögött. - De, édes Istenem! Ha csak egyszer, egyetlenegyszer... Nem, nem, ez mind hiú beszéd, nincs panaszolnivalóm, mivelhogy több ízben teljesült a kívánságom, több ízben megszántak, de hát... ez a bélyeg rajtam! Baromnak születtem!

- Annak bizony - mormogta ásítva a kocsmáros.

Marmeladov öklével az asztalra csapott.

- Igen, ezt a bélyeget hordozom! Tudja-e, uram, hogy még a harisnyáját is elittam? Nem a cipőjét, az még valahogy beillett volna a dolgok rendjébe, de a harisnyáját! Meg a kecskeszőr kendőjét is elittam, a régit, amit ajándékba kapott, nem is tőlem. És egy hideg kuckóban lakunk, meg is fázott a télen, köhögni kezdett, még vért is köp. Három kicsi gyerekünk van, Katyerina Ivanovna reggeltől estig dolgozik, súrol, mos meg gyerekeket mosdat, mert megszokta a tisztaságot kicsi korától fogva, és gyenge a melle, tüdőbajra hajlamos, és én ezt mind átérzem. Vagy azt hiszi talán, hogy nem érzek vele? Mennél többet iszom, annál erősebben érzem, azért is iszom, mert ezt az érzést, a szenvedést keresem. Nem vigadni akarok én, csak ezt a fájdalmat érezni... Iszom, mert nagyon akarok szenvedni. - Fejét az asztalra hajtotta, mint aki lemondott mindenről.

De aztán fölegyenesedett, és folytatta:

- Az ön arcán is bánatot látok, fiatalember. Ahogy bejött, mindjárt leolvastam az arcáról, és ezért kezdtem beszélgetést önnel. Amikor itt most életem történetét feltártam, nem azért tettem, hogy eme naplopók előtt mutogassam magamat, hiszen ők amúgy is mindent tudnak rólam, hanem mert egy finom lelkű, művelt embert keresek. Tudja-e, uram, hogy hitvestársam a kormányzósági nemesi leánynevelő intézet növendéke volt, és a záróünnepélyen selyemkendővel táncolt a kormányzó és más előkelő személyiségek előtt, amiért aztán aranyéremmel és díszoklevéllel tüntették ki? Az érmet... hm... az érmet eladtuk már régen, de az oklevelet mindmáig ládájában őrzi, és a minap megmutatta háziasszonyunknak. Örökös civódásban él a szállásadónkkal, de mégis szükségét érezte, hogy valaki előtt büszkélkedjék, a letűnt szép napokat emlegesse. És én nem ítélem el, nem ítélem el, mivelhogy ez az utolsó, ami emlékeiből megmaradt, a többi mind porrá lett! Igen, ő büszke hölgy, heves és hajthatatlan. Maga súrolja a padlót, és száraz kenyéren él, de a tiszteletlenséget nem tűri. Ezért nem bocsátotta meg Lebezjatnyikov úr gorombaságát, és mikor Lebezjatnyikov úr emiatt megütötte, nem is annyira az ütleg, mint inkább a sérelem miatt ágynak esett. Özvegyasszony volt már, amikor elvettem három gyerekkel... kicsi, kisebb, legkisebb. Első férje egy gyalogostiszt volt, szerelemből ment hozzá, megszökött vele a szülői házból. Kimondhatatlanul szerette a férjét, de az rákapott a kártyára, bíróság elé került, és aztán meg is halt. A vége felé már verte a feleségét, és ámbár Katyerina Ivanovna ezt nem bocsátotta meg, amit hiteles okmányokkal bizonyíthatok, mind a mai napig könnyezve emlegeti, vele példálózik előttem, és én ennek örülök, uram, örülök, hadd higgye, hogy valaha boldog volt, még ha ez csak képzelődés is...

...És magára maradt három kicsi gyermekével azon a távoli, vad vidéken, ahol én akkor szolgáltam. Olyan kétségbeejtő nyomorúságban volt, hogy noha sok viszontagságot láttam már életemben, leírni se tudom. Egész rokonsága megtagadta. No meg büszke is volt, túlontúl büszke. És akkor én, aki ugyancsak özvegy voltam már akkor - egy tizennégy éves leánykám maradt az első feleségem után -, akkor én, édes uram, megkértem a kezét, mivel nem nézhettem a szenvedését. Abból ítélheti meg, milyen mértékű volt a nyomorúsága, hogy művelt, jó nevelésű, előkelő származású hölgy létére hajlandó volt hozzám jönni! Mert hozzám jött. Igen, sírva, zokogva, kezét tördelve - de jött. Mivelhogy nem volt hová mennie. Megérti, mit jelent ez? Megérti, mit jelent az, ha nincs már hová mennünk? Nem! Ön ezt még nem értheti... Én egy álló évig becsülettel, hűségesen teljesítettem kötelességemet, ehhez nem is nyúltam - és megérintette a félpintest -, mivelhogy érző szívű ember vagyok. Ámde ez mind kevés volt. És ráadásul még az állásomat is elvesztettem, ugyancsak nem a magam hibájából, hanem létszámcsökkentés következtében. És akkor már hozzányúltam!

...Másfél éve lesz, hogy sok hányódás, számos viszontagság után ebbe az emlékművekkel ékes, pompás fővárosba kerültünk. Itt végre állást is kaptam. Kaptam és megint elveszítettem. Érti, uram? Ezúttal már a tulajdon hibámból vesztettem el, mivelhogy előtűnt a bélyeg, amellyel meg vagyok jegyezve... És most egy kuckóban tengődünk, Amália Fjodorovna Lippewechselnél, de hogy azt is miből fizetjük, és miből élünk, nem tudom. Még sokan laknak ott kívülünk... Ó, Szodoma, uram, leírhatatlan... Hm... hát igen... Időközben felnőtt az első házasságomból való lányom. Hogy az mit szenvedett a mostohájától, amíg felnőtt, arról inkább hallgatok. Mivelhogy Katyerina Ivanovna, ámbár telve van fennkölt érzelmekkel, heves, ingerlékeny, és gyorsan jár a keze. Így van ez, uram! De erről nincs mit beszélni. Nevelésben tehát, mint ezek után gondolhatja, nemigen részesült Szonyecska. Négy évvel ezelőtt megpróbáltam a földrajzot és világtörténelmet átvenni vele, de mivel az én ismereteim sem valami alaposak, és megfelelő segédeszközökkel se rendelkeztem... ami könyvem volt is... hm... szóval, a könyveim sincsenek már meg... Így aztán abbamaradt az egész tanulás. Kürosz perzsa királynál megálltunk. Ő aztán később már érett fejjel, elolvasott néhány romantikus tartalmú könyvet. Most nemrég Lebezjatnyikov úr révén is kapott egyet, Lewis Fiziológiá-ját... méltóztatik ismerni? Azt nagy érdeklődéssel olvasta, sőt nekünk is felolvasott belőle egyes részleteket: íme, ennyiből áll a műveltsége...

...És most engedjen meg egy bizalmas kérdést, uram: mit gondol, mennyit kereshet egy szegény, de tisztességes lány, tisztességes munkával? Tizenöt kopejkát se tud megkeresni naponta, ha tisztességes, és nincs valami különös tehetsége. És akkor is reggeltől estig dolgozhat, megállás nélkül. Ott van kérem az a Klopstock államtanácsos, Ivan Ivanovics Klopstock... hallotta hírét bizonyosan? Nemcsak hogy a pénzt nem adta meg a lányomnak mind a mai napig a hat darab hollandus ing varrásáért, de még csúfosan ki is kergette, dobbantott, és sértő szavakkal illette, mert állítólag az ingek gallérját nem jó méretre és ferdén varrta. Otthon meg éhesek a gyerekek. És Katyerina Ivanovna kezét tördelve járkál a szobában, orcáin kiüt a két piros folt, mint ennél a betegségnél mindig. "Itt élősködöl - azt mondja neki -, velünk eszel, iszol, melegszel" - pedig hát mit egyék, igyék, mikor a kicsik se láttak egy falat kenyeret se három napja. Én meg ott fekszem... mit tagadjam, kérem, részegen feküdtem akkor ott. Egyszer csak hallom, hogy Szonya azt kérdi (sose felesel, és olyan szelíd hangocskája van... a haja is halványszőke, az arca sovány és mindig sápadt!), azt kérdi tőle: "Hát akkor? Talán mégis elszánjam magam arra, Katyerina Ivanovna?" Mert Darja Francovna, egy rosszféle nőszemély, akit jól ismernek a rendőrségen is, már háromszor puhatolózott a háziasszonyunk útján. "Hát aztán? - feleli gúnyosan Katyerina Ivanovna. - Mit őrzöd annyira? De nagy kincs!" Ne ítélje el, kedves uram, ne ítélje el. Nem józan fejjel mondta ő ezt, csak a nagy felindulás meg a betegség, a kenyérért síró kicsik... és inkább csak bántani akart a szóval, nem igazán gondolta... Ilyen a természete, hiába. Ha egy gyerek elsírja magát, még ha éhségtől sír is, megveri. Egyszer csak látom, úgy hat óra lehetett, Szonyecska felkel, veszi a sálját meg a csuklyás köpenykéjét, és elmegy hazulról. Kilenc órakor már otthon volt megint. Ahogy bejön, egyenesen Katyerina Ivanovnához megy, letesz elébe harminc ezüstrubelt. Egy árva szót se szólt, rá se nézett, csak fogta a nagy zöld kasmírkendőnket (van egy kasmírkendőnk, azt közösen használják), betakarta a fejét, arcát, és végigdőlt az ágyon, a falnak fordulva, csak a kis válla, teste rángatózott... Én csak feküdtem ott részegen, úgy, mint addig. Akkor látom, fiatalember, látom, hogy Katyerina Ivanovna feláll, és odamegy, ő se szól egy szót se, csak odamegy Szonyecska ágyához, egész este ott térdelt, a lábát csókolgatta, nem akart felállni... Úgy is aludtak el aztán, egymást átölelve... igen... ők ketten... együtt... én meg... részegen feküdtem, uram.

Elhallgatott, mintha elmetszették volna a szavát. Aztán hirtelen teletöltötte poharát, felhajtotta, és krákogott.

- És azóta, igen tisztelt uram - folytatta rövid szünet után -, a lányom, Szofja Szemjonovna, sárgacédulás. Egy kellemetlen eset következtében, és mert feljelentették bizonyos rosszindulatú egyének, akiknek Darja Francovna kezére járt (állítólag azért, mert nem adtuk meg neki a kellő tiszteletet), kénytelen volt a bárcát kiváltani. És éppen emiatt nem is lakhat velünk, ugyancsak az említett esetből kifolyólag. Háziasszonyunk, Amália Ivanovna, bár annak idején ő segédkezett Darja Francovnának, nem akarta megtűrni a lakásban, és Lebezjatnyikov úr is... hm... hát igen... éppen Szonya miatt kaptak össze akkor Katyerina Ivanovnával. Előbb ő maga is közeledni próbált Szonyecskához, de most egyszerre félteni kezdte tőle a becsületét. "Hogyan? Én, nagy műveltségű ember létemre, egy ilyennel lakjam egy fedél alatt?" Katyerina Ivanovna ezt nem hagyta szó nélkül, pártjára kelt Szonyecskának... Szóval, így történt... És most Szonyecska inkább csak alkonyat után jön fel hozzánk, támogatja Katyerina Ivanovnát, amennyire erszényéből telik... Kapernaumov szabónál lakik, ott bérelt szobát... Kapernaumov sánta ember és dadog, meg a sok gyereke is mind dadog, a felesége is... Egy szobában lakik az egész család, de Szonyának megvan a külön szobája, válaszfallal... Hát igen, földhözragadt szegény népség, és dadognak... Én akkor, másnap reggel, ahogy felkeltem, felöltöztem a rongyaimba, két kezemet az égre emeltem, és elmentem Ivan Afanaszjevics őméltóságához. Ismeri őméltóságát? Nem? Ó, akkor egy Istennek tetsző embert nem ismer! Mint a viasz, fiatal barátom, mint az olvadó viasz, Isten színe előtt. Könnybe lábadt a szeme, amíg végighallgatni kegyeskedett. "No, Marmeladov, azt mondja, egyszer csalatkoztam benned, de nem bánom, visszafogadlak, a magam felelősségére." Igen, így mondta. "Erre gondolj majd, és most isten áldjon!" Megcsókoltam a lába porát, persze, csak gondolatban, mivel a valóságban nem engedte volna, hiszen magas méltóságot visel, és az új állameszmék és a művelődés híve. Hazamentem és elmondtam, hogy újra hivatalba lépek, fizetést kapok. Ó, micsoda öröm volt az!

Megint elhallgatott nagy felindulásában. Éppen akkor egész iszákos banda érkezett az ivóba, máris alaposan elázva, kintorna szólt a lejáratnál - mert azt is hoztak -, és egy hétéves gyerek nyekegő hangon a Kis tanyám-at énekelte. Az ivó megtelt lármával, a kocsmáros meg a kiszolgáló személyzet az új vendégek körül forgolódott, de Marmeladov nem hederített rájuk, újra nekikezdett, folytatta, ahol elhagyta. Látszott, hogy ereje fogytán, de mennél részegebb volt, annál nagyobb kedvvel beszélt. Utolsó hivatali sikereinek emléke felvillanyozta, még az arca is fényes lett. Raszkolnyikov figyelmesen hallgatta.

- Ez, uram, öt héttel ezelőtt történt. Igen, mihelyt Katyerina Ivanovna és Szonya megtudták, mintha csak a mennyországba kerültem volna egyszerre. Azelőtt, ha otthon hevertem, mint a barom, csak szidást hallottam, most meg: lábujjhegyen járnak, csitítják a gyerekeket: "Szemjon Zaharics elfáradt a hivatalban, lepihent, csitt!" Reggel, mielőtt elmegyek, tejszínes kávéval itatnak. Igen, uram, valódi tejszínt hoztak mindennap, hallott már ilyet! És hogy tudtak tizenegy és fél rubelért teljes szolgálati egyenruhát keríteni, sehogy se fér a fejembe: csizma, kalikóing, elsőrendű minőség, szolgálati mundér, minden kifogástalan. És összehozták tizenegy és félért, megfoghatatlan. Első nap délben hazamegyek, és látom, hogy Katyerina Ivanovna két tál ételt készített, levest és füstölt húst tormával, azelőtt ilyesmiről álmodni se mertünk. Nincs egy szál ruhája, így van, ahogy mondom, uram, semmije sincs, de akkor úgy kiöltözött, mintha vendégségbe készülne. És nem mintha lett volna mit felvennie - csak úgy, semmiből: egy kis fésülködés, tiszta gallérka, kézelő, és mintha kicserélték volna, megfiatalodott, megszépült. Szonyecska, a galambom, csak pénzzel segíthetett: egyelőre jobban teszi, ha nem jár fel hozzánk, azt mondja, legföljebb alkonyat után, amikor nem látják. És ezt hallgassa meg, uram. Ebéd után ledőlünk aludni, és képzelje csak, Katyerina Ivanovna nem állhatta meg, alig egy héttel azelőtt csúnyán összekaptak a háziasszonnyal, de most mégis meghívta egy csésze kávéra. Két óra hosszat ültek együtt, és mind csak erről suttogtak. "Most hát Szemjon Zaharics megint hivatalba jár, fizetést kap. Személyesen jelentkezett őméltóságánál, őméltósága a többit mind váratta, őt karon fogta, és bevezette a szobájába, az egész hivatal szeme láttára." Hallja ezt, kedves uram? Hallja? "Nem felejtettem el az érdemeit, Szemjon Zaharics - azt mondja neki -, ámbár tudom, hogy van egy sajnálatos jellemhibája, de mivel most megfogadta, és különben is nehezen boldogulunk maga nélkül (ehhez mit szól, uram?), megbízom a becsületszavában!" Ez persze mind mese, egyszerűen kitalálta, és nem tetszelgésből mondta, csak engem akart dicsérni. Igen, uram, ő maga is elhitte, a tulajdon képzelődésével vigasztalódott, szavamra mondom. Nem hibáztatom, nem tudom hibáztatni... Mikor hat nappal ezelőtt az első fizetésemet, huszonhárom rubel és negyven kopejkát hiánytalanul hazavittem, aranybogarának nevezett. "Ó, te, aranybogaram!" És négyszemközt mondta, érti ezt, uram? Pedig hát, mi van énrajtam szép? Micsoda férj vagyok én már? Még az arcomat is megcsípte! "Ó, te... aranybogárkám!"

Elhallgatott és mosolyogni próbált; majd hirtelen megremegett az álla. De nem hagyta el magát. Ez a kocsma, a pálinkás flaskó, a züllött ember, aki szénaszállító dereglyén hál már ötödik éjszaka, és milyen beteges gyengédséggel szereti a feleségét, családját - egészen megzavarta Raszkolnyikovot. Feszülten figyelt, de valami kínozta közben. Már megbánta, hogy idejött.

- Kedves uram, kedves, jó uram! - kiáltott fel Marmeladov, mihelyt erőt vett magán. - Lehet, hogy önnek is csak nevetség mindez, mint a többinek itt, és csak untatom családi életemnek ostoba és szerencsétlen apróságaival. De nekem nem nevetség. Mivelhogy én mindezt átérzem... És életemnek azon a paradicsomi napján, és akkor egész este, magam is röpke álomképeket kergettem. Hogy mindent rendbe teszek, a gyerekeket felruházom, az asszonynak nyugságot szerzek, egyetlen leányomat kimentem a becstelenségből, és visszahozom a család keblére... És még sok... még sok mindent... Megbocsátható, uram... És akkor - megremegett, felkapta a fejét, és merőn nézett Raszkolnyikovra -, és akkor, uram, már másnap, mind e szép tervezgetés után, vagyis pontosan öt nappal ezelőtt, estefelé, ravasz fortéllyal, mint az éjjeli tolvaj, eloroztam Katyerina Ivanovnától a láda kulcsát, kivettem, ami még megvolt a hazahozott fizetésemből, hogy mennyi, nem is tudom, és tessék! Nézzen rám... Vége! Öt napja nem voltam otthon, azóta keresnek, a hivatalnak is vége, a szolgálati mundér ott maradt a kocsmában, az Egyiptomi hídnál, ezt a maskarát adták helyette... Mindennek vége...

Öklével a homlokára csapott, fogát összeszorította, és szemét lehunyva, keményen az asztalra könyökölt. De már egy perc múlva megváltozott az arca, valamilyen erőltetett huncutsággal, kihívó arcátlansággal nézett Raszkolnyikovra, és elnevette magát:

- Ma Szonyánál voltam. Pénzt kértem, tőle egy kis itókára... hehehe...

- Tán csak nem adott? - kérdezte egy új vendég, és jót röhögött.

- Ezt a fél pintet az ő pénzén vettem - mondta Marmeladov, csak Raszkolnyikovhoz intézve a szót. - Harminc kopejkát kotort elő a zsebéből, az volt minden pénze, láttam. Egy szót se szólt, csak némán rám nézett... Ezen a földön nem... csak odafönn tudnak így szánni, siratni egy embert... szemrehányás nélkül... szemrehányás nélkül... Ez jobban fáj, uram, mintha szidalmaznak... Harminc kopejkát adott, igen... pedig hát neki is kell most, igaz-e, édes uram? Hiszen vigyázni kell, hogy mindig tisztán járjon... Ez a nagy tisztaság sokba kerül ám! Meg szépítőszer is kell, anélkül nem lehet... Keményített alsószoknya, és olyan ravasz kis cipellő, amelyik megfogja a szemet, mikor átlép egy tócsán, és kivillan a bokája. Megérti ezt, uram? Megérti, mit jelent ez a tisztaság? És látja, én, a tulajdon édesapja, kiveszem a zsebéből a harminc kopejkáját, itókára! És eliszom, uram! Már el is ittam! Ki szánná meg az ilyen embert, ki? Ön talán sajnál most engem? No, mondja, sajnál, vagy nem? Hehehe...

Tölteni akart, de nem volt már mit, üres volt az üveg.

- Mért szánjunk, mi? - kiáltotta oda neki a kocsmáros, aki éppen bejött.

A vendégek röhögtek, és szidták is. Kiröhögte és szidta, aki hallgatta, meg az is, aki nem hallgatta. A kiszolgált hivatalnoknak már a külseje is olyan volt, hogy ha ránéztek, nevetniük kellett.

