Ha Torontál vármegye térképére csak egy pillantást vetünk, azonnal láthatjuk, hogy e nagy síkság gazdasági értékesítésénél a vizek szabályozásának nagy szerep jutott.

Három oldalról van e vármegye folyókkal körülvéve: éjszakon a Maros, nyugaton a Tisza, délen a Duna határolja; keresztben pedig a Bega és a Temes folyók osztják darabokra; azonkívül e folyók között még az Arankán, Galaczkán, a Seregszón és a Tamisáczon kívül még számos kisebb-nagyobb ér van, a melyek a közeleső folyók vizeiből táplálkozva, tavaszszal elárasztanák a vidéket, ha folyásuk szabályozva nem volna.

Ha a vizek szabályozásának történetét nagyon messziről akarnók kezdeni, elmondhatnók, hogy Torontál vármegye vizei már a szabályozás megkezdése előtt sem voltak abban az állapotban, a mint a természet azokat elhelyezte, mert már az avarok is készítettek mesterséges csatornákat a Maros, Tisza és az Aranka közében.

Hajdan a folyók mentén levő kisebb-nagyobb összefüggő mély területeken kívül nagyobb mocsarak is terültek el, a minők a Törökkanizsától-Szőregig és Mokrinig terjedő, az Ittebétől Zsombolyáig és Melenczéig, továbbá Nagybecskerek alatt a Fehér-tótól a Kulpinig terjedő és az alibunári mocsár.

De a nép gazdasági tevékenysége a legelőket szántóföldekké, a réteket legelőkké, a vizenyős területeket kaszálókká alakította át, úgy hogy Torontál vármegye területe a mohácsi vész előtt sok népes község lakosságának adott jóllétet.

A törökök e vármegye lakosságát 1551-ben e területekről kiszorítván, e vidék annyira elnéptelenedett, hogy a sűrű erdőségek és az újból elhatalmasodott sás- és nád és egyéb vad növények a vizek rendes lefolyását gátolván, ismét vizenyőssé és részben posványossá váltak oly területek is, a melyek azelőtt már szántóföldek, száraz legelők és jó kaszálók voltak. Ehhez járult még, hogy a törökök védelmi szempontból, - hogy e vidéket nyugat és éjszak felől nehezebben hozzáférhetővé tegyék, - azokat a területeket, a melyekre okvetetlenül szükségük nem volt, és melyek megszállott erősségeik körül voltak, még mesterségesen is elposványosították. Az erdőket kiírtották, hogy a meglepetéseket megakadályozzák, de a mocsarakat lehetőleg szaporították, mert ezek a védekezést könnyebbé tették.

Ennek tulajdonítható tehát, hogy a midőn 1716-ban e vidéket a törököktől visszafoglalták, Torontál vármegye területének már nagyobb része volt vizenyős és mocsaras, mint a mohácsi vész előtt.

A törökök kiűzése és a Délvidék visszafoglalása után tehát a legsürgősebb feladat volt a vizek rendetlen folyását szabályozni, a vadvizeket a folyók medrébe visszavezetni, a tavakat és mocsarakat pedig csatornázással lecsapolni.

E vidéknek aránylag igen rövid idő, alatt történt benépesítése csakis annak köszönhető, hogy Temesvár visszahódítása után a kormányzat első gondja volt e vidék természeti viszonyait rendezni és javítani.

A visszahódított vármegyékből alkotott Temesi bánság kormányzói elismerésre méltó tervszerűséggel oly sorrendben fogtak hozzá a vizek rendezéséhez, a mint azt a sürgősség megkívánta.

Báró Mercy Claudius Florimundus tábornok, a temesi bánság első kormányzója, a ki 1716-ban,Temesvár visszavétele után e vidék adminisztrácziójának vezetője lett, első sorban a Bega folyó rendezését kezdte meg, mert a töröktől visszahódított és temesi bánságnak elnevezett terület főhelyét, Temesvárt leginkább ez érdekelte. E várost csakis a Bega vizeinek szabályozásával lehetett rendesen megerősíteni és fejleszteni.

A Bega folyó a XVIII. század elején egészen vad és rendezetlen állapotban kalandozta be Temes- és Torontál vármegye síkjait és miután vármegyénk határán 172Papdnál (Bobda) magába vette a Beregszó-patakot, azon túl igen nagy területeket állandóan víz alatt tartott, úgy hogy a Csene, Zsombolya, Csernye, Udvarnok, Begaszentgyörgy, Párdány, Ivánd, Torontáldinnyés községek közé eső kb. 200.000 holdnyi területen rendesen csak posványok és nádtermő rétek voltak. Csak Begafőnél (Klekk) bújt ki a folyó ismét a nagy rétségből és határozottabb mély mederben folyt tovább, Nagybecskereket és Ecsehidát (Écska) érintve, de Ecsehidán alul már ismét a Tisza árterébe jutott és ennek árvizeivel egyesülve, Perlaszon felül ismét nagy mocsárba, az úgynevezett Beloblatóba veszett el, melyből csak a Tiszának alacsonyabb vízállásakor nyert kedvező lefolyást.

Hogy Temesvárt a bánság erős és hatalmas székvárosává lehessen tenni, többek között a Bega folyónak oly módon való rendezése vált szükségessé, hogy mocsarai lecsapoltassanak és hogy annak hajózhatóvá tételével Temesvár és vidéke élelmezése, valamint termékeinek értékesítése lehetővé tétessék. Ez kellő körültekintéssel és tervszerűséggel meg is történt és erről Temes vármegye monografiájában lesz szó.

E végből első sorban a Bega medrét mesterséges ásásokkal Facseltől Temesvárig akként rendezték, hogy a krassómegyei terjedelmes kincstári erdőkből fát lehessen rajta usztatni. Temesvárott duzzasztó művekkel malmokat és egyéb iparműveket telepítettek. Temesváron alul pedig - a folyó régi kanyargós medrét elhagyva - Klekkig (Begafő) mintegy 70 km. hosszú csatornát ástak, mely 1728-tól kezdve, öt év alatt készült el. Ennek az volt a rendeltetése, hogy egyrészt a hajózást lehetővé tegye, másrészt pedig, hogy egyenesebb, rövidebb és egyenletes eséssel bíró utat adjon a vizeknek és ezáltal az árvizeket is mérsékelje. Megmaradt ugyan a Begának a régi medre is működésben, de ez immár leginkább a Beregszó-patak vizét vette fel és így a két meder gyorsabban vezette le a vizeket, habár rendes töltések hiányában az árvizek ellen teljes védelmet még nem nyujtott.

A Begának Temesvár és Becskerek közt ily módon történt rendezése e folyót még nem tette teljesen alkalmassá a hajózásra, mert tavaszszal, a hóolvadások alkalmával, igen bőséges vize volt, de nyáron és őszszel annyira kiapadt, hogy hajók nem járhattak rajta; arról kellett tehát gondoskodni, hogy abban bizonyos mennyiségű víz állandóvá tétessék.

E czélból keletkezett Mária Terézia uralkodása alatt az a két műtelep (zsilip), mely alkalmassá tette a Begát a primitív hajózásra.

A krassómegyei Kostély községétől ugyanis egy 10 km. hosszú tápcsatornát ástak, hogy a Temes vizének fölöslegét - a nyári és őszi vízhiány idején - a Begába vezesse és ugyanakkor a Begának egy 10 kilométerre alább fekvő pontjáról a Temesnek egy alacsonyabban fekvő pontjához egy másik, úgynevezett árapasztó csatornát ástak, melynek az volt a feladata, hogy a Bega árvizeit csökkentse és azoknak egy részét a Temesbe vezesse. Mind a tápláló, mind az árapasztó csatorna zsilipjéhez egy-egy községet telepítettek, úgymint: Kis-Kostélyt és Kis-Topoloveczet, oly kötelezettséggel, hogy a zsilipnél levő felvigyázók utasításaihoz képest, a zsilipek nyitását, zárását és tisztogatását ellássák.

A kistopoloveczi árapasztó mű az alsó begamenti vidéknek nem biztosított teljes árvízmentességet, mert eredetileg is csak az volt a rendeltetése, hogy a középvízállás tartama alatt a fausztatásban és a hajózásban hirtelen árhullámok káros hatásától tartani ne kelljen; de e két csatorna és zsilip megadta a Bega hajózhatóvá tételének első és főfeltételeit, úgy hogy a további vízszabályozási munkálatokban már a gazdasági érdekek fejlesztésével, vagyis a töltések építésével az ármentesítés nyomulhatott jobban előtérbe.

Az ármentesítési, illetőleg vízszabályozási teendők ellátására keletkezett 1777-ben a műszaki hivatal Temesvárott; ennek élére a XIX. század elején egy kormánybiztost állítottak, ki a helytartó tanácsnak volt alárendelve és a rendelkezésére álló műszaki közegekkel intézte a vízszabályozást és ármentesítést.

A Bega hajózása érdekében első sorban a már kiásott csatornát egészítették és javították; ez alkalommal a balparton töltést emeltek, mely egyelőre csak a legkisebb vízszín fölött 2 méter magas volt és vontató útul szolgált. E töltések tehát csak a balpartot védték, míg a jobbparton az árvíz szabadon elterülhetett.

Ez időben hajtották végre a katonai határőrkormányzat kezelésében a Fehér-tón (Beloblatón) azt az érdekes munkát, melylyel Perlasz fölött a Begának 4 kilométer mesterséges medret készítettek, tisztán rőzsetöltésből.

A vármegyei önkormányzatnak 1779-ben történt visszaállításával megszünt 173ugyan e vidéken az eddigi abszolut közigazgatási kormányzat, de a Bega rendezése, különösen hajózási szempontból állami feladatnak tekintetvén, a temesvári építészeti hivatal tovább működött, azzal a különbséggel, hogy ezentúl a közerőt, a melylyel a szabályozási munkákat végezték, az építészeti hivatal élére állított és a helytartótanácsnak alárendelt kormánybiztos megkeresésére, a vármegyének kellett kirendelni.

E szolgálmányokat az állam bizonyos mértékig megfizette, a mennyiben a kézinapszámért 6 pengő krajczárt, a kocsinapszámért pedig 12 pengő krajczárt fizetett. E béreket 1853-ban a kétszeresre emelték fel, 1855-ben pedig a volt cs. kir. minisztérium a közmunkát egészen beszüntette és a hajózás érdekében szükséges munkákat készpénzért végeztették.

1806-ig eléretvén az a főczél, hogy a Bega Temesvártól Perlaszig hajózható legyen, 1807-től kezdve a csatornai munkálatok fősúlyát inkább a töltés-építésre fektették és megkezdték az ármentesítést a jobboldalon is, a hol még akkor mintegy 100.000 holdnyi terület volt az árvíz elöntéseinek kitéve.

A töltések a jobbparton alacsonyabbak voltak 0.3-0.6 méterrel, mint a báloldalon; a párdányi nagyrét mentén pedig Ittebéig 3 kilométer hosszban semmi töltés nem volt, mely nyílás mint biztonsági szelep szolgált, a rendkívül nagy vizek esetén, a balparti árterület védelmére.

E bár hiányos töltéseknek is igen nagy hasznuk volt, mert a balparton Újpécstől Párdányig nagy területek száradtak ki és kerültek mívelés alá; a jobbparton pedig, bár még az időnkénti elöntésnek kitéve, de mégis hasonló nagy területek lettek mívelhetőkké s csupán a párdányi és ittebei rétben maradt még 15-20.000 holdnyi terület állandóan víz alatt.

1825-ben az a terv merült föl, hogy a Bega csatornája a Tisza folyóval a legrövidebb úton, vagyis Aradácznál köttessék össze; de e tervet később elejtették. 1858-ban egy erőszakos bár, de az akkori viszonyok között egyedül czélravezető intézkedés nagy lendületet adott a begavidéki árvédelemnek. A temesvári Statthalterei ugyanis elrendelte, hogy a már nagyon megülepedett és megrongált baloldali töltéseket Párdánytól-Begaszentgyörgyig a baloldalon ingyenes közmunkával helyreállítsák és felemeljék. E rendeletet kényszer útján végre is hajtották, még pedig oly községek bevonásával, a melyeket az árvédelem közvetetlenül nem is érdekelt.

Ugyanez időben emeltették a jobboldali töltéseket is, Aurélházától Begaszentgyörgyig, de itt már az ingyen munkát szolgáltatott községek, mert a töltés a hajózási meder fenntartására is hasznos, a közmunkaérték 1/4 részéig terjedő kártalanítást kaptak. Ezután szokássá vált, hogy az állam minden töltésmunkálathoz 1/4 részben hozzájárult. Az államnak ily hozzájárulásával 1858-tól 1871-ig több helyen még körülbelül 100.000 forint értékű munkát végeztek; 1863-1864-ben pedig, az országos inség alkalmával, az állam - egészen fizetett munkával - a balparti Begatöltést Dinnyéstől Tárnokig felmagasíttatta; ezek a munkálatok mintegy 40.000 frtot emésztettek fel.

A vízállásokról a mérnöki hivatal csak 1858 óta vezet rendes jegyzéket, a megelőző időből csak hiányos kimutatások találhatók. Rendkívül magas vízállások és árvizek voltak 1813. és 1814. években augusztus hónapban; különösen 1814-ben, a midőn az egész Bánátot elöntötte az árvíz. Ezután 1830-ban és 1836-ban, de különösen 1859 június havában volt rendkívüli nagy árvíz, a midőn a vízállás mind a Temesnél, mind a Begánál eddig nem ismert magasságokat ért el (a Temes Kostélynál 408 m., a Bega Kiszetónál 448 m. magas volt). Árvíz volt 1869 őszén és az 1870. év tavaszán és ugyanez év deczember havában is, a midőn a rendkívül sok esőzéstől az árvíz három hétig kulminált és az összes temes- és begamenti vidékeket elárasztotta. A Temesnek és Begának 1859-iki árvize mintegy 470.000 holdnyi mívelt területet árasztott el.

Minthogy a Temes jobbparti árterületét egyidejűleg a Bega árvizei is érintették, a Temes szabályozására 1863-ban alakult társulat oly munkákat is tervbevett, a melyek a Temes szabályozásához közvetetlenül nem tartoztak. Így keletkezett a Bega topoloveczi árapasztó csatornájának első lényeges javítása 1863-ban.

Az árvízi érdekeltség az 1870-iki árvízektől újabb tevékenységre serkentve, 1871 január 19-én az összes temes-begamenti érdekeltség Temesvárott új szervezkedésre gyülekezett. Az érdekeltség kérelmére a kormány gróf Szápáry Istvánt kormánybiztosul küldte ki, a ki Képessy József orsz. középítészeti felügyelővel 174nagyszabású vízszabályozási tervezetet dolgoztatott ki, melynek azonban egyelőre csak az árvédelem volt feladatául kitűzve. E míveletet a Temes-társulat jogi utódjaként az 1872. évi februárban »Temess-Begavölgyi vízszabályozó társulat« név alatt újból megalakult érdekeltség működésének alapjául elfogadta.

A társulati alapszabályokba felvették azt az elvet, hogy az árvédelem a Bega folyó mentén is kizárólag a társulatot illeti; ő tartozik a jövőben a hajózási csatornán is a védtöltéseket fenntartani, de a hajózási csatornatöltés munkálatainak költségeit harmadrészben az állam viseli.

A Bega medrének kettéosztása, vagyis a Bega-csatorna megalkotása után a folyó régi medre, bár abba a Begából víz nem folyt, még mindig élővíz maradt, mert a Beregszó folyóból táplálkozott, mely Papd (Bobda) községnél ömlik bele. A Bega-szabályozásnak ki kellett tehát terjedni az Óbegára és Beregszóra is, mert ezeknek árvize igen nagy területeket veszélyeztetett.

A szabályozás akként történt, hogy a meder kanyargós folyását átvágásokkal igyekeztek megrövidíteni és itt-ott, a mélyebb fekvésű partok mellett, töltéseket is építettek. A víz lefolyásának gyorsítása czéljából, már az 1820-1830 közötti időben, egy 3.6 km. hosszú átvágást ástak, a melynek következtében nagyobb területek kerülhettek mívelés alá; de az árvíz kiöntései ellen az csak akkor nyujtott teljes védelmet, a mikor az átvágás mentén töltéseket építettek.

Az Óbegát és Beregszót a Temes-begavölgyi Vízszabályozó Társulat megalakulása után rendezte alaposan; a még megmaradt ártalmasabb kanyarulatokat átvágta, jelesen Jankahídnál egy 34 km. hosszú átmetszést ásatott és a meder mindkét partján töltéseket emelt.

A Temesvártól Begafőig kiásott Bega-csatornának tulajdonképen az volt a czélja, hogy Temesvár és a Tisza folyó között rendes vízi utat teremtsen. Az ármentesítést ez a csatorna csak mellékesen szolgálta. A csatorna azonban kezdetben nem felelt meg hivatásának, egyrészt méreteinek elégtelensége miatt, másrészt pedig, mert a csatornába jutó fölös árvizek a hajózást akadályozták és a mellett még veszélyes iszapolásokat és partrongálásokat is okoztak és csak a kiskostélyi tápláló-zsilip és a kistopoleczi árapasztó-zsilip kiépítésével lett a Bega-csatorna rendszeres hajózásra alkalmas.

A XVIII. század utolsó évtizedeiben a csatornát elhanyagolták és a csatornába jutó fölös árvizek azt erősen megrongálták. A XIX. század első félében a Bega-csatornára irányuló minden tevékenységet az ármentesítés kötötte le és a hajózó út javítására irányuló rendszeresebb intézkedések csak a század második felében indultak meg.

Az 1853-1855. években a rendellenesen kiszélesedett és sekélylyé vált csatornamedret 60-80 m. távolságokban kíépített rőzsesarkantyúkkal 24 méternyire összeszűkítették, a sarkantyúk közötti részt pedig fűzfadugványokkal feliszapoltatták. Ez a rendszer, párhuzamművek alkotásával és a meder kotrásával kiegészítve, a hajózó út javításának, s fenntartásának maig is alapul szolgált.

A Bega mederviszonyaira vonatkozó első részletesebb műszaki adatok 1842-ből származnak. Ezeket a mai állapottal összehasonlítva, megállapítható, hogy a fentebb említett rendszerrel a rendes hajózási vízszín, illetőleg a hajózási vízmélység 32 czentiméterrel növekedett.

