335-ben Kr. e. a gétákat találjuk Temes vármegye vidékén. Nagy Sándor, Makedónia királya, hadjáratot indítván az éjszaki népek ellen, midőn a lyginosi ütközetben a tribullokat megverte, az Istros folyón túl lakó géták ellen kísérlé meg a támadást. Ezek az agathirszekkel szövetkezve, nagy számmal (több mint 10.000 gyalogos és 4000 lovas) gyűltek össze a folyó partján. Nagy Sándor hajókon és fatörzsekből vájt csónakokon átkelt a folyón, fölgyújtotta és földig rombolta az agathirszek és géták fővárosát s teljes győzelmet aratván fölöttük, meg akarta alapítani uralmát az alsó Dunán. Azonban az egyesült géták és agathirszek csakhamar visszaszorították őt, úgy hogy kénytelen volt ismét átvonulni a Duna jobbpartjára. A gétákkal szaporodott agathirszek erejét és ellentállási képességét bizonyítja, hogy harczias és veszedelmes szomszédjaik, a kelták és galaták, úgy szintén az éjszakról és nyugatról lefelé húzódó más ellenséges törzsek két évszázad mulva sem tudták őket megszilárdult lakóhelyeikből kiszorítani.

Pulszky Ferencz, a magyarországi kelta uralom emlékeiről írt tanulmányában, negyedfél századra teszi a kelták tartózkodását az alsó Duna jobbparti vidékein. Szerinte e nép összeköttetésben állott az olaszországi kelta törzsekkel, sőt talán franczia rokonaival is. Fölteszi róluk, hogy szétszórt fajrokonaik révén görög műveltséggel, római és etruszk czivilizáczióval jöttek érintkezésbe s annak csíráit magukkal hozták.⁷ Az élet szükségletei következtében a maros-temesközi népek összeköttetésbe jöttek az alsó Duna túlsó partján lakó keltákkal s megtanulták tőlük a bányászatot, az ezüstnek más fémektől való vegyi elválasztását, a vasiparnak a puhább bronz fölötti előnyeit, a pénzkészítés és érembélyegzés fogásait, a czélszerűbb fegyverkezést, ruházkodást és életmódot, a díszítményformáknak ízlésesebb előállítását és a kereskedelem hasznát. A szomszéd keltákkal való állandó közlekedésnek bizonyítékai a Nera-folyó mellett talált nagyszámú ezüst tetradrachmák,⁸ melyek Nagy Sándor atyja, II. Fülöp makedon király tetradrachmáinak utánzatai. A főlapon szakállas Zeus-főt, a hátlapon lovagot ábrázolnak. Midőn a kelták az agathirszekkel és gétákkal kereskedelmi viszonyba léptek, eltanulták tőlük a tetradrachmák gyártását, melyek bár utánzatok, mégis arról tanúskodnak, hogy az agathirszek és géták nemcsak az ezüst feldolgozásához és a vasból készült érembélyegzők előállításához értettek, de a belkereskedésük is oly terjedelmes volt, hogy a polgárosodás bizonyos fokát mutató pénzverést náluk is szükségessé tette. Temesmegye területén találtak kelta bárdokat, melyek ugyancsak a két szomszéd nép kölcsönös egymásra hatásának idejéből származnak.⁹

Az európai és ázsiai szomszédság, a keleti és nyugati embereknek egymással való hosszas érintkezése és a kölcsönös házasságok révén keletkezett keveredés annyira összezavarta a különféle néptörzsek között fennállott határokat, hogy Kr. e. a II. század végén azon a területen, melyen ma Temesmegye fekszik, Rösler szerint a legkülönbözőbb népelemek vegyüléke képződött. Géták és skythák, sarmaták és bastarnok s más ismeretlen hordák és néphullámok verődtek itt össze. Majd az egyik, majd a másik törzs kerekedett felül, ráerőszakolva saját nevét a gyengébbre. A közös életmód eltörülte lassanként az eddigi különbségeket és az előbbeni polgárosultság mindinkább elvadulásnak indult.¹⁰

Erre az időre, a Kr. e. I. század elejére, esik az agathirszeknek, ennek az önálló, művelt és hatalmas népnek elköltözése az alsó Duna balparti tartományából. Ephoros, kinek "Istoria" czímű földrajzi munkája a chiosi Skymnos versgyűjteményben maradt ránk, nem említi többé az agathirszeket az Istroson, hanem áthelyezi őket a gelónokkal együtt a Borysthenes keleti részeire. Plinius az agathirszeket szintén azokhoz a népekhez számítja, melyek a Borysthenes körül telepedtek le.¹¹ Minthogy azonban a hunok betörésekor az agathirszeknek egy királyáról történik említés: az agathirsz nép kivándorlását nem képzelhetjük másképpen, mintha Priseussal föltételezzük, hogy az agathirsz nép ekkor már több törzsre volt oszolva s külön-külön fejedelmek alatt élt és nem az egész agathirsz nép, hanem csak bizonyos hányada vándorolt éjszakra.

Kr. e. az I. század közepe táján, Julius Caesar és Augustus korában, a dákok emelkedtek ki abból a zavaros tömegből, mely akkor a géták és agathirszek régi 230hazájában tartózkodott. A dákok főnökei és királyai voltak: Dromichetes, Burivista, Cotyso, Durus, Dikomes, Roles, Dapyx, Zirages és végre Decebál. Burivista, vagy görögösen Boerebistas, fölébreszti az összes aldunai népekben az egységes néphatalom eszméjét, megtisztítja erkölcsi és politikai életüket és gyökeres reformokat léptet életbe a papi osztály, nevezetesen Decaneus főpap segítségével. Egységes dák államot szervez a Tiszától a Pruthig és a Dniester felső folyásától a Dunáig. Ezt az államot a dák népről Dácziának nevezi el. A kisebb és gyengébb törzsek, ú. m. a visszamaradt géták és agathirszek, megmaradnak ugyan a saját fejedelmeik alatt, de függési viszonyban a dák király államintéző főhatalmától. Régi forrásokban 16 oly városról történik említés, melyeket, neveik után ítélve, dák korszakból valóknak lehet tekintenünk. Ezek közül Temes vármegye mai területén fekszik Argidava (Varadia), Bacancis, Kanonia (talán Versecz), Margum (az Osztrova-szigeten), Potula (talán Denta), Tema (a Temes mentén) és Zurobara (talán Temesvár vidékén). Azonkívül dák korszaki emlékszerű maradványokat találtak még Temes vármegyében: Kevevárán, Csanádon és Újaradon,¹² noha ezek a helynevek természetesen még ismeretlenek a régi Dácziában.

Dáczia határainak kijelölése eddigelé még nem mondható teljesen biztosnak. Kétségtelen azonban, hogy a Tisza és Maros balparti vidéke és azon belül kelet és dél felé az alsó Dunáig elterülő tartomány a mai Erdélylyel együtt állandóan a dákokat uralta.¹³ Mikor Decebál vette át Dákország kormányzását, vége szakadt a történelemelőtti kornak Magyarország és Erdély területén és három évtizeddel Kr. e. Octavianus vagy Augustus trónraléptével, kezdetét veszi a valóságos történeti kor.

Ekkor Pannonia már római tartomány. A rómaiak nyolcz évvel Kr. e., Augustus alatt, foglalták el Pannoniát. Bekebelezték világbirodalmukba és bevonták a kulturális élet mozgalmaiba. Augustus uralkodása alatt a római birodalom a hatalom tetőpontjára hágott és határait egész a Dunáig kiterjeszté. A császárság alatt Pannoniában fekszik a rómaiak hadi és politikai cselekvésének czentruma. A dunai hadaknál a pannon táborok viszik a vezetőszerepet. Állandó katonai telepek és a dunai hajóhad őrzik és terjesztik a római czivilizácziót a Duna folyásának egész hosszában.¹⁴ Csak a Duna-Tisza közén ékelte be magát rómaiak és dákok közé, valószínűleg még Tiberius császár korában, a méd-perzsa törzshöz tartozó sarmatáknak egy töredéke: a jazygok lovas és pásztorkodó népe. Nevük Claudius császár (41-54. K. u.) idejében tűnik fel először.

A dákok tizenöt törzséből négy lakott azon a területen, melyet a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi hegyek határolnak: az albokok, saldok, potulok és kiagizek.¹⁵ Decebálra nézve életkérdés, hogy a római fegyverek és a római czivilizáczió ki ne szorítsa őt országa határaiból. Ennél fogva életbelépteti a dák hadseregnél a római katonaság fegyelmét és kiváló hadvezéreket fogad zsoldjába, kik Vespasianus és Domitianus idejében többször győzelmesen megrohanták a rómaiak dunai vonalát. Julianus római hadvezér Lugos és Karánsebes között, a Tapae melletti nagy ütközetben, saját területükön megveri ugyan a dákokat, de ez a római birodalom határszéleinek nyugalmát nem biztosította, mert a császárnak más hadtereken sem kedvezett a szerencse. A markomannok legyőzték a rómaiakat és a dákokhoz pártolt jazygok egy egész római légiót semmisítettek meg. A rómaiak kénytelenek pénzen vásárolni meg a dákok barátságát. Decebál országának művelésére és erősítésére tudta felhasználni a tiz éves békét. Dáczia néhány esztendő alatt hatalmas katonai állammá fejlődik. Virágzó városok keletkeznek benne. A körülsánczolt városokban lakóházak épülnek, melyekben harczias szellemmel párosulva, családi élet honol. A mai hunyadmegyei Várhely mellett újra építteti Decebál a régi sarmatáktól emelt Sarmizegethusát (Augusta Dacorum), mely Dáczia kellő közepén fővárossá lőn.¹⁶ Száz esztendőre Kr. u. Dákország az erőfejlettségnek olyan fokára emelkedik, hogy Rómából aggódva tekintenek egy újabb dák támadás elé. A római stratégia kezdettől fogva kiváló gondozásban részesítette ugyan a Duna alsó vonalát, és a moesiai jobbpart állandó letelepedésnek és erős várrendszernek összefüggő lánczolata volt, pompás útvonalakkal egymáshoz kapcsolva, mindamellett a jobbparti védővonal alig tudta megvédeni a birodalom biztosságát a túlsóparti népek ellen. 231Miért is arra törekszik most a római kormány, hogy a Duna balparti vidékét gyarmatosítsa és a népzajlás zivatarait elhárítsa.¹⁷ A Duna balparti tartomány ritka termékenysége, bányáinak gazdag arany- és sótartalma, az állattenyésztésre alkalmas mezők és rétségek szintén ingerelték Róma hatalmi vágyakozását.

Mikor Traján császár meggyőződik, hogy uralma alatt a római hadseregben új életre ébredt a harczvágy, arra tökéli el magát, hogy a dákok részéről szenvedett megaláztatásokért bosszút áll és Dácziát a római birodalomba kebelezi. Széttépte tehát a Decebállal kötött békeszerződést, megtagadta, a dákoknak az adófizetést és leigázásukra készült. 98-99 telén leutazott a Rajnától az alsó Dunára, hogy a nagy háborút a helyszínen személyesen előkészítse. Azután Rómába ment hangulatot csinálni, hadseregét lelkesíteni és fölszerelni.

A hadjárat 101 tavaszán kezdődött. Traján márcz. 25-én indult el Rómából. Egyesítette minden haderejét és maga vezényelte a sereget. A Dunát Moesia fővárosánál Viminaciumnál (Kosztolácz Szerbiában) és az onnan 10 római milliáréra fekvő Lederatánál (a szerbiai Ráma) lépte át, tábort ütve a mai Temes vármegyének azon a síkságán, mely Fehértemplom és Kevevára között terül el. Innen indult Sarmizegethusa megostromlására. Decebál Tapaeig jött Traján elé, hol tizenkét évvel előbb Domitian hadvezére, Julianus, egyszer már szétverte a dák hadakat. Traján a XIII., IV. és VII. légiókkal a Karas alsó folyása mentén haladt. Elfoglalta a mai fehértemplomi járásban Gerebenczen és Homokdiódon volt dák földvárakat s a Temes és Bisztra összefolyásától védett főhadiszálláshoz Tibiscumba (Zsuppa Krassóban) érkezett. Hadainak másik része, melyet M. Laberius Maximus vezér szintén Lederatánál vezetett át a Dunán, a Cserna és Temes mentén magas hegyek és őserdők között hatolt előre és Tibiscumban egyesült a császár seregével. Onnét nyomult azután az egyesült két római hadoszlop a csata színhelyére, hol Decebálnak a császárénál nagyobb haderejével találkozott. A győzelmet Traján sasai hódították el. Decebál megveretve, rémítő veszteséggel, de becsülettel hagyta el a viadal színhelyét. Traján üldözőbe vette ellenségét és mind beljebb hatolt Dácziába. Egyik dák erődítmény a másik után esett el. Decebál az erdélyi Vöröstorony-szorosban és Sarmizegethusa előtt is teljesen megverve, 102-ben végre megadta magát. Lemondott a dák uralomról. Dákország római klientéla alá került. Traján 102-ben késő őszszel fényes diadalünnepélyek között vonult be Rómába. Azonban Decebál újra fellázadt a rómaiak ellen. Traján meggyőződvén, hogy csak félmunkát végzett, 105-ben másodszor is háborúval támadta meg a dák királyt. Egyik csapást a másik után mérve Decebálra, most is győzelmesen vonult be a dákoktól elhamvasztott Sarmizegethusába. Decebál országának elvesztét túlélni nem akarván, 107-ben öngyilkossá lőn. Dákországot még az évben bekebelezték a római birodalomba.

Decebál leveretése után Traján egy ideig még benn maradt a dák tartományban hogy annak igazgatását szervezze, gyarmatosítását rendezze, a földbirtokot szétossza, erősségek és táborhelyek építését foganatosítsa. Az új római provincziában, többnyire a régi autochton telepeken, gyarmat gyarmat után keletkezett. A római világ minden tájairól ültettek át Dácziába kolonistákat. Néhol maradtak ugyan még dákok is, fenntartván anyanyelvük használatát, de a dácziai élet teljesen rómaivá alakult át. Intézmények, műveltség, szokások, kővárosok, amphitheatrumok, fürdők, vízvezetékek, szentélyek, iskolák: mind rómaiak voltak. Írók és paleográfiai emlékek bizonyítják, hogy Dáczia római lakossága nagyrészt Kisázsiából jött össze. Ha voltak is itáliai elemei, alig tettek számot az ázsiai tömegben.¹⁸

A római tartománynyá lett Dácziát propraetori czímmel császári legátusok kormányozták. Uralkodásuk e vidéken másfél évszázadig tartott és az utóbb következett rombolások után még mindig elég emlék maradt Temesben a római uralom idejéből. Vannak ebből a korból fém- és kőből készült szobrászati alkotások, ötvösművek, agyag- és fazekaskészítmények, érmek, sírleletek, feliratos kövek és bélyeges téglák. A dácziai római kor lelőhelyei Temes vármegyében Bükkfalva, Csák, Csehfalva, Csernegyház, Detta, Dunadombó, Fehértemplom, Kisgáj, Gálya, Gerebencz, Ermény, Hodony, Izbiste, Jeszenő, Károlyfalva, Klopódia, Temeskenéz, Kevevára, Lippa, Majlátfalva, Mercyfalva, Meszesfalu, Monostor, Homokos, Homokdiód, Palánk, Parácz, Temespaulis, Németszentpéter, Porány, Temesság, Mezősomlyó, Temessziget, Kisszered, Nagyszered, Temesvár, Temesújlak, 232Homokszil, Varadia, Temesváralja, Vattina, Versecz, Vinga, Vöröstemplom és Nagyzsám.¹⁹

A temesmegyei réveket mindenütt castellumok (vagy castrumok) fedezték. Római castellumok állottak: Temesszigeten, Kevevárán, Palánkon, Újaradon, Gerebenczen, Dentán, Varadián és Verseczen. Ezek a táborhelyek négyszögletű, fallal és sánczokkal kerített s a sarkokon négy toronynyal ellátott váracsok voltak a környék katonai megfigyelésére s fékentartására. Építészeti maradványaikból egészen jól kivehető egykori strukturájuk. Voltak azonkívül katonai őrhelyek (castra stativa) és falusi községek, vagyis vicusok. A castra stativák valószínűleg megelőzték a gyarmatokat, vagyis a polgári települést.

A közlekedés és kereskedelem előmozdítására jó országutakat építtetett a római kormány meghódított alattvalóival. A munkálatot legionárius katonaság vezette és segítette. Ezek az utak kapcsolták össze kőhidakkal a birodalom belsejét, vagyis a Duna moesiai jobbpartját a Duna balparti tartománynyal. Temesvármegye területén két ilyen római útvonal vezetett csaknem párhuzamosan a Dunától egészen a Marosig. Az egyik Margummal szemközt a kevevári castellumból indult ki. Elkerülve a homoksivatagot és a mocsaras vidéket, Dentán, Gyüregen és a mai Temesvár határán kígyózott fölfelé a Maros folyó megerősített ama pontjáig, hol most Szépfalu áll. A másik út a Lederatával szemben álló castellumnál kezdődött és Palánkán (hol a hídfő nyomai most is láthatók), Temesdiódon, Verseczen, Nagyzsámon és Mosniczán át futott Máslak, Temesillésd és Hidegkút felé Lippa alá, hol a megerősített marosi révet érte el. Mind a két útvonal töltéseinek maradványai még most is láthatók. Egy harmadik út is érintette a temesi területet. Ez a Tiszán vezetett át s Kanizsáról és Csanádról Lippa felé húzódva, Bulcson keresztül Erdélybe vezetett. Voltak azután oldalutak is, melyek az alsó Dunáról Krassó-Szörény területére ágaztak el. Az utak építését Traján és Hadrián császárok végeztették Kr. u. 107-138-ban.

Traján utódai alatt nem tarthatta meg a római Dáczia sem a közjólétnek és műveltségnek, sem hatalmi állásának előnyeit, melyekkel e tartományt Traján felvirágoztatta. Hadrián (117-138) irígy ütemekkel nézte a nagy császár alkotásait.

A pontusi gótokkal szövetkezett és a Dnyeszter és alsó Duna között már félezred óta tanyázó sarmata népektől, a germán peukok, az astingok és tajfalok törzseinek betörésétől való félelmében, Trajánnak még híres dunai kőhídját is szétromboltatta. A gótok vezérlete alatt egyesült barbároknak becsapásai Dácziába, különösen III. Gordianus (238-244), Philippus Arabs (243-240) és Decius (240-251) alatt, napirenden voltak. Midőn Kniva gót vezér Deciust 151-ben Moesiában megverte, a római Dáczia elveszett. 259-től kezdve a római életnek utolsó emlékei is megszakadnak Dácziában, mely teljesen a gótok birtokába került. Temes vármegye mai területén a gótoknak egyik rokonága, a tajfalok telepedtek le. Aurelián császár (270-275), hogy birodalmát a barbárok betöréseitől megvédelmezze, a római határt a Duna jobbpartjára helyezte át, Dácziát pedig 271-ben egészen átengedte a gótoknak. Visszavonta az ott még fennállott előőrsöket, az elűzött vagy kivándorlásra hajlandó lakosoknak pedig új lakóhelyeket jelölt ki Moesiában, mely most Aureliani-Dáczia nevet nyert. A Trajáni-Dáczia és vele ez az egész vidék országútja lett a népvándorlás zúgó áradatának.

A III. század végén, vagy a IV. elején gepidák és vandalok költöztek be a gótok mellé Dácziába, mely a gótoknak egy évszázadra terjedő uralma alatt, Jordánis szerint, Gothia nevet vett föl. A gótok bennlakásának csak kevés emléke maradt ránk. Szerették az ékességet és a fegyverzetüket. Eunapius szerint a gót örömestebb adta oda minden vagyonát, aranyát, nejét, prémjeit, rojtos szőnyegeit, melyekkel fényt űzött, semmint fegyverét. Míg az egyik részük fölvette a kereszténységet, a másik buzgón ragaszkodott pogány ősvallásához. S mialatt Athanarik király kegyetlenül üldözte a kereszténységet, más két fejedelmük, Fridighern és Alaviv, annak védelmére kelt. E feszült viszony következtében a gótok megoszlottak.

Ebben az elgyengült állapotban találta őket a hunok nagy betörése a IV. század közepén. Az ural-altáji népcsalád keleti ágához tartozó hunok belső Ázsiából, a mongol földről származtak. A hiungnuk hatalmas államának szétszakadása után, elhagyva régi hazájukat, előbb az Ili és Irtis forrásvidékére vonultak, majd a szienpiktől nyomatva, a II. század folyamán, a Kaspi-tengertől éjszakra elterülő 233pusztaságon, a Jajk és Volga között telepedtek le. Itt a szittya-sarmata nép maradványaival találkoztak és összekeveredtek velük. A nyelvükből fennmaradt néhány szó vezérlő elemüknek a törökséghez való tartozását bizonyítja, noha arra nézve is vannak nyomok, hogy abban a népvegyülékben, mely a hunok vezérsége alatt a II-IV. században a Volga keletén verődött össze, ugorok is tanyáztak.

A hunok jövetelét ellenállhatatlan vitézségüknek híre előzte meg. A mint a nyugati gótok meghallották, hogy a hunok Balamir főnökük vezérletével 374-ben a Volgán átkeltek, Hermanrik osztrogóth birodalmát megsemmisítették, majd a Feketetengerig és onnan a Dunáig terjeszkedve, Athanarik országába is benyomultak: Fridighern és Alaviv, a vizigóthok keresztény törzseit kivezették a Duna balparti Góthiából a Duna túlsó partjára, Moesiába. Ulfilas hittérítő püspökükkel 376 tavaszán indultak el a Dunához, hol - Valeus császártól az átkelésre engedelmet nyerve - az apo-lederatai, vagyis a palánk-rámai révből, tehát a mai temesi és torontáli földről, római hajókon átszálltak a folyamon és gyarmatosokként a római birodalomban helyezkedtek el. Közülük a fegyverfogható férfiak száma mintegy 200,000-re ment.²⁰ Az átköltözött keresztény gótokat követte 377-ben Athanarik pogány népe is, mely szintén nem állhatott ellent a hun áradatnak.

Balamír urává lett most a góthoktól elhagyott tartománynak, hol a hunok beözönlésével azonnal megváltozott minden. A Góthiában visszamaradt csekély számú nép, Balamírhoz szegődött. Ezt a fordulatot a temesi részek történetében 379-re tesszük. Ekkor juthattak a hunok a mai Oláhországon és Erdélyen keresztül Délmagyarországba. A királyi törzs Lederatával, Viminaciummal és Margummal szemközt szállott partra, hogy onnét szemmel tarthassa a római birodalmat. A Duna mellékére telepedésük első félszázadában a hunok elég békességesen viselték magukat; de kiméletükért hadi adót kötöttek ki a rómaiaktól. A mennyire a tájékozás lehetséges, a királyi törzs fehértemplom határában, vagy a már megerősített Kevevárában és annak környékén táborozott. A palánki és kevevári révek voltak most is a római birodalomba vezető kapuk. Onnan özönlötték el a hunok a Duna, Tisza, Temes és Maros mellékeit és a felső Dunát is.

Meddig kormányzott Balamír, pontosan meg nem határozhatjuk. Utána Roas királyt említi a történelem, ki 433-ig állott a hunok élén. Priscus arról értesít, hogy a margumi püspök a hun királyi törzs temetkezési helyét feldúlatta és kifosztotta. Ez arra enged következtetni, hogy a hunok fejedelmi sirhalma Margummal szemközt, valahol Palánk, Fehértemplom és Kevevára környékén emelkedett. Tekintve, hogy Attila, Thierry számítása szerint, a IV. század utolsó éveiben, 20-25 évvel a hunok bejövetele után, tehát a 399-405, években született mikor a hun királyi törzs és minden valószínűség szerint Attilának atyja, Mundzukh, még az aldunai székhelyén tartózkodott: nem éppen paradox a föltevés, hogy Attila Temes vármegyének ebben a délkeleti csúcsában látta először a napvilágot. "Mindenesetre - írja Thierry - férfiuvá a Duna partjain nőtt fel Attila; itt tanulta a háborút és beavatva jókor az európai világ eseményeibe, itt ismerte meg az ifjú Aëtiust, a rómaiak kezesét, nagybátyjánál, Roas királynál".²¹

Midőn Roas 433-ban meghalt, trónját két unokaöcscsének, Attilának és Blédának hagyta, kik a palánki révből mentek át a Duna jobbpartjára, hol a Morava torkolatánál, Margum közelében fogadták II. Theodosius keleti császár követségét, mely fegyverszünetet kötött velük. A fegyverszünet tartama alatt 448-ban ugyancsak itt lépte át a Dunát Priscus Rhetor történetíró kíséretében Maximinus bizanti követsége, hogy a már egyedül uralkodó Attilától újra békét kérjen. A görög követség innen Attilával együtt indult útra a Drékon (Karas), Tiphesas (Temes) és Tigas (Berzava) folyókon, tehát a mai temesmegyei területen keresztül, Attila városába, mely szerintem az egyik római útvonal éjszaki pontján, a Maroson feküdt, a rómaiaktól megerősített Morisena városában, vagyis a mai Csanádon. A Maros és Aranka folyók között, nyugat felől rengeteg mocsaraktól s a Tiszától fedezve, állt Attilának fából ácsolt palotája és itt terült egészen Nagyszentmiklósig a hun hadak tábora, a mely helyen a világhírű arany kincset is találták.²² Erről a stratégikus pontról egy másik út Oroszlánoson át vezetett a Tiszához Kanizsára és a jazigok földjén, a Tisza-Duna közén át Sirmiumba és Pannoniába. Egy harmadik útvonal Szeged felé ágazott el a Maros balpartja mellett.

234Attila a temesi területről 441-ben és 446-ban vezetett két nagyobb hadjáratot, melyek során lerombolta a Duna tulsó partján Viminaciumot, Lederatát Margumot, Singidunumot és Ratiariát s bevette Sirmiumot, Naissust és Sardicát. Elkalandozott egészen Thessaliáig s 70 várost dúlt és égetett föl. A konstantinápolyi udvar csak 6000 font arany hadi sarcz fizetésével s az évi adó megháromszorozásával, azaz 2100 font aranyra való emelésével, tudta megnyerni a békét.

Attila a hunok hatalmát a dicsőség legmagasabb tetőpontjára emelte, Délmagyarországi székhelyéről osztogatta parancsait a megrémült Európának. Ura lett a Volgától a Rajnáig, a Keleti-tengertől a Hämus hegylánczolatáig terjedő országoknak és a keleti s nyugati római birodalmat végromlásra juttatta. 451-ben a Galliában, a catalaunumi mezőkön Aëtius ellen vívott világküzdelme, melyhez hasonlót nem ismer a régi történelem s mely 165.000 ember halálával végződött, úgyszintén a következő 452. évi itáliai hadjárata fejezték be tüneményes emberi, uralkodói és hadvezéri pályáját, melynek rendkívülisége mély és maradandó hatást gyakorolt a világ összes nemzeteire. A halál férfikora delén, 453-ban váratlanul és hirtelen sujtott le reá, midőn éppen Marcianus megtámadását tervezte s nagy hadi készületek között Ildikóval menyegzőjét ünnepelte. Eszméje, hogy a barbár népeket a saját dinasztiája alatt egyesítse és Európa közepén a római birodalom ellenében barbár nemzetekből álló birodalmat állandósítson, nem juthatott diadalra.

De ha ez a nagyszerű terv nem is mehetett teljesedésbe; Attilának hun uralma mégis igen nevezetes fordulópontot jelez hazánk történetében. Első eset ez, hogy a Kárpát alján egyetlen egységes állam alakult meg, mint középpontja egy nagy birodalomnak. Népe, mely ezt megalkotta, a magyar faj népcsaládjához tartozott, mint az a másik is, melynek végre sikerült a különböző rokonelemekből egy évezred óta vajudó magyar államot Attila örökségéből megalkotnia. Akár megmaradt ennek az örökségnek emléke a kelet-európai nomádoknál, akár nem a tény bizonyos, hogy a hunok vetették meg ezen a földön, mely hazánk, a magyar faj hatalmának alapját.²³

A mi továbbá a hunok műveltségét illeti, Attila alatt korántsem voltak oly durva állapotok, mintha Délmagyarországról a kulturának minden nyoma végképpen kiveszett volna. Kizárja ezt a föltevést magában az az egy körülmény is, hogy Délmagyarországon a települt népek folytonossága soha sem szakadt meg. Egykorú források bizonyítják azt is, hogy Attila kedvelte a művészi szépet és hunjai is ápolták azt családi otthonukban. Attila fapalotáján mesteri faragványú diszítmények, ékes domborművek és tornyok voltak. Fejedelmi személyek, művelt görög, római és germán államférfiak, előkelő állású külföldi követek, uradalmakkal rendelkező gazdag főurak vették őt körül. Priscus el van ragadtatva Attilának bölcsessége, komolysága, királyi tekintélye, bölcs óvatossága, igazlelkűsége, szerénysége, mérséklete és apai szeretetének gyöngédsége által. Attila izlésesen és tisztán öltözködik, vallásos áhítatot végez, a hunok szokása szerint esküszik és papjaival a jövendőről tanácskozik. Kímélettel van a más nemzetűek iránt, sőt főembereit római hölgyekkel házasítja össze, az idegeneket vendégszeretettel halmozza el, munkás, földmívelő alattvalóit fölkarolja és annyira megbecsüli, a mint azt még egy hódító sem tette. A római küldöttségeket drágaságokkal, prémekkel, lovakkal, szőnyegekkel, hímzett öltönyökkel ajándékozza meg. Ez a holmi mind Hunniában készül. A szöveteket, hímzéseket maguk a hun hölgyek készítik, arany- és selyemszálakkal szövik. Attila palotája ragyog a sok arany- és ezüstdrágaságtól, asztali szerelvényektől. A királyné házát is diszszőnyegek, hímzett párnák és kerevetek ékesítik. Mindez valóban nem mutat arra, mintha a hun király országában egy minden szelídségtől, műizléstől és kulturérzéstől távol álló nyers horda tanyázott volna. "A hun megszállás - írja Salamon - nem jelent minden esetben rombolást és öldöklést. Az egykorú rómaiaknak nem az a fogalmuk lehetett a hunokról, mi az első rémület befolyása alatt volt Ammianus Marcellinusnak, ki a szemével soha egy hunt sem látott, mikor fantasztikus leírásukat közlé".²⁴

Attilának titokszerű halála után hat fiára maradt a hunok birtoka. Neveik Ellák, Dengizik, Emnedzur, Uzindur, Gheism és Ernák. Ellák, a legidősebb, örökölte a királyi főhatalmat. A többi testvér között nemsokára kitört a versengés. 237Ellák kénytelen volt atyja birodalmát mindnyájuk között felosztani. A germán fejedelmek, látván Attila fiainak viszálykodását, szabadulni igyekeztek tőlük. Éppen Attila leghívebb emberei, Ardarik, a gepida király és az osztrogótok fejedelmei, Valemir, Theodemir és Videmir lázadtak fel ellenök. Többszöri megütközés után végre Pannoniában a Nedas vagy Netad patak mellett a gepidák, gótok, svévek, rugiok és herulok egyesült hadereje megverte a hun, alán, skiv és satagar egyesült csapatokat. Közel 30.000-en estek el a hunok és a velük szövetkezett népek közül, közöttük Ellák is. A legyőzött hunokat visszaszorították az alsó Duna és Deneper mellékére, honnan még nehányszor háborgatták ugyan a gótoknak Száva-melléki szállásait, de Valemir mindannyiszor visszaverte őket. Az V. század utolsó negyedében már visszavonultak a hunok a déloroszországi síkságra, részint pedig Thrácziába és a Pontus vidékére. Jordanis említi, hogy egy kisebb hun csapat a Duna és Temes közé húzódott és letelepedésük helyét "Csillagmezőnek" nevezte.

A germán népfajnak talán a gótok, gepidák vagy a vandalok délmagyarországi megszállásának idejéből származott el hozzánk Temes vármegye legfőbb folyóinak, a Begának és Temesnek elnevezése is. Germán folyónévnek mondja Borovszky a Bega nevét, mely még Béla király névtelen jegyzőjénél Beguey alakot tüntet fel s az ó-felnémet pach, patak szóval egyjelentésű becc, angol beck, németalföldi beek és alsórajnai beeke alakok valamelyikének hazánk területén rekedt maradéka. A Temes folyó neve az Attilánál követségben járt Priscus Rhetor iratában még Tiphészasz alakban jelenik meg. Valószínűleg ez a Jordanis Tibisiája. Konstantin császár Timészész-nek írja. Az átalakulást Borovszky úgy magyarázza, hogy az ó-felnémet zoum szóból, mely azonos az ó-, közép- és éjszak-alnémet tóm-mal, a németalföldi toom-mal, az ó-friz tám-mal, az angolszász teám-mal és az ó-angol tém-mel, ez utóbbinak többese, azaz a témes szó maradt ránk a Temes folyónévben, a mi magyarul zablát, féket, halásztanyát és haladó vonulást jelent.²⁵

Természetesnek találom, hogy a hun birodalom szétmállása után is még számos hun családot további maradásra késztetett, nemcsak az itt lakó népekkel való összerokonulás, hanem a szerzeményhez való ragaszkodás is és jövőjüknek a kivándorlással együttjáró bizonytalansága. Alárendelve az új germán hódítóknak, kétségkívül a Temes tájain is maradtak vissza hun fajbeli lakosok.

Délmagyarország területe tehát 457-ben ismét urat cserélt. Hunniából, mely 380-tól 450-ig állott fenn, Gepidia lett. Ujra a germán faj lépett uralomra. A gepidák (azaz restek, lassúak) a gótok rokonai voltak, kikhez külsőre, nyelvre, fehér arczszínre, szőke hajra és magas testalkatra egészen hasonlítottak. Elfoglalták ismét III. századi elődeiknek temesvidéki szállásait. Csakhamar megváltoztatták e vidék ethnikai arczulatát, elnyomva kegyetlen bánásmódjukkal a benntalált lakosságot. Ardarik király Attila városát választá székhelyül, melyre, mint törvényes örökére igényt tartott, mert a húga Attilának egyik felesége volt, kitől fia Gheism született.

A gepidák 457-től 568-ig, azaz 111 esztendeig bírták Gepidiát. Ezalatt négy király uralkodott fölöttük: Ardarik, Trasericus, Turisend és ennek fia Kunimund. Bennlakásuk történetéből a gótok, longobardok és avarok ellen viselt háborúik emléke domborodik ki. Trasericus 483 körül már nem elégelte meg elődjének, Ardariknak székhelyét, hanem a gótoktól elhagyott és a gepidáktól elfoglalt Sirmiumban telepedett le, a Száva folyón. Onnan a gepidák Turisend királyuk alatt még beljebb akartak hatolni Pannoniába. Azonban Justinianus császár (527-565) ellentállt nekik és megzabolázásukra a longobardokat kérte segítségül. Éveken át folyt a háború gepidák és longobardok között, míg végre Turisend fia és utóda, Kunimund, a kutrigurok támogatásával legyőzte a longobardokat. Alboin longobard király ekkor Bajánnal, az avarok khagánjával szövetkezett, ki II. Justinianus alatt. 565-ben a gepidák keleti szomszédságában telepedett le harczias, lovas népével. A szerződés szerint győzelem esetére a zsákmány fele és egész Gepidia az avaroké. 566-ban ütköztek meg a longobardoktól támogatott avarok a gepidákkal, a kiket tökéletesen megvertek. Maga Kunimund király is elesett. A győztes avarok kétfelé osztották a gepidákat. Gepidia, azaz a mai Moldva, Oláhország, Erdély és Délmagyarország Baján avar király fennhatósága alá jutott. A gepidák, kik csak 22 évig laktak itt, mint uralkodó nemzet, elvonultak hazánk területéről. A kivándorlásban csak a vagyonosabb gepidák vettek részt, a szegény nép maradt. Paulus Diaconus és Theophylactus arról tudósítnak bennünket, hogy az avarok kegyelemmel 238viseltettek irántuk és a bennmaradt népet egyes falvakban szállásolták el, hol szolgai állapotban tartották őket.²⁶ Gepidákat találunk ugyan hazánk földjén még a IX. század végén is, de minden önállóság nélkül.

Az avarokkal együtt már az 568. évben megindult a keleteurópai nomádok bolgárok, beköltözése. Így vándorolnak be 598 körül az avarokkal rokon tarniakok, 678 táján pedig az onogundur-bolgárok. Ezekhez járult, a szlávok és bolgárok beköltözése, kik 568-630 között jöttek be. Délvidéki emlékeiket Milleker írta össze.²⁷

Az avaroknak meghódolt szlávok eredetileg a Volga, Don és Dnyeper vidékeiről telepedtek előbb az Elba mellékeire, onnan a Dunára. A VI. század elején még Morva- és Csehországban voltak. A Duna és az alsó Tisza mindkét parti tartományában már azelőtt is éltek szétszórtan szláv népfajok, így a régi Dácziában is. Schafarik szerint a hunok is telepítettek be földmívelő szlávokat, kik a sereget gabonával látták el. Bajánnak a bolgárok 558-ban hódoltak meg. Még régebben 487-ben Theodorik osztrogót király vert ki egy bolgár csapatot a mostani délmagyarországi területről. Az avarokkal jött hun-bolgár nép megtartá ugyan khánjait, de az avar király hegemoniája alatt. A bolgárok, bár egykoron uralkodtak a szlávokon, a meghódított szlávok nyelvét sajátították el. Temesmegyei nyelvemlékeik, a folyó- és helynevekben, mind ó-szláv nevek. Ilyenek: Cserna, Moravicza, Maros (Moris), Jaruga; Berzava,²⁸ Karas, Gáj, Knéz, Ulma, Greben, Jaszenova, Palánk, Vracsevgáj, Mramorak, Mosnicza, Lippa, Szolsicza, Zábrány, stb.

Temesmegye dunai vidékén az avarok uralmának kezdetét 567-568-ra tehetjük. Megszállásuk közel a 900. évig, vagyis 330 esztendeig tartott. A keresztény időszámítás óta ez volt nálunk a legegységesebb államalapítás.²⁹ Visszaszerezték a régi Hunniát. Baján ott ütötte fel sátorát, a hol egy évszázaddal előbb Attila városa állott. Innen uralkodott nemcsak a saját nemzetén, hanem a szlávokon, bolgárokon és a hun s germán maradványokon. Innen hívta ki harczra az austrásiai frankokat; innen beszélt oly hangon II. Justinussal, mint egykor Attila Theodosius fiaival. A Hunnia és Avaria neveket megkülönböztetés nélkül használták Európában. Baján khán személyi tulajdonságai is hasonlítottak Attila egyéni vonásaihoz. Hideg, számító, bölcsen mérlegelő fejedelem volt, ki a siker eszközeit okosan tudta használni. Népe nagy fejedelemnek tartotta. Övéi iránt nagylelkűnek, környezetében fölségesnek mutatta magát. Művelt és jóizlésű ember volt, szerette a díszt és fényűzést a meglepő válogatásig. Még a görög művészek alkotásait is bírálat alá vette. Egy alkalommal kicsinylően utasított vissza egy metszettművű aranyágyat, melyen pedig Bizáncz legjobb munkásai dolgoztak. A csinosságra annyira hiú volt, hogy kész köntösöket küldetett magának Rómából. Megizente a császárnak, hogy kedvére való scytha divatú öltözetet készíttessen neki római szövetből és római szabóval. Hosszú élete megengedte neki, hogy három római császárral álljon szembe, népét az alsó Dunán letelepítse és virágzó állapotban lássa birodalmát.³⁰

Az avar népről Menander, Theophanes, Cedrenus, Zonaras és később Eginhard és Regino közleményei értesítenek bennünket. Szerintük az avarok harczias szellemű, vállalkozó és gyakorlott hadinép valának, kik könnyű lovasságot tartva, várak védelmére nem voltak alkalmasak. Mind a közlovas, mind a vezér, sőt annak lova is vértet viselt. Hajóépítésre a longobardok tanították meg őket és oly gyorsan élték bele magukat a vizen való hadakozásba, hogy tengeri vállalatoktól sem riadtak vissza. A kengyelvassal ők ismertették meg Európát. Ez a jelentéktelen eszköz adta meg nekik a módot, hogy zárt lovas hadoszlopokkal támadjanak.³¹ Szakadatlan hódító háborúikra a kincsszomj és a terjeszkedés vágya ösztönözte őket; de a kincsek csábítása nem vesztegette meg jellemüket. A római birodalom alapjait az avarok rendítették meg. Baján 582-ben Sirmiumot, 597-ben Singidunumot és a többi Duna-jobbparti római városokat elfoglalta, sőt hadakat küldött Itáliába és Bizáncz ostromára is. Heraclius császár idejében tetőpontján állott az avarok hatalma. 630-ban Dalmácziát is elfoglalták. A VII. században felhagytak a nomádélettel és kerítéseik, gyűrűik között baromtenyésztéssel és földmíveléssel 241foglalkoztak: A szomszédnépekkel kereskedést folytattak. A fegyverviselő avarok számát Theophylactus 30.000-re teszi, mások sokkal többre.

Hittek Istenben, ki az égben van. Esküjök a kard fölemeléséből s az égre, földre, tűzre és vízre való átkozódásból állott. Bálványokat tartottak ugyan, de a kereszténységet is megtűrték, sőt Baján térdre borult a biblia előtt, arra az Istenre esküdvén, ki a szent könyv igéit kijelenté. Papjaikat avarul ,,bokolábra" néven nevezték. Az avar nyelv, mint a hunoké, középázsiai. Néhány személy-, tárgy- és helynéven kívül csak kevés maradt reánk belőle. Legnevezetesebb és helyenként ma is fennálló temesi emlékeik az avar gyűrűk vagy földvárak (Rhingek), melyeket némelyek helytelenül "római sánczoknak"-nak néznek. Eredetileg 20 lábnyi magasak voltak, lejtősen pázsittal borítva. Keskeny sövény és az ellenség oldalán a kerítésen kívül ásott mély árok nehezítette meg a sáncz megközelítését, melynek bejárata szűk kapuval volt elzárva.³² Temes vármegyében Máslakon, Munáron és Szécsányban, Merczyfalva és Kisbecskerek alatt, azután a Karas torkolatánál, nemkülönben Versecz, Sztamora és Vattina határában, végre Csernegyházán, Arad és Lippa között látni ilyen avar sánczmaradványokat. A Temes partján fekszik továbbá a temesfalvi (dragsinai) avar földvár, melyet a nép török várnak tart s mely mellett egy régi temető is van, honnan a víz gyakran mos ki emberi csontokat. Ide közel esnek a törökszákosi földvárak, melyek szintén a Temesvidék érősítésére szolgáltak. A Temes egyik mellékfolyójának partján fekszik a berényi földvár. A gyüregi (gyiroki) erdőben szintén látszanak egy földvár nyomai s a Temes folyásától délre Obád mellett is van régi vár. A Bega mentén számos ilyen ókori lakóhelyet találunk, nevezetesen a mai temesi területen kívül eső Bunyán és Gladnán. A mint a Bega Temes vármegye földjére ér, Iktár határában mosnak habjai egy földvárat. A szentandrási földvár a gyüregihez mutat nagy hasonlatosságot. E hatalmas védmű három magas körsánczból s ugyanannyi széles árokból alkotott nagyobb erődből s egy, ettől távolabb eső, valamivel keskenyebb sánczból és árokból álló kisebb erősségből van konstruálva. Az egész mű mintegy száz holdnyi területét foglal el. Kenéz (Knéz) mellett is vannak egy dombon régi sánczmaradványok s az ettől nem messze fekvő Monostoron szintén.

Ama kilencz gyűrűzeten kívül, melyekről a történelem Avarország rengeteg területén megemlékezik, volt még egy Daczia-Ripensisben, a mai temesmegyei Palánka határában. Említettem már, hogy itt római custellum állott, melyet az avarok idejében a körülötte épített gyűrűzet nevéről Horom-nak neveztek.³³

A VIII. század másik felében belső meghasonlás kezdte emészteni Avarország erejét. 782-ben békéért esedeznek a frankok királyánál, Nagy Károlynál, ki a longobardok és a bajorok legyőzése után Avária határáig nyomult elő. Azonban az avarok a bajorokkal szövetkeznek a frankok ellen, mire Nagy Károly 791-ben elfoglalta az avar birodalmat, egészen a Rába torkolatáig. 795-ben fiát Pipint küldte a hadjárat folytatására, ki alsó Pannoniát vette el, majd a Dunán is átkelve, az avarokat a Tisza balpartjára szorította s ottani fővárosukat hatalmába ejtette. "Hány ütközetet vívtak - írja Eginhard - mennyi vért ontottak, mutatja a minden lakostul üres Pannonia és annak a helynek, hol a khágán széke volt, olyan pusztulása, hogy még nyoma sincs emberi hajléknak." Ebben a háborúban elveszett az avaroknak összes nemessége; a kincsek is jórészt a győzők kezére kerültek.

A hat évig tartott frank-avar háborúnak 803-ban lett vége. Az avarok meghódoltak Pipinnek és fejedelmeik megkeresztelkedtek, habár ezért sokan életüket veszítették. Jobb dolguk lehetett a szlávoknak és bolgároknak, kik a frankokkal szövetkeztek és a frank uralom alatt szerfölött kiterjeszkedtek, Hunfalvy szerint, lassan és észrevétlenül.³⁴

Legyőzetésük után az avarok frank tartományfőnökök igazgatása alá kerültek. Megaláztatásukat sokan (talán csak a fegyverfogható nemzedék) nem tudván elviselni, félrevonultak a néptelenné lett Fertő mellékeire és a moesiai Bulgáriába, hol résztvettek Krumus bolgár királynak Bizáncz ellen 814-ben viselt háborújában.

A frankok uralkodása, mely mintegy félszázadot tölt be, a temesi részeken nem hagyott maga után maradandó emlékeket. A Délvidék a frankok uralkodása idejében oly ismeretlen - mondja Hunfalvy, - mint akár Herodotos korában.³⁵

A magyar turáni népfaj. Legrégibb hazájuk Ázsiának ama területe, mely a kirgizek mai síksága és az Altáj-hegység között fekszik. Oda igazít bennünket a magyar név, melyet az altáji Mazar-tagh magaslatnak és a lejtőségein fakadó Madsar folyónak nevében találunk. Innen indultak ki a magyarok nyugat felé kb. 830-835 között. Tömlőkön, vagy tán inkább a jégen, átkelve a Volgán és a Donon, második hazájukba, Lebédiába érkeztek, hol 835-től mintegy 889-ig laktak. Onnan 862 óta gyakran elkalandoztak Nyugat-Európa felé. Még Lebédiában történhetett, hogy a törzsekre szakadt magyarok, szomszédjaik és rokonaik a kazarok szokása szerint, központi hatalmat állítottak a maguk élére, midőn legelőkelőbb törzsfőnöküknek, Álmosnak mind észre, mind vitézségre nézve jeles fiát, Árpádot, ugyancsak a kazarok szokása és törvénye szerint, pajzsra emelték és fejedelmükké kiáltották ki. A besenyők támadásai következtében 889 táján a magyarok odahagyták Lebédiát. Egy részök visszatért régi hazájába, a másik nagyobb rész pedig Etelközben alapította meg harmadik ismert hazáját, mely mostani hazánkkal körülbelül egyforma terjedelmű lehetett. Magában foglalta Podólia délkeleti, Kiev vidékének délnyugati és a mai Románia éjszakkeleti nagyobb részét.³⁶ Etelközben mindössze csak öt esztendeig maradtak a magyarok.

Mikor őseink a mai Magyarország határára érkeztek, Árpád fejedelem már közel 50 éves lehetett. Vezérei és népei 895 végén szállották meg mai hazánk földjét. A magyarok beköltözését nehéz aképpen elgondolnunk, hogy az egész nemzet, melynek hét törzse vagy széke külön vezérek alatt hét hadtestben mintegy 20.000 lovasból és az aggastyánokkal, nőkkel és gyermekekkel együtt körülbelül 100.000 lélekből állott,³⁷ ugyanazon az egy úton, egyszerre és egy ponton hatolt volna be az új hazába. Bíborban született Konstantin szerint³⁸ a bolgárok a Duna felől, a besenyők a Deneper felől rohanták meg Etelközt. Ez a tartomány magában foglalta Podólia délkeleti és Kiev délnyugati részét, Moldva lapályos vidékeit, Besszarábiát és Khersont.³⁹ Ekkora ország csaknem egészen körülfogta a mai Magyarország keleti határait, kezdve a Beszkidektől a Kárpátok egész hoszszában, e hegységnek legdélibb csúcsáig. A Deneper és a Duna felől szorított magyarságnak tehát három visszavonulási vonal állott rendelkezésére. Mindegyik Magyarországba vezetett. Három csapatra oszolva, nemcsak a visszavonulás történhetett könnyebben és gyorsabban, de hadászati tekintetből az ország elfoglalása is a siker nagyobb kilátásával mehetett végbe.

A magyarságnak zöme, Árpád fejedelem vezérlete alatt, Anonymus szerint a Deneperről Kievbe és onnét a Dnyeszter folyón fekvő Halicson át a Kárpátok hegylánczolatának legkeskenyebb pontjához, a Vereczkei-szoroshoz vonult. A szoroson át, Munkácsnál szálltak alá a tiszai síkságra. Egy másik csapat, alighanem Töhötöm és Horka vezérlete alatt, a Fekete-tenger éjszaki partvidékén, a Pruth és Szeret folyókhoz érkezett. Onnan a Borgói-szoroson át Erdélybe ment, megszállta a Hargita alját és a Kárpátok völgyeit, a honnan a Szamos vidékét vette birtokába.⁴⁰ A harmadik csapat - Roesler szerint - Symeon bolgár fejedelemtől megveretve, a mai Kis-Oláhországba menekült; onnan a bolgárokat ismét megrohanták, de legyőzettek és végre az alsó Duna balpartján fölfelé húzódva, a Vaskapun át Orsovára jöttek, a honnan a mai délmagyarországi részeket szállták meg.⁴¹ Ez a kombinált három betörés, éjszakkeletről, keletről és délről, felel meg Thuróczy és Kézai előadásának, a Bécsi Képes-, a Budai- és Pozsonyi-Krónikák honfoglalási történetének. Ez bizonyára nem légből kapott mese, hanem a honfoglaló 243nemzet hagyománya. Semmi okunk sincs ezt elvetni, miután az ellenkezőt be nem bizonyíthatjuk. Különben is, a krónikák adatait a honfoglaló magyarok eljárásának észszerűsége, a czélszerű hadi tekintetek és a kínálkozó topográfiai helyzet nagyon valószínűekké teszik.

Anonymus szerint a beköltözött magyarok az országnak csak sík és halmos vidékeit szállották meg. Lovas nemzet lévén, mint kortársuk Bölcs Leó mondja, nagyszámú ló, tehén, birka kíséretében jöttek be. Ezek élelmezésére - Ibn Duszta értesítése szerint - sátraikkal, nyájaikkal a legelők bősége után egyik helyről a másikra költöztek, hol a sík és halmos vidék a lovas életmódra alkalmas volt.

Mialatt Árpád népe az elfoglalt vidékeken elhelyezkedik, Attila és Baján egykori székvárosában egy Glád nevű szláv-bolgár fejedelem uralkodik mindama tartományon, mely a Maros vízétől Orsova váráig vagyon.⁴² A Viddinből (Buündyn) származó Glád bejövetele a frank uralom megszüntével, 860-870 táján történhetett. Elei, a Kubrát-fiak, hajdan a Tisza-Maros-Temes közén vezérkedtek és az avarok uralma alatt Baján király vazallusai voltak. A Baján halálával támadt avar-bolgár háborúban 830 táján elvesztették délmagyarországi fejedelemségüket és elmentek a bolgár királyok oltalma alá, hol a nagy népvándorlás óta a VII. század végéig - mint már említettük - sűrű rajokban telepedtek szlávok, sőt azontúl is folyton csatlakoztak a régi szláv szállásokhoz újabb jövevények.⁴³ Kétszáz esztendeig Bulgáriának szolgálva, Nagy Károly délvidéki uralma megszüntével, a bolgár udvar pártfogása alatt vette át most Glád, a Kubrátok vállalkozó szellemű ivadéka, ősapai örökségét Délmagyarország uratlan földjén. A Bolgárországba kivándorolt turán faj, a hun és avar maradványok is segítették terve keresztülvitelében. Nemzedékről nemzedékre áteredő hagyományok ösztönzik ezeket az elbolgárosodott népeket, hogy egy arratermett férfiú vezérletével visszatérjenek egykori elvesztett hazájukba. Csatlakoztak hozzájuk valódi fajbolgárok is, harczkedvelő, szerencsét próbáló emberek, kiknek apái már Baján idejében harczoltak a Tisza-Maros-Temes közén a keletázsiai hadak ellen.