- Hogy mért szánjatok? Miért? - jajdult fel Marmeladov, és két karját előrenyújtva felállt, most már valóságos elragadtatásban, mintha éppen erre a szóra várt volna. - Hogy mért szánj, azt kérded? Igazad van, ne szánjatok, nem érdemlem. Inkább feszítsetek meg, feszítsetek keresztre, ne szánjatok. Feszíttesd meg őt, te bíró, és megfeszítvén, szánjad. Akkor magam adom a kezedbe magam, mivelhogy nem a vigasságot szomjúhozom, hanem a fájdalmat és a könnyeket! Vagy azt hiszed, te csapláros, hogy a flaskód örömömre volt? Bánatot, csupáncsak bánatot, könnyet kerestem a pohár fenekén, és megízleltem, megtaláltam. Szánjon meg bennünket az, aki mindnyájunkat megszánt, aki megért mindent és mindeneket, ő az egyedüli, egyedüli bíró. És eljön ama napon és megkérdi: "Hol a leányzó, aki rossz, köhögős mostohájáért és a más gyerekeiért eladta magát? Hol a leányzó, aki hitvány, részeges, földi szülőapját megszánta, nem irtózván annak baromiságától?" És így szól hozzá: "Jöjj, egyszer már megbocsátottam neked, egyszer már megbocsátottam, és most ismét megbocsáttatnak neked a te számos bűneid, mivelhogy nagy szeretet vagyon tebenned..." És megbocsát az én Szonyámnak, tudom, hogy megbocsát neki. A szívem már akkor megsúgta, amikor most nála voltam... És ítél mindeneket, megbocsát a jóknak és rosszaknak, a bölcseknek és együgyűeknek... És mikor valamennyivel végzett, bennünket is maga elébe szólít. "Jöjjetek - mondja -, jöjjetek, ti is, ti részegesek, gyengék, szégyentelenek!" És elébe járulunk mindannyian, restelkedés nélkül, megállunk előtte. Ő pedig szól: "Mocskosak vagytok ti, baromnak ábrázatát és annak bélyegét viselitek, de azért most jöjjetek énhozzám." Mire a bölcsek és józan elméjűek felemelik szavukat: "Uram, mért bocsátod ezeket a színed elé?" Ő pedig így felel nékik: "Azért, ti bölcsek, azért, ti józan elméjűek, mert nincsen közöttük egy is, aki magát erre méltónak ítéli!" És kezét nyújtja felénk, mi pedig ráborulunk sírva... és mindent megértünk! Igen, akkor megértünk mindent! És a többiek is... Katyerina Ivanovna is mindent megért. Uram, jöjjön el a te országod!

Lerogyott a padra, kimerülten, elcsigázva, senkire nem nézett, környezetéről egészen megfeledkezett, gondolataiba mélyedt. Valami hatást azért keltett a szava, egy pillanatra elcsendesedett az ivó, de aztán megint csak felhangzott a röhögés, szitok.

- No, ez aztán ítélet!

- Összevissza hazudik.

- A hivatalnok úr!

És így tovább, és így tovább.

- Gyerünk, uram - mondta most hirtelen Marmeladov, és felpillantva, Raszkolnyikovhoz fordult. - Vezessen haza... A Kozel házba... udvari lépcső... Ideje. Gyerünk Katyerina Ivanovnához.

Raszkolnyikov már régen menni szeretett volna, arra is gondolt, hogy majd segít neki. Kiderült, hogy Marmeladovnak a lába sokkal gyengébb a nyelvénél, alaposan ránehezedett fiatal kísérőjére. Mindössze két-háromszáz lépés volt az út, de ahogy közeledtek a házhoz, a részeg emberen mindinkább erőt vett a zavar és a félelem.

- Nem Katyerina Ivanovnától félek - mormogta izgatottan. - Nem attól félek, hogy a hajamat tépázza, az semmi, bánom is én a hajamat. Igazán mondom. Még jobb is, ha nekem esik és megtépáz... nem attól félek... csak a szemétől... igen, a szeme... meg a két piros folt az arcán... És ahogy zihál... Láttál már ilyen beteget? Láttad, ahogy zihál... mikor izgatott? Meg a gyereksírástól is félek... Hiszen... hacsak Szonya nem vitt nekik enni... igazán nem tudom... nem tudom, mit... De az ütlegektől nem félek... Tudd meg, jó uram, az ilyen ütleg nemcsak hogy nem fáj nekem, de élvezet. Anélkül nem is tudom, hová lennék. Jobb úgy. Csak üssön. A lelkemen könnyít vele... Jobb, ha üt... Itt is vagyunk... ez a ház Kozel lakatosé. Német. Dúsgazdag... Vezess!

Átmentek az udvaron, és fel, a harmadik emeletre. Mennél feljebb értek, annál sötétebb lett a lépcsőház. Kicsi híján tizenegy óra volt, és noha Pétervárott az még nem igazi éjszaka, itt a felső emeleten koromsötétség fogadta őket.

A füstös kis ajtó a lépcső végénél tárva-nyitva állt. Gyertyacsonk világított az alig tíz lépés hosszú, szegényes szobában, az egészet be lehetett látni a lépcsőről. Szanaszét hevert minden, összevissza hányva, különösen a sok rongyos gyerekholmi. A hátsó szeglet el volt függönyözve valami lyukas lepedővel, nyilván az ágyat takarta. Nem is volt más bútor, csak két szék, egy szakadozott viaszosvászon dívány, és előtte valami ócska fenyőfa asztal - festetlen, takaratlan, az asztal szélén, vastartóba állítva faggyúgyertya csonkja pislákolt. Szóval mégis külön szobájuk volt Marmeladovéknak, ha átjáró is, nemcsak egy kuckóban laktak. Az ajtó, amely Amália Lippewechsel lakásának többi kis és nagy szobájába vezetett, nem volt egészen becsukva, lármáztak, zajongtak odabenn, hahotáztak. Nyilván kártya és tea mellett ültek. Egy-egy nem éppen ildomos szó is megütötte a fület.

Raszkolnyikov rögtön felismerte Katyerina Ivanovnát. Ijesztően sovány, finom alkatú asszony volt, elég magas és szép termetű, sötétbarna haja még most is gyönyörű. A két piros folt csakugyan ott égett az arcán. Fel-alá járt a kis szobában, két kezét a mellére szorítva, ajka cserepes volt, kapkodva, szaggatottan lélegzett. Szeme lázasan fénylett, de élesen, merően nézett. Most, az utolsókat lobbanó gyertya remegő fényében szinte ijesztő volt ez a hektikás, izgatott arc. Raszkolnyikov nem nézte többnek harmincévesnél. Valóban nem illett Marmeladovhoz... Nem hallotta, nem vette észre őket, félig önkívületben járkált, nem látott, nem hallott. A szobában áporodott volt a levegő, de nem nyitott ablakot, a lépcsőházból csak bűz áradt be, de a lépcsőre szolgáló ajtót nyitva hagyta. A belső szobákból sűrűn gomolygott a dohányfüst, és köhögtette, de az ajtót nem csukta be. A legkisebb lányka, olyan hatéves forma, a földön aludt, félig ülve, összekuporodva, fejét a dívány rongyaiba fúrva. A fiúcska - egy évvel idősebb nála - a sarokban zokogott és reszketett, éppen akkor verhették meg valamiért. A nagyobb, kilencéves lányka - hosszú és vékony, mint a gyufaszál, hitvány kis ingben, meztelen vállán valami szakadozott szövetköpenykével, amelyet legalább két éve varrhattak neki, térdéig sem ért már - kisöccse mellett állt a sarokban, sovány, hosszú karjával átölelte a nyakát, és csitítgatta, fülébe suttogott, mindent elkövetett, hogy a gyerek fel-feltörő zokogását elhallgattassa, és közben rettegve figyelte az anyját nagy, sötét szemével, amely sovány és riadt arcocskáján még nagyobbnak tetszett.

Marmeladov nem lépett be a szobába, az ajtóban letérdelt, és Raszkolnyikovot előretolta. Az asszony most meglátta az idegent, és szórakozottan megállt előtte, mintha felvillant volna benne e kérdés: "Hát ez meg mit keres itt?" De mindjárt azután eszébe juthatott, hogy bizonyosan nem őhozzájuk jön, hiszen a szoba átjáró, és ebben a hiszemben nem is törődött vele tovább. A lépcsőházi ajtóhoz ment, hogy becsukja, és meglátta a küszöbön térdeplő férjét. Felkiáltott.

- Ó! Te! Hazajöttél! - rivallt rá magából kikelve. - Te, akasztani való! Te söpredék! Hol a pénz? Mutasd, mennyi van a zsebedben! A ruhád is más! Hol a ruhád? Hol a pénz? Beszélj!

Nekiesett, kiforgatta zsebeit, és Marmeladov készségesen, alázatosan kitárta karját, hogy a motozást megkönnyítse. Egy kopejka se volt nála.

- Hol a pénz? - kiabált az asszony. - Uram, Teremtőm, csak nem itta el az egészet! Tizenkét rubel volt még a ládában! - A férje hajába markolt, és valósággal őrjöngve vonszolta a szobába. Marmeladov engedelmesen csúszott utána térden, hogy ne kelljen erőlködnie.

- És nekem ez élvezet! Igen, uram, ez nem fáj... ez élvezet, jólesik, u-ra-am! - kiáltotta, miközben hajánál fogva vonszolták, sőt, egyszer be is vágta homlokát a padlóba. A földön alvó kislány felriadt és sírt, a sarokban a fiúcska se bírta tovább, reszketni kezdett, kitört belőle a zokogás, és rémülten, görcsösen kapaszkodott a nénjébe. A leányka is reszketett, mint a nyárfalevél.

- Elitta! Mind... mind elitta! - sikoltozott kétségbeesetten a szegény asszony. - A ruha se az rajta! Ezek meg éhesek! Éhesek!... - Kezét tördelve nézett a gyerekekre. - Ó, átkozott élet! Hát maga? Nem szégyelli magát?! - támadt Raszkolnyikovra. - A kocsmából jössz? Te is ittál! Együtt ittatok! Ki innen!

Raszkolnyikov sietett kifelé, egy szót se szólt. És e percben ráadásul a belső ajtót is sarkig tárták, és néhány kíváncsi benézett. Hetyke, szemtelen fejek tolakodtak be, pipával, cigarettával, hálósapkában. És feltűntek más alakok is, végig kigombolt hálóköntösben, az illetlenségig lengén öltözve, némelyik kártyával a kezében. Kivált akkor nevettek nagyot, mikor a földön vonszolt Marmeladov hangosan kiabált, hogy neki ez élvezet. Már-már betolakodtak a szobába, de ekkor baljós rikácsolás hallatszott, és Amália Lippewechsel előfurakodott, hogy rendet csináljon a maga módján. Ráijesztett a szegény asszonyra, mint már vagy százszor, szidta, és megparancsolta neki, hogy holnapra okvetlenül hagyják el a lakást. Raszkolnyikov, mielőtt kiment, a zsebébe nyúlt, előkotort valami aprópénzt, amit a rubeljéből visszaadtak a kocsmában, és észrevétlenül letette az ablakdeszkára. De a lépcsőn meggondolta, és vissza akart fordulni. "Ejnye, már megint bolondot csináltam! Ezeknek ott van Szonya. Nekem meg kell a pénz!" De tudta, hogy vissza már nem veheti, és ha lehetne, akkor se tenné, hát csak legyintett, és hazament. "Szonyának szépítőszer is kell - folytatta keserű mosollyal, ahogy az utcán lépkedett. - Sokba kerül az a nagy tisztaság... Hm... és ha Szonyecska ma véletlenül üres kézzel jön haza? Hiszen a vadászszerencse változó, nem akad mindig rőtvad... Nem fizet az aranybánya... És akkor az én pénzem nélkül felfordulhatnak éhen... Hajhaj, Szonya... Ezek aztán jó kutat ástak maguknak, van honnan merítsenek. És merítenek is. Most már megszokták. Előbb jajgattak, aztán megszokták. Az ember, amilyen aljas, mindent megszokik."

Elgondolkozott.

- És ha ez hazugság? - fakadt ki önkéntelenül. - Ha nem igaz, hogy az ember aljas teremtmény, legalábbis nem az egész emberi nem? Akkor a többi mind előítélet, félelem szülte rémkép, nincsenek ilyen tilalmak. Ennek így kell lennie!

Másnap későn ébredt, nyugtalan és nem pihentető álom után. Keserű szájízzel, ingerülten, haragosan ébredt, és gyűlölettel nézte a szobáját. Szűk kis ketrec volt, hat lépés hosszú, és igazán siralmas; a sárgult, poros tapéta mindenütt leszakadozott a falról, és a mennyezet olyan alacsony volt, hogy magas termetű ember szinte félt felállni a szobában, azt hitte, beveri a fejét. A bútorzat méltó a szobához: három ócska, bicegő szék, a sarokban festett asztal, rajta néhány könyv és füzet, de vastagon lepve porral - már ez is elárulta, hogy régen nem forgatták őket -, és végül egy esetlen, nagy ottomán, amely majdnem az egész falat és a szoba fele szélességét elfoglalta. Valamikor kartonhuzatos volt, de most csak rongyok lógtak rajta. Ezen aludt Raszkolnyikov, akárhányszor csak úgy, amint volt, ruhástul, lepedő nélkül, a régi kopott diákköpönyegével takarózva, egyetlen kispárnán, amely alá begyűrte minden fehérneműjét, tisztát és viseltet vegyest, hogy magasítsa a feje alját.

A dívány előtt kisasztal állt.

Mélyebbre már nemigen juthatott, nagyobb piszokban nem élhetett volna, de mostani lelkiállapotában majdnem jólesett neki. Kerülte az embereket, visszahúzódott, mint a teknős a házába. Ha a szolgálót meglátta, akinek kötelessége volt takarítani nála, s olykor benézett hozzá - már rángatózott az arca, és felkavarodott az epéje. A mániákusok vannak így sokszor, akikben gyökeret vert egy kényszerképzet. Háziasszonya már két hete nem küldött neki ebédet; ezt mindeddig nem tette szóvá, noha éhezett. Nasztaszja, a szakácsné és a háziasszony egyetlen szolgálója nem is bánta, hogy a szobaúr ilyen kedvében van - egészen beszüntette a takarítást, talán ha egyszer egy héten eszébe jutott úgy-ahogy kisepergetni. Most éppen ő keltette fel.

- Kelj fel, te, meddig alszol? - kiáltotta a fülébe. - Mingyár tíz óra. Teát hoztam. Iszol egy csészével? Hisz mozogni se bírsz már az éhségtől!

A szobaúr kinyitotta szemét, összerezzent, és megismerte Nasztaszját.

- Tea? A háziasszony küldte? - kérdezte, és lassan, keserves ábrázattal felkönyökölt.

- A háziasszony! Majd éppen!

Elébe tette a másodszor felöntött teát a maga repedt kis kannájában, két darab sárga cukrot is adott hozzá.

- Te, Nasztaszja, fogd ezt - mondta a diák, zsebéből előkotorva pár darab rézpénzt (most is ruhástul aludt) -, hozz egy zsemlét nekem, meg a hentestől is hozhatnál egy kis kolbászt az olcsóból.

- Zsemlét, azt hozok mingyár, de kolbász helyett nem akarsz egy tányér káposztalevest? Jó még, tennapi. Félretettem neked az este, de nagyon későn jöttél. Jó kis leves.

Mikor a levest behozta, és Raszkolnyikov hozzálátott, melléje telepedett az ottománra, és megeredt a nyelve. Falusi lány volt, és nagyon beszédes.

- Tudod-e, hogy Praszkovja Pavlovna be akar panaszolni a rendőrségen?

A fiatalember komoran összevonta a szemöldökét.

- A rendőrségen? Mi baja velem?

- Hát amér nem fizetsz, és nem is takarodsz ki. Ez a baja. Nem nehéz kitalálni.

- A fenébe, még csak ez kellene - zsémbelt magában a diák, fogát csikorgatva. - Nem, ez most nem jókor jönne... Ostoba némber - mondta aztán hangosan. - Még ma bemegyek hozzá, beszélek vele.

- Ostoba, hát persze. Ő is az, meg én is. De hát te meg az okos fejeddel csak heversz itt, mint a zsák, nem látni a nagy tudományodat. Azt mondod, azelőtt leckét adtál, gyerekeknek. Hát most mért nem csinálsz valamit, mi?

- Csinálok én... - felelte kelletlenül és nyersen Raszkolnyikov.

- Aztán mit, te?

- Dolgozom...

- Mit dolgozol?

- Gondolkozom - válaszolta a fiatalember komolyan, és elhallgatott.

Nasztaszja jobbra-balra dőlt nevettében. Nevetős természetű volt, és ha rájött a kacagás, hangtalanul rázkódott, dülöngélt, amíg a gyomra is fel nem kavarodott.

- No és sok pénzt gondoltál ki már, mi? - kérdezte, mikor végre szóhoz jutott.

- Csizma nélkül nem mehetek tanítani. És különben is - köpök rá.

- Te csak ne köpj a kútba, hátha magad is abbul iszol.

- A gyerekekért kopejkákkal fizetnek. Mit csinálok pár kopejkával? - folytatta kelletlenül Raszkolnyikov, mintegy önnön gondolataira válaszolva.

- Mér, te? Neked mingyár egész vagyon kéne, mi?

A diák furcsa szemmel nézett rá.

- Igen, egész vagyon - vágta rá keményen, és megint elhallgatott.

- Lassabban, te, megijeszted az embert. Jaj, de csúnyán néztél! No... hozzam azt a zsemlét, vagy nem?

- Ahogy akarod.

- Ejnye! Majd elfeledtem. Levelet kaptál tennap, mikor nem voltál idehaza.

- Levelet! Én? Kitől?

- Hogy kitől, azt nem tudom. Három kopejkát adtam a postásnak a magamébul. Megadod?

- Hozd be, hozd már az isten szerelméért! - kiáltotta izgatottan a diák. - Uram, Teremtőm!

Egykettőre ott is volt a levél. Persze hogy az anyjától, a r.-i kormányzóságból. Elsápadt, mikor a kezébe vette. Régen nem kapott levelet, de most nemcsak ez, valami más is szorongatta a szívét.

- Eriggy ki, Nasztaszja, az istenért. Nesze, itt a három kopejkád, csak eriggy, de máris!

A levél remegett a kezében, nem akarta felbontani előtte: négyszemközt akart lenni az anyja levelével. Mihelyt Nasztaszja kiment, ajkához emelte, megcsókolta, aztán sokáig nézte az írást a borítékon, a jól ismert, drága, apró, dőlt betűket - az anyja tanította írni-olvasni egykor. Tétovázott, mint aki fél valamitől. Végre mégis felszakította a borítékot: hosszú levél volt, két nagy árkus papiros sűrűn teleírva apró betűkkel.

Édes Rogyám! - írja az anyja. - Két hosszú hónapja, hogy nem beszélgettem veled levélben, és ez nekem is nagyon fájt, sokszor egész éjjel gondolkodtam, nem tudtam elaludni. Remélem, nem haragszol rám, amiért akaratom ellen ilyen sokáig hallgattam. Tudod, mennyire szeretlek, Dunyának és nekem te vagy mindenünk, minden reménységünk, bizodalmunk. Ki sem mondhatom, mit jelentett nekem, amikor megtudtam, hogy már hónapokkal ezelőtt otthagytad az egyetemet pénztelenséged következtében, és hogy a tanítás és minden más kereseti forrásod megszűnt! De hogy segíthettelek volna az évi százhúsz rubel nyugdíjamból? A tizenöt rubelt, amit négy hónappal ezelőtt küldtem, mint te is tudod, a nyugdíjam terhére kölcsönözte az itteni kereskedő, Afanaszij Ivanovics Vahrusin. Jó ember, és apáddal is barátságban volt. De mivel felhatalmaztam, hogy ő vehesse át a nyugdíjamat, várnom kellett, amíg az adósság letörlesztődik, és ez csak most történt meg, úgyhogy mindeddig semmit se küldhettem. Most azonban, hála a jó Istennek, alighanem megint küldhetek majd, sőt általában elmondhatjuk, hogy ránk mosolygott a szerencse, éppen ezt akarom sietve közölni veled.