Az 1863. évi nagy szárazság után következő országos inség alkalmával, az állam a népnek keresetet adandó, a Bega baloldali töltését Torontáldinnyéstől Tárnokig 27 km. hosszban 3.2 m. magasságig felemeltette.

1868-ban társadalmi úton indult meg a kezdeményezés a Bega-csatorna állandó hajózhatóvá tétele iránt, a mennyiben egy erre alakult társaság a Bega-csatornának zsilipes csatornává való átalakítására és öntözésre való berendezésére kapott engedélyt. E terv azonban kivitelre nem került, mert egyrészt a pénzügyi viszonyok kedvezőtlen volta, másrészt pedig az ártér-érdekeltség bonyolódott viszonyai azt megakadályozták.

1871-ben Képessy József, kir. főmérnök, a Bega-csatornának zsilipes hajózó csatornává való átalakítására is készített tervet és költségvetést, de a kivitelt a kedvezőtlen pénzügyi viszonyok elodázták s az 1882:XXVI. t.-cz. alapján láttak a Bega hajózási út rendezéséhez. E törvény alapján több terv készült, de kivitelre egyik sem került. Ez időtájt azonban már foglalkozni kezdtek az Alsó-Begán az állandó hajózás biztosításával. Azok a munkálatok ugyanis, melyeket eddig a Bega hajózhatóvá tétele érdekében végrehajtottak, még nem 175biztosították a hajózást minden vízállás mellett; mivel pedig kotrásokkal, sarkantyúkkal és egyéb rendes folyamszabályozó munkálatokkal a vízmélység növelhető nem volt, a hajózás állandó biztosítása érdekében duzzasztó művek és zsilipek alkotása, vagyis az Alsó-Bega csatornázása vált szükségessé. Az erre vonatkozó terveket »A Ferencz-csatorna torkolat munkálatai m. kir. művezetősége« dolgozta ki 1899-ben és a kivitelre elfogadott tervek végrehajtását az 1900. évi május elsején Nagybecskereken felállított »Alsó-Bega hajózási m. kir. kirendeltség«-re bízták.

Az Ó-Bega torkolatáig terjedő mintegy 45 km. hosszú szakasz két tartányra van osztva. Az alsó tartány a Bega-toroktól Écskáig terjed s 19 km. hosszú, a második tartány az écskai művektől az Ó-Bega torkolatáig 26 km. hosszú. A hajózó zsilipek nyílt szélessége 10 méter. A zsilip hossza Écskán 71.8 m., a Bega-toroknál 73.10 m. Az Alsó-Bega zsilipjeit e szerint a Dunán és Tiszán járó hajók túlnyomó része használhatja. Ezek a művek 1900 november 1-én kezdve, 1907. év végén készültek el és 1.701,030 K költséget igényeltek.

Az 1897:XXI. t.-cz. 12. §-a utasította a földmívelésügyi minisztert, hogy a Bega-csatornának a Temes-begavölgyi vízszabályozó társulat érdekében is szükséges módozatairól stb. a törvény hatályba léptétől számított öt éven belül javaslatot tegyen. Ennek a miniszter eleget tevén, javaslata alapján létrejött az 1902:XXII. t.-cz. a Bega-csatornának a Temes-begavölgyi vízszabályozó társulat ármentesítése érdekében is szükséges rendezéséről.

Eddig a Bega-hajózás állandóvá tételét az ármentesítés megoldatlan kérdése is erősen hátráltatta, most azonban, hogy az 1902:XXII. t.-cz. a hajózhatóvá tételt az ármentesítéstől függetlenné tette, a hajózás érdekében szükséges munkálatok gyorsan haladhattak a megoldás felé.

A temesvári folyammérnöki hivataltól elkészített tervek szerint, az écskai duzzasztó által Nagybecskereken előállítható 75.3 m. duzzasztott vízszín és a temesvári mérczénél előálló 85.6 m. magasságú szabadhajózási vízszín közötti 10.3 m. magasságkülönbség négy duzzasztóval és azokkal kapcsolatos kamarazsilipek segítségével lesz legyőzhető. A négy duzzasztóművel kapcsolatosan a medernek kotrás segítségével való általános mélyítését is tervbe vették.

A duzzasztók közűl az I. számú a Bega-torkolatnál, a II. számú Écskánál már előzőleg elkészülvén, a III. számú az Óbega torkolatánál, a IV. számú Felsőittebénél, az V. számú Magyarszentmártonnál, a VI. számú pedig a temesmegyei Románszentmihálynál lesz elhelyezve.

A Bega-csatornának Nagybecskerektől Temesvárig hajózhatóvá tételére az 1904:XIV. t.-cz. 37. §-a 3,722.000 K-t engedélyezett, de költségvetés szerint a végleges hajózhatóvá tétel összes munkálatai 4,116.319 koronát igényelnek.

A munkálatokat az 1900. évben kezdték meg; jelenleg a begafői, az ittebei és a magyarszentmihályi duzzasztóművek vannak épülőben; az összes munkálatokat pedig 1915-ben fejezik be és ezzel a Bega Temesvártól kezdve minden időben feltétlenül hajózhatóvá lesz.

A Temes szabályozása a XVIII. század elején, a Bega folyó szabályozásával kezdődött, mert a volt Temesi Bánság kormányzata, illetőleg annak műszaki közegei csakhamar belátták, hogy a temesi és torontáli síkságon e két folyó árterülete oly szoros kapcsolatban van egymással, hogy az egyiknek a rendezése a másik folyásának szabályozása nélkül lehetetlen.

A legelső intézkedés ama csatornáknak alkotása volt, a melyek közűl az egyik a krassó-vármegyei Kostélytól 10 km. hosszban a Begáig azzal a czélzattal készült, hogy a Temesből a nyári és őszi vízhiány idején a Begába vizet adjon - és az a másik árapasztó csatorna, melyet Kis-Topolovecztól, a Begától 1.10 km. hosszban a Temesnek egy alább fekvő pontjáig vezettek és a melynek az volt a feladata, hogy a Bega árvízfölöslegét a Temesbe vezesse. Ez Mária Terézia uralkodása alatt készült és pedig Fremaut flammandi híres vízimérnök tervei alapján.

Az ő tervei szerint a Temes vizének gyorsabb lefolyása átvágásokkal volt biztosítandó. Lugostól Pancsováig, a torkolatig, 77 átvágás volt tervezve.

A tervezett átvágások és a mélyebb helyeken a töltések készítése a XVIII. században nem haladt gyorsan, mert egyidejűleg a Begának hajózhatóvá tételén és az alibunári mocsár lecsapolásán is dolgoztak, a munkaerő pedig az időben csak korlátolt mértékben állott rendelkezésre; később azonban, a XIX. század 176elején, a midőn már a Bega-folyó többé-kevésbé hajózhatóvá lett, a Temesre is nagyobb gondot fordítottak.

A temesi bánság megszüntetése és a vármegyék visszaállítása után, a Temes szabályozását királyi biztosok vezetése alatt folytatták. Ezek közűl báró Wenckheim József volt az, a ki komolyan hozzá akart látni a Temes szabályozásához, a miért is 1822-ben értekezletre hívta össze az érdekelt Krassó, Temes és Torontál vármegyéket, valamint a végvidéki ezredek parancsnokait. Ez az értekezlet állapította meg a munkálatok sorrendjét és azoknak miként leendő végrehajtását.

Mielőtt a védőtöltések építését elkezdték volna, a királyi biztos elrendelte, hogy a folyóban levő kereszttöltéseket, vagyis malomgátakat eltávolítsák. Azután kezdetét vette a fokok elzárása és az alacsony partok mentén a töltések építése, valamint az átvágások készítése is.

Ezek az árvédelmi munkálatok azonban nem haladtak abban a mértékben, a mint a mezőgazdaság fejlődésével, a vidéknek az áradásoktól való megvédelmezése ezt megkívánta volna és mert a Temesnek és Begának 1859. évi árvize mintegy 470.000 holdnyi területet öntött el; ezért az érdekeltség czélszerűnek tartotta a folyó szabályozása és a vidék ármentesítése szempontjából szövetkezni. 1863-ban megalakították a Temes Szabályozási Társulatot. Hogy a Temes érdekeltsége a Bega felől fenyegető vizek ellenében is megvédelmeztessék, a társulat a Begánál is végzett munkálatokat, jelesen a Begának topoloveczi árapasztó csatornáját 1863-ban lényegesen átalakította. Ámde az 1870-1871-iki rendkívüli áradások arra a meggyőződésre juttatták az érdekeltséget, hogy a Bega és Temes, valamint ezek mellékfolyóinak csakis együttes szabályozásával tudnak megfelelő eredményt elérni, a miért is 1872-ben megalakították Temes-begavölgyi Vízszabályozó Társulatot.

Az új társulat azután tovább fejlesztette a régitől átvett 28 átvágást, 10 új átvágást ásatott, továbbá azt a nagy elágazást, a mely Temes-megyében Liget községtől kiindulva, Torontál vármegye Rudna községéig egy 30 km. hosszú szigetet alkot, az úgynevezett csákovai ág elzárásával végleg megszüntette és a Temes összes vizeit a sági ágban egyesítette. E mellett kiépítette a folyó egész hosszában mindkét parton a védőtöltéseket.

Midőn a Temes-begavölgyi Vízszabályozó Társulat megalakúlt, a volt közmunka- és közlekedésügyi minisztérium magára vállalta, hogy a Temes folyó ágyát Bótostól, vagyis a Berzava beömlésétől egész Pancsováig, a torkolatig, 28 kanyarulat átmetszésével állami költségen akként fogja rendezni, hogy e szakasz hajózható legyen. Az átmetszések már készen vannak, de a hajózhátóvá tétel érdekében még több munkálat foganatosítandó, melyekre az 1908. évi XLIX. t.-cz.-ben a vízi beruházásokra előirányzott 192 millióból mintegy 3 milliót fordítanak. A tervek szerint a Temesen épp úgy, mint az a Begán történt, duzzasztó-művek és zsilipek fognak épülni.

A Temes szabályozásához tartozik még a Czernabara, Temesina, Surjány patakok és a Poganis folyó medrének rendezése is, mert ezek jelentékeny árvíztömeggel terhelik a Temest; de mivel e vizek nem esnek Torontál vármegye területére, azokról itt nem kívánunk részletesen megemlékezni.

A Berzava folyót, mely leginkább Temes vármegyében okozott károkat, már 1745-ben kezdték csatorna-ásásokkal rendezni, még pedig egyelőre két különálló rendszerben, melyek egyike a Berzava vizeinek, másika pedig az alibunári, ilonczi, verseczi mocsarak levezetését vette czélba, mely mocsarak a Berzavának kiöntéseiből is táplálkoztak.

Első sorban az 1745-ben megindított csatornaásást végezték be 1764-ben Kanakig, honnét a Berzava még régi ágyában folyva, Bóka fölött ömlött a Temesbe. Azután 1762-től 1769-ig megásták az úgynevezett Terézia-csatornát is, a Temesből, Bótostól kiindulva, Kismargita érintésével, az alibunári mocsár széléig, Szentjánosig. E csatorna eredetileg csakis mocsár-lecsapolásokra volt szánva. Mivel azonban a két csatorna-rendszer külön működése nem volt kielégítő, később megásták az összekötő csatornát is, Kanaktól Kismargitiáig és ez által mind a két rendszernek az árvize Kismargitán alul egy közös mederbe egyesíttetvén, a Berzavára nézve azzal az előnynyel járt, hogy azt a Temesnek közel egy méterrel alacsonyabb pontjához, tehát kedvezőbb eséssel lehetett levezetni.

De a csatorna-ásás még nem volt elegendő az ármentesítésre, mert megmaradt még az a veszedelem, hogy a Berzava töltéseit évenként áthágó árvíz, 177jobbról a Birda, balról a Rojga, ezeken szétterülve, károkat okozott s csak kerülő utakon került egy része Surjánnál a Temesbe, a többi pedig megrekedt az alibunári mocsárban. De idők folytán a csatornákat is elhanyagolták, a magánbirtokosok pedig, a kik az 1850-es években védtársulattá alakultak, nem győzték a nagyméretű javítások költségeit és tíz év multán felhagytak vállalatukkal.

Ezen a helyzeten a Temes-begavölgyi Ármentesítő Társulat akként javított, hogy a Berzava folyónak csatornázott ágyát Dentától, kezdve egész Bótosig 45 km. hosszban kibővítette és ezzel a vízfolyás élénkségét visszaállította, továbbá a töltéseket részben belebbezte, részben pedig megerősítette és magasította. Azok a hátrányok, a melyek a legalsó szakasznál a Berzava és az alibunári mocsár vizeinek közös befogadásából származtak, továbbra is megmaradtak és ezek ellen az orvoslás maguknál az alibunári vizeknél van alkalmazva.

A Lankák és Óbirda neve alatt számos kisebb vízerek értendők, a melyek a Poganis és Berzava közé eső területen Temes vármegyében csak a helyi csapadékot gyűjtötték, de egyszersmind arra is szolgáltak, hogy a Temesbe visszavezessék azokat az árvizeket, a melyek fennebb a baloldalon a Temesből, jobboldalon pedig a Berzavából kiömlöttek. E vizek Óbirda név alatt egyesülve, Surjánnál öntötték vizeiket a Temesbe. Ezeket a vizeket a társulat két főmederbe gyűjtötte és egyikét a Surjáni zsilipnél, a Berzavához közelebb eső másikat pedig Bóka alatt vezeti a Temesbe.

Torontál vármegyét éjszakon 73 km. hosszban, a Perjámostól Szegedig terjedő vonalon, a Tisza legnagyobb mellékfolyója: a Maros határolja.

A Maros folyó, mint természetes víziút, ha kellőleg hajózható volna, Magyarország közgazdasági fejlődésében nagy tényezővé válnék. A Maroson végrehajtott és még végrehajtandó szabályozási munkák közelről érdeklik a folyóval hosszú darabon szomszédos Torontál vármegyét.

A Maros másodperczenkénti legkisebb vízmennyisége az aradi mércze »0« alatti 160 cm.-es vízállásnál 21 m³, »0« alatti 1 m³-es vízállásnál 75 m³, »0« víznél 200 m³, árvizek alkalmával pedig víztömege a 2000 m³.-t is meghaladja. Erdély határától Szegedig összesen 83.5 métert esik, átlagos esése kilométerenként e szakaszon 31 cm.

Mercy tábornok, a temesi bánság első kormányzója idejében kezdődött a Maros szabályozása is. E folyónál a szabályozás eleinte csak a mederkotrásokra és a hajózás akadályainak elhárítására szorítkozott, de később már a folyó mentén egyes mélyebb helyeken töltéseket is emeltek és sarkantyúkat készítettek, melyek arra voltak hivatva, hogy rendes meder képződését előmozdítsák.

A gátépítések azonban nem tervszerűen és nem folytatólagosan történtek, hanem leginkább a szerint és oly időben, a midőn valamely nagyobb árvíz meg mutatta, hogy hol és mily méretű töltésekre van szükség.

A Maros folyó régebben hajózható volt. A marosmenti öregebb emberek emlékszenek még az élénk hajózásra, mely az arad-szegedi szakaszon jelentékeny gabona-, gyümölcs- és faforgalmat bonyolított le; sőt kisebb mértékben a hajóforgalom Arad felett is fennállott és csekélyebb merülésű járművek Erdélybe is behatoltak. Ezek a kedvező viszonyok azonban, sajnos, megszüntek és a rendes hajózáshoz szükséges vízmélységek eltűntek. E változás oka a régebbi időkben végrehajtott szabályozási munkákban, a marosi átvágásokban keresendő.

A Maros folyásának alaposabb szabályozására irányuló törekvések nyomait II. József császár uralkodásának idejében találjuk, a mikor Sax nevű mérnök készített ide vonatkozó terveket, de ezek keresztülvitelét megakadályozták a közbejött háborús idők.

A múlt század 30-as éveiben, a torkolat megváltoztatásának kérdésével a Maros szabályozása újra előtérbe lépett; az az eszme azonban, hogy a Maros Szeged alatt vezettessék a Tiszába, a kereskedelmét féltő Szeged város részéről a legélénkebb ellenzésre talált.

A múlt század 40-es éveiben Vásárhelyi Pál vezetése mellett a Maroson is megejtették azokat a helyszíni és vízrajzi felvételeket, melyek a későbbi marosi munkálatok alapjául szolgáltak.

Az 1840. évi IV. t.-cz. rendelkezésével kiküldött és József nádortól 1842 deczember 5-ére összehívott országos bizottság, abból az elvből kiindulva, hogy csak ama folyóknak tulajdonítható közfigyelmet igénylő jelentőség, melyeknek szabályozásával a belközlekedés könnyíttetnék vagy a külkereskedelemnek nyílnának 178rövidebb és jutányosabb vonalak, a Dunán és Tiszán kívül a Marost is szabályozandónak véleményezte.

Ily előzmények után kezdték meg a solymos-lippai határtól lefelé a Maroson az átvágásokat és 1845-től 1847-ig 5, - 1855-től 1856-ig 24, - 1862-től 1865-ig 2, - 1871-től 1872-ig 2, - vagyis összesen 33 átvágást alkottak.

Igaz, hogy e munkák eredményeképen, a pécska-sajtényi Maros-szakasz kivételével, jelentékeny, egy métert meghaladó vízszín-sülyedés következett be, a mi árvédelmi szempontból előnyös, de az eredetileg 260 km. hosszu lippa-szegedi szakasznak 172 km.-re történt megrövidítésével az esés is jelentékenyen megnövekedvén, a hajózó mélységek megszüntek és a meder mindinkább elfajult. A sebes víz a laza anyagú partokon nagyméretű szaggatásokat vitt véghez, a folyó hordaléka megnövekedett, a mi különösen a kanyarok közötti átmenetekben a meder elzátonyosodására vezetett. A meder túlságos széles lett, benne a kis víz több ágra oszlott meg és a hajózás kis vízállásnál lehetetlenné vált.