Ezt a vidéket most visszamaradt szlávok, hun és avar népcsoportok lakták. Egyesült állami szervezetük nem volt; csak a vérbeli és nyelvi összetartozás egyesítette őket vidékenként, a hol éppen megélhetésüket találták. A háborús idők pusztításai és a kivándorlások után sok volt itt a gazdátlan föld. Midőn tehát Glád, viddini berczeget, olyan hadi népek kísérték, kik a bennlakókban rokonaikat láttuk: ez a birtokbavétel nem lehetett ellenséges foglalás, mint a külföldi kútfők és egyes hazai történetírók feltüntetik, hanem inkább békés bevonulás, melyet hihetőleg maga a délvidéki lakosság készített elő. Glád személyiségének történeti hitelessége mellett a forrásműveken kívül több olyan délvidéki helynév is tanuskodik, melyek az ő korából maradtak ránk. Így Torontálban az immár kiszárított Gládszka (most Galaczka) folyó és a partján épült hajdani Glád-vára, hol a fejedelemnek egyik törzsfészke volt, környezve minden oldalról beláthatatlan mezőségektől és gazdag termőföldektől.⁴⁴ Glád nevét látszik viselni Krassóban a Gladna falu és a Galádna-patak,⁴⁵ továbbá a krassói és aradmegyei Gladova (Kladova),⁴⁶ Temes vármegyében Glád (Gilad) községe,⁴⁷ Aradban a Valea Gladn⁴⁸ és az Arad és Gyorok között fekvő Geled, mely utóbb Gyelidre változott.⁴⁹

Glád még erőteljes férfikorában vette át tartománya igazgatását, melyet rövid idő alatt rendbehozott, fegyverfogható népét alkalmassá tette a hadi szolgálatra, 244várakat építtetett, községeket telepített és meghonosította béke idején a munka jótéteményeit. Születését a 835-840. évekre tehetjük. Ez éppen arra az időre esik, mikor Bolgárország egész Konstantinápolyig terjedt és előkelő bolgárok neveltették fiaikat Bizánczban, hol a Leó császárral kötött 30 évi fegyverszünet alatt sok balkáni fiatal ember járt Photius és más jeles görög tudósok iskolájába.⁵⁰ Hihető, hogy Glád is ott nyerte kiképeztetését. 850 körül a harczias Boris fejedelem örökölte a bolgár trónt s III. Mihály görög császár ellen viselt hadjáratából visszatérve, a bolgárokat a keresztény hitnek akarta megnyerni; de a pogánysághoz ragaszkodó bolgárok forradalmat támasztottak ellene. Glád és családja a nemesség pártjával hűen támogatta a királyt s föltehető, hogy e szolgálatokért helyezte Boris a maros-tisza-dunaközi tartományt Glád fennhatósága alá. Glád ezt a tartományt, mely Temes vármegye honfoglaláskori történetében szerepet játszik, a bolgár király pártfogása mellett 32 évig, a magyarok beköltözéséig, háborítatlanul bírta és a bolgár királysággal összeköttetésben tartotta.

Glád tartományának elfoglalására csak a honfoglaló magyarok hadjáratának végén került a sor. Árpád egész Titelig személyesen vezette le seregét és a Szlankamenben székelő Szalán bolgár vajda duna-tiszamelléki népeinek meghódítását tűzte feladatáúl. Az Alpár melletti döntő csatában a Duna-Tisza közének sorsa végleg eldőlt.⁵¹ Ekkor nár Árpád fia, Zsolt, behódoltatta a Biharban székelő kozár fejedelemnek, kit Anonymus Marótnak (Ménmarót) nevez, a Tiszától a Meszes-hegységig terjedő földjét. Velek vezér Zaránd felé a Fehér-Kőrös vidékét foglalta el. Csongrádban a Tiszától a Botvatóig s a Körtvélytótól az alpári homokig Ond helyezkedett el. A Kis-Oláhország felől az alsó Dunán beözönlött törzs Orsováról beljebb haladva, akár Lugosnál, akár a mai temesi Palánkánál, vagy tán ott is, itt is, a korábbi századokban számos hadaktól taposott talajon állapodott meg. Tuhutum Erdélyt tartotta elfoglalva egészen a Marosig, a Maros bejáratait pedig Bulcs csapatai zárták el. Glád tehát minden oldalról be volt kerítve az előretörő magyarságnak napról-napra szűkebbre szoruló gyűrűjétől.⁵² Ekkor küldte Árpád Zoárd, Kadocsa és Vajta vezéreket a Maros, Tisza, Duna és Erdély közötti területnek, vagyis Glád tartományának behódoltatására.

Az óvatos Glád elhagyja marosvári törzsfészkét, lovas és gyalogos csapataival beljebb húzódik tartományának közepe felé, a nagyőszi síkságon át a mai Zsombolya vidékére. Ezalatt Zoárd, Kadocsa és Vajta Kanizsánál, az ősrégi rendes réven átkelnek a Tiszán s a Csesztöreg-folyó mellékein ütik fel táborukat. Kétheti pihenő után a magyarok tábora az alkudozásokat visszautasító Gládot üldözőbe veszi és a Bega s Temes közé szorítja, majd a Temesen átkergeti. A Marostól a Temesig minden lakosság meghódolt már. Ezeknek a fiait a magyarok túszokul veszik. A megszorult Glád kénytelen végre Fövenyes-révnél (Foen = Fény Torontál vm. párdányi járásában) a Temes-folyón döntő csatát vállalni, melyet azonban tökéletesen elveszít.⁵³ "Úgy dőlnek vala az ellenségek a magyar vezérek hadai előtt, - írja Anonymus - mint a kévék az aratók után, és az ellenség egész serege, mint a tűz színe előtt a viasz, úgy olvad vala."⁵⁴ A fövenyes-révi nagy csatát és Délmagyarország meghódítását 896-898-ra tehetjük.⁵⁵

A magyar hadak fönt leírt elhelyezkedése lehetetlenné tette, hogy a csatavesztes Glád seregének roncsaival akár Erdély felé, akár pedig Szalánnak már behódított területére, az alsó Tisza jobbpartjára menekülhessen. Elkerülve a deliblati homokpusztát, folytatta visszavonulását a Temes balpartján Tomasevácz, Ozora, Idvor és Glogon felé Pancsevára és onnan déli végvárába, Kevébe, a hol elsánczolta magát, hogy alkalomadtán átmehessen a Dunán Bolgárországba. A győztes magyarok azonban utánuk iramodtak, elzárták a dunai révet és ostrom alá vették Kevevárát. Glád meggyőződvén végre a további ellentállás czéltalanságáról; 245hogy a saját és övéi életét megmentse, átengedte Kevét a magyaroknak és meghódolt Árpádnak.⁵⁶ A vezérek elfogadták Gládot népével együtt Árpád alattvalójává s minthogy erejétől többé nem tarthattak, meghagyták fejedelemségében, olyformán szerződvén vele, hogy a magyarok hűbéreseként maradjon meg továbbra is népei és uradalmai birtokaiban. Hűségének ellenőrzésére Árpád Vajta vezérnek adományozta Glád országában a Tisza balpartján fekvő Torhus földet, mely birtok magában foglalta a mai Taras, Nagybecskerek, Beodra és Párdány között elterülő termékeny síkságot.

A honfoglalás sorrendjét forrásaink nem jelölik ugyan meg, de bízvást elfogadhatjuk erre nézve Rónai-Horváth Jenő kutatásainak eredményét,⁵⁷ ki egybevetve a legjobb szerzőket, Árpád hadait délmagyarországi győzelmük után Baranyában, Veszprém, Vasvár, Zala és Győr körül, majd a Vértes hegységben foglalkoztatja. Ezen kívül még csak egyetlen terület volt idegen uralom alatt a mai Bihar vármegye, hol Marót uralkodott. Hogy a bajtól meneküljön és bihari uralmát megtarthassa, felajánlotta Árpad fiának, Zsoltnak, egyetlen leánya és örököse kezét, ki apja halála után nászhozmányúl hozta a magyaroknak Biharországot. Ezzel a honfoglalás, a Névtelen előadása szerint, be volt fejezve.

Glád vazallus tartománya megtartotta, ugyan előbbeni igazgatási szervezetét, de a magyarok felsőbbsége alatt beolvadt abba a konföderáczióba, mely a hódolt összes idegeneket az újonnan keletkezett egységes Magyarország tagjaivá tette. Öt év alatt Árpád és vezérei elfoglaltak minden földet az éjszaki Kárpátoktól a Dunáig, Száváig, sőt még azon túl is a Kapelláig, nyugatra pedig úgyszólván a régi Noricum határáig.⁵⁸

Külön-külön tekintve a délvidéki nagyobb népcsoportok viszonyát a honfoglaló magyarokhoz, elsősorban a hun-avar maradványok vonják magukra figyelmünket, kik a magyarokban véreiket ismerték fel. Velük rokonnyelvet beszélve, rövid idő alatt teljesen felolvadtak a magyarságban.⁵⁹ A másik nagy népcsoport a szlávság volt. Hasonlóképen autochton faj, mely évszázadok viszontagságait együtt élte át a hunokkal és avarokkal, megbarátkozva erkölcseikkel, szokásaikkal és hadakozásukkal. Számszerint a Temes tájain túlsúlyban levén, a helységek és folyók neveiben sok emléket hagyott ránk. A magyarság alakulásához, nyelve fejlődéséhez határozottan a szlávok szolgáltatták a legtöbb adalékot.⁶⁰ Mikor a magyarok bejöttek, a szlávokat itt már szervezett társadalomban találták, mely demokratikus elveken, a vagyonközösség az ú. n. házközösség elvén nyugododott. Községi és állami életük alapja a család volt. A családok szövetségéből alakult a törzs (pleme). A vidéket, hol a törzs lakott, "zsupá"-nak nevezték. Minden zsupa egy vezérnek a vezetése alatt állott, kit állandóan ugyanabból a családból választottak. A honfoglalás tényével ez a társadalmi szervezet semmi változást sem szenvedett. A hódítok kímélettel és türelemmel bántak a meghódolt szlávokkal, meghagyván őket eredeti életmódjuk mellett és csak a magyar felsőbbség elismerését követelték tőlük. Az új uralom alá jutott szlávság még akkor is hű maradt a magyarokhoz, midőn ezek a külföldet járták. Marhatenyésztéssel és földmíveléssel foglalkozó nép levén, a magyar sereg élelmezését s a honmaradt magyar családtagok ellátását a szlávok végezték.⁶¹ Ehhez járult a hadi kötelezettség, melyet szükség esetén saját vajdájuk alatt ugyan, de a magyar hadvezérnek engedelmeskedve kellett teljesíteniök. S mégis egy félszázadon át sem belvillongásról, sem fölkelési kísérletről nincs tudomásunk. A magyarok emberséges kormányzatának ez a legvilágosabb bizonyítéka.⁶²

Meddig tartott Glád vazallus uralma a Maros-Duna közén, pontosan meg nem határozhatjuk. Mivel a fövenyesrévi ütközet idején Glád már 58-60 éves lehetett, kormányzata a legjobb esetben sem tarthatott tovább 10-15 évnél. Fejedelemségének egész tartama 33 évre tehető. Halála közel esik Árpád halálához, ki 907-ben halt meg. Semmi tudomásunk sincs arról, hogy Glád halála után Árpád utódai megszüntették volna a marosi bolgár-szláv fejedelemséget. Glád kimúlása 246után ivadékai követték őt a marosi fejedelemségben. Ivadékai ott voltak még Szent István korában is. Marczali Gládot tartja Ajtony herczeg ősének, ki ellen Szt. István Csanád vezért küldé.

Azonban mielőtt tovább folytatnók, meg kell ismernünk műveltségi állapotát a honfoglaló népnek, mely a délvidéki bennszülötteket uralma alá tudta hajtani és a Maros, Temes és a Duna közén maradandó otthont tudott alapítani. A honfoglaló magyarság műveltségének bizonyítékait valószínűleg hiába keresnők állandó telepeken. A honfoglalók szállásai nem voltak épületek, melyek századok viszontagságaival daczolhattak volna. A magyar sátort ütött, tanyában szállott meg, de nem épített falazott várost. A régi halmok és mesterségesen rakott földvárak voltak a megtámadott bennlakók menedékhelyei. A magyarság ezeket elfoglalta és mint fontos helyeket ezután is bírta, de maga nem épített kőből való lakásokat.⁶³

Gardézi szerint a régi magyarok pompakedvelők voltak. A ruházatuk színes selyemszövetekből készült s a fegyverzetük ezüsttel volt kiverve. Bölcs Leó is megemlékezik pompaszeretetükről. Ibn Roszteh mondja róluk, hogy foglyaikat elvitték a keletrómai birodalom egyik kikötőjébe, Karchba, eladták őket a bizancziaknak és cserébe aranyos szöveteket, színes gyapjúszőnyegeket és más bizánczi árúkat kaptak értük. A köznapi öltözködésre vásznat vagy nemezt használtak. A bőrzubbonyra és szíjakra fémpitykéket, sőt ékszereket is erősítettek. Drágakövekkel igen ritkán találkozunk, üveggyöngyökkel gyakrabban. Nehány évvel ezelőtt Szeged határában egy pogánykori magyar nő sírját tárták fel. A lelet egy része ékszer, más része ruhadísz. Találtak a sírban drágaköves aranygyűrűt, gyöngyből való nyakéket, fülönfüggőt kapcsos és csüngő részekből, karpereczet, övre erősített boglárokat, ruhagombokat, csüngős pitykéket, melyeken levél- és virágmotívumok szerepelnek.

Egy másik honfoglaláskori női sírt Temes vármegye területén, Verseczen találtak 1908-ban. Inventáriumából került a verseczi múzeumba: egy karperecztöredék állatfejvégekkel, három kerek pityke, egy fülbevaló, egy áttört művű övboglár és egy sodronyrészlet. Nagy-Teremián szintén fedeztek fel egy honfoglaláskori sírt, benne vászondarabokkal, melyek jó formán meg sem változtak; ma is felismerhető rajtuk a fonadék minden szála. Leggazdagabb honfoglaláskori lelet a dettai, melynek leírását Kárász Leo az Arch. Értesítő (u. f.) XVI. kötetében, Milleker Bódog pedig "Délmagyarország Régiségleletei" czímű művében adta).⁶⁴

Az alatt a 93 esztendő alatt, mit nemzeti történetünk a magyar vezérek korának ismer, a nemzetet az évenként ismétlődő külföldi hadjáratok és kalandozások foglalták el, melyeknek oka, részint az ország biztosítása volt a kívülről fenyegető támadások ellen, részint a nemzet életszükségleteinek beszerzése és időnyerés is a belső elrendezkedésre.

A magyar vezérek nem semmisítették meg a Temesközön Gládnak tőlük függő nemzetségét. Nem szüntették meg a bolgárok és szlávok önkormányzatát és nem izgatták fel maguk ellen a saját alattvalóikat. Mindaddig tűrték ezt a népet, míg megfelelt hűségi kötelmének és a munkájával vagy hadi szolgálataival nemcsak okot nem adott elnyomatására, de sőt hasznára is vált a még zsenge korát élő magyar államnak. S valóban azt találjuk, hogy Glád halála után az ő ivadékai követték őt a Temesköz kormányzatában. A magyar vezérek korában állandóan bolgár-szláv népfőnököknek, kétségkívül Glád ivadékainak birtokában van e föld, mely a régi Csanád vármegye és a mostani Temes vármegye területén a Tisza, Maros és Harangod között Padétól Rév-Kanizsáig és Marosvártól az Arad vármegye határán fennállott Ajtony-Monostoráig meg Syrienig, onnan lefelé Szőllősig és a Kőröstől az erdélyi részekig, majd azután délfelé Viddinig és Szörényig terjedt.⁶⁵

Az utolsó magyar vezérnek Gyécsának és fia Istvánnak uralkodása idején jelentékeny változáson ment keresztül ez a nagy terjedelmű tartomány. Glád ivadékai kaján szemmel kezdik nézni, hogy a magyarság az ő autonom területükön mindegyre szaporodik és elhatalmasodik. Zsolt és Taksony vezérek korában, a X. század közepe óta, a magyarságnak tömeges megszállása megy végbe a Temesközön. Biborbanszületett Konstantin azt írja erről az időről, hogy a magyarság zöme a Temes, Thutez, Maros, Kőrös és a Tisza között lakik.⁶⁶ Az uralom elvesztésének félelme most először helyezi ellentétbe a délvidéki bolgárokat 247és szlávokat a magyar felsőbbséggel. Kezdetben csak lappang ellenszenvük a magyarok iránt, de azután mindinkább nyilvánvalóbbá lesz. A marosvári nemzetségfő a Bizáncz uralma alatt élő dunántúli fajrokonokkal kezd bensőbb érintkezést. A magyarok nem tűrik ezt a bizalmaskodást, mely rájuk nézve veszedelmes. Ráütnek a bizánczi császárságra, mert bolgár és szláv vazallusai arra támaszkodnak. Bizánczból bujtogatják őket ellenszegülésre. Akkoriban a maczedoni dinasztia ült a keleti császári trónon. A görög birodalom a két Bazil, Bölcs Leo és Bíborban született Konstantin alatt legfényesebb korát éli. Messzemenő, a fiatal Magyarországra is kiterjedő tervekkel foglalkozik, melyeknél a hódoltsági viszonyban élő délmagyarországi népek támogatására is számítanak. Ezeknek a terveknek meghiúsítására legjobb vezéreit küldi harczba a magyar nemzet. Nem állítom, hogy a magyar-görög összetűzés Glád országából indult ki, de bátorsággal feltehető, hogy a temesközi népnek is szerep jutott e tusában. Harmincz éven túl szakadatlan betörésekkel sanyargatják a magyarok a keleti birodalmat. Zsolt 934-ben egészen a Balkán hegylánczig terjeszti Magyarország déli határát. 943-ban Thrácziát borítják el a magyar seregek; 948, 958 és 963-ban újra rátörnek a bizánczi császárságra és valósággal írtóháborút zúdítanak ellene. Az egykorú görög írók, nevezetesen Georgios Monomachos, Leon Grammatikosz és Bíborban született Konstantin tudósításaiból azt kell következtetnünk, hogy a Temesköz azokban az években nagyon élénk táborhelye volt a szakadatlanul átvonuló magyar hadaknak. Nem egyszer egészen Konstantinápolyig elszáguldoztak s töméntelen pusztulást idéztek elő.

Ennyiből áll, a mit a honfoglalás történetének keretében a temesközi eseményekről mondhatunk. A magyar vezérekről általában nagyon keveset jegyzett fel a történetírás. Némelyiknek csak nevét tudjuk, még azt sem egészen megbízhatóan. Némelyiknek még tán a neve sem maradt fenn mireánk. Személyes kiválóságuk hiánya okozhatta, hogy ez időben Magyarországot már nem is nézték monarchiának, mint Árpád korában. A görög császár a "turkok fejedelmeihez" intézte aranypecsétes leveleit.⁶⁷ Azonban az új magyar állam, a hol annyi nemzet próbált országot alapítani, nem egyik-másik uralkodójának kíválóságára volt alapítva, hanem - mint Angyal Dávid találóan mondja - bizonyos szervezetre s a szenvedélyes és önmérséklő nemzeti sajátságoknak állandóságot ígérő vegyületére.⁶⁸

Mikor a Temesköz ismét megjelenik a történelem színterén, Magyarország már mélyreható változásokon ment át. A nemzetségi szervezet megdőltével megszünt a nemzet törzsi széttagoltsága. Szent-István királysága alatt Magyarország védelemre és támadásra alkalmas, egybefüggő állami szervezettel bíró monarchiává fejlődött. Szent-István negyedszázad óta viselte már a királyi koronát, megalázta ellenségeit, megszervezte a várispánságokat, megalapozta közigazgatásilag és honvédelmileg nagyterjedelmű országát, sőt Erdélyt is már az országhoz kapcsolta, éppen csak a délkeleti végek nem voltak még kezén. Itt Glád ivadéka, Ajtony, bolgár-szláv fővajda uralkodott függetlenül marosvári palotájában. Mikor 1002-ben Gyula erdélyi fejedelem a magyar királyság ellen fellázadt, Ajtony egyetértett vele és Gyula hadnagyai akadálytalanul hordozhatták zászlaikat egészen a Tisza vonaláig. Ajtony tartományában menedéket talált István király minden ellensége. Mindazok - beszéli Szt. Gellért életírója, - kik kedvök szerint való szolgálatot kerestek; mindazok, kik a Szent-István királytól behozott keresztény vallást fölvenni vonakodtak. Ajtony tartományába vonultak és az ő szolgálatára ajánlották fel magukat. Gyula fejedelem legyőzetvén, az elégületlenek mind a marosvári fejedelemhez menekültek, minden vagyonukkal, családjukkal együtt.⁶⁹

Hosszú tűréssel és bölcs mérséklettel nézte Szent-István két évtizeden túl a marosvári törzsfő ellenséges magaviseletét. Végre is úgy alakultak a viszony ok, hogy Ajtony a fejlődés feltartózhatatlan folyamatát nem tudta többé sem daczos gőggel, sem elbizakodott ármánykodással, sem fegyveres ellentállással megakadályozni. 248A Szent-Gellért Életíratában fönnmaradt hagyomány beszédesen adja elő a hatalmas főember bukásának történetét.⁷⁰ E kútfő és az újabb történetkutatás szerint az erdélyi hadjárat és Gyula fejedelem legyőzetése után 1002-ben vagy 1003-ban Erdélyből Ajtony udvarába menekült Gyulának egy unokaöcscse, az új renddel elégedetlen Csanád vezér is. Ez Szent-István anyja nővérének és az erdélyi Dobokának volt a fia. Gyula leverésével meg volt törve és vagyonából ki volt forgatva Gyulának egész családja: mind a Dobokák, mind a Csanádok. Csanádnak a csatából menekült jelentékeny hadcsapat, szintén a marosvári dinasztánál keresett oltalmat. Ajtony, hadainak nagy számában bizakodva, évről évre lazábbá tette a köteléket, mely őt és népét a királyi koronához kapcsolta. 1015 táján, nyiltan szakított Szent-Istvánnal. Független fejedelemmé tette magát. A királyi hajóktól, melyek Erdély sóaknáiból sót szállítottak le a Maroson a Tiszára, vámot harácsolt. Ez egyjelentésű volt a király elleni pártütéssel. Ezért Szent-István már 1015-ben nyiltan ellenségének nevezte Ajtonyt és harczra készült ellene; de ez más elfoglaltsága és a marosi tartománynak az ország szívétől való nagy távolsága miatt évekig késett. Ezalatt II. Vazul görög császár 1019-ben véres ütközetben legyőzvén a bolgárokat, az aldunai Bulgáriát elfoglalta s uralmát Belgrádon túl még a Szerémségre is kiterjesztette, úgy hogy Ajtony tartománya most a balparti alsó Duna mentében mindenütt érintkezett a tulsóparti görög császári területtel. Bolgárország a bizánczi császár csapásai alatt összeroskadván, nem nyujthatott többé támasztékot a marosvári uralkodónak. Ajtony elment tehát Viddinbe és, bár bolgár főúri szokás szerint továbbra is hét feleséget tartott, a görög császár főtisztjeivel megalkudva, görög szertartás szerint megkeresztelkedett. Így szövetségese lett a bizánczi udvarnak, mely ígéretet tett neki, hogy Szent-István ellen segíteni fogja tartománya megtartásában. Ajtony a szövetség megerősítésére görög szerzetes papokat hozott tartományába. Marosvárosában monostort építtetett Keresztelő Szt. János tiszteletére, apátot helyezvén bele a görög egyház törvénye szerint.

Ajtony hatalma a görög szövetség révén megnövekedett. Palotáját a királyi udvarral versenyző fénynyel és pompával díszítette föl. Istállóiban kitünő paripákat tartott és gulyákat táplált a folyók mellékein. A magyar királylyal egyenrangúnak tartotta magát. "István királynak legkevésbé sem adja vala meg a tiszteletet, bizakodva vitézeinek és nemeseinek sokaságában, kik fölött uralkodását gyakorolja."

Csanád csakhamar előkelő állásra emelkedett Ajtony udvarában. Ajtony, hogy minél erősebb kötelékkel fűzze magához, megtette őt hadainak vezérévé. De viszont gyanakodott is rá és nem bízott benne. Tekintélyes állásában tiszteletnek örvendett ugyan, de irigyei sem hiányoztak, kik őt kémekkel vették körül. Ezek vádat koholtak ellene Ajtonynál; de hogy mi volt a vád: Szt.-Gellért életirata nem mondja. Csanád nemsokára csalhatatlan jelekből meggyőződött, hogy a kényúr életére tör. Elhatározta, hát magát, hogy titkon otthagyja Marosvárt. Egyenesen Esztergomba ment István király elé, ki engedékeny szívvel fogadta a bűnbánó rokont s csakhamar meg is kereszteltette. Miután Csanád hűségének ismételt próbáit adta s a keresztény hitben is eléggé megerősödött, őszinte bátorsággal tájékoztatta a királyt a marosvári tartomány viszonyairól s Ajtony hadainak erejéről. Egyre biztatta Szent-Istvánt, hogy a hűtlen népfőnök leigázására indítson háborút.

Szent-István 1028 táján a "bolgárölő" II. Vazul császár halála után készült fel e hadjáratra. A keleti császárság trónján VIII. Konstantin leánya, Zoë ült, ki az uralkodást erélytelen férjére, Romanus Argirosra bízta. Ettől a marosvári főúr semmiféle támogatást sem remélhetett. Szent-Istvánnak sietnie kellett, mert II. Konrád, Németország fiatal uralkodója, fegyveres készülődésekkel foglalkozott Magyarország ellen. A magyar sereg indulásakor legfontosabb kérdés volt: ki legyen a királyi hadak fővezére? Szent-István a nemzet nagyjainak tanácsát kérte, a kik egyhangúan Csanádot ajánlották, ki - mint Ajtonynak egykori hadnagya - mindenkinél jobban ismerte a vidéket, hol az ütközetet megvívni és a sereget, melylyel megküzdenie kellett. Őt bízta meg tehát a király a fővezérlettel.

249István nagy sereget adott a Csanád keze alá, s megindultak a Tisza felé. Csanád Keneznánál; azaz Rév-Kanizsánál (a mai Török-Kanizsa) vezette át hadait a Tiszán és Szőreghen s Oroszlánoson túl, a mai Csanád, Pordány, Béb, Szentmiklós és Besenyő között elterülő sikságon, vagyis a Kökényér és Harangod közötti mezőségen állította csatarendbe seregét. Az egyik szárny a Kökényérre, a másik a Harangodra támaszkodott, míg a középtábor Kanizsánál a Tiszára feküdt és az ottani átjárót őrizte. Ajtony Marosvárából délnek szállva, a Harangod mögött, a nagyőszi síkon, vagyis a folyó balparti vidékén sánczolta el magát. Szintén csatarendben várta az ütközetet. Mind a két sereg legnagyobb részben lovasokból állott. Az első összecsapás, mely körülbelül a mai Óbesenyő táján volt, Csanádra nézve határozott vereséggel végződött, bár mind a két részről sokan hullottak el. Délig állott a harcz, mikor Csanád serege nem bírván a túlerővel, visszavonult a kökényéri bokrokig és Kanizsáig. Maga Csanád a mai Oroszlánosra húzódott táborkarával. Egy magas dombon (a mostani vasúti állomás közelében) töltötte az éjszakát. Imádsággal fordult Istenhez, hogy segítse meg vállalatában és megfogadta, hogy ha erőt vesz ellenségén, pihenő helyén monostort épít Szt. György tiszteletére. Ezután elnyomta az álom. Alvás közben oroszlán jelent meg előtte, mely őt arra serkentette, hogy ne aludjék tovább, hanem éjjeli támadásra induljon és győzelmet fog aratni. Fölébredve, összehívta kapitányait s elmondta nekik csodálatos álmát, kik az oroszlán képében Szt.-György látogatását hitték s dicsőítették Istent.

Ezek után Csanád az éj leple alatt rendbe hozta csapatait és rohamot intézett Ajtony tábora ellen, mely a nagyőszi mezőn pihent és könnyelmű gondatlanságból még éjjeli őrséget sem állított. Csanád váratlan rohama készületlenül találta Ajtony seregét. Az emberek fejöket vesztve, egymásra rontottak és irgalmatlanul mészárolták egymást. A rend végkép felbomlott. A rövid, de irtózatos tusában maga Ajtony is elesett. Csanád maga ölte meg és fejét a diadal jeléül Szent-Istvánnak küldé. Seregének megmaradt romja pedig meghódolt a győztes Csanádnak. Az ütközetben Csanád seregéből sok keresztény harczos lelte halálát. Ezeknek tetemeit Csanád szekerekre rakatván, Marosvárába szállíttatta s a Keresztelő Szt. János monostorának czintermébe temettette. A monostor görög barátjait meghagyta abban az állapotban, melyben találta. Majd maga mellé vette a monostor apátját sehány baráttal és kirándult velük arra a helyre, hol álmában az oroszlánt látta. Megjelölte a halmot, hogy fogadását, melyet Szt.-Györgynek tett, teljesíthesse. Csanád egyideig még Marosvárában maradt, hogy a behódolt tartomány birtokát a király számára biztosítsa. Azután visszatért a királyhoz, ki nagy ünnepélylyel fogadta. Dícséretekkel halmozta el, s ekként szólt hozzá: "Ez naptól fogva azt a várost nem Marosvárnak, hanem Csanád városának hívják, azért hogy ellenségemet belőle kiölted. Azon vármegye ispánja leszesz s azt a magad nevéről fogod nevezni. Csanád vármegyének hívják nemzedékről nemzedékre."⁷¹

"Ime - jegyzi meg Borovszky - az élénk képzeletű monda, melyet bátran tarthatunk a Csanád-nemzetség őse, Csanád vezér epopoeiájának, a mint századok múlva kialakult. Feltűnően érzik rajta az egyház hatása, hogy a pogány ellenséget a kereszténység bajnoka Szt.-György segítségével veri le s győzelme emlékére monostor alapítására tesz fogadalmant."⁷²

Szent-István Csanád vezért udvari főtisztjei közé vette és neki adományozta a Harangod, a Tisza- és Maros között, valamint a Maroson túl mindama jószágokat, melyeket azelőtt az elesett nemzetségfő eredeti megszállási jogon bírt. A mi e birtokon kivül esett, Szent-István egyházi intézmények alapítására fordította. Ezek a birtokok voltak a csanádi püspök és káptalan javadalmának első alapjai. Márki állítja, hogy Szent-István Arad vármegyét is Ajtony javaiból hasította ki, a mi, legalább részben, megfelel a valóságnak. De a marosi nemzetségfő összes ingatlanát nem vette el Szent-István. Egy-két nyomból - mondja Ortvay - bízvást levonhatjuk a következtetést, hogy a vesztes bolgár-szláv főúr nemzetségét nem fosztották meg éppen mindenétől. Midőn Ajtony feje a póznára került; nemzetségének a gyilkos harczból megszabadult tagjai, meghódolva a királynak, nemcsak kiméletben, de birtokadományokban is részesültek. Okiratok bizonyítják, hogy Ajtony nemzetsége a régi Csanád vármegyében, mely a mai Temes vármegye éjszaki területét is 250magában foglalta, úgyszintén Arad vármegye határszélén még a XIV. században is fekvőségekkel rendelkezett és gazdag egyházi alapítványokat tett.⁷³

A nagyőszi ütközet epochális alakulásokat idézett elő Délmagyarországon. A királyi hadak győzelme, legalább egyidőre, lecsendesítette a megtört szláv, bolgár és más fajbeli lakosságot, mely ezentúl már magyar fennhatóság alá jutott. Ez volt Szent-István király kormányzatának első és legnevezetesebb, mert alapvető ténye a Temesközben. A második történeti nevezetességű és szintén alapvető műve volt a marosvári (csanádi) püspökség alapítása. Ez nyomban követte Ajtony tartományának meghódítását. A püspökség keletkezését 1029-1030-ra tehetjük. Szervezése 10-12 esztendeig tartott. Területe a legyőzött marosvári fejedelem tartományának területén keletkezett és már kezdetben jóformán akkora volt, a mekkorának ma ismerjük. Az új egyházmegye kezdetben hat vármegye területére terjedt. Ezek: Csanád, Temes, Arad, Keve, Sebes és Krassó.

Szent-István a marosvári püspökségre a 977-982 táján Velenczében született Sagredo Gellértet, a Szt.-Györgyről nevezett velenczei benczés monostor apátját nevezte ki. Gellért vállalta az apostoli küldetést, de egymagát elégtelennek találván a nagy feladatra, segítőtársakat kért a királytól, kik vele a nagy munkában osztozzanak. Mivel elég pap nem volt az országban, a király szerzeteseket rendelt melléje a pécsváradi monostorból Istvánt és Anzelmt, Zalavárából Konrádot és Albertet, Bakonybélből Krátót és Tászlót s Pannonhalmáról Fülöpöt, Henriket, Lénárdot és Conciust. Ezzel a kicsiny, de lelkes csapattal indult el Gellért az apostoli munkálkodás számára kijelölt új egyházmegyébe. Hihetőleg hajón utaztak le Esztergomból Rév-Kanizsára, hol Csanád ispán fogadta és a legenda szerint mindenekelőtt Oroszlánosra vitte őket. Csanádnak Szt.-György tiszteletére épült fogadalmi monostorát Gellért fölszentelvén, Csanád szerzetestársaival együtt gazdagon megajándékozta őt. Oroszlánosról Marosvárosába kocsiztak, a hol Csanád ispán szállást készített nekik. Templomuk azonban még nem volt, mert Marosvárosában csak az Ajtony görög barátainak monostora és a Keresztelő Szt. Jánosról nevezett templom állott fenn.⁷⁴ Csanád tehát aképpen rendelkezett, hogy míg a püspöki székhely és a püspöki székesegyház elkészül, Gellért és papjai a görög barátok monostorát és templomát foglalják el, ezek pedig költözzenek Oroszlánosra.

Ezek megtörténte után Gellért mindjárt megkezdte munkáját. Csanád és a vidéki ispánok kihirdették a népnek, hogy Marosvárosában megjelent az Isten embere s mindenki, ki üdvösségét óhajtja, siessen megkeresztelkedni. A keresztelendők és megtérők töméntelen sokasága kereste fel a királytól küldött püspököt. Föltehető, hogy nemcsak a pogány őshiten élő, de a keleti görög hiten levő lakosság egy része is behódolt a római egyházba. Hisz Gellért állott az élén s a király rokona, keresztfia és a királyi hadak vezére, a leghatalmasabb és leggazdagabb délvidéki főúr pártfogolta azt. Csanádot a magyarok ragaszkodással környezték, a bennlakó bolgárok, szlávok és más nemzetűek meghajoltak hatalma és vitézsége előtt. Csanád tudott bánni az Ajtony volt alattvalóival; az ő vérükből házasodott, feleségül véve Ajtony egyik özvegyét. A nép tehát bizalommal viseltetik iránta és seregestül tódul a marosvári főpaphoz. Körülveszik az országnagyok, a nemesek fiaikat adják hozzá nevelésbe. Kétségtelen, hogy a marosvári püspökség és egyházmegye alapozása rendkívüli gyorsasággal ment végbe. Így akarhatta ezt maga az öregedő király is. Biztosítva akarta látni birodalma aldunai széleit a nyugati kereszténység erős bástyájával.

A talaj, melybe Gellért az evangélium magvát hintette, javarészben már elő volt készítve a nyugati kereszténység befogadására és megtermékenyítésére. Methodius 251pannoniai érsektől kezdve egész Gyula erdélyi fejedelemnek és Ajtony marosvári nemzetségfőnek megkereszteléseig mind Erdélyben, mind a Maros és Temes közén a keleti egyház már évszázados volt és jelentékeny eredményeket vívott ki, főképen a bolgár és szláv lakosság körében. Mikor Gellért Marosvárosában püspöki működését megkezdte, sok keresztény nép lakhatott szerte mindenfelé a délvidéki tájakon, csakhogy nem tartoztak még a nyugati vagyis a római egyház kebelébe. Akkori gyakorlat szerint tehát az ilyen megtérőket újra keresztvízre szokták vinni. Napról-napra több nép özönlött a püspöki székhelyre, hogy a latin egyházba lépjenek. Keresztelő Szt. János monostora és a mellette levő kis templom körül annyian gyülekeztek, hogy Gellért papjai csak éjtszaka pihenhettek.

Az egyházmegye kormányzatának tervszerűsége és a hívek szaporodása megkívánta, hogy a püspök oldalán a nyugateurópai latin egyház kánonjai szerint káptalan szerveztessék és az egyházmegye kerületekre osztatván, azok élén főesperesek álljanak. Mind a két intézmény Gellért püspök főpásztori gondoskodásának köszöni alapítását, noha keletkezésük idejét nem lehet pontosan megjelölni. Gellért apostoli működésének első éveiben valószínűleg az a tíz benedekrendi szerzetes alkotta az egyházmegye káptalanát, kiket magával hozott Marosvárosába. A kanonokok akkoriban - Chrodegang metzi püspök szabályai szerint - szerzetesi életmódot éltek. Igy jött létre Szt. György monostorában, 1030 táján, Gellért püspök első káptalana. Tagjait a Walther mestertől vezetett káptalani iskolából pótolták. Szent-Gellért életírata szerint az iskolának 30 tanítványa elvégezvén tanulmányait, a püspök fölszentelte őket és egyiket-másikat kanonokká nevezte ki. A püspök és káptalan javadalmazása szintén az első magyar király adományozásából ered és Gellért püspökségének idejére esik. Az életírat szerint a "marosvári görög barátoknak azon város egyharmada szolgál vala". A görög barátoknak Oroszlánosra áthelyezésével, minthogy ott bizonyára új javadalmazásban részesültek, összes marosvári javaik az életbeléptetett latin egyháznak jutottak. Az egyházi javaknak és alapítványoknak épsége ellen vétőket Szent-István és utódainak törvényei szigorúan büntették. El sem gondolható tehát, hogy a marosvári püspökség és káptalan javadalmait Gellért utódai eltékozolták vagy elvesztették volna. Hogy ezt nem tették, okiratok és emlékek is bizonyítják. A püspöki és káptalani birtoknak évszázadokon át fennmaradása kitűnik a következőkből: Csanád városának volt az 1561. évi adóösszeírás szerint 44 portája. Ez mind "Capituli Chanadiensis."⁷⁵ Ehhez kap Marczali Dózsa püspök 1421 aug. 12-én 10 portát (decem sessiones jobagionales in Chanadiensi civitate existentes, ad curiam episcopalem spectantes). Kapja pedig új adomány czímén, vagyis ezek a porták már régi idők óta az övéi voltak.⁷⁶ 1427 ápr. 13-án a csanádi káptalan, mint földesúr, végrendelkezési joggal ruházza fel jobbágyait (ad supplicationem civium et jobagionum nostrorum de Chanadino).⁷⁷ 1459 okt. 11-én Hangácsi Albert püspök jelenti a pápának, hogy egész Csanád városa a káptalané.⁷⁸ Azért tehát a marosvári püspökség káptalanát és a marosvári püspökséget maga az alapító, Szent-István király javadalmazta.

A sokszor említett életirat a Szt. Gellért kíséretében Marosvárra érkezett benedekrendi szerzetesek és a püspök köré gyülekezett papok közül hetet emel ki, kik oly buzgón hirdették Isten igéjét, "hogy általuk lőn az egész egyházmegye a szent ige hirdetésével megöntözve, kik főesperességeket (archidiaconatus) viselvén, a városokban és falvakban egyházakat építenek vala".⁷⁹ Mikor a püspök első kánoni látogatását végzi egyházmegyéjében, a hét főesperes már hivatalban van. "Midőn a püspök a barátokkal együtt kiment megyéjét látogatni, a hét barát a püspöknél elébb megy vala, hirdetve az igét és keresztelve a népet minden helységben, a hová ő jövendő vala, kik által az Úrnak töméntelen sok hívő lőn megnyerve."⁸⁰ A marosvári egyház megalakulásakor tehát hét főesperességgel találkozunk. A főesperesek tagjai voltak a káptalannak. Élükön állt a székesegyházi főesperes, rendszerint prépost. Az egyes főesperesek joghatósága csak a saját kerületükre terjedt ki. Gellért püspökségében a politikai vagyis a várispánsági beosztás szerint kerekíttettek ki a főesperességek. Így a székesegyházi főesperesség, melynek alkotórészei 252a maroselvi és a csanád-délvidéki területek a Maroson túl és a Maroson innen. Azután voltak: az aradi, kevei, sebesi, krassói és temesi főesperességek.⁸¹ Minthogy Szt. Gellért életiratának legendája a főesperesek nevét valószínűleg abban a sorrendben közli, a mint az egyes főesperességek egymásután következtek, majdnem biztosra vehető, kiket állított Gellért az egyes főesperességek élére. A zalavári Albert volt talán az első székesegyházi, a pannonhalmi Henrik az első aradi, a zalavári Konrád az első maroselvi, a bakonybéli Krátó az első kevei, az ugyanonnan való László az első sebesi, a pécsváradi István az első krassói és a pannonhalmi Fülőp az első temesi főesperes.

A temesi főesperesség volt a csanádi egyházmegye legterjedelmesebb és legnépesebb főesperessége. Nagyjában a régi Temes vármegye területét foglalta magában, mely keleten az utóbb elenyészett Sebes, éjszakon Arad és Csanád, nyugaton és délen Keve s részben Krassó vármegyével volt határos. Természetes határai: délen a Moravicza víze és a Berzava középfolyása, keleten a Kizdia-patak alsó szakasza és a Temes egy része, éjszakon a Simánd- és Vinga-patakok. A temesi főesperesség magában foglalta a XIV. században keletkezett Torontál vármegye keleti járásainak területét is, továbbá a mai Temes vármegye egész középső területét, kivéve Duboznál egy kis darab földet, mely már a krassói főesperességhez tartozott. A temesi főesperesség határait pontosan tűzte ki Karácsonyi János jeles történetírónk. Szerinte a határvonal egyenletes irányban Ivándtól (Ivánda) Hetényig, Hetényen felül pedig Peterdig (Klári és Peterda) húzódott. Itt Zsombolya és Peterd között érintkezett utoljára a torontáli főesperesség határával. Innen elhajolt a temesi határvonalon Kenéz felé s folytatódott tovább Temes vármegye határvonalain Arad, Krassó és az alsó Duna felé. Adatok híján nem mutatható ki, hogy Szent-István életében és a várispánságok, illetőleg a főesperességek kialakulásakor hány község állott fenn Temes vármegyében. A fennemlített monostori községeken kívül csak a következő Árpádkori helységeket találjuk okiratos emlékeinkben Temes vármegyéről följegyezve: Baranca, Belan, Bisztra, Csávás, Csene, Fejéregyház, Feketefő, Gyad (temesvári várföld), Hódos, Horom, Jenő, Kalanda, Kalántelek, Kevevár, Mező-Somlyó, Mouruch, Nádasd, Ursova, Peel, Poklosi, Pony, Popd (felerészben temesvári várföld), Réti (temesvári várföld), Ság, Széchén, Szent-Péter, Temesvár, Vaja., Vinga, Wolter, (kevevári várföld). Vajmi, csekély szám még akkor is, ha föltesszük, hogy itt messze földön lakatlan pusztaságok és rengeteg erdők terültek el s hogy a legelők után járó lovas magyar nép nem kedvelte a falvakat.

A főesperességi kerületek a vármegyék keretein belül léptek életbe, a miből következik, hogy a temesközi vármegyei intézményeknek már a főesperességek előtt kellett létrejönniök. Szent-István nagy alapításai között minden tekintetben legnevezetesebb a várispánságok (később vármegyék) intézménye, melynek Nagy Károly császár államszervezete volt a mintaképe.

A várispánságok a honfoglaláskor meghódolt szláv és egyéb (avar) népek fővajdáinak hatóságából bontakoztak ki. Szent-lstván államalkotásáig a fővajda volt parancsolója annak a vidéknek, melyet ő és nemzetsége megszállott, vagy mely a föllázadt törzsfők legyőzése után a győztes hatalomra háramlott. Szent-István a vajdák helyébe a maga királyi tisztviselőit állította és székhelyet rendelt nekik a leigázott bolgárok, szlávok vagy avar népek grádjaiban, gyűrűiben, földváraiban; vagy pedig ásatott és emeltetett nekik ilyen földvárakat ott, a hol még nem voltak. Minden régi lakos egy-egy ilyen várbirtok területén és minden rajta élő, ősszabadból (nemesből) bármi okon szolgai állapotba jutott vagy pedig nem ősszabad eredetű magyar, a behelyezett királyi főtisztviselő hatósága alá tartozott, ki a király nevében főbirájuk, közigazgatási főnökük, a királyi várbirtokok kezelője és a királyt megillető jövedelmek sáfára volt. S mivel az alája tartozó nép az ország számos vidékén s különösen a Temes-közben szláv volt: a király tisztviselőjét a ,,zsupán" szláv szóval ispánnak, az általa kormányzott területet pedig a szláv "megyáról" megyének nevezték el. A vérbeli magyarságtól lakott területeken a maga nemei és ágai kötelékében, nemzetségi tisztviselőinek igazgatása alatt élt a nép. Ha fölebbvalóinak ítéletével nem volt megelégedve, a királyhoz fordult igazságért. A magyarságot a honvédelem kötelezettsége kapcsolta össze a várispánsági szervezettel. Az ország védelmére az ősszabad magyar nép épp úgy 253kötelezve volt, mint a várispánsági alattvaló. A király parancsára a várispán a csapatvezér, a ki körül a szomszéd ősszabad magyarok is csoportosulni tartoznak. Országvédelmi tekintetben tehát a várispán hatalma túlterjeszkedett a királyi várbirtok határain s megszabott kerülettel bírt.

A várispánságok élére Szent-István a magyar nemzetségek és ágak főembereit, sok esetben a saját törzséből való ágak és nemzetségek fejeit állította; várispánjai mellé tisztviselőkül a szláv előkelőségeken kívül olyan alkalmas ősszabad magyarokat nevezett ki, a kik a várbirtokból számukra kihasított földek haszonélvezetéért önként kiváltak nemzetségeik kötelékéből. Ezekből a "törzsökös jobbágyokból", a ,,szent király szabadjaiból" lettek később, mikor a várszerkezet már megerősödött, a fegyveres várjobbágyság arisztokratái. A törzsszerkezet lassú lazulásával alakult ki Szent-István uralkodása végeig 45 várispánság, melyeknek lakott területe a mai anyaország és Erdély közel háromnegyed részének felel meg. Ez alkotta egy egész századon át a közigazgatásilag és honvédelmileg egyformán jól megalapozott magyar királyságot.⁸²

Hogy a Szent-István alatt megalakult 45 várispánság között volt a temesi várispánság is, a következők bizonyítják:

1. A Szent-Gellért életiratában említett főesperességek szervezésekor fönt kellett állniok ama várispánságoknak vagy vármegyéknek is, melyeknek a XIII. században már okiratos emlékét bírjuk s melyektől a főesperességek elnevezésüket nyerték. Hartviknál Szent-István életiratában olvassuk: "post hec prouincias in decem partitus episcopatus". Ha áll is az, hogy Hartvik legrégibb kézirata másolat és hogy sok toldás van benne: azért az mégis megmaradt eredeti szerkezetében és lényeges tartalmára nézve. Az interpolácziókat a kritika már mind kimutatta. Az idézett helyről senkisem mondotta még, hogy becsúsztatás. Minthogy pedig Hartvik műve eredeti alakjában a XI. századból való: tanuskodását I. István király korára nézve autentikusnak kell elfogadnunk.⁸³ Egykorúságát bizonyítja a "provincia" elnevezés is, a hogyan a vármegyéket a XI. század végén és a XII. században nevezték. Ez a kútfő kifejezetten említi a Gellért püspök alapította temesi főesperességet, következésképpen ugyanakkor, sőt már előbb, Temes vármegyének is fönn kellett már állania.

2. Erre mutatnak az idézett életirat ama helyei, hogy jöttek Gellérthez Marosvárra, "nemesek és nem nemesek, gazdagok és szegények, kérve a Háromság nevében a keresztvízet; sokat a király ispánjai vezettek oda". Ezekben a sorokban két mozzanat figyelemreméltó: hogy Gellért püspökségének területéről ,,nemesek" is járultak a főpap elé és hogy a király "ispánjai" is megjelentek. Az ősalapítású vármegyék kutatója,, Botka Tivadar, vezérelvül állította fel, hogy az olyan földterület, a hol nemesek is laktak, megye volt. Azonképpen a nemesi birtokok és azoknak minden nemei a megyék keretébe tartoznak.⁸⁴ Gellért csak a saját püspökségében gyakorolhatván egyházi jurisdictiót, a hozzájárult nemesek, az ő püspöksége területéről valók voltak. Már ez is föltételezi a püspökségben a vármegyék fönnállását. Az a körülmény pedig, hogy "a király ispánjai" járultak a püspök elé, arra mutat, hogy a marosvári püspök területén nem egy, hanem több vármegye állott fenn a király ispánjainak igazgatása alatt.

3. Vezérelv továbbá az is, hogy a vármegyéket ott szervezte a nagy király, hol a municzipális és hadi életnek kellékei és tényezői feltalálhatók valának. Erre legalkalmasabb hely volt a Tisza-Duna--Maros és Erdély közötti terület, hol a szláv lakosság saját nemzeti intézményét látta a zsupánságokban vagyis a várispánságokban. Megfelelt ez az igazgatási forma a régi törzsi vagy nemzetségi szervezethez szokott ősszabad magyar lakosságnak is. Továbbá már a honfoglalók találtak itt nagy számban a vajdák népeinek gyülekezési helyül szolgáló földvárakat és más erődítményeket; mert ezeken az ellenséges támadásoknak kitett szélső végeken már maga a földrajzi fekvés is nélkülözhetetlen szükségletté tette a várszerkezetet és a hadiélet követelte egyéb kellékeket. A föld termékenysége és természeti gazdagsága nemcsak a várkatonaság eltartását, de a szabad és adományos birtokú családok állandóságát is biztosította.

4. Végre a várispánsági intézmény eredetének sajátossága szintén arra utal, hogy a Temes közén ősalapítású vármegyéket keressünk. A király allódiumai 254voltak mindazok az ellenségtől elfoglalt területek, melyeket ő magának és családjának megtartott. A marosvári nemzetségfő eleste után Szent-István a tulajdonába került birtokokat, a mennyiben egyházaknak vagy magánosoknak nem adományozta, uradalmakra osztotta fel, mint másutt. Azok élére főnököket állított, hogy kezeljék és jövedelmeztessék e birtokokat. A "caput bonorum" rendszerint megerősített hely, vár volt és maga a "dominium" a vár megyéje, azaz a vármegye.⁸⁵ A dolog természete hozta magával, hogy a természeti határoktól oly szabályosan kikerekített vidéken, a minő Délmagyarországon a Tisza-Duna és Marosköz, mely hozzá még ugyanattól a legyőzöttől és ugyanabban az időben került a király birtokába, nem lassú egymásutánban, hanem egyszerre történjék a királyi földek rendezése. Midőn Szent István az ő győzedelmes vezérének és rokonának, Csanádnak jutalmul a királyi birtokból jelentékeny részt átengedett, bizonyára gondoskodott azoknak a területeknek kellő ellátásáról is, melyek itt a győzelmes fegyverek jogán a király kezére szálltak át. Mert nem tehető föl, hogy a Délvidéken éppen csak Csanád vármegyét szervezte, a többi területet pedig, mely a fenyegetett alsódunai határvonalon feküdt, szervezetlenül hagyta volna.

Minden körülmény tehát azt bizonyítja, hogy Temes vármegye Szent-István alkotása s hogy a temesi várispánság Csanád vármegyével és a csanádi püspökség szervezésével egyidőben, Marosvár elfoglalása után, azaz 1030 táján alakult meg.