Említettem már, hogy Pjotr Petrovics Pétervárra készül. Fontos elintéznivalói vannak ott, ügyvédi irodát szándékozik nyitni a fővárosban. Régóta foglalkozik már különféle peres ügyekkel, panaszokkal, és éppen most, a napokban nyert meg egy nagyobb pert. Egy fontos ügye most került a Szenátus elé, már ezért is okvetlenül Pétervárott kell lennie. Így hát, drága fiam, neked is minden tekintetben hasznos lehet ez a kapcsolat. Dunyával már elgondoltuk, hogy rövid néhány nap múlva hozzáfoghatsz a pályád kiépítéséhez, és számíthatsz arra, hogy utad biztosítva van. Ó, ha álmunk teljesednék! Az, olyan nyereség lenne, hogy nem tekinthetjük másnak, csak a Mindenható különös kegyelmének. Dunya is folyvást erről álmodozik. Egy ízben megkockáztattuk, és szóba hoztuk ezt, de Pjotr Petrovics tartózkodóan nyilatkozott, olyasmit mondott, hogy titkárra természetesen szüksége lesz, és szívesebben fizet rokonnak, mint idegennek, ha ez be tudja tölteni tisztét (még hogy te ne tudnád betölteni!), de ugyanakkor kétségesnek látta, hogy egyetemi elfoglaltságod mellett az irodai munkára elég időd jusson. Akkor nem is beszéltünk erről többet, de Dunyecska egyébre se gondol azóta. Néhány napja lázasan szövi a terveket, azt is kitervelte már, hogy később Pjotr Petrovics munkatársa, sőt az iroda társtulajdonosa is lehetsz. Együtt viszitek a nagy pereket, annál inkább, mert hiszen te magad is a jogi fakultást végzed. Én, Rogyám, egyetértek vele, osztozom terveiben, bizakodásában, mert igen nagy valószínűséget látok bennük. Ha Pjotr Petrovics egyelőre tartózkodóan viselkedik is, ami érthető (hiszen még nem ismer téged), Dunya szentül hiszi, hogy ő jó hatással lesz jövendőbeli férjére, és sikerül mindent elérnie nála, igen, ezt szentül hiszi. Távolabbi terveinkről persze óvakodtunk eddig említést tenni, kivált arról, hogy idővel esetleg társa lehetsz. Amilyen gyakorlati ember, talán nagyon is ridegen fogadná, haszontalan álmodozásnak vélné terveinket. Reméljük azt is, hogy az ő jóvoltából pénzzel is támogathatunk majd, amíg az egyetemen vagy, de persze ezt a világért se mondtuk neki, egy árva szóval sem. Először is azért, mert hiszen az ilyesmi később úgyis kialakul, ő maga fogja felajánlani, anélkül hogy kérnénk (szép is volna, ha ennyit se tenne meg Dunyecskának), de meg te úgyis hamarosan a jobb keze leszel az irodában, és akkor nem jótéteményképpen kapod a támogatást, hanem megérdemelt fizetésképpen. Dunyecska így gondolta ki, és én helyeslem. Másodszor pedig azért nem szóltunk, mert sokkal, de sokkal jobban szeretném, ha egyenrangú félként állnál vele szemben most, amikor majd először találkoztok. Mikor Dunya egyszer elragadtatással beszélt rólad, megjegyezte, hogy az ember senkiről nem ítélhet, amíg saját szemével és lehetőleg közelről meg nem nézte, és fenntartja magának a jogot, hogy akkor formáljon majd véleményt rólad, ha már találkozott veled. És mondok valamit, drága egyetlen Rogyám, most, hogy kicsit fontolgattam a dolgot, azt hiszem (és egyáltalában nem Pjotr Petrovics miatt, inkább azért, mert én már egy kicsit öregasszonyosan bogaras vagyok), azt hiszem, jobb lesz, ha az esküvőjük után is megmaradok külön a magaméban, mint ahogyan eddig voltam, és nem költözöm hozzájuk. Lesz olyan nagylelkű és jóérzésű, ebben nem kételkedem, hogy meghív majd, felajánlja házát, hogy ne kelljen elszakadnom a leányomtól, és eddig csak azért nem szólt erről, mert magától értetődik, de akkor se fogadom el. Sokszor láttam az életben, hogy a vő nemigen szíveli az anyóst, és én nemcsak hogy senkinek sem szeretnék terhére lenni, de szívesebben élek így, függetlenül, amíg kenyerem és két ilyen gyermekem van, mint te és Dunyecska. Ha lehet, a közeletekben szeretnék majd lakni, mert - a legjobb hírt a végére hagytam, látod - tudd meg, édes Rogyám, hogy alighanem hamarosan találkozunk mi hárman, megölelhetjük egymást végre, háromévi távollét után. Majdnem bizonyos már, hogy Pétervárra utazunk Dunyával, még nem tudom, mikor, de igen-igen hamar, talán már egy hét múlva. Attól függ, hogyan intézkedik Pjotr Petrovics; mihelyt körülnézett Pétervárott, értesít bennünket. Bizonyos okokból szeretné mentül hamarabb megtartani az esküvőt, sőt, ha lehet, még a böjt előtt, de ha ez mégsem sikerülne, úgy mindjárt Nagyboldogasszony után. Ó, micsoda boldogság lesz, ha megint szívemre ölelhetlek! Dunya lázas az örömtől, hogy viszontláthat, és egyszer tréfából azt mondta, hogy már ezért az egyért érdemes feleségül mennie Pjotr Petrovicshoz. Angyal! Most nem akar írni neked, csak általam üzen, olyan sok beszélnivalója van veled, azt mondja, hogy képtelen tollat fogni, pár sorban semmit se írhatna meg, csak felizgatná magát. Forrón ölel, és számtalan csókot küld.

Habár a közeli napokban személyesen találkozunk, mégis küldök neked valami kis pénzt, amennyit csak lehet. Mindenki tudja már, hogy Dunyecska feleségül megy Pjotr Petrovicshoz, és ez hirtelen megszilárdította a hitelemet, bizonyosra veszem, hogy Afanaszij Ivanovics ezúttal hetvenöt rubelt is hajlandó lesz kölcsönözni a nyugdíjamra, úgyhogy huszonötöt, sőt talán harmincat is küldhetek neked. Szívesen küldenék többet, de félek, sok kiadásunk lesz, annak ellenére, hogy Pjotr Petrovics szíves volt utazási költségeink egy részét magára vállalni, elsősorban a poggyászunkat és a nagy útikoffert saját költségén szállíttatja Pétervárra (úgy tudom, van valami ismerőse). Mégis számítanunk kell valamit az útra is, no meg ott sem lehetünk egyetlen kopejka nélkül, legalábbis az első napokban nem. Dunyával pontosan kiszámítottunk már mindent, és kiderült, hogy az út nem kerül sokba. Az állomásig mindössze kilencven verszta, meg is állapodtunk már egy ismerős fuvarossal, minden eshetőségre számítva, a vasúton aztán már szépen eldöcögünk harmadik osztályon, úgyhogy talán nem is huszonöt, hanem harminc rubelt sikerül küldenem. No de most már elég lesz, két árkust teleírtam, helyem sincs már. Egész hosszú história, de hát annyi esemény zsúfolódott össze! Ölellek, édes fiam, a közeli viszontlátásig, és megáldalak anyai áldásommal. Szeresd Dunyát, a húgodat, mint ahogyan ő szeret téged, és gondolj arra, hogy végtelenül szeret, jobban, mint önnönmagát. Dunya igazi angyal, és te vagy mindenünk, fiam, minden reménységünk, bizodalmunk. Csak te légy boldog, akkor mi is boldogok leszünk. Imádkozol-e még Istenhez, Rogyám, úgy, mint régen, és hiszel-e Teremtőnk és Megváltónk kegyelmében? Szívem mélyén féltelek, nem férkőzött-e hozzád ez az új divatú hitetlenség? Ha így volna, imádkozom érted. Emlékszel-e arra, amikor kicsi gyerekkorodban, még apád életében, mellettem térdelve gügyögted mindig a kis imádságodat? Milyen boldogok voltunk mind a ketten! Isten veled, vagyis inkább: a viszontlátásra! Ölellek forró szeretettel, és számtalanszor csókollak

Attól kezdve, hogy a diák a levelet olvasni kezdte, szinte folyvást könnyezett, de mikor a végére ért, sápadt volt, arca eltorzult, és görcsösen rángatózott, és szája körül epés, gonosz mosoly kígyózott. Fejét a hitvány, gyűrött kispárnára hajtotta, és gondolkozott, sokáig gondolkozott. Szíve vadul vert, vadul kavarogtak a gondolatai. Végül már szinte fuldokolt a szűk sárga szobában, amely inkább szekrény vagy láda lehetett volna. Tágasabb tér kellett szemének és gondolatainak. Fogta a kalapját, és kiment, de most nem vigyázott a lépcsőn, hogy senki meg ne lássa, megfeledkezett erről is. A V... sugárúton át a Vasziljevszkij-szigetre sietett, mintha sürgős dolga volna ott, de mint rendesen, nem látott, nem hallott, suttogott, sőt hangosan beszélt magában, amit a járókelők nagyon furcsállottak. Sokan részegnek nézték.

Az anyja levele nagyon bántotta, de a fő kérdést, a lényeget illetően egy pillanatig sem ingadozott, már olvasás közben sem. A dolgot érdemben eldöntötte, éspedig véglegesen. "Ebből a házasságból semmi se lesz, amíg én élek. Luzsin úr menjen a pokolba!"

"Mert hiszen világos minden - mormogta magában kaján mosollyal, előre élvezve elhatározása sikerét. - Nem, mamácskám, nem, Dunyecskám, engem rá nem szedtek! És még mentegetőznek, amiért nem kérdeztek meg, nélkülem döntenek! No persze! Azt hiszik, most már nem lehet felborítani az egészet! Majd meglátjuk, lehet-e, nem-e. A kifogás remek. »Ez a Pjotr Petrovics, kérem, olyan elfoglalt ember, de olyan elfoglalt, hogy a házasságba is váltott lovakon robog, még szép, hogy nem vasúton!« Nem, Dunyecskám, tudom én, látom én, mi az a sok beszélnivalód velem, azt is tudom, miről töprengtél akkor egész éjjel, fel-alá járkálva, és miért imádkoztál a kazanyi Istenanyához, aki ott áll a mamácska hálószobájában. A Golgotára nehéz az út. Hm... eszerint hát ön, Avdotya Romanovna, visszavonhatatlanul elhatározta, hogy feleségül megy az igen elfoglalt és tevékeny úriemberhez, aki máris vagyonos (máris - ugye, így jobban hangzik, tetszetősebb?), két hivatalt visel, osztja legifjabb nemzedékünk nézeteit, ahogyan anyánk írja, és »úgy látszik, jó ember«, mint kegyed maga megjegyzi. Ez az »úgy látszik« óriási! És ez a Dunyecska ezért a »látszik«-ért feleségül megy hozzá! Óriási! Óriási!

...És kíváncsi vagyok, mért emlegette mamácska ezt a »legifjabb nemzedékünk«-et? Egyszerűen csak jellemezni akarta vele a személyiséget, vagy távolabbi célja is volt: hogy rokonszenvet ébresszen bennem Luzsin úr iránt? Ó, a ravaszok! És még egy körülményt érdekes volna kideríteni: hogy mennyit árultak el őszintén egymásnak azon a napon, azon az estén és azóta, egész idő alatt? Elhangzottak-e maguk a szavak nyíltan, vagy mind a kettő belátta, hogy a másik ugyanazt érzi és gondolja, tehát fölösleges mindent néven nevezni, haszontalanul kifecsegni. Alighanem inkább így lehetett, a levélből is látni: Luzsin urat mamácska is egy kicsit tapintatlannak érezte, és amilyen naiv ez a mamácska, nem átallotta Dunyának megsúgni aggodalmait. Az, persze, megharagudott, és »ingerülten felelt«. Hát hogyne! Kit ne fogna el a méreg? Mikor naiv megjegyzések nélkül is nyilvánvaló a dolog, és ha már elhatározták, hát kár minden szóért. No és ezt minek írja: »Szeresd Dunyát, Rogya, mert ő jobban szeret téged, mint önnönmagát...« Vajon nem bántja titokban a lelkiismeret, amiért a lányát kész feláldozni a fiáért? »Te vagy a bizodalmunk, te vagy a mindenünk!« Ó, mamácskám!" A harag mind erősebben forrt benne; ha most véletlenül elébe kerül Luzsin úr, talán meg is öli.

"Hm... Jól mondod - folytatta, a fejében kavargó gondolatokat követve -, jól mondod: »Ha egy embert meg akarunk ismerni, fokonként, óvatosan kell közelednünk hozzá.« De Luzsin úr egyszerű eset. Mindenekelőtt: »gyakorlati, és úgy látszik, jó ember«. Vagy talán kicsiség, hogy a poggyászt magára vállalta, és a nagy útikoffert a saját költségén szállíttatja Pétervárra? No, lám. Hogyne volna jó? Ők ketten meg, a menyasszony az anyjával, egy kis muzsikot fogadnak, gyékénnyel takart szekéren utaznak (tudom, milyen, én is úgy utaztam!). Semmiség, mindössze kilencven verszta, »aztán már szépen eldöcögünk harmadik osztályon«, igen, ezerversztányi úton. Nagyon helyes: addig nyújtózzál, ameddig a takaród ér... No de ön, Luzsin úr? Nézzük csak: hiszen az ön menyasszonyáról van szó. Tudnia kell, lehetetlen nem tudnia, hogy anyám a nyugdíjára veszi fel az útiköltséget! Értem: társas üzlet, egyenlő haszonra, egyenlő betétekre alapított kereskedelmi vállalkozás, tehát a költségeket is megfelezik: a sót-kenyeret közösen, a dohányt külön, mint mondják. De még akkor is egy kicsit csalt a praktikus úriember: a poggyász olcsóbb, mint az ő utazásuk, ha ugyan nem egészen ingyen megy. És ők ketten ezt ne látnák? Lehetséges? Vagy csak nem akarják meglátni? Mert hiszen elégedettek. Ennyivel is megelégszenek! Hátha még arra gondol az ember, hogy ez csak a virág, a gyümölcs eztán érik majd! Mert mi a legfontosabb? Nem a fukarság, a garasoskodás a fontos, hanem a hang! Hisz ez a jövő házaséletük hangja, ez prófécia! No és mamácska mért szórja így a pénzt? Mit csinál majd Pétervárott a három ezüstrubeljével vagy a két »bankócskájával«, ahogy az a... vénasszony mondja... Hm... És miből akar élni majd azután a fővárosban? Hiszen annyit már bizonyos jelekből nyilván megsejtett, hogy Dunyával nem lakhat együtt az esküvő után, még az első hónapokban sem. Luzsin úr, a kedves ember alighanem elejtett egy szót, értésére adta, bár anyácskám kézzel-lábbal tiltakozik ez ellen. »Én nem fogadom el!« Kiben bízik hát, mire számít? Talán a százhúsz rubeles nyugdíjára, amiből Afanaszij Ivanovics még levonja az adósságot. Vagy meleg kendőcskéket kötöget majd, és kézelőket hímez, amíg öreg szemét egészen elrontja? Hisz a kendőcskék legföljebb évi húsz rubellel növelik a százhúszat, ezt tudom. Így hát mégiscsak Luzsin úr nemes érzelmeiben bízik. »Ő maga fogja felajánlani, meghív a házába bizonnyal.« Azt ugyan lesheted! Így vannak ezek a schilleri széplelkek mindig: utolsó pillanatig pávatollakkal ékesítik az embereket, utolsó pillanatig jóra számítanak és nem rosszra, és noha titokban sejtik, hogy az érem a másik oldalára fordul, ezt a világért ki nem mondják, erre még gondolni sem akarnak, kézzel-lábbal tiltakoznak az igazság ellen, egészen addig a pillanatig, amíg a felékesített ember saját kezűleg fricskát nem ad nekik. Kíváncsi vagyok, van-e Luzsin úrnak rendjele? Fogadok, hogy az Anna-rend ott fityeg a gomblyukában, és ki is tűzi, mikor a kereskedőinél, vállalkozóinál ebédel. Talán az esküvőjén is feltűzi majd! Eh, vigye el az ördög.

...No jó, anyám már csak ilyen, isten neki, de hát Dunya? Igen, kedves Dunyecska, kegyedet ismerem! Hiszen a huszadik évében járt már, amikor utoljára együtt voltunk: természetét tisztán láttam. Anyánk mondja a levelében, hogy »Dunyecska sokat elvisel«. Lám, ezt én is tudtam. Már két és fél évvel ezelőtt tudtam ezt kegyedről, és két és fél év óta gondolkodom erről, éppen erről, hogy »Dunyecska sokat elvisel«. Igen, ha Szvidrigajlov urat elviselte, mindazzal, ami vele jár, hát csakugyan sokat bír. És most nyilván azt sütötték ki anyámmal, hogy el lehet viselni Luzsin urat is, akinek megvan a maga elmélete a szegény sorsból kiemelt feleségek előnyeiről és a jótékonyságot gyakorló férjekről, sőt mi több, ezt az elméletet úgyszólván már az első találkozáskor kifejti. No jó, mondjuk, hogy »elszólta magát«, bár praktikus ember (és így valószínűleg egyáltalában nem elszólás volt, hanem éppen ellenkezőleg, le akarta szegezni ezt), de hát Dunya, Dunya? Hisz ő jól látja, milyen ember, és tudja, hogy együtt kell majd élnie vele! És Dunya inkább elélne száraz fekete kenyéren és vízen, semhogy a lelkét eladja, semhogy erkölcsi szabadságát eladja a jólétért, egész Schleswig-Holsteinért sem tenné ezt, nemhogy Luzsin úrért! Nem, Dunya nem ilyen, nem ilyennek ismertem, és nem változhatott meg azóta sem!... Hát igen, nehéz a Szvidrigajlovokat elviselni, nehéz évi kétszázért nevelősködni és hányódni kormányzóságról kormányzóságra egy életen át, de én mégis bizonyosan tudom, hogy a húgom inkább elmenne négerek közé egy ültetvényeshez, vagy Lettországba béresnek egy balti némethez, mintsem hogy bemocskolja magát lelkileg és erkölcsileg, olyan emberhez kösse az életét mindörökre, akit nem becsül, akihez semmi köze - csak a maga hasznáért! Még ha színaranyból volna is Luzsin úr, vagy hibátlan gyémántból, akkor se lenne a Luzsin úr törvényes ágyasa! De hát mért teszi mégis? Hol rejlik a ravaszság? Mi a titok nyitja? Világos: a maga kedvéért, a maga kényelméért, de még ha a halálból menekülhetne is ezen az áron - nem tenné. Viszont másért igenis, megteszi! Egy kedves, egy rajongva szeretett emberért eladja magát! Lám, ennyi az egész ravaszság! A testvéréért, anyjáért eladja magát, mindent kész odaadni! Igen, ha erről van szó, még erkölcsi tisztaságunkat is eladjuk, szabadságunkat, nyugalmunkat, lelkiismeretünket is zsibvásárra dobjuk. Vesszen az egész élet! Csak ő, az imádott lény boldog legyen! Sőt, mi több, kidolgozzuk a magunk kazuisztikáját, követjük a jezsuita példát, és ideg-óráig meg is nyugtatjuk magunkat, elhisszük, hogy így kellett cselekednünk. Igen, kellett, a jó cél érdekében. Ilyenek vagyunk bizony, és így minden világos, mint a nap. Világos, hogy aki itt szóban forog, a fő személy, senki más, mint Rogyion Romanovics Raszkolnyikov. Hát hogyne, mikor így megalapozhatjuk a szerencséjét, megtarthatjuk az egyetemen, társtulajdonossá tehetjük az ügyvédi irodában, egész jövőjét biztosíthatjuk, sőt, később vagyont is szerezhet, tekintélyes, köztiszteletben álló férfiú lehet belőle, ki tudja, talán nagy emberként végzi életét! No és az anya? Ó, hiszen Rogyáról van szó, az ő drága, egyetlen Rogyájáról, elsőszülöttjéről! Hogyne áldozna fel egy ilyen fiúért akár egy ilyen lányt is! Ó, ti drága, igazságtalan szívek! Igen: akkor még a Szonyák sorsa sem riaszt vissza, még az sem! Ó, Szonyecska, Szonyecska Marmeladova, te, örök Szonyecska, aki voltál és leszel, míg a világ világ! De vajon felmértétek-e az áldozatot, felmértétek-e igazán? Igen? És győzitek majd erővel? Meglesz-e a haszna? Van-e értelme? És tudja-e kegyed, Dunyecska, hogy a Szonyák sorsa semmivel se rosszabb a Luzsinnék sorsánál? »Szerelemről, persze, nincs szó« - írja mamácska. De mi történik akkor, ha nemcsak szerelem, de becsülés sincsen, sőt, éppen ellenkezőleg, irtózás van, és megvetés és utálat? Nem oda jutunk-e majd, hogy »neki is vigyáznia kell a tisztaságra«? Nem így van? Megérti ezt, megérti, mit jelent ez a tisztaság? Megérti, mondja, hogy a Luzsinnék tisztasága pontosan ugyanaz, mint a Szonyecskáké, sőt talán még rosszabb, még aljasabb és undorítóbb, mert hiszen kegyed, Dunyecska, mégis bizonyos jólétre számít, míg ott a puszta éhhalálról van szó. »Sokba, igen sokba kerül ez a nagy tisztaság«, Dunyecska! És ha mégse győzi majd erővel? Jön a megbánás, a keserűség, ó, de milyen! A fájdalom és az átok, könnyek, ó, mennyi könny, és titokban, mert hiszen kegyed nem Marfa Petrovna, igaz? És mi lesz akkor anyánkkal? Hiszen már most is nyugtalankodik, gyötrődik, hát még ha tisztán lát majd mindent! És mi lesz velem? Kinek néz engem, mondja? Nem kell az áldozat, Dunyecskám, anyácskám! Nem is lesz belőle semmi, amíg én élek! Olyan nincs! Nem fogadom el!"

