Ott, hol a Tisza zegzugos kanyarodással mossa a vármegye déli határszélét, a Latorcza és a Bodrog találkozásának széles szögében s le, egészen a Sajó torkolatáig, - ez a zempléni magyarság főereje. Faluszerte, messze vidékig színmagyar tájék ez. Ha tipusának élességét a városi élet hatása és a különféle idegen nemzetiségek közel szomszédsága el is tompította, egy-egy félreeső, mocsárelzárta falu népe csaknem változatlanul megőrizte ősi jellegét. E falvak közül Czigánd, Géres, Karcsa féltékenyen elzárkózik a többi falutól, a saját véréből szaporodva fel századokon át s vajmi ritkán házasodva össze más községekkel. A falu népe alig néhány családból, vagyis hadból áll; valamennyi rokon és sógor; Kisgéresen pl. csupán Kovács András nevű felnőtt ember 26 van. Másik érdekes tipus a Bodrogközben az ú. n. nemes falu, mint Nagygéres, Őrös, Kistárkány stb. Ezeknek a falvaknak egész népe Zsigmond király idejében ármálista lett. A nép kurtanemeseknek nevezi őket. A legutóbbi években azonban az amerikai kivándorlás láza megkapta az egész vármegye magyar népét is; a tengerentúlról hazakerültek külföldi eszméket és szokásokat hoztak magukkal, a melyek egyes vidékeken gyorsan terjednek, átalakítván a népnek nemcsak a külső viseletét, hanem a lelkét, a szokásait is.

A zempléni magyar paraszt jelleme erős és egyéni. Egészben véve szemlélődő természetű s inkább a tapasztalatból, mint könyvből meríti a tudását. A közügy iránt lelkiismeretesen érdeklődő. A falusi tanács ülésén oly komolysággal intézi a közügyet, mintha országos jelentőségű dolgot mívelne. Az idegennel szemben, kivált ha kaputos, ridegen zárkózott. De ha kiismerte és becsülésre méltónak ítélte, szívesen meghallgatja, ha nem is követi. Nyiltabb, őszintébb embert azonban alig találni, mint itt a Bodrogközön. Nyiltságát jellemzi, hogy még kapu sincs minden kerítésen s a hol van, tárva-nyitva egész nap; a ki kapuját zárva tartja, megszólják. Termését a ház alatt tartja éjszakán át is, tudja, hogy úgy sem bántja senki. Viszont gyümölcsöt, fát szedni, vagy halat, vadat fogni a máséban, nem tartja szégyennek, mert azt Isten adi. Általában józan és szorgalmas ez a nép. A maga érdekének dolgozó ember óriási munkát végez, napi 18-20 órai dolgot sem restel gyilkoló napban, alig aludva keveset; de a napszámban kényelmesebb, lassúbb, alig emelinti a kapa nyelét, melynek hosszúsága megkíméli a derekát.

A milyen keresetlen a gondolkodásában, épp olyan egyszerű a ruházkodásában is. A férfi ünneplője rendesen fekete. A nőknek is csak a fiatalabbja ékesíti tarkább cziczomával, selyemmel, bársonynyal, pántlikával, hímzéssel a külsőjét. Túlzást azonban még náluk sem találunk és szemre csinos, egyöntetű a menyecskének, lánynak a ruházata; tipikus jelleget azonban általában hiába keresnénk. Gyárban készült, vásári portéka a legnagyobb része, csak kevés helyen, a Tisza vidékén akadunk házilag készült szövetre, varrottasra. Érdekessége inkább abban keresendő, a hogyan egyes ruhadarabjait más-más vidéken elnevezik. A bodrogközi férfi a kabátot kisujjasnak, a mellényt lajbinak nevezi. Czigánd környékén a mellény derekas, a kabát ujjas vagy rokk. Ennek a vidéknek a férfia már díszt is rak a ruhájára s ködmönére fekete vagy zöld színű, apró, selyemmel varrott rózsákat hímeztet. 153A szerencsi járásban érdekes elnevezése van az ingnek: unterczikk, melyet német vásárosok révén kapott. Sátoraljaújhelyen és vidékén a kabát neve németesen kitli, vagy gérokk. Erdőbényén meg éppen német nadrágnak nevezik a sarkig érő pantallont. A nők viselete helylyel-közzel már gazdagabb. Az idősebb asszonyok ugyan egyszínű barna vagy fekete szoknyát, igen kevés díszű derekat viselnek; a fiatalabbak némelyike azonban festőien pompázatos. A Czigánd vidéki nők a derekat pászosujjas, litya vagy ránczoska néven ismerik, a mely kék és zöld színű szokott lenni; a szoknya neve pedig viganó. Vajdácska környékén a derék pendely, ingalj, pászos, ránczos, litya és vizitke, a szerint, a mint díszesebb, avagy egyszerűbb. A szoknyát ezen a vidéken, valamint Magyarjesztreb (a mai Magyarsas) táján is, igen különösen kabátnak mondják. Szerencs határában pitorka, rekli és pruszlik a derék neve, mg Sátoraljaújhely vidékén a derekas, vizitke és litya elnevezésen kívül, a derék neve: lipityánka. Ladamócz és sok más község asszonyai az úrias blúz névvel nevezik a derekat; Agárdon pedig szokásos név a testhezálló. Kesznyéten vidékén akadunk még egy sajátos elnevezésre; ott a szoknya neve szoknying. Leánynak a haja a fejdísze, a melyet színes selyemszalagokkal fon és teker ékessé, tetszetőssé; a menyecske pedig rózsás, sok színnel hímes selyemkendőt köt menyecskésen, a mint ez a családi rangjához illik. Különösen csinos a vajdácskai fiatal asszony hátraszorítója, a hogyan ott a kendőt nevezik. Az öregebb asszony méltóságához illetlennek tartja általában a színes főkötőt; meg is szólnák érte, mert korához az egyszerű fekete vagy barna, esetleg a minta nélkül szőtt sötétzöld, egyszínű kendő illik. A mi a lábbelit illeti, annak viselésében kevés a rendszer; tipus pedig egyáltalán nincsen. A csizma egyszerű, tartós, javarészt városi portéka; legfeljebb azt a különbséget jegyezhetjük fel, a melyet Magyarsas és Vajdácska vidékén állapított meg a szokás a nők között: ránczos csizmát csak a hajadon visel, a férjezett pedig csakis símaszárút. Egyes vidékeken, a hol a tótság közelsége hatással van a magyarokra, bocskoros asszonyokat is látunk.