Temes vármegye megalakulásától kezdve csaknem kétszáz esztendőn át nem maradt ugyan ránk okiratos bizonyítéka a temesi főispánoknak, de lehetséges, hogy a XIII. századig Csanád vezér leszármazó ivadéka gyakorolta a délmagyarországi vármegyékben az igazgatás hatalmát, akár öröklött apai jogon, akár királyi megbízásból. Az sem lehetetlen, hogy a besenyők és kunok főemberei ragadták magukhoz a délvidéki vármegyék kormányzatát. Sőt megtörténhetett az is, hogy a vonatkozó XI-XII. századi oklevelek elkallódtak. Ha a temesi kormányzó comesekről az első két században nem történik említés, az még nem bizonyítja, hogy akkor temesi főispánok nem is voltak. Hiszen a legtöbb vármegyében ugyanezzel az esettel találkozunk.

Szent István uralkodását a Temes közén tehát három nagyfontosságú esemény domborítja ki: Glád tartományának az anyaországhoz kapcsolása, a csanádi püspökség felállítása s Temes vármegye megalakulása.

Kultúrális szempontból az egész országra kiható mozzanat volt a marosvári káptalani iskola megnyitása, mely első kezdetében tulajdonképp a délvidéki ifjabb nemzedék művelődését és a papi pályára készülők nevelését tűzte feladatáúl. Gellért püspök mindenekelőtt azt szerette volna elérni, hogy magyar papok oktassák a magyar népet a kereszténységre. Egy napon 30 férfi járult Gellérthez, kérve őt, hogy gyermekeiket papokká nevelje. A püspök tanításra alkalmas külön házat szerelt föl iskolának és régi jó barátját, Walter benedekrendi szerzetest rendelte az iskola tanítójává. Az iskola egyszerű elemi iskola volt az efajta külföldi iskolák mintájára. Tárgyai voltak a vallásoktatáson kívül az olvasás, írás, számolás, a latin nyelv és az egyházi ének. A mint a nemesek és főurak látták az ifjak előhaladását, mások is fölkeresték a marosvári iskolát és Walter mesterre bízták gyermekeiket. Mikor a térítés mind előbbre haladt, a püspök mindenfelől összeszedte az elhagyott gyermekeket és elküldé Marosvárosába, hol a saját házában táplálta s az iskolában taníttatta őket. Walter már nem tudta a tanulók nagy számát egymaga oktatni és segítőtársat kért maga mellé. Gellért püspök Mór szerzetest Székesfehérvárra küldé, a hol akkoriban szintén fennállott már egy jó iskola. Egy Henrik nevű, német származású tanító vállalkozott a Walter iskolájába lemenni s a latin nyelvet tanítani. "A püspök pedig a hívektől felajánlott adományokból táplálta a szegény tanulókat."⁸⁶

Mikor híre ment a térítések sikerének és az új egyházmegye benépesedésének, s mikor az egyházak és templomok is egymásután keletkeztek, Gellért meghívására, főképpen a dunántúli monostorokból, mindenféle nemzetiségű papok sereglettek hozzá: németek, csehek, lengyelek, sőt még francziák is. Ezeket a püspök az egyes plebániák vezetésével bízta meg. Hátra volt még, hogy a fáradhatatlan főpásztor székhelyén méltó templomot építtessen az Úrnak. A hívek rohamos szaporodása mellett csakhamar szűknek bizonyult a Keresztelő Szt. János temploma. 255A püspökség méltósága és az isteni tisztelet fénye megkívánta, hogy a keleti kereszténység kapuján a nyugati latin egyháznak díszes temploma álljon. Gellért a marosvári székesegyház tervét mintegy 1036 körül valósította meg. Szent-György tiszteletére ajánlotta fel székesegyházát, mert e szentnek a nevére keresztelték őt, ennek velenczei monostorában élte legszebb éveit és marosvári székhelye is e szentnek a közbenjárására szabadult meg az idegen uralom alól. A székesegyház fölépítésére maga István király ezer márkát bocsátott Gellért rendelkezésére s valószínű, hogy Csanád ispán és más tehetősebb hívek is meghozták áldozataikat. Építőmesterek elegendő számmal kínálkoztak a király udvarából és Velenczéből, a hol Gellért rokonai és barátai éltek. Maguk a benczések is műértő építészek voltak. Azonban megnehezítette az építést a kőhiány. A követ talpfákon, dereglyéken kellett a hunyadmegyei Várhelyről szállítani, hol a hajdani Sarmizegethusa és a római castrumok helyén bőven találtatott gazdátlan építőanyag, közötte faragott és feliratos kő is. A Szt.-György-székesegyház tőszomszédságában Gellért a Boldogságos Szűz tiszteletére másik templomot és monostort is építtetett, melyet temetkezési helyül jelölt ki magának. A monostort ugyancsak a benczésekre bízta s apátjukká Fülöpöt tevé. Az építés költségeire Gellért "a király úrtól ötszáz márkát, tíz vég bíbort és ötven vég posztót, Gizella királynétól pedig négy vég bíbort s ugyanannyi vég bársonyt kapott". Sajnos, sem a székesegyház belsejéről és külsejéről, sem Gellért többi építkezéseiről nem maradt ránk leírás, csak sejtjük, hogy a püspök nyugvóhelyéül választott Mária-templom a megtoldott és átépített régi Keresztelő-Szt.-János-templom volt a vár közepén fekvő temetőben; Fülöp apát monostora sem volt más, mint az átépített régi görög monostor.

Szent-István nem szakította meg összeköttetését a gör.-kel. egyházzal. Éppen az ő uralkodása, idején szünt meg az évszázados viszály, mely a római pápaság és a konstantinápolyi pátriárkátus között fennállott. Politikai tekintetben is szoros szövetségben állt a magyar és görög udvar. István a szellemi és anyagi kultúrának azt a gazdag forrását, mely akkoriban Konstantinápolyból áradt szét, az ország javára igyekezett értékesíteni. A görög papságot udvarában szívesen fogadta. Maga a királyné Veszprémben a Szent-Istvántól alapított görög apáczák monostorában tartózkodott. Gellért püspök a még félig görög Velenczéből került hozzánk, melynek akkori kormányzóival István király igen barátságos viszonyban állott. Egyenes tudósításunk van arról, hogy a görög szerzetesek Ajtony bukása után tovább is működtek a marosvári püspökség területén.⁸⁷

Mikor Gellért Marosvárra jött és a Délvidéken a nyugati latin egyház alapjait lerakta, már évszázadok óta élt itt a bizánczi kereszténység. Maga a monostor és monasterium szó is magyarosított, illetőleg latinizált görög szó. Arról tanúskodik, hogy mindenütt, a hol helységnévnek használták, egykoron valósággal monostor állott fenn. Monostor nevű helység előfordul a pápai tizedlajstromban az ősi Temes vármegye területén vagyis a Maros balparti részén kettő: az egyik Monostor a mai Mailáthfalva közelében, a másiknak helyfekvése ismeretlen. A Tisza balparti vidékén: Kanisamonostora, Oroszlánosmonostora, Halászmorotva-monostora és Zákánmonostora, az utóbbi Kenéz falutól éjszakra. E helységekben hihetőleg már a bolgár-szláv korszakból származó görög monostorok állottak fenn, melyek némelyikének romjain később, a tatárjárás után, a latin egyház monostorai épültek föl. Az Árpád-korszak végén e következő latin monostor-egyházakat említik a csanádi egyházmegye, illetőleg Temes vármegye területén: a) A Maros mentén: Bulcs, Eperjes, Bisztria (Bizere) benedekrendű apátságok, Arad prépostság, Hódos, Gyelid, Izsó-monostora, Ajtony-monostora benedekrendű apátságok, Rohoncza, Egres cziszterczi apátság, Kenéz, Kemecse benedekrendű apátságok, Csanád püspökség és benedekrendű apátság, Tömpös, Szőregh. - A Tisza mentén: Pordány, Oroszlános, Kanizsa-monostora, Aracsa benedekrendű apátságok. - A Temes mentén és pedig a felső ágnál: Sásvár, Ittebő, az alsó ágnál Szagyó benedekrendű apátságok. Ittebő utóbb prépostság. Boldogkőn és Gathalon pálos-monostorok. Mezősomlyón Szt. Ágoston-szerzetesek.⁸⁸ Az alsó Duna mentén s a Karas, Nera és Temes torkolatai vidékén ősrégi gör.-kel. monostorok álltak, ú. m.: Horom- és Kevevára, Orsova és Szent-György községekben. Hihetőleg másegyebütt is.

Mivel Szent-Istvánnak több gyermeke közül csak Imre fia maradt életben, azt akarta, hogy ő legyen utóda. Midőn Imre vadászat közben elpusztult, örömtelenné vált István király élete; mert koronáját olyanra kellett hagynia, ki nem volt az ő vére. Legközelebbi rokonsága volt atyja öcscsének, Mihálynak, a két fia: Vazul és Szár-László. Nőtestvére Gizella, Urseolo Ottó velenczei dogenál volt férjnél. Ennek is csak egy fia volt: Péter. Minthogy Vazul és László ahhoz a párthoz tartoztak, mely a nemzeti ősvallást akarta ismét érvényre emelni, Istvánnak pedig főgondja volt a kereszténységet utódai útján még jobban megerősíttetni: sok töprengés után arra határozta el magát, hogy Pétert teszi utódjává. E végből megegyezésre is jutott sógorával, a velenczei dogeval. Imre halála óta a királyt köszvény és lábfájás gyötörte, olyannyira, hogy alig mozdulhatott. Ez alatt az udvari cselszövénynek tág tere nyílt fondorkodni Péter ellen, ki időközben Esztergomban az udvarnál telepedett le. Pártos ellenfelei nem bírván bevárni Szent-István halálát, orgyilkosságot kíséreltek meg ellene, mely azonban nem sikerült. Szent-István sok szenvedés után 1038 aug. 15-én halt meg.

Az ország nagyjai unokaöcscsének, Urseolo Péternek esküdtek hűséget s az elhúnyt király rendelése szerint királylyá tették. Gellért visszavonult székhelyére. De csakhamar meggyőződött, hogy az új király összejátszik az udvar idegen elemeivel és hallatlan vakmerőséggel tapodja az ország törvényeit. A németeket, kiket még Gyejcsa fejedelem és István király fogadott az országba és ajándékozott meg javakkal, mind nagyobb számmal hívta be, minden jóban részesítette, tisztségekkel, gazdag ajándékokkal halmozta el, míg a magyar nemeseket mélységesen megvetette, az ország javait elfecsérelte, a mellett még kicsapongó életet is folytatott. Trónraléptét követőleg alig egy esztendő multán, mikor özvegy Gizella királynét is kifosztotta javaiból és fogságba tette, annyira felindult a nemzet e gonoszságokon, hogy gyűlölete forradalmi mozgalomban tört ki. Gellért püspök aggódva féltette az ország és a keresztény vallás fenmaradását. A nemzeti ellentállás élére az Aba nemzetségéből eredő Sámuel állott, ki Szent-István egyik nővérének volt a férje. Péter látva, hogy ügye el van veszve, alig három évi zsarnoki uralkodás után, 1041-ben kevesed magával Bajorországba menekült. A főurak és püspökök tanácsa ezután Aba Sámuelt ültette a királyi trónra.

Miután Aba III. Henrik királylyal, az elűzött Péter pártfogójával összemérte fegyvereit, békét kötött. Uralkodását eképen biztosítva hitte s dölyfös és kegyetlen lett. Megvetette országa előkelőit és Péter híveinek üldözésében és lemészárlásában töltötte kedvét. Az elűzött király tanácsosait nyársra húzatta, másokat kövekkel veretett agyon. A magyar nemesség írtózattal fordult el tőle és összeesküvést forralt ellene, melyet azonban az egyik czinkos fölfedezett. A királyt haragja az összeesküvés részesei iránt borzasztó tettre ragadta. Ötvenet az előkelő nemesek közül tanácskozás ürügye alatt egy házba csalt, ott bezáratta őket s vallomás és birói ítélet nélkül fejüket vétette. Kegyetlen cselekedete lázba hozta az országot. A király és udvara 1043-ban a nagyobb részben szlávok lakta Délvidékre jött s Marosvárosában keresett oltalmat, a hol két év előtt, 1041 márcz. 22-én megkoronázták. Marosvárosában volt a nagybőjtben és a husvétot is ott töltötte.

Az volt a szokás abban az időben, hogy nagy ünnepeken a király a templomba ment, hol a püspök fejére tette a koronát és boldog országlásáért imádkozott. Ez a szertartás most, bizonyára az elégedetlenek forrongása miatt, nem volt megtartható, sem Esztergomban, sem Székesfehérváron. Gellért püspöknek kellett azt végeznie. Ezt az ünnepélyes alkalmat használta fel Gellért, az Aba vérengzésein megbotránkozott egyeneslelkű főpap, hogy kánoni szigorúsággal megfenyítse Abát. Beszédet intézett hozzá s a következőket mondta: ,,A szent bőjt arra való, hogy a bűnösök bocsánatot, az igazak jutalmat nyerjenek. Te pedig, király, kardod gyilkolásával megfertőztetted azt és elraboltad tőlem az atya nevet, mert legkedvesebb gyermekeim hiányzanak most itt. Azért ezen a napon semmi bocsánatot nem érdemelsz. Mivel pedig Krisztusért kész vagyok halált is szenvedni, megjósolom neked a jövendőt. Íme, a jövendő évben harmadszor támad fel ellened a bosszúállás kardja s elveszi tőled az országot, melyet csalárdul szereztél." Azután intett a tolmácsnak, hogy a latin beszédet a királynak magyarázza meg, "mert - úgymond - előbbvaló az Isten félelme, mint a király tisztelete".⁸⁹

1044 jún. 4-én a győrmegyei Ménfőnél verte meg III. Henrik immár harmadszor Abát, a ki kénytelen volt a Tisza felé menekülni. A vérét szomjazó magyarok, kiknek rokonait embertelen módon legyilkoltatta, Füzes-Abonyban megrohanták s megölték őt. Henrik visszaadta az országot Péternek, ki nemcsak felajánlotta azt adófizető hűbérül a német királynak, de zsarnoki uralmát is újabb gyilkosságokkal tetézte. Péternek a németektől támogatott uralma annyira megnyomorította a nemzetet, hogy - a Képes Krónika szerint - inkább akartak már meghalni, mint ilyen siralmasan élni. A forrongás Délmagyarországon kezdődött. A főemberek Marosvárában gyűltek össze s gyűlésükből követeket küldtek az akkor Oroszországban tartózkodó Árpád-házi herczegekhez, Endréhez és Leventéhez, Szár László fiaihoz, hogy hazahívják őket s Endrét, az idősbiket, királylyá tegyék. Az összeesküvésben alighanem résztvett Gellért püspök is, ki a nemzeti királyság visszaállításával a békét óhajtotta. Ő is, mint a nemzet főbbjei, igazi Árpádot akart királynak, a kinek nemzetsége hálára kötelezte őt Szent-István személyében.

Endre és öcscse, Levente 1046 őszén keltek át a Kárpátokon az orosz fejedelem orosz és besenyő zsoldos hadaival. Csakhamar hozzájuk csatlakozott az egész nemzet. Mindenki elérkezettnek látta az időt, megsemmisíteni mindazt, a mi, nézete szerint, a magyart idegenek rabjává tette. A néplázongás még a hittérítőkben is ellenséget látott. A kereszténység terjesztésében a magyar nemzeti hagyományok, erkölcsök és szokások eltiprását vélték. A keresztény vallás ellen törő irányzatot Belus várában Vatha főúr kezdeményezte. Lenyírta fejét, haját pogánymódra három csombókra eresztette és az egész nép ugyanazt cselekedte. Lóhúst kezdtek enni; üldözőbe vették a papokat és rombolták a templomokat. Halállal végezték ki a németeket és olaszokat, kik királyi tisztviselőkként el voltak szórva az országban. Az Árpád-herczegeket az ország határán a régi nemzeti vallás visszaállítóiként üdvözölték. Mikor Endre és Levente Abaújvár alá érkezett, a tömeg fennhangon követelte, hogy állítsák vissza az ősi intézményeket, űzzék el a német és olasz papokat, az adó töröltessék el végképpen s Péter emlékezete vesszen örökre. A bukott Pétert a fejérmegyei Zámolyban elfogták, megvakították s fogolyként Székesfejérvárra vitték, hol nemsokára bevégezte életét.

Endre és Levente hagyták menni a népet szíve kívánsága szerint, mert másképp nem állt volna melléjük. Mindenek előtt az országot akarták birtokba venni. Abaújvárról tehát Pestnek vették útjokat. Ugyanoda tartottak Székesfejérvár felől a püspökök és világi urak is, hogy az Árpád-herczegeket köszöntsék. Oda utaztak Gellérten kívül még Besztrid, Buldi és Beneta püspökök a szolnoki ispán társaságában. Nagyszámú keresztény nép követte őket. Az országos zürzavarban legbiztosabbnak vélték, ha Endre oltalma alá helyezkednek. De Gellért püspök lelkére sötét töprengések borultak. Előre látta a közeledő veszedelmet és vértanai halálát. Tétény és Érd vidékén, Diósdon, megpihentek és Gellért Szt. Szabina templomában misét olvasott. Megáldoztatván társait is, így szólt hozzájuk: "Testvéreim és hiveim! Tudjátok meg, hogy ma megjelenünk Krisztus Urunk színe előtt. Álmomban égi jelenés adta tudtomra, hogy mindnyájan elveszszük a mártíromság pálmáját, kivéve Beneta társamat." Azután vidám lélekkel tovább mentek a Duna felé. Gellért rendes szokása szerint szekéren utazott, a többiek lóháton. A mint a kelenföldi révhez értek (a mai Sárosfürdő táján, a vámházzal szemben), Vatha csapatával találkoztak. Az idegenek ellen felbőszült nép megrohanta a püspököket és kövekkel kezdte őket dobálni. Gellért folyton keresztvetéssel áldotta a kövezőket, a kik rárontottak és szekerestől feldöntötték. Azután kétkerekű taligán felhurczolták a kelenföldi (Kreenfeld) hegy tetejére, a honnan a mélységbe taszították. Midőn a magas szikláról alázuhant, lándzsával átdöfték mellét és egy kőhöz czipelve a tetemet, agyát kövekkel szétzúzták. Azután ott hagyták, a hol vértanúságot szenvedett. Buldi püspök szintén holtan hevert a Duna-parton, Besztrid halálosan megsebesült és harmadnapra meghalt. Ekkor érkezett meg Endre herczeg, de már csak Benetát szabadíthatta ki a vérengzők kezéből. ,,A papoknak és világiaknak - írja az altaichi évkönyv - oly nagy sokasága halt meg aznap Krisztus hitéért, hogy csak Isten és angyalai tudják számukat." Történt ez 1047 szept. 24-én.

Másnap, mikor a nyugalom kissé helyreállott, Gellért püspök tetemét a keresztény hívek hajóra tették és átszállították a Dunán a pesti partra, a Boldogságos Szűz templomába (a mostani eskütéri plebánia-templom), melynek alsó kápolnájában, ugyanabban a ruhában, melyben vértanui halállal meghalt, eltemették. Ott nyugodott Gellért 1053-ig. Ekkor vitték el hamvait püspöki székhelyére, a Boldogságos Szűz 260marosvárosi monostorába, melyet még életében jelölt ki temetőjéül. Kőből készült koporsójára tették teveszőr-gallérját, a követ, melyen agyát szétzúzták, daróczingét és a korbácsot, mellyel testét sanyargatni szokta. Így múlt ki a csanádi egyházmegye első püspöke, kit a hazai egyház és a magyar nép vallásos kegyelete szentté avatott, mit 1083-ban Szt.-László kérésére VII. Gergely pápa is jóváhagyott.⁹⁰

Endre mihelyest uralkodói állásában biztosnak érezte magát, épp oly erős fejedelemnek bizonyult, mint a milyen habozó és elnéző volt, míg az ország még nem volt teljes birtokában. Noha pogány fegyver juttatta a hatalom birtokába, mihelyt azt elnyerte és mihelyt fejére tette Szent-István koronáját, halálos büntetéssel tiltotta el a pogány szokások gyakorlatát. Fölépíttette a lerombolt templomokat s iparkodott a kereszténységet és a szent király törvényeit mindenütt érvényre emelni. Miután 1055-ben már elhamvadt a III. Henrikkel ismételten vívott háborúk tüze, nyugton és békében volt az ország. Időközben neje, Anasztázia, 1052-ben vagy 1053-ban fiat szült neki, Salamont, a magyar korona várományosát, kit ötéves korában megkoronáztatott és 1058-ban IV. Henriknek szintén gyermek nővérével, Judittal, eljegyeztetett. Tizennégy évi kormányzat után a testvérével Bélával vívott mosonyi csatában megsebesülvén, 1060-ban elhunyt és az általa alapított tihanyi monostorban temették el.

Béla még az évi decz. 6-án megkoronáztatta magát. Endre pártja szintén hozzászegődött, de Vatha fiának, Jánosnak bujtogatására követelték az ősi nemzeti hit visszaállítását. Béla kénytelen volt fegyveres erővel elnyomni a lázadást. Ezzel időt nyert hatalma biztosítására s az egyházi és világi ügyek rendezésére. A béke 1063-ig tartott. Ekkor háború tört ki IV. Henrikkel. Béla a nemzet egész erejével döntő csatára készült. Azonban Dömösön összeroskadt alatta trónjának padlója és halálos betegen vitette ki magát a harcztérre, hol Mosony elvesztésének hírére meghalt. Fia, Géza, nemeslelkűen lemondott a koronáról, az elhunyt Endre király fiának, Salamonnak javára. Ez viszont Gézának adta Béla herczegségét.

Salamon király és Géza herczeg megosztott uralkodásának idejéből a besenyők 1068. évi betörése és az 1073. évi Nissa elleni hadjárat szövődik a délkeleti végek és Temes vármegye történetébe. A kunokkal rokon besenyők Osul vezérletével Moldvából és Oláhországból a Borgói-szoroson hatoltak be a magyar királyságba. Öldökölve és égetve fölriasztották az Erdélylyel határos várispánságokat s beszáguldozták az egész Temesközt. Teljes három éven át rabolták itt a népet, mely vagyonából kifosztva, végső szegénységre jutott. A németekkel viselt háborúk s az ország belsejét dúló vallási viszályok és trónvillongások teljesen lefoglalták a magyar nemzet erejét. Ez a körülmény csak kedvezett a besenyők vállalkozásainak. Egész Délmagyarország uraivá tette őket. A délvidéki megyéknek ezt a szomorú elhagyatottságát használta fel Ducas Mihály görög császár a szlávok lakta és vidékenként még görög hitű déli részeknek a bizánczi koronához visszacsatolására. Megnyervén czéljának a besenyőket, ezek nagy sietséggel az alsó Duna révein átmentek a tulsó partra. 1071-ben már a görög császár belgrádi helytartójának, Nikétásznak szövetségében találjuk őket. Mint Magyarország nyílt ellenségei, minduntalan átcsapdostak a Dunán és Száván rablókalandokra és a határok meggyengítésére.

Mihelyt az ország éjszaki megyéit a németek ellen némiképp biztosították, Salamon király, Géza és László herczegek legott az alsó Dunára siettek hadaikkal. Csatlakoztak hozzájuk a temesközi ispánok csapataikkal. Elkeseredett szárazföldi és vízi viadal keletkezett, melyben a magyar sereg tökéletes győzelmet aratott Nikétászon és Kozáron, a besenyők vezérén. A magyarok elfoglalták és felgyujtották Belgrádot, a védelmi műveket szétrombolták, a vár görög őrségét pedig Niketászszal 261együtt foglyul ejtették. Az életéért remegő görög vezér Géza herczeg közbenjárásának köszönhette megmentését. Ezért Ducas elismerésül arany diadémot küldött Gézának, mely Magyarország koronájának alsó részét alkotja. A diadém adományozásával elismerte a görög császár, hogy Délmagyarország területe és népei a magyar királysághoz tartoznak, bár éppen a görögök kísérlették meg utóbb többször is leszakitani e darab földet az anyaország testéről. Salamon egész Nisszáig tervezte a hadjáratot, melynek kezdete óta huzamosabb időt töltött Temes vármegye területén, Kevevárában. Összeütközése unkatestvéreivel, Gézával és Lászlóval, valamint IV. Henrik segítségül hívása elszólították ugyan őt az alsó Dunáról, de a megtört besenyők ezentúl 16 esztendeig hagyták békében az országot.

A Mogyoródnál 1074 márcz. 14-én vívott csatában Géza és László diadalmaskodván Salamon felett, pártja sürgetésére Géza foglalta el a trónt, de már 1077-ben meghalt. Mikor a váczi székesegyházban eltemették, a nemzet öcscsét, Lászlót, kiáltotta ki királylyá. Minthogy pedig a trónvesztett Salamon gyűlölködött László ellen és életére tört, László elfogatta és Visegrádon őrizet alá helyeztette. Mikor onnét kiszabadult, szakított nemzetével és Kuteszkhez, a kunok fejedelméhez ment, kinek segítségével Erdélyt s a Maros-Temes közén elterülő tartományt a maga részére akarta elfoglalni. László ellentállott. Salamon és Kuteszk elmenekültek. Majd megtámadták a görög birodalmat. Komnenos Alexios könnyen végzett velük. Salamon, a "kóbor levente", elesett a csatában.

Szent-László országlata alatt 1091-ben történt Kapolcs kun vezér betörése mintegy 40.000 főnyi csapattal. A Törcsvári-szoroson jöttek. Elözönlötték előbb Erdélyt s azután számos fogolylyal a mai temesi és torontáli rónaságon lehúzódtak a Temes és Karas torkolatáig, hogy Krassón és Erdélyen keresztül visszatérjenek hazájukba. László király értesülvén pusztításaikról, seregét Horvátországból gyors menetekben Kapolcs üldözésére vezeté. Kapolcs a Temes és Poganis folyók között állapodott meg és jól elsánczolta magát. Itt találta a kun tábort Lászlónak horvátországi győzelmes serege. A király szíve megesett a kunok fogságában levő alattvalóin. "Itt halok meg - mondá seregének - ha kell, de nem nézem, hogyan viszik a nőket és gyermekeket rabszolgaságba."⁹¹ László ügyes taktikával megkerülte az ellenséget és elvágta a kunok menekülési útját. A szorongatott kunok alkudoztak a királylyal. Odaígérték neki a megszállott krassói arany- és ezüstbányák kincseit, az összeharácsolt prédával együtt. A legenda szerint "a kunok sok aranyat és ezüstöt hánytak vala maguk előtt, hogy a magyarok figyelmét e zsákmányra tereljék; de László mind kövekké változtatta e kincseket s vitézei ennek következtében el sem álltak az ütközéstől."⁹²

A nevezetes ütközet a mai Temesmegye területén Iklód, Nagyszilas, Buziás, Nagykövéres és Magyarszákos között zajlott le. László a csapást akkor mérhette a kunokra, midőn azok Kádár felé húzódva, a Poganis folyón menekülni készültek. Ettől fogva nevezik ezt a folyót "Pogányos"-nak, az ott elhullott sok pogányról.⁹³ A megfutamodott kun sereg elmenekült csapatai most mindenütt a Temes mentén az alsó Duna felé fordultak, a túlsó partvidéken tanyázó rokonaiknál, a besenyőknél keresvén oltalmat. László nyomban utánuk eredt és a Temes torkolatánál, Pancsova vidékén érte utól őket, hol éppen akkor akarták zsákmánynyal terhelt társzekereiket és számos foglyaikat a Dunán átevezni. A magyar ijászok sebes rohamot intéztek Kapolcs tábora ellen. László piros zászlót lengetve, serege élén lovagolt. A hős király példája oly gyujtó hatással volt népére, hogy az ellenség itt is ezrével hullott a magyarok kardjai alatt. László mérsékelni volt kénytelen katonái dühét, mire a kun had, Temesvármegye mezején másodszor is megveretve, kegyelemre megadta magát. Kapolcs, népének színével, a vérmezőn maradt. A kik a Dunán átkelhettek, zsákmány nélkül csak puszta életüket vihették el, mások pedig fölös számmal a magyarok fogságába estek. A hagyomány szerint Ecsembő elmenekült a hazájába, hogy társai veszedelmét honosainak megvigye. A fogoly kunoknak László csak a kereszténység fölvétele vagy a szolgaság között engedett választást. Mivel az elsőt választották, tapasztalhatták, hogy a magyar 262a harczratermett népséget kész a maga jogaiban részesíteni. László, hogy a görög oltalom alatt élő besenyőkkel egykönnyen ne érintkezhessenek, a Tisza és Zagyva között, a jelenlegi Jászságban telepítette le őket.⁹⁴

De még ezzel sem lett vége a kun-magyar háborúnak. A kik a Duna túlsó partján a görög császár oltalma alá futottak, úgy szintén a Moldvában maradt kunok és besenyők, követeket küldtek László királyhoz s követelték a magyar fogságban levő társaik elbocsátását. E kívánságuk megtagadása esetére kitűzték a napot, a mikor meg fogják bosszulni Kapolcs halálát. László tagadó válaszszal bocsátotta el a követeket. Megtudva tőlük betörésük napját s a Karas és Temes beömlésétől egész Zimony alá őrséggel rakván meg a Duna vonalát, tétovázás nélkül rájuk csapott. Ákossal, a kunok vezérével személyesen vívott meg és e párviadalban a magyaroké lőn a győzelem. Ákos halva fordult le lováról, megfutamodott seregét pedig részint felkonczolták, részint elfogták a magyarok. Midőn eképpen az ország határain helyreállott a biztonság, a következő békeévek alatt újra emelkedni kezdett a Temesköz. Új falvak keletkeztek, a régiek népessége szaporodott. Házias élet szállt a béke ölébe. Ebben az állapotban maradt Temes vármegye László király életének végéig. László 1905-ben halt meg és júl. 29-én temették el Nagyváradon. III. Coelestin pápa a szentek közé iktatta.

Utódainak, Kálmánnak és II. Istvánnak uralkodása egészen 1125-ig nem érintette közvetetlenül Temes vármegyét. De azért a megyére szomorú idők következtek. Ekkor kezdődtek ugyanis a görög háborúk, melyek alatt a temesi vidéket súlyos veszedelmek fenyegették. A görögök ellenséges viselkedésének indító okait elsősorban azokban az áldatlan viszályokban kell keresnünk, melyek a magyar uralkodó család tagjait a trónöröklés és hatalombirtoklás kérdésében egymástól elválasztották és az ország nagyjait egymás ellen küzdő pártokra szakították. A belvillongások bátorították fel már előbb is a besenyőket, kunokat és szlávokat és most újabban a görög császárokat is a meg-megújuló háborúkra.

Nevezetes, hogy a keleti népek betörése mozgásba hozta az egész szlávságot a Balkánon és a Dunán innen is. A Kárpátoktól Adriáig egyszerre lobbant fel mindenütt a lázongás tüze: a szlávság erőfeszítése a magyar királyságtól való függetlenség kivívására. Szent Lászlónak és méltó utódjának, Kálmán királynak, Horvátország és Dalmáczia elfoglalását eredményező hadjáratai szintén a szlávság háborgó hullámainak megtörését czélozták. Nem az erőszakos foglalás és a hatalmi terjeszkedés vágya, hanem a magyar nemzeti királyság megmentésének gondolata vezérelte őket e hadjáratokban. Abban rejlett ugyanis a baj, hogy Szent-István halálával a versengő trónkövetelők oroszoknak, görögöknek, kunoknak, besenyőknek és szlávoknak a támogatását keresték igényeik előmozdítására. Ehhez járultak még a magyar királyi háznak görög-szláv házasságai, a keleti udvarok pártfogásának kieszközlésére. Azt lehetne mondani, hogy a szlávság lett a magyar állampolitika középpontjává. A magyar országos tanácskozásokat Marosváron és Aradon tartják és az utóbbit a magyar urak legyilkolásával végzik. Aba Sámuel, Salamon, Álmos, II. Béla s a testvére ellen fellázadt István a délvidéki szlávoknál tartózkodnak s közöttük érzik magukat biztonságban. Az összerokonulásnak és a segélykérésnek e viszonyaiból magyarázható a támadó bizánczi politika, mely főkép a délmagyarországi lakosság életét és vagyonát fogyasztotta.

1117 óta Komnénos János, Szt. László veje, ült a konstantinápolyi trónon. 1125-ben az a terv támadt agyában, hogy hűbéres jogot követeljen II. István magyar királyon. A Fekete-tengeren veszteglő hajóhadát a Dunára rendelvén, Horom közelében, a mai temesmegyei Palánkánál, behozta csapatait az országba. A magyarok nem akadályozhatták a görögök átkelését. A királyt betegsége visszatartotta, hogy személyesen jelen legyen, de azért erélyesen intézkedett országa védelméről. A magyar hadak színejava Setephel vezérlete alatt a Karas folyón, a mai Gerebencz, Vöröstemplom, Gajtas, Jeszenő és Varázsliget községek mezőségén gyülekezett. A görög császár hadában lovas lombard és nyilas szeldzsuktörök zsoldos csapatok is szolgáltak. A döntő csatában a görög császár vívta ki a diadalt. A "Képes Krónika" elbeszélése szerint "a Karas vize annyira összevegyült vérrel, hogy egészen pirosnak látszott és a pánczélos emberek úgy feküdtek a folyóban, mint a tuskók. Úgy mészárolták a magyarokat, mint az ökröket. Elesett Csiz ispán is." A görög írók a fogoly magyar urak között említik Ákost és Keládot.

263Azonban a magyarok erejét ez a veszteség nem törte meg. A császár, miután a Szerémséget és Frankohoriont a Duna és Tisza összefolyásánál elfoglalta és Zimonyt megszállotta, hazatért, de Branizovában (Galambócznál) erős őrséget hagyott. A magyarok az őrséget megtámadták és a várat elfoglalták. János császár erre a vészhírre visszatért a Dunához és Branizova megerősítésén fáradozott. István azonban újabb csapást készült mérni a görögökre. De egy előkelő, gazdag olasz nő, ki akkor Magyarországon a királyi udvarnál tartózkodott, megizente a császárnak a magyarok készülődését. Erre János még idejében elmenekült. Csak a hátsó védjét érték utól a magyarok s teljesen tönkreverték. A császár sátra is zsákmányul esett. István haragjában máglyára vettette az áruló asszonyt. 1127 körül létrejött azután a béke. István király és János császár Branizova és Horom között egy szigeten (valószínűleg Temessziget) személyesen kötötte meg a békét.

1141-től Uros szerb vajda fia, özvegy Ilona királyné fivére, Belus bán, kormányozta az országot a kiskorú II. Géza helyett. A bán rokona, Csudomil szerb fejedelem, alkalmat nyert most beleszólni a magyar államügyekbe. Ezzel fölidézte 1152-ben Komnen Mánuel háborúját Magyarország ellen. Ismét görög csapatok vonultak fel a Dunán Temes vármegye területére. Feldúlták Kevét s az alsó Duna határszéli vidékeit, zsákmányolva és öldösve mindenütt a magyar népet. A szlávság annyira elhatalmasodott, hogy Belus bán el akarta tenni láb alól a magyar püspökök és főurak tanácsára hallgató II. Géza királyt, hogy kisebbik öcscsét, István herczeget, szerémi ispánt, a görög császár rokonát emelje a magyar trónra.⁹⁵ A cselszövények titkos szálait, melyek egyik részről a bizánczi udvarban szövődtek, Borics, másik részről pedig Belus révén a magyar udvarból indultak ki István herczeg érdekében, csak kevéssé ismerjük ugyan, tény azonban, hogy ezek a cselszövények 1155-ben II. Gézát áldatlan háborúba keverték. És ez a háború, mely alatt Temes vármegye újabb megrázkódtatásoknak volt kitéve, az ellentétbe jutott görög és szláv érdekek összeütközéséből keletkezett.

Géza, halálával 1161-ben megüresedvén a királyi trón, a rendek az év június 1-én Székesfejérváron egybe gyűlvén, fiát, III. Istvánt, ki Micziszláv kievi fejedelem Eufrozina nevű leányától született, koronázták meg. "Az új király kiskoruságát Komnen Mánuel fegyverkezésre használta fel és 1161-ben megüzente Magyarországnak a háborút. A görög hadakat ezúttal Alexius Kontostephanos és István herczeg vezérelték Horom alá. A vár ellentállás nélkül adta, meg magát. Horomból csábítgatták magukhoz a görögök a délvidéki vármegyék népét, felhíva a magyar urakat, hogy ejtsék el a kiskorú III. Istvánt és tegyék a koronát István herczeg fejére. Ezt nem sikerült ugyan elérniük, de elértek arnnyit, hogy az urak, nem akarván az ország területi épségét újabb veszélyeknek kitenni, hat hétre rá, július 16-án, a szintén görög pártfogás alatt álló II. László herczeget, II. Géza király öcscsét, koronázták meg. II. László azonban már nehány hónap multán, 1162 jan. 14-én meghalt és IV. István néven mégis csak a bitorló szerémi herczeg jutott a trónra. 1162. febr. 11-én megkoronázták, de a nemzet gyűlölettel fordult el tőle s törvényes királyát, III. Istvánt hívta vissza, Ausztriából, ki a bitorlót az év jún. 19-én megtámadta, megverte és elűzte. Azonban Mánuel pénzt és sereget adott neki, s midőn újra megjelent az ország határán, itt semmi ellentállásra sem találván, a déli részeket megint hatalmába kerítette. Okiratok bizonyítják, hogy lstván csanádi püspök és Eusa csanádi főispán is több más délvidéki úrral, - valószínűleg a délvidéki szlávságtól való félelmükben - a bitorló pártjára álltak.

1164-ben Mánuel újabb hadjáratot vezetett Magyarország ellen. A görög írók állítása szerint végső veszélylyel fenyegette a magyar nemzetet. Vele tartottak megint az összes szlávok, sőt az oroszok, velenczések és maga Frigyes császár is. Az aldunai kunok és besenyők seregenként özönlötték el ismét Temes vármegye termő síkságát. III. István csak a következő 1165-ik évben szerelhette föl seregét, mely Dénes nádor vezetésével hatolt az Alvidékre. De Mánuel a görög derékhaddal akkorára már kitakarodott az országból. Dénes felszabadította ugyan Zimonyt, és visszaszerezte a Szerémséget is, de Mánuel 1167-ben annál nagyobb dühhel, két hadosztálylyal támadta meg az alsó végeket. Az egyiknek feladata volt Zimonyt és a Szerémséget kicsavarni a magyarok kezéből, a másik Oláhországon át Erdélyt dúlta és a temesi részeket gyilkolva égetve barangolta be. Nagyszámú temesvármegyei lakosság menekült feljebb az ország belsejébe.

Tartott ez az állapot 1180-ig, Mánuel haláláig. Csak akkor szűnt meg, midőn a görög méregtől elpusztított III. István után öcscse, III. Béla, leküzdve a trónviszályokat, főleg Bánffy Lukács esztergomi érsek és a magyar főpapság erélyes föllépése következtében, határozott és erőteljes magyar nemzeti politikát léptetett életbe. Megerősödve a Szerémség és Dalmáczia birtokában s házasságra lépve Fülöp franczia király nővérével, Margittal, Fridrik német császárral barátságot kötött és így kifelé mitől sem kellett többé tartania. Elfoglalta Galicziát, megverte Velenczét, reformálta az ország beligazgatását és szigorú törvényekkel végetvetett a zavargásoknak és rablásoknak. Valahára Délmagyarországon is helyreállt a törvényes rend. Péter és Aba Sámuel uralkodásától kezdve egész III. Béláig, vagyis másfél századon át, úgy látszik, teljesen szünetelt Temes vármegyében és a szomszédos várispánságokban a megyei közélet. Nem is csoda, hisz a magyar társadalom elmerült és elenyészett a szlávság kavargó özönében és a királyi és nemesi birtokokat, sőt még a várakat is idegen népek birtokolták. Valószínű, hogy az ország déli kapuján Szent-István alkotása alapjaiban megrendült s egy forradalmi szláv demagógia lépett a magyar igazgatás helyébe. Valósággal Glád és Ajtony országa támadt fel ez időszakban rémes kísértet gyanánt évszázados sírjából!

III. Béla gondos országlata alatt (1173-1196) megváltoztak a viszonyok. A királyi igazgatás lassanként helyreállt a délvidéki megyékben. Most először tünik fel okiratos emlékben Temes vármegye ispánjának a neve. 1172-1175-ben Pancracius ispán áll a temesi várispánság élén, melynek székhelye Temesvár. Utána 1203-ban Poth ispán kormányozza Temes vármegyét. Tehát Délmagyarországon misem akadályozta többé a vármegyei életet. A görög háborúkból levont tanulság arra indította a királyt, hogy a megyei közéletet a trónhoz hű, magyar születésű főpapok ellenőrzése alá helyezze. Ez időben olyan főpapok ültek Szt. Gellért székében, kik országos tekintélynek örvendettek. Ilyen volt Hédervári Saul (1188-1192), a király kanczellárja, később kalocsai érsek; ilyennek ismerjük II. Jánost is (1198-1202), a későbbi esztergomi érseket; mindkettő a király kedves embere és hű tanácsosa volt.

III. Béla 1196 ápr. 23-án halt meg. Utódja lett Imre, kinek gyenge kormánya alig terjedt mindössze nyolcz esztendőre. Az ő uralkodása alatt tört ki a Duna túlsó partján a viaskodás, melyben két Nemanya-testvér, István és Vuk küzdött egymás ellen a fejedelmi hatalomért. A szláv egység, mely a dunáninneni és dunántúli fajrokonokat összekötötte, felbomlott. Vuk Imre királyt hívta segítségül, ki 1202-ben át is vezette seregét a Dunán s nemcsak Szerbiát, de Bulgáriát is meghódítván, magyar felsőbbség alá helyezte. 1202-ben országai között említi Bulgáriát, 1203-ban pedig Szerbia királyának vallja magát.⁹⁶ III. Incze pápa, mihelyt megtudta, hogy a nagyzsupán meghódolt a magyar koronának, legott sürgette Imrét, hogy Bolgárországot térítse meg a római egyháznak.⁹⁷ Imre hároméves fiát, Lászlót, még életében megkoronázták és örökösének elismerték. A gyermek király gyámjáúl az előbb Kevevárában, azután Esztergomban fogva tartott öcscsét, Endre herczeget rendelte. Ez azonban az özvegy királynét fiával, III. Lászlóval együtt Ausztriába kergette. Imre 1204 okt. vége felé halt meg. A gyermekkirály csak nehány hónapig élte túl atyját; 1205 máj. 7-én fejezte be életét Bécsben.

II. Endre a trónra jutván, királyi méltóságát eszköznek tekintette tékozló hajlamai kiegészítésére. Nevezetes 1217-ben szentföldi hadjárata és 1222-ben az Arany-Bulla adományozása. II. Endre hosszú királyságának idejéből Temes vármegye történetében kiemelkedő mozzanat, hogy a temesi ispán (comes) állásainak politikai fontossága külön törvényben is kifejezést nyert, a mennyiben a király azt az erdélyi vajdasággal egyenlővé teszi és arra csak érdemes és kipróbált, erkölcsökben tündöklő hazafiakat nevezhet ki.

1226-ban Béla, II. Endrének legidősb fia, vette át mint ifjabb király Erdélyben és a délmagyarországi megyéknek a Tisza balpartjáig terjedő területén az uralkodói kormányzatot. Első cselekedete volt visszavenni az atyja által elidegenített és törvényellenesen eladományozott koronajavakat és várbirtokokat. Temes vármegyében a várjavak egy része Ugrin esztergomi érsek testvérének, Csáki Miklós comesnek a kezén volt. Ilyen elbitorolt várjószágok voltak a mostani Temes vármegye területén: Sceleus, Hunyfalu, Sósd, Scekozo (?) és Vinga. Azonban az elbitorolt 265várjavak visszatérítése már keveset segített az üres királyi kincstáron. Endre 1230-ban az államkincstár kezelését zsidóknak és izmaelitáknak adta haszonbérbe s ezzel hallatlan nyomort zúdított az országra. A következő évben megígérte ugyan, hogy eltávolítja a nép zsarolóit, de ígéretét nem váltotta be. Ezért azután Róbert, esztergomi érsek, a pápától nyert felhatalmazása alapján 1232 deczemberében Magyarországot interdictum alá vetette. Eltiltotta az igazhívőket a zsidókkal és mohamedán izmaelitákkal való kereskedéstől s Dénes nádort és Sámuel királyi kincstartót egyházi átokkal sújtotta. A templomokat bezárták, a harangok elnémultak, istenitisztelet nem tartatott, a halottakat nem szentelték be, minden egyházi szertartás szünetelt. Így volt ez a csanádi püspökségben is egy teljes éven keresztül, a mikor a tilalmat Béla ifjabb király kérelmére visszavonták. Kevéssel rá, 1235 szept. 21-én II. Endre elhalálozott és az egresi cziszterczita monostorban temették el, a két évvel előbb elhalt második nejének, Jolántának, Courtenayi Péter konstantinápolyi császár leányának hamvai mellé.

Nagy szerencsétlenség volt. 1241-ben a tatárok betörése. Éjszakról és keletről özönlöttek be a mongolok vad hordái, kikkel az országba telepített 40.000 kun szövetkezett. Lázadó vezérüknek, Kötönynek, megöletéséért bosszút lihegve, a tatárokkal versenyeztek a megrémült magyar nép öldöklésében. Batu khán a mongol sereg nagyjával a Vereczkei-szoroson, Kádán és Büri vezérek Erdély felől a Borgói-szoroson, Büdzsikur pedig a Törcsvári-szoroson, a Maros völgyén hatoltak Magyarországba. Az 1241. évi farsangban tartott budai országgyűlésen esedezve kérte Béla az urakat, csatlakoznának vitézeikkel a királyi és a várkatonasági zászlókhoz s óvják meg az országot a rettentő szerencsétlenségtől. Temes váramegyében Dénes, temesi ispán hordoztatá körül a véres kardot. Az volt a terv, hogy Vilmos krassói és Saul aradi ispánok Temesváron gyülekezzenek hadaikkal és Csanádon csatlakozva Demeter csanádi ispán csapatához, Bulcsu csanádi püspökkel és az erdélyi dandárokkal márczius közepén együtt vonuljanak fel Pestre, az ott gyülekező királyi táborba. Velük volt Barczfi Miklós délvidéki gazdag földesúr sok más nemessel és azoknak csapataival. Kísérték őket asszonyokkal, gyerekekkel és podgyásszal megrakott szekerek. A félszemű, beteg csanádi püspök szintén szekéren követte a sereget. Siettek menekülni a Lugos, Arad és Várad felől fenyegető mongoloktól; de a Tiszán túl a kunok kelepczéjébe estek. Öldöklő harcz fejlődött ki, melyben a délvidéki magyar sereg részint lekaszaboltatott, részint elvágatván a király táborától, visszafutott a Tisza balpartjára, hogy elrejtőzzék a krassói hegyek vadonaiban, az elpusztított várkastélyok romjai között, vagy ha tehette, hogy a saját tűzhelyeit védelmezze.⁹⁸ Bulcsu püspök megmenekült s kevesed magával visszament Csanádra. A temesi főispán hihetőleg az ütközetben hullott el, mert az 1242. éven túl hosszabb ideig nem említik a délmagyarországi vármegyék ispánjait.

A hallatlan inség, melyhez hasonlót egy ország története sem tud felmutatni, nem törte meg a lelkes IV. Béla erejét. Ő lett az ország új alapítója. Felhasználta azt az erőt, mely még a magyar nemzetben s a magyar államszervezetben élt, sőt fejlesztette is azt.⁹⁹ A pusztulás nyomában járó éhinség enyhítésére gabonát és szarvasmarhát hozatott be külföldről, visszaállította a feloszlott megyéket, a szomszéd német és szláv tartományokból új lakosokat hívott be és új lakóhelyek építéséről gondoskodott. Új erődített helyek is készültek az ország védelmére. Különös figyelmet fordított a dunai végszélek és a temes-marosközi vármegyék megerősítésére. Ekkor épült Temes vármegyében a monostori várkastély a temesi síkság őrizetére, a mező-somlyói várkastély és a kis-somlyói erőditmény a Berzava és Karas bejárásainak őrizetére. Megerősítette Temesvárt, a vármegye székhelyét, az egyik Temes folyón, Csákvárt a másik Temesen, Csanádot és Lippát a Maroson, Dentát a Berzaván, Horomot a Nerán, Pethvárát és Kevevárát a Duna partján. Mindezeket az erősségeket IV. Béla a fejlettségnek magas fokára emelte. A telepítések és lakóhely-viszonyok rendezésénél történhetett a Balkánon tanyázott kunok és besenyők elhelyezése a megye területén, nevezetesen Temesvár környékén 1246 után, úgyszintén az oláhok 1247 után való, ekkor még gyér beköltözése Temes vármegyének Krassóval határos vidékeire. Az oláhok Erdélyen át Kumániából és Oláhországból jöttek át hozzánk.

266Minthogy a kunoknak Temes vármegye történetében nevezetes szerep jutott, meg kell róluk itt külön is emlékezni. Kun-Lászlónak 1270-iki "privilegium baptismatis" nevezetű híres oklevele szerint a kunok nagy sokasága nagy terjedelmű földet foglalt el hazánkban. Nemzetségeik II. István alatt a Kiskunságban. IV. Béla alatt Kuthen vezérletével a Nagykunságban és ugyancsak IV. Béla alatt a tatárjárás után Délmagyarországon telepedtek le. Hét nemzetségük volt és hét székük. Hat a duna-tiszaközi és a tiszántúli kunokat foglalta magában, a hetedik a temes-marosközi kunoké volt. A régi csanádi, torontáli és temesi főesperességek között egy 6-7 mf. hosszú és 2-3 mf. széles terület volt, melyen a pápai tizedszedők egy plebániát sem találtak. Ez oly nagy terület, - írja Karácsonyi János - melyből két Torna vármegye is kitellenék. Ezen a területen, mely Temesváron alul egész Valkányig és Oroszlánosig kelettől nyugatra és éjszakról délre Nagyszentmiklóstól Kikindáig terjedt, állott fenn a kunok Szenteltszék nevű kerülete, melyen kapitányaik fennhatósága alatt még 1424-ben és egy ideig azontúl is tanyáztak. Ősi nemzeti vallásukat követvén, természetes, hogy a XIV. századi pápai tizedszedők nem találtak róm. kath. plebániákat Szenteltszék területén. 1350-ig maradtak meg nemzeti vallásuk mellett, noha IV. László már 1279-ben meghagyta a csanádi püspöknek, hogy egy főnemes és két meghívott nemes kíséretében a megyéjében lakó kunokhoz menjen el és az eddig meg nem keresztelteket keresztelje meg. 1424-ben Ozorai Pipo, temesi főispán, egy oklevelében emlékezetül adja, hogy Imre, Pinkesd fia, Vizesgyáni Thege Mihály és Cserekley Tamás, a kunok Szenteltszékének kapitányai, megjelentek előtte és odanyilatkoztak, hogy bár Tapsoni Aarhimi Osvát fegyveres népével Jangot-szállásba betelepedvén, a jangoti kunoknak némi kárt okozott, de ugyanaz az Osvát az említett károkért tökéletesen eleget tett.¹⁰⁰

De visszatérünk ismét előadásunk megszakított fonalához.

Bélának az ország jólétére, benépesítésére és megerősítésére fordított gondoskodását megzavarták az 1252-ben kitört osztrák és cseh háborúk és a fiával, István ifjabbik királylyal vívott trónviszályai. István ifjabb király épp úgy, mint előtte Imre és Endre, majd Endre és Béla a Tisza balpartjától Erdélyig kormányzott. Kétévi magánuralkodása alatt már okiratos emlékkel is nevezetessé tette magát Temes vármegyében. Ő alkotta meg ugyanis Temes vármegye területén, a Berzava folyó és Moravicza patak közén, Mező-Somlyó vármegyét, melynek a tatárjárást követő években Nagy- és Kis-Somlyó nevű helységeit erődítményekkel vétette körül. Temes vármegye kebelében tehát egy szűkebbkörű külön vármegye alakult, Temes váromegyétől független, önálló joghatósággal. Az új vármegye első ispánja V. István királynak egy 1270. évi oklevelében fordul elő, midőn a Szt.-Ágoston-barátoknak Berzaván malmot ajándékoz és azt a "comes de Mező-Somlyó" hatósága alól kiveszi.¹⁰¹ Midőn Lőrincz mester, Lőrincz vajda fia, 1277-ben hű szolgálataiért Woja és Keres-Szeg jószágokat kapja, a királyi adománylevél kifejezetten mondja, hogy ezek a falvak Somlyó-vármegyében (in comitatu Sumplio) fekszenek.¹⁰² A mai Temes vármegye területén fennállott tehát a XIII. században Temes vármegyén kívül még négy más vármegye: Horom délnyugati része, Kevének déli felel, Mező-Somlyó egészen és Csanád vármegyének a Maros balpartján elterülő déli felerésze. Meglehet, hogy IV. Bélának 1270 máj.3-án bekövetkezett halálával az V. István kétesztendei egyedül-uralkodásának ideje alatt megbomlott közviszonyok tették szükségessé ezt a különben érthetetlen alakulást. V. István 1272 aug. 6-án Csepelszigeten halt meg 33 éves korában.