Hirtelen felocsúdott és megállt.

"Nem lesz belőle semmi? De mit akarsz csinálni, hogy akadályozod meg? Talán megtiltod? Mi jogon? Mit ígérhetsz nekik a magad nevében, ami erre feljogosít? Hogy nekik szenteled egész életedet, egész jövődet, majd ha elvégezted az egyetemet, és állást kaptál? Ezt már hallottuk elégszer, ám vajon lesz-e belőle valaha is valami? De most? Mert most kell tenni valamit, nem érted? És mi az, amit most csinálsz? Kifosztod őket. Hiszen azt a pénzt a százrubeles nyugdíjra veszik fel, meg a Szvidrigajlov urakra! Te talán megvéded őket a Szvidrigajlovoktól és Vahrusinoktól, te jövendő milliomos, te Zeusz isten, aki sorsukat intézni kívánod? Majd tíz év múlva? Szép, de tíz év alatt anyánk belevakul a sálkötésbe meg a sírásba, elsorvad a koplalásban. És a húgod? Próbáld csak elképzelni, mi lesz a húgodból tíz év múlva, vagy már ebben a tíz évben! Nos? Kitaláltad?"

Ilyen kérdésekkel kínozta, zaklatta magamagát, és még élvezte is a kínt. Egyébként a kérdések nem voltak újak, nem váratlanul jöttek, régi, igen-igen régi fájó kérdések voltak. Régóta marták, emésztették a szívét. Amióta megszületett benne ez a mostani búskomor fájdalom, és nőtt, halmozódott, míg aztán összesűrűsödött, és megérlelte a szörnyű, képtelen, félelmes kérdést, amely azóta szívét és agyát gyötri, és sürgős megoldást követel. Az anyja levele úgy érte most, mint a villámcsapás. Világos: tovább nem lehet csak bánkódni, tétlenül szenvedni, és újra meg újra megállapítani, hogy a kérdések megoldhatatlanok! Okvetlenül cselekedni kell, mégpedig rögtön, máris. El kell határozni valamit, akármi legyen is az, vagy...

- Vagy lemondani az életről végképpen! - kiáltott szinte őrjöngve. - Engedelmesen vállalni a sorsomat, így, amint van, egyszer s mindenkorra elfojtani magamban mindent, lemondani a jogomról, hogy cselekedjem, éljek, szeressek!

"Megérti, uram, megérti, mit jelent az, ha valakinek már nincs hová mennie? - villant eszébe a Marmeladov tegnapi kérdése. - Mert hiszen mindenkinek kell hogy legalább egy utolsó menedéke legyen!"

Megremegett. Egy gondolat futott át az agyán, ugyancsak tegnapi. És nem azért remegett, mert a gondolat feltámadt benne, hiszen tudta, megérezte, hogy jön, várta is. Csakhogy ez most nem a tegnapi gondolat volt. Hiszen egy hónappal ezelőtt és még tegnap is - álom volt, most meg... most egyszerre nem álom többé, új és félelmesen idegen formában áll előtte... Ezt átlátta most egy szempillantás alatt, és... mintha főbe kólintották volna, elfeketedett előtte a világ.

Gyorsan, kutatva körülpillantott. Szeretett volna leülni, és padot keresett. Ekkor már a K... fasorban járt. Látott is egy padot vagy száz lépésre, és sietett, ahogy bírt, de útközben egy kis kalandja támadt, és néhány percig minden figyelmét lekötötte.

Míg a padot kereste szemével, meglátott egy női alakot, vagy húsz lépésre maga előtt. Előbb nem törődött vele, mint ahogyan addig se figyelt a körülötte felbukkanó dolgokra. Sokszor megtörtént vele már, hogy egyszer csak hazaért, és nem tudta, milyen úton jött, megszokta, hogy az utcán csak megy, és nem lát. De ez a nő annyira különös volt, hogy mindjárt szemébe tűnt, és mindinkább megragadta a figyelmét. Eleinte akaratlanul, szinte bosszankodva nézte, de aztán mind erősebben figyelte.

Mindenáron meg akarta érteni, hogy mi az, ami annyira feltűnő ezen a női alakon. Először is nyilván leány, mégpedig egészen fiatal lányka, és hajadonfőtt jár ebben a hőségben, napernyő nélkül, kesztyű nélkül, és a karját valahogy komikusan lóbálja. Vékony ruhácska van rajta, divatos selyemanyagból, de az is milyen furcsa: éppen hogy összegombolva, és hátul derékban, a szoknya kezdeténél szakadt is, egy darab kihasadt és fityeg. A csupasz nyakába vetett sálkendő is furcsán, ziláltan meredezik rajta. Ráadásul bizonytalanul is lépked, botladozik, sőt erre-arra dülöngél. Most már kíváncsian arra fordult. Egyszerre értek a padhoz, és a lány nyomban lerogyott a pad sarkába, fejét a támlára hajtotta, s szemét halálos fáradtan lehunyta. Most, hogy jobban megnézte, rögtön látta, hogy teljesen részeg. Meglepő és megdöbbentően furcsa jelenség volt. Már-már azt hitte, mégis tévedett. Nézte: az arcocskája egészen fiatal, tizenhat éves lehet, talán csak tizenöt, halványszőke, szép kicsi lányka, de most csak úgy ég az a kis arca, és mintha puffadt volna. Meg nincs is egészen eszén. Lábát keresztbe veti, és sokkal többet mutat belőle, mint illenék, általában sok mindenből látni: nem tudja, hogy az utcán van.

Raszkolnyikov nem ült le melléje, otthagyni sem akarta, hát csak állt előtte, értetlenül. Ez a fasor többnyire néptelen volt, ilyenkor meg, a délután két órai hőségben jóformán egy lélek se járt arra. De most mégis megállt egy úriember az út szélén, oldalvást, vagy tizenöt lépésre, nyilván az is oda akart jönni a lányhoz, valami célból. Bizonyosan az is meglátta messziről, és követte idáig, de Raszkolnyikov most megzavarta. Bosszúsan méregette is, bár azért ügyelt, hogy őt észre ne vegye, és türelmetlenül várta, mit akar: harminc év körüli, zömök, testes úriember volt, pirospozsgás, rózsás ajka felett kicsi bajusz, öltözéke igen elegáns. Raszkolnyikovot elöntötte a méreg, mindenáron meg akarta bántani a kövér piperkőcöt. Egy pillanatra magára hagyta a lányt, és odament hozzá.

- Hé, Szvidrigajlov! Mit akar itt? - kiáltott rá ökölbe szorult kézzel, dühtől habzó szájjal.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte szigorúan a gavallér gőgös megvetéssel, szemöldökét összerántva.

- Azt, hogy hordja el magát!

- Hogy merészelsz, te csirkefogó... - és megemelte a sétabotját.

Raszkolnyikov neki akart esni ököllel, eszébe sem jutott, hogy a testes úr két hozzá hasonlóval is megbirkózhat, de ebben a pillanatban hátulról keményen megragadták: a rendőr közéjük állt.

- Hagyják abba az urak, csak nem állnak ide verekedni a nyílt utcán! Ki maga, és mit akar? - kérdezte szigorúan a diák rongyait méregetve.

Az figyelmesen megnézte: becsületes katonaképe volt, őszes bajusza, pofaszakálla és értelmes pillantása.

- Éppen maga kell nekem - felelte hangosan, és karon fogta. - Volt egyetemi hallgató vagyok, Raszkolnyikov a nevem... Ezt önnek is jó lesz tudni - fordult az úriemberhez. - Jöjjön, őrmester úr, mutatok valamit...

És magával húzta a padhoz.

- Nézze, holtrészeg! Itt jött a bulváron most az előbb, tudja isten, kiféle, de aligha hivatásos. Sokkal valószínűbb, hogy leitatták, és elcsalták valahová... most először, érti? Aztán kitették az utcára, így! Nézze meg: a ruhája is szakadt, és hogy áll rajta! Ráadták, nem maga öltözött fel, és ügyetlen kezek adták rá, férfikezek, látni. És most nézze ott azt a gavallért, majdnem összeverekedtem vele, nem ismerem, most látom először, de nyilván ő is meglátta az úton ezt a részeg, bódult kislányt, és mindenáron ide szeretne most jönni, fel akarja csípni így, félig eszméletlenül, és elcipelni valahová... Így van, higgye el, nem tévedek. Jól láttam, hogy figyelte és követte, csak én most megzavartam, azóta ott vár, alig várja, hogy elkotródjam. Figyelje csak: továbbmegy, de újra megáll, cigarettát sodor... Hogy mentsük meg tőle? Hogy juttassuk haza ezt a kislányt? Eszeljen ki valamit.

A rendőr egy szempillantás alatt felfogta a dolgot, és gondolkodott. A testes úrról most már eleget tudott, de a lány? Lehajolt hozzá, és jobban megnézte. Őszinte részvét látszott az arcán.

- Ejnye, be kár érte - mormogta fejét csóválva. - Jóformán gyerek még. Elcsalták, úgy is van. Kisasszony, ide hallgasson - szólogatta -, hol tetszik lakni? - A lány kinyitotta bágyadt, zavaros szemét, bambán nézett rá, és védekezve emelte fel a karját.

- Tudja, mit? - Várjon csak. - Raszkolnyikov a zsebében kotorászott, és talált húsz kopejkát. - Fogja ezt, és hozzon egy kocsit, szállítsa haza a lakására. Csak a címet kell megtudni tőle.

- Kisasszony, no, kisasszonyka! - kezdte újra a rendőr, mikor a pénzt elvette. - Kocsit hozok, és hazaviszem. Hová parancsolja? No? Hol tetszik lakni?

- Pfuj... nem hagynak békén - mormogta a lány, és megint felemelte a karját.

- Ej, ej, ez már nem szép! Szégyen, nagy szégyen, kisasszonyka! - és megint a fejét csóválta, restelkedve, sajnálkozva és méltatlankodva.

- Nehéz dolog! - fordult most újra a diákhoz, és végignézett rajta. Azzal se tudta, hányadán van: ilyen rongyos, és még ő adakozik!

- Hol akadt rá? Messze ide? - kérdezte.

- Mondom: előttem ment és tántorgott, itt láttam meg, a fasorban. És ahogy ideért, már lerogyott a padra.

- Ej, ej, ez a mai világ... szégyen, gyalázat! Ilyen kis csitri, és már részeg! Istenem, uram! Elcsalták, jól mondja. A ruhája is milyen szakadt, ni... hajhaj, ezek a mai erkölcsök... Pedig úgy nézem, jó családból való, amolyan szegény úrilányka. Sokat látok ilyet manapság. És milyen finom kis arca van... Akár egy kisasszonyka... - Megint lehajolt hozzá.

Talán neki is ilyen leánykái növekednek otthon, ilyen "finom arcúak", akár a kisasszonykák, és utánozzák az úrinép szokásait és minden divathóbortját.

- Csak az a gazember meg ne kapja, ez a fontos! - hajtogatta Raszkolnyikov. - Nehogy még ő is megcsúfolja! Messziről látni, mi a szándéka! Pfuj, a bitang! Nem hordja el magát.

Hangosan szidta, és rá is mutatott. A ficsúr meghallotta, rá is akart förmedni megint, de később mást gondolt, és beérte egy megvető pillantással. Aztán lassan elindult, vagy tíz lépést ment, de újra megállt.

- Nem adjuk oda ennek - felelte az őrmester, és gondolkozott. - Csak szíveskedjék maga megmondani, hová vigyem, mert így... Kisasszony, no, kisasszonyka! - És megint lehajolt a lányhoz.

Az hirtelen nagyra nyitotta a szemét, figyelmesen megnézte, és mintha olyasmit értett volna ki a szavából, felállt, és elindult visszafelé, amerről jött. - Pfuj, gyalázatosak, nem hagynak békén... - motyogta, és hessegetett is valakit. Gyorsan lépkedett, de éppen olyan bizonytalanul, mint előbb. A ficsúr követte a fasor túlsó oldalán, és nem vette le róla a szemét.

- Ne féljen, uram, nem adjuk oda ennek! - jelentette ki a nagybajuszos, és utánuk indult. - Ó, ezek a mai erkölcsök! - mondta újra hangosan, mélyet sóhajtva.

Raszkolnyikovba ebben a pillanatban mintha belemart volna valami: minden megváltozott benne.

- Megálljon, hé! - kiáltott a rendőr után. Az hátranézett. - Hagyja őket! Mit akar tőlük? Hagyja békén, legyen meg az öröme! (És a ficsúrra mutatott.) Mit törődik velük?

Az őrmester nem értette, rábámult, ő meg elnevette magát.

- Eh! - legyintett a rendőr, és továbbment, a ficsúr meg a lány után, nyilván bolondnak nézte a diákot, vagy annál is rosszabbnak.

"A húsz kopejkámat meg elvitte - dünnyögött Raszkolnyikov, mikor magára maradt. - Sebaj! Attól is kap majd valamit, odaengedi neki a lányt, és ezzel vége... Minek is avatkoztam bele? Hát az én dolgom segíteni rajta? Hát jogom van segíteni rajta? Falják fel egymást elevenen, bánom is én. És hogy mertem odaadni a húsz kopejkát? Az enyém volt talán?"

Fura szavai ellenére, nagyon nehéz volt a lelke. Leült az üres padra, gondolatai összekuszálódtak... Általában nehezére esett most akármire is gondolni. Szeretett volna mély álomba merülni, megfeledkezni mindenről, aztán felébredni, és elölről kezdeni az életet.

- Szegény lány - mormogta az üres padszegletet nézve -, hogy sír majd, ha felocsúdik. Az anyja megtud mindent... előbb megveri, aztán üti-veri, és talán elzavarja, szégyenszemre, a háztól... De ha nem is zavarják el, a Darja Francovnák akkor is kiszaglásszák, és az én leánykám szépen elkezdi, ma ide szökik, holnap oda... aztán jön a kórház (akik így otthon laknak a tisztes szülői házban, és titkon szökdösnek el hazulról, egykettőre kórházba kerülnek), no és aztán? Aztán megint a kórház... ital, kocsmák... és újra a kórház... Két-három év múlva nyomorék. Ilyen élet mellett sok, ha tizennyolcadik, tizenkilencedik évéig húzza... Tán nem eleget láttam ilyet? És hogy juttatják idáig őket? Hát így, mint ezt, mindig így... Pfuj. No de sebaj, így van rendjén, azt mondják, évente ennyi meg ennyi százalék csak menjen a pokolba, vagy akárhová, így van jól. Ezzel könnyítenek a többin. "Százalék" - igazán remekül kitalálták ezeket a szócskákat: milyen megnyugtatóak, tudományosak. Csak kimondjuk a szót: "százalék", és rendben van minden. Persze, ha más szóval mondanánk, hát... esetleg nyugtalanítóbb volna a dolog... No és ha egyszer Dunyecska is beleesik a százalékba? Egyik vagy másik százalékba?

"De hová megyek én most? - villant eszébe hirtelen. - Furcsa. Hiszen valahová indultam. Mikor a levelet végigolvastam, mindjárt elindultam... A Vasziljevszkij-szigetre, Razumihinhez, igen, most már emlékszem. De mért megyek oda? Hogy jutott eszembe éppen most Razumihinhez menni. Igazán furcsa."

Csodálkozott magamagán. Razumihin egyetemi diáktársa volt. Elég különös, de jóformán senkivel se barátkozott össze az egyetemen, idegenkedett a társaitól, egyikhez sem járt, és azt se szerette, ha őhozzá jönnek. Így aztán, persze, hamarosan el is távolodtak tőle. Összejöveteleikre, megbeszéléseikre, mulatságaikra nem ment el, semmiben sem vett részt. Erősen dolgozott, nem kímélte magát, és ezért megbecsülték, de szeretni senki se szerette. Nagyon szegény volt, és valahogy gőgösen büszke, zárkózott: mint akinek valami titka van. Sokan úgy érezték, hogy gyerekszámba veszi valamennyiüket, lenézi őket, mintha felettük állana érettség, tudás és gondolkodás tekintetében, kicsinyli mindazt, ami őket érdekli, amiben ők hisznek. Razumihinnel mégis összemelegedtek, vagy ha azt talán nem is, de vele mégis nyíltabb, közlékenyebb volt. Igaz, hogy Razumihinnel nem is lehetett másképpen senki. Hallatlanul vidám, közlékeny fiú volt és az együgyűségig jó. Ámbár együgyűsége mögött mélység és méltóság rejtőzött. Társai közül a legkülönbek tudták ezt róla, szeretni pedig mind szerették. Nagyon eszes fiú volt, bár sokszor csakugyan naiv. Külseje is sokat elárult: hosszú, sovány fiú volt, fekete hajú és mindig borostás. Néha kedve támadt verekedni, vasgyúró hírében állott, és egy éjjel, diákbandával jövet, egyetlen csapással leterített egy öles termetű éjjeliőrt. Az italt bírta a végtelenségig, de azért ital nélkül is megvolt. Olykor valóban túlzásba vitte a mókát, de tudott komoly is maradni. No meg arról is nevezetes volt, hogy a balszerencse sohasem szegi kedvét, a legnehezebb körülmények között se csügged. Ellakott akár a háztetőn is, bírta a legkínosabb éhezést és a legkegyetlenebb hideget. Nagyon szegény fiú volt, de csakis a maga erejére számított, mindig szerzett valami kis pénzt, hol ilyen, hol olyan munkával. Ismert minden forrást, amelyből meríteni lehet, persze, csakis úgy, hogy megdolgozik érte. Egyszer egész télen nem fűtötte a szobáját, és bizonygatta, hogy ez még kellemes is, mert hidegben jobban alszik az ember. Jelenleg ő is kénytelen volt otthagyni az egyetemet, de csak rövid időre, és minden erejével iparkodott javítani a helyzetén, hogy folytathassa munkáját. Raszkolnyikov már vagy négy hónapja nem volt nála, és Razumihin nem tudta az ő mostani címét. Egyszer, vagy két hónappal azelőtt találkoztak az utcán, de Raszkolnyikov félrefordult, és átment a túlsó oldalra, hogy diáktársa meg ne lássa. Az észrevette ugyan, de mégis továbbment, nem akart alkalmatlankodni.

"Igen, nem is olyan régen még csakugyan Razumihinhez akartam fordulni, hogy kerítsen valami munkát, szerezzen egy-két leckeórát vagy akármit - jutott eszébe végre. - De mivel segíthetne most? Mondjuk, hogy szerez egy-két leckeórát, mondjuk, hogy megosztja velem az utolsó kopejkáját, ha ugyan van még egy kopejkája, úgyhogy csizmát vehetek, megjavíttathatom a ruhámat, és elmehetek tanítani... Hm... de mi lesz azután? Mit csinálok pár garassal? Hát az kell nekem most? Igazán nevetséges, hogy Razumihinhez akartam menni..."

A kérdés, hogy miért indult most Razumihinhez, jobban izgatta, mint maga is hitte, nyugtalanul kutatta ebben a látszólag jelentéktelen cselekedetében is a baljós értelmet.

"Hát hogyan? Talán azt gondoltam, hogy Razumihin egymaga jóra fordíthat mindent? Őbenne láttam a kivezető utat?" - kérdezte önmagától, csodálkozva.

Töprengett, homlokát dörzsölte, és - ami elég különös - hosszú töprengés után váratlanul, úgyszólván magától támadt ez a furcsánál furcsább gondolata:

"Hm... igen... Razumihinhez majd elmegyek később - mormogta most egyszerre tökéletesen nyugodtan, mintha ebben a gondolatban volna a végleges megoldás. - Elmegyek hozzá, természetesen, de nem most... majd másnap, az után, mikor azon már túl leszek, és minden újra kezdődik."

Hirtelen észbe kapott.

"Az után! - kiáltotta és felugrott a padról. - Hát lesz az valaha? Hát meglesz, igazán?"

Otthagyta a padot, és útnak eredt, majdnem szaladt. Előbb arra gondolt, hogy hazamegy, de szörnyű undor fogta el. Hiszen ott, abban a lyukban, abban a gyűlöletes koporsóban érlelődött mindez, érik már több mint egy hónapja. Nem, inkább ment, amerre szeme látott.