A zempléni magyar nép háza általában csinos. Az épület anyagában azonban a magyar nép nem válogatós. Régebben a vályog is fényűzés volt. Háza, mint Páczin s a Bodrogköz sok vidékén, fecskerakás (szalmával, pelyvával kevert, megdagasztott és felrakott sár), vagy vert fal épület, a hogyan Szerencs határában a szegényebb, régibb házakon látni. A mai házak nagyobb része azonban vályogból való s a legújabbak anyagában találunk csak követ, téglát oly helyeken, a hol könnyebben hozzájuthatnak. Tetőzetül főként símán fölvert nád szolgál, a melyet igen szeret a folyómenti lakos, mert czéljaira minden egyéb anyagnál alkalmasabb. Az épületben ugyanazt a rangot folglalja el, mint az öltözködésben a guba: nyáron hűs, télen meleg; a gabona s egyéb élelmiszer legbiztosabb megóvó helye. Legolcsóbb is a nád, mert a folyómenti tájak mocsarában busásan termett s ingyen ajándéka volt a természetnek. Tartósabb, mint a fazsindely, kellő gondozással félszázadig is eltart. Csinos is; a szépen fölvert nádtetőn megakad a szem. Úgy fölverik, hogy a gyalú sem fogna el belőle, a mint néha valóban meg is gyalulják, azaz - nyesik. Újabban azonban fazsindely és cserép is dívik. Házépítésre mesterembert csak a városi polgár fogad; falun kitelik minden az atyafiságból. A zempléni magyar falvakban, mint mindenütt, fölös számmal vannak ezermestereink és munkában szívesen segít egymásnak a szomszéd, az ismerős. Ha elkészült, rendesen lagzi a jutalom, vagy egy "szépen köszönöm".

A zempléni magyar általában az egy vonalban épült házat szereti - takarékosságból, mert a hány szöglet, annyi kőmíves-napszám évenként. Ez a ház 6-8 méter széles homlokzatával az utczára néz, olykor - mint például Tokaj és Rozvágy vidékén - virágos előkerten át. Eredetileg, mint a régebben épült házakon látható, csak egyablakos volt; a módi azonban az arányosság kedvéért két ablakot szerzett a homolokzatra. A tehetősebb gazda házának elengedhetetlen három része: a nagy-ház, vagy elsőház, a mint Szerencs környékén, és tiszta- vagy ünneplő-szoba, a mint Tokaj és Rozvágy vidékén nevezik; mögötte a pitvar, vagy nyári konyha, előszoba; azután a kis-ház (hátulsóház, mint Szerencs környékén nevezik), a mely télen egyúttal konyha és hálószoba is. Az utczára néző elsőház, vagyis ünneplő-szoba hétköznapon el van zárva, nehogy a gyerek és baromfi benne lábatlankodjék 154s behordja a szennyet. Ez a legtágasabb szoba a házban. Egyik sarkában terpeszkedik a boglya- vagy banyakemencze (a mint a Bodrogközben nevezik), körül széles padka, mögötte a kuczkó. A kályhával ellentétes szögletben áll a tarkaterítékes asztal, a másik sarokban egymás mellett hosszában a két ágy, csaknem a mestergerendáig duzzadó pehely-vánkusokkal. A mestergerenda egyúttal a bibliotéka; ott tartják a históriás könyvet, a kalendáriumot stb. A bibliát és énekeskönyvet nem; annak a helye az ablakdeszka, vagy - a melyik házban ilyen is van - a fényezett fájú, fiókos szekrény teteje. A két szoba és a pitvar egy tető alatt fekszik s kiegészítő részök a kamra, meg a fedett (mint Tokaj vidékén) és a fedetlen tornácz, a mi általánosabb. Módosabb gazdának az istállója majdnem mindenütt külön tető alatt épült. Az épület stilusában azonban Zemplén vármegye magyar vidékein tipust alig találunk; szeszélyes összevisszaságban, az ősi tipus jellege nélkül sorakozik a házsor utczává, tűzfallal vagy a nélkül, rendesen hosszant az udvarral, de néha utczamentén terjedve. Díszt ritkán látunk a ház falán, a mely javarészt simára, fehérre meszelt; szinte kivétel a szerencsvidéki ház, a melyen kék és tulipános rajz ékeskedik. Sok helyen kék szín szegélyezi a ház alját. Dísztelen, egyszerű a kapu is, legfeljebb faragásos, de festetlen, mint a bodrogközi járásban. Szegényebb portákon könnyű, rácsos deszkakapu vagy vesszőből fonott van, de sok helyen egyáltalán kapu sincsen, mint például Nagykövesden még a legújabb házaknál sem. Ebben a községben csupán azoknak a régebben épült házaknak van valamelyes kapujok, a melyek az 1880. és 1883. évi tűzvészből megmenekültek.