Mindezzel szemben sokáig, egészen 1899-ig nem történt semmi, mert jóllehet alkottak időközben egyes partvédőket, de azoknak csak lokális partbiztosítási értékük volt, azok a vízlefolyási és hajózási viszonyokat meg nem javíthatták

Csak az 1899-ik évvel kezdődik a helyes és czélirányos orvoslásnak új korszaka, midőn a Marosnak a közhajózás szempontjából történendő szabályozása elhatároztatván, az egységes meder képzésére szükséges partvédő-, mederelzáró-, iszapoltató- és terelőművek építése, vagyis a rendszeres mederszabályozás Lisznyay Damó Tihamér min. osztálytanácsos, vízépítési ker. felügyelő irányítása mellett nagy erővel megindult.

Hogy az alsó szakasz szabályozásához majd olcsóbban lehessen a felső szakaszról követ leszállítani, első sorban, Konoptól lefelé haladólag, a konop-aradi szakaszt vették szabályozás alá. 1903-ban pedig elrendelték a Maros alsó szakaszának a Tiszától felfelé haladó szabályozását is.

A felső szakaszon Konoptól Öthalomig, az alsó szakaszon pedig a Tiszától Apátfalváig jutott a szabályozás. Fent a Konoptól Öthalomig terjedő 60 km. hosszú szakasz nagyban és egészben szabályozottnak tekinthető. Nem tekintve az állandó fenntartást, némi pótlások még itt is szükségesek, de e szakaszon aránylag kis költséggel - mintegy 3 millió korona befektetéssel - eddig a legszebb eredményeket mutatja a szabályozás. Mindenesetre igazolja azt, hogy a Maros szabadon leendő hajózhatóvá tételének nincsen technikai akadálya és mutatja azt is, hogy nincs az országban folyó, a melyen kis összegekkel oly előnyös átalakításokat lehetne végezni, mint a Maroson.

A legkisebb vízállásoknál, terhelt hajókkal, valószínüleg a szabályozás után sem lehet majd hajózni, de a szabályozással mindenesetre elérhető az, hogy a jég levonulásától július hó végéig és október elejétől a zajlás beálltáig a legrosszabb helyeken is 1-1 1/2 m. mélységű hajóút áll rendelkezésre.

Az aradi mérczénél a legkisebb vízállás »0« alatt 160 czm. Ez idő szerint a szabályozatlan helyeken 1 m. mélyen járó hajók már az aradi mércze 0 vízállásánál sem közlekedhetnek, de szabályozás után 0 alatti 1 méteres vízállásnál is még akadály nélkül járhatnának.

Az alsó szakaszon a torkolattól Apátfalváig mederképzés tekintetében szintén igen előnyös átalakulásokat értek el. Itt egységes meder 30 km. hosszú szakaszon áll rendelkezésre, mely az aradi »0« alatti 1 méteres vízállásig elég jól hajózható. E szakaszon nem lévén olcsó kő, egyelőre csak ideiglenes jellegű rőzseműveket építettek, melyeket 2-3 év mulva, a meder kialakulása után fognak kőborítással és kőhányással véglegesíteni. A Maros folyón végrehajtott munkálatokra 1873-tól 1910-ig összesen 4,264.886 koronát fordítottak. A 190 km. hosszú konop-szegedi szakasz szabályozására még 7.1 millió korona volna szükséges. A szabályozást azonban Konop fölé is ki kell majd terjeszteni, egyelőre legalább is a Sztrigy torkolatáig, illetőleg Piskiig s azután majd fel, Gyulafehérvárig és azon felül is. Piskitől felfelé zsilipes rendszer szerint lehetne a Marost hajózhatóvá tenni.

Konoptól Piskiig a folyó természete nagyjában ugyanaz, mint Konoptól Aradig s igy szabad hajózásra a konop-piskii szakasz is ép úgy szabályozható lesz, mint volt a konop-aradi szakasz. A Konoptól Erdély határáig, Zámig terjedő 70 kilométer hosszú szakaszra 3.1 millió korona, a Zámtól Piskiig terjedő 80 kilométer hosszú szakaszra 1.8 millió korona volna szükséges; vagyis a Tiszától a Sztrigy torkolatig még összesen mintegy 12 millió koronába fog kerülni a szabályozás, 181melynek végrehajtása után 340 kilométer szabad hajóút állana rendelkezésre.

Az utóbbi időkben évenként csak 300.000 koronát fordít az állam a Maros szabályozásra. Ily lassan haladva, csak a konop-aradi szakasz befejezéséhez is 20-25 év szükséges, azt pedig, hogy Piskitől le a Tiszáig akadály nélkül lehessen hajózni, 300.000 korona évi befektetéssel csak 40 év mulva lehetne elérni.

A mederrendezések mellett azonban a töltés építéseket sem hanyagolták el, mert a XIX. század elején már az egész Marosmentén, Perjámostól-Szőregig töltések emelkedtek, a melyek a marosmenti vidéknek, az árvizek ellen, az akkori viszonyoknak megfelelő védelmet adtak.

A Maros töltéseinek jókarban tartása azonban nem volt elegendő a torontáli községeknek árvíz elleni teljes megvédelmezésére, mert a Maros-partnak Temesmegyébe eső alacsonyabb helyein a töltéseket elhanyagolták és az árvizek igen gyakran innen hatoltak be a torontálmegyei marosi árterületekre. Ezen a bajon a vármegye akként segített, hogy 1823-ban Szathmáry Sámuel vármegyei mérnök javaslatára elhatározta, hogy Temesmegye határán a perjámosi töltés végétől, a Temesmegyében levő Nagyfalu felé vezető országútig 1500 öl hosszúságú kereszttöltést épít. Ugyanekkor az intenzívebb árvédekezés érdekében azt is elhatározta a vármegye, hogy a Maros kiöntéseiből származó közös veszedelem elhárítására, Csanád vármegyével egyetértőleg teszik meg további intézkedéseiket.

1840-ig a töltéseket közmunkával építtette, tartotta fenn és védelmezte a vármegye; de az ez évi X. t.-cz. életbelépte után, az ármentesítés az érdekelt birtokosokra hárult és az ármentesítésről az e törvény alapján 1845-ben megalakult »Marosi Ármentesítő Társulat« gondoskodott. E társulat 1858-ban egyesült a Tiszai Ármentesítő Társulattal, mely később 1877-ben »Felső Torontáli Ármentesítő Társulat« nevét vette fel és a marosmenti vidék ármentesítési védőműveit akként építette ki, hogy ma az árterületet árvízveszély már nem fenyegeti és a marosmenti régi árterekben a legnagyobb gazdasági kultúra virúl és ezek a vármegye legértékesebb földjei.

A Tisza szabályozása szintén ez országrésznek a törököktől való visszahódítása után, 1716 után kezdődött.

Mindig nagyfontosságú kérdés volt Torontál vármegyére nézve a Tisza szabályozása, hiszen 181 kilométer hosszúságban érinti a vármegyét; de mert tavaszi áradásai nem voltak oly vehemensek, mint a Begáéi és Temeséi, e folyó rendezése csak másodsorban került munka alá, a midőn a vármegye termő-területei már a Bega és a Temes részéről némileg biztosítva voltak.

Addig is, míg a Tisza általános szabályozásához rendszeresen hozzáfogtak, e folyóval vármegyénk területén csak időnként és helylyel-közzel foglalkoztak. Eleinte csak ötletszerűen történtek a szabályozási munkák, azzal, hogy a víz lefolyásának akadályait eltávolították, a nagyobbméretű partszakadásokat megakadályozták és az erek medrét, a melyeken tavaszonként a Tisza a síkságokra messze bekalandozott, eltöltötték.

A mint a gazdasági élet a XIX. század elején fokozatosan föllendült, nagyobb tevékenységet fejtettek ki a Tisza szabályozása és a tiszamenti területeknek az árvizek elleni megvédelmezése körül is. 1821-ben már erélyesen követelek a tiszamenti birtokosok, hogy a vármegye necsak a Maros, hanem a Tisza partjait is erősíttesse meg töltésekkel. 1822-ben pedig a vármegye közönsége Fischer József mérnöknek meghagyja, hogy a Tisza ármentesítésére tegyen javaslatot. 1823-ban Szathmáry Sámuel vármegyei mérnök már Szanád és Zenta között egy 1000 öl hosszú átvágás iránt tesz javaslatot 1824-ben Ghiczy József főispáni adminisztrátor intézkedéseket kíván a vármegyétől a folyók áradásainak kártételei ellen, mire a vármegye rendelkezik, hogy a Tiszából kifolyó fokokat Padétól kezdve Aracsig elgátolják. Ugyane főispáni levél alapján választotta meg a vármegye közönsége az »Aedilis deputatiót« vagyis az építési bizottságot, mely a szükséges vízszabályozási munkákra nézve véleményező és részben végrehajtó testület volt, de részben a végrehajtás is feladatai közé tartozott.

Különös súlyt helyezett a hadügyi kormány arra, hogy a zsablyai révnél a közlekedés biztosítása érdekében, a Tisza mentén a torontáli oldalon is építsenek töltéseket. E töltések 1826-ban a bábatói magas parttól egész a zsablyai révig már ki voltak építve. Ez évben Szathmáry Sámuel javaslatára elhatározta a közgyűlés, hogy a zsablyai révtől Aradi községéig tervezett úttöltés kiépítése helyett, 182a tiszamenti töltést, a bábatói magas parttól kezdve, folytatólagosan tovább építi, a réven alul is, az alsóaradi-nagybecskereki és écskai határokon a Tisza partján és azokat a lukácsfalvi határban levő magas parthoz egy kereszttöltéssel beköti. Ez által az alsóaradi-zsablyai utat az árvízektől megmenti és minden időben járhatóvá teszi, de egyidejűleg mintegy 15 ezer hold területet is ármentesít.

1838-ban már a Tiszamente Nagybecskerektől föl egészen Törökkanizsáig töltésekkel volt ellátva. A Szegeddel szemben levő területek betöltésezése ellen azonban Csongrád vármegye tiltakozott, attól tartván, hogy ha a Maros szabad lefolyását itt töltések gátolnák, akkor Szegedet és a vármegye alsó részét az árvíz veszélye állandóan fenyegetné.

Ez időtájt erélyesebben folytatták a tiszamenti töltésépítéseket, a mi szükségessé tette annak a meghatározását is, hogy jövőre mely munkák tartozzanak a vármegye közönségéhez és melyek az uradalmakhoz.

Az 1840:X. t.-cz. életbelépte után az érdekelt birtokosok már ármentesítő társulatokat alakítottak, a mi az árvíz elleni védekezést rendszeresebbé tette. E törvény alapján keletkeztek a Tisza mentén vármegyénkben a csókai- és tiszaszentmiklósi, valamint a bábató-nagybecskerek-lukácsfalvi töltések fenntartására alakult társulatok is.

Időközben megindultak az előkészületek a Tisza egységes állami szabályozásához is. A kormány már 1833-ban elrendelte a tervek elkészítését. 1836-ban megbízza az udvari építészeti bizottságot, hogy a Tiszát vizsgálja meg és tanulmányozza. Vásárhelyi Pál az építészeti igazgatóság megbízásából a Tiszát 1844-ben bejárja és 1845-ben elkészíti és bemutatja a szabályozási tervet, melyek alapján a nádor a helytartótanács kebelében szabályozási bizottságot alakít, a bizottság pedig 1845-ben elhatározza, hogy a töltések felülről-lefelé, az átvágások pedig alulról-fölfelé haladva készítendők.

Ugyanaz évben gróf Széchenyi István veszi kezébe a Tisza-szabályozás ügyét, és az a véleménye, hogy e nagyszabású művet csak az érdekeltség közreműködésével lehet helyesen megoldani, tehát társulatokat kell alakítani és ezek fölé egy középponti szervet helyezni.

Gróf Széchenyi István a Tisza-szabályozás királyi biztosává neveztetvén ki, 1846 január 9-dikére az érdekelt társulatokat és vármegyéket értekezletre hívja össze. E nagygyűlés megalakítja a Tiszavölgyi Társulatot és megválasztja gróf Károlyi György elnöklete alatt annak középponti választmányát.

Széchenyi első sorban a királytól kért segélyt, a ki az államkincstárból 100.000 forintot utalványozott s azonkívül elrendelte, hogy a só árából az állam évenként 100.000 forintot fizessen. Beszédes József készítette a részletes terveket, és Vásárhelyi Pált állították a Tisza-szabályozás élére, a ki száz átvágással akarta a Tisza vizének folyását rendezni. Később Palleocapa, híres olasz mérnököt hívják meg a szabályozási tervek felülbírálására, a ki beutazván a Tiszát, terveket készít, melyekben a töltésekre fektette a fősúlyt, nem pedig az átvágásokra, a mint azt Vásárhelyi akarta. A helytartótanács Palleocapa terveit elfogadta és ezek szerint kezdték meg a munkát.

A tiszai gőzhajós társulatnak 1847-ben történt megalakulása nagy lendületet adott a munkálatok haladásának, úgy hogy 1848-ban már 31.160 folyó öl töltés és 4914 folyó öl átmetszés volt készen.

Az 1848-1849-iki politikai események és küzdelmek a Tisza-szabályozás ügyét is háttérbe szorították; de a szabadságharcz után az osztrák abszolut kormány erélyesen folytatni kívánta e művet és állami kezelésbe vette azt. Az uralkodó 1850 június 16-án, 235. számú császári rendelettel az államkincstárból öt éven át 100.000 forintot utalványoz e czélra. A kereskedelemügyi minisztérium fennhatósága alatt középponti bizottságot alakítanak, a Tiszavölgyi Társulat hatáskörét és működését felfüggesztik, érvényben csak az egyes társulatoknak az 1840:X. t.-cz. 7. §-ában a vízi munkálatok költségeihez való hozzájárulásra vonatkozó jogai maradnak.

A Tisza-szabályozás részletes szervezése az 1856. évi október 9-én 201. szám alatt kiadott Tiszaszabályozási Utasítás (Vorschrift für die Theissregulierung) által történt, mely alkalommal a Tisza-szabályozási építészeti hivatalok részére szolgálati és eljárási utasítást is adtak ki. E szerint a Tisza szabályozás legfőbb vezetése és ellenőrzése a belügyi, illetőleg a kereskedelmi, ipari és közmunka-minisztériumra bízatott, a műszaki ügyek intézésére pedig Budán egy középponti 183bizottságot (Central Inspectorat) állítottak fel. A Tiszát folyamosztályokra (Fluss-Section) osztják, az osztályok pedig az érdekeltek által végzendő védőtöltésépítések czéljából, vízrajzi viszonyaik szerint, építkezési kerületeket (Baubezirke Consortien) alkotnak. Torontál vármegye a VI. folyamosztályba esett, mely folyamosztálynak építészeti hivatala (Sections Bauamt) Törökbecsén volt. A tiszai és marosi árterületek a szerb-bánáti helytartónak, Coroninak, 1857. évi nov. 28-án Temesvárott kelt 16.893. számú rendeletével akként lettek beosztva, hogy a 2. kerületbe a Maros és Tisza balpartjának ártere Fenlaktól Aracsig, a 3. kerületbe a Törökbecsétől Bábatóig, a 4. kerületbe a Bábatótól Lukácsfalváig terjedő árterületek tartoznak.

Ezentúl már határozottabban külön válik az ármentesítés a mederszabályozástól, a miért is a Tisza mentének ármentesítése iránt végzett munkálatokat az illető ármentesítő társulatoknál említjük meg és itt csupán a mederrendezésre vonatkozó munkákat soroljuk fel.

A Tisza mederszabályozására előirányzott munkák nagy részét már végrehajtották. Azok részletes leírását e monografia keretében nem lehet adni; arra kell tehát szorítkoznom, hogy felemlítsem azokat a szabályozási műveket, a melyek e vármegye területére esnek.

A vármegye éjszaki határán, vagyis a Marosnak a Tiszába való betorkolásánál kezdődik az 1890-es években, főkép a hajózási akadályok megszüntetése végett, államköltségen végrehajtott mederrendezési művelet. Ennek főbb részletei a marostoroki 250 m. hosszú vízosztó mű és a kétoldali tiszai párhuzammű, melyek a kis vizet 160 m.-re szorítják össze, továbbá a kis vizi-meder határain túl fekvő mederrészek feliszapolására készült 5 darab keresztgát.

A folyó 176-171 kilométerénél, a szegedi vasúti híd alatt, vannak a marostoroki műveknek mintegy folytatását alkotó, ugyancsak a meder összeszorítására és a partszakadások biztosítására szolgáló párhuzamművek és keresztgátak és a tiszta terméskőből való lábazati kőhányások. Ezek a munkálatok 1895-től 1897-ig készültek.

A 171-173 kilométerek között van a 90. számú, úgynevezett vedresházi átvágás, mely az 1855-1857. években készült. Hossza 7389 m, a kanyarulaté pedig 19.928 km.

A 161-158 kilométerek között, részben a martonosi szakadópartok biztosítására, részben pedig általános folyószabályozási és ármentesítési érdekekből alakult a 90. számú átvágás alsó torkolata alatt a 91. számú átvágás, mely tisztán kotrás útján készült. Mai szélessége 80 m., de további kiképzése folyamatban van.

A 146 és 145 kilométerek között, a Felsőtorontáli Ármentesítő Társulat rőzsesátrakból és rőzse-sövényekből jól működő partbiztosításokat alkotott. A 145-142 kilométerek között, Törökkanizsa község belsőségeinek védelmére az állam partbiztosítást készíttetett akként, hogy mintegy 1 km. hosszban a part egészen a nagyvíz színéig téglaburkolattal van ellátva.

A 128-127 kilométerek között van a 92. számú, úgynevezett szanádi átvágás, melynek hossza 1.187 km., kanyarának hossza pedig 5.196 km. Ez átvágás az 1855-1856. években készült.

A 127-126 kilométerek között, a szanádi saroknál a Tisza sodra a balpartot erősen alámosta és nagy mederelfajulás keletkezett, minek következtében itt az állam 1894-ben, lábazati kőhányással és erre támaszkodó rőzse-borítással, továbbá sarkantyúkkal, biztosítási műveket alkotott.

A 123-122 kilométerek között van a Felsőtorontáli Ármentesítő Társulat sarkantyú-rendszerű csókai partbiztosítása.

A 119-117 kilométerek között ugyane társulat ugyancsak sarkantyú-rendszerű partbiztosítást készített, a melyek azonban ma már nem felelnek meg a czélnak, a miért is azok lebontása és a part végleges biztosítása van tervben.