Ideges remegése lázas borzongássá fokozódott, még didergett is, fázott a tikkasztó hőségben. Önkéntelenül és valamiféle belső kényszerűségből figyelni iparkodott a körülötte feltűnő dolgokra, mintha mindenáron szórakozni akarna, de nemigen sikerült neki, újra meg újra elragadták a gondolatai. Felrezzent, felkapta fejét, és szétnézett, de már nem tudta, mire gondolt, még azt sem, hogy hol jár. Így ment végig az egész Vasziljevszkij-szigeten, kiért a Kis Névához, átment a hídon, és lekanyarodott a Szigetekre. A zöld gyep és üdeség előbb jólesett fáradt szemének a városi por, az egymásra zsúfolt, nyomasztó, nagy bérházak után - itt nem volt se fojtó hőség, se bűz, se kocsma -, de kellemes érzése igen hamar gyötrő ingerültséggé változott. Olykor megállt egy-egy zölddel övezett díszes villa előtt, benézett a kerítésen, és látta messziről az erkélyeken, verandákon a gazdagon öltözött nőket meg a kertben futkosó gyerekeket. Különösen a virágok érdekelték, azokat a legtovább elnézte. Elegáns hintókkal is találkozott, meg lovasokkal és lovagló nőkkel, kíváncsian nézett utánuk, de még el sem tűntek szeme elől, már megfeledkezett róluk. Egyszer megállt, és megolvasta a pénzét, harminc kopejkája volt még. "Húsz a rendőrnek, három Nasztaszjának a levélért... eszerint tegnap Marmeladovéknak negyvenhét vagy ötven kopejkát adtam" - számolgatott valami okból, de aztán elfelejtette még azt is, hogy miért vette elő zsebéből a pénzt, csak pár perccel később jutott eszébe, mikor egy étkezde - amolyan kifőzésféle - elé ért: érezte, hogy éhes. Bement, megivott egy pohárka vodkát, és vett egy húsos pirogot, de azt már kinn az utcán ette meg. Rég nem ivott vodkát, és rögtön érezte a hatást, noha mindössze egy pohárka volt. Lába hirtelen elzsibbadt, és egyre jobban ránehezült az álmosság. Hazafelé tartott, de már a Petrovszkij-szigeten meg kellett állnia, annyira gyenge volt, letért hát az útról, és bement a bokrok közé, ott leült a fűbe, és nyomban elaludt.

Beteges lelkiállapotban álmaink sokszor hihetetlenül plasztikusak, élesek, és rendkívül hasonlatosak a valósághoz. Lehetetlen képek villannak fel néha, de ugyanakkor a körülmények és a történés egész folyamata annyira valószerű, olyan sok apró, váratlan, de művészileg tökéletesen odaillő részlet egészíti ki, hogy ébren soha ki nem gondolhatta volna az álmodó, még ha olyan művész is, mint Puskin vagy Turgenyev. Az ilyen kóros álmok mindig sokáig megmaradnak az emberben, és az amúgy is megrongált, felzaklatott szervezetre erősen hatnak.

Raszkolnyikov borzalmas álmot látott. Gyermeknek látta magát, a szülővároskájában. Hétéves, és egy ünnepnapon, estefelé, apjával sétálni mennek, ki a szabadba. Borús az idő, a levegő tikkasztó, a környezet szakasztott olyan, ahogy emlékezetében megmaradt, sőt, emlékezetében sokkal halványabb már, mint most, álmában. Előtte fekszik kiterítve az egész városka, még egy fűzfa sincs körül-körül. A messzeségben, az ég alján erdőcske sötétlik. Az utolsó ház kerítésétől néhány lépésre egy kocsma van, nagy kocsma. Valahányszor apjával erre járt, és elment előtte, mindig valami rossz érzés, sőt félelem fogta el. Olyan sokan voltak ott mindig, és ordítoztak, röhögtek, szitkozódtak, meg csúnyán, rekedten daloltak, még verekedtek is. És félelmes, részeg alakok lődörögtek a kocsma körül. Ha ilyennel találkoztak, ő szorosan az apjához bújt, és egész testében reszketett. A kocsma előtt mezei út van, mindig poros, és egészen fekete rajta a por, ott visz el, és aztán továbbkanyarog, vagy háromszáz lépéssel odább jobbra fordul, megkerüli a városi temetőt. A temető közepén zöld kupolás kőtemplom áll, ők hárman - apjával, anyjával - minden évben kétszer elmentek a templomba, mikor gyászmisét mondtak ott a nagyanyjáért, aki már régen meghalt, ő sohase látta. A gyászmisére szentelt rizst vittek mindig, fehér tálon, asztalkendővel letakarva, és az jó édes volt, rizsből és mazsolából csinálták, és kereszt volt rajta, mazsolaszemekből. Szerette ezt a templomot, és benne a majd minden keret nélkül lógó régi-régi szentképeket, meg a reszkető fejű öreg papot. Nagymama kőtáblás sírja mellett volt egy kicsi hant, az ő kisöccsének a sírja, aki hathónapos korában meghalt. Azt se ismerte egyáltalában, nem is emlékezett rá, de mesélték neki, hogy volt egy öcsikéje, és valahányszor ellátogattak a temetőbe, ő ájtatosan, szertartásosan keresztet vetett ott a sírnál, aztán lehajolt, és megcsókolta a hantot. És most, álmában ezt látja: apjával megy az úton a temető felé, éppen a kocsma előtt vannak, ő erősen fogja az apja kezét, és ijedten nézi a kocsmát. Elég szokatlan látványra figyel: mintha mulatság volna ott! Egész sereg kiöltözött városi meg falusi asszony a férjével, és mások, mindenféle népség. Részegek, nagyban dalolnak, és a kocsma előtt, a lépcsőnél egy szekér áll, de az is nagyon furcsa: jókora társzekér, amilyenen árut meg boroshordókat szoktak szállítani, és markos igáslovat fognak elébe. Sokszor elnézte, szerette ezeket a hatalmas lovakat, hosszú a sörényük, vastag a lábuk, és nyugodtan, kimérten lépnek - egész halom árut visznek, és nem is erőlködnek, mintha könnyebb volna nekik teherrel, mint anélkül. De most, miért, miért nem, a nagy szekér elé sovány kis sárga parasztlovacska van fogva - ismeri ezeket, sokszor látta, ahogy a tetejest rakott fás- vagy szénásszekérrel kínlódnak, kivált, mikor megrekednek a sárban, keréknyomban, és a muzsik kegyetlenül csapkodja őket az ostorral, sokszor egyenesen a szájukat, szemüket üti - jaj, de sajnálta mindig szegény lovacskát, majdnem elsírta magát, a mamája többnyire el is vezette az ablaktól... De most egyszerre nagy lármát hall: jönnek ki a kocsmából, balalajka szól, és ordítoznak, danolnak, részegek, jaj, de részegek, csupa szálas, erős muzsik, kék és piros rubaskában, panyókára vetett szűrrel.

- Üljetek fel, mind üljetek fel! - kiabálja egy fiatal, vastag nyakú ember, arca húsos és piros, akár a cékla.

- Mind üljetek fel! Elviszlek!

De kinevetik, kiabálnak:

- Ezzel a rossz kis gebével akar elvinni!

- Azám! Hová tetted az eszedet, Mikolka? Ilyen roskadt kis kancát fogsz ekkora szekérbe?

- Hisz ez a fakó megvan húszesztendős, atyafiak, ha ugyan nem több!

- Csak üljetek fel mind, elviszlek! - ordítozza Mikolka, elsőnek ugrik fel, fogja a gyeplőt, és áll a szekér elején felmagasodva.

- A pejkóm kimúlt most Mátyáskor! - kiáltja a szekérről. - Ez a kis kanca meg csak a szívemet rágja, atyafiak, kár belé, amit megeszik, gondoltam is már, hogy agyonverem. Azért mondom: felülni! Megfuttatom én! Vágtat ez mindjárt úgy, hogy no! - Kezébe veszi az ostort, előre élvezi, hogy megcsapja majd a fakót.

- Hát üljünk fel, miért ne? - röhög a sok nép. - Hallottátok? Mindjárt vágtatni fog!

- Ez, szegény feje, már tíz éve nem vágtat.

- Most majd fog!

- Hé, atyafiak! Mindenki fogjon ostort, ne sajnáljátok!

- Jó, jó, csak üsd!

Felkapaszkodnak a Mikolka szekerére, van röhögés, borsos tréfa. Hatan már felmásztak, de még több is felfér, egy asszonyt is felraknak, kövér és piros, a ruhája is piros, fején üveggyöngyös főkötő, lábán hímzett cipő, mogyorót ropogtat és mulat. Mind röhögnek körülötte - de hát lehet nem nevetni: ez a rossz kis ló ekkora teherrel még vágtasson is! Két legény fönn a szekéren már ostort fog, hogy Mikolkának segítsen. "Gyí, te!" - hallik, a kis gebe húz, teljes erejéből, de nemhogy vágtatni, lépni se bír, csak topog egy helyben, nyerít és rogyadozik a három ostor záporozó csapásai alatt. A kocsin ülők meg a lenn tolongók még hangosabban mulatnak, de Mikolka bőszülten üti-veri a lovacskát, mintha igazán azt hinné, hogy akkor majd vágtat.

- Eresszetek oda, atyafiak! - kiáltja egy legény, az is vérszemet kapott.

- Felülni! Mind üljetek fel! - ordítoz Mikolka. - Elvisz, ha mondom! Agyonverem! - És csapdossa a lovat, azt se tudja már, mivel üsse dühében.

- Apácska! Apácska! - kiabál ő. - Mit csinálnak?! Apácska, hogy ütik szegény lovacskát!

- Gyerünk, gyerünk - mondja az apja -, ostoba tréfa, részegek, bolondok, ne nézz oda. - El akarja vezetni, de ő kirántja a kezét, nem is tudja, mit csinál, odaszalad a lovacskához. Az szegény elég bajban van már. Zihál, aztán megáll, és újra nekihuzakodik, majd leroskad.

- Üssétek agyon! Itt az ideje! Agyoncsapom!

- No, rajtad se fogott a keresztség, te sátánfajzat! - kiáltja egy öregember a sokaságból.

- Láttak már ilyet! Ezzel a rossz kis kancával ekkora terhet húzat! - támogatja a másik.

- Beledöglik! Megszakad!

- Mit bánod! Az én lovam! Azt csinálok vele, amit akarok! Üljetek fel, mind üljetek fel! Azt akarom, hogy vágtasson! Akarom!

Most egyszerre harsogó hahota hallik: a lovacska nem bírja tovább a rázúduló csapásokat, és tehetetlenségében kirúg. Még az öreg se állja meg, az is nevet. De hát igaz is: ilyen rozoga kis lovacska, és kirúg!

Közben újabb két legény is ostort kerített, odaszaladnak, és odaállnak kétfelől a lovacska mellé, hogy az oldalát csapkodják.

- A pofáját! A szemit neki! Csak a szeme közé! - lármázik Mikolka.

Most elkiáltja valaki fönn a szekéren: - Nótára, atyafiak! - és mind rákezdi. Trágár nóta harsog, verik a dobot, a refrént fütyölik. A menyecske mogyorót ropogtat és mulat.

Ő a lovacska mellett ugrál, előreszalad, látja, hogy csapkodják a szemét, pontosan a szemét! Sír. Majd megszakad a szíve, könnye csak úgy ömlik. Egy ostoros az ő arcába csap, de nem érzi, kezét tördeli és jajgat. Az ősz szakállú, ősz hajú öregemberhez akar szaladni, aki fejét csóválja, elítéli a durva tréfát, egy asszony kézen fogja, hogy elvezesse, de kitépi kezét, rohan vissza a lovacskához. Az már a végét járja, de még egyszer megpróbál kirúgni.

- Hogy az ördög! - dühöng Mikolka. Elhajítja az ostort, lehajol, és kirángat a szekér aljáról egy hosszú, vastag kocsirudat, megmarkolja két kézzel a végét, és teljes lendülettel a fakóra emeli.

- Ez megveszett! - kiáltoznak körülötte.

- Agyonüti!

- Az én lovam! - ordít Mikolka, és teljes erővel rásújt. Hallani a rettenetes ütést.

- Üsd! Üsd! Most már mit álltok! - kiabálnak a sokaságból.

Mikolka másodszor is nekihuzakodik, teljes erővel sújt a szerencsétlen gebe hátára. Az lerogy, de felugrik és húz, összeszedi utolsó erejét, rángatja erre-arra a terhet, vinni akarná, de mindenfelől ostor - hat ostor - fogadja, a rúd is felemelkedik, újra és újra rásújt. Mikolka őrjöng, amiért nem tudja egy csapásra agyonütni.

- Szívós! - kiáltozzák sokan egyszerre.

- No de most lefektetik! Mindjárt vége! - kiáltja a tömegből egy szakértő.

- Fejszét neki! Az kell! Legalább egyszerre vége! - kiált a harmadik.

- Hess innen, szúnyogok, félre! - üvöltöz eszeveszetten Mikolka, eldobja a kocsirudat, és megint lehajol, nagy feszítővasat ránt elő a szekér aljáról... - Vigyázz! - minden erejét összeszedi, és nekiesik szegény kis fakójának. A vasrúd lecsap, a lovacska megtántorodik és lerogy, húzni akarna, de a rúd megint a hátára sújt, és most már elterül a földön, mintha egyszerre mind a négy lábát lecsapták volna.

- No még egy utolsót neki! - ordítja Mikolka, és leugrik a szekérről, nincs eszén. Néhány legény - az is mind vörös és részeg - felkapja, ami kezébe akad, ostort, botot, rudat, és rárohannak a már-már kimúló lovacskára. Mikolka az oldalánál áll, csapkodja a vasrúddal, csak úgy bolondjában. A gebe felemeli pofáját, és nehéz sóhajtással kimúlik.

- No, megdöglött! - hallik a tömegből.

- Miért nem vágtatott?

- Az én lovam! - lármázik Mikolka. Úgy áll ott, kezében a feszítővassal, vérben forgó szemmel, mintha sajnálná, hogy nincs már kit ütni.

- No, rajtad se fogott a keresztség - szidják többen is.

De a szegény kisfiú magánkívül van. Nagyot kiált, és keresztültör a sokaságon a fakóhoz, ölelgeti halott, véres fejét, és csókolja a szemét, száját... Majd felpattan, és dühtől vakon Mikolkának ront a kicsi öklével. Ebben a pillanatban az apja, aki már régóta futkos utána, megragadja, és végre elviszi onnan.

- Gyerünk, gyerünk, fiam!... Megyünk haza!

- Apácska, de hát mért... verték agyon szegény lovacskát? - zokogja, lélegzete elakad, és szaggatott kiáltások törnek fel elszorult melléből.

- Részegek, bolondoznak, nem a mi dolgunk, gyerünk! - mondja az apja. Két kézzel kapaszkodik az apjába, de melle csak elszorul. Lélegzeni, kiáltani akar, és felriad.

Verejtékben ázva ébredt, haja is csapzott volt az izzadságtól, melle zihált, rémülten feltámaszkodott:

"Hála az Istennek, hogy csak álom - mormogta a fa alatt ülve, és mélyet sóhajtott. De mi ez? Csak nem vagyok megint lázas? Ilyen őrültséget álmodni!"

Egész teste össze volt törve, lelke zilált volt és sötét. Könyökét a térdére téve, két kezébe támasztotta a fejét.

- Úristen! - kiáltott fel. - Hát lehet az? Hát lehet az, hogy én baltát fogok, és rávágok a fejére, szétzúzom a koponyáját... ragadós meleg vérben csúszkálok... zárakat török fel, lopok és reszketek és bujkálok, úgy véresen... a baltával... Uram! Hát lehet az?

Remegett, mint a nyárfalevél.

- De hát mit akarok? - kérdezte felülve, mélységes megdöbbenéssel. - Hiszen mindig tudtam, hogy nem bírom megtenni! Hát akkor miért kínozom magamat ennyi idő óta? Még tegnap is, amikor odamentem próbára, tegnap is pontosan tudtam, hogy nem bírom... Mit akarok? Miért haboztam egészen mostanáig! Nem én magam mondtam tegnap, mikor a lépcsőn lejöttem, hogy rút, undok, aljas... aljas... dolog? Mihelyt ébren gondoltam rá, már a gondolattól is felfordult a gyomrom, és szörnyűködve elutasítottam...

Nem, nem bírom megtenni, nem bírom. Ha mégolyan hibátlan is a számítás, ha minden, amit ebben a hónapban végiggondoltam, világos is, mint a nap, és logikus, mint a matematika... Uramisten! Hisz úgyse szánom rá magamat! Nem bírom, nem bírom... De hát akkor mért kellett egészen mostanáig...

Felállt, és csodálkozva nézett körül, mintha az is meglepné, hogy ott van. Aztán elindult a T... híd felé. Sápadt volt, szeme égett, tagjait alig bírta emelni, de mégis mintha most egyszerre könnyebben lélegzett volna. Úgy érezte, ledobta az iszonyú terhet, amely olyan régen nyomja, és könnyű lett, elcsendesedett a lelke. "Uram, Istenem - fohászkodott -, mutasd meg az utamat, és megtagadom ezt az átkozott... álmot!"

A hídon menet nyugodtan, csendesen nézte a Névát, a fényes vörös nap lenyugtát. Ha gyenge volt is, fáradtságot már nem érzett. Mintha kifakadt volna szívén a gennyes kelevény, amely egy hónap óta érett. Szabadság! Megszabadult a varázslat alól, az igézetből, bódulatból, megszabadult a kísértéstől!

Később, amikor visszagondolt erre az időre, és sorra vette mindazt, ami ezekben a napokban történt vele, percről percre, pontról pontra, vonásról vonásra - szinte babonás megdöbbenéssel mindig megakadt egy voltaképpen nem is nagyon különös mozzanaton, amelyről később mindig azt érezte, hogy sorsát ez döntötte el. Mégpedig: sohasem tudta megmagyarázni, felderíteni, hogy akkor fáradtan, elcsigázottan mért nem ment a legrövidebb úton egyenesen haza, mért került a Széna tér felé? Nem volt sokkal hosszabb út, de kétségtelenül kerülő, és egészen felesleges. Sokszor megesett persze, hogy nem tudta, milyen utcákon jár így hazamenet. De mért történt ez a fontos, ez a számára döntő és annyira véletlen találkozás ott a Széna téren, ahol semmi keresnivalója nem volt, kérdezte később újra meg újra, éppen akkor, életének éppen abban az órájában, abban a percében, amikor lelkiállapota és körülményei miatt ez a találkozás ilyen döntő, végzetes hatással volt egész sorsára? Mintha csak várt volna rá.

Kilencre járt, amikor a Széna térre ért. Az árusok, asztalaiknál, bódéikban, sátraikban, mind becsukták már a boltot, vagy éppen összeszedték, rakosgatták a portékájukat, és elszéledtek, ki-ki az otthonába, csakúgy, mint a vevők. A pincehelyiségekben levő kifőzések körül meg a vásártéri házak mocskos, bűzös udvarain és főleg a kocsmák közelében összecsődült az iparosok és rongyosok minden fajtája. Raszkolnyikov, ha céltalanul kószált a városban, ezeket a helyeket és a közeli utcácskákat szerette a legjobban. Itt nem vont magára megvető pillantásokat a rongyaival, járhatott akárki akárhogyan, nem keltett megbotránkozást. A K... utcánál, egészen a sarkon, egy árus meg a felesége két asztalnál cérnát, zsinórt, karton fejkendőket és más efféle holmit kínált. Azok is rakodtak már, hazakészülődtek, de éppen akkor jött oda egy ismerősük, és azzal még elbeszélgettek. Ez az ismerős Lizaveta Ivanovna volt, vagy egyszerűen "Lizaveta", ahogy mindenki hívta - testvérhúga annak a bizonyos Aljona Ivanovna uzsorásasszonynak, özvegy díjnoknénak, akihez ő tegnap "próbaképpen" elment, és az óráját elvitte zálogba... Lizavetáról mindent tudott már régen, sőt, az is ismerte őt valamennyire. Harmincöt éves lány volt, hosszú, esetlen és félénk, nagyon csendes, majdnem félkegyelmű. A nénje valóságos rabságban tartotta, annak dolgozott reggeltől napestig, és reszketett előtte, még azt is eltűrte, hogy megüsse. Egy kis batyu volt most nála, és elgondolkozva állt, figyelmesen hallgatva az árust meg a feleségét, akik feltűnő hévvel magyaráztak neki valamit. Raszkolnyikovot nagyon különös érzés fogta el, mikor a lányt meglátta, valósággal megdöbbent, holott semmi rendkívüli nem volt a találkozásban.