A családi élet első örömünnepe: ha gólya kelepel a háztetőn. Nevezetes nap ez; hetek óta készült arra az atyafiság, meg a szomszédság. Fontos gondot ad mindenekelőtt a nagy kérdés: ki légyen a keresztszülő? vagyis inkább kik legyenek? mert sok vidéken (mint teszem az újhelyi járás egyes helyein) nem is egy, hanem két-három keresztszülőt kap a gyermek.

A zempléni magyarság általában nem szabja túlságosra a keresztelési czeremóniát. Tokaj vidékén talán az általánosnál is egyszerűbb s egy kis ozsonnafélével elintéződik a családi ünnepség. Szerencs vidékén bővebb az étel-ital s a bába díszesen öltözve járja be a falut, hogy összehívja a komákat. A nagyczigándiak már egész lagzit csapnak; de ezzel nem is szeretnek várni: nyomban a születés után következő napon van a keresztelő s templomból hazajövet, a keresztapa bibliai mondatokkal hímes, czifra versezettel hozza vissza a családi házba a kisdedet. Ez a másnapi keresztelő azonban csak kivétel, mert általában mindenütt csak akkor van az ünnep, a mikor az anya is részt vehet abban, a kiről egyébként szerető beczézgetéssel gondoskodik a komaság, bőségesen ellátva az ágyban fekvőt betegségének egész ideje alatt mindenféle jó falattal. Ennek a szokásnak komatál a neve. (Tokaj vidékén általános, Sátoraljaújhely, Biste, Hernádkak környékén szintén.) A kereszteléshez természetesen sok babonás szokás is fűződik; ezekről más helyen emlékezünk meg.

Fiatal szívek, mint mindenütt, itt is könnyen egymásra találnak. Játszóhely, pázsit, fonóház, kukoriczafosztás, szőlőpásztorkodás, aratás, mind csupa jóalkalom az ismerkedésre. Benső viszony fejlődik a szeretők között, mely nyilt titok ellen a szülőknek sincsen kifogásuk. Ha volna, ezt hamar sejtetik a legénynyel, a ki első látogatásakor malaczpecsenyét kap ebédre a házban s azt már kikosarazásnak veheti. (A bodrogközi járás sok helyén, Szinyér, Boly stb. vidékén.) De ha nincsen kifogás, akkor rendén megy a dolog a lakodalomig; rendén, de nem ám símán, mert a szeretőknek egész csapatnyi félhivatalos alak közreműködésén és sok czeremónián kell átesniök, a míg végre kettecskén lehetnek.

A lakodalmat a zempléni magyarok általában nagy ünnepséggel ülik meg. A bodrogközi járásban három napig eltart s rendszerint kedden kezdődik. Legyesbénye vidékén hétfő a lakodalom napja; de sehol sem végeznek vele egy nap alatt, sőt a tokaji járásban néha egész héten át tart; szinte ritkaság a kesznyéteni szokás, a hol másnap estére már véget vetnek a dinomdánomnak.

A félhivatalos alakok elseje a násznagy, rendesen a vőlegény valamelyik tisztes férfirokona, a ki egyedül (bodrogközi járás), vagy a mi gyakoribb, a 155vőlegénynyel együtt megy el a leányos házhoz kérő minőségben. A választ nem kapja azonnal, nem is várja, nem is volna illő. De a válaszadás napjának hosszabb avagy rövidebb kitűzéséből már fél feleletet nyer. Ha kedvező lesz a válasz, akkor hosszabb a határidő; ha rövid, akkor bizony alighanem kosár. A válaszért aztán a mondott napon ismét kopogtatván a násznagy, immár eldöntik a kézfogó napját. E második látogatás után a leányos ház visszaadja a legényes háznak a látogatást. Ez a háztűznézés. (Kevesebb-nagyobb eltérésekkel így dívik Tokaj, Szerencs s a Bodrogköz vidékein.)

Három-négy nappal a lakodalom előtt kezdődik a vőfélyek hivatalba lépése. Rendesen tréfás, vershez értő és mulatni tudó pajtásait tiszteli meg ezzel a méltósággal a vőlegény. A vőfélyek első kötelessége, bemutatkozni a menyasszonyos háznál, a hol kikérik a kendőt. (Czigánd környékén.) Ez már czeremónia s a menyasszonyos ház készült is arra: borral, kalácscsal, noha a vőfélyek erősen szabadkoznak, hogy "sietős az utjok, nem mulathatnak, mert mint Noé galambja a zöld olajággal kivánnak megtérni: varrják fel tehát hamarosan a vőfélyt illető czímereket a vállukra". (Mező-Zombor vidéke.) Ezzel kezdetét veszi a vőfélyek feldíszítése, a mi a menyasszony tiszte. A vőfély hosszú pálczáját csokorral, szalaggal vagy selyemkendővel avatja fel hivatalos jelvénynyé; majd pedig fölvarrja a vőfélyek vállára a szalagcsokros kokárdát, a mit a mezőzombori vőfély ezzel a versezettel köszön meg:

Ekként felékesítve, elindulnak a vőfélyek - páronként - menyegzőre hívni a meghívandó családokat. Csupa verses dikczióból, hosszura nyújtott és bibliai vonatkozással dagadós körmondatból áll a hivogató. Különösen hímes a beszéde a szerencsi járásbeli vőfélynek. Érdekes azonban a dámóczi legény hivogatása is, a mely így szól:

Ha a meghívottak elfogadják a meghívást, feleletül színes selyemkendőt vagy szalagot kötnek a vőfélypálczára, a mely estélig telistele lesz lobogó díszszel s ez kiváló büszkesége és féltékenyen megőrzendő gyüjteménye a népbeli legénynek, a ki a vőfélykendők számával bizonyítgatja, hogy helyre-legény volt a maga idejében.