A 116-114 kilométerek között van a 93. számú, úgynevezett bátkai átvágás, mely 1856-ban készült. Kanyarát 1890-ben két méter magasságban elzárták, 1902-ben pedig a partszín magasságáig földdel áttöltötték.

A 108-106 kilométer között van a padéi zátony, mely hajózási szempontból a legutóbbi időkig az Alsó-Tisza egyik legrosszabb szakasza volt. Miután a gyakori és költséges kotrások sem segítettek, 1902-ben e mederrészen terméskövekből párhuzam művet építettek és kereszt művekkel, valamint kotrásokkal kisvízi viszonyoknak megfelelő hajózási csatorna keletkezett.

184A 102-100 kilométerek között van a 94. számú, úgynevezett ada-moholi átvágás, mely 1855-1856-ban keletkezett. Hossza 2.03 km, a kanyaráé pedig 4.684 km. A kanyart az 1901-1902. év telén a partszín magasságáig földdel áttöltötték.

A 97-95. szakaszok között, a balparton a Felsőtorontáli Ármentesítő Társulat vegyes anyagból, sarkantyú-rendszerű művekkel védi a partokat.

A 87-86 kilométerek közötti szakaszon keletkezett nagyméretű zátonyokon 1901-ben kotrás útján a hajózás érdekében csatornát ástak; e folyó-szakaszt később 1908 és 1909-ben rőzse-művekkel szabályozták.

A 81-77 kilométerek közé eső szakaszon van a 95. számú aracsi átvágás, mely 1860-1863-ban készült. Hossza 3.232 km, a kanyaré pedig 14.649 km. E kanyar felső torkát 1900-ban földanyaggal áttöltötték.

A 74-72 kilométer között Óbecsénél torkollik a Tiszába a Ferencz-csatornának bácsföldvár-óbecsei új csatornája, mely torkolat ugyan Bács-Bodrog vármegye területére esik, de itt említés nélkül nem hagyható.

A 72-70 kilométerek közé eső szakaszon a folyó medre zátonyos természetű, melyen 1901-ben hajózási csatornát kotortak; ez azonban gyökeresebb javítást igényel, a mi most van folyamatban.

A 66-65 szakaszon a védőtöltés Törökbecse község belsőségei mentén egy régi kőfalhoz támaszkodik, melyet az állam a Tisza-szabályozás keretében 1895-1896-ban megerősíttetett és felmagasíttatott. E faltól lefelé mintegy 2 km. hosszban a törökbecsei társulat védtöltését vegyes anyagból készült 40 darab sarkantyú védi az alámosás ellen, mely védelem költségeihez az állam - mederszabályozás révén - kétharmad részszel járul.

A 62-56 kilométer között van a 96. számú borjasi átvágás, mely 6.302 km. hosszú, kanyaránál pedig 23.060 km. Ez átvágás 1854-1858-ban keletkezett, az 1897-1901. években pedig kotrással bővítették, mely alkalommal a kanyar mindkét torkát áttöltötték. Ez elzárt kanyar felső részén, Bácsföldvár mellett van a Ferencz-csatorna régi torkolata és zsilipje.

Az 56-53 kilométerig terjedő részen van a kumáni sziget fölötti zátonyos Tisza-szakasz, melyen a borjasi átvágás kotrásával kapcsolatosan akként segítettek, hogy a szigetmenti jobboldali Tisza-ágat áttöltötték, minek következtében a folyónak a sziget baloldalán levő ága a hajózás szempontjából kedvezően képződött és a fölötte levő zátonyos rész is lényegesen javult; 1909-ben pedig még rőzse-művekkel is alaposabban szabályozták.

A 49-46 kilométerek közötti Tisza-kanyartól alkotott földcsúcsot 1902-ben kotrási munkával átvágták. Az átvágás hossza 0.9 km., a kanyaré 2 km. Közvetetlen ez alatt van a 97. számú, az úgynevezett tarrasi átvágás, mely 1861-1863-ban keletkezett. Az átvágás hossza 1.754 km., a kanyaré 6.018 km.

A 39-37 kilométerek között van a 98. számú zsablyai felső átvágás, melynek hossza 0.861 km. kanyara pedig, 4.876 km. Ez átvágást az 1860-1862. években készítették. Kanyarját 1901-ben a part magasságáig földdel áttöltötték.

A 35-34 kilométerek között van a 99. számú zsablyai alsó átvágás, mely 1861-1863-ban keletkezett, hossza 1.225 km, kanyarának hossza 3.806 km. Ez átvágás kanyarját 1889-ben vegyes anyaggal elzárták, 1901-ben pedig az elzáró gátat a partmagasságig felemelték.

31-30 kilométerek között van a 100. számú, az alsóaradi átvágás, mely 1860-1863. években keletkezett; hossza 1.345 km, kanyarja pedig 7.160 kméter. Kanyara át van töltve.

A 26-25 kilométerek között van a 101. számú, mosorini átvágás, mely 1864-ben készült. Az átvágás hossza 1.441 km., a kanyaré pedig 4.003 km. Kanyarát 1901-ben a partszín magasságáig áttöltötték.

A 24-22 kilométerek között van a mosorini sziget, melynél a folyó jobboldali ágát a felső torok közelében, 1901 telén, partszerű magasságig földdel áttöltötték.

A 17-16 kilométerek között a baloldali part szakadozó jellegű, a miért is az 1908-1910. években kőhányásokkal biztosították.

A 13-11 kilométer között van a livádiai Tisza-szakasz, mely azelőtt annyira el volt zátonyosodva, hogy itt kis víznél a hajózási út csakis gyakori kotrásokkal volt fenntartható, a miért is az állam 1899-ben e mederrészen mintegy 2 km. hosszú kőpárhuzamművet emelt, melylyel az ottani kis vízi medret 240 méternyire 185összeszorította és e mederben kotrás által hajózó csatornát állított elő, E zátonyos Tisza-szakasznak a végleges rendezése azonban nincsen még befejezve.

A folyó 10. kilométerénél van a Bega torkolata és a begatorkolati kamarazsilip.

A 6-3 kilométer között vannak a hármas-szigetek. E mederrészt 1894-ben rendezték, a midőn hajózási czélokra a balparti szélső folyó ágat kotorták ki, a jobboldali két ágat pedig egy kőpárhuzamművel a kisvizek útjából elzárták. 1900-1901-ben szükségesnek mutatkozott a jobboldali két folyó-ág feliszapolódását mesterségesen elősegíteni, mi végből a párhuzammű mögötti mindkét Tisza-ágat a partszínig földanyaggal áttöltötték.

A 2-1 kilométerek között a balpart erősen szakadozó jellegű. Kőhányással való biztosítása most van folyamatban.

Az 0. kilométernél van a Tisza betorkolása a Dunába, jobbról a torkolat szabályozására régebben alkotott párhuzammű s abba beleépítve a hajók bejárását jelző világító torony.

A Duna 92 kilométer hosszban érinti a vármegye határát és Csentától kezdve Pancsováig, ezen túl pedig Keveváráig (Temeskubin), mintegy 100.000 holdnyi réti területet borítottak el árjai.

A régi időkben a Dunának e szakaszán nem forgott fenn a vízfolyás szabályozásának szüksége s így csak az újabb időben, különösen a Vaskapu szabályozása után alkotott itt az állam a vármegye területén oly munkálatokat, melyek a hajózás érdekeit szolgálják.

A szurduki szakaszon 1906 és 1911 között 783.945 K költséggel mederrendezési munkálatok történtek és ezek még ma is folynak. A rezsőházai szivattyútelepnél 1901-ben 60.667 K költséggel partvédő mű készült. A Dunavecz medrét 1904-ben 8.518 K költséggel elzárták.

A Temes-torkolat fölött 1909-1910-ben partbiztosítás készült, mely 198.931 K költséget igényelt. Hasonló partvédőmű készült a Temes-torkolat alatt is 229.406 K költséggel. A Temes torkolatánál 2 világító-tornyot építettek, mely a szükséges egyéb berendezésekkel együtt 14 694 K-ba került. - 1906-ban elzárták a pancsovai dunaágat, 10.600 K költséggel. - Az 1908. év óta folyamatban van az omlódi Duna ág elzárása, mely 778.000 koronára van előirányozva. - Groczkával szemben, a Duna balpartján 1906-1907-ben partbiztosítási munkálatokat foganatosítottak, a melyek 177.363 koronába kerültek. - E munkálatokon kívül most van folyamatban a Bárányos szigeti partbiztosítás, melyre 314.000 K van előirányozva.

E munkálatok a mederrendezés és a hajózás érdekében történtek; de ezeken kívül történtek a Duna mentén oly munkálatok is, melyek a dunai öblözetek ármentesítésére szolgáltak. Ez azonban nagyon későre maradt, mert mikor a vármegye többi folyóinak kiöntései már rég ármentesítve voltak, még akkor is sokáig az volt a vélemény, hogy e dunai öblözeteket betöltésezni nem szabad, mert kell, hogy a Tisza, Bega és Temes szabályozása érdekében a tavaszi nagy vizek számára azok reservoir gyanánt szolgáljanak.

Csak 1865-ben gondolt a katonai határőrvidéki kormány arra, hogy az öblözeteket ármentesítse. E végből községeket telepítettek az árterületbe azzal a kötelezettséggel, hogy az öblözeteket védőtöltéssel lássák el. A telepes községektől készített töltéseket az 1876 évi árvíz elsöpörte, mire a telepes községek lakosai elszéledtek. E sikertelen kísérlet alapján az elisenheimi ú. n. I. öblözetet 1876-ban, a II-ikat, a rezsőházait véglegesen 1895-ben, a VI. és VII. öblözeteket pedig 1882-ben, a Pancsova-kubini Ármentesítő Társulat megalakításával ármentesítették. A III. IV. és V. öblözetek, melyeknek területe Csentától Pancsováig terjed, még ármentesítve nincsenek, de a társulat már megalakult és remélhető, hogy az e 63.000 holdnyi, vízjárta, mocsaras területnek termőképessé tételére irányuló ármentesítési és belvízszabályozási munkálatok már megkezdődnek és előreláthatólag az 1915. év végéig befejezhetők lesznek.

Az a teknő alakú völgy, mely Versecz, Paulis, Vlajkovecz,, Nikolincze, Károlyfalva, Alibunár, Végszentmihaly, Szentjános, Nagymargita és Vattina községek között fekszik és mintegy 35 ezer holdnyi területet foglal magában, alkotta az alibunári mocsarat. E medenczét hat patak táplálta és pedig a Moravicza, a Rojga, a Mesits, Keverés, Vlajkovecz patakok és a verseczi kisebb rét vízgyűjtője. Azonkívül még a Berzava időnként kiöntései is jelentékeny vízmennyiséget adtak a medenczének.

186E mocsár kiszárítására a Mária Terézia uralkodása idejében, 1762-1769-ig, Fremaut mérnök tervei szerint megásott Terézia-csatorna volt az első kísérlet, mely a Temesből Bótostól kiindulva, Kismargita érintésével, az alibunári mocsár széléig: Szentjánosig vezetett. Ez valamit segített ugyan, de a mocsárnak csak kis területéről vezette le a vizeket. Később, midőn a Berzava árvízeinek gyorsabb elvezetése érdekében kiásott Berzava-csatornát Kanaktól Margiticzáig a Terézia-csatornával összekötötték, ennek a Berzavára nézve kétségtelenül előnyös műveletnek az alibunári mocsárra az a hátrányos következménye lett, hogy Margiticzánál a Terézia-csatorna útján a Berzava árvizei is a mocsár medenczéjébe jutottak és ennek teljes lecsapolását lehetetlenné tették. Ezután a mocsár lecsapolása sokáig szünetelt.

Komoly kísérletet tettek ugyan az 1805 és az 1860-as években is, különösen a kincstár és Versecz városa, mint leginkább érdekelt birtokosok, oly módon, hogy a jelentékenyebb tápvizek, mint a Moravicza, Rojga és a Versecz-patak vizei töltések közé fogva, a mocsár medenczéjén átvezettessenek és szétterjedésük korlátoztassék; de siker nélkül, mert oly időben, midőn a Berzava magasan állott, a mocsár medenczéjéből a vizeket levezetni nem lehetett. Ezután is sok tanulmányozás és számítgatás történt arra nézve, hogy az alibunári mocsár vizeit ne a Temesbe, hanem délfelé, a Podporány-magaslat átvágásával, a Karasba és ezzel közvetetlenül a Dunába vezessék, de e tervet a költségtöbblet és az átvágás fenntartásának nehézségei miatt elejtették.

Az alibunári mocsár vizeinek levezetése és e medencze kiszárítása a Temes-Begavölgyi Vízszabályozó Társulat érdeme és annak bizonyára egyik legérdekesebb műve. E társulat úgy segített a bajon, hogy a legtöbb vizet hozó Moravicza-patakot még mielőtt a medenczébe ér, Vatinánál félreterelte és egy 20 kilométer hosszú, töltések közé fogott csatornával a medencze éjszaki oldalán körülvezeti, közvetetlenül a Terézia-csatornába, a többi patakot pedig mindenütt töltések közé fogva, egymásután és részben egyesítve, a medenczén át, ugyancsak a Terézia-csatornába vezeti.

Ezzel tehát teljesen megszünt a mocsár-medenczének a patakoktól való táplálása; a Berzava visszahatását pedig a töltések magasításával ártalmatlanná tették. Megmaradt ugyan még a mocsár medenczéjében a csapadék és a szivárgó vizek meggyülemlése, de ezen a bajon szivattyúkkal segitenek.

Miután az 1840. évi X. t.-cz. rendelkezett az iránt, hogy az árvizek elleni védelem az érdekelt földbirtokosok kötelessége legyen, megszünt az eddig követett gyakorlat, hogy a vármegye közmunkával készíttette a töltéseket. Ez időn túl egymásután alakultak az ármentesítő társulatok, melyek később belvízlevezető csatornákat, zsilipeket és szivattyúkat is építettek, de sok helyt a belvízérdekeltség külön belvízlecsapoló társulatokat szervezett, úgy hogy némely ármentesítő társulat területén több ily belvízrendező társulat is alakult.

Hogy Torontál vármegye mezőgazdaságának fejlődöttségére az ármentesítő és belvízszabályozó társulatok alakulása és rendszeres működése mily fontos szerepet játszik, igazolja az is, hogy a vármegye területének majdnem kétharmad része valamely vízszabályozó társulat keretébe esik. E társulatok földrajzi elhelyezkedéséről és a társulati érdekkörbe nem eső területek fekvéséről a mellékelt térkép ad kellő tájékozást.

A társulatok viszonyait röviden az alábbiakban ismertetjük. Első sorban a tisztán ármentesítéssel, azután az ármentesítéssel és belvízlecsapolással végül pedig a csupán belvíz-rendezéssel foglalkozó társulatokat soroljuk fel.

A mit a torontál-vármegyei vizek szabályozásáról általánosságban elmondottunk, abban már összefüggően bennfoglaltatnak a Temes és Bega vidéke vizeinek rendezésére vonatkozó azon intézkedések, a melyek a Temes-Begavölgyi Vízszabályozó Társulat megalakítását megelőzőleg történtek; itt tehát csupán arra szorítkozom, hogy 1872-től, vagyis a társulat megalakításától kezdve, ismertessem röviden azt a tevékenységét, melyet az kifejtett.

Mikor 1859-ben a Temes és a Bega árvize mintegy 470.000 holdnyi területet elöntött, már akkor fölmerült az az eszme, hogy az érdekeltségnek szabályozási társulattá kellene alakulnia. Alakultak is kisebb társulatok: nevezetesen a Temes-i szabályozási, a Berzava- és Rojga-szabályozási társulatok, ámde az 1870-1871-iki rendkívüli vízáradások bebizonyították, hogy csakis egységes eljárás, a Bega, Temes és mellékfolyóinak egyöntetű szabályozása mentheti meg az érdekeltséget az ismétlődő árvízveszedelmektől.

187A tervek elkészítésével megbízott Képessy József állami főmérnök kimutatta, hogy a Bega folyó a Beregszóval, valamint a Temes vízrendszere mellékpatakjaival és a Berzavával s az alibunári medenczével oly szoros összefüggésben van, hogy csak ezeknek együttes és rendszeres szabályozásával lehet sikeres ármentesítést elérni. A társulat Képessynek a Temes-Bega völgyében levő vizek egységes szabályozására vonatkozó terveit, melyek szerint a vízszabályozás költségei 6,721.254 forintra voltak előirányozva, működésének alapjául elfogadta.

Mikor a társulat 1873-ban működését megkezdte, a Begán egyelőre csakis a régi töltések gondozására szorítkozott. Miután az államtól 150.000 forint kölcsönt kapott és az árterületek önkéntes bevallás útján való előleges összeírása után, mely bevallások alapján 311.681 kataszteri hold lett az árterületbe bevonva, az érdekeltekre való teherkivetést is azonnal életbeléptette, még 1873-ban megindította a munkálatokat a Temesen és pedig egyelőre a régibb Temes-átmetszések fejlesztésével. Az Óbega, illetőleg a Papdnál beleömlő Beregszó vizeinek megfékezésére némely kanyar átvágásával, a 3.4 km. hosszú jankahidi átmetszés készítésével és mindkét oldalon töltések emelésével törekedett.

Miután a társulat 1874-ben 6,000.000 forintnyi kölcsönt vett fel, nagy buzgósággal látott hozzá sokoldalú feladatainak teljesítéséhez.

A nagy buzgalom mellett sem birta azonban a társulat a kissé elhamarkodottan fölvett kölcsön nyomasztó terheit gyors és megfelelő eredményekkel ellensúlyozni. Sőt a jóakaratú kapkodás következtében bizonytalanság támadt a munkák kitűzésében, jogi bonyodalmak és némely vállalati viszonyokban kellemetlenségek keletkeztek, melyek az érdekeltség bizalmát a helyes és tervszerű kivitel iránt megingatták. És tényleg történtek is hibák, a mennyiben szigorúan ragaszkodtak a Képessytől kimutatott árvizi magassági adatokhoz, holott ezek még az árvíz korlátlan elterülésének ősi állapotát tüntetvén fel, ki nem zárták azon lényeges változtatások lehetőségét, a melyeket a töltésekkel való duzzasztásoktól várni lehetett. A töltéseket tehát sok helyt elégtelen magasságra tervezték és építették, úgy hogy azokat a következő 1876. és 1877-iki árvizek áthágták. Ennek következtében a tervszerűen történt kiépítés ellenére is igen sok pótmunkára volt szükség, hogy az árterület biztonságát elérjék és nehéz, soká tartó küzdelembe került az érdekeltség megnyugtatása.