- Jól tenné, ha ezúttal maga döntene, Lizaveta Ivanovna - mondta hangosan az árus. - Jöjjön el hozzánk holnap hét órakor. Ők is ott lesznek.

- Holnap? - Lizaveta elhúzta a szót, mint aki még tanakodik, nem tudja, mit csináljon.

- Ejnye, de nagyon fél a nénjétől! - vetette közbe az árus felesége, egy eleven kis asszonyka. - Csak nézem! Hisz úgy fél tőle, mint egy kicsi gyerek! Pedig nem is édesnénje, csak mostoha, és hogy a nyakára ül!

- Most az egyszer ne is szóljon Aljona Ivanovnának - folytatta a férfi. - Én azt ajánlom, jöjjön el hozzánk, ne is kérdezze tőle. Jó üzletet csinálhat, meglátja. A kedves nénje is helyeselni fogja később.

- Elmenjek?

- Igen, igen. Hétkor. Holnap. Az ő emberük is ott lesz, tessék eljönni. Ne kérdezze senkitől, csak jöjjön el.

- Begyújtom a szamovárt is! - tette hozzá az asszony.

- Hát jó, eljövök - mondta Lizaveta még mindig gondolkodva, és aztán lassan indulni készült.

Raszkolnyikov akkorra már továbbhaladt, a többit nem hallotta. Csendesen, észrevétlenül ment el mellettük, ügyelve, hogy egyetlen szót se szalasszon el. Az iménti megdöbbenés lassan rémületté nőtt benne, hideg futkosott a hátán. Most hát megtudta, hirtelen és tökéletesen váratlanul megtudta, hogy holnap este hétkor Lizaveta, az öregasszony testvérhúga és egyetlen lakótársa, nem lesz otthon, ami annyit jelent, hogy az öregasszony holnap hét órakor egyedül lesz.

Csak pár lépésre volt már hazulról. Úgy lépett be a szobájába, mint a halálraítélt. Nem gondolkozott, nem is tudott most gondolkozni, de egész valójával rádöbbent, hogy most már nincs meggondolás, nincs akarás többé, az imént egy csapásra eldőlt, véglegesen eldőlt minden.

Nyilvánvaló: évekig várhatna az alkalmas pillanatra, és még akkor is kérdés, hogy - miután terve már készen van - módja lenne-e valaha is ennyire kedvező alkalmat kivárni, mint amilyen most kínálkozik. Mindenesetre bajosan tudhatná meg egy nappal előbb, ilyen valószínűséggel, pontossággal és minden kockázatos kérdezősködés, puhatolózás nélkül, hogy holnap ekkor meg ekkor az öregasszony, aki ellen a merényletet tervezi, egyedül lesz otthon.

Raszkolnyikov később egyszer véletlenül megtudta, hogy az árus meg a felesége mért hívták akkor a házukba Lizavetát. Egészen egyszerű dolog volt, egyáltalán nem rendkívüli: egy vidékről feljött, elszegényedett család ruhát, miegymást akart eladni - csupa női holmit -, és mivel a piacon nem kaptak volna rendes árat, közvetítőt kerestek. Lizaveta foglalkozott ilyesmivel: megbízásokat vállalt, vett és eladott, és elég szép vevőköre volt, mivel tudták róla, hogy nagyon becsületes, megmondja a végső árat, és amit mondott, annál is marad. Általában keveset beszélt, és mint már említettük, szelíd, félénk teremtés volt.

De Raszkolnyikov az utóbbi időben hajlott a babonaságra, a babonaság nyomai még azután is sokáig megmaradtak benne, szinte belerögződtek. Ezt az egész dolgot is valahogy különösnek, titokzatosnak látta később, hajlandó volt feltételezni, hogy rendkívüli erők és rendkívüli véletlenek irányították. Még télen történt, hogy egyik ismerőse - egy Pokorjev nevű diák - Harkovba utazott, és búcsúzáskor csak úgy mellékesen megemlítette neki az öreg Aljona Ivanovna címét, ha netalán zálogba akarna tenni valamit. Ő sokáig nem ment el az öregasszonyhoz, mert volt még egy-két tanítványa, elvergődött úgy-ahogy. De másfél hónappal ezelőtt egyszer eszébe jutott a cím, és volt két zálognak alkalmas tárgya is: az apjától maradt öreg ezüstóra meg a kis aranygyűrű, három piros kövecskével, amit a húga adott neki emlékül. Gondolta, zálogba teszi a gyűrűt, el is ment az öregasszonyhoz, és ahogy meglátta, mindjárt leküzdhetetlen ellenszenvet érzett iránta, noha jóformán semmit se tudott róla. Két "bankócskát" kapott tőle, és hazamenet betért egy olcsó vendéglőbe, teát kért, leült, és mélyen elgondolkozott. Furcsa gondolat motoszkált és kelt ki a fejében, mint a tojásból a csirke, egészen lekötötte.

Majdnem közvetlenül mellette, a másik asztalnál egy diák ült, akit még látásból sem ismert, egy fiatal tiszttel. Biliárdoztak, és most éppen leültek teázni. Egyszer csak hallja, hogy a diák Aljona Ivanovna özvegy díjnoknét és uzsorásasszonyt említi, sőt, a címét közli barátjával. Már ez is meghökkentette: most jön tőle, és itt éppen róla beszélnek! Véletlen, természetesen, de hisz ő itt most éppen ezzel a rendkívüli élménnyel küszködik, és ez a diák mintha csak segítségére akarna jönni: különféle részleteket kezd mesélni barátjának éppen Aljona Ivanovnáról.

- Nagyszerű öregasszony, mindig kaphatsz tőle pénzt: gazdag, mint egy zsidó, ötezret is kifizet egyszerre, de az egyrubeles zálogocskát se veti meg. Sokan járnak hozzá közülünk. Csak ne volna olyan ronda féreg!

És elmondta, milyen komisz, milyen szeszélyes a vénasszony. Csak egy nappal késsen az ember, és fuccs a zálognak. Negyedannyit se ad rá, mint amennyit ér, és öt, sőt hét százalékot is szed havonta, és a többi és a többi... Csak úgy dőlt belőle a szó. Elmesélte, hogy az öregasszonynak van egy húga, Lizaveta, és a töpörödött kis csúfság üti-veri, pedig a lány hosszú, mint egy pózna.

- Az se mindennapi figura ám! - nyomta meg a szót, és nagyot nevetett.

Most már Lizavetáról folyt a beszélgetés. A diákon látszott, hogy élvezettel mesél róla. Közben állandóan nevetett, a tiszt érdeklődéssel hallgatta, és megkérte, hogy küldje el azt a Lizavetát, a fehérneműjét javíttatná vele. Raszkolnyikov egyetlen szót se szalasztott el, mindent megtudott Lizavetáról: a vénasszony húga, de csak féltestvére (más anyától való), és már harmincöt éves, éjjel-nappal dolgozik a nénjére, ő a szakácsné is, mosóné is, amellett még eladásra is varr, padlót súrol, és minden keresetét odaadja nővérének. Se megrendelést, se másféle munkát nem mer elvállalni az engedelme nélkül. A vénasszony már megcsinálta a végrendeletét, és Lizaveta is tudja, hogy neki egy kopejkát se hagy, csak az ingóságokat, pár széket, miegymást, de minden pénze egy N... kormányzósági kolostorra száll, hogy ennek fejében az idők végezetéig misézzenek Aljona Ivanovna lelki üdvéért. És Lizaveta kispolgár maradt, nem hivatalnokné, tehát rangban is alatta áll nénjének. Szörnyen esetlen teremtés, csuda nagyra megnőtt, a lába éktelen hosszú, és valahogy csámpás, mindig ugyanaz a félretaposott, kecskebőr cipő van rajta, de magára nagyon tiszta. És ami neki a legfurcsább és legmulatságosabb - mesélte a diák -, Lizaveta minduntalan teherben van...

- Hiszen azt mondod, idétlen - vetette közbe a tiszt.

- Igen, barna bőrű, és olyan, mint egy női ruhába bújtatott katona, de mégsem idétlen. Hogy is mondjam, olyan jó pillantása, jó arca van. Sőt, nagyon! Bizonyság: soknak tetszik. Csendes, szelíd, engedékeny teremtés, mindenben engedékeny. És a mosolya igazán szép.

- Nézd csak! Tán bizony neked is tetszik, mi? - nevetett a tiszt.

- Talán különcségből. És most mondok neked valamit: ha én ezt a vénasszonyt megölném és kirabolnám, biztosítlak, semmi lelkifurdalást nem éreznék - folytatta a diák szenvedélyesen.

A tiszt megint nagyot nevetett, de Raszkolnyikov megborzongott. Ejnye, de különös!

- Várj, most felteszek egy komoly kérdést. - A diák mindinkább tűzbe jött. - Eddig persze, tréfáltam, de ide hallgass: itt van egyfelől ez a hitvány, ostoba, jelentéktelen, komisz és nyavalyás vénasszony, senkinek semmi haszna belőle, sőt, mindenkinek csak árt, maga se tudja, minek él, és holnap talán úgyis elpatkol. Érted, mit akarok? Érted már?

- Értem, értem - felelte a tiszt, és figyelmesen nézte nekihevült cimboráját.

- Akkor gyerünk tovább! Másfelől ott a sok fiatal erő, ami elkallódik támogatás híján, ezrével vannak ilyenek mindenütt. Sok száz, sok ezer jó ügy, hasznos kezdeményezés, amit előrevihetnénk, megvalósíthatnánk a vénasszony pénzén. Így meg a kolostornak jut mind. Száz meg száz, ezer meg ezer egzisztenciát elindíthatnánk, sok tucatnyi családot kimenthetnénk a nyomorból, züllésből, pusztulásból, a fertőből és a venereás kórházakból... igen, ezt mind lehetne az ő pénzén! Öld meg a vénasszonyt, vedd el a pénzét, hogy aztán az egész emberiség javát, a közérdeket szolgáld vele! Mit gondolsz, nem egyenlíti ki a parányi, egyszeri bűnt ezer jótett? Égy életért - ezer élet, amit kimentettél a züllésből, mocsokból. Egy meghal, hogy százan élhessenek helyette. Igazán egyszerű matematika! És mit jelent az egésznek a mérlegén egy ilyen hektikás, buta, komisz vénasszony élete? Annyit, mint a tetűé vagy a svábbogáré, sőt még annyit se, mert ez a vénasszony sokkal kártékonyabb, megmérgezi a mások életét, gonosz. Egyszer dühében megharapta Lizaveta ujját, kicsibe múlott, hogy amputálni nem kellett!

- Nem érdemli meg, hogy éljen, az igaz - mondta a tiszt. - De hát a természet, hiába...

- Hisz éppen ez az, barátom! A természetet is javítani, irányítani kell, anélkül belefulladnánk az előítéletekbe. Anélkül egyetlen nagy ember se született volna. " Kötelesség", "lelkiismeret"... egyre ezt halljuk. Semmi kifogásom a kötelesség, a lelkiismeret ellen, csak az a kérdés, hogy értelmezzük? Várj, még egy kérdést teszek fel, ide figyelj!

- Nem, te várj, majd előbb én kérdezek.

- Nos?

- Te csak beszélsz, szónokolsz, de azt mondd meg: megölnéd te magad azt a vénasszonyt, igen, vagy nem?

- Én? Dehogyis! Nem énrólam van most szó, csak az igazságot akartam...

- Márpedig, szerintem, ha te nem szánod rá magad, akkor nem is igazság. No gyere, játsszunk még egy partit.

Raszkolnyikovot nagyon felizgatta a vita. Fiatalok között gyakori, megszokott gondolatok és szavak voltak, természetesen éppen elégszer hallotta, ha kicsit más formában, más tárggyal kapcsolatban is. De mért kellett éppen most ezt a vitát, ezeket a gondolatokat hallania, amikor az ő fejében is éppen most születtek meg... pontosan ugyanezek a gondolatok? És mért éppen most üti meg a fülét ez a beszélgetés, amikor benne csírázni kezd mindaz, amit az öregasszonyról elgondolt? A véletleneknek ezt a találkozását később is mindig nagyon különösnek érezte. A jelentéktelen vita, ott a kis vendéglőben, erős hatással volt az események további alakulására, mintha csakugyan útmutatás, elrendelés lett volna.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Mihelyt a Széna térről hazaért, a díványra vetette magát, és egy álló óra hosszat mozdulatlanul ült. Közben besötétedett, gyertyája nem volt, de meg eszébe se jutott volna gyertyát gyújtani. Később sem tudott visszaemlékezni, hogy gondolt-e valamire ebben az órában. Aztán megint érezte az előbbi lázas borzongást, didergést, és nagyon megörült, amikor eszébe jutott, hogy a díványon feküdni is lehet. Hamarosan ólmos, mély álom nehezedett rá, valósággal leterítette.

Szokatlanul sokáig aludt, és semmit se álmodott. Nasztaszja, mikor másnap délelőtt tíz órakor bejött, alig bírta felverni. Teát és kenyeret hozott neki. A tea most is második felöntés volt, és most is a maga kannájában hozta.

- Hát nem megin alszik! - kiabált rá bosszúsan. - Ez mindig alszik!

Nagy nehezen felkönyökölt. Fájt a feje, fel akart kelni, de éppen csak fordult egyet a szobában, és megint a díványra roskadt.

- Tovább alszol, mi? - lármázott a lány. - Beteg vagy tán?

Nem felelt.

- Akarsz teát?

- Majd aztán - mondta végre a diák nagy nehezen, szemét újra lehunyta, és a falnak fordult. Nasztaszja ott állt, és nézte egy darabig.

- Tán igazán beteg - mormogta és megfordult, kiment.

Két órakor újra bejött, levest hozott neki. Úgy találta fekve, ahogy hagyta, a tea is úgy volt, érintetlenül. Megsértődött, és mérgesen lökdösni kezdte.

- Mit döglődöl itt! - kiabált, és bosszúsan nézett le rá. Raszkolnyikov most feltápászkodott és felült, de nem szólt egy szót sem, szemét a földre szegezte.

- Beteg vagy? Igen vagy nem? - kérdezte Nasztaszja, aztán újra megszólalt: - Lemehetnél az utcára, felfrissítene a levegő. Eszel valamit?

- Majd aztán - motyogta. - Eriggy ki! - És intett.

Nasztaszja még egy darabig állt mellette, sajnálkozva nézte, aztán kiment.

Raszkolnyikov pár perc múlva felpillantott, és sokáig nézte a teát meg a levest. Végre felvette a kenyeret, fogta a kanalat, és enni kezdett.

Evett pár falatot, étvágy nélkül, lenyelt három-négy kanál levest, szinte gépiesen. Fejfájása enyhült. Evés után megint lefeküdt, de elaludni már nem tudott, mozdulatlanul feküdt, arcát a párnába fúrva. Képek rémlettek előtte, szüntelenül, különösnél különösebb képek. Egyik vissza-visszatért: valahol Afrikában van, Egyiptomban, egy oázison. A karaván pihen, a tevék csöndesen feküsznek, körös-körül pálmák. Mindenki ebédel. De ő csak iszik, egyre issza a friss vizet a patakból, amely ott mellette folyik és csobog. És milyen friss, hideg, milyen csudálatos halványkék az a víz, színes kavicson fut és tiszta, aranyosan csillogó homokon... Hirtelen élesen hallotta egy óra ütését. Összerezzent, felriadt, felkapta a fejét, és az ablakra nézett, hogy megítélje, mennyi lehet az idő. Egyszerre minden eszébe jutott, úgy ugrott fel a díványról, mintha valaki felrántotta volna. Lábujjhegyen az ajtóhoz osont, óvatosan kinyitotta, és hallgatózott, hogy nem járnak-e a lépcsőn. Szíve vadul vert. De a lépcsőn mély csend volt, mintha aludna az egész ház... Őrült képtelenségnek érezte, hogy így átaludta az időt, szinte eszméletlenül hever tegnap óta, és még semmit se csinált, semmit se készített elő... Pedig talán már a hatot ütötte... És a kábultság, a mély alvás után lázas, szinte fejvesztett sietség kezdte űzni. Igaz, nem is volt sok előkészítenivalója. Összeszedte erejét, hogy mindenre gondoljon, semmit el ne felejtsen, de szíve csak kalapált, úgy vert, hogy alig kapott levegőt. Legelőször is a hurkot kell megcsinálni és bevarrni a felöltőbe - egy-két perc, és megvan. Benyúlt a párnája alá, kikereste az odagyűrt holmiból a teljesen elnyűtt, régi, mosatlan rubaskát, letépett egyhüvelyknyi széles és vagy nyolc hüvelyk hosszú csíkot, a két végét összefogta, aztán levette bő nyári felöltőjét (az egyetlen kabátját), amely valami erős, vastag pamutszövetből volt, és a csík két végét bevarrta a kabát bal hónaljába, belül. Keze remegett varrás közben, de azért megcsinálta rendesen, úgyhogy kívülről semmi se látszott, mikor a kabátot megint felvette. A tűt, cérnát régen odakészítette már magának az asztalfiókba, papirosba csavarva. Ami pedig a hurkot illeti, azt igen ügyesen maga eszelte ki: a hurok a baltának kellett. Kézben nem vihet baltát az utcán, és ha csak egyszerűen a felöltője alá rejti, mégis fogni kell, és az esetleg feltűnik. Így meg csak beakasztja a balta fejét a hurokba, és nyugodtan lóg belül, a hóna alatt, egész úton. Ha kezét az oldalzsebébe dugja, még foghatja is a nyelét, hogy ne himbálózzon. És mivel a felöltő nagyon bő, valóságos zsák, senki se veheti észre, hogy valamit fog a zsebre dugott kezével. Ezt a hurkot is már két héttel azelőtt kieszelte.

Mikor a hurokkal elkészült, benyúlt az ottomán bal sarka alatti keskeny résbe, és előkotorta az ugyancsak régen előkészített, odarejtett zálogtárgyat. Nem is volt zálogtárgy, csak közönséges, simára gyalult fadarab, nagyságra, vastagságra pontosan olyan, mint egy ezüst cigarettatárca. Véletlenül találta egyszer kószálása közben valami udvaron, ahol műhely volt. Később a fadarabhoz még egy sima, vékony vaslemezt is tett - nyilván valaminek a darabja lehetett -, azt is ugyanakkor találta, az utcán. A kettőt egymás mellé rakta - a vaslemez valamivel kisebb volt - és jó erősen átkötözte madzaggal, keresztben és újra keresztben, aztán nagyon rendesen, kényes gonddal becsomagolta tiszta fehér papirosba, és azt is átkötözte, ugyancsak keresztben, a csomót úgy bogozva, hogy mennél nehezebb legyen kioldozni. Ez azért kellett, hogy az öregasszony, amikor majd a csomóval bíbelődik, egy darabig ne tudjon másra figyelni, és ő kihasználhassa az alkalmas pillanatot. A vaslemezt súlynak tette hozzá, különben az öregasszony talán rögtön kitalálná, hogy a "zálog" fából van. Egészen eddig a dívány alatt tartotta. És most, éppen abban a pillanatban, mikor elővette, hallja, hogy az udvaron ezt kiáltja valaki:

- Hét óra rég elmúlt!

"Rég! Jóságos Isten!"

Az ajtóhoz ugrott, hallgatózott, aztán fogta a kalapját, és vigyázva, nesztelenül, mint a macska, leosont a maga tizenhárom lépcsőjén. Most következett a legfontosabb: kilopni a baltát a konyhából. Hogy baltát fog használni, azt rég eldöntötte. Volt ugyan egy összecsukható kertészkése, de késben és kivált a maga erejében nem bízott, ezért hát végérvényesen a baltát választotta. Meg kell itt említenünk valamit ezekről a végérvényes elhatározásairól. Volt egy különös sajátságuk: mihelyt véglegesen eldöntött valamit, rögtön képtelenségnek, ostobaságnak látszott előtte. Gyötrelmes belső tusakodása ellenére egész idő alatt egy pillanatig sem hitte, hogy terve megvalósítható.

Ha eljut odáig, hogy mindent, az utolsó apróságig megold, és végleg eldönt, úgyhogy semmi, de semmi kétsége nincs többé - talán le is tesz az egész tervéről, elveti, mint ostoba, fantasztikus képtelenséget. De még egész tengere maradt a meg nem oldott kérdéseknek, kétséges pontoknak. Hogy honnan kerít majd baltát - ez a kicsiség sohase nyugtalanította. Mi sem könnyebb! Hiszen Nasztaszja minden percben elszalad hazulról, kivált így este - hol a szomszédban van, hol a boltban -, és az ajtót tárva-nyitva hagyja. A háziasszony mindig veszekszik vele emiatt. Így hát nem kell egyebet csinálnia majd annak idején, csak belopózik a konyhába, elveszi a baltát, és aztán egy óra múlva (amikor már mindenen túl van) bemegy, és visszateszi a helyére. Kétséges marad még, mi történjék, ha akkorra, amikor ő már vissza akarná tenni, Nasztaszja hazajött, és ott van a konyhában? Akkor természetesen továbbmegy, és megvárja, míg újra elszalad valahová. No és ha közben szüksége volna a baltára, keresi, lármát csap? Az már gyanús, legalábbis gyanús lehet.