Czigánd vidékén már az esküvő napja előtt való estén kezdődik a lakodalom, még pedig a vőlegényes házban, hajnalig tartó tánczczal. Ez a konyhatáncz. Ebben azonban az összes meghívottak még nem vesznek részt, csak a mátkapár legbensőbb barátai és a legközelebbi rokonság. Reggel aztán összegyülekszik a vőlegény házában az egész násznép s a vőfély rendezése és vezetése mellett átvonul a menyasszonyos házhoz - kikérni a mátkát. Czigánd vidékén ez a vőfély hivatala, más vidékeken a násznagy kötelessége. Verses mondóka, illő czeremónia, teszi ünnepélyessé ezt a pillanatot.

A menyasszony apja erre a versre már csak közönséges szóval felel. A dámóczi örömapa meg éppen tréfálkozva s mintha nem is tudná, mi járatban vannak az ünneplő legények, hetykén felel vissza:

Erre bebocsátják őket, székekkel kínálják, ital és étel kerül az asztalra. De az örömapa jónak látja siettetni a dolgot s ezzel kezdi:

Enged a kikérő az ellenállásból és feleli:

Ezzel a kikérő átad egy szál virágot, azt a kiadó (örömapa) megmutatja a menyasszonynak. A menyasszony csakugyan ráismer a vőlegénye "jegyére" s feleletül selyemkendőt ad a kikérőnek, a melyet nagy diadallal visz a küldöttség a vőlegényhez.

Nemsokára aztán elhozzák a vőlegényt a mátkája házához. Az a selyemkendő nagybecsű, büszke zászlaja a menetnek. A menyasszonyos házban erre kezdetét veszi a búcsúztatás. (Némely vidéken kettős a búcsúztatás; az első az esküvőt megelőző estén van, a második pedig a lakodalom napján.) A búcsúztatás természetesen - fontos pillanata lévén a leány életének - nevezetes czeremóniával megy végbe. Versekkel, mondókákkal teszik sallangossá; de hát a hány rigmus, annyi könycsepp gyűlik össze a szemekbe, sírva borul a menyasszony az anyja, apja vállaira, testvéreire, barátnéira. Búcsúzik nemcsak az emberektől, de az egész háztól, az udvartól, a kerttől, a hol a leánykorát töltötte, s a melytől most elszakad, - az igaz, hogy talán csak a szomszéd utczába. A sírás-rívásba azonban beleszól a vőfélyek pisztoly-durrogása az udvaron, fölcsendül a muzsikások bandája is; int a násznagy, itt az idő az indulásra.

A lakodalmas házban persze virágos minden s a terített asztal roskadásig tele van sok czifra czukros tésztával, termetes kalácscsal, a mit már az előző napon küldtek a meghívott vendégek. Tömérdek az ajándék, de hiányzik még a dísze; a nyoszolyó-kalács. Ezért küldöttség megy vőfély-vezetéssel a nyoszolyó-asszonyhoz, a mely tisztségre rendszerint a menyasszony nőrokonságának legtekintélyesebb asszonyát kérik fel.

A búcsúztató hosszadalmas szertartása után elindul a menet az esküvőre. A anyakönyvvezetőnél símán, egyszerűen megy minden. A templomhoz való vonulás vidékenként más és más szokással jár. A dámóczi lakodalmasok énekszóval, a fiatalabbja pedig csárdás léptekkel vonul végig az utczán; tánczra perdül a pap udvarán is, a míg a tisztelendő elvégzi az írásos munkát. Csak ezután következik maga az esketés az Isten házában, a honnan a násznép dalolva megy haza.

A bodrogközi járásban az esküvő után haza viszik a menyasszonyt a szülő házba s ott is hagyják, - majd csak estére jönnek el érte. Addig a vőlegényes házban van a lakodalom. Ez a külön-ülés. Mert hát bármint vágyik egymáshoz a fiatal pár, ez a szokás, és a násznagy nem tágít attól. A vőlegényes házban a muzsikaszó szerez talp alá valót s mialatt - az ebéd múltával - tánczra perdül a vendégsereg, a hivatalos személyek fölkerekednek 157a kelengye elhozatalára. A menyasszony tulipántos ládáját, fehérneműjét, ruháit csengős-bongós szekéren, kürölhordozza a falun, viszik új fészkébe. Ennek végeztével kezdődik, pl. Czigánd vidékén, a valódi búcsúztató. Erre már a násznép is átvonul a menyasszonyos házhoz. Versel a vőfély, de a menyasszony is verssel felel, sírva mondja el, a mit a "vőfélykönyvből" erre az alkalomra megtanult. Ezután az egész násznép, az új párral az élén, elköszön a menyasszonyos háztól. Az új portán természetesen megint czeremóniával jár a belépés. A vőfély kézen tartva vezeti be a friss menyecskét s a küszöbön megállva köszönti a násznagyot:

Erre asztalhoz ülnek s kezdődik a vacsora. Ez az első összeülés, a mikor az új pár első alkalommal kerül egymás mellé. (A menyasszony helye sok vidéken virággal díszes s mint Hosszúláz vidékén főképen szokásos, kerek, nagy kalácsot tesznek a menyasszony elé, a kalácsba sárgarépát szúrnak, a mellé két tyúktojást helyeznek a bőség jelképezésére.) Asztalhoz üléskor a násznagy ünnepélyesen áldást mond. Ennek az áldás-mondásnak egész irodalmát ismerik a zempléni falvakban; a hány falu, annyiféle verse van a násznagy mondókájának. De vers előzi meg a lakodalmi étkek minden egyesét, a melyek elmondása a vőfélyek gondja. (Ezekből a versekből a néhányat mutatóba alább közlünk.) Asztalbontás előtt ismét beszél a násznagy, hanem a fiatalság sokalja már az üldögélést, nincs is helye már a tömérdek ételnek, italnak, a czigányok pedig ugyancsak ingerlik tánczra a vendégeket. Végre jelt ad az első - kezdődik a táncz ... kivilágos kivirradtig.