Fia, IV. László, tízéves korában jutott a trónra vetélytárs és ellenkirály nélkül. Anyja, Erzsébet kun herczegleány és a saját kedvencz társasága után Kun Lászlónak szoktuk őt nevezni. A mint fölserdült és 16-17 éves korában uralkodni kezdett, teljes hévvel adta át magát az élvezeteknek. Csak a kunok között érezte jól, magát, követte szokásaikat és viselte ruházatukat. Találóan jegyzi meg róla Marczali, hogy csak véletlenül király, igazában korhely.¹⁰³ Az Erzsébet anyakirályné és Pektári Joachim által űzött garázdálkodás éveken át forrongásban tartotta a méltóságaiktól és birtokaiktól igazságtalanul megfosztott urakat. Rablás, fosztogatás, a gyengébbek elnyomása, az urak viszálykodása, a nép zsarolása és 269írtása napirenden volt. Az alsó vidéken Pektári testvére, István bán, folytatta zsarnok üzelmeit, még pedig a király pártfogásával, ki őt 1278 jún. 19-én Csanádon kegyelmébe fogadta. A váradi közgyűlésen, melyet a király ez évben a megyékkel tartott, egyetlen délmagyarországi megye sem volt képviselve. Növelte a csapásokat 1280-ban a kunok lázadása, kik Oldamur főnökük vezetése alatt fölégették és kipusztították az összes délvidéki vármegyéket, azután a Temesközön és Krassón át Erdélybe vonultak vissza. Oldamurnak megvert kunjaival a temesmegyei kunok közül is sokan hagyták el az országot s az erdélyi havasokon túl tanyázó véreikhez távoztak. László egészen a tatárok határáig nyomult utánuk. Visszatérő útjában Lugos felől a Temes folyását követve, Szlankaménba ment, hol nov. 11-én táborozott.¹⁰⁴

1284-ben jött le ismét a király az Alföldre. Az év közepétől annak végéig a tiszavidéki szállások közelében kicsapongások között tölté idejét. De már 1285-ben kora tavaszszal ismét a tatárok ellen kellett vonulnia, a kik árvíz gyanánt borították el Délmagyarórszág rónáit. Mitsem használtak most a IV. Bélától és V. Istvántól sok költséggel emelt, de őrség nélkül álló védőművek. A királyi had nem vehette föl a harczot akkora ellenséggel. A lakósság pedig szétfutott. A ki tehette, sietett túladni vagyonán és elköltözött a dunántúli vármegyékbe. A csak zsákmányt kereső vad horda nem annyira, a király részéről kifejtett ellenállásnak, mint inkább főnökei parancsának engedve, kitakarodott az országból. László már csak a határok őrizetére érkezett le Délmagyarországra. 1286 augusztus 14-én Kevevárában találjuk.¹⁰⁵ Végre a szentszéknek kellett a keresztény hit védelmét s az országos bajok orvoslását kezébe vennie. A pápa a kunok és tatárok ellen keresztes háborút hirdetett. László kénytelen volt 1288 szeptemberében a felizgatott nép dühétől az egresi monostorba menekülni. A következő év telét pedig hű kanczellárjával, Gergely püspöknél, Csanádon tölté. Saját tapasztalásából és a délvidéki urak értesítéseiből körülményesen megismerhette a délmagyarországi vármegyék siralmas állapotait. Föltehetjük, hogy elszánta magát a várak megerősítésére az ország délkeleti kapuján. 1290-ben kora tavaszszal a czeglédi táborból lejött Temes vármegyébe és a csanádi püspök s más főurak kíséretében harmadfél hónapig tartózkodott a vármegye területén, bevárandó az ellene támadt olygarchák harczainak kimenetelét. Temesvárról bejárta az aldunai megyéket és szemügyre vette a várakat, a honnan szükség idején könnyen lehetett menekülni a Dunán fölfelé valamelyik táborba. Márczius 15-én Mező-Somlyón tartózkodott László. Onnan van keltezve adománylevele Tamás, Simon fia, Sóvári György testvére részére, kinek a királyi peczérek becserélt luczi és tokaji birtokait adonmányozta.¹⁰⁶ Április 29-én Karánsebesről parancsolta meg a leleszi konventnek, hogy miután a monostor kegyuraságát Simon fiaitól, azoknak nyilvánvaló hűtlensége miatt elvette és saját híveinek, István és Pál mestereknek, Mihály fiainak, Ubull unokáinak adományozta, azokat vagy emberöket oly tisztelettel fogadják, mintha maga menne oda. Adják meg nekik mindazt, a mivel szokás szerint tartoznak, különben súlyos neheztelését fogják érezni.¹⁰⁷ Karánsebesről Lugoson át Lippa felé tartva s útközben május 20-án Székáson (a mai Temesszékás) megpihenve, utasítja a Szathmár-Németiben s onnan kezdve Szamosszegig lévő királyi városokat, hogy híve Mihály és fiai, István és Pál hajóitól, melyeken épülő várakhoz építőanyagot szállítanak, vámot szedni ne merészeljenek.¹⁰⁸ Székáson valami hű emberének, talán egy kún főúrnak várkastélya állhatott, mert László huzamosabb ideig maradt a helységben oda- és visszaútjában. Útközben, Lugos és Zsidóvár között Chynte (Chente, Csinte, a mai Szente) nevű falu regényes vidékén még vadászott is a király. Visszatérve Lippáról, ismét Székáson szállott meg. Május 27-én Székáson kelt levelében meghagyja a leleszi monostor népeinek, hogy a rájuk kirótt s István és Pál mestereknek adományozott negyedarany 270adót, nevezetteknek pontosan fizessék.¹⁰⁹ Ugyanazon a napon és ugyancsak Székáson kapta a kedvező tudósítást, hogy Mihály fia, István, a hűtlen Omodé kérsemjéni várát megostromolta, bevette és fegyveres őrségét elfogta. László megköszöni ezt Istvánnak s meghagyja neki, hogy foglyaival együtt azonnal siessen hozzá.¹¹⁰ Azonképpen május 27-én, anno Domine 1290 sexto kalendas Juny, a hely megnevezése nélkül ugyan, de hihetőleg még Székáson állíttatott ki, az őt kísérő kanczellárja, Gergely csanádi püspök kezével, a tatárok betörésekor feldúlt és fölégetett Besztercze város részére egy kiváltságlevelet, melylyel a város adójának kétharmadát elengedi.¹¹¹ Végre Székáson kelt május 28-án a váradi káptalanhoz intézett parancsa is, hogy iktassa be Istvánt és Pált, Mihály fiait, némely magtalanul elhalt nemesek Szabolcs vármegyei jószágaiba.¹¹² Székási szállásáról csak két hét mulva távozott a király. Csaknem egy egész hónapot töltött e faluban. Onnan visszament Lippára, Lippáról pedig Gergely püspökhöz Csanádra. 1290. június elsején már Csanádon időzött. Egy hét mulva a biharvármegyei Kőrösszegen volt a kun szállások között, hol utólérte gyászos végzete. Mondják, hogy egy kun nő szerelme uralkodott rajta annyira, hogy megfeledkezett magáról és eskűjéről s már semmit sem törődött birodalma ügyeivel. Ennek a nőnek a férje ölte őt meg, a mint ágyában találta, 1290. júl. 10-én. Krónikáink szerint László halálát a kun urak összeesküvése okozta, melybe egyik-másik magyar úr is be volt avatva. A "Bécsi Krónika" mondja: "A kunok, kiket kedvelt és különösen Árbocz, Törtel s Kemencs, az ő rokonaikkal és czinkosaikkal ölték őt meg sátrában, az éj csendjében, felhasználva az alkalmat s nehéz sebeket ejtve rajta. A kunok községének megbízásából tették ezt sok tanácskozás és alkudozás után." Halotti torát oly módon ülték meg, mint valami régi szittya vagy hun fejedelmét. Még holttetemének nyugvóhelyét sem ismerjük. Mondják, hogy Csanádon, a Szt. György templomában Gergely püspök temette el. Halálát a bolgár vagy tatár származású Mizse nádor, egy megkeresztelkedett izmaelita, bosszulta meg. Nehány nappal a király halála után, kora hajnalban Árbocz szállására ment, azt és Törtelt leölette, a többi nemzetségökbeli kunokat pedig lefejeztette.¹¹³

Kun-László fiúörökös nélkül mulván ki, a trónra Endre herczeget, II. Endre és Beatrix István nevű fiának a fiát hívták meg. Endre atyjának a Morosini Thomasinával Velenczében kötött házasságából született. Koronázása alig két héttel IV. László halála után, 1290 július 28-án ment végbe. Tizenegy évi uralkodása alatt fejedelmi kötelességeit lelkiismeretes készséggel teljesíté s koronázási eskűje értelmében kormányzott. Trónralépte után Ziemovit lengyel herczeg leányát, Fennenát, vette feleségül. Már uralkodása első éveiben bejárta az országot s minthogy 1291-ben Erdélyt, 1295-ben a Tisza-Duna közét látogatta meg, alig lehet kétségünk, hogy a külső támadásoknak annyira kitett délmagyarországi vármegyéket is megtekintette, annál inkább, mert éppen az ő meghívására költözött Temes vármegyébe több állást és vagyont kereső olasz család. Velenczéből származó kereskedők és iparosok nagy számmal jöttek akkor hazánkba. III. Endre, kinek uralkodása alatt Délmagyarország területi épsége és az anyahazához való tartozandósága nem szenvedett csorbát, 1301. január 14-én halt meg, a közhit szerint méregtől. III. Endrével magva szakadt Árpád nemzetségének.¹¹⁴

Az Árpádok ama műveiről, melyek Temes vármegyében Szent-István és Gellért püspök alapvető intézményeit a polgári közéletben és kultúrális téren tovább fejlesztették, inkább csak következtetésekből, semmint egykorú okiratos emlékekből nyerhetünk némi gyér felvilágosítást. Tekintsük mindenekelőtt az egyházi viszonyokat. Szent-Gellért után az Árpád-ház kihaltáig mintegy 16 püspök kormányozta a marosvári egyházmegyét, melyet a XI. század közepe óta, mikor Csanád vezér az ősi Marosvár helyén már fölépítette a maga várát és a nép a vár urának nevéről Csanád várának mondotta azt, csanádi egyházmegyének kezdtek nevezni.

Az Árpád-házi királyok korában nem ismerjük az összes csanádi püspököket, némelyiknek még a nevét sem tudjuk. 1053-tól 1083-ig Maurus után, ki közvetetlen utódja volt Gellértnek, két ismeretlen nevű egyházfő ült a csanádi püspöki széken. Olyanok is vannak a kikről a nevükön kívül más egyebet nem jegyzett föl a történelem. Ilyen I. János 1148-ban és Krispin 1192-1193-ig. A már fentebb említett Maurus, benedekrendi szerzetes, volt a csanádi iskolának egyik tanítója. Ő szállította Szt. Gellért testét 1053-ban Csanádra. Kálmán király egy 1083. évi oklevelén Lőrincz csanádi püspök van aláírva, ki 1113-ig állt az egyházmegye élén. 1138-ban, a dömösi monostor fölszentelésénél, II. Bélával és nejével, Ilonával Beszterd csanádi püspök is megjelent a magyar főpapok társaságában. II. Gézának a spalatoi polgárok részére adományozott 1142. évi szabadságlevelében 1. Pál csanádi püspök fordul elő. 1156-1174-ben I. István a csanádi püspök. Ellensége volt III. István királynak és IV. István pártjára állott. Vele tartottak: a kalocsai érsek, a váradi és pécsi püspökök, Belus bán s a bodrogi és csanádi ispánok. Ugyanaz évben mint tanú szerepel az esztergomi érsek vértanúságáról szóló iratban. Említve van még 1163, 1167 és 1174-ben. Következett Saul de genere Geur (Győr) 1188-tól 1192-ig. Királyi kanczellár volt és Csanádról ment Kalocsára érseknek. Szentéletű, magyar érzelmű és buzgó főpap volt. Egyik érdeme, hogy a csanádi püspökség jövedelme 2000 márkára szaporodott. Második utódja, II. János (1198-1201) arról nevezetes, hogy előbb kalocsai, majd esztergomi érsek lett, sőt egy ideig a királyt is helyettesíté az ország kormányzatában. 1202-től 1229-ig Dezső püspök kormányozta az egyházmegyét. Kiváló jogtudós hírében állott s III. Incze pápa bizalmas embere volt, kit a pápa 1219-ben Rómában fogadott is. 1221-ben viszályba elegyedett az esztergomi érsekkel, mert az érsek a Lippán vert pénzektől tizedet követelt, a mit Dezső püspök megtagadott. E miatt még Honorius pápa is megneheztelt rá, de utódja, IX. Gergely, ismét kegyeibe fogadta a nagytehetségű, jeles férfiút. A püspöki és káptalani javadalmakat nemcsak jókarba helyezte, de tetemesen gyarapította is, noha a tatárjárás és azzal egyidejűleg a kunok zendülése siralmas pusztítást vitt végbe az egyházi birtokokban. Dezső püspökségének idejéből valók azok a perdöntő istenítéleti esetek, melyekről a "Váradi Regestrum"¹¹⁵, mint az egyházmegye területén végbement eseményekről megemlékezik. Némelyiknél maga Dezső püspök volt a biró. Egyik esetben temesvármegyei lakosok a perlekedő felek. A Veytech faluból való János bevádolta a Bogad faluba való Syencudot, Bodát, Cyomoyt és Barlabást s a Mehus faluba való Mátét és Lőrinczet tolvajság miatt. Biró volt ez ügyben Fila, a nádor helytartója, pristaldus Chyeka Zthemur faluból. Az említett vádlottak Szt. László váradi sírján hordozták a tüzes vasat és igazoltattak. Ellenben Secta, ugyancsak Bogad faluból kinek a pristaldus jelentése szerint szintén Váradra kellett volna mennie, nem jelent meg. Kapcsolatos továbbá Dezső püspök emléke az itebői fekete barátok (benczések) történetével, a mennyiben ő alatta szünt meg a Megváltóról nevezett itebői társaskáptalan, melynek prépostját 1239-ben utolszor említik okleveleink. Prépostját a kanonokokkal együtt Dezső püspök Csanádra költöztette és az ottani székeskáptalan mellé rendelte. Ettől fogva Csanádon két káptalan volt: a Szt. Györgyről nevezett ősalapítású székeskáptalan és a Dezső püspöktől alapított "Sancti Salvatoris" társaskáptalan. Dezső püspök aláírta II. Endre Arany-Bulláját.

Utána jött 1229-től 1241-ig a borsodi Lád-nemzetségből származó Bulcsu. Győri kanonokból és nagyprépostból nevezték ki csanádi püspökké. 1228-ban, mint II. Endre kedves embere, királyi kanczellár volt. Külföldön iskolázott jeles tudós. IX. Gergely pápánál eleinte nagy tekintélynek örvendett. 1231-ben őt bízta meg a pápa, hogy Bánffy Lukács esztergomi érsek szenttéavatási ügyében vizsgálatot tegyen. Erélyes, de dölyfös és kíméletlen, alárendeltjein zsarnokoskodó püspök volt. Ez okozta vesztét, mint ki az erélyt és szigort szeretettel, tapintattal és igazságossággal nem tudta párosítani. Balsorsa a temesvármegyei Bizere nevű benczés apátság monostorában 1236 körül nehezedett reá. Összeveszett az ottani apáttal a monostor kegyurasága miatt, melyet az apát Bulcsuval szemben a maga kizárólagos jogának tartott. A szentszék a praenestei püspök jelentése alapján felerészben Bulcsunak, felerészben az apátnak adott igazat. Ezzel Bulcsu nem volt megelégedve. Ugy állitt hát bosszút az apáton, hogy fegyveres vitézeit 272ráküldötte a monostorra és rendszeres ostromot intéztetett a jól körülfalazott épület ellen. Az apát tiltakozott az erőszak és hatalmaskodás ellen, hivatkozván a szentszék védelmére. Erre Bulcsu az apátot 32 szerzetesével együtt egyszerűen elfogatta, vasra verette és elzáratta, az apátság élére pedig a maga emberét, Cornelius barátot nevezte ki. IX. Gergely, mikor az erőszakról értesült, rögtön parancsot bocsátott ki Bulcsuhoz, hogy az apátnak és a szerzeteseknek adja vissza szabadságát. Azonban Bulcsu nem engedelmeskedett. Miért is a pápa felfüggesztette hivatalától, egyúttal megidézte Rómába. De Bulcsu sem az első, sem a második idézésre nem jelent meg a papa előtt, hanem színleg kibékült az apáttal, sőt meg is esküdött, hogy visszahelyezi őt a monostorba és megtéríti az okozott kárt. A kibékülés csak színleges volt. Alig egy hónapra Bulcsu ismét ráküldte fegyveres népét a bizerei apátságra, kik az apát szolgáját s a monostorban időző vendégeket irgalom nélkül lekaszabolták, magát az apátot legyilkolták, a szerzeteseket pedig megsebesítették. Azután lovakra kapva, visszamentek Csanádra a püspök védőszárnyai alá. Az áldatlanul meggyilkoltak vére bosszúért kiáltott. A pápa sürgősen megparancsolta a váradi, tihanyi és ercsei apátoknak, hogy a szentségtörőkre s mindazokra, kiknek a gaztettben részük volt, minden ünnep- és vasárnapon harangszóval és gyertyagyújtással az egész ország területén ünnepélyesen hirdessék ki a kiközösítést s helyezzék interdictum alá azokat a helyeket is, a hol a gonosztevők megjelennek. Bulcsut és Corneliust szintén kiközösítették. Csakhogy az akkori korviszonyok és Bulcsu hatalmas pártfogói megakadályozták a szentszék intézkedéseinek érvényesülését. Évekig húzódott a per a makacs püspök ellen. Végre is elvette büntetését: előbb szemevilágát vesztette el, majd 1241-ben, kevéssel a kunoktól való menekülése után s még mielőtt a tatárok Csanádot elpusztították, kínos vergődésű halállal múlt ki.¹¹⁶

Bulcsu halálával, a tatárjárást követő években, úgylátszik, betöltetlen maradt a csanádi püspöki szék. 1241-től egészen 1259-ig nem ismerünk csanádi püspököt. Az egyházmegyét valószínűleg káptalani helynök kormányozta. 1259-ben találkozunk Bikcsei (Briccius, Bereczk) püspök nevével, ki 1275-ig állt a csanádi egyház élén s kormányzata utolsó éveiben IV. László több oklevelén szerepel.¹¹⁷ Követte őt (1275-1291) "I. Gergely, Kún-László kedvencze és kanczellárja, 1291-től esztergomi érsek. Ő koronázta meg Esztergomban 1301-ben Károly Róbertet. Utána hét évig ismét üresen állt a püspöki szék, a mi az akkori országos zavarokban bírja okát. Az Árpádok korának utolsó csanádi püspöke I. Antal minorita szerzetes, kit III. Endre emelt a főpásztori méltóságra. Hálából a király halála után is rendületlenül küzdött az Árpád-nemzetség trónöröklése mellett s az Anjouk ellen.

Előkelő munkát végeztek e korszak egyházi és kulturális életében az előbbiekben már felsorolt monostorok. A lelkipásztorkodáson kívül előmozdították a letelepedést, a föld mívelését, a nép szellemi és erkölcsi oktatását s lendületet adtak az iparnak és kereskedelemnek. Mindezért Szt. Benedek tanítványaié az érdem oroszlánrésze. De a keleti egyház szerzeteseinek jótékony befolyását sem lehet tagadnunk. A római egyház az ő befolyásával annyira uralkodott a nemzet gondolkodásán és minden érzésén, hogy e korszak alatt István király, Imre herczeg, Gellért püspök, László király, Erzsébet és Margit királyi herczegnők személyében szenteket is termelt. Emelte a csanádi megyében a latin egyház fényét és hatását még az a körülmény is, hogy több püspöke előkelő vagy legalább nemesi családból származott s a mellett tudományosan képzett férfiú volt. A káptalani tagok között is nagytehetségű, külföldön iskolázott jeles embereket találunk.

Napirenden volt e korszakban az egyházak, monostorok és kegyúri jogok bitorlása világi urak részéről. Lefoglalták saját czéljaikra az egyházi épületeket, az egyházi birtokot, a papok és szerzetesek magánvagyonát és mitsem törődtek a püspökök tiltakozásával vagy az excommunicatióval.

A főpapok mellett az újjáalkotás munkáját azok a temesvármegyei hatalmas nemzetségek végezték, melyek a vármegye legbefolyásosabb főurai és legnagyobb birtokosai voltak. Az ősfoglalású birtoktesteken három nagy nemzetség uralkodott, melyekhez utóbb a kun nemzetségek és köznemesek járultak.

Első helyen említendő a Csanád-nemzetség. Ez Csanád vezér vére volt. Az első két századból maradt ránk emlékük, bár kétségtelen, hogy utóbb is 273előkelő szerepet vittek a megyében. A XII. század végén hárman éltek e nemzetségből: Fülöp, Belenig és Bogyoszló. Fülöp, a legöregebbik, fiutódok nélkül halt el; Belenignek két fia volt: Kelemenös és Vaffa. A tatárjárás után Kelemenös fia, Pongrácz ispán, arra kérte IV. Bélát, hogy rendeljen el határjárást az ő ősi birtokain, hogy azokba újra törvényesen beiktassák. A király 1247-ben rendelte el a határok kitűzését és az új birtokbavételt, a csanádi és aradi káptalanokat bízván meg e feladat teljesítésével. A két káptalan küldöttjei s a királyt képviselő Biloki Péter nemzetség többi tagjainak jelenlétében bejárták a határokat s küldetésükről jelentést tettek a királynak, mely megmaradt napjainkig. E jelentésből tudjuk, melyek voltak Pongrácz ispán birtokai hajdani Temes vármegyében és azon a területen, melyen most Temes vármegye fekszik. Az első volt Poklosi és Nádasd. Azután a Szent-György mellett fekvő Kalántelek, melyet Kalán pécsi püspök unokanővérének, ki a Pongrácz ispán felesége volt, hozományul adott. Kétkerekű malom is volt rajta. Pongráczé volt továbbá a Borzva (Berzova) folyó) melletti Kis-Hódos egy erdőrészszel és a Temes-folyó melletti Csávás (a mai torontáli Csávos), szintén kétkerekű malommal. Kilencz évre rá, 1256 decz. 17-én a Csanád-nemzetség összes élő tagjai ismét megjelentek a király előtt és megosztoztak ősi javaikon. E birtokosztályban Kelemenös maradékai és azoknak fiai kapták Temes vármegyében Csávás falu felét két malomhelylyel s fél vámmal, a Borzva melletti Kalántelek felét egykerekű malommal. Vaffa maradékaié lett ugyancsak Temesben Szécsény, Fejéregyház (a mai Féregyháza), Nádasd, Feketőfa, Poklosi, Csávás fele kétkerekű malommal s a vám felével, Szent-Péter a templomával s a Borzva melletti Kalántelek felerésze egykerekű malommal. Belenig testvérének Bogyoszlónak utódai ugyanannyi birtokot kaptak Temes vármegyében.

Második hely illeti meg e vármegye birtokos nagyurai között a Csák-nemzetséget, mely Ugrin esztergomi érseknek köszönhette felvirágzását. Ő és testvére Miklós voltak a nagybirtokszerzők. Ez utóbbi 1222-1224-ben Csanád vármegye ispánja levén, könnyen jutott gazdag javaihoz. Első felesége görög származású, a második franczia nő volt. Ettől születtek Lőrincz, János és Márk nevű fiai. Mikor Béla ifjabb király visszavette a várjavakat, a királyi kegy őt bőven kárpótolta. Temes vármegyében visszavették tőle Ponyt, Telekit, Jenőt (Janova) és Csenejt. 1237. évi végrendelete szerint fiai, Lőrincz és János, közösen kapták Temes vármegyében Vingát és Hódot (Hódos).

Parabuch kun ispán 1266-ban kapta István ifjabb királytól a Temesvárhoz tartozó Réti földet, továbbá 40 márkáért a temesvármegyei Pabd (Bobda) birtokból azt a részt, melyet már IV. Béla adományából a Borcsol-nemzetségbeli Keyran kun úr bírt. Parabuch comestől fia kapta a birtokot örökül. Kétségtelen, hogy e két kun főemberen kívül más kun főnököknek is voltak Temes vérmegyében terjedelmes birtokaik. Ilyen főurak voltak Keyran fiai: Vchugan és Ivanchuch, Chibuk, Jardur, Illan kun fővezér, Michi, Mena, Péter és fia János és Ona. V. László királynak 1279 júl. 15-én tartott tétényi országgyűlése, melyen a magyar főurak között a kun előkelők is megjelentek, elrendelte, hogy a kunok a Maros és Temes között állandóan letelepedjenek. Temes vármegye, különösen Temesvár környéke, tele volt kun szállásokkal. A magyar fajú települt elem többségét a XIII. század második felében minden valószínűség szerint a kunok képviselték Temes vármegyében. Az említett országgyűlés mindnyájukat országos nemesekké tette, kik fölött csak a nádor biráskodhatott.

Árpádkori okiratainkban mint temesvármegyei birtokosok szerepelnek még Beczi Mihály, Donch mester, Germen és fia, Egyed és veje Fülöp, Popdi Péter és fia János, Sebes comes, Vajai Benedek comes, Vajai Péter és fia János mester.

Látnivaló, hogy Temes vármegye területén az Árpád-királyok korszakában nem szünt meg sem a birtokos urak, sem a többi lakosságra nézve az az etnografiai egyveleg, mely a keleti és nyugati népek e forgalmas érintkező pontját a történelmi emlékezésnek legelső ideje óta mindenkor jellemezte s mely a következő századokban is, egészen a legújabb nemzeti kialakulásig, változatlanul fennmaradt.

Azonban térjünk most vissza az Árpád-kori kulturális fejlődés többi tényezőihez. Az iskolázás nagyon szűk körre szorítkozott az Árpádok korában. Általánosnak éppen nem mondható. A csanádi iskola volt az időszak kezdetétől fogva magasabb képesítést nyujtó iskola. A köznép oktatására szolgáltak érseki és püspöki székhelyeken az elemi iskolák. A monostorok, plebániák szintén foglalkoztak tanítással.

274Az egyházzal összefügg e kornak nemcsak szellemi emelkedése, de az ízlés fejlesztése is a művészetek meghonosításával. A templomok és monostorok építése, berendezése és díszítése egykorú okiratos és építészeti emlékekkel igazolható. Királyaink és a szerzetek vetekedtek abban, hogy alapításaikat lehető ízlésesen és gazdagon építsék. A XI-XII. századokban még a görög bazilika és a román építészeti stílus uralkodik. De a külfölddel való folytonos érintkezés, melyet a szerzetesek közvetítettek, 1220 táján már nálunk is meghonosítani kezdi a franczia eredetű csúcsíves ú. n. góth stílust, mely hazánkban a XIII. század második felében már mindenütt tért foglalt. Ebből az időből maradt ránk a hajdani Temes vármegye éjszaknyugati határa szomszédságában, a mai Becse és Beodra között egy igen szép műemlék, a benczések építette góth ízlésű aracsi templom, mely egész Délmagyarországon az egyetlen Árpád-kori építészeti műemlékünk.¹¹⁸

A külfölddel való érintkezés, az ország gazdasága terményekben és az úri osztály pompaszeretete erős lökést adtak a kereskedésnek, melyet még az útak bizonytalansága és az útonálló rablók sem akadályozhattak meg. A templombúcsúk és a belőlük fejlődött vásárok szintén előmozdították a kereskedést és ipart egyaránt. A bevitelnél különösen a szövetek, a posztó, skárlát, bársony, selyem s a gyapotkelmék álltak előtérben. A kivitelnél különösen a bőrárút vásárolták, az evet- és nyúlbőrt, az ökör-, ló-, kecske- és juhbőrt.

A földmívelés nem volt ilyen kedvező helyzetben. A várjavak elidegenítése meglazította a kapcsolatot, mely a népet a királyhoz és a földhöz kötötte. A köznép leszokott a munkáról és katonáskodni ment, hogy a nemesek osztályába emelkedhessék. Mikor megkapta a szabad költözködés jogát, vagyonkájával inkább a városokba húzódott. Tulajdon földje nem volt, sőt még háza és tanyája sem mindenütt. A föld urai garázdálkodtak a földmívessel s egyik birtokról a másikra küldözgették. A földet eladták vagy elcserélték minden hozzátartozójával, cselédekkel, a röghöz kötöttekkel együtt. A földet nagy általánosságban mérték ekealjak szerint. A távolságokat íjlövések vagy baltavetések szerint állapították meg. A XIII. század második felében a hold dívik már és nagysága pontosan meg van határozva. A hold 72 királyi mérték hosszú és 12 mértéknyi széles. Daczára a birtoktestek nagy terjedelmének, valami sok mívelés alá való föld nem igen volt, mert egyes vidékeket, kivált Temes vármegyében, rengeteg erdőségek, vadvizek, beláthatatlan tavak és mocsarak borítottak. Csak az Árpád-ház uralkodásának vége felé kezdődhetett a földmívelés terjedelmesebb és gyümölcsözőbb munkája, a földnek teljes birtokbavételével.

Az Árpád-nemzetség utolsó férfi-sarjának, III. Endrének halála után a királyválasztás kérdésében két párt állott egymással szemben. A nemzeti dinasztiához és a szabad királyválasztó joghoz ragaszkodó párt az Árpádokkal rokon II. Venczel cseh és lengyel királyt kívánta a megürült trón birtokába juttatni, ki maga helyett kiskorú fiát, Venczelt, Erzsébetnek, III. Endre árvájának jegyesét ajánlotta. II. Venczel már régebbi rokoni viszonyban állt az Árpád-házzal; II. Ottokárnak és Kunegundának, IV. Béla unokájának volt a fia. A másik párt a magyar uralkodóházzal szintén rokon nápolyi Anjouk pártja volt. Ez örökösödés révén egy évtized óta Károly Róbert számára igyekezett a magyar koronát elhódítani, vitássá téve III. Endre uralmát. Az ifjú Venczelt támogatták az ország megyés püspökei, Gimesi János kalocsai érsek vezetésével. Közöttük volt Antal, csanádi püspök is és velük tartottak az ország világi méltóságai, főurai és nemesei, kik Venczelért Gödingbe követséget küldtek. Ezalatt Károly Róbert, a maga híveivel, Esztergomba érkezett és Bikcsei Gergely érsek, a szent korona hiányában, egy ez alkalomra készült más koronával meg is koronázta. Németújvári Iván bán azonban hadaival rátört Esztergom várára és bevette azt. Károly Róbert kénytelen 275volt Péterváradra menekülni és a bélakúti cziszterczi monostorba vonta meg magát. Mialatt ezek történtek, a kalocsai érsek több főpappal, közöttük Antal csanádi püspökkel, diadalmenetben az országba kísérte Venczelt s a budai Boldogasszony-templomban királylyá választatván őt, Székesfejérváron tíz püspök jelenlétében 1301 aug. 27-én a szent koronával megkoronázta. VIII. Bonifácz pápa teljes hatalmával ellenezte Venczel magyar királyságát s tekintélye egész súlyával az olasz Károly Róbert mellé állott. Hasztalan volt II. Venczel cseh hadainak bejövetele és VIII. Bonifácznak a budai papok és polgárok részéről történt kiátkozása, Venczelt cserbenhagyták pártjának erős támaszai, maga Trencséni Csák Máté is, s végre kénytelen volt 1303-ban az országból távozni. Utána az Árpádokkal szintén rokon Ottó bajor herczeg lépett föl trónkövetelőnek, ki Erzsébetnek, IV. Béla leányának volt a fia. Antal csanádi püspök még akkor sem hajolt meg Károly Róbert előtt, hanem lelkesen karolta fel Ottó ügyét. 1305 decz. 6-án ő és Rádi Benedek veszprémi püspök koronázták meg a bajor herczeget magyar királylyá, ki azután Antalt maga mellé kanczellárrá nevezte ki.

Mellőzve a két ellenkirály egymással vívott küzdelmeit, csak annyit említünk, hogy Ottó elfogatása és kiűzése maga után vonta Antal püspök bukását is. Ottó megkoronázásáért a pápa Rómába idézte Antalt s valószinűleg székvesztésre ítélte. 1307 nyarán már a Károly Róbert híve, Benedek lett a csanádi püspök.

Károly Róbert 1308 nov. 17-én a Gentilis bibornok s pápai követtől egybehívott pesti országgyűlésen a jelenvolt főpapok és főurak egyhangú megegyezésével és örömrivalgása között királylyá kiáltatván, 1300 jún. 15-én előbb egy új megszentelt diadémmal, mikor pedig Szent-István koronája László erdélyi vajdától Szegeden visszakerült, 1310. aug. 20-án ezzel is immár törvényesen Székesfejérváron megkoronáztatott. Csatározásai az olygarchákkal, főképp az Amadé nádor két fia és Trencséni Csák Máté ellen vezetett hadjáratai 1312 jún. 15-én a rozgonyi győzelemmel végződvén, Károly végre egyedüli ura lett az országnak. Uralkodásából csak a Temes vármegyére vonatkozó részleteket emeljük ki.

I. Károly király tudomásunk szerint 1307-ben fordult meg először Temes vármegyében. Valószinűleg azért jött, hogy ellenfelét, Ottó bajor herczeget, ki a fejedelmi hatalmat bitorló Apor László vajda leányáért járogatott Erdélybe, közvetetlen közelből szemmel kísérhesse. Az év márczius 7-én adta ki a király Temesvárott első adományos levelét a kun Batur Bereczk fiainak, Jánosnak és Leukusnak, a szatmárvármegyei Ecsed birtokról, mely azelőtt Kopasz nádor pártosaié volt.¹¹⁹ Ottónak 1305 deczember 6-án királylyá kenetése s a nemsokára rá történt kiközösítése után a megdöbbent magyar főurak tanácstalanságukban azt határozták, hogy 1307 májusig békességben maradnak s majd csak akkor döntenek a fölött, hogy pártolják-e tovább is Ottót, avagy Károly pártjára álljanak. Ezt a fegyverszünetet használta fel Károly, hogy kedvelt kunjai közé, kikkel Kun-László révén atyafiságot tartott, a megerősített Temesvárra vonuljon vissza s a kunok fedezete alatt várja be sorsának további fejlődését. Magával hozta ifjú feleségét is, a szépséges, Máriát, Kázmér beutheni és tescheni herczeg leányát, bizonytalan helyzetében támaszát és hű bajtársát, kivel akkor már második éve házasságban élt vala. Mária a királyválasztási mozgalmak alatt, úgylátszik, Temesvárott maradt. 1310 körül, okt. 25-én Mykch kun főúr és királynéi országbiró volt mellette, ki Donch mesternek Baranca jószágról és egy lóról levelet írt Temesvárról.¹²⁰ Ez időtájt kezdé meg Károly Róbert a régi temesvári földvárnak korszerű bástyafalazattal körülkerítését és díszes királyi várkastélyának építését, a mely munkán mintegy 6-7 évig dolgoztak olasz építőmesterek. Mikor a rozgonyi mérkőzést követő néhány aránylag nyugalmas esztendő után János cseh király 1315 májusában nagy hadsereggel készült Magyarország felé, hogy Csák Máténak cseh- és morvaországi határdúlásait megbosszulja és Csák pártja ismét fegyverre szólítá harczos csapatait, Károly Róbert Mária királynéval együtt az évi május hó elején ismét lejött Temesvárra és új várpalotájában rendezett be magának állandó lakást. Nyolcz álló esztendeig, azaz 1315. évi tavasztól 1323. évi tavaszig tartózkodott Károly Róbert Temesvárott, mely királyi székhelyként gyors emelkedésnek indult s nemcsak a magyar nemzet, de a külső fejedelmek figyelmét is maga felé irányította. A királyi család itt tartózkodása idejéből hosszú sorozata 276kelt Temesvárról a kor történetét megvilágító államiratoknak és a temesvári királyi udvartartás fényét ismertető tudósításoknak. Egész nagyszerűségében tárják fel ez iratok a XIV. századbeli Temesvárt, hol a győzelmes és kora műveltségének minden kellékeivel felruházott fejedelem legszebb férfikorát tölté, hol külföldi koronás főket és követségeket látott vendégül és az ország egyházi s világi méltóságait, vitézi rendeit és birtokos nemességét trónja köré gyűjté.

A királyi pár Szegeden és Csanádon át jött le Temesvárra. Csanádon Benedek püspök, az Anjou-ház híve és Gentilis bibornok barátja üdvözölte. Temesvárra a kedvelt kunok lovasságától kísérve, a lakosság örvendezése között vonultak be. Velük jött Demeter tárnokmester és a kalocsai érsek-kanczellár helyettese, János alkanczellár, fejérvári prépost s küküllei főesperes, két-három királyi jegyzővel. Az udvari méltóságokkal érkezett az öreg Lampert országbiró, csanádi főispán, ki míg Károly király Temesváron lakott, csaknem állandóan az oldalánál maradt. A főlovászmester, Péter a királyné tárnoka, Péter sebesi főispán¹²¹ és két pap is az udvar kíséretében volt: Ladisanus ferenczrendi minorita barát, a király káplánja és gyóntatója s Lyncius Henrik, a király bizalmasa vagy tán rokona, (clericus familiaris regis).¹²² Mária királynét hat-nyolcz udvarhölgy vette körül, asszonyok és hajadonok, szokás szerint pompás öltözetben.¹²³ Hihetőleg Deméndi László titeli prépost, a király orvosa, akkori néven "fisicus" vagy "chyrurgus" is jelen volt.¹²⁴ A királyi udvar cselédi személyzete egész csapatot alkotott.¹²⁵ Voltak apródok, ajtónállók, kamarások és komornák, étekfogók, konyha- és pinczemesterek, szakácsok, vadászok, solymárok, íjászok, pajzshordók, tegeztartók, kocsisok és lovászok.¹²⁶ Magyar csak kevés volt közöttük; nagyrészt olaszok voltak, kiket Róbert szicziliai király küldött Károlynak és ő is fizette őket.¹²⁷

Alig foglalta el Károly temesvári új palotáját, már május 13-án Lippán volt; visszaadva ott hívének, Dósa mesternek "az aradmegyei Panád birtokot".¹²⁸ Az elsők között, kik 1315 jún. 27-én Temesvárott színe elé járultak, Dénes fiai, Tamás és István székely grófok voltak, kiket a néhai László erdélyi vajdától hatalmasul elfoglalt szolnokvármegyei Lapus földdel és annak aranybányáival adományozott meg.¹²⁹ Minden igyekezettel azon lévén, hogy az erdélyi urakat a maga részére hajlitsa, július végén ismét Lippára ment, a hol még aug. 1-én is találjuk.¹³⁰ Aug. 29-én Temesvárott adományoz a rozsnyóbányai polgároknak földbirtokot.¹³¹ 1316 jún. 7-én Treutul Miklós temesi főispán kérelmére annak zalamegyei Gelse birtokát a Szt. Adorjánról nevezett konventtől meghatárolni rendelte.¹³² Ugyanaz évi szept. 16-án bocsátotta ki Temesvárról azt a nevezetes oklevelet, melylyel a magyar kereskedelem emelése érdekében a külföldi kereskedőknek megengedi, hogy minden bántalom és károsodás nélkül szabadon járhassanak be az országba s csupán a határvámot és harminczadot fizessék.¹³³ Ezzel Temes vármegyét és Temesvár városát különösen az olaszhoni kereskedéssel hozta közelebbi kapcsolatba. Ezentúl gyakrabban fordultak meg velenczei kereskedők portékáikkal Délmagyarországon, kivált a temesvári vásárokon.¹³⁴ 1317 febr. 24-én a Gutkeled nemzetségből való nagyságos Lindvai Amadé fia, nemes Miklós mester járul Károly király és a királyné elé, kérve őket, hogy a somogyvármegyei Berény, Dénes és Sztupán nevű királynéi birtokokat neki adományozzák.¹³⁵ 279Febr. 25-én oltalomlevelet és öt évi adómentességet ád mindazoknak, kik Gál mester királyi jegyzőnek és fivérének, Jánosfia Györgynek Lykateluke, és Cente, valamint Hunduormark, Zenke és Sukteluk nevű (valószinűleg temesvármegyei) jószágain települni kívánnak.¹³⁶ Márczius 1-én Temesvárott kelt okiratával meghagyta a király a csanádi káptalannak, hogy a temesvármegyei Peel föld birtokába vezesse be Popdi Péter fiát Jánost s miután a káptalan jelenté, hogy ellentmondásra nem talált, a király május 19-én nevezett Jánosnak s örököseinek Peelt végleg adományozta.¹³⁷ Ugyanaz évi márczius 29-én a király hűségére visszatért Simon bán jelent meg a temesvári várlakban s okleveles biztosítást nyert arra nézve, hogy a király különös pártfogásába veszi a bán küküllővármegyei jószágait, névszerint Almást, Darlacot és Somogyont.¹³⁸

Ezentúl mind sűrűbben folynak Károly királynak a temesvári udvarházban kelt különféle okiratai. 1317 május 9-én a margitszigeti apáczák kérelmét teljesíti, utasítván a budai káptalant: vizsgálja meg a károkat, melyeket Leusták fia László az apáczák csepelszigeti birtokain, Tökölben és Ragálban elkövetett.¹³⁹ Május 22-én az Aba nemzetségbeli Lőrincz fiai járulnak a király elé s adományul kapják Agyna és Noak nevű birtokokat némely más kővári uradalmakkal.¹⁴⁰ Május 31-én Egyed fiainak, Ivánnak és Simonnak hű szolgálatait jutalmazza Károly király a Szabolcsban fekvő Zoch földdel és Spánthona nevű láppal.¹⁴¹ Decz. 16-án Lampert országbiró s csanádi főispán írja a temesvári királyi palotából a leleszi konventnek, hogy Jób fiait iktassa be az Abaújvármegyei Bodorfölde nevű birtokba.¹⁴² S minthogy a konvent ellentmondást nem jelentett be, 1318 jan. 22-én a király kiadta beiktató parancsát.¹⁴³ Az ádvent nagyobb részét is Temesvárott töltvén,¹⁴⁴ decz. 20-án a Garai István fiai közötti viszályt egyenlíti ki.¹⁴⁵

1318 január 22-én Jób fiait adományozza meg Bodolo földjével, utasítva a leleszi konventet, hogy őket beiktassa.¹⁴⁶ Bőjt első vasárnapján kiadja Temesvárról az 1318. évi országgyűlést egybehívó királyi levelét, mely mint enemű egyik legrégibb okiratunk nevezetes. Február 19-én a kun Bereczk fiát, János mestert örvendezteti meg a szatmárvármegyei Mérk birtokkal, melyre az Ireneus hűtlen utódai érdemetlenekké lettek, míg ellenben János mester "in omnibus regni nostri expeditionibus nostrae regiae majestati studuit complacere".¹⁴⁷ Ugyanaz nap adományozza a szabolcsvármegyei Szőllőst Kállai Egyed fiainak, Simonnak és Ivánnak.¹⁴⁸ Február 24-én szabad közlekedést engedélyez a bécsi kereskedőknek, édesgetvén őket, hogy minél nagyobb számmal s minél sűrűbben látogassák Magyarországot.¹⁴⁹ Márczius 9-én Világosvár és Kapuvár várnagyát, a Héder nemzetségből származó Dezsőt tünteti ki Károly király a győrvármegyei Buchság birtok adományozásával.¹⁵⁰ Márczius 21-én Pánki Jakab comes fiainak, Dobunak és Jánosnak adja Zemplén vármegyében a hűtlen Amadé nádor fiaitól Jánostól és Lászlótól elkobzott Gérest, Kis-Semjént, Karoltot és Ricsét.¹⁵¹ Márczius 23-án Apród István kérelmezte beiktatását Felboksa nevű birtokába, mire nézve Lampert országbiró az egri káptalant kereste meg.¹⁵² Május 31-én az elhúnyt Mária királyné volt tárnokmesterének, Péter sebesi főispánnak hű szolgálatait jutalmazza Károly király a hevesújvármegyei kőrév-monostori (máskép kerőmonostori) birtokkal, melytől Lothárd bán hűtlen fiait, kik orgyilkosságot forraltak ellene, megfosztotta.¹⁵³ Husvét nyolczadában Péternek, Mihály fiának engedi át Erdélyben 280Solymos földjét.¹⁵⁴ Pünkösd előtti szerdán Sár Domokos temesvármegyei alispán járul a király elé, kitől a magszakadás következtében uratlanná lett Fülöptelkét és Rigácstelkét, temesvármegyei birtokokat adományul kapja. A király "vicecomes noster Themesyensis"-nek nevezi őt. Az alispán beiktatása június 14-én ment végbe az aradi káptalan által. A káptalan jelentéséből nehány arad- és temesvármegyei helység birtokos nemeseivel ismerkedünk meg. Előfordulnak Baraba Mihály fia Buda, Vörös (rufus) Péter és Lukács "nobiles de Murun", Lörincz és Arnold "nobiles de Nádasd", Dedalus fia Pál, "de Achad", Miklós fia András ,,de Kokaach", György "judex de Zanad", Ivánka "castellanus de Pankata et de Dezne".¹⁵⁵

1319-ben is gyakoriak Temesvárott Károly király birtokadományozásai. Folytatta működését a korona hatalmának és a királyi pártnak erősítésére. Jutalmazza híveit, a megtérőket kegyelmébe fogadja, az ellenszegülőket javaik elkobzásával sujtja, az egyházat kedvezményekben részesíti, hogy az erről az oldalról is tapasztalt elhidegülésnek elejét vegye. 1319 jan. 3-án felmenti a margitszigeti apáczákat a vámfizetés alól.¹⁵⁶ Ezt a kiváltságot márcz. 1-én az új királyné, Beatrix, a maga részéről azzal tetézi, hogy nevezett apáczák kilencz falujában még a királyi jegyzőket is eltiltja a szerpénz szedésétől. Királyi jegyzőkül hárman említtetnek György, Vörös Miklós és Péter fia Tamás. Ekkor egyikük sem lehetett Temesvárott. A királyné parancslevele botrányos latinsággal van megírva. A Breviáriumból kicsipdesett idézetek elárulják, hogy Beatrixnak valamely idegenből származott házi káplánja írhatta.¹⁵⁷ Jan. 24-én a szepesi káptalanhoz ment levél, hogy Mikch sárosi főispánt iktassa be a Sáros várához tartozó Újfalu birtokába.¹⁵⁸ Márcz. 1-én a váradi káptalant utasítja a király, hogy a biharmegyei kőrösközi Vozfalván határjárást tartson.¹⁵⁹ Márcz. 25-én, fekete vasárnapon, a budai káptalannak parancsolja, hogy Kázmér fiait Andrást és Jánost, kik személyesen jelentek meg a király előtt Temesvárott, vezesse be a pestmegyei Tinnye nevű birtokba.¹⁶⁰ Ápr. 24-én a budai káptalan által vizsgálatot rendel Treutul Miklós ellen, ki Becsei Imrének Inakfia Peturfelde nevű birtokát hatalmasul elfoglalta.¹⁶¹ Május 13-án Mihály fia Simon, somlyai és krassói főispán, ki azonképpen személyesen hódolt Temesvárott a királynak, 23 felső-magyarországi faluból álló uradalmát kapta vissza, melyet Csák Máté tartott elfoglalva.¹⁶² Jún. 11-én meghagyja Károly a székesfejérvári káptalannak, hogy Leurente fia Tamás panaszára ennek birtokain a Gerencséri Pál és társai részéről elkövetett hatalmaskodást vizsgálja meg.¹⁶³ Jún. 21-én Elefánti Dezső sebesvári várnagynak adományozza a király a hűtlenné lett Istvánnak és fiainak, továbbá Chuntha László fiainak, valamint Ördög Andrásnak és Botos Miklósnak összes birtokait, kivéve a Zil-nemzetség javait.¹⁶⁴ Jún. 24-én jóváhagyja és megerősíti Károly, a Valkó megyéből Temesvárra érkezett Dombai Egyed Dombó nevű birtokának File fia Miklós részére történt átengedését.¹⁶⁵ Júl. 13-án felszólítja az aradi káptalant, hogy Csanád váradi prépost és testvérei aradmegyei birtokain határjárást tartson.¹⁶⁶ Júl. 27-én a hűtlen Varsányi István és fiai Varsán és Pilis nevezetű birtokait Farkas fiának Tamásnak, hasznosi várnagynak adományozza.¹⁶⁷ Szept. 27-én megerősíti Csanád váradi prépostot és testvéreit aradmegyei birtokaikban.¹⁶⁸ Decz. 27-én Ernei bán fia István hűtlen fiainak Hevesújvár vármegyében fekvő Takson birtokát Kompold fiának Péternek adományozza.¹⁶⁹

1320 febr. 7-én meghagyja Károly Róbert a váradi káptalannak, hogy Úz fiát Izsákot, Gothárd fiát Andrást, Hunt vejét Imrét, Besenyei Albertet és fivérét 281Lászlót, Károlyi Andrást, Rezuge Sándort s Pál bán három fiát, kik Batur Bereczk kun comes fia János ellen tanúskodnának, Temesvárra királyi színe elé megidézze.¹⁷⁰ Márcz. 8-án meghagyja a veszprémi káptalannak, hogy Treutul Miklós temesi főispánt és jókői várnagyot, ki a király udvarlására személyesen jelent meg, Gelse, Lak és Berzencze zalamegyei birtokokba bevezesse.¹⁷¹ Ápr. 6-án Tót Péter és testvérei, valamint Mihályfi János mint ellenfelek jelentek meg a király ítélőszéke előtt, megegyezve egymással a Szilva birtokra nézve, mely miatt másnap, husvét nyolczadának második napján (ápr. 7.), párviadalt kellett volna vívniok.¹⁷² Jún. 1-én Récsei Lőrinczet fogadta a király s új adomány czímén adta neki s mindkétnemű utódainak a dobokamegyei Keresztúrt.¹⁷³ Jún. 13-án Márk comes és fia János, úgyszintén Bulyeni Miklós, Dala fia, szerémmegyei nemesek, egykoron a Csák nemzetségből való Pósafi Ugrin mesternek, szerémi főispánnak hű vitézei érkeztek Temesvárra, alázatosan esedezvén ő felsége előtt (humili precun cum instantia), hogy nagyobb jogbátorság okáért erősítené meg őket Horostyán, Kelethdimitroch, Koachoch, Kethurdun, Zakultelnke és Magyarbuzyas nevű szerémmegyei adományos birtokaikban. Kérelmüknek helytadva, aug. 1-én s a következő évi febr. 26-án írta át és megerőstette nevezettek donáczionális levelét.¹⁷⁴ Okt. 1-én Futaki Dénes, bihari főispán járult a király elé, adományul nyerve a bácsmegyei Szőlős-Jakabfölde nevű uradalmat.¹⁷⁵ Decz. 13-án meghagyja Károly a nagyváradi konventnek (?), hogy Jákói András és Mihály fiait Kállai István részére megidézze.¹⁷⁶

1321 jan. 23-án jóváhagyja Hasság birtok elajándékozását Csorba Péter által Synka fiának Pethőnek.¹⁷⁷ Febr. 9-én a Trencsén vára ostrománál elvérzett Synka mester fia, Csorba Péter királyi apród (dilectus et familiaris aulae nostrae parvulus) adománylevelet nyer a Thosula nevű birtokra.¹⁷⁸ Márcz. 18-án idéző kir. parancsra megjelentek Temesvárott Kállai István s András fiai Lőrincz és Jákó. Azonban Lampert országbíró elhalasztotta peres ügyük tárgyalását.¹⁷⁹ Ugyanaz történt nov. 19-én Eliás fiainak Lochk és János elleni peres ügyében¹⁸⁰ és a Bárczay-család perében következő évi jan. 31-én.¹⁸¹

1322 hamvazószerda nyolczadán Dózsa nádor protonotáriusa jelent meg az országbíró előtt, kérve ura nevében, hogy Csabankafi János fia Sámuel a nádor ellen indított ellentmondási ügyében az egri káptalan által megidéztessék.¹⁸² Márcz. 21-én a király Péter fiának Jakabnak végrendeletét Urbán fia Gyárfás részére megerősíti.¹⁸³ Máj. 1-én a nyitrai káptalant utasítja a király, hogy miután levéltárában főurak és nemesek által letéteményezett sok oklevél elhamvadt, tegyen jelentést az iránt, vajjon a Dezső mester sebesvári várnagy jogai védelmét tartalmazó okiratok szintén elégtek-e.¹⁸⁴ Jún. 10-én Károly Róbert harmadik felesége, Erzsébet királyné, állít ki a temesvári palotában adománylevelet híve, Tisza mester ajtónálló (aulae ianitor) részére Ladány nevű fejérvármegyei birtokról, "consideratis fidelium serviciorum meritis magistri Tyssa, quae nobis in toto eo tempore, quo in regnum nostrum Hungariae intravimus, continue in aula nostra residendo exhibuit".¹⁸⁵ Jún. 24-én Ferench fiának, Tamás szepesi várnagynak vásárjogot (forum liberum) engedélyez Károly király, annak sárosmegyei szalóki birtokán.¹⁸⁶ Jún. 13-án ítéletet mond a János fia Sámuel, Dózsa nádor és Lampert országbíró között Gyöngyös és egyéb birtokok miatt fennforgott vitás ügyben.¹⁸⁷ Két nappal 282későbbről van keltezve Lampert országbíró ítélete, mely szerint Csabankafi János fiának Sámuelnak birtokait, Gyöngyöst, Benét és Zsadánt, kétharmad részben magának, egyharmad részben pedig Dózsa nádornak ítélte oda.¹⁸⁸ Aug. 28-án nemes Vejtechi Tivadar és fiai Miklós és János, ünnepélyes vallomást tesznek, hogy javaikat, u. m. Szent-Lászlót és Szent-Margitát (kőtemplomokkal) Csanád vármegyében, Dencset Krassóban, Újudvart, Győrt és Gyöngyödegyházát, valamint Regkörtvélyt, Medjest, Donátot, Csódot és Bansarzovát Temes vármegyében, a király jegyzőjére; Gál mesterre örök joggal átruházzák. Károly király dicsérettel halmozza el kedvelt udvari emberét, az ajándékozást pedig kiváltságlevéllel jóváhagyja.¹⁸⁹ Nov. 8-án meghagyja az egri káptalannak, hogy Benedekfi János fiai, Kun Miklós és László érdekében tiltsa el Bebek Domokost és testvéreit Berzéthe és Krasznahorka birtokok elidegenítésétől.¹⁹⁰ Decz. 13-án az országot rabló és a nemzeten zsarnokoskodó német keresztes lovagrendnek két képviselője jelent meg a temesvári királyi udvarban: Gerárd bélai várnagy s magyarországi alperjel és Fülöp lovag. Dolguk akadt Gerebeni Hectorral és Punyk comessel, kiknek a birtokait fosztogatták.¹⁹¹ A király az egymásnak okozott kártételekre nézve kibékítette a haragvó feleket.¹⁹²

1323 jan. 13-án Corrand fia Miklós járult Temesvárott Károly király elé, átruházva örökjogon Gyznoyo helységben levő házát sógorára, Mihály fia Péterre.¹⁹³ Febr. 26-án meghagyja a király a pécsi káptalannak, hogy Pál fiát Györgyöt, temesvári alvárnagyot, iktassa be a baranyamegyei Harkány birtokba.¹⁹⁴ A végrehajtott beiktatást márcz. 17-én erősítette meg a király ugyancsak Temesvárott. Márcz. 6-án Somoskő várát Tamás erdélyi vajdának adományozza.¹⁹⁵ Jún. 15-én fölmenti minden zaklatástól és oltalmába veszi Kakas Jánost, Mihály fiát, mert atyja Rozgonynál vére ontásával tanúsította királyhűségét és a multban elkövetett minden vétségeért megbűnhődött.¹⁹⁶ Ez volt nyilván az utolsó királyi okirat, melyet Károly Róbert az udvarnak Visegrádra távozása előtt Temesvárról közreadott.