Ám ez mind apróság, amiről nem is gondolkozott, ideje se volt rá. Csak a fődologról gondolkozott, a csekélységek megoldását akkorra hagyta, amikor már sikerült önmagát meggyőznie. Csakhogy éppen ez látszott megvalósíthatatlannak, legalábbis ő maga annak látta. El se tudta képzelni, hogy egyszer befejezi a töprengést, fogja magát, és egyszerűen odamegy... Ezt a tegnapelőtti látogatást is az öregasszonynál, az utolsó terepszemlét, kizárólag próbaképpen csinálta, egyáltalában nem komolyan, valahogy ilyenformán: "Eh, odamegyek, próbaképpen, mit álmodozom itt örökké!" De már ez is sok volt neki, nem bírta, megundorodott és megfutott, megutálta önmagát. A gondolati elemzéssel, a kérdés erkölcsi megítélésével csakugyan elkészült, borotvaéles érvei voltak, és önmagában, legalábbis tudatosan nem talált ellenérvet. De valójában nem hitt magának, és erőnek erejével, görcsös igyekezettel mindenféle mellékutakon kereste a cáfolatot, mintha egy zsarnoki akarat kényszerítené erre. A tegnapi nap aztán váratlanul egy csapásra eldöntött mindent, és most már szinte gépiesen cselekedett. Ment, mint akit kézen fogtak, és erővel húznak, ment vakon, ellenállás nélkül, mint akinek ruhája csücskét elkapta a kerék, és elrántja őt magát is.

Eleinte - persze, már az is régen volt - sokat foglalkoztatta egy kérdés: hogy miért sikerül a bűntényeket majd minden esetben aránylag könnyen kinyomozni és felderíteni, miért hagynak a bűnözők olyan könnyen felismerhető nyomokat? Lassacskán sok és érdekes következtetésre jutott, és úgy gondolta, hogy a legfőbb ok nem annyira a nyomok eltüntetésének fizikai nehézségeiben rejlik, mint inkább magában a bűnözőben. A bűnös ugyanis, legalábbis a legtöbb, a tett elkövetésének pillanatában valamiféle akarat- és ítélőerő-fogyatkozásban szenved, sőt, azok helyére csodálatosképpen gyermekes könnyelműség lép éppen akkor, amikor a legbiztosabb ítéletre, a legnagyobb körültekintésre volna szükség. Ez arra mutat tehát - így okoskodott -, hogy a hirtelen támadt értelem- és akaratzavar a betegséghez hasonlóan lepi meg az embert, lassan fokozódik, és közvetlenül a tett előtt kulminál, tetőfokon marad a tett elkövetése alatt és még utána is hosszabb-rövidebb ideig, a bűnös egyénisége szerint. Aztán véget ér, mint minden más betegség. A kérdés most már ez: a betegség szüli-e a bűntettet, vagy magának a bűntettnek sajátos természetéből következik, hogy mindig együtt jár valami beteges folyamattal? Ezt a kérdést egyelőre nem tudta eldönteni.

Mikor okoskodásában idáig jutott, megállapította, hogy az ő esetében ilyenféle beteges zavar nem állhat be, az ő ítélőképessége és akarata mindvégig ép marad a kitervelt cselekmény végrehajtása során, egyszerűen azért, mert amit ő kitervelt, "nem bűn". Nem akarunk most kitérni a gondolati folyamatra, amely ehhez a végső eredményhez eljuttatta, amúgy is nagyon előresiettünk... Csak azt említjük meg itt, hogy a gyakorlati, tisztán fizikai nehézségek általában csak másodsorban foglalkoztatták. "Az a lényeges, hogy úr maradjon felettük az ember, csorbítatlan akaratával, ítéletével, és akkor valamennyit leküzdi a maga idején, amikor a dolgot a legapróbb részletéig, utolsó vonásáig meg kell ismernie..." Csakhogy a dolog még mindig nem akart elkezdődni. Továbbra is mind kevésbé hitte, hogy elhatározása csakugyan végleges, és mikor ütött az óra, minden egészen másként történt, váratlanul, és nem úgy, mint ahogyan várta.

Még le se ért a lépcsőn, amikor egy apróság miatt majdnem felborult az egész terve. A háziasszony konyhája elé érve, amelynek ajtaja most is, mint rendesen, tárva-nyitva állott - óvatosan bepillantott. Tudni akarta mindenekelőtt, hogy nincs-e ott véletlenül Nasztaszja helyett maga a háziasszony, vagy ha nincs is ott, be van-e jól csukva a szobája ajtaja, különben esetleg megláthatja, amikor bemegy a baltáért. De mekkorát nézett, amikor látta, hogy Nasztaszja nemcsak hogy ott van a konyhában, de éppen munkába fogott: a mosott ruhát szedi ki a kosárból, és teregeti a kötelekre. Amint őt megpillantotta, abbahagyta a teregetést, és feléje fordult, le se vette róla a szemét, amíg csak el nem haladt. A diák nyugodtan továbbment természetesen, mintha semmit se venne észre. De egy most már kétségtelen volt: balta nincs! Ez meghökkentette.

"Honnan szedtem - tanakodott már lenn a kapualjban -, honnan szedtem azt, hogy ebben a pillanatban bizonyosan nem lesz itthon? Mért hittem ezt ilyen kétségtelenül? Miért? Miért?" Leverte a dolog, sőt, valósággal szégyenkezett. Szerette volna csúfondárosan kinevetni magamagát... Vak, kegyetlen düh forrt benne.

A kapuban gondolkodva állt egy darabig. Kimenjen az utcára, és úgy tegyen, mintha sétálni indult volna? Ettől undorodott. Visszabújjon az odújába? Még undorítóbb. "És micsoda alkalmat szalasztottam el egyszer s mindenkorra!" - mormogta magában, és csak állt tanácstalanul, éppen szemközt a sötét és ugyancsak tárt ajtajú házmesterszobával. Hirtelen remegés futott végig rajta. A házmesterszobában, két lépésnyire tőle, jobbra, a padka alól valami a szemébe villant. Körülnézett - sehol egy lélek. Lábujjhegyen lement a két lépcsőn, és halkan szólította a házmestert. "Nincs itt. Bizonyosan valahol a közelben lesz, az udvaron, ha így tárva-nyitva hagyta az ajtót." Odaugrott a baltához (mert az volt), kihúzta a padka alól, ahol két fahasáb alatt hevert, és még ott, mindjárt beakasztotta a hurokba, két kezét zsebre dugta, és úgy jött ki a házmesterszobából. Senki se látta meg! "Ha eszed elhágy, segít az ördög!" - gondolta különös mosollyal. Ez a kis véletlen nagyon felbátorította.

Az úton lassan, szinte méltósággal lépkedett, sietség nélkül, nehogy gyanút keltsen. Nemigen nézegette a járókelőket, sőt igyekezett egyáltalában nem nézni senkire, és lehetőleg senkinek fel nem tűnni. Hirtelen eszébe jutott a kalapja. "Úristen! Pedig pénzem is volt tegnapelőtt! És nem vettem meg azt a sapkát!" Szívből átkozta magát.

Véletlenül fél szemmel bepillantott egy boltba, és látta, hogy a faliórán tíz perccel elmúlt hét. Sietnie kellett, de közben vargabetűt tenni, megkerülni a házat, és a túlsó kapun menni be...

Régebben, ha néha gondolatban végigcsinálta mindezt, azt hitte, hogy félni fog majd. De most nem nagyon félt, sőt szinte egyáltalában nem félt. Egészen mellékes gondolatok foglalkoztatták ezekben a pillanatokban, és minden csak rövid ideig. Mikor a Juszupovkert mellett ment, eszébe jutott, hogy nagy szökőkutat kellene ide építeni, és másutt is mennyire frissítenék a sétaterek levegőjét az ilyen szökőkutak - egészen elmerült a gondolatban. Aztán a Nyári Kerttel kezdett foglalkozni - ha kiterjesztenék az egész Mars-mezőre, sőt esetleg egyesítenék a Mihály várkastély parkjával, az igazán nagy hasznára lenne a városnak, és szépítené is. Majd meg ez a kérdés érdekelte: miért választják az emberek a nagy városokban, még ha nem is okvetlenül szükséges, éppen azokat a városrészeket lakóhelyül, miért ott telepszenek meg, ahol se kert nincs, se szökőkút, csak bűz és mocsok és mindenféle más undokság? Rögtön eszébe jutott az is, hogy ő maga hányszor kószál a Széna téren, és egy pillanatra felocsúdott. "Micsoda badarságok! Jobb, ha semmire sem gondolok!"

"Így van az is bizonyosan, akit vesztőhelyre visznek. Gondolataival az elébe kerülő tárgyakba kapaszkodik" - cikázott át az agyán, de éppen csak átcikázott, ő maga kergette el sietve a gondolatot... No, itt is van már a ház, ez a kapu... Valahol egy óra egyet ütött. "Mi az? Lehetséges, hogy már fél nyolc? Nem lehet! Siet az óra!"

A kapuban, szerencséjére, nem volt semmi baj. Egy hatalmas, rakott szénásszekér mintha azért fordult volna be éppen előtte a kapun, hogy őt eltakarja, míg ott elmegy, és amint a szekér az udvarra hajtott, villámgyorsan elsurrant mellette, jobbra. A szekér túlsó oldalán kiabáltak, veszekedtek, több hang is hallatszott, de őt senki se látta, és szembe se jött senki. Az ablakok közül, amelyek az óriási, négyszögletű udvarra néztek, sok nyitva volt, de ő nem pillantott fel, annyi erőt nem tudott összeszedni magában.

Az öregasszonyhoz vivő lépcső ott kezdődött mindjárt a kapun belül, jobbra. Már oda is ért...

Mélyet lélegzett, kezét kalapáló szívére szorította, és még egyszer kitapogatta, megigazította a baltát, aztán elindult a lépcsőn felfelé, óvatosan, csöndesen, minduntalan körülfigyelve. De senki se járt most ott, a lépcsőre néző ajtók is mind csukva voltak, egy lélekkel se találkozott. Az első emeleti üres lakásban ugyan mázolók dolgoztak éppen akkor, de azok se figyeltek rá. Megállt, gondolkodott és továbbment... "Persze még jobb lett volna, ha ezek sincsenek most itt, de hát... két emelet van még felettük..."

Ez már a harmadik emelet, az ott az ő ajtaja, szemközt a másik egy üres lakásé. Sőt, az alatta levő lakás is alighanem üres most, a második emeleten: a névtáblát levették, tehát eltávoztak... Kifújta magát. Felvillant a fejében a gondolat: "Ne menjek inkább vissza?" De nem válaszolt magának a kérdésre, ahelyett az öregasszony lakására figyelt. Néma csend volt odabenn. Aztán megint a lépcsőház felé hallgatózott, hogy ott nincs-e valami nesz. Sokáig erősen fülelt. Akkor körülnézett, még utoljára, megemberelte, megkeményítette magát, kipróbálta a baltát a hurokban, hogy elég biztosan áll-e. "Nem vagyok nagyon is sápadt? Nem látszom-e feltűnően izgatottnak? Gyanakvó természetű... Nem kellene várni még egy kicsit... míg a szívem megnyugszik?"

De a szíve nem nyugodott meg. Sőt, mintha csak azért is mind erősebben, egyre hevesebben kalapálna... Végre is nem bírta tovább, lassan kinyújtotta a kezét, és meghúzta a csengőt. Fél perc múlva újra becsengetett, erősebben.

Semmi válasz. Többször csengetni - nincs értelme, de meg nem is illenék a szerepéhez. Itthon van, természetesen, de gyanakvó, és most maga van a lakásban. Kiismerte már a szokásait valamennyire... Megint az ajtóra tapasztotta fülét. Érzékei volnának ennyire túlfeszítve? Nem, ez egyáltalában nem valószínű, de határozottan hall valamit, igen, kétségtelenül van valami nesz, mintha egy kéz óvatosan megérintené a kampót, és ruha is suhogna az ajtón belül. Valaki áll ott, láthatatlanul, és éppen úgy, mint ő idekinn, lélegzetét visszafojtva figyel, talán éppen így az ajtóra tapasztja fülét...

Szántszándékkal mozgolódott, és valamivel hangosabban mormogott, nehogy azt higgyék, bujkál. Aztán becsengetett harmadszor, de most nyugodtan, illedelmesen, minden türelmetlenség nélkül... Később, ha visszagondolt erre, ez a pillanat élesen, tisztán felvillant, örökre megmaradt benne. Meg nem foghatta, honnan vette a ravaszságot, hiszen agya ugyanakkor hosszú másodpercekre elborult, és tagjait jóformán nem érezte... Egy szempillantással később hallotta, hogy kiakasztják a kampót.

Az ajtón, éppen úgy, mint előző alkalommal, pici rés nyílott, és két szúrós, gyanakvó szem szegeződött rá a sötétből. De most elvesztette önuralmát, és majdnem súlyos hibát csinált. Attól tartott, hogy az öregasszony, mivel maga van itthon, nem meri majd beereszteni, megfogta hát, és kifelé húzta az ajtót, nehogy becsukják az orra előtt. Az öregasszony nem húzta vissza az ajtót, de a kampót nem eresztette el, és így kicsibe múlott, hogy Raszkolnyikov az ajtóval együtt őt is ki nem rántotta a lépcsőházba. Mikor látta, hogy elébe áll, és nem ereszti be, egyenest nekiment. Erre az ijedten félreugrott, szólni akart, de nem tudott, csak bámult rá, tágra meredt szemmel.

- Jó estét, Aljona Ivanovna - köszöntötte lehetőleg könnyedén, de hangja nem engedelmeskedett, elakadt, remegett. - Elhoztam azt a... zálogot... de talán gyerünk beljebb... a világosságra. - És egyszerűen otthagyta, tessékelés nélkül előresietett a szobába. Az öregasszony utánaszaladt, most végre megjött a szava.

- Úristen! Mit akar? Ki maga?

- Bocsásson meg, Aljona Ivanovna... de hiszen ismer... Raszkolnyikov... tessék, elhoztam a zálogot, amit a minap ígértem... - És feléje nyújtotta a tárgyat.

A vénasszony éppen csak odapillantott a zálogra, de tekintete már ismét a hívatlan vendég szemébe fúródott. Haragosan, fürkészve, gyanakodva nézte. Eltelt egy perc. Raszkolnyikovnak már-már úgy rémlett, hogy csúfondáros mosolyt lát a szemében, mintha máris mindent tudna. Érezte, hogy elveszti a fejét, valósággal fél tőle, annyira fél, hogy ha még egy pillanatig így néz rá, ilyen szótlanul, hát itthagyja, megszökik.

- Ejnye, miért néz rám úgy, mintha nem ismerne? - kérdezte most már ő is ingerülten. - Ha tetszik, elveszi, ha nem, hát máshová viszem, sietek.

Eszébe se volt, hogy ezt mondja, csak úgy kicsúsztak száján a szavak.

De az öregasszony közben összeszedte magát, és a látogató határozott hangja nyilván megnyugtatta.

- Jó, de hogy lehet így... berontani, bátyuska? Mi ez? - kérdezte a zálogra pillantva.

- Ezüst cigarettatárca, amit említettem.

Az öregasszony már nyújtotta a kezét.

- Ejnye, mért ilyen sápadt? Ni, a keze is remeg! Tán a folyóból húztak ki, bátyuska?

- Lázas vagyok - felelte kurtán. - Megsápasztja az embert a koplalás - tette hozzá alig ejtve ki a szavakat. Ereje megint elhagyta. De amit mondott, hihetőnek tűnhetett, mert az öregasszony elvette a zálogot.

- Mi ez? - kérdezte és megint olyan mereven nézte, közben a zálogot méregetve.

- Ezüst tárgy... cigarettatárca... nézze meg...

- Várj csak... mintha nem volna ezüst... Tyű, de bekötözted.

Míg a zsineg bogozásával bajlódott, és az ablakhoz fordult, a világosság felé (minden ablak csukva volt ebben a fojtó hőségben is), hosszú másodpercekig egyáltalában nem törődött a látogatóval, hátat fordított. Raszkolnyikov kigombolta felöltőjét, kiakasztotta a baltát a hurokból, de még nem vette elő, csak fogta a jobb kezében, a kabát alatt. Irtózatosan gyenge volt a karja, és érezte, hogy pillanatról pillanatra zsibbad, bénul. Félt, hogy elereszti, leejti a baltát. És akkor még forogni is kezdett vele a világ.

- De hogy összevissza kötözte! - csattant fel az öregasszony, és megmozdult, hogy odaforduljon.

Egy pillanat se volt vesztegetni való. Elővette a baltát, két kézzel magasra emelte, és félig önkívületben, szinte gépiesen, erőkifejtés nélkül, fokával az öregasszony fejére ejtette.

Majdnem teljesen erőtlen volt abban a pillanatban, de ezzel az első baltacsapással megszületett benne az erő.

Az öregasszony hajadonfőtt volt, mint mindig, őszbe vegyült, gyér, szőke haja most is ragadt az olajtól, tarkóján törött szarufésű meredezett, az fogta össze a patkányfark forma fonatocskát. A csapás éppen feje búbját érte, részben azért, mert kis termetű volt. Kiáltott ugyan, de igen gyengén, és mindjárt a földre rogyott, bár két karját még volt ereje a feje fölé emelni, egyik kezében akkor is fogta még a "zálog"-ot. Raszkolnyikov most teljes erővel rávágott még egyszer, és harmadszor is, mindig a balta fokával, mindig a feje búbjára. A vér csak úgy dőlt, mint egy felborult pohárból, a test hátrabukott. Akkor félreállt, megvárta, míg elterül, de aztán mindjárt lehajolt, és megnézte az arcát. Már halott volt. A szem kidülledt, mintha ki akarna ugrani, és az egész arc, homlok csupa ránc volt, görcsösen eltorzult.

Most letette a baltát a földre, és máris benyúlt a halott zsebébe - abba a jobb zsebébe, amelyikből akkor a kulcsait kivette, de ügyelt, nehogy a patakzó vérrel összekenje magát. Most már tökéletesen működött az agya, a szédülés, kábultság megszűnt, csak a keze remegett még. Később is emlékezett, hogy nagyon is óvatosan, vigyázva csinált mindent, nem akarta bevérezni magát. A kulcsokat rögtön kivette, együtt volt mind, mint akkor, egy acélkarikán. Fogta a kulcscsomót, és szaladt a hálószobába. Kicsi kis szobácska volt, egyik falánál óriási szentképtartó, a másiknál a rendkívül tiszta, széles ágy, selyemdarabkákból varrott, vattázott paplannal letakarva. A harmadik falnál állt a komód. Különös - de amint az első kulcsot a zárba illesztette, és csikordulását hallotta, görcsös rángás futott végig rajta, és megint kicsibe múlott, hogy ott nem hagyott mindent, és meg nem futott. De ez csak egy pillanatig tartott. Megfutni késő is volt már. Éppen ki akarta nevetni önmagát, de most egy új, nyugtalanító gondolat villant át rajta, hogy az öregasszony talán nem halt meg, feleszmélhet. Otthagyott kulcsot, fiókot, és szaladt vissza a holttesthez, ráemelte a baltát, de nem sújtott le. Semmi kétség - halott. Lehajolt, újra megnézte közelről, és tisztán látta, hogy a koponya szét van zúzva, sőt el is fordult egy kicsit. Előbb meg akarta tapogatni, de visszahúzta a kezét, hiszen anélkül is látni. Vér annyi kifolyt közben, hogy egész tócsa támadt. Most észrevett egy zsinórt a halott nyakán, el akarta szakítani, de erős zsinór volt, nem szakadt, meg a vér is átáztatta. Próbálta kihúzni az ing alól, de valamiben megakadt, valami nem engedte. Türelmetlenségében már újra baltát ragadott, hogy azzal csapjon a zsinórra, úgy vágja el a testen, de aztán mégse merte, és nagy nehezen, jó kétpercnyi vesződés árán, kezét meg a baltát összevérezve, mégis elvágta anélkül, hogy a baltával a testet érintse, és levette. Igen, erszény, nem tévedett! Két kereszt is lógott a zsinóron, egyik vörösréz, a másik ciprusfa, meg email szentkép, és ezekkel együtt, az acélkarikás, acélgyűrűs mocskos szarvasbőr bugyelláris. Degeszre volt tömve, Raszkolnyikov bele se nézett, csak zsebre vágta, a két keresztet meg a vénasszony mellére dobta, és szaladt vissza a másik szobába, de most már a baltát is vitte.