Ezzel azonban korántsem ér véget a lakodalom. Másnapra is van még czeremónia. Az első a kontyolás. Ez az örömszülők kényes feladata. A násznép kíséretében eljönnek a vőlegényes házhoz, elhozzák a menyasszony keszkenőjét, fésűjét és felkontyozzák - a menyecskét. Ezután kézen fogva bevezetik a násznép elé s ezzel kezdetét veszi az új asszony háziasszonyi hivatala. Maga kínálja mézespálinkával és süteménynyel a vendégeket, miközben a muzsikusok nem szünetelnek. Kezdődik a tulajdonképeni menyasszonytáncz. Az asztal sarkában megcsörren a tányér; maroknyi pénzt vetett beléje az első vőfély. Ezzel megváltotta a jogot arra, hogy tánczolhasson a menyasszonynyal. De nem sokáig tart a dicsősége; újra csörren a tányér, más vetett beléje pénzt, siet is derékon kapni a menyecskét, a ki kaczagva símul most ő hozzá, - de csak pillanatra, a míg a tányérba hulló pénz mást nem juttat az ő jogához. A tányérba persze szakértőn pislant a czigány, mert az a pénz az övé lesz. A menyecske irul-pirul, a sebes megforgattatástól "fáradt is már, de nagy sértés esnék a tánczosán, ha abba hagyná". A czigánynak azonban élesebb az érzéke, a friss csárdásból átcsap a Rákóczyba, a mely pillanatra felvillanyozza a szíveket. Cseng a pohár, újabb boros üvegek kerülnek az asztalra s általános a duhaj lelkesedés. Ám a czigány ismét fordít a nótán, a mely átolvad méltóságteljes, lassú palotásba. Násznagy uram (ha még a lába bírja, mert hát a hivatalával sok koczintás járt) nehézkesen feláll s tánczra perdül ő is. A példa ragadós: az örömszülők követik, utánuk a többi idősebbek, komák, tisztes anyák, apák dobbantanak a padlóra. Ez a családi táncz. Nem sokáig tart, mert hát az öregek már is fáradtak s rákerül a sor a szakácsnékra, a kiknek megdöczögtetése a vőfélyek gondja.

E közben persze a ház előtt összegyülekezett a falubeli kiváncsiság s bemerészkedett az udvarra is. Sűrű tömegén át alig tud áthatolni a sok látogató és köszöntő, a kik jókívánsággal nyitnak be a lakodalmas házba s köszönetül kalácsot kapnak. Ez a kalácsosztogató (czigándi szokás, de megvan máshol is) bőséggel, szívesen történik. A vendégek most már lassan szedelőzködni kezdenek; erre az asszonyok adnak jelt s akár tetszik, akár nem, férjuraméknak haza kell menniök. Mennek is, de estére visszaszállingóznak, különösen a fiatalabbak, mert a czigányt még ott tartották a lakodalmas 158házban s estére ismét folytatódik a táncz. Így aztán a lakodalomnak se vége, se hossza.

Egyes vidékeken, a szerencsi járásban, a változatosság kedveért a lakodalmi vendéglátást megosztja a menyasszonyos ház a vőlegényes házzal. Egy nap az egyiknél, másnap a másiknál terítenek asztalt; de azért az utóbbinál végződik - harmadnap, vagy még később.

A zempléni magyarság családi életének ünnepeit mindenütt nagy lakomával köti össze. De nemcsak örömünnepeit, hanem a gyászát is. A halottját mielőtt eltemeti, virraszt felette s ez a virrasztás sok helyen szintén összefügg vendégeskedéssel. A temetési szertartás azonban megható, komoly, istenes aktus. Igazán megindító a leánytemetés a Bodrogközben. A leány menyasszonyi díszben teszik kék koporsóba. Tizenkét leánybarátja fehér ruhásan, koszorúsan viszi a koporsót, kettő a keresztet, vagy fejfát, kettő esetleg a jegyet, vagyis a meghalt leány menyasszonyi bokrétáját. Ha legény hal meg, azt hat leány, hat legény viszi koszorúsan, bokrétásan, mintha esküvőre vinnék. Városokban, mint Tokaj, már divatját multa a halotti tor; de a falvakban általános az ősi szokás most is. A bodrogközi járásban alig egynéhány község (mint Kistárkány, Agárd, Leányvár, Alsóbereczki) hagyott fel a halotti-toros szokással. Sátoraljaújhely környékén szintén általánosan dívik, csak Szürnyeg, Barancs, Toronya, Czéke, Imreg, Károlyfalva, Makkoshogyka, Herczegkút, Sárospatak, Bodroghalász községek környékén multa a divatját.

Némely munka mulatság- és ünnepszámba megy a zempléni magyar vidékeken csaknem mindenütt. Ilyen a kukoriczafosztás, a mely leánynak, legénynek közös találkozója s alkonyattól éjfélig dal, tréfa, játék, mesélgetés között megy végbe. Azután a fonóka, hol a dalok születnek, mesék, legendák, regék teremnek. Hanem a tréfába sokszor beledévajkodik a legény, ki néhol túllépi a tisztesség határát s ezért sok helyen hatóságilag betiltották a fonókát, mint például a szerencsi járás sok községében. A sátoraljaújhelyi járásban kétféle fonóka is van: külön a menyecskék fonókája és külön a leányoké. Ez azonban nemcsak mulatság, hanem igazi munka. Rendesen szombaton este rendezik; a leányok ünneplőben, czifrán, pántlikásan jönnek s mézes pálinkát és czukros főtt tengerit hoznak magukkal, így kedveskednek a legényeknek. Esti 11 óráig tart a munka, akkor azonban erélyesen közbelépnek a legények, néhol megszólal a muzsika is s tánczra perdül a fiatalság. A táncznak persze a reggel vet véget.