Az ország s különösen a Délvidék és Temes vármegye birtokviszonyait érintő ezeket a felsorolt eseteket Károly királynak Temes vármegye központján kifejtett tevékenysége megvilágítására hoztam fel. Feladatom körén kívül esik más egyéb temesvári keletű, de idegen vonatkozású királyi okiratoknak ismertetése, valamint hogy mellőztem a kir. kanczelláriának ama kiadványait is, melyek nem magyarországi vonatkozásúak.¹⁹⁷ Ama nyolcz év alatt, a míg Károly Róbert Temesvárott udvart tartott, bőséges alkalma volt Temes vármegyét megismernie és a megye közállapotait a fejlődés útján előbbrevinnie. Temesváron kívül Erdély kulcsát, Lippát kedvelte, a hol szintén várat építtetett. Lippán találjuk 1307 márcz. 31-én, 1314 aug. 1-én, 1315 aug. 1-én, 1317 febr. 22-én. Ottani tartózkodásáról oklevelek tanúskodnak. Bízvást dicsekedhetünk tehát azzal, hogy Károly király Temes vármegyében szervezte Magyarország új arisztokrácziáját, vagyis a szent korona jobb ágait, kik támaszaivá lettek a trónnak.

Károly Róbert temesmegyei tartózkodásának idejére esnek első intézkedései a honvédelem újjáalakítasára. Ezeket a nemesi osztály felújításával kapcsolatosan tette meg. A XIII. század végén megszűnvén a várszerkezet, azzal együtt szétzüllött a várkatonaság régi intézménye is. Károly végre már csak a vitéz kunokra támaszkodhatott. A pártviszályokba merült oligarchia mellett vajmi keveset bízhatott a nemesi fölkelésben, mely épp az oligarchák akaratától függött. A várkatonaságot pedig sehogysem bírta, vagy tán nem is akarta Károly visszaállítani. Ennélfogva 283a honvédelem biztosítására a feudális országok, különösen Francziaország és Nápoly mintájára, új alapokat fektetett le. Rábirta a királyi bőkezűségéből birtokokkal elhalmozott főurakat, hogy saját költségükön és a saját zászlajuk alatt kisebb-nagyobb számú katonaságot állítsanak. E csapatok vezetői zászlósuraknak, maguk a csapatok pedig az olasz "banderia" (zászlóalj) szótól banderiumoknak neveztettek.¹⁹⁸ A Károly Róbert korabeli Temes vármegye tehát arról is nevezetes, hogy innen indultak vitézi pályájukra az első magyar bandériumok.

Károly bátor s erélyes katona volt. 1316-ban a zendülő horvátok, 1317-ben Kopasz nádor ellen személyesen vezette seregét. 1318-ban Debreczeni Dózsát küldi Erdélybe László vajda fiai ellen s Termesvárott fogadta a levert lázadás zsákmányát: foglyokat, fegyvereket, zászlókat. 1310-ben elkísérte a Gutkeledi Miklósra bízott csapatokat Milutin szerb király ellen a Macsói Bánságba, résztvett Macsó, Nándorfejérvár, Galambócz és más várak vívásánál s teljes diadalt szerzett a magyar fegyvereknek. 1320-ban újra a horvátok ellen készíté fel hadait. 1321-ben szép Frigyessel szövetkezve bajor Lajos ellen, Köcski Sándor vezetésével 6200 lovast, közöttük 4000 délvidéki kun íjászt küldött az Inn folyóra s csak a magyar csapatok rossz elhelyezésén múlott, hogy Ampfingnél Frigyes csatavesztessé lett. 1322-ben volt a második hadjárat Mladen ellen. Károly ismét nyeregbe ülteté magyar és kun vitézeit s aug. 3-án Temesvárról értesíté Velenczét, hogy hatalmas sereggel személyesen indul a dalmát tengervidékre.

Károly király temesvári tartózkodásának idejére esik továbbá Temes vármegye újjászervezése. A tatárjárás óta, mint fennebb említettük, nem volt Temesben főispán. Nemcsak a magyar nemesség, de a kunság is idegenkedett a főispáni hatóságtól. Ismeretes, mennyi küzdelembe került Árpádházi királyainknak a főispáni intézmény fenntartása. Csak IV. Bélának sikerült legyőzni a nehézségeket. Azonban, míg az ország többi megyéiben az elpusztult várszerkezet helyébe a XIII. századi második felében új rend lépett s a főispánok oldalán a királyi birák, a főispáni udvarbirák és az ezekből lett alispánok békés napokban rendesen működhettek s a nemesség választotta szolgabirákkal, meg esküdtekkel a vármegyei intézmény kialakultnak volt tekinthető, addig a kun székekben az országos rendtől eltérő kiváltságos vagy tűrt helyzet állott fenn, autonom nemzeti alapon. Az államkormányzatnak ezt a széttagoltságát Délmagyarországon is meg kellett szüntetni. Károly értett hozzá, hogy ez a mélyreható változás símán menjen végbe. Rövidesen Temesvárra költözése után visszaállította és újjászervezte Temesben a rég szünetelő vármegyét. Főispánná a gazdag és hatalmas Treutul Miklós kun főurat, lekötelezett hívét nevezte ki. Ezzel az ügyes fogással azt érte el, hogy a megyében települt népes kun szállások gyanakvás nélkül fogadták el a vármegyei új rendet. 1316-ban már Trentul Miklós vezette Temes vármegye kormányát. Alispán Sár Domonkos volt, kit Károly a fennidézett okiratban "királyi alispánnak" nevez.

Ez az elnevezés alighanem tévedésből csúszott az okiratba, mert ekkor meg volt már a vármegye önkormányzati és bíráskodási joga. Alkotmányunk első századaiban sem nevezte ki a király az alispánokat, hanem az illető vármegyének a főispánja. Az alispánok annyira, függtek a főispántól, hogy "uruk"-nak nevezték őt s hűséggel és engedelmességgel voltak iránta lekötelezve. Csak az 1504: II. t.-cz. lépett életbe azt a változást, hogy a főispánok e joggyakorlatát a megyebeli nemesség beleegyezéséhez és akaratához kötötte.¹⁹⁹ A mi a vármegye többi tisztviselőit illeti, már az 1291. évi törvény megengedte, hogy a vármegye a maga kebeléből válassza tisztviselőit. Az 1298. évi törvény pedig felhatalmazta a szolgabirákat és esküdteket, hogy a főispán és alispán oldalán a nemesség mindennemű ügyeiben bíráskodhassanak, ha a nádor nem tart köztörvényszéket, ú. n. "generale judicium"-ot. Ettől fogva jött divatba a főispáni és alispáni törvényszék. Birtokbavezetéseknél a beiktató káptalanon kívül a vármegye szintén képviseltette magát tisztviselőivel, kik gyakran mint királyi emberek szerepeltek. A helyhatósági jognak Temes vármegye részéről gyakorlását 1371-ben már királyi oklevél is tanusítja, melyben Nagy Lajos bizonyos marhák erőszakos elhajtása miatt Berekszói Domokos ellen Temes vármegyének nyomozástételt parancsol.²⁰⁰

284A vármegye felállításával jelentékenyen szaporodhatott Temes népessége. Erre nézve nem rendelkezünk ugyan okiratos bizonyítékokkal, de az a tény, hogy a megye területén kun szék állott fönn, maga után vonta a telepítés szükségességét, hogy a megszokott hagyományokhoz ragaszkodó kúnságot más megyékből származó elemekkel ellensúlyozzák. Temes vármegyében leginkább azok az urak telepítettek, a kiket Károly a zendülő pártvezérektől lefoglalt felsőmagyarországi, dunántúli és horvátországi javaikért délmagyarországi birtokok adományozásával kárpótolt. Leginkább ezek szállították Temes vármegyébe a hozzájuk hűségben maradt régi jobbágyaikat. Mások ismét azért hagyták el lakásaikat, hogy a királyi udvar közelében nagyobb biztosságban lehessenek. Maga Károly király is és tárnokmestere, Lipóczi Demeter nagy előszeretettel foglalkoztak a telepítéssel. A túlnépes veszélyeztetett vidékek munkaerejét Délmagyarország elnéptelenült megyéibe költöztették át. A gyakori háborúk alkalmat adtak egyes községeknek és kerületeknek hadi foglyokkal való benépesítésére. A birtokosok szintén telepítettek rabszolgákat pénzen vagy cserébe. Annak azonban semmi alapja sincs, hogy Károly Róbert németeket is telepített volna Temes vármegyébe, a mint azt Czoernig, Schwicker, Bőhm és követőik állítják. Nincs erre nézve semmi elfogadható hiteles bizonyítékunk; nem is tételezhető fel, hogy Károly Róbert érdekhajhászó és megbízhatatlan német kolonistákat hozott volna az országba, kivált a délvidéki kunok és szlávok közé, miután egyaránt gyűlölte őket a magyar, kun és szláv lakosság. Bizonyára Károly király sem felejté el a sérelmeket, melyekkel őt az Ottóhoz szegődött felvidéki és budai németek meg a kőszegiek (Güssing) németjei keserítették. A míg Károly a délvidéki magyarok és kunok között lakott, még a felvidéki németség sem tudott tőle valamely kedvezményt kieszközölni. Bártfa, Nagy-Maros, Bars, Selmecz, Körmöcz, a szepesi szászok stb. szabadalmai mind Károly királynak Délmagyarországból távozása utáni időből származnak.

A királyi család és az udvari háztartás, a király személye mellett levő állami hivatalokkal együtt, 1323 jún. második felében költözött el Temesvárról, előbb Budára, onnan pedig Visegrádra, a hol Károly a helyreállított régi várral kapcsolatosan díszes új palotát építtetett. Júl. 13-án már Budán volt a király. De ezentúl is gyakrabban járt le Délmagyarországra s állandóan fenntartotta személyes összeköttetéseit Temesvárral és a környékbeli birtokos nemességgel. 1325 jún. 16-án Lippán találjuk, hol a minoritáknak az Anjou-házi Szt. Lajos tiszteletére pompás templomot építtetett. 1330-ban, felbujtva Tamás erdélyi vajdától és Szécsi Dénestől, háborút izent hűbéresének, Bazarába Mihály havaselvi vajdának. Aug. vége felé lejött Temesvárra, hogy seregét egybegyűjtse és harczba vigye. Szeptemberben bevette Szörény várát s onnan még ugyanabban a hónapban Havasalföldre vonult, hol az oláhok a hegyek közé csalták seregét, nov. 9-12-ig tönkreverték. Ő maga csak úgy menekülhetett meg a haláltól, hogy czímeres fegyverzetét megcserélte a Szécsi Dezsőével, Dénes bán fiáéval, kit azután az oláhok, azt hívén, hogy ő a király, kegyetlenül agyonvertek. Leverten érkezett magyar földre seregének romjaival Károly király s folytatta útját Temesvárra, honnan sietve tért vissza Visegrádra, hol a hadak hivatalos leülését 1331 jan. 1-ére határozta el.

Nagy érdeme van Károly Róbertnek a csanádi egyházmegye fölvirágoztatásában, különösen a kunoknak a római egyház kötelékében megtartásán. Ő maga igen buzgó katholikus volt és Zách Feliczián esetét kivéve a királyi udvar vallásossága nem eshetik jogos kifogás alá. Benedek és Piacenzai Jakab püspökök (1307-1332, 1333-1343), kiket Károly király Antal püspök távozása után a csanádi káptalannal megválasztatott s a pápa jóváhagyásával Szt. Gellért székébe ültetett, a szentszék és az udvar kedves emberei valának. Az egyház érdekeit szívükön viselő főpásztorok olasz származásuk mellett is jeles magyar államférfiak voltak. 1307-ben Benedeket bízta meg a pápa a kalocsai érseknek küldött pallium átadásával. Ugyanő végezte 1309-ben a helyettesíett királyi korona konszekrálását és résztvett 1308-ban az egyház jogai védelmére Gentilis bibornoktól egybehívott budai nemzeti zsinaton, majd 1318-ban a kalocsai zsinaton is. Jakab püspök pedig, ki előbb bizalmas házi orvosa volt a királynak, mikor bácsi, majd kalocsai hájszentlőrinczi kanonokból, azután pozsonyi prépostból csanádi püspökké lett, mint Károly kanczellárja, ismételten járt a király küldöttségében Nápolyban és Rómában. Érdemei elismeréseül veszprémi püspökké és bibornokká nevezték ki. Benedek és Jakab püspököknek köszönhető a csanádi székekáptalan javadalmának rendezése és a király nagylelkűségéből feljavítása. Ez idő táján szünt meg ugyanis hazánkban a 285káptalanok "vita canonica"-ja és a kanonoki állások külön javadalmakkal ellátott méltóságokká lettek.²⁰¹ A papság iránt adakozó volt Károly, miképpen számos oklevele tanusítja. Azonban adományainak kamatait bőven megvette azután. A főpapoktól minden új évben rendkívüli ajándékokat szedett; a megürült püspökségek jövedelmeit, sőt a meghalt főpapok hagyományát is lefoglalta. De ezek az eszközök kellettek a kincstár szükségleteinek fedezésére s a királyi udvartartás fényének emelésére. Kétségkívül sok panasz hangzott fel eleinte e miatt, de utóbb ezzel is megbarátkoztatta Károly a nemzetet. Sőt arra is rávette, nyugodjanak bele a kath. hívek, hogy XXII. János pápa a szentföld czéljaira és a hit ellenségei ellen megindítandó hadjáratok költségeire tizedet szedhessen a plebániák után. Annak harmadrészét a király megtartotta országa védelmére és az egyház megsegítésére. Tizedszedőkül Berengari Jakabot és de Bonofato Rajmundot küldötte a pápa az országba. A csanádi egyházmegyében 1333-tól 1335-ig Berengari Jakab teljesíté a tizedszedést. Tizedlajstromaiból, melyek a sors kedvezéséből Rómában maradtak, sok világosság derül az akkori Temes vármegye helyrajzára, és a csanádi egyházmegye felvirult állapotára. Megtudjuk belőlük, hogy az egyházmegye területén Károly Róbert uralkodása alatt már 228 szervezett róm. kath. plebánia állott fönn, melyekből a legnépesebb temesi főesperességre a következő 109 plebánia esik:

Az iskolaügyet illetőleg csak az 1309. évi budai zsinat végzéséről van tudomásunk, mely elrendelte, hogy az érseki székhelyeken a kánonjogban jártas tanító, a püspöki székhelyeken a grammatikában és logikában képzett tanító alkalmaztassék, kinek ellátásáról a püspök és a káptalan köteles gondoskodni.

Károly Róbert uralkodásának további folyamata ismeretes. Miután Endre fia számára a nápolyi trónt, Lengyelországot pedig Lajos fiának megszerezte, s hazánkban új adórendszert léptetvén életbe, az államkincstár pénzügyeit szabályozta; 1342 júl. 16-án 54 éves korában Visegrádon meghalt, Székesfejérváron temették el.

Szent-István óta egy király sem tett annyit a délkeleti végek, jelesül Temes vármegye politikai, törvénykezési, közigazgatási, egyházi és közművelődési, kereskedelmi, ipari, gazdasági és társadalmi érdekeinek előmozdítására, mint Károly Róbert, kit Temes vármegye és Temesvár városa méltán nevezhet a maga királyának. Nemcsak a nemesség vagyonosodását s tekintélyét emelte, de megadta a lehetőséget a jobbágynak és szolgának is, hogy sorsán javítson. Benépesítette a vármegyét szorgalmas munkaerővel s alapját vetette meg a városi élet fejlődésének. Udvartartásával, művészetpártolásával, építkezéseivel olasz és franczia modort, finomult ízlést honosított meg a magyar közéletben, anélkül, hogy a nemzeti szellem szabad nyilvánulását megakasztotta volna.

Halála után elsőszülött fia, a még alig 17 éves Lajos lépett a trónra. Hatod napra Károly király temetése után, 1342 júl. 21-én, Csanád esztergomi érsek királylyá kente. Az ifjú fejedelem atyja sírjától Váradra ment, hogy Szt.-Lászlót például tűzze maga elé s pályafutásához Isten segítségét kérje. Már ekkor el lévén jegyezve Károly morva őrgróf, a későbbi IV. Károly császár leányával Máriával, menyasszonyát 1345-ben feleségül vette. Ennek halála, után második házasságra lépett Erzsébettel, Kotromanovics István boszniai bán leányával.

Negyven évre terjedő uralkodásának fényéből alig vetődik néhány sugár Temes vármegyére, hol mindössze néhányszor s akkor is csak átmenőleg fordult meg. 1349 szept. 19-én Temesvár közelében volt, meghallgatván Miklós nádornak az iránti panaszát, hogy Lampert, volt országbiró, elfoglalta Kalanda nevű temesvármegyei jószágát.²⁰² 1358 okt. 14-én, mikor a pápa ismételt ösztönzésére a boszniai patarénusok elleni hadjáratra készült és a délvidéki sereg szervezésével volt elfoglalva, temesvári királyi várlakban irt alá egy oklevelet, melyben meghagyja a csütörtökhelyi vendégnépeknek és jobbágyoknak s azok elüljáróinak, hogy engedelmességgel viseltessenek a Himfiak iránt, kiknek Csütörtökhelyet adományozta,²⁰³ 1365 ápr. havában seregével Budáról elindulva, Lippán, Lugoson és Karánsebesen át az alsó Dunára vonult s Orsovánál a folyamon átkelve, Viddint rohammal bevette s az erősség parancsnokát, Bazarába Sándor oláh vajda vejét és Tvartkó bosnyák bán apósát elfogta s az egész viddini területet hatalmába kerítette. Minthogy Sisman bolgár király I. Murad szultán segítségével ismét vissza akarta venni e tartományt, Lajos a következő 1366. év nyarán ismét 20.000 főnyi válogatott sereggel ment át a Dunán s a részint bolgárokból, részint török segédcsapatokból álló 80.000-nyi ellenséges hadon tökéletes győzelmet aratott. E hadi útjában fordult meg 1366 júl. 9-én Csanádon s onnan délnek vonulva, júl. 20-24-én Lippán²⁰⁴ nov. 9-én pedig Mező-Somlyón²⁰⁵ adott ki okleveleket. Mező-Somlyón megkegyelmezett a hatalmaskodásért főbenjáró büntetésre ítélt Panyla Lászlónak.²⁰⁶ Már hajlott korában 1375-ben jelent meg ismét és utóljára Temesvárott, átírván itt Görbedi Péter kérésére egyik régibb 1357. évi óklevelét. Ekkor Lajk oláh vajda ellen készült, ki Lajos király óhajtását, hogy a schismától eltérjen, vonakodott teljesíteni.

Lajos országának legtöbb gondját Endre testvérének szomorú sorsa miatt a nápolyi hadjáratok, a velenczésekkel, lithvánokkal és tatárokkal, a Moldva meghódoltatásáért és a dalmát városokért, úgyszintén az Uros szerb fejedelem ellen 289indított háborúk, a Bosznia, Bulgária és Oláhország meghódoltatásáért folytatott küzdelmek és a lengyel királyság ügyei foglalták le. Erélyes kormányzatának intézkedéseiből minket különösebben az a rendelet érdekel, melylyel mindjárt trónraléptekor a megyegyűlések megtartását parancsolta, hogy számbavegyék a rablókat, tolvajokat s hatalmaskodókat és azok lajstromát három hónap alatt terjesszék fel egyenesen hozzá. Leginkább a törvénykezés és kereskedelem vonta magára belügyi gondoskodását. Az atyja által eltörlött istenítéletek helyébe állított rendes törvénykezési formákat tökéletesítette. A kereskedést magas fokra emelte. A külföldi országokkal kereskedelmi szerződésekre lépett. A bécsi, prágai, nürnbergi és boroszlói kereskedőknek szabad közlekedést engedett hazánkba, a honi kereskedőknek pedig kieszközölte, hogy a külföldön ők is hasonló bánásmódban részesüljenek. Nagy és jövedelmező volt különösen a marhának és a földmívelés terményeinek külföldre szállítása. Gyors lendületnek indult kivált a keleti kereskedés, melynek úgy mint Brassóban, Szebenben és Beszterczén, valószínűleg az aldunai és marosi részekben és Délmagyarország középponti városában, Temesvárott is voltak rakodóhelyei. A földmívelésre némileg nyomasztólag hatott ugyan a parasztokra kivetett kilenczed adó, az urak hatósága jobbágyaik felett és az ősiség; de egészben véve mégis emelkedett a mezei gazdálkodás.

Nagy Lajos vallásos buzgalmával lovagiasság párosult. A pogányság maradványait, melyek itt-ott a kunoknál még feltalálhatók voltak, teljesen kiírtotta. Vallásosságát a főurak is igyekeztek utánozni. A királyi trónt fény és pompa övedzte. A társas élet símábbá és műveltebbé lett, főleg attól az időtől, mikor Lajos Visegrádról az Ujbuda hegyén emelt nagyszerű palotába helyezte át udvartartását. Minthogy a külföldi egyetemek látogatása sok nehézséggel járt, Lajos az olasz egyetemek alakjára Pécsett az első magyar egyetemet állította fel.

Temes vármegyére vonatkozó számos okiratából megismerjük Temes vármegye birtokos nemességét s a vármegye községeit, melyek között, összehasonlítva a Károly Róbert idejében készült tizedlajstrommal, sok új községet találunk. Nagy Lajos okirataiban 1342-től 1380-ig e következő temesvármegyei birtokosok fordulnak elő:

Ugyanakkor Temes vármegye területén ezeket a községeket említik:

Lajos király meghalt Nagyszombatban 1382 szept. 10-én 57 éves korában. Székesfejérvárott az általa temetkezésül épített Szt.-Katalin kápolnában temették el.

A temetés utáni napon 1382 szept. 17-én, 16 éves leányát, Máriát koronázták meg a rendek. De az igazi uralkodó nem ő volt, hanem anyja Erzsébet királyné Nagy-Lajos özvegye, ki akkor mintegy 50 éves lehetett. Egyedüli tanácsosa Garay Miklós nádor volt, kinek bosszúvágya és kevélysége nemsokára végnélküli zavarokat okozott az országban. A lázongó Horváthy-párt 1384-ben 290Nápolyba követeket küldött s Kis-Károlyt, Siczilia királyát hívta meg a magyar trónra,. Némely történetírók szerint Erzsébet anyakirályné 1385-ben egyideig a temesvári királyi várpalotában tartózkodott.²⁰⁸ Kis-Károly Forgách Balázs kardjától esett el. Máriát pedig a horvátok fogva vitték Dalmáczia Novigrád várába, honnét hitvesének, Zsigmond cseh királynak sikerült őt kiszabadítania, miután anyját, Erzsébetet, a Horváthy-párt pribékjei 1387 januárban a börtönben megfojtották.

Benedek veszprémi püspök Luxemburgi Zsigmondot, IV. Károly római császár és cseh király fiát, 1387 márcz. 31-én megkoronázván, az Horváthy Jánost legyőzte s azután feleségével Máriával 1395-ig egyenlő hatalommal országlott. A lázadók azonban ezalatt nem szüntek meg háborogni, sőt 1390-ben Ulászló lengyel király, Mária nővérének Hedvignek férje, Halicsot, 1391-ben pedig Bajazid török szultán Bolgárországot foglalta el. Zsigmondnak tehát ezek ellen kellett hadakoznia, míg végre a halicsi és havasalföldi vajdákat engedelmességre szorította, a kalandozó törököt visszaűzte s 1392-ben a lázadó horvát vezérektől, Palisnaitól és Tvartkótól, megszabadult azoknak halálával. Zsigmond gyakran önkényes, zsarnoki tettekre ragadtatta magát, a magyar urakat mellőzte s idegeneket tüntetett ki, kivált a cseh Sternberget, a lengyel Stibort és a német Czilleyt. Nagy visszatetszést szült az a cselekedete, hogy magtalan halála esetére az országot 1393-ban a magyarok tudta és beleegyezése nélkül bátyjának, Venczelnek ígérte oda örökségképen. 1395-ben, mikor Zsigmond a törökök ellen volt elfoglalva, Mária királyné máj. 17-én, 29 éves korában Nagyváradon meghalt. Az elégedetlenek, a kik szerint Zsigmond csak mint Máriának férje nyerte el a magyar koronát, Hedviget és férjét, Ulászlót, a dunántúli megyék s Horvátország pedig Kis-Károly fiát, Lászlót, hívták meg a trónra. A lengyel király meg is jelent a határszéleken, de Kanizsay János esztergomi érsek rávette, hogy igényeiről lemondjon. Nápolyi László nem fogadta el a meghívást. Így jutott Zsigmond 1395-ben egyedül-uralomra.

Temes vármegye nemessége is az ellenzék pártján állott. Sok zendülő gyülekezett itt a pártosok zászlai alá. 1387-ben e vidéken táboroztak Dán fiai, László és Mihály s Janki László, kiket Gara Miklós, Deésy Péter, Kristóf és Mihály segítségével leküzdött. Losonczy István, temesi főispán, a három vitéz testvért érdemeik elismeréséül egy faluval ajándékozta meg.²⁰⁹

Szükség is volt erre nemcsak az úri hatalom okáért, de még inkább azért, mert a fenekestül felfordult viszonyok között maga a nemesség sem fért meg egymás mellett. Marták egymást a különösen a birtokaikon hatalmaskodtak. Zsigmond királynak 1387-ben kiadott temesvármegyei oklevelei csaknem mind ilyen hatalmaskodásokról tanuskodnak. 1389-ben látogatta meg Zsigmond első ízben Temesvárt, midőn boszniai elégületlen táborát az országba visszavezette. Itt ruházta fel Zerednai Jakabot pallosjoggal.²¹⁰

Mikor Zsigmond a királyné halálának hírére hadjáratából visszatért és Mircse oláh vajda kelepczéjéből kiszabadult, az országot forrongásban találta. Az ellenzéknek Kont István vezérlete alatt izgató 32 pártosa lefejeztetését és egyéb alkotmánysértéseit nem tudták neki megbocsátani. Zsigmond mitsem törődvén e zavarokkal, 1396-ban folytatta a félbenszakadt török háborút. Német- és Francziaországból küldött segédcsapatokkal szaporítva seregét, mintegy 90.000-nyi haddal Váradról Lippán és Lugoson át aug. 13-án Orsovára érkezett. A nagy sereg Szörénytornya és Bodon között átkelve a Dunán, Szerbországon át szept. 12-én Nikápoly alá szállott. A Dunán 70 gályából álló fölszerelt hajóraj, magyar naszádok Jean de Vienne parancsnoksága alatt kísérték a sereget. Bajazid 140.000 főnyi sereggel jött elébe. Szept. 28-án a heves ütközet Zsigmond vereségével végződött, ki kevés számú hívével kerülőúton, Konstantinápolyon s Rhóduson át hajón jutott el Dalmácziába. A török sereg ez alkalommal nyomult először Délmagyarországba, egészen Temesvárig. Fölégette Ujpécset s minden nyílt helyet kifosztott, azután nagyszámú lakost hurczolt el magával rabszolgaságba. Marczali Miklós temesi főispán és testvére Dénes Füzes-Oroszinál, szept. végén, a második beütéskor Tót-Csáknál megverték a rablócsapatot, de Losonczy István, ki akkor a havaselvi határ védelmével volt megbízva, segítség hiányában odaveszett. Vele együtt elveszett a magyarokra nézve Oláhország és az alsó Duna egész vidéke.

291A folytonos veszély, mely a hódító török hadjáratok részéről első sorban is a Délvidéket fenyegette, sürgős intézkedéseket tett szükségessé. Zsigmond e czélból 1397 szept. 5-iki kelettel Temesvárra országgyűlésre hívta össze a főrendeket, a vármegyei nemességet és - a mi egészen új országgyűléseink történetében - a városokat is. Az országgyűlés megnyitását szept. 24-ére, Szt.-Gellért napjára tűzte ki a király, de a rendek késedelmeskedése miatt nem lehetett ezt a határidőt betartani. Maga Zsigmond király is csak okt. 22-én érkezett Temesvárra s csak okt. 25-én nyitotta meg az országgyűlést, mely egy hónapig tartott. Az országos rendek várakozáson felül nagy számmal jelentek meg, mert hosszú idő óta először volt alkalmuk törvényhozási jogaik gyakorlására. Minden másegyebet megelőzőleg az Arany-Bullát erősítették meg, abban az alakban, a mint azt Nagy-Lajos 1351-ben s Mária 1384-ben megerősítették. Az Arany-Bulla egyik pontjába, mely a nemesség hadviselési kötelességét állapítja meg és így szól: "Ha az ország határain túl megyünk seregünkkel, mindnyájan, a kik ispánságot bírnak, a mi költségünkön tartoznak velünk jönni; ha pedig az ellenség serege jön az országba, az egész nemesség egyetemlegesen tartozik elmenni", a rendek foglalták bele a következőket: "Ha a jelenlegi háborús idő alatt az ország határait ellenséges támadás fenyegeti s a határt az ott hivataloskodó zászlósúr nem tudja megvédeni, minden zászlós úr és birtokos nemes, a közös kurián lakók közül egy-egy, a többiek fejenként, személyesen tartoznak fegyvert fogni s a királylyal vagy ennek akadályoztatása esetén a nádorral a fenyegetett részekre vonulni; a jobbágyos nemesek kötelesek azonkívül minden 20 jobbágy után egy íjjal felfegyverkezett katonát kiállítani". Egy másik pont szerint az összes egyházi javak jövedelmének fele hadi czélokra szolgál s a királynak nem, mint eddig, terményekben, hanem készpénzül fizetendő le. A temesvári országgyűlésnek e végzése az általános védelmi kötelezettség elvét állapítja meg. Határozta az országgyűlés még azt is, hogy a ki a király felhívására a hadból elmarad, ha jobbágyai vannak, ezeket küldi maga helyett, vagy fizet minden jobbágya után egy arany forintot; a jobbágy nélküli nemes, ha betegséggel nem igazolja elmaradását, három márka dénárt fizet bírságul. Kötelezte továbbá az országgyűlés a királyt, hogy az Arany-Bulla és Nagy-Lajos 1351. évi dekrétumának értelmében évenként hívja össze az országgyűlést; szabályozta a biráskodást és kimondta, hogy a király nem veheti pártfogásába a biróságoktól elmarasztalt főurakat. A király környezetében levő külföldiek tartoznak karácsonyig az országot elhagyni; a jövőben pedig nem szabad a királynak egyházi és világi méltóságokra idegeneket kinevezni. Végül elrendelte az országgyűlés, hogy az elzálogosított királyi várak és birtokok a zálogigények kielégítése nélkül adassanak vissza a koronának.²¹¹

Egy évre rá, 1399-ben Zsigmond külön rendeletére Temes és Krassó vármegyék nemessége közgyűlésre gyűlt össze Temesvárott. E gyűlésen Szentgyörgyi Miklós mester Oszlári János ellen panaszt emelt, hogy utóbbi fegyveres kézzel és minden jobbágyával a panaszló atyját, Jakabot, saját házában megtámadta, házát felgyújtotta és atyját egy szolgával megölte. Vádlott Oszlári János tagadta ugyan a bűntényt, de végre mégis 60 márka dénár fizetésében marasztalták el, nemfizetés esetén pedig arra kötelezték, hogy Temes vármegyében fekvő Keer nevű birtokát, mint örökölt birtokot, a vádlónak átengedje. Az erről szóló oklevelet a gyűlés 16. napján adták ki. A jószágba való beiktatást végrehajtották Temes vármegye részéről Jamno János, mint királyi meghatalmazott, Maczedóniai Miklós mester és az aradi káptalan részéről Jakab kanonok.²¹²

Zsigmond uralkodásának kora Temes vármegyében párttusákkal, a nemesség hatalmaskodásaival, átvonuló seregek zajával s a török betörések okozta sok nyomorúsággal telt el. A ránk maradt okiratokból az emelkedik ki, hogy Temes vármegye rendíthetetlenül ragaszkodott a nemzeti alkotmányhoz s mindig az ellenzékkel tartott, mikor a nemzet szabadságát az önkény eltiporni akart. Az 1403. évi nagy forradalomban, melynek élén Kanizsai János esztergomi érsek állott s mely a király elfogatásával végződött, Temes vármegyében tűzték ki a lázadás zászlaját. Éppen Zsigmond viszontagságos kormánya alatt támadtak a birtokos megyei családok kebeléből az ország szolgálatában kiváló érdemeket 292szerzett jeles főurak, mint a Garaiak, Maczedoniaiak, Himfiek, Csákiak. Temes vármegye főispánjai s alispánjai közül nem egy a trón és haza megmentése körül sokszor élete feláldozásával - tanúsított hűségéért emelkedett föl országos hivatalokra, nádori, báni és hadvezéri méltóságokra, mint Losonczy István, Marczali Miklós, Csáki Miklós, a két Rozgonyi és a firenzei származású Scolari Fülöp, magyar nevén Ozorai Pipo. Ez utóbbit Zsigmond az 1412-1413-ban Velencze ellen viselt háborújában a magyar sereg fővezérévé nevezte ki, 1415-ben pedig ő kísérte el a királyt a konstanczi zsinatra. Mint hadvezér Ozorai a velenczeieket ismételten megverte s az ellenségtől elfoglalt zászlókat Budára küldötte.

A törökök 1416-ban Izsák, vrbosznai basa vezérlete alatt újabb betörést intéztek a temesi területre. A lelkes Péterfi Miklós alispán a megye kevés haderejét hirtelen összeszedte s a régi Temes vármegye éjszaki határán, a Maros közelében utólérte őket. Minthogy az ütközet eldöntetlen maradt, Péterfi párviadalra kényszerítette Izsák basát. A basa már az első összecsapásnál halálosan megsebesült s lefordult a lováról. Erre Péterfi ellenfele nyakára hágott s a megfutamodott török sereg szemeláttára agyongázolta őt. Nemsokára Péterfi 1420-ban másodszor is megverte a megyében garázdálkodó törököket. Valamennyi parasztot harczra, szólította s az ellenség ellen éjjeli rohamot intézett. A középen ő maga ment előre. A csatazaj által felriasztott török tábor eszeveszetten megfutamodott. Péterfi pedig gazdag zsákmánynyal tért vissza Temesvárra.²¹³ Erről az éjjeli támadásról azt tartja egy megyei hagyomány, hogy a magyarok kölcsönös felismerésük végett az "Isten és Szt. Mihály" jelszót használták. Megtudván ezt a törökök, ők is e jelszót akarták kiáltani, hogy fel nem ismerve, könnyebben menekülhessenek. De a meglepetés zavarában mindegyre csak a "Mihály" szót kiáltozták, a mivel elárulták magukat. A győzelem emlékére az ütközet helyén Szt. Mihály tiszteletére fogadalmi kápolna épült, a kápolna körül pedig nemsokára falu keletkezett, melyet a magyar nép Szentmihálynak, a szlávok pedig Szentmiklósnak neveztek el.²¹⁴ Az utóbbi helynév fennmaradt mind e mai napig.

Azonban az ilyen csekély eredmények még nem védték meg az országot a félhold támadásaitól. Zsigmond tehát a könnyelmű Czilley Borbálávál kötött második házassága és Borbálának Nagyváradon elcsukatása, önmagának pedig római császárrá koronáztatása után, a cseh husziták harczaival egyidejűleg, 1419-ben újabb hadjáratot indított II. Murad szultán ellen, kit a lengyel király útján is hasztalan szólított békére. Zsigmond Nissza és Nikápoly között okt. 4-én gyilkos harczban legyőzte a törököket s kiüzte őket egész Szerbiából s Bolgárországból. De ez a vereség nem riasztotta vissza a mozlimeket. Zsigmond a huszitákkal lévén elfoglalva, a török portyázó csapatok nem egyszer törtek rá Erdély s a Macsói Bánság felől a temesi részek lakosságára. Zsigmond úgy segített magán, hogy fellázította a szultán ellen az Azovi-tenger és az Euphrat melletti nomád törzseket. Így azután sikerült neki II. Muradot ötévi fegyverszünetre bírnia.

A fegyverszünet után 1421-ben, a törökök ismét Magyarország ellen vonultak. Útközben kiűzték Dán vajdát havaselvi tartományából s fenyegető izenetekkel rémítgették Lazarevics István szerb deszpotát. Mindkét fejedelem Zsigmondhoz fordult oltalomért. Dán és Lazárevics, utóbbi Brankovics György unokájával és számos szerb úrral együtt jelentek meg Zsigmond udvarában, hol a királylyal és a magyar főrendekkel szerződést kötöttek. Az agg Lazárevics nővérének fiáról s illetőleg unokája sorsáról olyképpen szerződött, hogy Zsigmond megteszi Brankovicsot Magyarország főnemesévé s az országtanács tagjává, biztosítja őt, hogy Szerbiát meghagyja neki s férfi utódainak magyar fennhatóság alatt, mivégből segíteni fogja a törökök ellen; másrészről Brankovics a magyar királynak hűséget esküvén, némely nemrég elvesztett fontos várakat, Nándorfejérvárt, Macsót, Galambóczot és Szokolvárát a magyar koronának visszaadja s Magyarországot minden háborúiban egész haderejével segíteni fogja. E szerződésnek személyesen is súlyt adandó, Zsigmond 1427 nov. 11.-én meglátogatta Nándorfejérváron a szerb fejedelmi családot. Átvette a szerződésben magyar kézre bocsátott várakat s Thallóczy Mátét hagyta ott várkapitányul. Galambócz 12.000 aranyért István nevű várnagyának el levén zálogosítva, még nem kerülhetett vissza. Zsigmond megtagadván a zálogösszeg 293lefizetését, István bosszúból Murad szultánhoz fordult s Galambóczot a Szerbiába betört török csapatok kezére játszotta. Nándorfejérvárról Mezősomlyóra ment Zsigmond, ahol nov. 26-án találjuk. Brankovics György pedig az átengedett várakért számos jövedelmes birtokot kapott kárpótlásul Temes, Torontál és Arad vármegyékben. A temesmegyei birtokok a következők voltak: Ujfalu (Novoszelo?), Szentandrás, Boldogasszonyfalva, Irmes és Kölpény. A deszpotának e birtokokból, hol számos szerb telepedett le, évenként 50.000 arany jövedelme volt.

Dán havaselvi vajdát a király 1427-ben Maróthy Jánossal helyeztette vissza tartományába. Már az előző évben ment Zsigmond Erdélybe, az oláhok elleni hadjárat előkészítésére. 1426 nov. 10-ke táján Nagyváradról Lippára érkezett s 1427 július közepéig időzött a Bárczaságban. Maróthy kikergette Radul vajdát Havasalföldről s a király parancsára Dánt ruházta fel ismét a vajda méltóságával.

Nándorfejérvári látogatásából visszatérve, decz. 17-én Kevevárában volt Zsigmond, gondoskodván e fontos végvárnak, melynek most egyebeken kívül a Szerbiával kötött szerződés megtartásának ellenőrizete is feladatul jutott, jókarba helyezéséről. Hogy a Duna balpartján még egy megerősített helye legyen, 1428-ban a tél folyamán Galambócz (törökül Gögerdschinlik) átellenében Lászlóvárát építtette, mely hivatva volt a török ellen a magyar sereg működésének támpontul szolgálni.

Zsigmond április 10-én már Kevevárában volt, bevárva ott seregének megérkeztét. Ápr. 29-én Galambóczczal szemben a Duna magyar partján táborozott, előkészítve Galambócz ostromát, mely május első napjaiban vette kezdetét. A tél óta Szerbiában táborozó magyar haderő száraz földön körülsánczolta a várat, az innenső parton levő csapatok s a dunai királynaszádosok a víz felől támogatták az ostromlók működését. A törökök a vár falairól s a Dunán hajóikról védték magukat. Hősi elszántsággal vett részt az ostromban Rozgonyi Istvánné, Szent-györgyi Czeczilia is, a ki egy naszádra szállva, mozsaraiból s vetőgépeiből nagy pusztitást okozott a török hadihajók között, mialatt férje a szerb partról sajátkezüleg irányította ágyúit a vár bástyái s tornyai ellen. Lászlóvárából a lengyel és lithván segédcsapatok bombázták Galambócz falait. A magyar sereg már-már abban reménykedett, hogy a török őrség csak rövid ideig tarthatja magát és éppen döntő rohamra készültek, midőn Murad szultán május végén óriási sereggel megérkezett a vár felszabadítására. Zsigmond tanácsosabbnak látta fegyverszünetre lépni a szultánnal, ki a magyaroknak szabad elvonulást engedett. Mialatt azonban a naszádosok a szerb partról az innensőre szállították az elvonuló magyar sereget, a szószegő törökök a visszamaradtakat megrohanták és kegyetlenül öldökölték. Az árulás magát a királyt is még a szerb oldalon érte. Rozgonyi István csak nagy életveszedelemmel ragadta ki urát a tömeg közül; csolnakra tette s átevezett vele a tulsó partra, mialatt a nagy zavarban maga is a Dunába esett s csak evezősei ügyességének köszönhette menekülését. A magyar sereg e kudarcz után elég érzékeny veszteséggel távozott Galambócz alól.

Zsigmond Kevevárába húzódott seregével s kevés megszakítással máj. végétől aug. végéig leste onnan a szultán hadi mozdulatait, ki most már ellentállás nélkül pusztította Szerbiát. Brankovics György a magyar fennhatóság megtagadásával adófizető vazallusa lett a szultánnak s pénzzel vásárolta meg a törököknek Boszniába távozása után országa nyugalmát.²¹⁵ Megengedte neki a szultán, hogy a magyaroktól való védekezésül a Duna partján, Kevével szemközt, Szendrő községben várat építtethessen magának s ugyanott székhelyét is tarthassa.

Kevéből szeptember, október és november hónapokban Illyédet, Váradját, Karánsebest és Miháldot látogatta meg Zsigmond király, intézkedéseket téve mindenütt a török betörések visszaszorítására. Deczember 8-ikát Temesvárott tölté. Innét Vollhiniába utazott. Még egyszer s utóljára 1436 áprilisában jött le Zsigmond Temes vármegyébe, hol e hónap 10. napján Temesvárott oklevelet írt alá²¹⁶ s a hitszegő Vlád (Drakul) erdélyi vajda megfenyítése iránt rendelkezett, ki a Szörényi-Bánságban a Zsigmondtól kedvelt német lovagrendet csaknem egészen kiirtotta.

Zsigmond utolsó éveit a husziták béketárgyalásai, az erdélyi forradalom lecsillapítása és Borbála királyné cselszövései vették igénybe. A királyné testvérével, Czilley Fridrikkel s annak fiával Ulrikkal titkon azon mesterkedett, hogy a már beteges Zsigmond halála után a 14 éves Ulászló lengyel királylyal lépjen házasságra. 294De mind a cseh, mind a magyar rendek megígérték Zsigmondnak, hogy Borbála fondorlatai ellenében Zsigmond vejét, Albert osztrák herczeget választják utódjává. Ezután életének 70-ik, magyar királyságának 51-ik évében 1337 végén Znaimban meghalt. Holttestét Váradon Szt. László sírjának lábánál, első hitvese Mária királyné sírboltja mellett temették el.

A Pozsonyban egybegyűlt rendek decz. 18-án Albertet és nejét Erzsébetet királylyá és királynévá választották s az uralkodópárnak letették a hűségesküt. A koronázás 1438 jan. 1-én ment végbe Székesfejérvárott. Albert készséggel megígérte, hogy udvarát állandóan Magyarországban tartja.

A törökök már Albert trónraléptekor fenyegették az országot. A nyár beköszöntével Murad szultán az alsó Dunára nagy sereget küldött, mely Vlád oláh vajdától segítve, mindenekelőtt Erdélyt rohanta meg s a Maros völgyét lángba borította, de már az 1439-ki tél folytán Brankovicstól Szendrő várának átadását is követelte. Brankovics Szendrő védelmét György fiára hagyván, ifjabb fiával, Lázárral s kincseivel Magyarországba távozott s Albert királynál segedelemért esedezett. Albert e végre Budán nevezetes országgyűlést tartott. Mialatt azonban a rendek tanácskoztak, Murad Szendrőt, melyet az ifjú György 130.000-nyi törökkel szemben három hónapig hősiesen védett, megszállotta, Györgyöt elfogta, megvakíttatta és elzáratta. Albert, a fegyverre szólított nemesség késedelmeskedése miatt, csak augusztusban juthatott el csekély 24.000 főnyi seregével az alsó Tiszához. Július 16-án még Budán volt, 29-étől aug. 2-áig. Szegeden tartózkodott Erzsébet királynéval együtt, ki férjét e táborozásban követte. A titelrévi táborszálláson szept. 8-ától 17-éig maradtak. De a sereget a ragályos vérhas és a fegyelmezetlenség oly bátortalanná tette, hogy midőn Szlankamen és Titel táján a török csapatok a Dunán átkeltek, mielőtt ütközetbe bocsátkozott volna, szétfutott. Maga a király is megkapta a betegséget s már súlyos betegen érkezett Budára. Midőn pedig onnan a királynéval Bécsbe indult, baja útközben oly rosszra fordult, hogy Neszmélyben 1439 okt. 27-én, alig 40 éves korában meghalt.

Albert király halála után az uralkodás joga Erzsébetre, az özvegy királynéra maradt. De Erzsébetnek hatalmas ellenségei támadtak Héderváry Lőrincz nádorban és Rozgonyi Simon egri püspökben, kik vonakodtak az országot gyenge nőuralomra bízni, tekintettel főképpen az elharapódzott belzavarokra és a szüntelen török támadásokra. Héderváryék tehát azt kívánták, hogy Ulászló, a fiatal lengyel király, vegye feleségül Erzsébetet s vele közösen kormányozzon. Így határozott az országgyűlés is, melyet 1440 elején Budán tartottak. Erzsébet azonban, minthogy férje után várandós állapotban maradt, bevárni kívánta szülését és csak oly föltétellel egyezett Ulászló meghívásába, ha netán leánygyermeke születnék. Támogatta a királynét Szécsi Dénes bíbornok, esztergomi érsek is, kihez a főurak közül Garay László, Ujlaky Miklós, Kanizsay Imre és Czilley Ulrik csatlakoztak. Az ellenpárt ragaszkodott az országgyűlés megállapodásához s meghívta Ulászlót a magyar trónra. Ezalatt Erzsébet figyermeket szűlt: Lászlót s egybegyűjtvén pártfeleit, csecsemő fiát Székesfejérváron a szent koronával megkoronáztatta. Onnan gyermekével és a koronával Pozsonyba távozott, a cseh Giskra Jánost hadaival szolgálatába fogadta s Fridrik német királyt, a gyermek nagybátyját, segítségül hívta. Ennek ellenére a Héderváry-párt Ulászlót a Szent-István sírját ékesítő koronával megkoronázta és megkezdte a polgárháborút, mely két éven át dúlta az országot, míg Erzsébet 1442-ben meghalt.

A török fölhasználva a belzavarokat, mind sűrűbben kezdte háborgatni az ország déli határait. Mivel az 1439. évi budai országgyűlés határozatai szerint a félhold túlerejével szemben a király mindaddig, míg a saját seregével és a tiszti zászlóaljakkal ellenállhatott, nem szólíthatta felülésre sem az urak zászlóaljait, sem a nemességet, sem a telekkatonaságot, a hadviselés terhe a királyra hárult, a mi válságos helyzetbe hozta az országot. E szorongatott körülmények között Hunyadi János személyében oly férfiú került a magyar hadak élére, ki vitézi erényeivel, nagy szellemével és rettenhetetlen bátorságával hosszú éveken át megmentője lett a hazának, félelmes ostora az ellenségnek és tisztelet tárgya a kereszténységnek s ki érdemeivel nevét világhírűvé tette, családját pedig a királyi trónig emelte. 295Nálánál nagyobb hőst a magyar történelem nem ismer. Temes vármegye XV. századi történetének kiválóságai közül az ő alakja emelkedik ki legmagasabbra.