Az ártér önkéntes bevallása nagyon ingatag alap volt, tehát műszaki ártérfejlesztéssel és osztályozással kellett azt pótolni; ezt 1876-ban vállalkozókra bízták. A műszaki ártérfejlesztést sem foganatosították helyesen; ezért sok volt a felszólalás, melynek következtében az eredetileg bevont árteret kormánybiztosi határozatokkal 482.315 holdra és alispáni határozatokkal 427.730 holdra apasztották le.

A kölcsön kapott pénz elfogyott anélkül, hogy az előirányzott munkákat befejezhették volna; az érdekeltség nem fizetett, a hitelező pénzintézet perrel fenyegetődzött, miért is a társulat legnagyobb érdekeltjeinek kérelmére, a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium a társulat autonómiáját 1879-ben felfüggesztette és a társulat pénzügyeinek rendezésére kormánybiztosul Hertelendy Józsefet, Torontál vármegye főispánját küldte ki.

A társulat pénzügyeinek rendezése czéljából kölcsönre lévén szükség, a társulati közgyűlés, hogy az osztrák földhitelintézeti terhes aranykölcsöntől szabaduljon, 8.5 millió forintos kölcsönt szavazott meg és kért az 1880. évi XX. t.-cz. alapján megalakított kölcsönkiosztó bizottságtól. A bizottság azt elvileg meg is szavazta, de csak négy milliót folyósított, a másik felének a folyósítását pedig a műszaki ártérfejlesztés jogerőre emelkedésétől tette függővé. Ezután az osztrák földhitelintézettel megtörtént a leszámolás, úgy hogy annak csak 3,856.798 forint követelése maradt.

A társulat pénzügyi helyzete tehát e leszámolással javult ugyan, de keveset segített, mert a hátralévő munkákra nem volt pénze, a tiszai kölcsönből megszavazott 8.5 millió forint második felének kiutalványozása pedig még a messze jövőben lebegett, miután az ártérfejlesztés ellen tömegesen érkeztek be a felszólamlások. Ily körülmények között csak egy mentség mutatkozott: a Temes-Begavölgyi Vízszabályozó Társulatnak állami kezelés alá vétele.

Az 1881. évi október hóban megtartott közgyűlés ez iránt kérelmet intézett a kormányhoz, addig pedig, míg ez megtörténik, a társulati munkálatok folytatására állami előleget kért. Hosszabb tárgyalások után meghozták az 1882. évi 188XXVI. t.-czikket, mely kimondotta, hogy a Temes-Begavölgyi Ármentesítő és Vízszabályozó Társulat ügyei 1882. évi július 1-től kezdve állami kezelés alá vétetnek. A társulat védtöltéseinek kiépítésére egyelőre egy millió forintot bocsátottak rendelkezésre; elrendelték a Felsőtorontáli Ármentesítő Társulat ártéri határvonalának megállapítását, a járulékoknak az ideiglenesen felvett ártérre való kivetését és az illetéktelenül beszedett járulékok visszaszámolását az ártérfejlesztés jogerőre emelkedése utáni időre halasztván.

A folyósított állami előlegből a legszükségesebb munkálatokat megkezdték ugyan, de a társulat pénzügyi helyzete nem javult, mert a járulékok a rossz termések, a meg-megújúló vízkárok és az érdekeltség közönye miatt nem folytak be; a hátralékok szaporodtak s a társulat pénzügyi helyzete megint válságossá lett.

Ezen a helyzeten kívánt segíteni az 1885. évi XXVII. t.-cz., melyben a társulatot felhatalmazták, hogy adósságainak törlesztésére és a még végrehajtandó munkák befejezésére 12 millió forint kölcsönt vehessen fel és evégből 5%-kal kamatozó kötvényeket bocsáthasson ki. E kölcsönből két millió törlesztését az állam vállalta magára, azonkívül elvállalta, hogy a járulékokat a saját közegeivel hajtja be. A társulatnak e 12 millióból ki nem telő tartozásai a társulat fennállása óta egyes érdekelteknél hátralékban levő tartozásokból lévén törlesztendők, elrendelték e hátralékoknak az ártérfejlesztés jogerőre emelkedése után a pénzügyminiszter közbenjöttével való likvidálását.

A társulat ügyeinek gyorsabb rendezésére kedvező hatással volt az 1884. évi XIV. t.-czikknek az az intézkedése is, hogy a Temes-Bega Társulatra nézve mindaddig, míg állami kezelés alatt áll, az 1884. évi XIV. t.-cz.-nek az osztályozásra vonatkozó intézkedései érvénynyel nem bírnak és e társulatnál az osztályozást és a kivetési kulcsot, az állami kezelés tartamára, a közmunka és közlekedésügyi miniszter rendeletileg állapítja meg.

A törvénynek ez intézkedésére a hosszas tárgyalások, felszólamlások és fellebbezések elmaradtak és a miniszter az árterületet két osztályba sorozta: Az I. a Bega-Beregszó-öblözet és a verseczi nagyrét, melynél a kivetés alapjául a kataszteri tisztajövedelem 80%-a szolgál, míg a II. osztályba a többi összes árterületet sorozta, melynél a kivetés alapjául a kataszteri tiszta jövedelem egész összege veendő. A társulat ezzel a rendelkezéssel egyszerre jogerős osztályozási és kivetési kulcs birtokába jutott.

Az 1885. évi XXVII. t.-cz. nagy lendületet adott a társulat ügyeinek. A már meglévő tervek alapján munkálatokat foganatosítottak, új terveket készítettek és megkezdték a likvidiácziót. De nagy árvizek is voltak, melyek 1885 és 1886-ban súlyos károkat okoztak, miáltal az érdekeltség körében mozgalom indult meg, hogy e bajoknak végre valahára eleje vétessék. Ennek következtében 1886. évi július 8-án Budapesten, az akkori közmunka és közlekedésügyi minisztériumban tartott értekezlet alapján elhatározták, hogy az 1887. évi áradás bekövetkeztéig a Temes töltései az 1886. évi árvíz színe fölé 1 méter magasra felemelendők és megerősítendők, a mi körülbelül 900.000 forint költséget igényelt. A töltések el is készültek, de 1887. év tavaszán, az eddiginél sokkal magasabb vízállás mellett a Temes és Bega vizeinek egyidejű kulminációjával beállott árvizek, a még meg nem ülepedett töltéseket elsöpörték és a társulati ártérnek jelentékeny részét elöntötték.

Az 1887. évi árvizek után Baross Gábor miniszter beutazta az árterületeket és 1887 július 10-én 27610. szám alatt elrendelte a Temes-töltések folytatólagos emelését, a Berzava-töltések egyes részeinek padkával való ellátását, a társulat újabb műszaki ártérfejlesztését az 1887. évi legmagasabb árvízszín alapul vétele mellett és elrendelte a Temes-Bega völgyén végrehajtandó szabályozási munkálatokra vonatkozó egységes terveknek és költségvetésnek az elkészítését.

Négy alternativ terv készült és pedig: az, mely szerint a Bega árvize a Temesbe szoríttatnék és így a Dunába vitetnék; ez 12 millió forintra volt előirányozva. - A második a Bega vizének raktározása. Ez a tervezet 13 millió forintba kerülne, de azzal olcsóbb, hogy a raktározási területek gazdaságilag értékesíthetők. A harmadik az a terv, hogy a Bega a csatorna kibővítése és egy mellette ásandó árvíz-csatorna segítségével vezettetnék le a Temesbe. Ennek költségeit, a Temesen és mellékfolyóin végzendő munkákkal együtt, 205 millió forintra számították ki. A negyedik az a terv, hogy a Bega árvize csak rövid szakaszon a Temesbe és innét egy egész új csatornával a Karason át vezettessék a Dunába. Ez 25 millió forintban lett előirányozva.

191E közben, 1887-ben befejezték a likvidácziót, a mi körülbelül másfél évig tartott és mintegy 50.000 forintba került. Az érdekeltségnek az a része, melyre a hátralékok most 1873. évig visszamenőleg kivetendők volnának, ez eljárást sérelmesnek találta és kifogásolta a kamatok felszámítását. De aggályok merültek fel az iránt is, hogy azok, a kik befizetéseiket teljesítették, a további fizetéseket be fogják szüntetni és a társulat adminisztrácziója fennakad.

A likvidáczió eredménye szerint mintegy három millió forint lett volna az érdekelteken behajtandó. Ha még tekintetbe vesszük, hogy a társulatot 11 millió forint kölcsön; továbbá 940.000 forint állami előleg terheli és hogy az évi 358.861 forint kölcsön-kivetéshez még körülbelül évi 240.000 forint fenntartási költség is járul és hogy kölcsönjárulékban fél milliónál több a hátralék, továbbá, hogy a közel 13 millió forintnyi adóssággal szemben, csak hat milliót ruháztak be, nyilvánvaló, hogy a társulat pénzügyi helyzete ismét válságos lett.

A Bega és Temes völgyének egységes ármentesítése érdekében elkészített terveket a miniszter 1889-ben leküldte az érdekeltségnek nyilatkozattétel végett. Az érdekeltség a tervek közűl nem tudott választani, de azt is kinyilatkoztatta, hogy a költségeket sem tudja viselni. Egy 15 tagú küldöttséget választott, mely e nyilatkozatát a kormánynyal közölje és a végrehajtandó tervezet kiválasztására, valamint a teherviselés módjára, illetőleg a társulat pénzügyi viszonyainak újabb rendezésére nézve, a kormánynyal megállapodásra jusson.

Ennek alapján alkották az 1897. évi XXI. t.-czikket, mely a Temes-Bega-völgyi Vízszabályozó Társulat pénzügyi viszonyainak újabb rendezéséről szól. Ezzel felhatalmazást nyert a társulat, hogy függő-tartozásainak kifizetésére, 12 millió forintos kötvény-kölcsönének konvertálására, a társulatból kibocsátott területek birtokosai által történt befizetések visszatérítésére és a védművek kiegészítésére szükséges költségek fedezése czéljából, legfeljebb 16 millió forint kölcsönt vegyen fel. E törvény 5. §-a alapján egyszersmind elengedték a társulati tagoknak azokat a hátralékokat, melyeket terhükre likvidáltak. Egyszersmind utasítást kapott a földmívelésügyi miniszter, hogy a Bega-csatornának a Temes-Bega-völgyi Vízszabályozási Társulat ármentesítése érdekében is szükséges rendezési módozatairól, legkésőbb öt év alatt a törvényhozásnak javaslatot tegyen.

Az 1897. évi XXI. t.-cz. utasítása alapján elkészülvén a Bega csatornának a Temes-Begavölgyi Vízszabályozó Társulat ármentesítése érdekében is szükséges rendezésére, vonatkozó tervek és a költségvetés, elkészült az 1902. évi XXII. t.-cz. is, mely felhatalmazta a földmívelésügyi minisztert, hogy a Bega-csatornának rendezését, árvizeinek a Temesbe való átvezetésével, 4,800.000 forint költséggel tiz év alatt végrehajthassa.

A költségekből 2,350.000 forintot a Temes-Begavölgyi Vízszabályozó Társulat, 2,450.000 forintot pedig az állam visel, egyúttal felhatalmaztatik a pénzügyminiszter, hogy a társulatnak az ő terhére végzendő munkálatok költségeihez, szükség esetén, 1912. év végéig, a munka előrehaladásához mérten, legfeljebb 1,500.000 forintot kamatmentesen előlegezhessen.

Eszerint tehát a földmívelésügyi miniszter a Temes és Bega végleges szabályozásának a terveinél, a műszaki közegeitől készített alternativ térvek közül azt fogadta el, mely szerint a Bega-csatornának jelenlegi emésztőképességét fölülhaladó magas vizei, a már e czélra szolgáló víziművek megnagyobbítása es átalakítása útján a Temesbe vezettessenek át és azon nyerjenek lefolyást. Ezúton nemcsak a Bega-csatorna nyer végleges rendezést, hanem a Temes-Begavölgyi Társulat ártere is megszabadul a magas árvizek alkalmával a Bega felől rázúduló vizek veszedelmeitől és így a tervezett szabályozási munkák nem csupán állami érdekből, hanem a Temes-Begavölgyi Társulat érdekéből is hasznosak lesznek.

E közös érdek közösen viselendő költségeinek elosztásánál egyrészt arra voltak tekintettel, hogy mindegyik fél érdekeinek arányában terheltessék; de figyelemmel voltak arra is, hogy a társulatra ne háruljon nagyobb teher, mint a mit az érdekeltség elviselhet anélkül, hogy az 1897. évi XXI. t.-cz. által rendezett pénzügyei meg ne zavartassanak. És a társulat a reá háruló új terhet el tudja majd viselni a nélkül, hogy az érdekeltséget nagyobb kivetéssel kellene megterhelnie, mert a Gyertyámos patak árterületébe tartozó 39.770 kat. holdnyi területet bevonhatja, újabb adóvisszatérítést kap, megnyeri a Máv. budapest-orsovai vonalának hozzájárulását és a kisajátítandó területek értékesítéséből is nyer némi jövedelmét.

E munkák elvégeztetését akként tervezte a miniszter, hogy a hajózható Bega 192és a Gyertyámos völgyének elzárásánál szükséges munkákhoz tartozó részt, az állam saját közegeivel fogja elvégeztetni, a Temes szabályozásával kapcsolatos munkákat pedig a társulat fogja a saját hatáskörében végrehajtani.

A Temes-Begavölgyi Vízszabályozó Társulat az 1885. évi XXVII. és az l897. évi XXI. t.-czikkekkel rendelkezésére bocsátott kerek 12,000.000 korona összeg felhasználásával 1886-tól kezdve 1902-ig árvédelmi biztonságának fokozására, a következő munkákat hajtotta végre.

A Temes védtöltéseit az 1887. évi árvíz színe fölé 1.0 méter biztonsággal és 3.0 méter koronaszélességgel építtette ki Ságig, mig a ság-bótosi szakaszon az 1895. évben jelentkezett árvíz fölé a töltéseket 1.4 méterre, hogy az egész szakaszon egyenlő biztonságot érjen el.

A Temesi átmetszéseket kellő emésztéssel bíró szelvényre kibővítette, továbbá mederrendező munkákat alkotott az elfajulásnak induló folyamszakaszokon, sarkantyúrendszerrel való összeszorítás, vagy szelídebb kanyarba való vezetés útján. Az Óbega-Beregszó mentén a töltéseket kiépíttette és pedig a felső szakaszon Csenéig az 1888. évi árvízszínhez viszonyítva, Csenétől a torkolatig pedig az 1895. évhez, 1.0 méter biztonsággal és 3.0 méter korona-szélességgel.

Megszüntette a németi, csenei és csinárosi szorulatokat, melyekben a jég állandóan megtorlódott és egy 4.0 méter fenékszélességű vezérárkot készített a kisvizek összetartása czéljából.

A Lankától és Birdától elárasztott vidék ármentesítése végett a Lankának bókai és a Birdának surjáni betorkolását megszüntetve, a Temesvár-báziási vasútvonalról vezetett csatornázással, Gilád alatt egyesítette ezek vizeit és innen a körülbelül 18 km. hosszú, 12 m. széles vezérárokkal ellátott övcsatornával, Gádnál egy 5.5 m. széles vastámkapus zsilipen át vezeti azokat a Temesbe.

A csatorna töltései az 1895. évi árvízszín fölött 1.4 méterre és 3.0 méter korona-szélességgel épültek ki.

A Terézia-csatorna töltéseit az 1895. évi árvízszínhez képest 1.0 méter biztonságra emelte fel, 3.0 méter koronaszélességgel; a csatorna fenekét átlag 1.5 méterrel mélyítette és egy vezérárkot készített a kisvizek levezetésére.

A Berzava-csatorna töltéseit Kanakig az 1887. évi árvízszín fölé, Kanaktól Bótosig az 1895. évi árvízszín fölé emelték 1.0 méterrel.

Azonkívül a meder mélyítése és elfajulásának meggátlása végett Partos és a Terézia torkolata között egy szakadatlan sarkantyúrendszert emelt.

A versecz-paulisi csatorna töltéseit az 1895. évi árvízszín fölé 1.0 m.-rel és 3 m. koronaszélességgel építette ki és az Alibunár felé eddig nyitott részt is beköttette a Terézia-csatorna töltésébe; ezzel az alibunári nagyrétet ármentesítette, az ott összegyülemlő belvizek levezetésére pedig az ú. n. bánomzsilipet építette. A Moravicza-, Rojga- és Vlajkovecz-csatornák töltéseit hasonló módon emelte fel. Azonkívül az összes töltéseken a belvizek levezetésére szükséges csözsilipeket kiépíttette.

1902-ben az 1897. évi XXI. t.-cz. 12. §-ában foglalt utasítás alapján meghozták a Bega-csatornának a Temes-Begavölgyi Vízszabályzó Társulat ármentesítése érdekében is szükséges rendezéséről szóló 1902. évi XXII. t.-czikket, melynek rendelkezése alapján készült és az 1911-ben befejezett munkákkal a Temes és Bega völgyeinek majdnem 200 éven át szakadatlanul folytatott vízszabályozási és ármentesítési munkái befejezést nyertek. Az abban nyert felhatalmazással a társulat mintegy 9,000.000 korona költséggel megalkotta azokat a munkákat, melyek a Temes folyón és mellékvizein szükségessé váltak, hogy a Bega folyónak a Kistopolovecznél az államtól alkotott víziművel az árapasztó csatornán a Temesbe átutalt egész árvíztömege ott akadálytalan és veszélytelen lefolyást találhasson.

A Bega árvizeinek a Temesbe való átvezetése és annak a hajózás érdekében állandó vízmennyiséggel való ellátása végett épített víziműveket, továbbá a fausztató Bega-csatornán az ármentesítés végett szükséges földmunkákat, melyek a társulattól végzett munkákal szorosan összefüggnek és ezekkel együttesen eredményezik a Temes-Begavölgy vízviszonyainak rendezését, az államkincstár teremtette meg; költségei mintegy 1,600.000 koronával voltak előirányozva.