A fonókán kívül Czigánd vidékén mulatozással kötik össze a fonálmosást is. Ez is rendesen szombati napra esik. A mely ház erre készült, az reggel összetoborozza a rokon és ismerős leányokat, menyecskéket, aztán szekereken, énekszóval levonul a víg csapat a Tisza partjához fonalat mosni. Otthon ezalatt sül a pecsenye, kalács, mert estére, munka végeztével, tánczos lakoma lesz a dolgozók jutalma.

A Hegyalján hajdanában a szüret munkája mindenütt hétszámra menő ünnepség volt. Már a szüret előtt kezdődött, a mikor még csak érőben volt a szőlő. Ilyenkor az összes leánynép elhagyta a falut s kiment a szőlőbe - szőlőpásztorkodásra, a mi a leány dolga volt. Ott sütött, főzött magának a leányhad, nagy rikoltással riasztva a seregélyt és őrizte a gyümölcsöt szüretig. A szüret természetesen a legnagyobb munka és ünnep egyszerre, mert a bor a kenyere csaknem az egész lakosságnak. A mai szüreti ünnepek azonban már meg sem közelítik a régieket; nagyobbszerű vendégeskedést már csak a nagyobb szőlőbirtokosoknál látunk.

A gabonatermő tájékokon természetesen az aratás az esztendő legfontosabb ideje.

Tréfával és dallal teszi könnyűvé a munkáját a kendertilolo is.

A szorosan vett ünnepi szokásokat a zempléni magyarok is a vallási ünnepekkel kötik össze. A kalendárium piros betűi között legnevezetesebb természetesen a karácsony. Tömérdek babona fűződik ehhez a naphoz. Akkor kérdezi meg leány, legény az ólomtól és más jövendőt mondótól, lesz-e s ki a párja? A mikor a nagyházban meggyujtják a karácsonyfát (a mely "úrias" szokás a városokon dívik inkább), betlehemesek járják sorra a portákat, énekes verssel hordozva a szent jászol faragott, vagy fényes papírból összetákolt 159képét. Az asszonynép azonban főleg az éjféli misére készül s örömünnep lévén, a tréfa bemerészkedik a templomba is, a hol furfangos legények egymáshoz varrják az ájtatoskodók szoknyáját.

Az ó-év estéjén (a Szilveszter mezőzombori elnevezése) szintén czeremóniával és babonás játékokkal búcsúztatják az esztendőt. Mezőzombor vidékén különös szokás ilyenkor a nyájfordítás. Nagyobb fiúk végigjárják a falut, bekoczogtatnak a házakon és kérdik:

- Szabad-e megfordítani a nyájat?

Ha erre engedélyt kaptak, éktelen kolompolással ostort pattogtatnak, hogy a nyáj fölriadjon és "megforduljon". Ezért a szívességért persze ajándék jár.

Három királyok múltával következvén a farsang, minden vidéken egyaránt vígabban zendül meg a nóta. Farsangkor kijár az örömből a papnak is, például Tarczal vidékén, a hol a fáklyás társulat fáklyásmenetet rendez a lelkésznek. Igen érdekes a mádi legények fáklyásmenete, a melyet a római katholikus fáklyástársulat és az ev. ref. szőlőműves társaság rendez tánczmulatsággal együtt, s a melyre házról-házra járó legények hívják meg a vendégeket. A bál előtt zenés körmenet vonul végig a városon, a körmenet élén két törökösen öltözött legény és egy leány lóháton; a menet végén pedig bort kínálgató sáfárok. Ez a szokás a török hódoltság emlékére, nemzedékről-nemzedékre megmaradt.

Farsanghoz legközelebb esik a húsvét. Ennek másodnapját alig várja az öntöző legény; de a leány is, a ki kedden vissza is adja. Általában, mint a bodrogközi járásban főképen, csoportosan és vödörrel fölfegyverkezve járják be a legények kora reggel a leányos házakat s kímélet ilyenkor bizony nincsen. Csak később, a délelőtt folyamán, kopogtatnak másodszor - illedelmesebben - a hímes tojásért, pohár borért és kalácsért. A dámóczi legény már úriasabban végzi a dolgát; ő csak a leány kezére önt néhány csöppnyi vizet, azt is szagosat. A karosi öntöző meg már vizet se hoz, csak vizitel. Az apró legénykék versekkel fűszerezik a czeremóniát.

A május elseje mindenütt ünnep. De a bodrogközi járás sok vidékén régi szokások is fűződnek a májusi napokhoz, például Czigánd környékén, a hol május első vasárnapján, mise után, a leányok zöld gally-díszszel csoportosan bejárják az utczákat, dalolva letérnek a tiszai fűzesbe, a hol tánczmulatság következik.

Regét, tündérmesét a zempléni magyar vidéken keveset találunk; a nép mondái és meséi inkább a históriai emlékekből nőttek. A regeköltészet, mint azt a vármegye északi részein lakó tótoknál látjuk, főleg a hegyvidék romantikája. Alig említésre méltó tehát a bodrogkeresztúri rege, a mely elmondja, hogy valamikor, ősidőkben, a szomszédos tokaji és az itteni hegyek között tündérek laktak s aranylabdákat hajigáltak egymásnak. Az egyik labda egyszer lehullott a Bodrog folyóba, mire a tündérek ijedten szétrebbenve, örökre eltűntek a vidékről. Történeti tényből ferdítették azt a dűlő-mondát, a melyet Bodrogolasziban regélnek. A község egyik dűlőjéről - Csóktábla - azt mesélik, hogy valamelyik hajdani földesúr a dűlő mentén elterülő földtáblát egy csókért adta ajándékba egy községbeli szépséges hajadonnak. Érdekes még a szerencsi határban levő Árpádhegy egyik furcsa alakú sziklacsoportjának a mondája. A rege szerint az a sziklacsoport kővévált juhnyáj. Réges-régen a juhász hűtlenül elhagyta a kedvesét, a ki elátkozta s az átok megfogamzott: a juhász és a nyája kővé vált.