Születésére nézve Hunyadi János délszláv vagyis szerb eredetű. Családja a régi Szerbiából 1334 végén vándorolt ki, mikor Dusán István szerb fejedelem erőszakoskodásai miatt Károly Róbert királynak a szerbek ellen hadat kellett vezetnie. Ekkor Nikola fia Bogdán vajda ajánlatot tett Károly Róbertnek, hogy hajlandó szerb és oláh népével együtt átállani a magyar királyhoz, ha szabadságaik megtartásával megfelelő helyet kapnak Magyarországon. Károly elfogadta Bogdán ajánlatát. A bevándorolt balkániak Máramarosban telepedtek le.²¹⁷ Sokan közülök a király óhajára latin hitre tértek. Mikor 1346-ban a tatárokat Moldvából kiverték, azok, kik a görög egyházhoz ragaszkodtak, kivonultak Máramarosból Moldvába. A patarénusokból latin hitre tért szerbek pedig továbbra is bennmaradtak az országban s itt évek folytán elszéledeztek. Jutott közülök a délmagyarországi részeknek is. Temes vármegye éjszaki határvonalán, Hollós²¹⁸ régi kun helységben, Hunyadi János dédapja letelepedett. Jobbágyi szolgálatot végzett és katonáskodott. 1365-ben Nagy-Lajos idejében e dédapának fia, illetőleg Hunyadi János nagyapja részt vett Erdélyben a havasalföldi hadjáratban. Az oláhok szerb származása miatt Serbánnak, azaz szerbnek nevezték. Vitézsége és királyhűsége jutalmául Nagy-Lajos Hunyad vármegyében egy önálló és egyenesen a királynak alárendelt kenezátus élére állította. Ilyen kenezátusok voltak akkor Erdélyben a fogarasi, hátszegi s nehány a szomszédos Szörény és Krassó vármegyékben: Kötelesek voltak Magyarország védelmében mindenkor hadba szállani. Kenézi állásában Serbán szép vagyont szerezhetett és nagyon valószinű, hogy ez időtájban ment át Hollós, a temesvármegyei családi fészek, Serbán birtokába. Különben érthetetlen lenne, hogy Serbán fia Vuk, Hunyadi János atyja, hogyan juthatott be a palotájának személyzetére oly rátartós Zsigmond király udvarába, a hol őt 1409-ben találjuk, midőn a királytól okt. 18-án atyja hunyadvármegyei kenezátusának főhelyét, Hunyadvárát adományul kapja. Minthogy Vuknak fia, Hunyadi János, 1387 táján született,²¹⁹ Vuk 1409-ben legalább is 42 éves és előkelő állású férfiú lehetett, ki már Hollós birtokában és a magyar nemesek sorában volt. Mindezek alapján, bizonyító okiratok hiányában, figyelemreméltónak látszik az a föltevés, hogy Hunyadi János, családjának temesvármegyei otthonában, Hollóson született. Hollósi birtokáról vette fel czímerébe a hollót, a másik birtokát pedig azzal tette emlékezetessé, hogy Hunyadinak nevezte magát.²²⁰

Hunyadi János atyja az 1409-iki birtokadományozás után Hunyad várába távozván, a királyi udvar szolgálatában nemsokára fia, János váltotta fel. Hunyadi János a hadi mesterséget és a táborozás nélkülözéseit már kora ifjúságában Ujlaky László macsói bán zászlaja alatt tanulta, a hol alkalma volt temesvármegyei birtokostársa Horogszegi Szilágyi László hősi tettein lelkesedni. Később rövid időre Lazarevics István deszpota szolgálatába ment át. 1410-ben azonban már ismét itthon volt. Mintegy 22-23 éves fiatal ember lehetett, midőn őt Zsigmond király, atyja helyére, udvarába fogadta. Zsigmond oldalán volt Aachenben, a római királyi koronázásnál s a konstanczi zsinaton is. Elkísérte a királyt többi külföldi útjaira is. Első katonai érdemeit 1415-ben és a következő években szerezte. 1427-1428-ban, mikor Zsigmond Dán havaselvi vajda, majd Galambócz ellen vezette seregét, Hunyadi János is a király oldalán volt, mely alkalommal hosszabb ideig temesi birtokán, Hollóson tartózkodott. Ekkor nyilt meg szíve a gyengéd érzések előtt, melyeket Horogszegi Szilágyi László leánya, Szilágyi Erzsébet ébresztett benne az első fiatalság bájaival.²²¹ Horogszeg, Szilágyi László bácsmegyei főispánnak királyi adományú birtoka, szintén Temesben Hollós szomszédja volt. Hunyadi János, mint a Szilágyiak régi barátja kölcsönös látogatások révén 296ismerte meg menyasszonyát, Erzsébetet, kit kortársai igen eszes és hőslelkű hölgynek mondanak. A házasságot 1430 táján kötötték meg. Ettől fogva szegődött Hunyadihoz Erzsébet fivére, Szilágyi Mihály, hogy Hunyadi az ő vezetése alatt induljon az élet pályájára, mely mindkét férfiú részéről dicsőséget árasztott Temes vármegyére. Zsigmondnak 1433 május 31-én császárrá koronáztatása után, mely ünnepélyen mindketten jelenvoltak, Hunyadi, most már mint önálló hadvezér, gondviselésszerű hivatásának szentelte életét.

1439-ben Albert király megbízta a Szörényi Bánság legfontosabb helyeinek, Szörény, Orsova, Görény és Miháld váraknak védelmével. A költségek fedezésére 2757 frtot utalványozott a király s lekötötte Hunyadinak zálogul Madaras, Továnkút, Szabadka és Halas bácsvármegyei birtokokat.²²² A hadi tanácsban, melyet Albert a titeli rév mezőségén tartott, részt vett Hunyadi János is, kit a király kevéssel utóbb szörényi bánná nevezett ki. 1441-ben I. Ulászló temesi főispánná, Nándorfejérvár kapitányává s Ujlakyval együtt erdélyi vajdává nevezte. Kineveztetése után Hunyadi a törökök támadó készületeit oly érzékeny csapással hiusította meg, hogy Mezid bég 1442-ben meg sem merte közelíteni a magyarok alsódunai hadállását, hanem kerülő úton Erdélybe tört és szentimrei győzelme után Szebent fogta ostrom alá . De ott termett Hunyadi János s az egész török sereget rendetlen futásra kényszerítette. Mezid bég fiával együtt elesett. Innen Hunyadi a hiteszegett Vlád Drakul oláh vajda ellen vonult s meghódolásra kényszeríté őt. Nemsokára Sehabeddin vezérlete alatt 70.000 főnyi török had jelent meg a határokon: Hunyadi csak 15.000 emberrel ment elébe a Vaskapu felé és még fényesebb győzelmet aratott az ozmánokon. Kétszáz zászlóval, ötezer fogolylyal s roppant értékű zsákmánynyal tért vissza. Sehabeddin is számos előkelővel elesett.

E diadalok hírére IV. Jenő pápa a szomszéd keresztény népeket keresztesháborúra szólítá föl a török ellen. Ulászló mintegy 40.000-nyi különféle nemzetekből összesereglett haddal kelt át Keveváránál a Dunán. Hunyadi válogatott 12.000 magyarral Szendrő várából indult a király után. Hunyadi a Balkán havas, jeges ormain hatolt át s miután Nisszát és Szófiát elfoglalta s négy török hadosztályt szétvert, Jalovacz mezején egyesült a királyi sereggel, hol az év utólsó napjaiban egy nagy ütközetben, melyben Ulászló is személyesen jelen volt, teljesen megsemmisítette a török sereget. Hunyadi több basával együtt elfogta Cselebit is, a szultán sógorát, kit azután Ulászló diadalmenetben vitt fel Budára.

Hunyadi rendkívüli sikerei azt a hitet támasztották a nemzetben, hogy Isten küldötte őt a törökök letörésére. Maga IV. Jenő pápa és magyarországi követe, Cesarini Julián bibornok is ennek a felfogásnak adott kifejezést. A bibornok rávette a királyt, hogy 1444 tavaszán országgyűlést tartson s ez évben a török ellen még egy hadjártatot indítson. Ellenben az ország rendei és Hunyadi azt tanácsolták Ulászlónak, hogy csak a török kézen levő várak vétessenek ostrom alá. Minthogy azonban a pápa az összes keresztény uralkodókat a szentszék vezérlete alatt indítandó nagy hadjáratra már felszólította s a költségek födözésére az összes egyházi javadalmasokat jövedelmük tizedrészének erejéig megadóztatta, sőt a pápai kincstár jövedelmének ötödét is felajánlotta: Julián bibornok ékesszólására a nagy hadjáratot elhatározták. Murád szultán a készületek felől értesülvén, békeajánlattal fordult Ulászlóhoz. Hunyadi azt javasolta a királynak, hogy a hadsereggel Szegedre vonulva, a tárgyalásokat ott tartsa meg. Ulászló július közepe táján érkezett Szegedre, hol a szultán követei igérték, hogy a szultán Szerbiát és Havaselvét egészen magyar uralom alá bocsátja, fogoly sógoráért pedig 70.000 aranyat fizet váltságdíjul. Hunyadi és a rendek elfogadták az ajánlatot s 10 évre megkötötték a békét, melynek megtartását mind a két fél esküvel fogadta.

Alig távoztak a török követek, Cesarini Julián levelet kapott a velenczei dogétól, melyben tudatja, hogy a pápai hajóhad nyolcz gályája már elvitorlázott a Hellespontusra, a burgundi fejedelem négy, a velenczei köztársaság nyolcz hadihajója pedig már indulóban van. A király és a rendek meggyőződtek, hogy a külföldi szövetségesek beváltják igéretüket s Magyarországnak most már nem szabad őket cserbenhagyni, különben jövőre sem a szentszék, sem a külföldi hatalmak segítségére nem számíthat. Minthogy a békeszerződés különben is érvényét vesztette a miatt, hogy a szerbországi várak kiürítése félbeszakadt és a szerb deszpota fiai nem nyerték vissza igért szabadságukat, sőt a törökök portyázásai 299magyar területen újra ismétlődtek: a magyar urak, Julián biztatására hallgatva, a kötött békeszerződést felbontottnak nyilvánították s Julián azt a szentszék nevében is ünnepélyesen megsemmisítette. A háború mellett nyilatkozott a magyar urakkal s a jelenvolt főpapokkal, közöttük a csanádi püspökkel, maga Hunyadi is. Julián azzal biztatta őt, hogy a törökök sikeres leküzdése után Bolgárországot, mint önálló fejedelemséget fogja kapni. Az ifjú király végre a török háború megindítására határozta el magát. Szándékának végrehajtását aug. 4-én az evangéliumra tett esküvel fogadta s a hadjárat megindításának határnapját és czélját kitűzte. Erről okiratban értesítette szövetségeseit.²²³

E megállapodás értelmében Ulászló elindult alig 20,000-nyi seregével. A magyar főpapok közül Rozgonyi Simon egri, Dominis János váradi és Herczeg Ráfael boszniai püspökök, a világi főurak közül pedig Hunyadi János csatlakoztak hozzá bandériumaikkal. Útközben még Thallóczy Máté horvát bán, Báthory István és Bánfi László jöttek csapataikkal a király táborába s mintegy 1000 önkéntes, kik a papságtól lelkesítve ragadtak fegyvert a kereszt védelmére. A király, Julián bibornok s a velenczei köztársaság követének kíséretében, szept. 20-ika táján Orsovánál átkelt a Dunán s okt. 16-án már Nikápoly előtt táborozott. Itt csatlakozott hozzá a Temesvárott és Erdélyben gyűjtött 5000-nyi sereggel Hunyadi, és Vlád Drakul oláh vajda 4000 fegyveressel. Biztosan remélte, hogy Castriota György, más néven Skanderbég, Epirus fejedelme szintén hozzája áll az igért 30.000-nyi sereggel. Castriota el is indult, de Szerbia határánál feltartóztatta őt a kétszínű Brankovics, ki megtagadta Castriota hadainak az országán való átvonulást. Ezalatt Ulászló akadálytalanul vonult előre Várna felé. Okt. 24-én Janibazárt, néhány nappal utóbb Sumla várát, nov. első napjaiban pedig Provadiát vívta meg. Ez utóbbi helyen értesült, hogy Murád szultán 40.000-nyi sereg élén közeledik. Nov. 9-én Ulászló a Feketetenger partján Várna városa közelében ütött tábort, hol már várta őt Murád. Hunyadi ajánlatára elhatározták, hogy az ütközetet rögtön megkezdik.

Az ütközet nov. 10-én történt. A reggeli órákban Hunyadi a sereget harczrendbe állítván, kérte a királyt, ne mozduljon a harczvonal közepéről, míg fel nem szólítja. Azután a balszárny tizenkettedik zászlóalját sógorára, Szilágyi Mihályra bízván, maga a derékhaddal oly erővel támadta meg az ellenséget, hogy a török had mindkét szárnya futásnak eredt. Nehány magyar zászlóalj csaknem a szintén hátráló szultán sátoráig nyomult, mely előtt hosszú póznára tűzve a megszegett szegedi béke oklevele függött. Egy második török rohamot hasonlóképpen visszavertek a magyarok. De ekkor megjelent a csatatéren Karadsa basa az ázsiai lovasság tömegével, melynek a magyarok már nem tudtak ellentállni. Elkeseredett küzdelem fejlődött ki, mely alatt az ifjú király a szultánt fedező janicsárok közévágtatott, hol a tusa hevében Khodsa Kizr nevű öreg janicsár lefejezte. Ulászló fejét Murád sátra előtt a békeokirat mellé tűzték. A király eltüntének hírére (mert elesni senki sem látta) a magyar csapatok úgy elcsüggedtek, hogy Hunyadi kénytelen volt a harczot abbahagyni és seregének maradványaival éjszak felé menekülni. A csatában elesettek számáról eltérők az egykorú adatok. A magyar halottakat 3-12 ezerre, a törökökét 30-70 ezerre teszik. Az elesettek között volt Báthory István is más urakkal és az egri püspökkel. A váradi püspök egy mocsárban merült el. Julián bibornokot menekülés közben, valószínűleg rablószándékból, katonák ölték meg. Hunyadi szerencsésen átmenekült a Dunán és Oláhországba jutott, a hol Vlád Drakul elfogta, hogy a szultánnak kiszolgáltassa. De az ország zászlós urai, élükön Héderváry Lőrincz nádorral, nyomban követelték Hunyadi szabadonbocsátását, a mi meg is történt.²²⁴ Szilágyi Mihály, Temes vármegye másik nagy hőse, ki Várna alatt a magyar balszárnyat győzelmesen vezérelte, szintén megmenekült és visszatért horogszegi udvarházába.²²⁵

A várnai csatából elmenekült had 1444 deczemberében kezdett Magyarországba visszaérkezni. Héderváry Lőrincz nádor, kit a király távollétében a kormányzattal megbízott, az országtanácscsal együtt nem tudta, mihez fogjon. Mikor Hunyadi is visszaérkezett, ő sem tudott biztosat mondani Ulászlóról, kiről a legkalandosabb hírek kerültek forgalomba. Az ország ügyeinek rendezésére Héderváry 1445 febr. 6-án Székesfejérvárott tartandó országgyűlésre hívta meg a rendeket. Minthogy 300azonban csak kevesen jelentek meg, az országgyűlés csak arra szorítkozott, hogy Hunyadit, Rozgonyi Györgyöt, Országh Mihályt, Újlaki Miklóst, Bebek Imrét, Giskra Jánost és Szentmiklósi Pongráczot kapitányokká nevezte ki s ápr. 4-ére újabb országgyűlést hirdetett. Ezalatt hosszabb tanácskozások után végre abban egyeztek meg a rendek, hogy ha Ulászló valóban meghalt, királylyá a már különben is megkoronázott V. László, Albert király árvája legyen s őt Szentháromság napja után Széchy Dénes érsek, Garai László s Újlaki Miklós, gyámjától, Fridrik császártól, a koronával együtt hozza vissza.

Ulászló elhunytáról végre meggyőződve, a követek elutaztak Bécsbe, hogy a gyermek V. Lászlót hazahozzák. A bécsi udvari politikában azonban mindinkább kifejezésre jutott Magyarország elbirtoklásának vágya és így Fridrik vonakodott Lászlót és a Szt.-István koronáját kiadni. Ürügyül hozta fel, hogy neki Lászlót egészen nagykorúságáig adták át s a kikötött zálogpénzen kívül Magyarországnak a királyfi neveléséért is megfelelő összeget kell fizetnie. Erre a főrendek azt határozták, hogy a következő 1446. év pünkösd táján Rákoson teljes országgyűlés tartassék s a király nagykorúságáig országkormányzó választassék. Azalatt Hunyadi kiűzte Vlád Drakult tartományából s helyébe Dánt tette Havasalföld vajdájává. Azután Horvátországba ment, visszavette a gőgős Czilley Ulriktól elfoglalt királyi várakat, kényszerítve őt, hogy a magyar koronának hűséget fogadjon. Ezek az újabb érdemek méltán fokozták a nemzet bizalmát Hunyadi iránt, kit az 1446-ki rákosi országgyűlés egy szívvel-lélekkel Magyarország kormányzójává választott.

Valahányszor az államügyek intézése s hadi tevékenysége engedte, le-lejött Temes vármegyébe, hogy temesvári új palotájában, vagy Hollóson, hol bástyákkal erősített várat épített, családja körében üdülést és új erőt merítsen. 1447-ben egész május és június havát Temesvárott tölté s csak ez utóbbi hó végén ment fel Pestre, de aug. 25-étől 1448 tavaszáig ismét Temes vármegyében időzött s Szeged vidékén intézte a honvédelem ügyeit. Temesvárról küldte seregét Csupor Péter vezérlete alatt a törökkel szövetkezett Vlád Drakul megfenyítésére. 1448-ban ismételten Temesvárra jött, midőn az áruló Brankovics György s Murád ellen szervezte a délvidéki csapatokat. Augusztus 11-én Temesvárról indult el 24.000-nyi seregével Szerbiába, elpusztította Brankovics erősségeit s okt. közepén Bolgárország határa közelében, Rigómezőn szállott táborba, hogy a 150.000 főnyi sereggel közeledő Murád szultánt bevárja. Minthogy Dán oláh vajda a harcz közepette hadaival a törökökhöz pártolt, a harcz a magyarok futásával végződött. Hunyadi okt. 19-én elbujdosván, ismeretlen utakra tévedt és Szendrőn Brankovics fogságába került, ki már a fejére kezdett alkudozni Muráddal. De az időközben Szegedre gyűlt rendek fenyegetései és Marnavics bosnyák úr csapatai megszabadították a deszpota kelepczéjéből, oly kényszerített szerződés mellett, hogy Hunyadi visszaadja Brankovicsnak lefoglalt magyar jószágait, Mátyás fiának Czilley leányát jegyzi el, László fiát pedig kezesül hagyja Szendrőn. Az 1450. évi országgyűlés feloldotta Hunyadit e kicsikart szerződéstől. Brankovicsot pedig, mint hazaárulót, megfosztotta magyar javaitól és elhatározta, hogy fegyverrel szorítja hódolatra. Hunyadi megindította a háborút, de mivel Brankovics szabadon bocsátotta Lászlót, a kormányzó békét kötött vele s jószágainak egy részét visszaadta. Végre sikerült Hunyadinak a törökökkel is három évi fegyverszünetet kötnie.

Míg Hunyadi a Délvidéken foglalatoskodott, a cseh Giskra János, kit a rendek 1445-ben Felső-Magyarország kapitányává tettek, nem akarta Hunyadi kormányzóságát elismerni, csehei pedig rettegésben tartották a felvidéki megyéket. A kormányzó 1450-51-ben heves küzdelmet folytatott ugyan Giskra ellen, minthogy azonban irigyei, Ujlaki és Garai Giskrát védelmükbe vették, kénytelen volt küzdelmével felhagyni. Az országtanács békét kötött Giskrával s utasította Hunyadit, hogy Giskrának térítse meg az okozott hadi költségeket. Ez alattomos fondorkodások miatt Hunyadi eltökélte magát, hogy a királyt minél előbb kiszabadítja Fridrik kezeiből és lemond kormányzói méltóságáról. Mélyen megsértődve leutazott a Délvidékre. 1451 január elején Csanádon volt, azután jan. közepén Temesvárra ment, onnan pedig Becsére, hol a Tisza balpartján a törökök vízihadának feltartóztatsára egy régibb erődítmény fölött erős várat építtetett. Április és május havát egész június közepéig ismét Temesvárott tölté, megmaradva lemondási szándéka mellett.

Csakhogy az nem volt könnyen kivihető, mert az ország rendeinek Fridrik német királylyal 1450 őszén történt megegyezése V. Lászlót 18 éves koráig Fridrik gyámsága alatt hagyta. Hunyadi kormányzóságának tehát 1458-ig kellett tartania. 301De mivel az osztrák, cseh és morva rendek Fridrik ellen szövetségre léptek és Czilley Ulrikkal a magyarok is hozzájuk csatlakoztak, az 1452-ki pozsonyi országgyűlés követsége újból sürgette László kiadatását. Minthogy Fridrik ezúttal is elutasította őket, a szövetségesek a császárkoronázásról Rómából visszatérő Fridrik elé 16.000 főnyi hadsereggel mentek s Bécsújhelyen fegyverrel kényszerítették őt László kiadására. Az ifjú királyt a nemzet nagy szerencsétlenségére anyai nagybátyja, a gonoszlelkű Czilley Ulrik vette át Fridriktől szept. 4-én. Az országgyűlés azonnal követséget küldött Bécsbe, hogy Lászlót Magyarországba meghívja. Czilley azonban kieszközölte, hogy a pozsonyi országgyűlés után a király nem a magyar fővárosba, hanem Czilley kíséretében Bécsbe ment s 1454-ben az egész telet és nyarat Czilley társaságában tölté. Czilley ezalatt annyira becsempészte magát László szívébe, hogy egész gondolkodását megmételyezte. Befolyását nemcsak Hunyadi letörésére, hanem magának a királynak megrontására fordította. Árnyékkirályt akart belőle nevelni, hogy azután ő uralkodhassék. Szellemét és kedélyét szeszes italokkal s korai szerelmekkel igyekezett elölni, Hunyadit pedig azzal gyanusította, hogy királyságra törekszik s ő vitte halálba Ulászlót.

Hunyadi 1453-ban lemondván a kormányzóságról, a rendek kívánatára a király beszterczei örökös gróffá nevezte ki s Görgény és Déva várát adta neki ajándékul, idősb fia László pedig Tót- és Horvátország bánja lett. A nagy hős azután visszavonultan élt hol Erdélyben, hol Temesvárott és temesvármegyei birtokain, míg a hazát veszélyeztető események ismét a nyilvánosság terére szólították. Mohammed szultán ugyanis 1453 ápr. 6-án Konstantinápolyt elfoglalta és a keletrómai birodalom fővárosa május 29-én a törökök uralma alá került. Ez megrendítő hatást idézett elő Magyarországon. Mindenki fölismerte a veszélyt, mely az országot fenyegette. Szebeni kereskedők nemsokára hírül hozták, hogy a szultán roppant előkészületeket tesz Magyarország elfoglalására. V. László föleszmélt mámorából s 1454 aug. 24-ikére Pozsonyba országgyűlést hirdetett, melyet személyesen nyitott meg. Hunyadit, kiben a nemzet minden reménye összpontosult, a király országos főkapitánynyá nevezte ki, reábízván a honvédelmi ügy rendezését. Alig hogy az országgyűlés a hadi adózást és a táborbaszállás kötelezettségét megszavazta, Firuz bég 30.000 főnyi sereggel bevonult Szerbiába és Szendrő várát ostrom alá fogta. A megszorult Brankovics, árulásait bánva, Hunyadihoz folyamodott, ki nemes szívétől ösztönözve, megjelent Szendrőnél s a török hadát majdnem egészen megsemmisítette, Firuz béget pedig foglyul ejtette.

Hazaérkezvén, Vitéz János püspök és kanczellár bizalmasan tudatta vele, hogy Czilley a király nevében Bécsbe hívatja és útközben meg akarja őt öletni. Azonban Hunyadinak sikerült a merénylettől megmenekülnie. Mivel a nemesség Czilley cselszövése miatt zajongani kezdett, Czilley a királylyal 1455-ben országgyűlést hívatott egybe, hol Hunyadi is megjelent erős csapat élén. Lemondott minden hivataláról. E miatt a rendeket oly ingerültség fogta el Czilley s a király ellen, hogy már-már a polgárháború kitörésétől kellett tartani. Ekkor Brankovics futárjával tudatta, hogy a török Nándorfejérvár ellen készül. Ez legott lecsillapítá a háborgó kedélyeket. Hunyadi nagylelkűen kijelenté, hogy saját költségén 10.000-nyi hadat állít a török ellen. A pápa és Szécsy Dénes közbenjárására a király is megbékült Hunyadival. Visszaadta neki a kezén volt várakat s városokat, köztük Temesvárt is és ifjabb fiát Mátyást udvarába vette. Hunyadi ekkor Garai leányát László fiának jegyezte el.

III. Calixtus pápa a rendektől segedelemre szólíttatván, egész Európában keresztesháborút hirdetett. Capistrano János tudós és hirneves ferenczrendi szerzetest küldé az európai udvarokhoz, hogy azokat támogatásra felszólítsa. Capistrano, kit a magyarok Kapisztrán Jánosnak neveztek, 1455-ben jött hazánkba és a felső megyékben Budán kezdte meg lelkes szónoklataival működését. Minthogy a veszély első sorban a Délvidéket fenyegette, Péter csanádi püspök ugyanaz év karácsony előtt való szombatján levelet írt neki, melyet Aguila szt. Megváltóról nevezett csanádi társaskáptalani prépost és székesegyházi kanonok s főesperes vitt el rendeltetési helyére. A püspök tudni akarja: mikor látogat el Kapisztrán Csanádra? Kérve-kéri, hogy mint a többieket, úgy őket is örvendeztesse meg látogatásával. Tudassa vele, mely napon s melyik héten várhatják, mert az egész káptalan s az egész város óhajtja eljövetelét. Kapisztrán válaszolt a püspöknek, ki második levelében értesíti, hogy nagy örömmel vette levelét. Újra kéri Kapisztránt: siessen Csanádra. Tulajdon házában, Szt. György egyháza mellett jó szállást készíttetett 302az ő és szerzetestársai számára s minden szükségletről gondoskodott. Szándékát tudassa a levélvívő Pál mester, kanonok útján.²²⁶

László király 1456 január 13-ára Pestre országggyűlést hirdetett; Carvajal János bíbornok, a pápa követe pedig igérte, hogy az olasz hajóhad s az európai fejedelmek segíteni fogják az országot. V. László, ki február 6-án - most először - érkezett Budára, újabb rendelettel szólítá fel a nemességet, hogy február 29-ére mindenki Budán legyen. Az országgyűlésen Kapisztrán János oly lelkes szónoklatot tartott, hogy annak hatása alatt a rendek egyértelműen elhatározták aratás utánra a hadbaszállást. Az ország egész hadierejét fegyver alá szólítván, a sereget Hunyadinak és a királynak kellett vezetniök.

Azonban Czilley nemcsak nem sürgette a királyt a hadi készületekre, hanem inkább azon volt, hogy Hunyadit megverjék és elveszítse a király és nemzet bizalmát. Titkon meghagyta pártfeleinek, hogy ne küldjék zászlóaljaikat Hunyadi segítségére; a királyt pedig Bécsbe szöktette. Az igért külföldi segély sem érkezett. Csak Hunyadiban volt az ország reménye, a ki igyekezett is annak megfelelni. László fiával és Szilágyi Mihály sógorával ellátta Nándorfejérvárt eleséggel, toborzotta a csapatokat, a Dunán, Tiszán és Száván pedig hajóhadat állított.²²⁷

II. Mohammed szultán már júniusban 10.000-nyi haderővel, 300 ágyúval, óriási ostromgépekkel és 200 hajóval érkezett Nándorfejérvár alá. Hunyadinak csekély számú rendes sereg és hiányosan fölfegyverzett, gyakorlatlan néptömeg állott rendelkezésére. A főurak közül Temes vármegyéből csak Kanizsai, Rozgonyi és Kórogyi csatlakoztak hozzá. A nemesség közül is vajmi kevesen jöttek el. Nagyrészt kézmívesek, parasztok, szegény emberek, papok, deákok, kolduló barátok és hozzájuk hasonlók gyülekeztek.²²⁸ Lovasok éppen nem voltak közöttük. Hunyadi, nem várhatván tovább a külföldi fejedelmek segítségére, július 14-én megtámadta a török hajóhadat s megverte azt. Erre a vár alatt elterülő várost Hunyadi hadosztálya és a keresztesek egy része menten megszállotta. Kapisztrán mindenütt elüljárt buzdító szavaival. A szultán most éjjel-nappal bombáztatta a bástyákat és július 21-én általános ostromot rendelt. Hunyadi és Kapisztrán kétszer űzte vissza a törökök támadását, harmadszor azonban az ellenség behatolt a városba és egész erejét a vár ellen fordítá, melyet Szilágyi Mihály védett. Mikor a törökök egyike a falakra kapaszkodva, zászlót készült kitűzni, Dugonics Titusz megragadta őt s vele együtt a mélységbe zuhant. A föllelkesült keresztesek most szurokba és kénbe mártott égő rőzsekévéket dobáltak a támadókra, kiknek lebegő ruházata lángtengerbe merülvén, Hunyadi heves támadásának nem tudtak ellentállni. Maga a megsebesült Mohammed csak Szófiánál szedhette össze seregének roncsait. A törökök szertára és ágyúi Hunyadinak zsákmányul estek. Mintegy 24.000 török lelte halálát a csatában és futás közben. Nándorfejérvár megvolt mentve s még hetedfél évtizeden át szolgált Magyarországnak védőbástyául. Ez volt Hunyadi utólsó török háborúja s legdicsőségesebb győzelme.

Magyarországot nemsokára mély gyászba borította Hunyadi János váratlan halála. Nehány nappal Nándorfejérvár felszabadulása után súlyos beteg lett s átvitette magát a Dunán Zimonyba, hol aug. 11-én életének 56-ik évében Kapisztrán karjai között múlt ki. Tetemét a gyulafejérvári székesegyházban helyezték el.

Hunyadi halálával Temes vármegyét érte a legnagyobb veszteség. Tizenöt esztendőn át volt e vármegyének főispánja, hadvezére, atyai pártfogója, leggazdagabb és leghatalmasabb főura. Hogy Temes vármegye meg nem semmisült s Horom, Keve és Somlyó sorsára nem jutott; hogy még a tatárok dúlásainál is borzasztóbb török rablótámadások, a tengernyi hadinép szűntelen átvonulásai és az ellenség öldöklései nemcsak el nem pusztították, de hogy népessége a balkáni szlávok betelepítésével még növekedett is: ezt egyedül Hunyadinak köszönheti. Az ő érdeme, hogy abban a válságos korszakban a temesvármegyei birtokos nemesség és jobbágyság összetartott és önzés nélkül szolgálta a haza ügyét, Végre 303az ő nevéhez kapcsolódik a vármegye ősi várszerkezetének fenntartása s új erődítményekkel megerősítése, a minek 300 évig látta hasznát az utókor.

Hunyadit harmadfél hónappal utóbb Kapisztrán János is követte a halálba. Október 23-án, élete 70. évében Ujlakon (a mai Illok), a ferenczrendiek zárdájában halt meg. Ott is temették el.

Hunyadi János terjedelmes uradalmainak és a temesi főispáni méltóságnak idősebbik fia, László lett az örököse. De csak nagyon rövid ideig tarthatta magát.

V. László Nándorfejérvár felszabadulása után Bécsből lejött Budára s kijelenté, hogy a saját fővezérlete alatt folytatni fogja a harczot a törökök ellen. Tulajdonképpen az volt a czélja, hogy a királyi várakat, melyek Hunyadi János gondjaira voltak bízva, örököseitől visszavegye s a kormányzói hatalommal együtt Czilleyre ruházza. A déli végeken, Futakon országgyűlést hívott össze. Eljött Ottó bajor herczeg is nagyobb számú cseh, osztrák és német urakkal. A király október elején jelent meg. Mivelhogy Czilley nyíltan hirdette, hogy nem nyugszik addig, míg a Hunyadiak "kutya fajtáját" ki nem írtja, Hunyadi László csak akkor ment el Futakra, midőn a király biztosította, hogy fivérével, Mátyással fölmentetik az atyjától kezelt királyi jövedelmek számadási kötelezettsége alól. Erre Hunyadi Futakon hódolt a királynak és megesküdött, hogy Nándorfejérvárt és a kezén levő többi várat visszaadja. V. László Czilleyt országkormányzóvá, Ujlakyt pedig - Hunyadi mellőzésével - országos főkapitánynyá nevezvén, nov. 8-án Futakról hajón Nándorfejérvárra utazott. Hunyadi már előre ment, hogy a vár parancsnokával, Szilágyi Mihálylyal, előkészületeket tegyen a király fogadására s a vár átadására. A király kíséretében volt Czilley, számos magyar és cseh úr, a burgundi fejedelem követei s mintegy 4000 keresztes. Hunyadi és Szilágyi a Száván két földíszített sajkán a király elébe mentek s a várba vezették. A fegyveres népet azonban nem engedték a várba. Szilágyi ugyanis ismervén Czilley gyűlöletét a Hunyadiak ellen, attól félt, hogy az fegyvereseit Hunyadira uszítja.

A király még aznap megszemlélte a várat s a törököktől szerzett zsákmányt. Másnap, nov. 9-én, korán reggel misét hallgatott a király a vár kápolnájában. Vele volt Czilley Ulrik is, kit Hunyadi és Szilágyi fontos és sürgős közlendők ürügye alatt a tanácsházba hivattak. Hunyadi számos főúr jelenlétében, többek közt Vitéz János püspök, Szilágyi Mihály, Kanizsai László, Rozgonyi Sebestyén és Nagy Simon előtt szemére lobbantotta Czilleynek mindazt, a mit atyja ellen vétett.

Czilleynek kevély, sértő válaszára Hunyadi kardhoz kapott. Czilley megelőzte őt s erős vágást mért Hunyadi feje felé. Ez azonban ügyesen félrerántván fejét, csak a kezén sebesült meg. A nagy zajra berohantak Hunyadi barátai és saját életüket védelmezve, Czilleyt felkonczolták és lefejezték. Megnyugtatták azután a királyt, hogy személyének, melyet Czilley rosszlelkű befolyása népszerűtlenné tett, semmi bántódása sem lesz. Biztosították egyszersmind további ragaszkodásukról. A király úgy tett, mintha hitelt adna nekik s nehány nap mulva kinevezte Hunyadi Lászlót országos főkapitánynyá, Szilágyit pedig meghagyta nándorfejérvári parancsnoki állásában.

November közepén bekövetkezvén a zord idő, a törökök ellen már nem lehetett támadó hadjáratot vezetni. A király hazabocsájtotta a kereszteseket s kíséretével november 17-én ő maga is Budára igyekezett. Valószinű, hogy Nándorfejérvárról meglátogatta Szendrőn a 90 éves Brankovicsot. Szendrőből kelt át a Duna balpartjára, Kevevárába. Liscius Miklós királyi titkár, ki a király oldalán volt, 1456 nov. 21-én, 12 nappal a nándorfejérvári tragédia után, Kevevárából írja levelét Enea Silvio bibornoknak Rómába; Kevét, a betelepült szerbek akkor már "Kubinnak" nevezték. Kevéből a király a déli végek középponti vára, Temesvár visszavételére indult. Hunyadi János halála óta özvegye, Szilágyi Erzsébet lakott akkor Temesvárott fiával Mátyással, a férjétől újjáépített várkastélyában. Itt töltött V. László, a kíséretében volt Ottó bajor herczeggel, több napot. Deczember 1-én vagy 2-án a kastély kápolnájában az Úr szent testére megesküdött V. László, hogy Czilley haláláért nem fog bosszút állni a két Hunyadi testvéren. Erről 1457 márczius 21-én Budán okiratot is állított ki, melyben ő maga tanuskodik esküjéről. Ezt az alkalmat használta fel az özvegy Hunyadiné, hogy fiaival meghálálják Szilágyinak az irántuk tanusított hűséges ragaszkodást. A családi vagyonból nagyértékű uradalmakkal ajándékozták meg Szilágyit. Neki adták Arad vármegyében Világos várát, Bács vármegyében Szabadkát, Keve vármegyében Kevét és Temes vármegyében több falut. Temesvárról Csanádra és Szegedre, onnét Kecskeméten át Budára utazott a király, hol az egész telet tölté.

304Budai mulatozása alatt válságos fordulat állott be V. László magatartásában. Hunyadi László és Mátyás, kik a királyt Temesvárról Budára kísérték, a fővárosban a Czilley-párt vezetőembereinek, Garai nádornak s Ujlaky erdélyi vajdának, meg a többi udvari méltóságnak hínárjába kerültek. Atyjuk ellenségei most ellenük fordultak és megsemmisítésükre törekedtek. Giskrával szövetkezve, lesték a pillanatot, hogy lecsaphassanak rájuk. A tél folyamán összeesküvést forraltak a két Hunyadi ellen s annyira felingerelték a gyenge királyt, hogy végre hinni kezdé, miképpen a Hunyadiak és követőik élete és koronája ellen törekszenek. Mihelyt Giskra a cseh haddal bevonult Budára, Hunyadi László és Mátyás 1457 márczius 21-én a királyi palotába hivattak. A mint ott gyanútlanul megjelentek, letartóztatták és őrizet alá helyezték őket. Elfogták hű barátjaikat is: Zrednai Vitéz János váradi püspököt, Kanizsai Lászlót és Rozgonyi Sebestyént. Majd azután ítélőszékké alakulván, Hunyadi László és Mátyás ellen azt a vádat emelték, hogy a trón elnyerésének vágyától indíttatva, a király és tanácsosai életét fenyegették. Bizonyításra és védelemre alkalmat sem nyujtva, az elfogatás után harmadnapra a Hunyadi testvéreket s társaikat felségsértés bűnében elmarasztalván, fő- és jószágvesztésre ítélték. Azonban a király csak Hunyadi László kivégeztetéséhez adta beleegyezését. Az ítéletet márczius 23-án, a budavári Szent-György-téren, a hóhér pallósával hajtották végre. Hunyadi Mátyás és a többi fogoly börtönben maradt. Vitéz püspököt, Carvajal pápai követ felszólalására, Esztergomban az érsek őrizete alá tették.²²⁹ Hunyadi János emlékét még halálában sem kímélve, a királytól okiratot állíttattak ki, melyben a dicső hőst képtelen hazugságokkal vádolja ugyanaz a király, ki őt alig egy év előtt az ország és a trón megmentőjének mondotta.

Szilágyi Mihály a rémhír vétele után Nándorfejérvárról Temesvárra sietett, hogy Hunyadi László megbosszulásának művében nővérét társul nyerje. Mikor Hunyadiné megtudta, hogy egyik fia a hóhér bárdja alatt végezte életét, a másik pedig börtönben sínylődik, anyai fájdalmától megtörve, ő is arra gondolt, hogy boszszút álljon a merénylőkön. E gondolatát azonban elfojtá anyai kötelességének az az érzése, hogy mindenekelőtt Mátyás fiát kell megmentenie. Levelet írt a királynak, kérve Mátyás szabadonbocsátását, bármilyen magas váltságdíjat kellessék is fizetnie. Személyesen is készült Budára, hogy a király lábaihoz boruljon. Szilágyi követet küldött a királyhoz és a László halálát okozó udvari párthoz, kijelentvén, ha húsz nap alatt a foglyokat szabadon nem bocsátják, ő turbánt tesz a fejére és a vétkesek, bárhova meneküljenek, ki nem kerülik bűnhödésüket. De mindhiába: a foglyokat nem bocsátották szabadon.²³⁰

Erre Szilágyi rövid idő alatt oly sereget toborzott össze, hogy a király és pártja ellen nyiltan fölléphetett. Zsoldos hadain kivül 14 vármegye csatlakozott zászlajához: köztük volt Temes vármegye is. Szilágyi egyszerre három sereget küldött szét az országba, melyek tűzzel-vassal írtották a Hunyadiak ellenségeinek birtokait. Szentmiklósi Pongrácz liptói főispán pedig, ki Szilágyi meghívására személyesen jött Temesvárra, más vármegyék vezetőembereivel egyesülvén, majdnem az egész felső vidéket hódította meg.

Hasztalan igyekezett a király országgyűlés egybehívásával a nemzet figyelmét másfelé fordítani. A gyűlésre alig jelent meg nehány nemes. Az egész ország forrongásban volt s László nem bízván többé pártjában, május végén Bécsbe menekült. Oda vitte a fogoly Hunyadi Mátyást is. Júliusban Pozsonyban békéltető országgyűlést hirdetett; de Szilágyi és Hunyadiné mindaddig hallani sem akartak a békéről, míg Mátyás a szabadságát vissza nem nyeri. Erre a király szept. végén Bécsből Prágába tette át udvarát. Minthogy időközben Szilágyival és Hunyadinéval a király megbízottja, Palóczi László országbiró a királyi várak kiadása iránt Temesvárott alkudozásokat folytatott, ezek sikerének biztosítására a V. László Mátyást Prágába is magával vitte és Podjebrád Györgynek, Csehország kormánvzójának őrizetére bízta. Ennek hírére a Hunyadi-párt még hevesebben kezdett forrongani s az ellenfél birtokait kímélet nélkül pusztította. A forradalom dühöngéseinek közepette a 18 éves V. László, 1457 nov. 23-án kimúlt.

V. László váratlan halála után a Hunyadiak megbosszulásán fáradozó s még mindig fegyverben álló vármegyék, a körülmények kedvezése következtében, Magyarország legnagyobb hősének Hunyadi Jánosnak fogoly fiára, a vérpadon ártatlanul 305kivégzett Hunyadi László testvéröcscsére, Mátyásra fordították tekintetüket s őt emelték a királyi székbe. Ugyanezen a napon a nemzet túláradó örömébe Temes vármegye boldogságérzetének sugárzó fénye vegyült; mert mind a megválasztott királyt, mind a melléje adott országkormányzót: ,Szilágyi Mihályt, Temes vármegyéből vezérelte az isteni gondviselés a földi dicsőség legmagasabb polczára.

Említettük, hogy Hunyadi Mátyás 1456-ban szüleivel és bátyjával, Lászlóval Temesvárott tartózkodott. Itt érte őt, serdülő ifjúként, atyjának halála, s V. László király látogatása. Azóta, hogy Budán elfogták s bátyjának gyászos vége után az országból elvitték, másfél esztendő múlt el anélkül, hogy temesvármegyei otthonát láthatta volna. Hogy azt viszontláthassa, mindjárt trónraemeltetése után részint Szilágyi viselkedése, részint a törököknek az ország déli végeit fenyegető mozgolódása szolgáltatott alkalmat.

Nagyon bántotta ugyanis az önálló gondolkodású királyt, ki magas állásának minden feladatát másoktól függetlenül szerette végezni, hogy zsémbes nagybátyja minduntalan aggodalmaskodik s akadályokat gördít eléje az államügyek intézésében. Miért is elhatározta, hogy elmozdítja őt kormányzói állásáról. Szép szerével akarta ezt tenni. Országos érdemeit megjutalmazandó, az atyjától bírt beszterczei örökös grófságot reá ruházta s azonkívül Temes vármegyében Lippa várát, Csanádban Keresztúr helységét, Keve vármegyében hat helységben levő birtokrészeket adományozta neki. A szenvedélyes Szilágyinak a beszterczeiekkel azonnal meggyűlt a baja. A hajdan szabad beszterczei polgárok nem akarták magukat az új úrnak alávetni. Szilágyi haragjában a király beleegyezése nélkül fegyverrel vette meg a várost s a polgárok fölött kegyetlen ítéletet tartott. Ezért azután az egész szász nemzet fellázadt. Szilágyinak ez a tette annál fájdalmasabban érinté a királyt, mert Szilágyi bűnös volt Garai László és Ujlaky Miklós simontornyai összeesküvésében is, mely Mátyás király letételét s Magyarországnak Fridrik császár kezére játszását tervezte. Mátyás tehát kímélet nélkül bánt el most Szilágyival. 1458 okt. 8-án elfogatta és Világos várában Lábatlan Gergely őrizete alá helyezte, a beszterczei grófságtól megfosztotta s várait lefoglalta. Hogy a támasztott erdélyi lázadást könnyebben elfojthassa, kénytelen volt lejönni a Délvidékre. Szegeden tanácsot ülvén a főurakkal, decz. 6-ikára, főképpen honvédelmi ügyek tárgyalására, ugyancsak Szegeden tartandó országgyűlést hirdetett.

Szilágyi fogsága kilencz hónapig tartott. 1459 június végén, sokak kérésére, kiváltképpen Carvajal pápai legátus rábeszélésére a király nemcsak szabadon bocsátotta, de visszaadta birtokait is, többek között Temesben MezőSomlyót.²³¹

Tapasztalván továbbá, hogy II. Mohammed szultán minden órán betöréssel fenyegetőzik, sőt Szerbia alsó kerületeit már hatalmába is ejtette, még Szegedre érkezése és Szilágyi elfogatása előtt Péterváradra utazott, hol október elején egy hétig tartózkodott. Onnan Nándorfejérvárra ment s okt. 8-tól 24-éig időzött ottan. Rendelkezett az erődítmények jókarba helyezéséről és megerősítette a helyőrséget. Szendrőn átkelve a Dunán, Kevevárából végre Temesvárt látogatta meg. Egész november havát Temesvárott a Hunyadi-kastélyban tölté, édesanyjánál. November 30-án indult el Szegedre, hogy az országgyűlésen résztvehessen.

Ezek az okok vezérelték Mátyás királyt 1458-ban Temes vármegyébe. Nincs rá bizonyítékunk, hogy ezentúl valaha megfordult volna a vármegye területén.

1459-ben Szendrő is II. Mohammed uralma alá jutott. Szerbia szandzsákká lett s a török a seregestől rabszolgaságba hurczolt lakosok helyett ozmánokat költöztetett a szerb helységekbe s bevitte oda igazgatását. Egyedül Nándorfejérvár állott annyi területtel, a mennyire a vár magyar őrségének fegyveres hatalma terjedt. A törökök már becsapdostak Temes vármegyébe is és egész Csanádig és Aradig zsákmányoltak. Szilágyira most nagy szükség lett volna. Azonban Szilágyi a helyett, hogy a királynak segített volna, fogságából való szabadulását bosszúra használta s csatlakozva Mátyás ellenségeihez, Fridrik császár érdekében kitűzte a lázadás zászlaját. Minthogy Mátyásnak akkortájt ipjával, Podjebrád cseh királylyal, is viszálya volt, arra törekedett, hogy Szilágyit megbékítse, a mi szeptember havában sikerült is. A béke föltételei között volt, hogy Szilágyi visszaszerzi Szendrőt, a melyet a király a, szerb fejedelemséggel együtt reáruházott.

1460 elején Szilágyi csakugyan hozzálátott a hadak fogadásához, mire a megengesztelt király őt "Erdély kormányzójává" nevezte ki. Mialatt a királyt a 306cseh rablóktól megszállott várak megvívásábán támogatta, hadnagya, Erdődi Miklós, előre ment csapataival a déli határszélekre, a honnan szeptember hóban hírt küldött a budai udvarhoz, hogy a törökök magyarországi területen pusztítanak és Lászlóvárát ostrom alá fogták. A király ekkor Szilágyit "Magyarország alsó részeinek főkapitányává" nevezte ki s rábízta az ország védelmének intézését. Szilágyi rövid idő alatt 8000 fegyverest gyűjtött össze. Carvajal bibornok, Vitéz János és Csezmiczei János pécsi püspök, több világi főúrral csatlakoztak hozzá.

A magyar sereg közeledésének hírére a törökök felhagytak Lászlóvár ostromával és a Duna túlsó partjára vonultak vissza. Szilágyi a vár őrségét megszaporította és Kevevárát megerősítette. Csakhamar arról értesülvén, hogy 8000 török újból átkelt a Dunán s Temesben s Kevében a határszéli területeket égeti, pusztítja, Szilágyi a közel végvárak őrségeiből 3000 embert maga mellé vevén, nov. 8-án a túlnyomó számú ellenséggel megütközött. A csata szerencsétlenül végződött. Alig száz ember híján az egész magyar sereg megsemmisült és Szilágyi Mihály török fogságba került. Konstantinápolyba hurczolták s II. Mohammed szultán, a Nándorfejérvár falai alatt szenvedett kudarczát megbosszúlandó, 1461 januárjában vagy február hava első napjaiban, 28 magyar fogolytársával együtt kivégeztette.

Minthogy Szilágyi Mihálynak feleségével, Báthory Margittal gyermekei nem voltak s mivel testvérei és nagybátyjai sem hagytak hátra figyermeket, vele kihalt Temes vármegye egyik legnevezetesebb családja: a Horogszegi Szilágyi-család. Horogszeg, melynek nevét viselte, 1466 ápr. 24-én királyi adományul a Rozgonyiaknak, temesi birtokos családokkal rokon családnak jutott.²³²

1462-ben a Fridrik császárral Vitéz váradi püspök által folytatott alkudozások idején, Mátyás király, többszöri csatározások után, békeszerződésre lépett Giskrával, őt a törökök ellen zsoldjába fogadta s Lippa és Solymos várakkal adományozta meg, miáltal Giskra a temesvármegyei nagybirtokosok sorába lépett.