Az árvédelmi töltéseket a Temesen a várható nagy vízszín felett 1.0 méter biztonsággal, 4.0 méter koronaszélességgel, a mellékvizeken 3.0 méter koronaszélességgel, a nagy vízszíne alatti 1.0 méterre 4.0 méter széles padkákkal építették 193ki. A zsilipeket, csőátereszeket, hidakat, műtárgyakat ennek megfelelően átalakították. A társulat az összes töltések és az anyaggödrök területét kisajátítás útján megszerezte, úgy hogy jelenleg 8000 kataszteri holdnál nagyobb földingatlana van.

A Berzava-csatornán, e munkálatokon túl, Partos és Kanak között, a töltéseket a társulat padkákkal látta el, a csatorna fenekét pedig kotrás útján átlag 1.5 méterrel mélyítette, miáltal annak vízlefolyási viszonyait és árvédelmi biztonságát lényegesen javította, úgy, hogy az a társulat keretébe tartozó többi vizekével egyformának tekinthető.

Az összes töltései mellett a gátőrök részére őrlakokat épített és azok mindegyikénél védanyagból és eszközökből raktár van, továbbá a szakaszmérnökök, mint gátfelvigyázók részére, lakóházat épít. Eddig már 82 ily épületet emelt. A közerő védelmére, töltései mellett, vasbeton-kunyhókat építtet; ezek a Temes mellett már állanak és a többi töltések mellett szintén ki fognak építtetni.

A Temesbegavölgyi Vízszabályozó Társulat árterülete 399.189 kat. hold, mely két osztályba soroztatik, ú. m. a temesi és a begai ártérre; ez árterekben külön osztályba tartoznak az ú. n. »domb«-területek. Az ártér Krassó-Szörény, Temes- és Torontál vármegyék területére terjed ki.

A társulat töltéseinek hossza 710.457 km., melyekben 216 zsilip van elhelyezve. 416.05 km. hosszú telefonhálózata van 89 állomással.

A védművekbe a társulat alakulása óta 1910-ig befektetett tőke 3,402.213 K 72 fillér. A felvett kölcsönök összege; 33,800.000 K.

A költségek kivetése a kataszteri tisztajövedelem alapján történik akképen, hogy a Bega-ártérre a kataszteri tisztajövedelem 80%-a, a begai dombra 20%-a, a Temes-ártérre az egész kataszteri tisztajövedelem, a temesi dombra pedig annak 25%-a a kivetési kulcs.

Nagyobb árvizek 1888, 1889, 1890, 1892, 1895, 1897 és 1910-ben voltak. A Berzaván az 1888-iki árvíz alkalmával a jégzajlással töltésszakadás volt. Az 1895-iki árvíz a Temesen a bókai balparton okozott töltésszakadást. Ugyanaz évben az árvíz a Terézia-csatornán jégzajlással állott elő és a Berzava jobbparti töltését két helyen szakította át. A Moravicza-csatorna jobboldali töltése is átszakadt ez évben, a balparton pedig több helyen erőszakosan vágták azt át. A többi árvizek erős védekezést igényeltek, de baj nélkül folytak le. Több, mint egy évtized után, 1910-ben, három árhullám is vonult le, melyek több, mint 50.000 K költséget okozó árvédelmet igényeltek, de minden baj nélkül folytak le és igazolták, hogy a védművek jó állapotban vannak.

A társulat vezetői: Miniszteri biztos: Molnár Viktor v. b. t. tanácsos. Igazgató: Szily Pongrácz. Főmérnök: Paulay Gyula. Titkár: Mokry István. Számvevőségi főnök: Selkes János.

A Nagybecskereki Tiszai Ármentesítő Társulat 1876-ban alakult. Okot erre az adott, hogy a Tisza mentén levő töltések, melyek már akkor kisebb méretekben fennállottak és melyeket a kincstári, valamint az eleméri és écskai uradalmak tartottak fönn, 1876-ban átszakadtak és a víz az egész árteret elöntötte.

A társulat eredeti árterülete 30.238 hold volt; 1885-ben azonban még bevonták az erzsébetlaki öblözetet 4871 hold kiterjedésben. Az ártér kiterjed Felső- és Alsóelemér, Alsó- és Felsőaradi, Nagybecskerek, Écska, Erzsébetlak, Bótos és Lukácsfalva határára, illetőleg azok egyes részeire.

A társulat belvízrendezéssel nem foglakozik, mivel azt az ártérben alakult belvízlecsapoló társulatok végzik, ú. m. az Első Eleméri, A Második Eleméri, az Első Aradáczi, a Második Aradáczi, a Nagybecskereki Réti és az Erzsébetlaki Lecsapoló Társulatok; eszerint tehát a társulatnak csatornái nincsenek.

A védtöltések hossza 70.613 kilométer, melyből 33.110 kilométer a Tisza mentén, 37.503 kilométer pedig a Bega jobb partján van.

A társulati töltések lábának biztosítására egy helyen egy kő- és rőzsesarkantyúból álló partvédmű épült 400 m. hosszban, egy másik helyen pedig lábazati kőhányás készült 200 m. hosszban. A védtöltéseknek hullámverés elleni biztosítására a Bega mentén a 38.500 km.-től 41.000 km. szakaszig terjedő részen 2.5 km. hosszban a vízfelőli lejtő téglaburkolattal van ellátva.

Telefonhálózatának hossza 87.360 km., 17 állomással.

A töltések mentén a belvízlevezető-társulatok vizeinek levezetésére kilencz szivattyútelep és ezeken kívül még a töltésen áthaladó két csőzsilip épült. E szivattyútelepeket 194az érdekelt belvíztársulatok és magánosok építették és tartják üzemben.

A társulatnak a Magyar Földhitelintézettől egy 1,000.000 K-ás és egy 1,760.000 K-ás kölcsöne van.

A kivetés a kataszteri tisztajövedelem alapján a magassági fekvés szerint, külömböző négy osztályra nézve akként történik, hogy az I. osztályra a kataszter tisztajövedelem 1/20 része, a II. osztályban annak 4/20 része, a III-ban 10/20 része, a IV-ben pedig 20/20 része a kivetési kulcs.

Az ártérbe eső területek átlagos terhe holdanként 3.91 K. A megterhelés az osztályok és a tisztajövedelem magassága szerint 1-6 K-ig váltakozik. A kivetés már évek óta egyenlő.

A társulat védműveibe 1910. év végéig beruházott összeg 4,518.328 korona. A társulatot megalakulása óta külvízkár még nem érte. A míg a belvízrendezési művek el nem készültek, belvízkárok voltak, különösen az 1881. és 1888. években. A belvízművek elkészülte, vagyis 1890 óta, a nagy külvizek miatt, 1895., 1897. és 1907. években voltak nagyobb belvízkárok.

A társulat elnöke: Pap Géza dr. Igazgató-főmérnöke: Kluge Károly. Szakaszmérnöke: Ormay Lajos. Pénztárosa: Nikolits Bogdán.

A Felső-Torontáli Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat alakulásáról a következőket közölhetjük. A Tisza és Maros folyó szögében fekvő területek igen nagy része e folyók árjainak volt kitéve. Voltak ugyan egyes szakaszokon töltések, a melyek még a XVIII. század végén épültek, de ezek nem nyujtottak biztos védelmet az áradások kártételei ellen, mert ezek inkább a mederrendezés czéljából készültek és ezeket a tavaszi nagyobb árvizek igen gyakran áthágták, miáltal a marosmenti vidéket majd minden évben víz borította el, annyira, hogy nagy része nádas, más része pedig állandó mocsár volt. E helyzeten kivánt segíteni Hertelendy Ignácz alispán azzal, hogy töltések építését hozta javaslatba. A vármegye a javaslatot elfogadván, elrendelte, hogy a töltések Szathmáry Sámuel megyei mérnök tervei szerint a vármegye összes munkaerejével felépíttessenek.

A töltés-építés 1822-ben megindult és a legszebb eredménynyel folyt 1840-ig, midőn az ez évi X. t.-cz. kihirdetése után, Karátsonyi László akkori alispán a megyei közgyűlésen bejelentette, hogy e törvény rendelkezései szerint az ármentesítés nem a megye feladata és az ármentesítési munkálatok folytatása az érdekeltekből alakulandó társulatra háramlik.

Az érdekeltséget 1845-ben állapították meg, mire két társulat alakult: a marosi és a tiszai. A marosi társulat elnöke Rónay János, kiszombori birtokos, a tiszaié pedig Karátsonyi László beodrai birtokos lett.

1848 után a társulatok feletti felügyeletet az abszolut-kormánytól kinevezett megyefőnök gyakorolta. A megyefőnök által 1858-ban Nagykikindára összehívott érdekeltségi közgyűlés a két társulat egyesítését határozta el, »Tiszai VI. Folyam-osztály 2-ik Építészeti Egylet« név alatt és elnöknek Karátsonyi Lászlót választották meg, a ki e tisztséget 1869-ig, haláláig viselte. Utána Dániel Kristóf, ezután pedig 1877-ig Dániel Béla volt az elnök.

A társulat az 1869-1872. évi rendkivül nagy esőzések alkalmával felszaporodott s egész határokat viz alá boritott belvizek levezetésére, kormány hozzájárulásával, rendszeres belvízlevezető csatornahálózatra készittetett terveket akkori vezető mérnöke, az országos nevü Katona Antal által, s hogy addig is, mig ez megvalósittatik, a belvizek a meglevő ereken a Tiszába levezethetők legyenek, Hajdu Gyula vonalmérnök tervei szerint és vezetése alatt hat zsilipet épittetett, melyek hazánkban az eféle belvizi építkezések terén méltán úttörőknek nevezhetők.

A társulat - mely ez időben a Felső torontáli ármentesitő társtulat nevet vette fel, - 1877-ben elvesztette önkormányzati jogát s ekkor a volt közmunka- és közlekedésügyi miniszter, a társulat pénzügyi zavarainak rendezése czéljából, augusztus 24-én, 12.810 számú rendeletével kormánybiztossá Hertelendy József főispánt nevezte ki. A társulat csak 1891 november 5-én nyerte vissza önkormányzati jogát, a midőn Rónay Jenőt választották meg elnökül.

1900-ban e társulat a belvízrendezést is felvette a társulati feladatok közé és ennek alapján olvadt bele az 1891-ben keletkezett Ószentiváni-Térvári Lecsapoló Társulat. Szándékában volt az Aranka Belvízvéd és Levezetési Társulatot is 195beolvasztani, hogy az árterületen levő vidék ármentesítése és belvízrendezése egy társulat által egyöntetűen és kevesebb költséggel legyen intézhető, de az Aranka-társulat az egyesülésre nem volt hajlandó.

A társulat ártere Temes és Torontál vármegyére, valamint Szeged sz. kir. városnak a Maros és Tisza balpartján levő területeire terjed ki. Az árterület 1859-ben 261.480 kat. hold volt, mely a védtöltések kiterjesztése következtében szaporodott, majd a temes-begavölgyi demarkaczionalis vonal megállapításával megfogyott, míg 1886-ban az ártérfejlesztés keresztülvitelével és 1891-ben a fensíki ártér bevonásával, 1900-ban pedig az Újszeged-Vedresházi Ármentesítő Társulat 2742 holdnyi árterének bekebelezésével újból lényegesen megnövekedett, úgy hogy a társulat ártere jelenleg 558,255.287 kat. hold.

A társulat védtöltéseinek hossza 180.33 km., csatornái 35 km. hosszúak, telefonhálózata pedig 343 km. hosszú, 62 állomással.

A társulat védtöltésében a következő zsilipek vannak: 1.00 m. nyílású vascsöves zsilip Újszegeden a Máv. töltése felett. - 1.00 m. nyílású vascsöves zsilip az ószentiváni határban. Ugyanitt van egy szivattyútelep is, mely az ószentiván-térvári határban összegyülemlő belvizek kiemelésére szolgál. Nyomócsövének átmérője 0.60 m., másodperczenként levezethető vízmennyiség 600 liter. - Két, egyenként 0.95 m. nyílásu vascsöves zsilip Törökkanizsánál, 117 lóerejű gőzgéppel működő szivattyúval, mely másodperczenként 200 liter víz emelésére van berendezve. - 1.20 m. nyílásu vascsöves zsilip a csókai határban. - 1.65 m. nyílásu vaskapus, boltozott zsilip a tiszaszentmiklósi határban. - Két, egyenként 3.79 m. kettős nyílású áthidalt vaskapus zsilip a padéi határban az Aranka medrén. E zsilip beton-alapjában 0.40 m. nyílású vascső is van. Ez a zsilip az Aranka Belvízvéd és Levezetési Társulat összegyűjtött vizeinek a lecsapolására szolgál. - Egy 2 m. nyílású vaskapus boltozott zsilip Kerektón a Böge-ér medrén.

A társulatnak két kölcsöne van, ú. m. egy 9,500.000 koronás a Magyar Jelzálog Hitelbanktól és egy 740.000 koronás a Magyar Földhitelintézettől.

A kivetés a kataszteri tisztajövedelem alapján történik és pedig akként, hogy a mély ártérnél a kivetési kulcs az I. öblözetre 3% és ennek többszöröse, a II. öblözetre nézve 2 1/2% és ennek többszöröse; a fensíki ártérbe eső területek pedig az illető öblözet mély ártéri kulcsa szerinti összegnek 1/4 részével lesznek megterhelve. A kivetés 1894 óta, a midőn kölcsönben 278.181 K, fenntartási költségekben 560.100 K volt, évről-évre folyton apad, úgy hogy 1911-re kölcsönre már csak 86.785 K 88 f-t, fenntartásra pedig 180.873 K 62 f-t vetettek ki.

A társulat alakítása óta 1909. év végéig a védművekre 20.550.195 K-t ruháztak be.

A társulat érdekeltsége 1850-ben szenvedett nagyobb vízkárokat, midőn a Maros Deszknél, a Tisza pedig Újszentivánnál és Törökkanizsánál a töltéseket átszakította. 1877-ben a Maros töltése ugyancsak Deszknél, a Tiszáé pedig Új-szegednél szakadt át, de ez alkalommal az árvíz kevesebb kárt okozott.

A társulat vezetői: Elnök: Rónay Jenő. Igazgató: báró Hauser Károly. Főmérnök: Malina Gyula. Ezeken kívül van még az igazgatóságnál jogtanácsos, titkár, számvevő, hat irodatiszt, nyolcz írnok, l5 napidíjas, a műszaki vezetésnél négy szakaszmérnök, egy irodavezető, 10 gátbiztos, egy gépész, 37 gátőr és egy csatornaőr.

A Törökbecsei Ármentesítő és Belvízrendező Társulat 1875-ben alakult meg Tiszatarrason, Urbán Gyula, Bischitz János, Rohonczy Gedeon és Rosenberg József törökbecsei nagybirtokosok kezdeményezésére. Okot a megalakulásra az adott, hogy a meglevő védtöltések a rendszertelen fenntartás következtében nem nyujtottak elég védelmet a Tisza árvizei ellen.

A társulat megalakítását megelőzőleg voltak régi keletű, még a XIX. század elejéről való töltések, a melyeket Törökbecsén a közös uradalom, Kumánon és Tarrason a kisebb birtokosok tartottak fenn.

Az 1875. évet megelőzőleg gróf Bethlen József volt az, a ki a fenntartás kérdését még a társulat megalakítása előtt akként szabályozta, hogy az érdekeltek pénzzel járuljanak hozzá a mérnök fizetéséhez, a töltés fenntartásához szükséges anyagot, fuvart és kézierőt pedig természetben adják. Ez időből, 1871-ből egy szép sikerrel végzett árvédekezés is emlékezetes, melyet a borjasi átvágás elején keletkezett jégtorlódás tett szükségessé. Ennél gróf Bethlen Józsefen kívül Istvánfi István védbizottsági elnök, valamint Szekulity Sándor kumáni jegyző, Luxeder György és Molnár Gyula érdemelték ki az érdekeltek hálás elismerését.

196A társulat árterülete kiterjed Aracs község belsőségeire, melyeket a Felső-torontáli Ármentesítő Társulattal kötött demarkaczionális egyezség értelmében véd a társulat, továbbá Törökbecse, Kumán és Tiszatarros községek egész területére (a törökbecsei nagyrét kivételével, mely a Bácsföldvári Ármentesítő Társulat kezelésébe tartozik), végül Melencze és Felsőelemér községek területeinek ama részeire, melyeket a Felsőtorontáli és a Temes-Begavölgyi Ármentesítő Társulatokkal történt megegyezés értelmében ártérbe esőknek ismertek el. Az ártér kiterjedése 42.727 hold. A társulat védtöltéseinek hossza, a közbeeső beregi magaslat leszámításával, 18.508 km, belvízcsatornáié pedig 103.508 km. A telefon-hálózat hossza 21.856 km., állomásainak száma 8.

A társulat nevezetesebb védőművei az aracsi Szlatinán elhelyezett l5 lóerős motorszivattyú, a törökbecsei belsőségek mentén 334.5 m. hosszban elhúzódó támfal, a törökbecsei úgynevezett törökpart mentén a Tiszába beépített kősarkantyúk, a töltés 4.066 kilométerénél levő s lokomobil-hajtásra berendezett Solymos-féle, továbbá a 5.726 kilométernél levő ugyanilyen berendezésű Dungyerszky-féle vízemelőtelep és végül a társulat 180 lóerejű, 2 turbinás gőzszivattyú-telepe, mely a kumán-tarrasi határnál a töltés 16.437 kilométerjénél fekszik és úgy van berendezve, hogy az 1.0 m. átmérőjű vascsőzsilip segélyével a Tisza alacsonyabb vízállásainál a belvizek szabadon is levezethetők.

Az 1875-ben megalakult Törökbecsei Ármentesítő Társulattal 1899. évben Urbán Iván társulati elnök és Szilágyi Zsigmond igazgató-főmérnök munkálkodásának eredményeképen, egyesült a Törökbecsei Belvízrendező és a Kumán-Tarrasi Belvízrendező Társulat. Az így egyesített társulatok a »Törökbecse Ármentesítő és Belvízrendező Társulat« nevét vevén fel, a miniszterileg jóváhagyott ártérfejlesztés alapján, árterületét 42.727 kat. holdra szaporította.