Babonában azonban már sokkal inkább hisz a zempléni magyar nép. Igaz ugyan, hogy városokban kevésbbé s falun sem kivétel nélkül, de boszorkányban, a melyik szemmel veri a gyereket és véressé változtatja a tehén tejét, hisz és védekezik ellene a bodrogközi, tokaji járás sok magyarja, szinte általánosan. A semjéni ember el nem mulasztaná szent György-napkor keresztet meszelni az istálló ajtajára, nehogy a boszorkány beférkőzhessék az állat megrontására. Királyhelmecz vidékén meg mer esküdni nem is egy ember arra, hogy látta is a boszorkányt, még pedig macska képében. A ki nem látta, annál kiváncsibb rá s elkészíti a Lucza székét, a melyen ülve karácsony estéjén, minden gonoszságnak lehullik előtte a leple. A legyesbényeiek a rendesen Monok felől jövő viharról, vagy forgószélről azt tartják, hogy a monoki 160boszorkány küldi reájok és ha közeledtét észreveszik, azt mondják, hogy "itt a monoki vénasszony". Tokaj vidékén, ha a felnőtt megbetegszik, főtt paszulyt és fehér vászonból készült, apró fácskákra kötött bábukat szórnak el a földön a ház körül - a boszorkányok elűzésére. Ha meg éppen megesik, hogy a beteg házára kuvik száll, vagy pedig (mint Szinyér és Boly vidékén hiszik) a kutya vonít és kapargál, akkor menthetetlenül halott lesz a betegből. A halottól általában mindenütt félnek, vagyis inkább a lelkétől, a mely hazajár a temetése éjszakáján (Mezőzombor vidékén). Ez ellen úgy védekeznek, hogy seprűt tesznek a küszöbre. Legáltalánosabb babona itt is, mint mindenütt, a szemmel verésben való hit. A czigándvidékiek kincsért sem mutatnák meg az újszülöttet senkinek, nehogy "szemmel verjék". A Kistoronya vidékebeli pedig az ördögöt vádolja, hogy az emberek dolgába elegyedik s erős a hite, hogy az ördög ott ólálkodik a járókelő háta mögött és elvezeti, vagyis eltéveszteti az útját. Babonás félelemből részesül általános tiszteletben a fecske is, melynek fészkét szent tilalom őrzi minden vidéken, s a ki ez ellen vét, azt okolják, hogy a tej véres lett. A házi állat csaknem mindenütt a babona védelme alatt áll. A golopi ember a tehén baját valamely tudós bűnéül rójja fel, a ki megrontotta az állatot s a tehén teje mindaddig nem javul, a míg nem közlik a dolgot egy még nagyobb tudóssal! Agárd vidékén a tehéncsorda hazajövetelekor nem szabad az utczán söpörni, nehogy elsöprődjék a tej. A söprést különben más vidéken is némi jelentőséggel ruházza fel a babona; este söpörni például bajt hozna a házra, s ha már feledékenységből vagy kényszerűségből mégis kiseprik a szobát, a szemetet csak másnap viszik az udvarra. De számos babona fűződik a kenyérhez is, meg a gyümölcshöz, vetéshez. Tokaj vidékén például a gyümölcsfa első termését csak férfinak szabad leszedni, hogy a fa hosszú életű és bőven termő legyen. Komlóska vidékén érdekes babona az, hogy naplemente után semminemű ételt, különösen tejet, nem adnak ki a házból se kölcsön, se pénzért. (Látszik e babonán a tótok közelségének hatása, mert tót vidékeken ez a babona általános.) A szinyéri ember még az ellenségét is úgy véli ártalmatlanná tenni, hogy bőjtöt fogad a haragosára. Egyes vidékeken azonban, mint például a szerencsi járás sok községében, általában nem babonás a nép. Érdekes babonás mondaként feljegyezzük azt, a melyet Kisdobra környékén a lidérczfényről tudnak. Valamikor a földesúr mérnöke - meséli a rege - tagosítás alkalmával elmért a szegény ember földjéből; de megverte érte az Isten, mert azóta nincsen nyugodalma, felkel a sírjából és éjtszakánként lámpással a kezében járja a földeket, újra fölmérni. Sokan persze látták is a mérnököt.

Babona fűződik a család örömnapjaihoz is, mint a minő a keresztelés, lakodalom, stb. Ráska vidékén és igen sok helyütt például el nem mulasztanák az újszülöttet ellátni azokkal a babonás szokásokkal, a melyek hitök szerint elmaradhatatlanok. A keresztelendő leánynak csöppnyi kezébe szitát adnak, hogy dolgos gazdasszony váljék belőle, tűt, hogy a varráshoz is értsen, kilincset, hogy sok kérője legyen. Az újszülött fiúval baltát, kapát, kaszanyelet és mindenféle szerszámot fogatnak meg, hogy derék munkás-emberré cseperedjék. Még változatosabb a babona a szerelmes fiatalság között minden vidéken egyaránt. A kakuk szavát melyik leány nem hiszi valónak? A karácsonyesti ólomöntésben való hit is általános. Számos babona fűződik a lakodalomhoz is s a dámóczi menyasszony szerencsétlenségtől tartana, ha a vőfélyek elmulasztanák a lakodalmi szekér kerekéhez fazekat, tálat verni és ha ez nem törne el.