Ugyanez évben Ali bég, szendrői basa, a Száva és Dráva közti területet rombolva, behatolt a Szerémségbe. Félni lehetett, hogy ha a Dunáig ér, Titelnél betör a tiszai és temesi részekre is. A király a Szokoli testvéreket, Pétert és Mihályt küldé az ellenség feltartóztatására. A bátor magyar sereg oly elszántsággal állt ellen a Tiszánál Ali csapatainak, hogy ezernyi török tetem borította a csatatért s maga a basa csak kevesed magával menekülhetett át Pancsovánál a Dunán Szendrő várába.²³³ Télnek évadján nyugalom volt. De 1463 tavaszán II. Mohammed 150.000-nyi sereggel már ismét a Moravánál táborozott s Ali bégnek feladatul tűzte, hogy Szendrőből a temesi területre törjön. A kapott parancs szerint Ali május első felében átkelt seregével a Dunán s a kevevári homokdombok és a Temes balpartja mentében az elébe jött erdélyi vajda támadására készült, ki szándékosan hátrált, hogy kedvezőbb helyen foglaljon állást s a törökök útját a Dunától elvágja. A vajda Temesvár és a Temes jobb partja között állítá fel seregét. Ali bég elfogadta a csatát és el is vesztette. Sikerült neki mégis seregének maradékával útat nyitni magának a Dunához és visszatérni Szendrőbe.²³⁴ Szendrő ekkor már erős védőbástyájuk volt a törököknek. Ez volt a kulcs, mely nyitva tartotta számukra a duna-balparti vármegyéket és Erdélyt. Mindamellett Ali ki különben elég hadvezéri tehetséggel rendelkezett, kevéssé volt szerencsés szendrői állásában. 1463-ban, július végén, mikor Szerémben a Száva vidékét pusztította és Szentdemetert felégette, maga Mátyás király mért rá súlyos csapást, 15.000 elhurczolt foglyot vett vissza tőle és seregét úgy elverte, hogy a temesi részeken ezentúl 10 esztendeig nem mutatkoztak, többé törökök.²³⁵

A keleti népek betöréseivel s különösen a törökök benyomulásával a balkáni tartományokba kapcsolatos volt a szerbek és oláhok bevándorlása hazánk délkeleti vidékeire. Közönségesen nyolcz szerb bevándorlást kölönböztetünk meg. Az első nagyobb szerb bevándorlás Nagy-Lajos és Zsigmond királyaink korában történt. Dusán István szerb deszpotának 1356-ban bekövetkezett halála után a szerb birodalom felbomolván, a macsói bánsággal Nándorfejérvár is visszakerült a magyar koronához. Lázár, Felső-Szerbia vagyis Ráczország fejedelme, Nagy-Lajos 309hűbéresének vallotta magát.²³⁶ Ekkor a Temes és Maros síkságain már számos szerb község volt.²³⁷ A rigómezei csata után (1389) és Murád szultánnak Szerbia ellen intézett támadásai közben, az 1404-1412. évek alatt, Zsigmond király nagyszámú szerb alattvalónak engedte meg a menekülést a magyar földre. A husziták ellen vívott háborúban (1420-1421.) ráczok is teljesítettek hadi szolgálatokat. Brankovics György vezette Magyarországba 1433 táján a szerbek második bevándorló csapatát.²³⁸ Mikor 1439-ben Szendrőt Murád szultán elfoglalta, Brankovics Magyarországba jött lakni és itteni uradalmaira, melyek 110 községből álltak, sok szerbiai jobbágyát telepítette át. A harmadik szerb bevándorlás Albert király és I. Ulászló országlata alatt, Novoberdo eleste után történt. Ez a szerb csapat Yenopolt szállotta meg. A negyedik tömeges szerb bevándorlás Hunyadi Mátyás király alatt 1459-ben, Szendrőnek második eleste után ment végbe. Brankovics György unokái, István, János és Birini Pál a törököktől elnéptelenített temesvármegyei, akkor Temesben, Kevében és Horomban fekvő helységeket telepítették meg szerbiai családokkal. Ugyancsak Mátyás király idejében Kinizsi Pál vezette be 1481-ben a bevándorló szerbeknek mintegy 50.000 főnyi ötödik csapatát. Ezekből is sok jutott az alsó-temesi területekre.²³⁹ Kisebb rajokban történt 1509-1525. évek közt a hatodik beköltözés. Ezeket Maxim szerb metropolita és Monasterly vezette.²⁴⁰ Jelentékenyebb volt a hetedik beköltözés, mely 1538-ban Jurisich Miklós javaslatára történt. Ezt a csapatot I. Ferdinánd, a magyarok ellensúlyozására, gazdag kiváltságokkal ruházta fel.²⁴¹ Befejezést nyert a szerbek bevándorlása 1690-ben. Csernovics Arzén ipeki patriarcha ekkor egyszerre 40.000 szerb családot vezetett át a Dunán.²⁴²

A mi az oláhokat illeti, nincs rá egyetlen valódi adat sem, hogy Magyarországon, vagy akár a mai Romániában is 1182 előtt oláhok laktak volna. Az oláhok bevándorlása 1242-től kezdve s különösen 1369 után, lassú és állandó folyamatban indult meg Bolgárországból, honnan nagyobb tömegeik Nissa és Sófia vidékéről 1234-ben, a görögök támadásai következtében, menekültek a Duna balpartjára, a régi Kunországba, vagyis a mai Romániába. A kunok, mint lovas, harczos nép, a tatárok támadásaiban vagy elpusztultak vagy Magyarországba költöztek. Helyüket a Balkánról menekült oláhság foglalta el. Kenézeik, Litvoy és Szaniszló vetették meg 1247. táján az oláh fejedelemség első alapjait. Kun László szerencsétlen kormánya idejében az oláh kenézek mindjobban függetlenek lettek. Minthogy a tatárjárás Magyarország keleti részeit jóformán elnéptelenítette, kénytelen volt IV. Béla rávenni az egyes földesurakat, hogy engedjék át birtokaik hegyes, erdős területeit a bevándorló oláhoknak, mert ezek mégis csak adtak valami jövedelmet és az ország szélén levő hegyeken teljesítettek határőri szolgálatot. Így azután a hegyek mentén, nyájaikat legeltető pásztorokként elszéledtek Erdélyben és Magyarország keleti és délkeleti vármegyéibe. Királyaink bizonyos kiváltságokkal és szűkebbkörű önállósággal látták el őket, mérsékelték adójukat s meghagyták a közigazgatás és igazságszolgáltatás terén régi jogaikat; királyhűségüket és honvédelmi szolgálatukat nemesség- és jószágadományozással jutalmazták. A délmagyarországi vármegyékben 1641-1646. években terjedtek el nagyobb számmal. Ekkor költözött át a mai Románia déli részéből Temes, Krassó és Szörény vármegyékbe 10.000 oláh család, mintegy 50.000 ember.²⁴³

Mialatt Mátyás Csehországgal háborúskodott, a törökök mind beljebb merészkedtek az országba és Erdélybe. Megszegvén a békét, 1471-től kezdve csaknem évenként rablókalandokkal sanyargatták Délmagyarországot. Ali bég 1474-ben egészen Nagyváradig nyomult s visszatértében végigsöpörte pusztításaival egész Temes vármegyét. 1476-ban újabb szenvedéseknek volt kitéve Temes vármegye a török portyázó csapatok részéről. A szultán ugyanis szerencsétlenül harczolva Moldvában, Magyar Balázs seregével, kit Mátyás király a törököktől megtámadott Bogdánovics 310István moldvai vajdának segedelmére küldött, 1476-ban roppant hadat küldött ismét a magyar határszélek dúlására. A király a temesvármegyei Dóczi-család két hőslelkű sarját, Dóczi Péter és Ferencz testvéreket küldte ki az ellenség visszaszorítására. A szultán Ali bégnek és Mihaloghli Iskender basának azt a parancsot adta, hogy 4000 spahival a Temes mentén fölfelé vonuljanak s fogfalják el Temesvárt. Azonban a Dóczi-fivérek, a temesvári és nándorfejérvári helyőrségek élén, szembe indultak az ellenségnek s Pancsova alatt, három órányira Szendrőtől, megütköztek vele. A magyar sereg diadalt aratott. Iskender nehéz sebet kapott. Ali egy sajkán csak nagynehezen tudott menekülni. A győztesek örömrivalgása között a szomszéd völgyben (Nadela Bara) őrzött magyar foglyok kiszabadították magukat, rárohantak a török táborra és megzsákmányolták. Minden magyar fogoly, lovon ülve, maga után zsákmánynyal terhelt török lovat vezetett. A Dócziak 250 mozlim fogolyt és öt zászlót küldöttek győzelmük jeléül a királyhoz, ki ekkor éppen menyegzőjét készült ünnepelni. Mátyás az alkalmat felhasználni és Szendrőt megszállni szándékozván, Szendrővel szemközt három favárdát építtetett. Mohammed, hogy Szendrő ostromától a király figyelmét elterelje, azt az egész vidéket, melyen a király jegyese átutazott, elpusztíttatta.²⁴⁴

A pancsovai fenyíték s a Bogdánovics Istvántól és Báthory Istvántól Moldvában szenvedett csapások elegendők voltak arra, hogy a szultán hódítási viszketegét nehány évre mérsékeljék.

Mátyás felhasználva a pillanatnyi csendet, a Beatrix nápolyi herczegnővel kötendő házasságára fordította figyelmét. Első nejének, a cseh Katalinnak 1463-ban történt halála után 13 évig özvegységben élt. Előbb Fridrik császárnál, majd Kázmér lengyel királynál tett lépéseket, hogy leányaik közül egyiknek kezét elnyerje. Azonban ezek vetélytársai levén s ellenséges indulattal viséltetvén iránta, vonakodtak vele vérségi összeköttetésbe lépni. Kedvezőbb fogadtatásra talált Ferdinándnál, Sziczilia és Arragónia királyánál, ki meleg készséggel ajánlotta fel neki leánya, Beatrix kezét. Az új királyné decz. 10-én érkezett Székesfejérvárra, a hová az ünnepélyes alkalomból Mátyás országgyűlést hirdetett. 1476 decz. 12-én volt a királyné koronázása. Másnap Budára indult a nászmenet. Decz. 22-én ment végbe az esküvő a szűz szent Mária templomában.

A lakodalom örömei után Mátyás király a nagyon veszélyeztetett délkeleti határszélekre fordítá figyelmét. 1479-ben tizenkét basa, az oláhok hűtlen vajdájával egyesülve, mintegy 40.000 sereggel Erdélybe tört s keresztül-kasul fosztogatta. Mátyás Báthory Istvánt és Kinizsi Pál temesvármegyei főispánt küldé a rabló törökök megfékezésére. Szászváros közelében, a Felkenyér falu mellett elterülő Kenyérmezőn találkozott a két sereg. 1479 október 13-án ment végbe a nevezetes csata. Reggeltől délutánig Báthory még egymaga harczolt csapataival; délután érkezett meg Kinizsi Pál, a temesvármegyei és a szomszédos vármegyékből gyűjtött hadosztálylyal és zsoldosaival. Két karddal küzdve a pihent délvidéki sereg élén, utat tör magának Báthory ellankadt hadosztálya felé. Hatalmas szavával új erőre ébreszti a már-már futásra készülőket, megszabadítja Báthoryt s rémítő öldöklést tesz a sokszorta számosabb ellenségben. A megrettent s kifáradt ozmánok csak rövid ideig állják a rohamot. Azután rendetlen futásnak erednek a hegyszoros felé, hol a magyarok halomra kaszabolják őket. 30.000 török, köztük több basa s más főember terült el a csatatéren. 8000 magyar, többnyire délvidéki vitézek, életével fizette meg a kenyérmezei diadalt. A magyar táborban iszonyú áldomás között telt el az éjszaka. Török tetemek szolgáltak asztalul s Kinizsi vad kedvében, egy törököt fogai között tartva, lejté a hadi tánczot. Mátyás király Kinizsi temesvármegyei főispánt "országos főkapitánynyá" nevezte ki, alája rendelvén a dunántúli várakat, jelesül Nándorfejérvárt. Főkapitányi minőségében Kinizsi az ország méltóságainak rangjára emeltetett, épp úgy, mint előtte Hunyadi János, Hunyadi László és Szilágyi Mihály.

Temes vármegye akkori belső állapotai, Mátyás erélyes uralkodása mellett sem lehettek a háborús időkben csak némiképp is megnyugtatók. A törökök gyakori betörései szakadatlanul veszélyeztették a személy- és vagyonbiztonságot. Ipar, kereskedés, szellemi foglalkozás egyáltalában pangott. A közbiztonságot maguk az ország védelmére tartott zsoldos és idegen csapatok utonállással, 311lopással, gyilkosságokkal zavarták. A dunamelléki végvárak, Pancsova, Keve, Horom, Szent-László, Somlyó oly rossz karban voltak, hogy az ellenség támadásainak alig állhattak ellen. Egyedül a Hunyadi Jánostól stratégikus tervek szerint épített, bástyákkal és czölöpözött védősánczokkal ellátott temesvári új vár, Temes vármegye és Délmagyarország középponti erőssége, emelkedett büszkén az ellenséges hullámverések közepette. Egyelőre nem is merte az ellenség megközelíteni. A király oly lázasan dolgoztatott a többi végvár helyreállításán is, hogy az 1478-iki budai tanácsülésben a főrendek kérve fordultak hozzá: ne tartsa tovább az alattvalókat a végvárak munkájánál s ne kényszerítse a népet a végváraknak élelmiszerekkel való ellátására. A bajon csak úgy lehetne segíteni, ha a Délvidék többi főispánja is szövetkeznék a temesvármegyeivel s együttes erővel állítanák helyre az említett véghelyeket, lehetővé tevén ez által a rendetlenségek és az alattvalók elégedetlenségének megszüntetését. Így azután Temes vármegyében évenként meg lehetne tartani a közgyűléseket és a törvénykezést, minthogy azokat a többi vármegyékben csak minden öt évben szokták megtartani.²⁴⁵

1481-ben újabb alkalom kinálkozott Kinizsinek vitézsége bizonyítására. Ugyanis II. Mohammed, a hatalmas hódító, 1481 május 3-án elhalálozván, fia, Bajazid lett a szultán. Ez Iskender basát nevezte ki Szerbország helytartójává, ki folytatta betöréseit a temesi, horomi és kevei területekre. Kinizsi a saját megyéjét és a szomszédos megyéket fegyver alá szólította és seregét nov. 4-ére a horomi (palánkai) gázlóhoz rendelte. Rozgonyi Lászlónak és Brankovics Vúknak feladatul tűzte, hogy a sereg átszállításához szükséges hajókat előállítsák. Horom közelében Thököli Miklós és András hadnagyokat, kik a 100 lovasból álló előőrsöket vezették, az erdő sűrűjéből előtörő négyszerte nagyobb török csapat megtámadta. A meglepett magyarok kocsiváruk mögé húzódtak, de a törökök meggyújtották az erdőt s a szél a kocsik közé hajtotta a lángokat és a füstöt. Thököliék kénytelenek voltak elhagyni védett állásukat s a szabadban megütközni a túlnyomó erővel. A magyarok halottakban 80, a törökök 200 embert vesztettek. Az életben maradtak majdnem mindnyájan megsebesültek. Tököli Miklós nehéz sebében még az éjjel meghalt. E közben Iskender heves ellenállása ellenére, a magyar hajók kikötöttek a Duna túlsó partján és Kinizsi 32.000 emberével egész Galambóczig nyomult. 1000 lovas török kirohanást kísérlett meg, de nagyobb részük vagy elesett vagy fogságba került és ezeket Kinizsi parancsára megölték. A szendrői török várparancsnokot az ifjabbik Jaksics üldözőbe vette, a galambóczi kapúnál utólérte és a fejét levágta. Rozgonyi és Brankovics 24 török hajót fenéken fúrtak, míg Kinizsi összes hadával a Morava mentén, egész Krusováczig hatolt, hol 12 napig táborozván s az ellenséges területet széltében letarolván, 1000 török fogolylyal tért vissza Temesvárra. Három basa: Iskender, Ali és Malkodschogli a Szendrő előtt fekvő szigeten váracsot építtetett a magyar hajóhad műveleteinek meggátlására. Hajóhadunk azonban oly erőt fejtett ki, hogy a szigetbeli török őrséget kiverte fészkéből s a váracsot lerombolta. Kinizsi azután a Duna réveiben Horomot, Kevét és Pancsovát új czölöpsánczokkal vétette körül.²⁴⁶

A következő 1482. évi okt. utólsó napjaiban a szendrői új basa nagyszámú lovassággal tört be Pancsovánál a mai torontáli síkságra s a Temesen fölfelé vonulva, egész Becskerekig kalandozott. Kinizsi, mint országos főkapitány s temesi és torontáli főispán, Dóczi Péterrel ment a török csapat elé. Brankovics Vúk deszpota, a Tisza felől jövet, oldalba fogta az ellenséget. A becskereki mezőkön ment végbe az ütközet. A keresztények győzelme tökéletes volt. A gyilkos csatában 3000 halottat hagyott az ellenség a csatatéren, de Kinizsi vesztesége is nagy volt, 500 embere esett áldozatul. A győztesek kezébe gazdag zsákmány került, melynek javát Kinizsi a Hamburgnál táborozó Mátyás királynak küldé.²⁴⁷

A szörnyű hadakozásoknak, habár rövid időre, Mátyás királynak II. Bajaziddal 1483-ban és 1484-ben kötött nyolczévi fegyverszünete vetett véget. A béke alatt Kinizsi a rábízott tartomány gazdasági viszonyainak javítására fordította legfőbb gondoskodását. Mátyás uralkodása alatt nem is volt több összecsapása a törökkel. A király is belefáradt a sok táborozásba. Köszvénybaja is mindjobban gyötörte. A fegyverszünet Fridrik császárral és a szultánnal alkalmat nyujtott 312neki dinasztiai és hatalmi érdekeinek biztosítására. Második házassága Beatrixxal terméketlen maradván, arra törekedett, hogy a Krebs (Krebil) boroszlói polgármester Mária nevű leányától 1470-ben született törvénytelen fiát, Corvin Jánost, a kit nagyon szeretett, négyéves korában elismert, udvarába fogadott és olasz tudósokkal neveltetett, trónja örökösévé tegye. Benne akart új nemzeti dinasztiát alkotni, hogy Magyarország idegenek uralma alá ne kerüljön. Azonban Mátyás terve ellen mind a nemzet, mind az uralomra vágyó Beatrix akadályokat gördítettek. A nehézségek elhárítására Mátyásnak már nem volt ideje. 1489-ben már érezte közeledő végét. A mit még fia érdekében tehetett, abból állott, hogy átadta neki a koronát, az ország kincstárát, az erősebb királyi várakat s megeskettette részére a hadsereget, nehány meghitt emberének pedig azt a megbízást adta, hogy mihelyt ő meghal, fizessék ki a királyné jegybérét, azután küldjék a trón után vágyó, fondorkodó asszonyt haza Nápolyba. A tél beálltával ereje annyira elhagyta, hogy már alig tudott járni. A háborúkban kapott sebei kiújultak, köszvénye és gyomorbaja is kínozta. 1490 első napjaiban Bécsbe utazott, a hol ápr. 6-án reggel, életének még csak 47-ik, uralkodásának 32-ik évében, két napi kínos vívódás után megszünt élni. Holt tetemét a dunai hajóhad szállítá Budára. Útközben Komáromból küldé szét Beatrix, a környezetében levő főrendek hozzájárulásával, meghívó leveleit a május 17-én Rákoson megnyitandó királyválasztó országgyűlésre. Budáról Székesfejérvárra vitték a holt királyt.

A Hunyadi János kormányzósága és Mátyás király uralkodása alatt lefolyt félszázadban három püspök váltotta fel egymást Szt. Gellért székén: Remetei Hímfi Péter (1438-1457), Hangácsi Albert (1457-1466) és Szokoli János (1466-1493). Kormányzatuk idején sok zivatar, sok nyomor és pusztulás vonult el Délmagyarország fölött. Az egyházi élet fejlesztését nemcsak megakasztotta a szakadatlan háborúskodás, de az előbbeni időszakokban elért eredmények is vagy egészen elenyésztek, vagy tetemesen csökkentek. A török hordák nem egyszer árasztották el az egyházmegye területét, rabolva és gyujtogatva a templomokat, rablánczon hurczolva el a városok és faluk kath. lakosságát.

A szükség kényszerének, a honvédelem követelményeinek tulajdonítandó, hogy éppen a róm. kath. egyház hű fiainak, a Hunyadiaknak kellett az elnéptelenült délvidéki megyéket, magyar nép hiányában, a szakadár keleti egyházhoz tartozó szerb és oláh idegenekkel betelepíteniök. Ez a telepítés jelentékenyen megzavarta az egyensúlyt a római és a keleti egyházak követőinek nemcsak számarányában, de hitéleti és valláserkölcsi, sőt anyagi tekintetben is.

A XV. század elején a csanádi püspökség még szép jövedelemmel bírhatott. Marczali László csanádi püspök 1423-ban még 900 arany forintot fizetett az apostoli kincstárnak megerősítő okirataiért. Ennyire volt Rómában a csanádi egyház taksálva. A törökök pusztításai következtében a csanádi püspökség jövedelme a XV. század végén már annyira leolvadt, hogy bár 1493-ban Sándor pápa az általa megszüntetett egyik csanádi benczés apátság javait a püspöki birtokhoz csatolta, a püspökség 1494-ben már csak 500 frtra lett taksálva "a szomorú körülmények miatt".

Sajnos, hogy éppen a hivatásuk magaslatán álló főpásztorokat fosztották meg e szomorú körülmények az alkalomtól, hogy tevékenységüket az egyház érdekében hasznosíthassák. Himfi Péter és Szokoli János temesmegyei születésű főpapok valának, kik egyéb jeles tulajdonságaik mellett bizonyára elkövettek volna mindent, hogy szűkebb hazájukban az egyház méltó díszre és tekintélyre emelkedjék. Ezt lehetetlen volt megtenniök, mert a különben is leszállott püspökségi jövedelmet fölemésztették a honvédelem folyton szaporodó költségei. Himfi Péter kormányzata idejéből nevezetes, hogy IV. Jenő pápa 1433-ban Köleséri Benedek bosnyatartománybeli ferenczrendi szerzetes kérelmére megengedte, hogy szerzete a csanádi püspök joghatóságához tartozó területen, ú. m. Kevén, Horomban, Cserin, Orsován és Karánsebesen zárdákat építhessen magának. Jelen volt Himfi Péter az 1444 aug. 4-ki szegedi országgyűlésen is s aláírta I. Ulászló azon dekrétumát, mely a király eskűjét semmisnek nyilvánítván, a törökök elleni háborút határozta el, - Hangácsi Albert borsodmegyei születésű egri pap volt, ki 1439-ben a bécsi egyetmen végezte tanulmányait. Jeles tehetségeinél fogva Zrednai Vitéz János mellé a királyi kanczelláriába került protonotáriusnak. Elkísérte a királyt Várna alá és tanuja volt az ütközet szerencsétlen kimenetelének. Mint egri és pécsi nagyprépost s egyszersmind pankotai főesperes 1451-ben, már férfikora delén, a bolognai egyetemre vétette fel magát, a honnan kánonjogi tudori diplomával tért 313haza. V. László alkanczellárrá és királyi személynökké nevezte ki. E minőségében sokat fáradozott a király és Hunyadi János özvegyének békéltetésén. Ezért a szebeni polgárok neheztelését vonta magára, kik elfogták és börtönre vetették. A Hunyadi-háznak tett szolgálataiért Szilágyi Mihály, mint az ország déli részének kormányzója, a csanádi püspökséggel jutalmazta, meghagyván neki az egri prépostságot is. Mátyás király trónralépte után legmegbízhatóbb hívei közé tartozott. Résztvett a királytól hirdetett országgyűléseken és a II. Pius pápától egybehívott mantuai tanácskozáson. Ő eszközölte ki, hogy a pápa 20.000 aranyat küldött Mátyásnak a törökök elleni háborúra. - Szokoli János, Szokoli Péter temesi főispán és Kisvárdai Potenciana fiát, 26 éves ifjú korában nevezte ki Mátyás király csanádi püspökké 1466 aug. 28-án. A korhiány alól II. Pál pápa diszpenzálta s tőle nyerte püspöki megerősítését is. Mint kiváló gazda 26 évi püspöksége alatt rendbehozta a püspökség uradalmait. Szentéletű, önmaga iránt szigorú pap volt s a közszereplésben nem vett részt. Mátyás király halála után, 44 éves korában, lemondott és visszavonult a pálosok diósgyőri remeteségébe.

Temes vármegye határvonalai a magyar középkorban többféle változáson mentek át. Az Árpád-kori főesperességek területe már nem volt többé mindenütt irányadó. Éjszakon a Bega forrásvidékétől, vagyis az erdélyi szélektől kezdve, a mai krassószörényvármegyei Marzsinánál volt az egyik végső pont. Arad vármegye marosi vidékének egy része szintén Temeshez tartozott. Nyugaton a mai temesvármegyei Hisziás, Nádas, Orczifalva stb. helységek feküdtek a határvonalon. Kenéz néha Csanádmegyéhez tartozik. Keleten Krassó-Szörénybe, nyugaton a mai Torontálba, délen a hajdani Kevébe és Horomba csapdosott át a határ. Az eltünt két hajdani megye között állandóan a Duna balpartja volt a határ.

A nagyterjedelmű középkori Temes vármegyének azonban inkább csak az a része élt rendes vármegyei szervezet alatt, mely ma is Temes vármegyéhez tartozik. Vár és erősség 29 volt Temes vármegye területén a Hunyadiak korában. Névszerint ezek: Borzlyuk, Csák, Cseri, Czikóvásárhely, Drankó, Galád, Görény, Halmas, Hódos, Jobbágy, Kenéz, Lippa, Lugas, Maczedónia, Miháld, Ohád, Orsova, Patkócz, Pécz, Rékas, Sarád, Sebes, Szélha, Széphely, Szinicze, Szörény, Sztanilovcz, Temesvár és Zsidóvár.

Város, illetőleg mezőváros volt összesen 22. Begenye, Berény, Borzlyuk, Bozsor, Csák, Cseri, Czikó-Vásárhely, Hodos, Kárán, Komjáth, Lugas, Maráz, Miháld, Monostor, Marzsina, Orsova., Rékas, Sarád, Sásvár, Sebes, Temesvár, Új-Pécs, Vizes-Monostor, Zsidóváralja.

Vár, város, mezőváros és falu volt a Hunyadiak korában Temes vármegye területén mindössze 990. A mai Temes vármegye 11 járásában van 222 helység. A Hunyadiak korában tehát a települt helységek száma jóval túlhaladta a mai Temes vármegye községeinek négyszeresét. Nem szabad azonban olyan falvakat gondolnunk, a milyenek a mostaniak. A legtöbb falu akkor 10-20 házból állott.

A régi Temes vármegye birtokos családainak számát Csánki Dezső, a Hunyadi-kor nagyérdemű történetírója, 390-re teszi, névszerint is felsorolván őket.²⁴⁸ Legfőbb birtokos volt a király, helyesebben a korona, melynek birtoka azonban szakadatlanul kisebbedik, a mint az oláh eredetű kenézek, nemes birtokosokként kiválnak a várak kerületeinek kötelékéből s egyes uradalmak királyi adományul főurak és nemesek kezére jutnak. A királyé volt a Duna mentén: Orsova (vár és város), Pécz, Szinicze, Sztanilovcz, Szörény, Drankó (vár és város), Lippa és a másik Pet. A Béla és Cserna folyók mellékén: Görgény (vár), Miháld (vár és város). A Nera felső völgyében Halmas (vár és kerülete). A Temes felső völgyében s a Bisztra mentén: Sebes (vár és város); Kárán város, Komjáti város, odább éjszaknak Zsidóvár vár és Zsidóváralja város, ettől ny. é. felé Lugas (vár és város). A Bega folyó mentén: Monostor, Bozsar és Marzsina városok, Suggya és Turd helységek, akkor Temes vármegye, most Krassó-Szörény vármegye területén. Temesvár volt a királyi uradalmak központja. Melléje sorakoztak keleten Borzlyuk és Cseri (várak és városok) és Sásvár város, délnyugaton pedig akkor Temesben, most Torontálban Uj-Bécs (Ujpécs) város.

A király után legnagyobb birtokos volt Hunyadi János, ki Temes vármegyében hadi érdemeivel óriási birtokokat szerzett össze. Ezek elseje Temesvár (vár és város), mely Hunyadi halálával fiai, László, majd Mátyás kezére ment át. 314Temes vármegye, a mai Torontál és Krassó-Szörény vármegyék földjén Hunyadi-birtok volt (bár nem egyszerre) 3 vár, 8 város és vagy 130 falu. A Hunyadiakon kívül a nagybirtokosoknak hosszú sorozata élt a régi Temes vármegye területén. A nyugati vidéken inkább a magyar, a keletin inkább az oláh és szerb eredetű nemességet találjuk. Előkelőbb főnemesi családok voltak: a Gúthi Országhok, Berekszói Hagymások, Szentmiklósi Pongráczok, Horogszegi Szilágyi Mihály, a Keresztúri Garázdák, Rozgonyiak, a Száti-, Dóczi-, Dési- és Rábéi-családok, a Szentgiroltiak, Maczedóniaiak, Csákiak, Remetei Himfiek, Dobozi Dánfiak, Kanizsaiak, Kórogyiak, Nádasdi Ongorok, Szobiak, Nexafiak, Bésánok, Hollódiak, Szeri-Pósák, Iktári Bethlenek, Neczpáliak, Csornaiak, Damsusiak, Bizereiek, a Pitvarosi vagy rékasi Korlátok, a Serjéniek, Nagylaki Jaksicsok, Haraszthyak, Giskra János, Pán Mátyás, az Alsólendvai Bánffiak, Mutnokiak, a Czikó- vagy Bástai-család, Macskásiak, Örményesi Fiáthok, Rakoviczaiak és Nagymihályiak.²⁴⁹ A köznemesi családok közül kiváltak: a Bakiak, Bogdiak, Csombolyiak, Páznádiak, a Peterdi vagy szedecsi Petők, a Csomai Ördögök, Partasiak, Rudaiak, Vátiak, Varányiak és Rádiak. Más megyékből való temesvármegyei birtokosok voltak: a Gerlai Ábrahámfiak, Marótiak, Pekriek, Rimaszécsi Szécsiek, Tallócziak, Tariak, Telegdiek és a Bajnai Bóthok.²⁵⁰ Az egyházi nagybirtokosokról alább szólunk.

Mátyás halála után az oligarchák ismét elhatalmasodtak. Főtörekvésük volt gyenge királyt ültetni Mátyás örökébe, hogy uralmukat biztosíthassák. A mint a törökök az országban felújult zavargásokat és a trón betöltése kérdésében támadt viszályokat észrevették, noha a fegyverszünet 1492-ig volt megkötve, nyomban betörtek Délmagyarországba s egész Temesvárig, sőt azon túl is dúlták a vármegyéket. Ismét a hős Kinizsi volt az, ki a portyázó csordákat megfenyítette s a Dunán visszakergette.²⁵¹ 1492 tavasz elején maga Bajazid szultán összpontosította seregét egy nagyobb támadásra Délmagyarország és Bosznia ellen. Előbb Nándorfejérvárt, Sabáczot és Jajczát akarta elfoglalni. Kinizsi Pál és Péter kalocsai érsek visszaverték az ellenséget s megszalasztva a viddini basát Szörény vára alól is. Kinizsi számos török fogolylyal érkezett vissza Temesvárra, hol azokat kegyetlen kínzásokkal végeztette ki.

A királyválasztás öt részre szakította a nemzetet. Jelöltek voltak: Mátyás király nagyreményű fia, a 20 éves Corvin János, Ulászló cseh király, ennek öcscse Albert lengyel berczeg, Miksa római király, osztrák herczeg s végre az uralkodni vágyó Beatrix özvegy királyné. Végre július 15-én Szt. György egyházában a cseh királyt választották, Magyarország királyává, ki II. Ulászló néven lépett Szent-István trónjára, kötelezvén magát, hogy az ország szabadságait megtartja és Mátyás özvegyét feleségül veszi. Corvin János a szenvedett kudarcz után pártja főbb embereivel a pécsi püspök székhelyére, onnan magára hagyatva Szlavóniába vonult. II. Ulászló koronázása szept. 18-án Székesfejérvárott ment végbe. Kormánya egészen olyan volt, a milyennek lenni azok kívánták, kiknek trónra emeltetését köszönheté. Léhaság, az ország ügyei iránt közömbösség, tehetetlenség és gondatlanság jellemzik uralkodását.

A magyar főurak az 1492-ki országgyűlésen lemondtak a kötelezettségről, hogy a sereget az ország határain túl is kövessék. Fölkelés csak a legvégső szükségben volt alkalmazható. Az ország rendes védőerejét csak a király zsoldosai, az erdélyi vajda, a székelyek comese, a horvátországi bán és a temesi főispán bandériumai alkották, melyek királyi zsoldban részesültek. A király a rendektől adót nem nyervén, nagyobb erőt a törökök ellen nem igen fejthetett ki, annál kevésbé, mert Ujlaky Lőrincz, Szapolyai István és az erdélyi lázadók leküzdésére is folyton fegyverben kellett tartania a királyi hadakat. Drágfi vajda és a vén Kinizsi, kit egy szélhüdés már szólásától is megfosztott, legfőbb támaszai valának a koronának azokban a nehéz napokban, midőn a nemzet szerteszét bomolva, az ország engesztelhetetlen ellenségeinek, a törököknek úgyszólván a torkában ült. Ulászló 1494 jan. 28-án országbiróvá nevezte ki ugyan Kinizsit, de a harczedzett hősnek még arra sem volt ideje, hogy új méltóságát elfoglalja. 10.000 emberrel a Duna balpartján Szendrő átellenében táborozott, a befagyott Dunán átment Szerbiába s Ali basa két várát vette be, temérdek kincset és sok foglyot vive magával. Zsákmányul 315esett Ali háremje s magánkincstára is, többi között László király ezüst gyertyatartói, melyeket Nagyvárad megrablásakor raboltak el a törökök. A török foglyok száma oly nagy volt, hogy a temesvári vásáron egy nőt négy, egy leányt 18 ezüstpénzért, az elhajtott gulyák közül öt ökröt egy aranyért lehetett vásárolni.²⁵²

Azonban az ozmánok szenvedett vereségeik ellenére sem maradtak nyugton. Még az évben megrohanták Nándorfejérvárt és már hét zászlót tűztek a falakra, midőn Kinizsi Temesvárról elősietett s a várat fölmentette. A veszedelem hírére 1494 szept. közepén Ulászló is eljött Nagyszebenből zsoldos seregével Temesvárra. Kinizsi eléje ment a vármegye határáig s Lugoson ünnepélyesen fogadta. A király egész hónapot töltvén Temesvárott, innen Becskereken és Becsén át Zentára utazott, hol okt. 21-én megpihent és Bács vármegyén keresztül Péterváradra ment. Okt. 24-től nov. 13-áig tartózkodott Péterváradon, a honnan arra a hírre, hogy a törökök Szerb- és Bolgárországot fedezetlenül hagyták, 14.000 emberből álló sereggel, Kinizsi és Drágfi Bertalan erdélyi vajda kíséretében, Nándorfejérvárra vonult. Átküldve seregét a Száván, ő maga visszament Péterváradra s csakhamar Bécsbe távozott. A zsoldos sereg Szerbiában rablással és kicsapongással tölté idejét. A vezérek szelleme a zsoldért és zsákmányért szolgáló fegyelmezetlen népet nem volt képes megfékezni és a Feketehegyen túl táborozó Ali ellen indítani. Kinizsi még Szendrő ostromlását akarta megkísérleni, azonban halálos lázba esett és szándékát nem hajthatta végre. Szentdemeter mezővárosban, a Száva balpartján végezte be mozgalmas életét 1494 nov. 24-én. Halála után Ulászló Som Józsát, Kinizsi győzelmeinek társát, nevezte ki Temes vármegye főispánjává s a déli végek főkapitányává, 100 arany értékű paripával ajándékozván meg őt.

Az 1495. évi országgyűlés eloszlatása után Ulászló másodszor látogatta meg Délmagyarországot és nov. első napjait Temesvárott tölté, a hol országos ítélőszéket is tartott. Beriszló Bertalan auránai perjel volt a fővádlott. Az ítélőszék lázadásban, a törökökkel való czimboraságban, pénzhamisításban, rablásban és tisztességes nőkön elkövetett erőszakban talált, őt bűnösnek és halálra ítélte. A király, egyházi méltóságát tekintve, büntetését a temesvári vár tömlöczében töltendő élethossziglani fogságra változtatta.²⁵³ A másik megrázó temesvári tragédiának hőse Ernust Zsigmond pécsi püspök volt, Lukács csanádi püspöknek a királyi tárnokságban utóda. Őt is az állam meglopásával vádolták s e bűntényt rá is bizonyították. Az ítélőszék 400.000 arany pénzbirságra és kárpótlásra ítélte. Ulászló 280.000 aranyra enyhíté a büntetést, mely összegnek lefizetéseig Temesvárott fogva tartotta. Dombai alkincstárnok szintén sikkasztott. Az elidegenített összegeket visszafizetni nem tudván, ugyancsak Temesvárott lakolt élethossziglani fogsággal.²⁵⁴

De ezek a szigorú megtorlások nem segítettek már a bajokon. Magyarország halálos válsága óriás léptekkel közeledett a nemzet felé. Kínos előérzet szállta meg a jó hazafiak lelkét. Keresztülvitték az 1498-iki budai országgyűlésen, hogy a csanádi püspök a törökök ellen 100 lovast, Csanád, Torontál és Temes vármegyék minden 24 ház után egy-egy huszárt tartoznak kiállítani.²⁵⁵ Az a szövetség, melyet Ulászló Lajos franczia, Henrik angol, Albert lengyel királyokkal és a velenczei köztársasággal a törökök ellen kötött, valósággal semmisnek tekinthető, mert egyedül csak Velencze járult évenként a hadi költségekhez 100.000 aranynyal a többiek pedig semmivel. Egyelőre szerencse volt az országra nézve, hogy ilyen készületlenség mellett a törökök figyelme Ázsia felé irányult. Csak 1502-ben volt egy kisebb török vállalkozás Jajcza ellen. Corvin János herczeg, Som Józsa temesi főispán és az erdélyi vajda Horomnál átkeltek a Dunán és a velük egyesült nándorfejérvári parancsnok szerb hadaival visszaszorították az ellenséget. 1503-ban három évi fegyverszünet következett.

Az 1504-iki országgyűlés elé terjesztett állami költségvetésből megtudjuk, hogy a temesmegyei főispán évi fizetése 7000 forint készpénzből és 1000 forintot érő sóból állott. Fizetés dolgában a nádor után sor szerint a temesi főispán volt, a negyedik, tekintettel Temes vármegyének a törököktől állandóan veszélyeztetett helyzetére. Azonkívül kapott a temesi főispán, az ország déli végeinek főkapitányaként, a király külön jóváhagyásával, 100 lovas fenntartására, 2400 frtot készpénzben 316és 1000 frt ára sót, a mozsarak épentartására 100 frtot. 267 huszár kapott Temesvárott fejenként: 3, összesen 801 forintot, posztóban 2 frtjával 334, sóban 534 frtot. A két temesvári várnagynak járt 88 lovas tartására készpénzben 264, posztóban 176, sóban szintén 176 frt.²⁵⁶

1504 nov. 12-én meghalt Corvin János, 35 éves korában. Hitvese Frangepán Beatrix volt, kitől fia Kristóf és leánya Erzsébet született. Mind a két gyermek rövid időn elhalt. Az özvegy Frangepán Beatrixet György brandenburgi őrgróf vette nőül, ki ezen az úton a Hunyadi-család egykori óriási javainak birtokába jutott.²⁵⁷

Ezidőszerint a majdani trónöröklés kérdésének középpontjában a Szapolyai-család és párthívei állottak. Szapolyai István neje, Hedvig tescheni herczegnő, egy nagyravágyó és cselszövő asszony, midőn 1499-ben özvegységre jutott, azon törte magát, hogy elhunyt férje érdemeiért és roppant gazdagsága segítségével a trón magaslatára emelje idősbik fiát, Jánost. Ennek az asszonynak kezében futottak össze az ország minden zugára kiterjedő cselszövények szálai. Sikerült elérnie, hogy az 1505-iki rákosi országgyűlésen ünnepélyes okirat formájában kimondták a rendek, miszerint Magyarország trónjáról ezentul minden idegen kizáratik. Különben Szapolyai János trónrajutását rövid idő mulva meghiusítá Ulászló fiának, Lajosnak a születése. Mindamellett Szapolyai Istvánné és barátai nem szüntek meg tervezgetéseikkel. A trónörökös gyengeségéből azt következtették, hogy életbenmaradása kétséges s ennélfogva csak úgy biztosíthatná Ulászló leánygyermeke, Anna részére a koronát, ha őt Szapolyai Jánosnak eljegyezné, kik azután együtt követnék a trónon Ulászlót. Ez a tervük is dugába dőlt. Ulászló Annát I. Miksa császár unokájával, Ferdinánd herczeggel, Lajost pedig Ferdinánd nővérével, Máriával jegyezte el. Azonban Szapolyai János, ki időközben erdélyi vajdává neveztetett ki, nem állt el nagyravágyó czéljaitól. 1510-ben és 1513-ban kétízben eredménytelenül kérte meg a királyleány kezét.

Bakócz Tamás bibornok, esztergomi érsek, ekkor Rómában tartózkodott. Kieszközölte X. Leo pápánál, hogy Magyarországon a II. Bajazid megbuktatása után 1512-ben szultánná lett vérszomjas Szelim ellen keresztes háborút hirdethessen. A pápa is jelentékeny segélyt ajánlott fel e czélra. Azonban ez a keresztes háború nagy szerencsétlenséget rejtett méhében Magyarországra nézve. E pillanatban nem is volt rá ok; mert mire Bakócz 1514 márcz. havában Rómából visszatért, Szelim három éves békét kötött Magyarországgal. De Bakócz, ki már konstantinápolyi patriarchának írta magát és arról álmodozott, hogy az Aja Sophiában czelebrálni fog, a béke ellenére sem akart felhagyni a keresztes hadjárat tervével. Felolvastatta a fölkelésre szólító pápai bullát az országtanácsban s javasolta, hogy a pápa búcsúengedélye alapján önkéntesek toboroztassanak fegyver alá. Vezérről majd, ő fog gondoskodni. Ez a vezér Dósa (Székely) György volt.

Így kezdődött a Dósa-féle parasztlázadás, melynek gyászos végjelenetei Délmagyarország területén, Temes vármegyében és Temesvár városában játszódtak le.

A köznép seregestül tódult a népszerű vezér keresztes zászlaja alá. De csupa gyülevész nép, tőrökkel, kaszákkal, vasvillákkal és rendes fegyverekkel is ellátott marhahajcsárok, pásztorok, szabad hajdúk, falusi papok, tanítók, diákok, földmívesek, iparosok és mindenféle jobbágyok vegyest. Külföldről érkezett keresztesek szintén jelentékeny számban voltak. Voltak a nemesek közül is, kik mindjárt kezdetben fölvették a keresztet. Egy-két hónap alatt a Rákoson és a megyék székhelyein egybegyűlt összes csapatok létszáma megközelítette a százezret.

A béketörésről korán értesült szultán nem akarta a keresztesek támadását bevárni s már május első felében betört Dalmátországba. Ennek következtében a kormány május 15-én meghagyta Dósának, hogy seregével induljon Dalmácziába a törökök ellen. Ám azonban a bekövetkezett váratlan események egészen más irányba terelték a kurucz hadjáratot. A keresztesekhez csatlakozott németországi önkéntesek útján híre terjedt Dósa táborában azon parasztlázadásnak, mely az előbbeni és a mostani évben Németország parasztnépét a herczegek és az ottani nemesség ellen fegyverre szólította. Morvaországból és az éjszaknyugati vármegyékből huszita testvérek is voltak Dósa keresztes csapataiban, a kik alattomban ámították a népet, hogy szabadítsa fel magát az adófizetéstől és a jobbágyi terhektől. Minthogy pedig a tavaszi munkák idején nagyon érezhető lett a magyar 319földesurak birtokain a muukáskéz hiánya, a nemesség saját érdekei védelmében erőszakos rendszabályokkal, helyenként kegyetlen és méltánytalan szigor alkalmazásával kezdte visszaterelgetni alattvalóit a mezei munkákhoz. Erre a felbújtott keresztesek lázongani kezdtek. Mészáros Lőrincz czeglédi plebános, ki egymaga 2000-nél több embert vezetett Dósa zászlai alá, arra szólította fel Dósát, hogy első sorban a birtokos nemességen álljon bosszút. Mikor pedig május 14-én rendelet érkezett, hogy a keresztesek Dalmátországba vonuljanak, Mészáros heves beszédet intézett a sereghez a nemesség ellen. Ettől fogva Dósa nem látta már többé érdekében állónak, hogy csillapítsa a felháborodott áradatot. A keresztesek, éppen vasárnap lévén, legott nagy tömegekben nyomultak Buda és Pest külvárosaiba s ott a nemesek lakásait gyujtogatni, az urakat pedig öldökölni kezdték.

Ez volt az 1514. évi pórlázadás kezdete, mely azután gyors egymásutánban írtózatos társadalmi és politikai felfordulássá fajult. A vidék is forrongott. A parasztok mindenfelé föllázadtak uraik ellen, agyonverték, nyársba húzták, darabokra vagdalták az elfogott nemeseket és gazdagokat, fölégették a nemesi kúriákat, raboltak és pusztítottak, a hová csak eljuthattak.

Ekkor a király Báthory István temesi főispánt nevezte ki a királyi hadak fővezérévé a féktelenkedések elnyomására. E végből tekintélyes sereget is adott rendelkezésére. Erre Dósa május 26-27-én Czeglédről fenyegető kiáltványt bocsájtott közre egész Magyarországhoz, melyben a keresztesek fejedelmének czímezvén magát, a keresztes vállalattól tökéletesen függetlenül népfölkelést szervezett.

Június 2-án elindult Czeglédről Tiszavárkony felé, hol a Tiszán egymáshoz lánczolt hordókból hidat rögtönözvén, átment a folyón és Varsányon, Mezőtúron, Szarvason át Békésre ért, hol a várat Gyulával együtt hatalmába kerítette. Innen Balog István kapitányt 2000 emberrel előre küldé, hogy Csanád vidékén gázlót keressen a Maroson. Balog június 10-én elfoglalta ugyan a csanádi révet, azonban a Báthory István és Csáki Miklós csanádi püspök vezetése alatt álló délvidéki nemesek csapatjai kétszer egymásután megtámadták Balogot, seregét megverték, a futamodókat pedig a Marosba szorították. E győzelem után a nemesség Nagylaknál tábort ütött s hegedű és bodzasípok hangjánál vígan tölté az éjtszakát. Ezalatt Dósa Gyula felől a nemesek táborának közelébe férkőzött s magához csatolván Balog vert csapatait, június 11-én éjtszaka Nagylak és Csanád között foglalt állást. A nagylaki földesúrnak, Jaksich Péternek felesége huszita nő levén, számos huszita családot telepített Nagylakra. A parasztokkal rokonszenvező husziták Nagylak többi parasztságával Dósához szegődtek. Eképpen megerősödve, Dósa június 12-én virradó hajnalban rátört a nemesek táborára. A bőven élvezett szerémi bor miatt még ágyban fekvő Báthory s a vele volt többi urak alig tudtak menekülni. Báthorynak sikerült végre mégis összeszedni seregét s elfogadta az ütközetet. Kezdetben meg is szalasztotta a kereszteseket, de azoknak túlszámától Csáki püspök hadosztályával együtt megveretett. Báthory és Csáki Csanád várába menekültek és elzárkóztak. Dósa ekkor a falaktól nem védett várost levágott fákkal, rőzsével és szalmával rakatta körül, hogy lángba borítsa. Csáki féltve az egyházi épületeket s a lakosság házait, éjnek idején csolnakba ült, hogy a Maroson fölfelé a még kevéssé veszélyeztetett aradi hegyekbe meneküljön. Azonban nehány kurucz észrevette a püspök szándékát s utána evezvén, elfogták. Keményen megkötözve még azon éjjel Dósa elé vezették. Csákin kívül Dóczi György, Ravazdi Péter és sok más nemes is fogságba esett. Báthory egy nádasban rejtvén el magát, megmenekült és váltott lovakon sebesen vágtatva, a gondjaira bízott Temesvárra futott.

A foglyokat Dósa törvényszék elé állíttatta és egynek sem kegyelmezett. Csáki püspököt a hóhérok által előbb vasbuzogánynyal megtöretvén, fejjel lefordítva, karóba húzatá, még pedig, a hagyomány szerint, teljes főpapi ornátusban, melyből a nagyértékű gyémánt és arany díszt előbb kitördeltette s azonkívül a Csákinál talált 60.000 forintot is elvette. Ravazdi Péter keresztre feszíttetett, Dóczi és Torpai Miklós szintén vad kegyetlenséggel végeztettek ki. A kipróbált becsületességű hazafit, Telegdi István kincstartót, ki a pusztítások hírére Budáról délvidéki birtokaira sietett és a kuruczok fogságába esett, Dósa magas oszlophoz kötteté s nyilakkal és puskákkal czélbalövetett rá.

Ulászló egymásután szólította fölkelésre az összes nemességet. Budáról gyorsfutár ment Erdélybe Szapolyai János vajdához, a hadgyűjtés haladéktalan megkezdése végett. Őt tette Ulászló a királyi had vezérévé. A vármegyei nemességet 320Temesvárra rendelte, Báthory István zászlai alá. Ezalatt Dósa, magához vonva a Bácskából Mészáros Lőrincz és Nagy Antal seregeit, kapitányai által elfoglaltatta a Maros mellett Világost, Solymost és Lippát, Erdélyben pedig, Szapolyai lekötése végett, föllázította a parasztságot. Eképpen fölkészülve, nagyszámú seregével Csanád alól Temesvár felé indult, a hol Báthoryval együtt a Jaksichok, Szokoliak és Temes vármegye birtokos nemességéből igen sokan feleségestől s gyermekestől a várba zárkóztak. Június 15-én érkezett a pórhad Temesvár közelébe s az újpécsi vagy újléczi síkon ütötte föl táborát. Innen, az erdőségtől fedezve, a mai Gyárváros felől, kerekes ágyúiból lövetni kezdte a várat. A várost védő Begát (Kis-Temest) az odább déli irányban folyó Nagy-Temesbe akarta elvezetni. Báthory észrevevén a veszélyt, a várőrség egy részével kirohant Dósának csatornát ásó munkásaira és meghiusította ugyan a Bega levezetését, de nem akadályozhatta meg, hogy Dósa a Bega vizét, a várat körülvevő mocsarakba lecsapolja s a vár bástyáit nagyobb ágyúkkal egészen közelről lövesse.

Báthory helyzete mind aggasztóbbá lett. A várban annyira fogytán volt az élelem, hogy az őrség már lóhússal kezdett táplálkozni. Báthory sürgette Szapolyait, hogy a királyi hadakkal siessen Temesvár fölmentésére. Minthogy Várdai Ferencz püspök és az akkor éppen Erdélyben tartózkodó Werbőczy István itélőmester is sürgették kötelessége teljesítésére János vajdát és ők maguk is segítő csapatokkal gyarapították a királyi sereget, a vajda végre Hunyad és Szörény határán a Vaskapunál összpontosítván seregét, megerőltető menetek után a Temes mentén július 14-én vagy 15-én Temesvár alá érkezett és a kurucz táborral szemközt foglalt állást. Csatarendbe állította dandárait s dobszóval és trombitaharsogással közeledett a keresztesek felé. Dósa 40.000 főnyi seregét vitte harczba, mely sokáig kétesen folyt. Végre a küzdelem a királyi hadak javára dőlt el. A keresztesek rendetlen futásnak eredtek. Dósa meg akarta állítani a menekülőket, de a vitéz Petrovics Péter sebes vágtatva utólérte s lándzsájával oldalát megsértvén, lováról lefordította s elfogta. Egyidejűleg került fogságba a kurucz vezér testvéröcscse Gergely is. A fő nélkül maradt kuruczok üldözése vad mészárlássá fajult. Sokan vesztek el, sokakat megcsonkítottak és számosan a Begába fúltak. A vérszemet kapott nemesség senkinek sem kegyelmezett. Még a tábort követő nőket és gyermekeket is felkonczolták vagy bilincsbe verték.

A teljes győzelem után a fölkelők főbbjeit, élükön Dósa Györgygyel, Szapolyai elé vezették. Dósa a maga részére nem kért kegyelmet, de kérte Szapolyait, legyen méltányos testvére, Gergely iránt, kit ő kényszerített a hadjáratban való részvételre. Szapolyai a hadi törvényszék elé állította őket, mely gyorsan akart igazságot szolgáltatni. Az ítélet kegyetlen halálra szólt. A kivégzés július 20-ika táján Temesvárott történt. Először Dósa Gergelyt fejezték le, Dósa Györgyöt pedig megtüzesített vasszékre ültették s izzó vaskoronát tettek a fejére, tüzes kormánypálczát adtak a kezébe. Teste fölnégyeltetvén, Budán, Pesten, Székesfejérvárott és Váradon bitóra függesztetett, feje pedig Szegedre küldetett Pálfi Balázs főbirónak, ki Dósának rokona volt.

A parasztfölkelés leverése után néhány hétig még folyt a testvérharcz Magyarországon, melynek több száz nemes és 40, mások szerint 70 ezer paraszt esett áldozatul. De még ennyi áldozattal sem elégedett meg a megsértett nemesség. Az országgyűlésen, melyet a király még az évben Budára összehívott, az egész parasztosztályra súlyos büntetéseket szabtak. Az általános elkeseredésben, mely a köznépet e rendszabályok alkalmazása miatt elfogta, rejlik egyik főoka a következő szomorú eseményeknek, melyek Magyarországot rabigába görnyesztették.

II. Ulászló már nem érte meg a magyar nemzet bukását. 1516 márcz. 13-án, II. Lajos életének 61-ik évében megszünt élni. Utána fia, a 10 éves II. Lajos ült a királyi székbe. Szapolyai János pártja a II. Ulászló halálát követő országgyűlésen tiltakozott Brandenburgi György gyámsága ellen, mert az 1508-ki törvény kizárta a kiskorú királynak idegen gyámra bizatását. A párt tehát azt óhajtotta, hogy Lajos kiskorúságának idejére Szapolyai János országkormányzóvá választassék. Ellenben az udvari párt, gyámolítva Miksa császár és a lengyel király követeitől, meghiúsította a vajda törekvéseit s a kormányt az országtanácsra bízván, Szapolyait Perényi Imre mellé koronaőrré választotta. Az országtanácsba az 1518. évi országgyűlés megválasztotta az esztergomi és kalocsai érsekeket, a pécsi és erdélyi püspököket, Ujlaky Lőrincz herczeget és Báthory István temesi főispánt, a nemesség közül pedig 15 tanácsost.

321Mondhatatlan zavar és pártvillongások közepette szomorúan tapasztalta a nemzet, hogy a növekedő király egyénisége nem nyujt a jövőre reményt erőteljesebb kormány iránt, mely a hazát a mind fenyegetőbbé fajuló török veszedelemtől megmenteni képes volna. A kéjvadászó Brandenburgi György szüntelen mulatságokkal, játékokkal, tánczvigalmakkal és egyéb kéjelgésekkel annyira megrontotta az egyébként tehetséges és jóhajlamú királyi gyermeket, hogy nemcsak elszokott a munkától és komoly foglalkozástól, de a nemzet s haza szeretetétől és az országos ügyek intézésétől is elidegenült.