A társulatnak az 1875. évet megelőző ősi árterülete, az 1830-as nagyvízre vonatkoztatva, csupán 22621 kat. hold volt, a mit a későbbi 1881. évi ártér 13.63 kat. holddal, az 1895-ös pedig 6466 holddal szaporított, úgy hogy a végleges ártér 42727 kat. holdra emelkedett.

A társulat adóssága a következő kölcsönökből áll: a Pesti Hazai Takarékpénztár Egyesülettől 1,300.000 K, ugyanattól 400.000 K; a Pesti Magyar Kereskedelmi banktól 300.000 K, ugyanattól 85.000 K. A társulat adósságainak eredeti összege e szerint 2,085.000 K.

A társulat kivetése kölcsönben és fenntartási költségben évenként 105.515 korona, melyből az árterület egy holdjára 2.47 K esik.

A kivetés alapja a kataszteri tiszta jövedelem, melynek az 1830-as ártérnél egész értéke, az 1881-es ártérnél 38%-a, az 1895-ös ártérnél pedig 8%-a vétetik alapul. A kivetés a kölcsönnél minden tiszta jövedelmi 1 forint után 52 fillér, a kezelési költségekre pedig 3.3 fillér. A kivetés összege évről-évre állandó.

A társulat fennállása óta, töltésszakadás következtében, az érdekeltség károkat nem szenvedett. Voltak azonban belvízkárok, melyek az időnként megismétlődő nedves esztendők és nagy víz idején, a töltés csurgásával keletkeztek; ily károsodásokat azonban a meglevő csatornák rendszeres kezelésével a jövőben el lehet hárítani.

A társulat belső életében azonban 1903-ban az érdekeltség között oly egyenetlenségek keletkeztek, melyek a társulatnak önkormányzati hatáskörben való vezetését lehetetlenné tették, a miért is a földmívelésügyi miniszter 1904. évi február 27-én 21597 V/2. szám alatt kelt rendeletével, a társulat önkormányzati jogát felfüggesztette és miniszteri biztosul Jankó Ágostont, Torontál vármegye alispánját nevezte ki, a ki az érdekeltek között a békességet helyreállította és az ártérfejlesztés és osztályozás sokáig vajúdott kérdését, az érdekeltség megnyugvására oldotta meg. A társulat ezek után a nyugodt fejlődés stádiumába lépett, de azért a miniszteri biztosságot, az érdekeltség egyhangú kívánságára két évről, két évre meghosszabbították.

A társulat ügyeinek vezetői: Miniszteri biztos: Jankó Ágoston alispán, véleményező-bizottsági tagok: Istvánfi István, Ivánovits Iván dr. Theodorovits Dusán, Jankovits Szilárd és Vlaskalits Emil. Igazgató-főmérnök: Szenczy Tivadar. Pénztáros-nyilvántartó: Sebestyén Károly.

A Rudolfsgnadi Ármentesítő és Belvízlecsapoló Társulatot 1895-ben alapította az érdekeltség, mert a Tisza és Duna árvizei, valamint a belvizek pusztításai ellen ezen az alapon vélt megbízható védelmi műveket építeni és azokat rendszeresen fenntartani.

197Alakulását megelőzőleg itt már 1865-ben, Rudolfsgnad elnevezéssel, német telepesek községet alapítottak és a kincstártól a rétterületből 7266 hold földet kaptak, holdanként 20 forintért, ama kötelezettséggel, hogy községüket, valamint az úgynevezett II. öblözetet, Perlasztól Csenta községig, a magas partba bekötve, a Bega, Tisza, Duna és Karas mentén, védtöltésekkel ármentesíteni tartoznak.

A község e kötelezettségének eleget is tett és a töltéseket, az 1830-iki nagyvíz alapul vételével, 1867-ig kiépítette; de ezek 1876-ban a Tisza és a Karas mentén átszakadtak. A telepesek a töltéseket helyreállították, de a gátszakadás 1882-ben megismétlődött.

A község a gátakat még az árvíz után is helyreállította, de midőn 1895-ben újabbi gátszakadás által az öblözet ismét árvíz alá került, a község saját erejéből már nem tudta a gátakat helyreállítani, a miért is kérelmére a földmívelésügyi miniszter a töltések végleges kiépítésére a terveket elkészítette és az érdekeltség társulattá alakult.

A társulat árterületét az úgynevezett II. dunai öblözet alkotja, melyben Rezsőháza (Rudolfsgnad) község határa egészben, Perlasz, Torontáludvar, Orlód és Csenta községek határának egy része beleesik. A műszakilag kifejlesztett árterület 14.426 kat. hold. A védtöltések hossza 26. km., melyből 3.630 km. téglaburkolattal van ellátva. A belvízcsatornák hossza 108.849 km. Telefonhálózata 35 km. hosszú és nyolcz állomással bír. A társulat egy szivattyúteleppel rendelkezik, mely a védgát 17. kilométerénél van. A szivattyútelep nyomócsöve, mely a víz szabad levezetésére nem szolgál, 1.2 m. átmérőjű.

A társulat adóssága egy 2,040.000 koronás kölcsön. A védművekbe a társulat keletkezése óta 2,622.835 K-t ruházott be.

Az árterület külön osztályozva nincsen, s a kivetés holdszám szerint történik. Az 1911. évre a kivetés kölcsöntörlesztésre és fenntartási költségekre holdanként 12 K 15 f, mely kivetés hol szaporodik, hol pedig csökken, a szerint, a mint azt a társulat újabb beruházásai, vagy kezelési és fenntartási költségei kívánják.

A társulati érdekeltséget több ízben érte árvízkatasztrófa, mert a mint már említve volt, 1876-ban, 1882-ben és 1895-ben gátszakadások által az egész öblözet árvíz alá került, a társulat megalakítása óta pedig 1907-ben volt az ártér víz alatt, mely évben május 25-én a töltés a szivattyútelepnél váratlanul beszakadt; ez alkalommal a község belsőségei is oly nagy vízbe kerültek, hogy számos ház omlott össze.

A társulat megalakulása után csakhamar miniszteri biztos vezetése alá került és ma is miniszteri biztos intézi annak ügyeit. Miniszteri biztosa: Csernovits Diodor dr., igazgató-főmérnöke: Czölder Aurél, pénztárosa: Grasnek Viktor.

A Pancsova-Kubini Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat 1882-ben alakult meg, azzal a czéllal, hogy a Pancsovától Temes-Kubinig terjedő, a VI. és VII. dunai öblözetet alkotó területet, mely magas partokkal határolva, egész árteret foglal magában, ármentesítse és a belvízkárok ellen megvédje. Megalakulása előtt voltak ugyan a Duna mentén töltések, a melyeket a kincstártól 1868-ban idetelepített Marienfeld, Ivanova és Gyurgyevó községek építettek, de e töltéseket az 1876-iki árvíz elmosta és a telepes községeket elsöpörte. A töltéseket, miután a telepesek elszéledtek, a társulat megalakulásáig, 1882-ig, nem újították fel.

A társulat árterülete 32.665 kat. hold, mely Pancsova tjf. város, Hertelendy-falva, Tárcsó, Omlód, Beresztócz, Sándoregyháza, Homokbálványos, Kevepallós, Székelykeve és Kevevára község réti területeire esik. Töltéseinek hossza 60.967 km, a csatornáké pedig 199.055 km. Van 17 gát-, illetőleg csatorna őrháza, melyek közűl kettő gátbiztosi és tiszti lakkal van ellátva. Két zsilipje és két szivattyú-telepe. Az egyik zsilip és szivattyú telep Sándoregyháza fölött, míg a másik zsilip és szivattyú-telep Kevevára alatt van elhelyezve. A telefonhálózat hossza 56 km. A társulattól annak keletkezésétől 1910. év végéig beruházott összeg 6,084.430 K. Adóssága 6,000.000 K. A kivetés holdanként a kölcsönre 6 K, fenntartási költségekre pedig 2 K, mely kivetés már évek óta nem változott.

A társulat megalakulása óta két ízben szenvedett nagyobb vízkárokat; először 1888-ban, midőn a dunai védgát átszakadt és mintegy 22.000 hold került víz alá, másodízben pedig 1897-ben, a midőn a társulat nyilt csatornájának a töltése szakadt át és mintegy 9000 holdat árasztott el.

A társulat alakulása óta mindig miniszteri biztos vezetése alatt áll. Miniszteri 198biztosa: Tahy Jakab, földm. min. oszt. tan., igazgató-főmérnöke: Ulmer József, szakaszmérnöke: Emmerth Géza; pénztárosa: Dulcz István, ellenőre: Joó Sándor.

A Csentától Pancsováig terjedő Duna-szakasz mentén elterülő III., IV. és V. dunai öblözetek ármentesítése érdekében, több mint három évtizedes kisérletezés után, végre 1911 szeptember 21-én megalakult Pancsován a Temes-Dunaközi Ármentesítő Társulat.

E társulat érdekeltségi körébe tartozik az a mintegy 63.000 holdnyi terület, mely a Csenta község melletti Karas-ér, a Duna és a Temes közé esik. E területekből 24.000 hold a királyi kincstár tulajdona, a többi pedig, mintegy 10.000 hold kivételével, mely magánbirtokosoké, Pancsova város és még 21 községnek mint erkölcsi testületnek a tulajdona.

Miután a társulat megalakulása még ezideig törvényes jóváhagyást nem nyert, működését tényleg még meg nem kezdte, de valószínű, hogy szervezkedése rövidesen megtörténik és a védművek építését már nemsokára megkezdheti. Ama tervek szerint, melyek az alakulásnak alapjául szolgáltak, a védtöltés a rudolfsgnadi ármentesítő társulat alsó sarkánál levő szivattyútelepnél kezdődik és mindenütt mintegy 300 m. távolságban halad a Duna mentén a pancsovai selyemgyárig s innen szintén a parttól 200-300 méter távolságban haladva, éjszak felé a Temes balpartján, a csentai magaspartba kapcsolódik.

A töltés hossza 88.800 km. Magassága az 1895-iki árvíz színe fölé 1.5 méterre van tervezve; koronája 6 m. széles, az árvíz magasságában négy méteres koronája padkával és 1:3 arányú rézsükkel. Minden négy kilométerre gátőrház és összesen három gátfelügyelői lak van tervezve.

A belvizek levezetésére mintegy 200 km. hosszú csatornahálózatot és két olyan szivattyútelepet terveznek, melyek mindegyike másodperczenként 5.5 köbméter vizet tudjon kiemelni. Az ármentesítés és belvízszabályozás költségei összesen 16,112.669 koronára vannak előirányozva.

A munkálatok végrehajtását akként osztják be, hogy a töltések építése 1914 végéig, a belvízszabályozás pedig legkésőbb 1915 végéig befejeztessék.

Az Arankavidéki Belvízvéd és Levezetési Társulat gróf Nákó Kálmán buzgólkodásával 1882-ben alakult, hogy az 1870-es évek óta, de különösen az 1881-ik évben már az Aranka-ér mentén valóságos csapássá vált belvizeket rendezze. Az Arankának a társulati szabályozás előtt is voltak már alsó szakaszán védtöltései, melyeket a padéi határban a Diván-uradalom, a tiszaszentmiklósi határban pedig József főherczeg uradalma épitettek, a mely töltéseket nagyobb vízveszély esetén közmunkával védelmeztek és erősítettek; e töltések azonban csupán e két határnak nyujtottak némi védelmet.

A társulat árterülete 142.976 hold és kiterjed az Aranka és melléketeinek egész vízgyűjtő területére. Az árterület 41 község határára oszlik fel. Az árterület annyiban volt változásoknak alávetve, hogy 1898-ban az Aranka hullámterében fekvő 875 kat. holdnyi árterületet kibocsátották a társulat kötelékéből, 1904-ben pedig a Felső-Galaczka érdekeltségét, saját kérelmére, a társulat kötelékébe bevonták.

A belvizek levezetésére szolgál 446 kilométernyi csatornahálózat, továbbá öt állandó szivattyútelep, összesen 340 lóerőre, másodperczenként 4.00 köbméter munkaképességgel, végül a főcsatorna védtöltéseibe épített 13 darab, vaskapuval ellátott csőáteresz.

A főcsatornát maga az Aranka alkotja, mely 117.5 km. hosszú, 7.0 m. fenékszélességgel; vizei a Felsőtorontáli Ármentesítő Társulattól készített kettős nyilású padéi zsilipen át ömlenek a Tiszába. E főcsatorna mindkét partján 39.957 m. hosszú védtöltésekkel van ellátva, melyekbe az oldalvizek beeresztése czéljából, a mellékcsatornák betorkolásánál 13 csőáteresz van beépítve.

A főcsatornának nevezetesebb mellékágai, a melyek mindegyikének torkolatánál egy-egy állandó szivattyútelep van, a jobbparton felfelé a peszéri és a pálosvidéki mellékcsatorna, a balparton pedig a Sulymos-Ó-Aranka-, a Katahát-Ludas és a Fekete-ér-Alsó-Gyukosin-csatornák, a melyek mindegyike még kisebb-nagyobb mellékcsatornahálózattal bír.

A társulat adósságát a Magyar Jelzálog Hitelbanktól felvett következő kölcsönök teszik: 1,000.000 forintos, 1889-ben felvéve; 400.000 forintos, 1896-ban felvéve; 25.000 forintos 1897-ben felvéve.

A járulékok kivetése végett a társulat árterülete az egyes területekre tényleg 199háramló haszon arányában hét osztályba van sorozva, melyeknek hozzájárulási kulcsszámai: 24, 16, 12, 8, 4, 2 2/3, 1. A később csatlakozott Galaczka-érdekeltség négy osztályba van sorozva, 36, 30, 18 és 15 aránykulcs számokkal. Ez arányszámok szerint a kivetés holdanként az Aranka-ártérnél: I. osztály 24 alapszám után 360 f, II. osztály 16 alapszám után 240 f, III. osztály 12 alapszám után 180 f, IV. osztály 8 alapszám után 120 f, V. osztály 4 alapszám után 60 f, VI. osztály 2 2/3 alapszám után 40 f, VII. osztály 1 alapszám után 15 fillér. A Galaczka ártérnél: I. osztály 36 alapszám után 540 f, II. osztály 30 alapszám után 450 f, III. osztály 18 alapszám után 270 f, IV. osztály 15 alapszám után 225 f. E kivetés kétharmad része kölcsöntörlesztésre, egyharmad része pedig fenntartásra esik. A kivetés összege már évek óta állandó.

Az ártérfejlesztési és ártérosztályozási művelet jogerőre emelkedése után, 1894-1895-ben likvidálták az ideiglenes kivetési alapon 1883-1894-ig teljesített összes befizetéseket és e leszámolás eredménye gyanánt 1896. és 1897-ik években összesen 315.000 K összegű túlfizetéseket térítettek vissza az érdekelteknek készpénzben. A szabályozás végrehajtása óta a társulati érdekeltség számbavehető vízkárokat nem szenvedett.

A társulat elnöke gróf Nákó Sándor v. b. t. tanácsos, alelnöke: Weiler Rezső, igazgató-főmérnöke: Roosz János, mérnöke: Margita Viktor, titkára Kovács Imre.

A Törökkanizsai Belvízlecsapoló Társulat 1889-ben alakult a törökkanizsai Schulpe-, Tallián- és az oroszlámosi Batthyány-féle uradalmak kezdeményezésére abból a czélból, hogy a földár és csapadékvíz mély fekvésű földjeikről levezethető legyen. Árterülete 16.000 kat. hold, mely Törökkanizsa, és Oroszlámos községek határában fekszik.

A társulatnak 118 km. hosszú csatornái és ezek mentén töltései vannak. Egy szivattyú-telepe van, mely két körszivattyúval, 0.90 m. átmérőjű nyomócsővel, 117 lóerejű gőzgéppel, másodperczenként 200 liter víz kiemelésére van berendezve.

A társulat adóssága egy 240.000 koronás és egy 101.200 koronás kölcsön, melyet a Pesti hazai Első Takarékpénztártól vettek fel. A kivetés a társulat kötelékébe tartozó területek kataszteri tiszta jövedelme alapján történik és pedig akként, hogy a 240.000 koronás kölcsönre 14.7%-a 101.000 koronás kölcsönre 6.25%, fenntartás czímén pedig 20%-ot vetnek ki. Törökkanizsa község, mint erkölcsi testület holdanként járul hozzá és pedig 542 hold után per 1.34 K, 840 hold után pedig per 0.67 K. A kivetési összeg évek óta változatlan.

A társulatot fennállása óta lényegesebb vízkár még nem érte.

Elnöke: Schulpe Vilmos, igazgatója: Opreán Aurél, mérnöke: Wagner Károly, pénztárnoka: Dús Vincze, jegyzője: Hirsch Béla.

A Bocsár-Tiszahegyesi Lecsapoló Társulat 1887-ben alakult, hogy a tiszamenti nedves kaszálókat és legelőket, a vizek lecsapolásával szántóföldekké lehessen átalakítani.

Árterülete 3700 hold, mely Tiszahegyes és Bocsár község határába esik.

A csatornák hossza 15 km, a csatornák mentén levő töltéseké pedig 2500 méter. A társulatnak egy szivattyú-telepe van, mely a Tiszai védtöltésen át a Tiszába emeli a belvizeket.

A társulat adóssága 80.000 K. Kivetés kölcsöntörlesztésre holdanként 1.59 K, fenntartási költségekben, 0.8 K, mely a szivattyúzás hosszabb, vagy rövidebb tartama szerint, évről-évre változik. Vízkárokat a társulat fennállása óta az érdekeltség nem szenvedett.

A társulat elnöke: báró Baich Iván, igazgatója: Grézlo Gyula.

Az Első Eleméri Lecsapoló Társulat 1886-ban alakult, az alsóeleméri nagybirtokosok és a község mint erkölcsi testület kezdeményezésére, hogy a mélyebben fekvő területeken összegyülemlő belvizeket, a melyeket eddig időnként a Tisza alacsony vízállása mellett a Nagybecskereki Tiszai Ármentesítő Társulat a társulati védtöltés átvágásával szokott leereszteni, rendszeresen lecsapolják.