Szörnyű sietségben volt, nekiesett a kulcsoknak, próbálgatta egyiket a másik után, de valahogy nem volt szerencséje, nem illettek a zárakba. Nemcsak mert a keze annyira remegett, de rosszul is csinálta: ha már látta is, hogy nem jó a kulcs: mégis erőltette. Akkor hirtelen eszébe jutott, hogy a nagy csipkés szakállú kulcs, amelyik most is mindig a kicsik közé akad, semmi esetre sem a komódhoz való (hisz ezt már akkor mindjárt gondolta); valami ládikáé lesz, és talán abban a ládikában van elrejtve minden. Otthagyta a komódot, és már bújt is az ágy alá, tudta, hogy az öregasszonyok az ágyuk alatt szokták tartani az ilyen ládikát. Úgy is volt: jókora ládika állt az ágy alatt, több mint egy rőf hosszú, domború fedelű, és rajta piros szattyánbőr, acél szegecskékkel rászegezve. A csipkés kulcs mindjárt beleillett, nyitotta a zárat. Legfelül lepedővel letakarva egy nyúlszőr bundácska volt, piros gallérral, szegéllyel, alatta selyemruha és kendő, de aztán legalul már csak rongyok, úgy látszott.

Éppen bele akarta törölni összevérezett kezét a piros szegélybe, így okoskodva: "Ez piros, nem látszik meg rajta a vér" - de hirtelen észbe kapott. "Uramisten! Mi ez? Megháborodtam?!"

Alighogy kicsit megbolygatta a rongyokat, a bunda alól kicsúszott egy aranyóra. Most már nekiesett, összeforgatott mindent. És csakugyan - a limlom közé aranytárgyak voltak rejtve, csupa zálog, bizonyosan kiváltandó és ki nem váltott karperecek, láncok, gyűrűk, melltűk és más efféle. Némelyik bársonytokban, de sok csak újságpapirosba csavarva, igaz, hogy rendesen, gondosan, dupla papirosban, zsineggel átkötözve. Nem sokat teketóriázott, zsebébe tömködte: nadrágzsebbe, kabátzsebbe, válogatás nélkül, ahogy jött, tokostul, de nem ért rá sokat összeszedni...

Egyszer csak hallja, hogy valaki járkál odabenn a másik szobában. Megállt, holttá dermedve. De most csend volt, talán csak képzelődik. Akkor tisztán hallotta, hogy halkan sikolt, vagy talán csak felnyög valaki, és rögtön elnémul. Majd újra halotti csend, egy-két percig. A ládika mellett guggolva várt, lélegezni se mert. De aztán felugrott, felragadta a baltát, és beszaladt.

Lizaveta állt a szoba közepén, jókora batyuval a kezében, és meredten bámult a nénje holttestére. Fehér volt, mint a gyolcs, kiáltani se tudott rémületében. Mikor a berontó Raszkolnyikovot meglátta, reszketni kezdett, mint a nyárfalevél, és arca görcsösen rángatózott. Karját felemelte, száját is nyitotta már, de nem kiáltott, lassan hátrált, a sarokba húzódott előle, szemét rámeresztve, és most sem kiáltott, mintha nem volna benne annyi szusz, hogy hangot adhasson. Raszkolnyikov nekirontott a baltával; a lánynak panaszosan lefittyent a szája, mint a gyermeké, mikor megijed valamitől. De olyan együgyű volt szegény Lizaveta, úgy megfélemlítették, megtörték egész életére a boldogtalant, hogy még a karját se tartotta védelmül az arca elé, pedig ez lett volna a legtermészetesebb mozdulat, hiszen a balta az arcát fenyegette. Éppen csak egy kicsit felemelte szabad bal kezét, de egyáltalán nem az arcáig, ahelyett lassan előrenyújtotta, mintha el akarná tolni a támadót. A balta éllel sújtott rá, egyenesen a fejére, kettéhasítva a homlok egész felső részét, majdnem a feje búbjáig. Össze is rogyott menten. Raszkolnyikov nem tudta, mit csinál, felragadta a batyut, de rögtön el is dobta, és kirohant az előszobába.

A rémület mindinkább úrrá lett rajta, kivált a nem várt, második gyilkosság után. Menekülni akart, mentül hamarább. Ha világosan meg tudja ítélni, és átlátja ebben a pillanatban, mennyire súlyos a helyzete, milyen reménytelen, ostoba és rút, ha eszébe veszi, mennyi akadályt kell még leküzdenie, sőt hány gonosztettet kell még elkövetnie, amíg onnan kijut, és hazáig elér - könnyen lehet, hogy már akkor otthagy mindent, és önként jelentkezik, nem is félelmében, csak mert olyan iszonyatos, olyan undorító, amit tett. Igen, leginkább undort érzett, és az undor percről percre nőtt, erősödött benne. Semmiért a világon vissza nem ment volna a ládához, vagy akárcsak a szobába is.

De aztán lassanként valami szórakozottság ereszkedett rá, szinte elrévedezett, pillanatokra megfeledkezett magáról, vagyis inkább elfelejtette a fődolgot, és apróságokba kapaszkodott. Például, amikor a konyhába pillantott, és meglátta a vízzel félig telt vedret a padkán, eszébe jutott, hogy megmossa kezét meg a baltát. Keze csak úgy ragadt a vértől. Fogta a baltát, a vízbe dugta, aztán a szappandarabbal, amit az ablakon egy csorba tálkán talált, lemosta kezét, csak úgy bele a vederbe; a baltát kivette, lemosta a vasát, majd a nyelével babrált vagy három percig, még szappannal is dörzsölte a foltokat. Végül letörölte valami fehérneművel, ami ott száradt a konyhában a kötélen, és sokáig figyelmesen vizsgálta az ablaknál, a világosságnál. Vérnyomot nem látott rajta, csak a nyele volt még nedves. Gondosan beakasztotta a hurokba, felöltője alá. Aztán, amennyire a gyér világosságú konyhában lehetett, megnézte a kabátját, nadrágját, csizmáját. Így első pillantásra olyan, mint máskor, mintha semmi se történt volna, csak a csizmáján van néhány folt. Megnedvesített egy rongyot és letörölte. De ugyanakkor igen jól tudta, hogy elég zilált a külseje, és lehet rajta olyasmi, ami feltűnik, ha ő nem is látja. Tanakodva állt a konyha közepén. Hirtelen feltolakodott benne egy kínos, fenyegető gondolat: hogy megtébolyodik, hogy már nem képes helyesen gondolkodni, védekezni, és talán nem azt kellene tennie, amit tesz. "Istenem! Csak el innen! El innen!" - mormogta, és kiszaladt az előszobába. De ott olyan borzalom várta, amihez foghatót még nem érzett.

Csak állt, nézett, és nem hitt a szemének: az ajtó, a lépcsőre nyíló, ahol az előbb becsengetett és bejött - nyitva volt, jó tenyérnyire, se zár, se kampó, semmi - azóta így van, egész idő alatt így volt! Az öregasszony nem zárta be utána, talán óvatosságból. De édes Istenem! Hiszen Lizavetát odabenn találta, és valahol be kellett jönnie, nem a falon keresztül jött! Hogy nem gondolt erre eddig?

Odaugrott, és beakasztotta a kampót.

- Nem! Megint nem jó! Nem maradhatok itt!

Kiakasztotta a kampót, kinyitotta az ajtót, és hallgatózott.

Sokáig figyelte a lépcsőt. Valahol messze, alighanem a kapu alatt, hangosan, szitkozódva kiabáltak, veszekedtek. Két hang hallatszott. "Mi a bajuk?" Türelmesen várt. Most hirtelen megszűnt a zaj, mintha elvágták volna. Elmentek, nyilván. Már ki akart menni a lépcsőházba, amikor egy emelettel alatta nagy robajjal kitaszítottak egy ajtót, és valaki dudorászva elindult lefelé. " De sokat lármáznak itt" - futott át rajta a gondolat. Újra behúzta az ajtót, hogy majd ezt is kivárja. Végre csend lett, sehol egy lélek. Már a lépcsőn volt, de akkor megint jött valaki.

Ezek a lépések messziről hallatszottak, a lépcső legaljáról, de - világosan, élesen emlékezett rá később - már a legelső neszre gyanakodott, érezte, hogy a lépések oda tartanak, az öregasszonyhoz. Hogy miből érezte meg? Talán maga a nesz volt valahogyan különös, figyelmeztető? Súlyos, egyenletes lépések voltak, nem sietősek. A földszintet már elhagyta a közeledő, és jön tovább, mindjobban hallani, már a nehéz szuszogása is hallik. Feljön a másodikra... Ide jön! Úgy érezte, megmered az egész teste, mintha álomban élné át mindezt... Pontosan így van, amikor álmában üldözik az embert, ott vannak, egészen közel, meg akarják ölni, neki meg mintha földbe gyökerezne a lába, a karját se bírja mozdítani.

Csak akkor ocsúdott fel, mikor a látogató már a harmadik emelethez közeledett. Sikerült még gyorsan, ügyesen visszaosonnia a lépcsőházból a lakásba, az ajtót is becsukta, és vigyázva, nesztelenül beakasztotta a kampót a karikába, ösztöne segített rajta. Ahogy ezzel végzett, elbújt, közvetlenül az ajtónál, lélegzetét is visszafojtva. Akkorra már a hívatlan jövevény is az ajtó előtt állt. Egymással szemközt álltak, mint ő az imént az öregasszonnyal, amikor csak az ajtó volt közöttük, és ő fülelt.

A jövevény nagyokat szuszogott. "Kövér ember lehet" - gondolta Raszkolnyikov a baltát szorongatva. Igazán olyan, mintha álmodná. Az idegen most megfogta a csengőt, és erősen megrántotta.

A csengő nyikorgása közben hirtelen úgy rémlett neki, hogy mozgolódást hall a szobából. Egy-két pillanatig komolyan fülelt. Akkor odakinn még egyszer megnyikorgatták a csengőt, és türelmetlenül rángatni kezdték az ajtó fogantyúját. Borzadva nézte a karikában ugráló kampót, és dermedt rémülettel várta, mikor ugrik ki. Ez valóban lehetségesnek látszott, olyan erővel rángatták az ajtót. Már arra gondolt, hogy leszorítja ujjával, de hiszen akkor az mindent kitalál! Megint forogni kezdett vele a világ. "Végem van" - cikázott át az agyán, de akkor megszólalt kinn az idegen, és arra ő is észbe kapott.

- Mi az? Egész nap alusznak? Vagy megfojtották őket? Azt a hétszentségit! - Hangja mintha egy öblös hordóból jött volna. - Hé! Aljona Ivanovna, vén boszorka! Hé, világszép Lizaveta! Nyissák ki! Azt a hétszentségit! Alusznak ezek, vagy mi? - És dühében vagy tízszer egymás után teljes erővel megrántotta a csengőt. Nyilván otthon is nagy úr volt, és parancsolgatott.

Most váratlanul apró, gyors léptek kopogása hallatszott, nem messze a lépcsőn. Még valaki jött. Raszkolnyikov nem hallotta meg mindjárt.

- Senki sincs itthon? Lehetséges? - kérdezte hangosan, vidáman az új jövevény, a kérdést egyenesen a másikhoz intézve, aki még akkor is rángatta a csengőt. - Jó estét, Koch!

"Egészen fiatal ember lehet" - gondolta Raszkolnyikov.

- Tudja az ördög, mért nem mozdulnak! Már majd hogy le nem törtem a zárat - felelte a másik. - De honnan tudja a nevemet, uram?

- Ugyan! Hát nem három parti biliárdot nyertem magától tegnapelőtt a Gambrinusban!

- Hja, persze!

- Szóval, nincsenek itthon. Furcsa... És bosszantó. Hová mehetett a banya? Dolgom van vele.

- Nekem is, bátyuska, gondolhatja.

- De hát... mit tehetünk? Hazamegyünk. Ejnye, pedig számítottam a pénzre! - bosszankodott a fiatalember.

- Mehetünk haza, nincs másképp. De akkor minek mond időt? A vénasszony maga mondta nekem a nyolc órát. Meg vagyok szorulva. És hol az ördögbe csavaroghat? Nem értem. Egész évben itthon ül, a lába is rossz, és most egyszerre sétálni megy.

- Ne kérdezzük meg a házmestertől?

- Mit?

- Hogy hová ment, és mikorra jön meg?

- Hm... ördög vigye... megkérdezhetjük... De hiszen sehová sem megy soha... - És újra megrántotta a fogantyút. - Ördög vigye. Hát hiába. Gyerünk!

- Megálljon! - kiáltotta a fiatal. - Ide nézzen! Nem látja, hogy rés támad, mikor rázza az ajtót?

- No és?

- Szóval nincs bezárva, csak a kampó tartja! Hallja, hogy zörög a kampó?

- No és?

- Még mindig nem érti? Valakinek itthon kell lenni. Ha elmennek, hát kívülről zárják be, kulcsra és nem belül, kampóra. Most is... hallja, hogy zörög? A kampó csak úgy lehet beakasztva, ha valaki benn van. Szóval itt vannak, és nem nyitnak ajtót!

- No, nézd csak! Igaza van! - tört ki csodálkozva és bosszúsan Koch. - De hát mit csinálnak odabenn! - És megint bőszülten rángatta az ajtót.

- Várjon! - kiáltott rá most a másik. - Ne rángassa. Itt valami nincs rendben... Hisz csengetett, zörgött, és nem eresztették be. Tehát vagy elájult mind a kettő, vagy...

- Vagy?

- Tudja, mit? Lemegyünk a házmesterhez, az majd felveri őket.

- Helyes. - És elindultak mind a ketten.

- Megálljon! Maga maradjon itt, én leszaladok.

- Miért maradjak?

- Mindenre gondolni kell!

- No jó, nem bánom.

- Nemhiába készülök vizsgálóbírónak. Nyil-ván-va-ló, hogy itt valami nincs rendben! Nyil-ván-va-ló! hangoztatta hevesen a fiatal, és már szaladt is le a lépcsőn.

Koch ott maradt, és újra meghúzta gyengén a csengőt, mire az nyikordult egyet. Akkor óvatosan, mintha körülnézegetne, tanakodva közben, a fogantyúval újra mozgatni kezdte az ajtót, meghúzta és elengedte, hogy lássa, igazán csak a kampó tartja-e? Majd szuszogva lehajolt, és a kulcslyukon próbált belesni, de belül benne volt a kulcs, és nyilván semmit se látott.

Raszkolnyikov csak állt, és erősen markolta a baltát. Félig önkívületben volt, már-már felkészült, hogy megverekszik velük, ha visszajönnek. Az előbb, míg zörgettek, beszélgettek, többször is feltolakodott benne a gondolat, hogy egy csapásra végez, kikiált nekik onnan. Volt olyan pillanata, hogy szidni, csúfolni akarta őket, amíg csak rá nem törnek. "Most már csak mentül előbb" - futott át az agyán.

- Ejnye, a keservét...

Telt az idő, egy perc, két perc - senki se jött. Koch mozgolódott.

- A keservét! - fakadt ki, és nem állta tovább, otthagyta őrhelyét, sarkon fordult, és elindult lefelé szaporán, csizmája erősen kopogott a lépcsőn. Végül elhalt a nesz.

"Úristen! Most mit csináljak?"

Raszkolnyikov felemelte a kampót, és kinyitotta az ajtót - semmit se hallott. Hirtelen, minden gondolkodás nélkül kilépett, be is csukta maga után az ajtót, amennyire lehetett, és elindult lefelé.

Három lépcsősoron már lement, amikor lármát hallott lentről. Mit csináljon? Itt nincs hová bújni. Kevesen múlott, hogy vissza nem szaladt a lakásba.

- Hé! Ördögfattya! Fogjátok meg! - Valaki hangos kiáltással kirontott egy lakásból odalenn, és szinte repült le a lépcsőn, közben teli torokkal kiáltozva.

- Hé! Mityka! Mityka! Hogy a manó csípjen meg!

A kiáltozás éles kurjantásban végződött, az utolsó hangokat már az udvarról hallotta. Aztán csend lett. De akkor megint jöttek a lépcsőn, ezek most többen voltak, és hangosan, sokat beszéltek, hárman vagy négyen lehettek. Kihallotta az alábbi csengő, fiatal hangot. "Ők azok!"

Elvesztette a fejét, és egyenesen elébük indult. Lesz, ami lesz! Ha megállítják, vége, ha nem állítják meg, akkor is vége - ráismernek később. Már-már találkoztak, csak egy lépcsősor volt közöttük, és akkor váratlanul - megmenekült! Pár lépcsőfok még, és ott van, jobbra az üres lakás, tárva-nyitva, az első emeleti lakás, ahol a festők dolgoztak, és közben elmentek, mintha kiszámították volna. Biztosan azok szaladtak le olyan lármával az előbb. A padlófestéssel akkor végezhettek, a szoba közepén állt a veder meg a festékes bögre az ecsetekkel. Villámgyorsan besurrant a nyitott ajtón, és elbújt a falnál. Éppen ideje volt: azok már a fordulón álltak, aztán bekanyarodtak, és továbbmentek a harmadik emeletre, hangosan beszélgetve. Kivárta, míg elmennek, aztán lábujjhegyen kiosont, és leszaladt.

A lépcsőn senkivel se találkozott. A kapualjban sem. Kisietett a kapun, és balra fordult az utcán.

Igen jól tudta, pontosan tudta, hogy azóta már ott vannak a lakásban, nagyot néztek, mikor látták, hogy az ajtó, amely előbb zárva volt, most nyitva van, vizsgálják a holttesteket, és legfeljebb egy perc múlva mindent tudni fognak: hogy a gyilkosság éppen most történt, és a gyilkosnak sikerült elrejtőznie valahol, mellettük surrant le. Azt is kitalálják valószínűleg, hogy az üres lakásban bújt meg, míg ők a lépcsőn felmentek.

De mégse mert a világért sem sietni, bár jó száz lépésre volt az első utcaszeglet. "Nem kéne inkább besurranni egy kapun, és valahol egy idegen ház lépcsőjén várni? Nem, az nem jó! És a baltát ne dobjam el? Ne hívjak bérkocsit? Így se jó, úgy se jó!"

Végre itt a keresztutca! Félholt volt, mire befordult. Tudta, hogy itt már majdnem biztonságban van, nem kelt gyanút. Sokan jártak ott, valósággal tolongott a nép, és ő elvegyült köztük, mint a homokszemecske. De a kiállott gyötrelmek annyira elcsigázták, hogy alig bírt mozogni. A verejték csurgott róla, nyaka is nedves volt. "No, ez aztán felöntött!" - kiáltott rá valaki, mikor a csatornához kiért.

Bódult volt, és állapota egyre rosszabbodott. Amikor a csatornához ért, és látta, milyen néptelen a part - erre jól emlékezett később -, megijedt, félt, hogy itt feltűnhet valakinek, és már-már visszafordult az utcácskába. Annak ellenére, hogy alig állt a lábán, mégis kerülővel ment, és egészen más irányból ért haza.

Félig eszméletlenül fordult be a kapun: a lépcsőn volt már, amikor a balta eszébe jutott. Pedig nehéz feladat várt rá: visszatenni a baltát a helyére, észrevétlenül. Nem tudott tisztán gondolkozni, az kétségtelen, különben ráeszmél, hogy sokkal okosabb eldobni azt a baltát valahol egy idegen udvaron, akár majd később is, mint most visszalopni a helyére.

Szerencsésen folyt le minden. A házmesterszoba ajtaja csukva volt, de nem lakatra, tehát azt is gyaníthatta volna, hogy a házmester benn van. De képtelen volt bármit is helyesen megítélni most. Egyenest odament és benyitott. Ha a házmester ott van ebben a pillanatban, és megkérdi tőle, mit akar, talán egyszerűen odaadja neki a baltát. De a szoba most is üres volt, sikerült visszalopnia a baltát a padka alá, és még a két fahasábot is rátennie. Aztán se találkozott senkivel, egy teremtett lelket se látott egészen a szobájáig. A háziasszony konyhája is zárva volt. Ahogy hazaért, ruhástul a díványra vetette magát. Nem aludt, de teljes kábultságba esett. Ha valaki most rányitja az ajtót, bizonyosan felugrik, és ordítozni kezd. Gondolatok foszlányai kóvályogtak a fejében, de egyiket se tudta megragadni, egyiknél sem tudott megállapodni, hiába erőlködött...