A babona ikertestvére a jóslás, főleg időjárás tekintetében. Ezek az időjóslások persze rendesen a természet megfigyelésén alapszanak s ritkán tévednek. A tarczali szőlősgazda Vincze-napján már tudni véli, milyen lesz a termése; ha Vincze-napján lágy az idő, jó lesz a bora a vidéknek. Ezt versben is megörökítette a nép:

Ez a közmondás országosan ismert.

Közmondásokban különben nem szegény a vármegye magyar népe; nem egy mondása vált közismertté mindenütt. Legismertebb a mádi zsidó esetéből 161kovácsolt mondás: Ott vagyok, a hol a mádi zsidó. Ennek a históriája elmondja, hogy Mádból elindult szekerén a zsidó a tállyai vásárra. Útközben elaludt s egy szembe jövő tréfás legény az országúton megfordította a zsidó lovát és szekere rúdját; a ló azután visszakoczogott Mádra. Mikor a zsidó fölébredt, a saját udvarán látta magát, a honnan elindult.

Semjén községnek is megvan a maga helyi közmondása: elbánt, mint Czifra a borjúval (vagyis: helytelen dolgot végzett). Ennek a mondásnak az eredetéül azt magyarázzák Semjénben, hogy valami Czifra nevű gazda, nem értvén a tehén ellésénél szükséges tennivalókhoz, elvágta a borjú köldökét. Azóta dívik ez a mondás, ha valaki ügyetlen dolgot mível.

Hernádkak vidékén is van egy csúfolódó mondás: Kezdjük újra, mint Kakban az éneket. Megesett tudniillik egyszer a vasárnapi énekes misén, hogy a kántor helytelen hangnemben kezdte a templomi éneket; a kórus azonban helyesen kántált s éktelen hangzavar támadt. Újra kellett hát kezdeni a zsolozsmát.

Jellemző a lukavidéki közmondás: Nincs a bocskornak fogalma. (Azaz: siklik.)

Gesztely községből két közmondás is ered. Az egyik: Fölvitte az Isten a dolgát, mint a gesztelyi lónak. Ennek a mondásnak a históriája az, hogy a gesztelyi parasztnak volt egyszer valami rossz gebéje; a mikor már sehogy sem tudott boldogulni vele, elvitte a miskolczi vásárra, el is adta. Idő multán a paraszt ismét benézett Miskolczra és ámulva látta, hogy az ő sárgája sallangos szerszámban hintó előtt büszkélkedik. Rákiáltott a lovára:

- Szervusz, lovam!

De hát a ló rá sem hederített s büszkén tovább robogott, a mi mód fölött elkeserítette a gesztelyi parasztot, szidta a hálátlan állatot, a mely most, hogy jó módba jutott, rá sem néz többé. Ezért mondják arra, a ki följutott az ugorkafára s lenézi egykori sorsosát: "Fölvitte az Isten a dolgát, mint a gesztelyi lónak."

A másik gesztelyi mondásnak: "Úgy osztozkodnak rajta, mint a gesztelyi kastélyon", históriai eredete van. A helybeli Orosz-féle kastély ugyanis valamikor emeletes volt, de a két testvér, a ki örökölte, sehogy sem tudott a jusson osztozkodni, mire az egyik testvér kettéfürészelte az ősi házat: t. i. lefürészelte róla az emeletet.

Tarczal vidékén is él egy történelmi eredetű közmondás: Legjobb ágens a Tokay Antal. Vagyis legjobb közbenjáró a tokai ántalag. Ez a közmondás 1673-ból való, a mikor Spankau császári tábornok elfogatta a tarczali főbírót, hogy kivégeztesse. A főbíró már a vesztőhelyen állott, mikor a tarczali híveknek sikerült az életét tíz ántalag (hordó) aszúborral megváltani. A tokai ántalagból a nép nyelve Tokay Antalt faragott és a közmondás fönmaradt ebben az alakjában.

Érdemes fölemlítenünk a tokajvidéki mondást is: Kőgátas szőlőtől, gyepes udvartól és kikapós feleségtől Isten óvjon!

Legyesbénye vidékén is találunk helyi vonatkozású mondást: Isten a gazda és Ducsai a csillaga. (Ducsai volt a községhez tartozó Csillagharangos nevű tanyán hosszú idő során aratáskor a híres kepés-gazda.)

Érdekesek a következő szállóigék és közmondások a bodrogközi járásból;

Sok beszéd: szegénység. - Szakállas szolgának pironság is verés. - Pilátushoz küldi vacsorára (= agyonüti). - Szót hallok, embert nem látok. (= mikor a kis ember henczeg). - Szép, mint a vakart hal. - Szabad szakállán van (= a kinek minden szabad). Tűn kezdi, templomon végzi (t. i. a lopást). Libája van (= gyorsan gazdagszik). - Magára hallgat, a ki hallgat. - Kap az, a ki nem restelli. - Jól tudja nyergelni a küszöböt (= rest, lomha). - Jól tudja a vasathidegen verni kétfelé (= kétkulacsos). - Szegény ember sötétben alszik. - Nem engedi Lieber (A.-Bereczki vidékén használatos s akkor mondják, ha valami nehezen megy). - Még a pap is vétkezik, ha a baj ráérkezik. - Nem kell nehezíteni a nehezet. - Néz, mint varjú a konczba. - Nyöszörög, mint a fatarisznya. - Olyan okos, mint a fokos. - Elélte az élőkéjét (halálához közeledő öreg). - Messziről gyüttek, szabad hazudni. - Nem a java a paczalnak (= rossz ember) - A mi menne más kutyába, jobb, ha megy a magam gyomrába (= inkább nekem, mint másnak).