Árterülete Alsó- és Felsőelemér, továbbá Felsőaradi községek határában fekszik és 1148 hold. Töltései nincsenek. A csatornák hossza: 22 km.

A belvizek levezetésére két szivattyú-telep épült. Az egyiken egy 0.30 m. átmérőjű körszivattyú van elhelyezve, melyet egy 25 lóerejű stabil gép hajt, a másik 200telepen egy 0.50 m. körszivattyu van, a melynek hajtására egy 48 lóerejű lokomobil szolgál. Zsilipei a társulatnak nincsenek. A csatornákon nyolcz téglahid van.

A társulatnak a Magyar földhitelintézetnél van egy 224.000 koronás amortizácziós kölcsöne. A holdankénti kivetés kölcsönben 9.74 korona, fenntartásban 1.50 K, mely évről-évre megközelítőleg ugyanaz.

Lényegesebb vízkárokat a társulat 1895-ben szenvedett, a Tisza-folyó nagy árvize következtében.

A társulat elnöke: Pap Géza dr, igazgató főmérnöke: Kluge Károly.

A Második Eleméri Lecsapoló Társulat 1897-ben alakult, mert a társulati érdekelt birtokosok ú. m. néhai Balás Iván, Pap Géza dr. és Szent-Ivány Zoltán saját területükön már az előző évben emelt belvízművek által nem tudták a vizeket levezetni. A társulat megalakulása előtt az egyes birtokosok már készítettek csatornákat és ezekből a belvizeket a tiszai védtöltésen átemelték.

A társulat árterülete 1232 hold, mely Felsőelemér és Felsőaradi határában fekszik. Csatornáik hossza 3700 m. Töltéseik nincsenek. A társulatnak egy szivattyú-telepe van, melyben egy 0.50 körszivattyú és egy 48 lóerejű lokomobil van elhelyezve.

A Pesti magyar kereskedelmi banknál van 48.000 koronás törlesztéses kölcsöne. A kivetés holdanként a kölcsönre 1.91 K, fenntartásra pedig 3.50 K, mely évenként állandó szokott maradni.

A társulat a belvízrendezés óta csupán 1907 évben szenvedett nagyobb vízkárokat, a Tisza vizének hosszantartó magas állása következtében.

A társulat elnöke: Pap Géza dr, igazgató főmérnöke: Kluge Károly.

Az Első Aradáczi Lecsapoló Társulat Koronghy Henrik felsőaradi birtokos kezdeményezésére, 1891-ben alakult, a felsőaradi határban, a Tisza mentén igen alacsonyan fekvő területeken évenként rendesen összegyülemlő belvízek levezetésére. Érdekeltségi területe, mely csakis Felsőaradi község határának egy részére terjed, 2796 hold. A főcsatorna hossza hét km, a mellékcsatornák pedig 25.5 km hosszúak. Van a társulatnak egy három km. hosszú szorító gátja, mely a nagybecskereki tiszai ármentesítő társulat véltöltésével, attól 60 méternyi távolságban, párhuzamosan halad és az a rendeltetése, hogy magas vízálláskor a töltéseken átszívárgó Tisza-vizet felfogja és a földekre szétterülni ne engedje. A társulatnak egy szivattyú-telepe van, mely egy 0.40 m. átmérőjű körszivattyúból áll; ezt 120 lóerejű stabil-gép mozgatja. A kiszivattyúzott víz, egy tolózáras csőzsilipen jut a Tiszába, mely zsilipen alacsony vízállás mellett a belvíz a főcsatornából szivattyúzás nélkül is kifolyhat.

A társulatnak a Pesti Magyar kereskedelmi banktól egy 120.000 K-ás, egy 24.000 K-ás és egy 40.000 K-ás kölcsöne van. A kivetés, miután a kölcsönöket különböző időben vették fel, mindegyikre külön történik és pedig a 120.000 K-ás kölcsönre holdanként 2.20 K, 24.000 K-ra 0.44 K, a 40.000 K-ásra 0.78 K. A kezelési és fenntartási hozzájárulás már 5-6 év óta holdanként 3.60 K.

A társulat 1897 év tavaszán szenvedett vízkárt, midőn szivattyúzás közben a gép tolattyúja hirtelen megrepedt, minek következtében a szivattyúzás két hétig szünetelt.

A társulat elnöke: Szent-Ivány Zoltán, igazgatója: Reitter Oszkár.

A Második Aradáczi Lecsapodó Társulatot 1903-ban alakították a Bobor örökösök, mert a néhai Bobor Kiss Rozáliától e területen ásott régibb csatornák és a zsilip a belvizek levezetésére elegendők nem voltak. A társulat tehát a vízműveket csak kibővítette.

Területe 1923 hold. Töltései nincsenek. Csatornáinak hossza 22 km. Van egy szivattyú-telepe, melyen egy 0.50 m. átmérőjű körszivattyú működik, melyet 48 lóerejű lokomobil hajt. A körszivattyúval egybekötött vascső-zsilip Felsőaradi község határában van és a Nagybecskereki Tiszai Ármentesítő Társulat védtöltése alján halad át.

A társulatnak adósságai és kölcsönei nincsenek. A kivetés évenként és holdanként 3 korona.

Alakulása óta csak 1907-ben szenvedett nagyobb vízkárokat, midőn a tisza-árvíz alkalmával, a véltöltés biztonsága érdekében, a szivattyú-telep nem működhetett.

A társulat elnöke: Ifj. Bobor Gyula, igazgató főmérnöke: Kluge Károly.

A Nagybecskereki Rétlecsapoló Társulat 1893-ban alakult, Rónay Jenő akkori 201főispán kezdeményezésére, a végből, hogy Felsőmuzslya telepes községnek kiosztott ama földeket, melyek a tiszai védtöltéseken tavaszszal átszivárgó és fakadó vízektől évről-évre el voltak árasztva, vízmentesítse, mert Felsőmuzslya telepesei a nekik telepenként kiosztott 105 holdnak csupán a magasabb fekvésű részeit használhatták, a másik részét, mely a földeknek mintegy fele volt, 4-5 éven át a víz minden tavaszon elárasztotta.

A társulat érdekeltségi területe csakis a Felsőmuzslyai határra terjed és 6841 hold. A főcsatorna hossza 8.5 km. mellékcsatornáké pedig 46.5 km. A tiszai védtöltéssel párhuzamosan, attól 60 m. távolságban, nyolcz km. hosszú szorító gát van, mely a Tiszából a töltésen átszivárgó vízeket tartja vissza. Van egy szivattyútelepe 160 lóerejű stabil géppel hajtott körszivattyúval, 0.60 m. átmérőjű nyomó csővel. A tolózárral ellátott nyomócső a védtöltésbe akként van elhelyezve, hogy a Tisza alacsony vízállása mellett, a belvizek szivattyúzás nélkül is kifolyhatnak. A társulatnak a Magyar Jelzálog Hitelbanktól 320.000 koronás kölcsöne van. A kölcsöntörlesztési járulék holdanként 2.30 K, a kezelési és fenntartási költség pedig 2.40 korona, mely kivetés már öt év óta nem változott. Rendkívüli kiadásokat okozott az 1895-iki esztendő, midőn tavasz kezdetétől egész a nyár derekáig, éjjel-nappal szivattyúzni kellett. Vízkárok azonban a társulatot nem érték.

A társulat önkormányzati joga 1905 óta fel van függesztve; jelenleg Millos Aurél dr. kincstári ügyész miniszteri biztosként vezeti a társulat ügyeit. Az autonómia felfüggesztése azért történt, mert az érdekeltek a kölcsöntörlesztési járulékokat nem fizették rendesen, úgy hogy a hitelező bank már a kölcsön felmondásával fenyegetődzött. A miniszteri biztos vezetése alatt a kölcsön-hátralékok már lényegesen apadtak.

A társulat igazgatója: Reuter Oszkár, műszaki ügyeit pedig a temesvári XII. kultúrmérnöki hivatal kiküldött mérnöke látja el.

A Torontálérzsébetlaki Lecsapoló Társulat 1894-ben alakult, a volt pancsovai m. kir. államjószágigazgatóság kezdeményezésére, mert az erzsébetlaki öblözet az állandó belvízek miatt csak igen korlátolt mértékben volt gazdaságilag művelhető. A társulat árterülete 4439 hold, mely az egész erzsébetlaki határra kiterjed, továbbá a bótosi és lukácsfalvai határnak az erzsébetlaki öblözetbe eső részére. A csatornák száma 35, hossza 47.240 m, a meglevő szorító gátak hossza 6650 m, a tervezett, de még ki nem épített szorító gátak hossza 8780 m. A társulatnak egy 0.70 m átmérőjű és szabad levezetésre is szolgáló, betonba fektetett csőzsilipje és ezzel kapcsolatban egy szivattyú-telepe van, mely Perlasz községgel szemben a Bega balparti védtöltésénél van elhelyezve.

A társulatnak eredetileg 190.000 koronás kölcsöne volt, melyet az 1903-ban végrehajtott konverzió alkalmával 300.000 koronára emeltek. A kivetés kölcsönre holdanként 3.33 K, kezelési költségre pedig 2.50 K, mely állandó jellegűnek nevezhető. Nagyobb vízkárokat a társulat nem szenvedett.

A társulat 1896-ban autonómiájának felfüggesztésével miniszteri biztosság alá került. Miniszteri biztos Rónay Jenő akkori főispán volt. 1897-ben e biztosság megszünt; de 1906-ban a társulat önkormányzatát újból felfüggesztették és miniszteri biztossá Sierban János állami jószágigazgatót, majd ennek lemondása után Millos Aurél dr. kincstári ügyészt nevezték ki. E második miniszteri biztosság 1910-ben szünt meg.

A társulat elnöke: Loch Jakab, igazgatója: Droba Márton, pénztárnoka és jegyzője: Boróczy Dezső.

A Melenczei Lecsapoló Társulat 1897 évben Mihálovits Ödön dr. melenczei birtokos kezdeményezésére alakult, hogy a lapos fekvésű földeken tavaszonként összegyülemlő belvizek levezethetők legyenek. A társulat árterülete 2502 hold és Melencze, valamint Torontáltorda község határainak egy részére terjed ki. A társulat csatornái 19.24 km. hosszúak. Magyar-szentmihálynál, az Obega torkolatánál, van egy szivattyú-telepe, melyen 40 cm. átmérőjű csövön át 24 lóerejű lokomobil emeli ki a vizet.

A társulatnak 64.000 K kölcsöne van. A kivetés kölcsönre holdanként 2 K, kezelésre pedig 0.50 K, mely állandó jellegűnek mondható. A társulat vízkárokat még nem szenvedett.

Elnöke: Mihálovits Ödön dr., pénztárnok: Steinbach Béla dr. választmányi tagok: Jankovits Szilárd és Bogner János dr.

Az Ittvarnoki Lecsapoló Társulat 1893-ban alakult meg Lowieser Mihály 202birtokos kezdeményezésére, a törzsudvarnoki határban összegyülemlő tavaszi és őszi csapadékok levezetésére. Árterülete 2305 hold, mely egészen Törzsudvarnok község határában fekszik.

Csatornáinak hossza 197 km., töltései nincsenek. A társulatnak egy szivattyútelepe van melynek segítségével a levezetett vizet az Óbega-Beregszó medrébe emelik.

A társulatnak a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesülettől 50 évre szóló 40.000 koronás kölcsöne van. A kivetés kölcsönjárulék fejében holdanként 0.88 K, fenntartási költség czímén 0.88 K, mely kivetés úgyszólván állandó. A társulat fennállása óta még vízkárt nem szenvedett.

Elnöke: Marton Andor, a vármegyei gazdasági egyesület titkára, igazgatója: Kasza József birtokos.

A Tamisacz Szabályozó és Belvízlevezető Társulat 1881-ben alakult Párdán és Ótelek községek előljáróságának kezdeményezésére, mert Párdány és környékének nagy részét éveken át belvizek borították. A társulat árterülete Fény, Istvánföld, Jánosfölde, Keresztes, Módos, Ótelek, Párdány és Felsőittebe községek határaira terjed ki.

Az árteret 1882-ben és 1883-ban műszakilag fejlesztették ki és 15.012 kat. holdban állapították meg; később 1909-ben még további 211 kat. holdat vontak be; összes árterülete tehát 17.525 kat. hold. A főcsatornák hossza 41 km, a Tamisacz-patak mindkét partján levő töltéseké pedig 195 km.

A társulatnak szivattyú-telepe nincsen, hanem lecsapolási rendszere a vizek fokozatos levezetésére és esetleges elzárására van alapítva. Van négy kőzsilipje és nyolcz csőzsilipje.

A társulat adóssága egy 410.000 koronás kölcsön. A kivetés a kölcsönre holdanként 1.50 K, a kezelésre és fenntartásra 1.15 K, mely évről-évre apad. Az ármentesítés óta az érdekeltség nagyobb vízkároktól teljesen mentve volt.

A társulat elnöke: Jenovay Zoltán, alelnöke: Hertelendy Ferencz, igazgató-főmérnöke: Petrikovits Róbert, jegyző és pénztáros: Ille Szilviusz, ellenőr Siess János.

Az Óberzavai Belvízlecsapoló Társulat 1895-ben alakult, Dániel Pál és több birtokostársának kezdeményezésére, mivel a vidék annyira tele volt talajvizekkel, hogy a földek hónapokon át sík víz alatt állottak.

E vidék már 1879-ben kapott egy ízben 8000 K államsegélyt, a belvizek levezetésére, melyből az Óberzava medrében egy árkot vontak. Ez azonban az Óberzava vidék belvizeinek levezetésére nem volt elég.

A társulat árterülete 9553 hold, mely Ólécz, Szécsénfalva és Istvánvölgy községek határába esik. Van két főcsatornája és számos mellékcsatornája, összesen 45 kilométer hosszban. Szivattyú-telepe kettő van, mindegyik a főcsatornák végén, a Berzava-csatorna bal partján.

A társulatnak egy 100.000 koronás és egy 30.000 koronás kölcsöne van a Magyar Jelzálog Hitelbanktól. A kivetés holdanként a 100.000 koronás kölcsön után 0.67 K, a 30.000 koronás kölcsön után 0.21 K. Kezelési költség czímén pedig 0.34 K. A kivetés megközelítőleg állandó. A társulat 1897-ben igen sok talajvízzel küzdött, de azok számbavehető károkat nem okozták.

A társulat elnöke: id. Dániel Pál, alelnök: Fisch János, pénztáros Wéber Fülöp, titkár: Bak István.

A Tolvádiai Lecsapoló Társulat 1897-ben alakult Frekot György és Eberhardt Mihály birtokosok kezdeményezésére, hogy a Krassó-megyéből levonuló árvizek és a Berzavától fel nem vett és Tolvád község határának mélyedéseiben elterülő vizek levezethetők legyenek.

Volt ugyan a tolvádi és kanaki határ mentén egy árok, melyet a vármegye 1863-ban inséges munkásokkal készíttetett, de ez nem felelt meg a czélnak. A társulat árterülete 3688 hold, mely nagyrészt a tolvádi és csekély részt a gyéri határból áll. Folyamatban van az eljárás még további 3400 holdnak a bevonására. Védtöltéseinek hossza négy km, csatornái 24 km. hosszúak.

Van két zsilipje és egy szivattyú-telepe. Egyik zsilip a bánlaki, a másik pedig a kanaki határ mentén van. A szivattyútelep, melynek segítségével a csatornákban raktározott vizek a Berzavába emeltetnek, a határ déli részén a Berzava-csatorna mellett van elhelyezve.

A társulatnak 200.000 koronás kölcsöne van, melyből jelenleg tényleg már 203csak 120.000 K áll fenn. A kivetés kölcsön-törlesztésre holdanként 1.63 K, kezelési költség czímén pedig 0.50 K, mely a fenntartás összegének szükségletéhez képest változik. Az érdekeltség a társulat fennállása óta vízkárokat nem szenvedett és a víziművek kifogástalanul, sőt meglepő eredménynyel működnek.

A társulat elnöke: Rittinger Ádám, igazgatója: Willer János, pénztárosa Ritter Mihály, titkára: Gosztonyi Lőrincz; a mérnöki teendőket pedig Sütő Béla m. kir. kulturmérnök végzi.

Van még a megye területén oly belvízrendező társulat is, mely megalakult ugyan, de működését még nem kezdte meg, ez a Galaczka Belvízlecsapoló Társulat. 1901-ben alakult, a Galaczka-érben és mellékereiben tavaszszal összegyülemlő belvizek levezetésére. Székhelye: Nagykikinda. Elnöke: Karátsonyi Andor. Miután a társulat megalakulása óta részben csapadékszegény évek voltak, részben pedig talán azért, mert az Aranka-vidéki csatornák a Galaczka felsőbb vidékének vizeit másfelé viszik, a Galaczka mentén kártékony belvizek nem voltak, e társulat működését mindezideig meg nem kezdte.

A Maros, Tisza, Bega és a Temes mentén itt-ott, különösen Nagycsanád, Csóka, Törökbecse, Beodra, Torontálalmás, Bóka, Csávos, Nagybecskerek, Felsőittebe és Nagynezsény községek határában, mintegy 350 holdnyi területen előforduló bolgárkertészeteken kívül, öntözéssel való rendszeres gazdálkodás a vármegyében csupán Törökkanizsán, Tallián Béla birtokán van.

A törökkanizsai öntözőtelepet a Felsőtorontáli Ármentesítő Társulat rendezte be 1896-ban, mely a vízitársulatok közűl első volt abban, hogy feladatai közé az árterületnek vízzel való ellátását is fölvette.

A törökkanizsai öntözőtelep tíz holdnyi kiterjedésű és a teljesen terméketlen, szíkes területen öntözéssel szénát termelnek. A vizet három ártézi kút szolgáltatja. Ezenkívül már régebben, még 1890-ben rendezett be Rónay Ernő kiszombori birtokos a Maros hullámterében rétöntözést, mely mintegy 15 holdra terjedt. Itt a vizet a Marosból vízikerék útján emelték ki. Ez az öntözőtelep is jól bevált, de ma már megszünt, mert ezeken a marosi előtereken, a melyeken azelőtt kaszálók voltak, később szőlőt ültettek, a mivel azokat még jobban értékesítették.