Midőn Báthory Istvánt az 1519-ki országgyűlés nádorrá választotta s a helyére lépett Ujlaky Miklós temesi főispán s erdélyi vajda országbiróvá lett, a temesi főispánná s Nándorfejérvár parancsnokává kinevezett Perényi Péter kétségbeejtő állapotban vette át Temes vármegye igazgatását. A temesi területen ez időben semmi haderő sem volt, várai nem voltak fölszerelve s élelemmel ellátva, a Duna mentén fekvő erősségek pedig a legelhanyagoltabb állapotban valának. Az a 20.000 arany, a mit még 1515-ben Bernát egri kanonok Báthory Istvánnak a végből kézbesített, hogy a temesvármegyei és dunaparti várakat jó karba helyezze,²⁵⁸ elfogyott a pórlázadás elnyomásának költségeire. A magyar nagyok külső segély, különösen Károly császár, a pápa és a lengyel király támogatásában bizakodva, könnyelmű gondatlanságnak engedték át magukat, a hadak szervezését elmulasztották, sőt annyira mentek, hogy midőn 1520 vége felé Szelim szultán meghalt és utóda, a harczias I. Szulejmán vette kezébe a hódító hadviselés ügyét a szultán követét, ki Budán Lajos királytól hűsége jeléül évi adót követelt, nemcsak megcsúfolták és bántalmazták, de börtönre is vetették. Erre a porta azonnal megkezdte az ellenségeskedést. Mindjárt kezdetben több szerbiai vár, többi között a Logodi Simontól hősiesen védelmezett Sabácz is a törökök hatalmába került.

Ezalatt Lajos király Mária főherczegnővel, Ferdinánd főherczeg pedig Anna magyar királyi herczegnővel a kötött szerződés szerint házasságra léptek. Szulejmán pedig megtette készületeit a hadjáratra s mintegy 200.000-nyi sereggel megindult a Duna felé s Nándorfejérvár alá vezette táborát. Míg a szultán a vár bekerítésével foglalkozott, Mehmed-Hydet basát 40.000 emberrel átküldé a Dunán, hogy a Nándorfejérvár felszabadítására netán érkező magyar sereget visszaszorítsa. Mehmed Pancsovánál és Horomnál kelt át a temesi területre, de nagy meglepetésére ellentállásra sehol sem talált; mi több, hadi készületeknek és fegyverkezésnek nyomát sem látta, hanem mindenütt félénk, ijedt néppel találkozott.²⁵⁹ Akadály nélkül terült szét a török Temes vármegye messzeterjedő síkságán és Ujpécs előtt tábort ütött. Miután a törökök a vidéket kifosztották, Mehmed visszaparancsolta őket a szultán táborába.

Nándorfejérvár minden oldalról bekerítve és lövöldöztetve, minthogy sem élelemmel, sem ágyúkkal ellátva nem volt s parancsnoka, Héderváry Ferencz is lelkiismeretlenül elhagyta, végre Móre Mihály árulása következtében, 1521 aug. 29-én az őrség szabad elvonulásának föltétele mellett megadta magát. Szulejmán, adott szava ellenére, az őrséget utólsó emberig felkonczoltatta. A várműveket 21.000 oláhval helyreállíttatván s Bali bég parancsnoksága alatt 3000 janicsárt hagyván a vár védelmére, visszatért Stambulba. Balibég pedig felhasználta a dunai végszélek védtelenségét újabb betörésre, 1522-ben akadály nélkül átkelt a Dunán, rabolva vonult át a temesi területen s Ujpécset ismét bekerítette. Az igénytelen váracs most is tartotta magát. Balibég nem is sokat vesződött vele. Czélja inkább az volt, hogy a szerzett zsákmányból Nándorfejérvár őrségét ellássa. Temérdek marhát elhajtott, több falut felgyújtatott s a védtelen lakosság között mindenütt rémületet keltve, 1500 keresztény fogolylyal visszatért Nándorfejérvárra.

Mindez azonban csak gyászos előhírnöke volt a következő szerencsétlenségnek. Az 1523-ki budai országgyűlés 13. t.-czikke a bandériumokat és királyi hadakat Temes vármegyébe, mint az ország legveszélyeztetettebb részébe rendelte ugyan, hogy a megyét a törökök betöréseitől megóvják, azonban az ország végzete e csekély erő által többé már nem volt elhárítható.

Azokat a csekély előnyöket, melyeket Tomory Pál kalocsai érsek és főhadvezér Mihalogli Ferhád bégen 1524-ben, Frangepán Kristóf pedig 1525-ben Chosrev bégen kivívott, a törökök 1526 aug. 29-én Mohácsnál rettenetesen megbosszúlták. 322Mialatt a mohácsi vérmezőn 27.000 magyar állt szemközt 200.000 ozmánnal, addig Szapolyai János, a hatalmi törekvéseiben mélyen megsértett és megalázott főúr, késlekedve, 40.000 emberével aug. 20-án Temesvárnál, 29-én, a világtörténeti gyásznapon, Szegednél tétlenül időzött. Perényi Péter temesi főispán a megye bandériumát és csekély zsoldos csapatait a Mohács mezején felállított csatarend balszárnyán vezényelte. A csata siralmas vége ismeretes. Rövid másfél óra alatt Magyarország sorsa eldőlt. II. Lajos király, 7 főpap, köztük Csahol Ferencz csanádi püspök, Szalkay és Tomory érsekek, 28 világi zászlós úr, köztük Drágfi János, Országh Ferencz és Szapolyai György, 500 főnemes és mintegy 22.000 vitéz magyar hazafi a török túlerőnek áldozatul estek. Báthory István nádor, volt temesi főispán, Brodarics István szerémi püspök és kanczellár, Perényi Péter koronaőr, temesi főispán, Batthyány Ferencz és Tahy János szerencsésen megmenekültek. Ezzel záródik le hazánk történetében a Jagellók 35 évi siralmas kormányzatának korszaka.

Az özvegygyé lett Mária királyné, férje királyi örökségét fivérének, Ferdinánd osztrák főherczegnek, azon időben V. Károly római császár helytartójának akarta kezére játszani. A magyar előkelő egyházi és világi urakhoz, a nagyobb városokhoz, a horvát bánhoz és a nemességhez megbízott embereket küldött, hogy őket csatlakozásra bírja. Egyben Ferdinánd elrendelte, hogy Magyarország jelentékenyebb várait s főbb városait a német hadak azonnal foglalják el, kapitányaik pedig neki és hitvesének hódolati esküt tegyenek.

De a magyar rendek túlnyomó része ragaszkodott az 1505. évi országgyűlés azon végzéséhez, mely kimondja, hogy a nemzet ezentúl saját fiai közül fogja választani uralkodóját és a királyi trón betöltésénél idegen fejedelmek igényeit nem veendi tekintetbe. A nemzeti királyt óhajtó pártnak élén Szapolyai János erdélyi vajda állott. Ehhez a párthoz állott Temes vármegye főispánja, Perényi Péter is, a megye legkiválóbb uraival. Köztük volt Dóczi János csanádi püspök, Csáki László és Mihály, Petrovics Péter, Országh Imre, Batthyány Ferencz és a temesi urak.

Két párt alakult tehát az országban: Ferdinánd pártja és a Szapolyai-párt. Szapolyai a mohácsi veszedelem hírére Szegedről Tokajba vezette hadait. A parasztlázadás leverésében szerzett érdemei, roppant vagyona és jelentékeny serege kilátást nyujtottak neki, hogy most elérheti évek óta táplált vágyát. Először arra gondolt, hogy a 21 éves özvegy királynét nőül veszi. De Mária, ki a vajdát nem szívelte, visszautasította házassági ajánlatát. Ez azután arra bírta Szapolyait, hogy törvényes eszközökkel küzdje ki magának Szent-István koronáját. Megbeszélve ügyét Várdai Pállal és Dóczi János kir. kincstartóval, 1526. évi okt. 14-re tokaji birtokára hívta meg a magyar és erdélyi rendeket, hogy a trón betöltéséről tanácskozzék velük. Meghívására nagy számmal sereglettek össze a tiszai és felsőmagyarországi urak és nemesek. Köztük volt Werbőczy István, a hírneves jogtudós és szónok, ki lelkesedéssel ajánlotta Szapolyai János királylyá választatását, egyedül őt állítván alkalmasnak arra, hogy a lengyel királylyal való rokonsága, a magyar főrangú családokkal való összeköttetései és terjedelmes birtokai révén az alásülyedt hazát a végromlástól megmentse. A tanácskozásnak az lett az eredménye, hogy nov. 5-ére Székesfejérvárra királyválasztó és koronázó országgyűlést hirdettek s az ország fővárosának és nevezetesebb várainak magyar hadak által megszállását rendelték el. Szapolyai pártja azután birtokába ejté Budát, Esztergomot, Visegrádot, Székesfejérvárt, Temesvárt, a dunai és tiszai erősségeket.

Ugyanekkor a Tisza-Duna-Marosközön sajátszerű tábori élet folyt, mely Temes vármegye történetében, a Ferdinánd- és Szapolyai-féle trónvillongások kapcsán, külön említést érdemel. A délvidéki szerbek között fegyveres mozgalom indult meg, mely a szerbek territoriális aspiráczióinak első öntudatos nyilvánulása hazánkban. Az volt a czéljuk, hogy az ország déli határain, Szent-István koronájának felsősége alatt, önálló szerb vajdaságot alkossanak.

A mohácsi vereség után ugyanis roppant embertömeg gyűlt össze Temes és a mai Torontál községeiben. A törökök benyomulása ide terelte a szerbeket, hol nyugodtan vélték bevárhatni az ellenség kitakarodását. Ide menekült a szerbiai, szerémi és bácskai szerb nép és egyesülve a bennlakó szerb és oláh földnéppel s a prédára leselkedő kalandorrokkal, jókora paraszthaddá tömörült, mely Lippától 323kiindulva, Temesváron és Becskereken át a Tisza felé vonult. Legelőbb is letették Beriszló István szerb deszpotát, mert a veszély idején megszökött és népét a töröknek prédául hagyta. Helyébe Csernoevics Ivánt, az úgynevezett "fekete embert" kiáltották ki szerb deszpotává. Csernoevics Iván Temesvárott találkozott a Mohács alól menekült Radisa Bósicscsal, a Bakicsokkal, Petrovicscsal, a Jaksicsokkal és a szerbek többi fejeivel, kik valamennyien hívei valának a déli végeken szervezendő hűbérnöki szláv fejedelemség eszméjének.

Csernoevics Iván mintegy 15.000 főnyi sereggel éppen akkor érkezett a temesi tartományba, mikor már nem volt titok, hogy a magyar nemzet zöme Szapolyai Jánost tartja királyi jelöltnek s az európai keresztény hatalmak szintén neki szánták Magyarország koronáját. A Habsburg-ház ugyanis oly kedvezőtlen viszonyok közé jutott ez időtájban, hogy hatalmát sokan már eljátszottnak hitték és elpártoltak tőle. Egész Nyugat-Európa fegyverben állott ellene. Szapolyai királysága tehát biztosítva látszott. Ez a körülmény döntő volt Csernoevics Iván előtt arra nézve, hogy a vajda mellett foglaljon állást. Seregével elindult tehát Tokajba és Szapolyainak, már mint királyjelöltnek hódolt. "Bárhol kívánja nagyságod, hogy legyek, ott leszek és mint szolga követem nagyságodat."

A nov. 5-ére hirdetett országgyűlés, bevárva Szapolyainak és a rendeknek megérkezését, nov. 10-én vette kezdetét és ezen Szapolyait nagy lelkesedéssel Magyarország királyává választották. A választásnál jelen voltak Ferdinánd tiltakozó követei is, kik azonban kénytelenek valának a nép dühe elől távozni. Nov. 11-én ment végbe Szent-István koronájával a koronázás, melyet - minthogy az esztergomi érsek Mohácsnál elesett - a jelenvolt legidősebb főpap, Podmaniczki István végzett. De a választásnál jelenvolt német követek nem jöttek üres kézzel. Sikerült nekik a magyar urak közül Móre Lászlót és Enyingi Török Bálintot Ferdinánd igéreteivel megingatni és a királylyá lett vajda ellen fölingerelni.

Koronázás után folytatták a rendek az országgyűlést. Perényit erdélyi vajdává, helyébe pedig az ingadozó Török Bálintot temesi főispánná nevezték ki. Azután követek mentek a pápához és az európai hatalmakhoz, hogy a királyválasztás hírét megvigyék.

Míg ezek történtek, Ferdinánd szivós erélylyel dolgozott a magyar trón megszerzésén. A nádor által nov. 25-ére Komáromba új királyválasztó országgyűlést iratott ki. Minthogy pedig Komárom időközben a magyar párt kezére jutott, Ferdinánd az országgyűlést decz. 1-ére Pozsonyba hivta össze. Decz. 16-án volt a királyválasztás. Ferdinánd pártja Szapolyai választását érvénytelennek nyilvánította s magyar királylyá Ferdinándot kiáltotta ki.

Magyarországnak most két király a volt: János és Ferdinánd.

Azok között, kikre Ferdinánd legelsőbben hálóját kivetette, Iván a fekete ember, Bakics Pál és a naszádosok népszerű kapitánya, Radisa Bósics kiválóbb figyelemben részesültek. A közbenjáró szerepre Podvinai vállalkozott. Már 1527 januárban érintkezett a szerbek nevezett főnökeivel, hogy velük az átpártolás alkuját megállapítsa. Febr. elején már Pozsonyba és Bécsbe vihette Podvinai a szerbek izenetét. Ferdinánd 77 kitöltetlen levéllel küldé őt vissza Magyarországba, melyeket Podvinai tetszése szerint különféle czímekkel kitölthetett. E levelek közül egy ugyancsak nyomatékossá volt téve erős érveléssel: csengő pénzben. Ezt Ivánnak, a fekete embernek kelett kézbesítenie. Bakics Pálnak, Cselnik Rádának és Radisa Bósicsnak szintén tele erszények és uradalmak voltak szánva. Azonkívül Pempflinger István által 5000 aranyat, 500 vég ruhakelmét, 10 aranyserleget és 5 nemesvérű török lovat küldött Ferdinánd Ivánnak és embereinek. A hízelgő izeneteket és dús ajándékokat nagypecsétes királyi oklevél is kísérte, melyben Ferdinánd kegyelmes szavakkal biztosítá Ivánt, hogy őt Ráczország deszpotájává teszi, neki engedvén át a szlávság fölötti uralmat a magyar királyság déli határán.

Ekkortól fogva Ferdinánd szolgálatába állott Csernoevics Iván és mindjobban szaporodó serege. Szapolyai kísérletei, visszatéríteni Ivánt a maga részére, sikertelenek maradtak. 1527 májusban már a dunai hajóhad is Ferdinánd zsoldjában állott. 1527. évi május elején és június végén már nyílt csatát vívott Csernoevics Iván Szapolyai hadaival Temes vármegye éjszaki határán, a Szőllős, Hollósvár és Horogszeg közötti mezőségen. Később odébb nyugatnak, a Tisza partján is csatázott Iván a magyarokkal. Július 25-én Czibak Imrével ütközött meg Csanád alatt.

Bakics Pál, Radisa Bósics és Balabán szerb főnökök Iván átpártolása után is Szapolyai részén maradtak. Júl. I6-an levelet kapott Iván Ferdinándtól, hogy hátrahagyván a temesi részek őrizetére némely csapatokat, ő maga a Tisza és 324Duna közén Buda felé igyekezzék. A szándék az volt, hogy a Budán tespedő Szapolyait minden oldalról bekerítsék. A polgárháború, a testvérharcz, mitől Ferdinándot némely józan tanácsosai és Zsigmond lengyel király, sőt maga V: Károly császár is komolyan óvta, immár rázúdult a nemzetre.

Az ellenkirályok egymásközti harcza alatt mondhatatlan zavar és inség áradt szét a hazában. János király a balsorstól folyton üldöztetvén, kénytelen volt Lengyelországba futni és Szulejmán szultánt segítségül hívni Ferdinánd ellen. Szulejmán 1529 májusban roppant sereggel meg is jelent, s miután Bécset megfenyegette s a koronát Szapolyainak átadta, okt. 15-én 50 ezernél több fogolylyal indult vissza Konstantinápolyba. De emlékül hagyta Ibrahim nagyvezérnek azt a nyilatkozatát, hogy most már Magyarország sem János királyé, sem Ferdinándé, hanem a török szultáné.

Mielőtt a szultán Szapolyai hívására ezt az első hadjáratát Magyarországba intézte, a délvidéki szerbek kalandos reményeinek is vége szakadt. Szapolyai 1528-ban Erdélyből székely csapatokat küldött Perényi Péter vezérlete alatt a hűtlenné lett Csernoevics Iván ellen, a mely had Czibak Imre temesi főispán seregével egyesülve s a szomszéd megyékből gyűjtött hadakkal megerősödve, Ivánt megverte és seregét teljesen tönkretette. Iván csak sebes futással tudott Szegedre menekülni. Itt Zákány István gazdag kereskedő házában keresett oltalmat; de a szegedi lakosok a vele menekült csekély csapatot megrohanták és felkonczolták. Iván az ágyékába kapott lövéssel éjjel Szabadka közelében a tornyosi pusztára vonult, hogy sebét gyógyíttassa. Itt lepte meg őt ágyában Török Bálint és fejét lecsapván, Budára küldé Szapolyainak. Iván megöletése véget vetett a szerbek egységes szereplésének. Kétfelé oszlottak: az egyik rész Szapolyait, a másik Ferdinándot ismerte el urának. Bakics Pál, Radisa Bósics és Balabán Szapolyai mellé sorakoztak hiveikkel; a Lippa, a Maros és Tisza vidékén lakó szerbek Ferdinándhoz pártoltak. Petrovics Péter lett a Szapolyai-párton levő szerbek feje. Temesvár, Lippa, Becse, Becskerek, Csanád, Nagylak, Oroszlános, Csálya, Egres, Fellak és Besenyő csaknem egészen a szerbek kezében voltak.²⁶⁰

Az ellenkirályok egymással való dulakodásai nem érintették közvetetlenül Temes vármegyét. Még csak azt említem meg, hogy Czibak Imre temesi főispánt, ki egyszersmind a váradi püspökség javait is élvezte, 1534-ben Dóczi János temesvármegyei főnemes Erdélyben meggyilkolta. Utóda lett a váradi püspökségben e gyászos kornak főszereplője, a pálosrendi Utjeszenics György, anyja nevéről Martinuzzi, kit a történelem Fráter György néven ismer. A vármegye kormányát Czibak után Szapolyai János király vérrokona, Petrovics Péter vette át.

Szulejmánnak országpusztitó hadjáratai és a többször félbeszakitott alkudozások után végre 1538. évi febr. 24-én sikerült Nagyváradon Ferdinánd és János ellenkirályok között békét létrehozni. A kötött egyezmény szerint János király megtartja Erdélyt, a Tisza-Duna-Maros-közi vidéket és Magyarország azon részeit, melyek az egyesség kötésekor kezében voltak; más részről Károly császár és Ferdinánd kötelezték magukat Szapolyai Jánost testvérül fogadni, Magyar- és Dalmátország királyának czímezni és elismerni. Ferdinándé Horvát- és Tótország, Magyarországból pedig szintén az a rész, a mi az egyesség létrejöttekor hatalmában volt. János király halála után a korona s az ország minden melléktartományaival Ferdinándra száll. Ha Jánosnak fia lenne, az főherczegnőt kapjon nőül és atyjának családi javait szepesi herczeg czímmel birtokolja. Ha a császár és Ferdinánd férfimaradékainak magvaszakadna, az ország János fimaradékaira szálland. Ezek hijában a nemzet királyválasztói joga ismét érvényre jut. Az egész országra nézve közös nádor választatik, a többi hivatalokat és méltóságokat mindegyik király a maga területén tetszése szerint töltendi be.

A békekötés után 1539. évi februárban János király végre megülhette rég tervezett menyegzőjét Izabellával, Zsigmond lengyel királynak a Sforza Bónával kötött második házasságából származó leányával, kit Székesfejérvárott meg is koronáztatott. Minthogy azonban a Ferdinánddal kötött nagyváradi béke a szultán tudomására jutott, János kénytelen volt a szultánt 200.000 arany lefizetésével kiengesztelni, minek következtében az alattvalókra elviselhetetlen terhek nehezedtek: ebből kifolyólag Erdélyben Majlád István vajdával az élén egy messze elágazó összeesküvés szövődött, melynek János és Ferdinánd megbuktatásával az volt a czélja, hogy Magyarországból, Erdélyből s az osztrák ház örökös tartományaiból 325egy, a svájczihoz hasonló szövetséges köztársaság alakuljon. Ez a terv nem sikerült ugyan, de azért erősen megrendített a békés közrend fenntartására hivatott minden tekintélyt. János király értesülve a forrongásról, Török Bálinttal elfoglaltatta a lázadók várait s 1540 máj. 7-ére Tordára országgyűlést hirdetett, hol maga is résztvett a tanácskozásokon. Midőn Tordáról Gyulafejérvárra érkezett, az egyik oldalán szélhüdés érte. Kuruzslók tanácsára Szászsebesre vitette magát légváltozásra. Útközben azonban annyira rosszabbodott a baja, hogy életbenmaradásához magának sem volt többé reménye. Az ország ügyeit elintézendő, Fráter György, Werbőczy, Petrovics, Eszéki és Török Bálint bizalmasaival több ízben értekezett. Ekkor Budáról az az örömhír érkezett, hogy Izabella királyné fiút szült, a későbbi János Zsigmondot. Szászsebesen és a táborban zajos vigalmakkal ünnepelték a herczeg születését. Az ezekkel járó izgalmak következtében másnap újabb szélhüdési roham érte János királyt és nem is kelt föl többé kórágyából. Halálát közeledni érezvén, Fráter Györgyöt nevezte ki felesége és fia gyámjává és kilencz napi vivódás után, életének 54. évében, 1540 július 22-én meghalt.

Hogy a Ferdinándhoz szító erdélyi urak és a köztársaságot sóvárgó fölkelők netáni mozgalmai készületlenül ne találják, Fráter György valami egy hétig titokban tartá János király halálát. Eleinte az ablakhoz emelték a királyt, mintha élne; később azzal csillapították a nyugtalan nép kiváncsiságát, hogy nagyon gyönge s nem vihetik levegőre. Ezalatt éjet-napot összetevő munkával azon igyekezett, hogy megoltalmazza Buda várát Izabella és fia számára. Követeket küldött Stambulba, hogy a szultán megerősítse János király fiát trónutódjául s egyidejűleg sereget kért a lengyel királytól, melylyel Budát és Kassát megvédhesse.

Martinuzzi a király holttestét gondosan bevonatta viaszszal és a kincstárral együtt a gyulafehérvári székesegyházban akarta elhelyezni. De Veráncsis Antal, gyulafehérvári nagyprépost nem merte elvállalni a felelősséget és így Fráter György a tetemet, nagyobb biztonság végett a dévai várba vitette. Odavitték a szent koronát is erős vasládájában. Miután a barát Erdélyt Izabella és János Zsigmond iránt hűségre fogta, 1540 aug. 21-én átkelt másfélezer főnyi seregével Alvinczról a Maroson s magához véve a dévai várból Szapolyai holttestét, megindult vele, hogy az elhúnyt kivánsága szerint Székesfejérvárra vigye. A gyászmenet szept. 6-án, Lippán át Temesvárra érkezett. Fráter György és Petrovics Péter temesi főispán szállásán, az egykori Hunyadi-kastély kápolnájában három napig közszemlére tették ki János király holttetemét, miközben a város templomaiban gyászistentiszteleteket tartottak. A halott király kíséretében jelen volt akkor Temesvárott a főurak közül Török Bálint, Podmaniczky János, Báthory András és Bálint, Drágfi Gáspár, Sulyok Balázs, Batthyány Orbán és Farkas, Losonczy Antal, Pathócsy Miklós, Veretych János, Thomory Miklós és Keve Mihály.²⁶¹

Petrovics Temesvárott magához vonván a temesi bandériumokat és zsoldos csapatokat, mintegy 5-6 ezernyi sereggel kísérte Szeged felé és onnét tovább a holt király koporsóját. Csak szept. 13-án érkeztek fel a holttesttel Budára. Szept. 24-én indultak el onnan Székesfejérvárra, hol a koronázó templomban a magyar királyok mellé temették el.²⁶²

Temetés után ment végbe János Zsigmond királyfi keresztelése. A csecsemőt Fráter György és Török Bálint tartották keresztvízre. A Rákos mezején tartott fegyveres országgyűlésen a kisdedet közakarattal királylyá választották, úgy hogy nagykorúságáig Izabella királyné vezesse a kormányt, gyámtársaival, Fráter Györgygyel és Petrovics Péterrel.

Izabella megvédendő Budát és az országnak a fiát illető részét, Szulejmán szultánt hívta segítségül, ki 1541 aug. 28-án csellel az ország fővárosát és azután több várat is elfoglalt, 1541 szept. 4-én rendeletet adott ki, mely szerint Erdélyt és Magyarország tiszántúli részeit, mint török fönnhatóság alá tartozókat, Szapolyai János fiának ajándékozza. Ennek nagykorúságáig Fráter Györgyöt és Petrovicsot, mint helytartókat és pedig a barátot Erdély, Petrovicsot a temesi terület részére Izabella özvegy királyné oldala mellé adja, megigérvén egyszersmind, hogy mihelyt János Zsigmond herczeg 20-ik évét elérte, Budát is visszaadja neki.

Augusztus utolsó napján tudatta Fráter György és Orudzs csausz Izabella királynéval a szultánnak azt a rendeletét, hogy mivel Buda és az ország megoltalmazása 326nem való változékony asszonynak és bölcsőbeli gyermeknek, a fővárost ezentúl saját kapitányára és őrségére bízza, Budavár és a Duna vidéke a Tiszáig török tartomány marad, a királyné pedig fiával s annak gyámjaival Lippára fog költözni s uralkodik a Tiszán túl és Erdélyben. A szultán neki adja Lippát, Solymost, Lugost és Karánsebest. "Petrovics penig, kinek az hadi dologra kell vigyáznia, bírja Temesvárt szandsákságul". Szatmár, Zaránd, Bihar, Szolnok és Máramaros vármegyék, Kassa városával együtt, szintén Izabella birtokához tartoznak. Erdély s a magyar királyságnak Izabellára és fiára eső része szentmihálynapi adó fejében évenként 10.000 aranyat fizet a portára.

Így jutott török kézre Budavára, Izabella özvegyi örökének középpontja. Fráter György a szultán rendeletéhez képest utasította a királyi palota személyzetét, hogy a "rakosgatáshoz készüljenek". Másnap reggel, szeptember 2-án, vonult be a padisah ünnepélyesen Budára a vezirek, előkelők és az egész sereg kíséretében. Budavár kulcsait már előzőleg megkapta a királynétól.

A készülődés napjaiban meghagyta a királyné György barátnak, hogy gondoskodjék szekerekről. Kocsi volt elég, de nem volt ló; mert a németek ostroma alatt mind fölette a várőrség. A királyné kérésére a szultán sem adhatott lovat, de ökröt adott annyit, a mennyi csak kellett. György barát kiválasztott a szultán gulyájából 50 ökröt s befogatván 10 szekérbe, a királynét is felültette az egyikre. Szeptember 5-én elindultak Budáról György baráttal, Petrovicscsal és a kormány tagjaival, magukkal vivén a szent koronát is. Így jutottak el sok félelem és baj között szeptember 18-án Lippára.²⁶³

Izabellának sok gonddal és megaláztatással teljes életet kellett Lippán folytatnia. A jegypénzül kapott váraiból már csak Solymos és Lippa volt a kezén. Ezek jövedelme oly csekély volt, hogy - mint maga irja - "koldulni kellene, ha a szomszédos nemesség élelmiszerekkel meg nem segítene, mert minden pénzemet és kincsemet a töröknek juttattam, csakhogy tőle szabaduljak".

Fráter György, hogy a királyné sorsán könnyítsen és jövőjét biztosítsa, a szultán megbízásából Debreczenbe országos gyűlésre hívta a nemességet, a mely gyűlés a királyné nyolcz főemberét bízta meg azzal, hogy kettenként felváltva Erdély védelméről és a királyné udvarának jövedelméről gondoskodjanak. Erre a czélra havi 1000 forintot szavaztak meg Izabellának s ezenkívül 1 frtnyi subsidiumot vétettek ki minden jobbágyra, az ország és a királyné szükségleteire. De mit ért ez a buzgóság, ha már november elején egyre-másra jöttek Lippára a nemesek, kik az adó elengedését kívánták.²⁶⁴

Nyolcz hónapot töltött Izabella fiával Lippa várában. 1542 május elején az országgyűlés által választott bandérium ment érte Lippára. A küldöttség élén Adorján kolozsvári plebános üdvözölte a királynét, kérve az ország nevében, hogy menjen közéjük Erdélybe. Statilio erdélyi püspök kevéssel előbb elhalálozván, Fráter György a gyulafehérvári püspöki rezidencziát alakíttatta át lakásul Izabella számára. Elbucsúzván így Lippától, Izabella az urak küldöttségével és 100 főnyi lovaskisérettel, május első felében, indult Gyulafehérvár felé s Déván kétheti pihenőt tartva, egy egyszerű váralatti udvarházban fogadta az erdélyi rendek üdvözlését, kik elébe mentek s júniusban bevonultak vele ezentúli székhelyére.²⁶⁵

Izabella négy kerületre osztotta országát. Lippa és Temesvár körül volt az egyik kerület; Nagyváradtól Csanádig és befelé Magyarországba a Kőrös és Tisza között feküdt a második kerület; Felsőmagyarország, Kassától kezdve, volt a harmadik, Máramaros és Erdély a negyedik kerület.²⁶⁶

Időközben Izabella és Fráter György között ellentétek és súrlódások keletkeztek. Ferdinánd e személyes ellentéteket a maga javára igyekezett kihasználni. György barát most kétszínű politikát kezdett játszani. Ferdinánddal alkudozott, másfelől pedig a szultánt biztosította hódolatáról. Erre mindkét rész gyanút fogott iránta. Mikor azután Izabella föllépésére a szultán felszólította a barátot, hogy az ország jövedelmeiről számoljon, Martinuzzi nyiltan Ferdinánd pártjára állott. Izabella sürgős segítséget kért Szulejmántól, ki 1550-ben hadjáratra készült Magyarország ellen. Ezek a bizonytalan viszonyok lehetetlenné tették Temes vármegye 329közügyeinek rendes mederbe terelését. A vármegye még nem volt ugyan közvetetlen török uralom alatt, de a helyhatóság elzüllött a török gyámkodás miatt.

Petrovics temesi főispán, mint néhai János király, rokona, tartott ki leghűségesebben Izabella mellett. Az ő tanácsára hívta össze a királyné 1550-ben az erdélyi országgyűlést, melyen György barát kétszínű szerepét és Ferdinánddal való összejátszását leleplezte. Szulejmán fermánt küldött s Fráter Györgyöt hazaárulónak nyilvánítván, megparancsolta az erdélyi rendeknek, hogy a barátot élve vagy halva szolgáltassák ki neki. Utasította egyszersmind a budai basát, hogy Izabella segítségére hadat vezessen Erdélybe. Erre Khasim basa nehány ezernyi török csapattal levonult Budáról és Lippa alatt tábort ütött. György barát az ellene irányuló mozgalmat a szultán és az erdélyi rendek megnyugtatásával iparkodott lecsendesíteni. A meggyesi gyűlésen ékesszólásával meg is nyerte a rendeket, a szultán haragját pedig 10.000 frtnyi adónak a portára küldésével enyhítette. Mindamellett a szultán letette őt kincstartói hivatalából s helyébe Petrovics temesi főispánt nevezte ki, kit azután az erdélyi nemesség is elfogadott vezérének. A temesi főispánnak hűségét akarták a rendek bizalmukkal jutalmazni. Petrovics már 10 év óta szolgálta Izabella és a királyfi ügyét.

Új állásában első dolga volt kiszabadítani az országot Fráter György kezéből. E végből Cserepovics hadnagy vezérlete alatt, valami 3000 szerb és oláh jobbágyot rendelt fegyver alá Lugos, Karánsebes és Temesvár vidékéről, kikkel mindenekelőtt György barát alvinczi várát szállotta meg, azután a Ferdinánd birtokában levő Csanádot fogta ostrom alá. Hogy a törököktől segítséget nyerjen, Becse és Becskerek várát igérte oda az ozmánoknak. Izabella és János Zsigmond érdekeinek védelmére annyira ment Petrovics a törökök tetszésének keresésében, hogy lutheránus létére törökösen élt, török ruhában járt s a látszat után Bécsben azt a hitet keltette, hogy János Zsigmondot töröknek akarja nevelni.

Csanád felszabadítására György barát Varkócs Tamást küldé. A várat Perusics Gáspár várkapitány védte. Varkócs a szerb és oláh csapatokat csaknem egészen megsemmisítette s azután Petrovics kastélyait, Nagylakot, Csályát, Egrest és Oroszlánost foglalta el. Ferdinánddal folytatta és be is fejezte Fráter György az alkudozásokat. Sürgetésére 1551 július 19-én végre nagy sírás között aláírta Izabella a Ferdinánddal kötött, fenyegetéssel és ágyúszóval kicsikart egyezségokiratot, mely szerint kötelezte magát, hogy Erdélyt és a tiszai részeket, a szent koronával együtt, átadja Ferdinándnak, viszont Ferdinánd kifizet Izabellának hozománya fejében 100.000 forintot, a várak értékében 140.000 aranyat, János Zsigmondnak pedig atyai birtokain kívül örökségi joggal átengedi az oppelni, ratibori, szagáni és prebusi herczegségeket Sziléziában s neki adja egyik leányát feleségül.

E békekötés után az öreg Petrovics délmagyarországi birtokait: Temesvárt, Becsét, Becskereket, Lippát, Solymost, Lugost és Karánsebest szept. végén Ferdinánd biztosai vették át; a temesvári várat Losonczy István újonnan kinevezett temesi főispán, Lippát Báthory András, Lugost a spanyol Aldana Bernát, Karánsebest Serédi György. Távozása előtt azt mondta Petrovics Losonczynak a temesvári várról: "A ki ezt a helyet a törökök ellen három évig megvédi, annak kötelezem magamat, hogy lovásza leszek és lovait kefélem".

Jóslata beteljesedett.

Petrovics mindenről értesítette a szultánt. Szulejmán feldühödött s Ferdinánd követét azonnal fogságra vetette, Mohammed Szokoli ruméliai beglerbégnek pedig megparancsolta, hogy 80.000 emberrel és 50 ágyúval azonnal induljon a temesi és erdélyi részek felé. Szokoli Titelnél átkelt a Tiszán s egymásután elfoglalta Ferdinánd kapitányaitól Becsét, Becskereket, Csanádot, Nagylakot, Solymost, Fellakot, Aracsot, Galádot, Besenyőt, Csályát, Bodorlakot, Egrest, Zádorlakot, Alsó-Eperjest, Horogszeget, Illádát és egyéb, megerősített helyeket.

Ezek eleste után Lippa alá vonult a török sereg. Itt már nagyobb ellentállásra talált. Báthory András és Patócsy Ferencz mintegy 8000 főnyi nemesi bandériumokkal szálltak szembe vele. Ezenkívül Zierotin vezérletével 1000 német lovas is Lippánál táborozott. De Ulama csanádi török parancsnok 800 lovassal szemlét tartott a vidéken s a zádorlaki erdőben rejtőzött el. Lippáról Egyed Tamást küldé Báthory a vidék kikémlelésére. A mitsem sejtő Egyedet a törökök orozva megrohanták és a magyar lovasságot annyira tönkretették, hogy Egyed alig tudott nyolczad magával Lippára visszamenekülni, a hová azt a hírt vitte, hogy a török Nagyvárad megostromlására készül. Báthory és Zierotin nyomban 330fölkerekedtek csapataikkal és Nagyvárad megsegítésére siettek. Lippa eképpen elegendő őrség nélkül maradván, ki volt szolgáltatva a török túlerőnek. A veszedelem csakhamar be is következett. A Károly Róbert királytól épített lippai vár, mely a Maros balpartjától négyszög alakban terült el a mai városon keresztül, kellőképpen meg volt ugyan erősítve czölöpözött sánczokkal, falakkal és bástyatornyokkal, de elegendő helyőrség híján annál kevésbé daczolhatott Mohammed beglerbég ostromával, mert parancsnoka, Pethő Jenő, kire Fráter György és Castaldo császári vezér a vár védelmét bízta, hasztalan igyekezett a körülfekvő falvak szerb és oláh népségét fegyverre szólítani. A törökök közeledtére a vidék egész lakossága megszökött, a lippai polgárság pedig halállal fenyegette meg Pethőt, ha önként át nem adja a várat a közeledő beglerbégnek s ha kiteszi őket a törökök öldöklő bosszújának. Erre Pethő az ágyúkat szétrepesztette, a puskaporos raktárt légbe röpítette és elmenekült. Az üres várat a törökök egyszerűen lefoglalták. Kardcsapás nélkül vonult be Ulama parancsnoksága alatt 5000 spahi és 200 janicsár a tárt kapukon. Midőn Ulama a szintén Károly Róberttől emelt Szent-Lajos templomban az orgonát meglátta, orgonáltatott magának s követelte a templommal kapcsolatos minorita-zárda priorjától az egyház kincseit. Minthogy a prior kincseket nem tudott előadni, kihúzatta öt fogát és barbár módon megkínoztatta.²⁶⁷

1551 okt. 13-án Temesvárt támadta meg Mohammed beglerbég. A várat Losonczy István temesi főispán vezérlete alatt Forgács Simon és a spanyol zsoldosok kapitányai: Aldana Bernát, Perez Alfons, Castello Gáspár és Villandrata Roderich védték. A vár legerősebb pontja, az ú. n. ;,vizi torony" körül folyt a harcz, a törökökre nézve sikertelenül. A beglerbég belátván, hogy Temesvár kiostromlása még nagy munkába és sok vérbe kerülne, nov. 16-án éjjel elvonult Temesvár alól, belgrádi téli szállására. Utóhadát Losonczy még utólérte és felkonczolta. Visszatérő útjában a fellaki erősséget is elvette a töröktől, a várat fölégette s elpusztította, a török várnagyot pedig foglyul vitte Temesvárra. Mialatt ezek Temesvárnál történtek, a Ferdinánd részén álló, de a törökkel is czimboráskodó Fráter György nov. elején megérkezett Castaldóval és 85.000 főnyi erdélyi sereggel Lippa fölmentésére. A katonák buzdítására kihirdették, hogy az első, ki a falakat megmássza, ha nemes, 100 arany évi jövedelmet s 200 paraszttelket, ha polgár, nemességet, 100 tallért és 100 paraszttelket kap jutalmul. A vár falai nov. 7-én már annyira meg voltak rongálva, hogy Lippa visszavétele csak egy jól vezetett rohamtól függött. De Ulama erősen tartotta magát. Hosszú, heves harczok folytak a városban és a vár falain. Nov. 15-én Ulama 20 napi fegyverszünetet és szabad elvonulást kért, felajánlván Lippa és Csanád átadását. Castaldo föltétlen megadást követelt, de Fráter György teljesíteni kívánta Ulama kérelmét, ki decz. 5-én éjjel végre 1500 emberével elhagyta Lippát. Elismerésül a közbenjárásért, egy arany lámpát, két megaranyozott viaszgyertyát, gazdag hímzésű perzsa szőnyeget, négy paripát és egy drágakövekkel kirakott, pompás tőrt küldött a csak nem régen bibornokká kinevezett György barátnak. Az elvonuló törököket Temesvárnál, a Temes partján meglesték a magyar és szerb hadnagyok és rajtuk ütöttek. Véres csata fejlődött, melyben a magyarok részéről Ambrus elesett, Balassa Menyhért megsebesült. Uláma szintén nehéz sebbel és alig 300-ad magával érkezett Belgrádba.

Az 1551-ki török hadjárat eképpen elég kedvező eredménynyel végződött a temesi részekre nézve, melyek egyelőre megszabadultak az ellenségtől.

Fráter György halála után azonban feloldozva érezte magát a szultán számos ígéreteinek köteléke alól s most már a maga számára követelte az egész országot. A délvidéki vármegyékre a katonai zsarnokság szomorú korszaka következett.

A budai és szendrői basák 1552-ben már február végével a hajduk által fölmentett Szegedet foglalták vissza, június végén pedig Mohammed Szokoli beglerbég, Ahmed és Khasim basák 100.000-nyi haddal Temesvárt szállották meg, mely egy hónapra rá, júl. 30-án, Losonczy István elszánt védelme és hősi halála után szintén elesett. Temesvár elfoglalása után a spanyol Aldana föladta Lippát. Lippa elveszte maga, után vonta Solymos, Csanád, Lugos és Karánsebes meghódolását. Ez erős helyekkel elestek egymásután Délmagyarország többi megerőstett helyei is: Mézősomlyó, Gyarmat, Csákvár, Versecz, Miháld, Pozaczin, Keve, Horom s a Tisza és Maros mellett minden védett hely. Temes, Torontál, 331Krassó és Szörény vármegyék 1552-ben rövid három hónap alatt, elhagyatva a királytól, a magyarok vétke nélkül, török uralom alá jutottak.

Mit jelentett Délmagyarországra nézve e rettentő szerencsétlenség, csak úgy ítélhetjük meg, ha összefoglaló futó pillantást vetünk a közállapotokra és műveltségi viszonyokra, melyeket a török a maguk valóságából teljesen kiforgatott.

A fönnebbiekből ismeretes, hogy Temes vármegye a Hunyadiak korában érte el virágzásának tetőpontját. Legtöbb vára, erőssége akkor épült s városai, községei e korban bontakoztak ki kezdetleges állapotukból. Főnemessége, nemesi osztálya nemcsak vagyoni tekintetben, de politikai súlyra s tekintélyre nézve is az elsők közé tartozott az országban. Előkelő állásokat töltöttek be a királyi udvarban s vezető szerepet vívtak ki maguknak az államügyek intézésében, hadak vezetésében, az egyházi és világi közélet igazgatásában. A vármegyei szervezet is századokra kiható alakuláson ment át. Minthogy Mátyás király gyakran nem nemeseket is nevezett ki főispánokká, az ország rendei törvénybe iktatták, hogy e méltóságra csak nemesek, zászlósurak vagy más előkelő nagyobb birtokosok emelkedhessenek, mi a vármegyének nagyobb díszt és jelentőséget kölcsönzött. A főispán nevezte ki az alispánokat a vármegye tekintélyesebb nemesei közül. Temes vármegyében egyszerre két alispán működött a közigazgatás ügyeinek intézésére. Azt is rendelte a törvény, hogy a külső befolyás, a megfélemlítés és vesztegetés elkerülése végett a szolgabirák szintén csak tekintélyesebb és vagyonosabb nemesek közül választassanak s mindegyiknek legyen tisztán kivehető pecsétje. Ha valaki nem akarta vállalni a szolgábirói hivatalt, a főispán 50 márka büntetést szabhatott rá. A főispán, a megyegyűlés nemességével együtt, 8-12 királyi embert választott a jobbmódú s a vármegye területén lakó nemesek közül, kik kötelesek voltak, a káptalan hites bizonyságával, a hivatalos vizsgálatokat végezni. A kik erre vállalkozni vonakodtak, azokat 25 márkával birságolták meg. Ebből fejlődött később a megyei táblabirák intézménye.²⁶⁸ A kikiáltott gyűléseket, az ú. n. proclamata judiciumokat, melyeket Temes vármegyében a rablások, gyilkosságok, emberek eladása s más gonoszságok megfenyítésére a nádor elnöklésével tartottak, az 1486. évi országgyűlés megszüntetvén, az ezektől gyakorolt büntető hatóságot a vármegyei törvényszékre ruházták. A megyei törvényszéktől függetlenül biráskodott a káptalan tagjaiból alkotott szentszék, melynek élén a püspök helytartója állott s melynek hatáskörébe a hitéletre vonatkozó ügyek, a papság fegyelmi ügyei, az egyházi tized, uzsora, egyháziak s nők megverése, fosztogatása, a házassági perek, végrendeletek, özvegyek és gyámoltalanok perei tartoztak. Mátyás király halála után a vármegyei közélet kötelékei foszladozni, a nemesi családok szegényedni s a jobbágyság pusztulni kezdett.

A csanádi kath. egyházat ebben az időszakban három vértanu püspök dicsőitette meg: Csáki Miklós, Csaholi Ferencz és Musinai Gerván János. Utánuk egy olasz és két erdélyi származású püspök következett.

Csáki Miklós a temesvármegyei nagybirtokú Csáki-családból származott. Atyja Csáki Benedek, anyja Rozgonyi Apollónia. Két öcscse, László és Ferencz, gazdálkodott, három nőtestvérei közül Annát Both András, Borbálát Héderváry Ferencz, Katalint Jaksics Péter temesi nagybirtokosok vették feleségül. Csáki Miklóst hihetőleg hatalmas családi összeköttetései és nagy gazdagsága segítették az emelkedésben. Ulászló király még kezdő ifjúként Nagybánya város plebánosává akarta megtenni, de a polgárok kegyúri szabadalmaikra hivatkozva, mást választottak. Kárpótlásul a király szerémi püspökké nevezte ki, mikor pedig Lukács püspök Csanádról Zágrábba távozott, 1500-ban a csanádi püspökségre helyezte át, mely állásában a pápa 1504 nov. 15-én erősítette meg. Családi birtokai közé tartoztak Temes vármegyében Keresztúr, Horogszeg, Kis-Posáros, Nagy-Posáros, Böszörmény, Mosótó és Bögenye, Csanád vármegyében Szőlős, Nagy-Bergyes és Hollós. Ezenkívül örökölt testvéreivel Baranya, Kőrös és Valkó vármegyékben Maród Mátyus macsói bán felesége, Horogszegi Szilágyi Margit után szintén jelentékeny birtokokat kapott, melyeket Perényi Imre nádor vett meg tőle. 1505 okt. 12-én aláírta a rákosi országgyűlésen azt a végzést, melyben a nemzet kimondotta, hogy csak magyar születésű királyt fog választani. Csáki püspöksége alatt egyesítette a király a pápa beleegyezésével az egresi cziszterczi apátságot a csanádi püspökséggel. Az apátság összes birtokait, Csanádban Egrest, Pabart és valószínűleg Sajtit, 332Csigát, Tövisközt vagy Lorántot, Erdélyben Szász-Csanádot, Holdvilágot, KisSelyket, Monyoródot és Sorostélyt a püspökség javaihoz kapcsolta. Tudjuk, mily szörnyű véget ért a teljesen ártatlan főpap Dósa György pórlázadásában.²⁶⁹

Csaholi Ferencz II. Ulászló kedvelt főpalotamesterének, Palóczi Mihálynak unokaöcscse volt. Csáki halála után, aug. 15-én, még csak 22 éves ifjúként nevezte ki a király csanádi püspökké. A kánoni szabályokhoz ragaszkodó X. Leo pápa nem akarta az úgyszólván még gyermekkorban levő püspököt megerősíteni. Hosszas alkudozások után, csak hat év mulva, 1520 okt. 1-én nyerte el diszpenzáczióval az apostoli szentszék megerősítését. A kegyúri jog tárgyában igen kellemetlen s éveken át húzódó pere volt Báthory István nádorral és Budai Cserbokor László székeskáptalani préposttal. Fiatal éveit a mohácsi vérmezőn fejezte be.

Musinai Gerván János a szerencsi apátságból került a csanádi püspöki székre. Kőrösmegyei születésű volt. Minthogy a szerencsi apátság a Szapolyai-ház kegyurasága alatt állott, Gervánt 1526 okt. 28-án Szapolyai János kegyúrként, még királlyá választása előtt nevezte ki csanádi püspökké, miért is a pápa őt meg nem erősítette. A püspökség jövedelmét azonban János királysága alatt élvezte. 1527 márcz. 24-én jelenvolt János király budai országgyűlésén. Mikor Szapolyai szerencsecsillaga hanyatlani kezdett, Gerván átpártolt Ferdinándhoz, ki azzal jutalmazta, hogy 1527 nov. 21-én a maga részéről is kinevezte csanádi püspökké. 1529-ben Török Bálint, akkor még Ferdinánd híve, magával vitte őt Erdélybe s ott résztvett a Péter havaselvi vajdával vívott csatában, hol máj. 22-én Erdély s a magyar ügy védelmében megsebesült és meghalt.²⁷⁰

Utódját, Bonzagno Jánost, csak 1532-ben nevezte ki János király egri kanonok és püspöki helytartóból. Estei Hippolit esztergomi érsek hozta be Olaszországból s magával vitte, mikor az egri püspökségre átment. János királynak kedvelt híve volt, ki jogi tudományának és nyelvismereteinek nagy hasznát vette s 1528-ban követül küldte a velenczei köztársasághoz. Hűségéért és diplomácziai szolgálataiért 1529-ben váradi préposttá, két év mulva csanádi püspökké nevezte ki. A pápa azonban nem erősítette meg. Mint fölszentelésben nem részesült, de kinevezett püspök haláláig, 1537-ig élvezte a püspökség javadalmáit.²⁷¹ Halála után 1540-ig széküresedés volt, mely alatt János király a püspöki birtokok élvezetét Fráter Györgynek adományozta. János király elhunytával Ferdinánd 1540 aug. 26-án Ugodi Ferenczet nevezte ki csanádi püspökké. Minthogy azonban az egész Tiszántúl Izabella uralma alatt állott, az özvegy királyné nem engedte be Ugodit a püspökségbe, melynek jövedelmét továbbra is Fráter György, illetőleg rokona, Perusics Gáspár szedte. 1550-ben Csanád török kézre jutván, a csanádi püspökséget, bizonyára a káptalan választása következtében és Fráter György beleegyezésével, Héderfáji Barlabási János gyulafejérvári prépostnak, János király egykori hívének adományozták. Hogy a káptalan választotta, mutatja a pápa megerősítése, mely a kánonjogi törvényekből kifolyólag az akkori zavaros időkben királyi kinevezés nélkül is helyes és érvényes volt. Barlabási azonban csak 1552-ig állhatott a csanádi egyházmegye élén, a mikor a püspökség székvárosát a törökök végleg elfoglalták. Valószínű, hogy Barlabási visszament Gyulafejérvárra s hogy menekülése közben ő vitte magával a püspökség és káptalan levéltárát, melynek becses maradványai mai napiglan is a gyulafejérvári káptalan őrizetében vannak.

A püspökség és káptalan sokat szenvedtek ugyan a XVI. század évtizedeiben, de azért még mindig az ország elsőrendű egyházi javadalmai közé tartoztak. Akkor még megvoltak ősi birtokaik. Borovszky Samu jeles történetírónké az érdem hogy e birtokok lajstromát egykorú adó- és tizedlajstromok alapján rekonstruálta.²⁷² E szerint a csanádi püspökség birtokai legnagyobbrészt Csanád vármegyében feküdtek. Tekintélyes birtoka volt Arad és Torontál vármegyében is, míg Temes vármegyében: Derse, Iregd, Kana, Lukateleke, Monyórós, Nádasd, Sarád (bortized), Sebes és Kárán városok (tized), Székszó, Szentgyörgy, Telek, Zombor voltak a birtokai. A csanádi székeskáptalan nagyprépostja összesen 14 község tizedét birta, míg a csanádi székeskáptalan birtokai legnagyobbrészt Csanád és Arad vármegyében, de Csongrád és Külső-Szolnok vármegyékben is feküdtek, Temesben Megyer, Őcse (részben), Szent-András (részben), Istvánteleke (részben), Zsadány voltak a birtokai.

333Az egyházmegye területén birtokaik voltak még: a Szent-Üdvözítőről nev. csanádi társaskáptalannak, a Boldogságos Szűzről nev. Szt. Gellért apátságnak, az egresi apátságnak, az aradi, budai és váradi káptalanoknak s a nyúlszigeti apáczáknak.

Egyházi műkincsekben leggazdagabb volt természetesen a csanádi székesegyház. Musinai Gerván János püspöknek az oláhok ellen viselt 1529-ki háborúban történt halála után a püspökség fő nélkül maradt. A protestánssá lett s akkor még Ferdinánd-párti Török Bálint a széküresedést arra használta fel, hogy rátört katonáival Csanád városára s egyenesen Szt. György vértanu székesegyházába menve, ott minden arany és ezüst edényt, a mit a sekrestyében talált, összeszedetett és Szigetvárra szállíttatott. Így ment veszendőbe a csanádi székesegyház műkincseinek az a maradéka, a mit Dósa György pórhada még meghagyott.²⁷³

A csanádi káptalani iskola, a mennyire a békétlen kor viszonyai engedték, fenntartotta magát a XVI. század közepéig, sőt mintául szolgált a közelebbi környék népesebb városainak, melyek hasonló tanintézeteket állítottak föl, a mint az Szegeden, Gyulán, Aradon, Lippán és Temesvárott történt. A vagyonosabb családok most is, mint a mult században, külföldi egyetemekre küldték fiaikat. 1533 után azonban, mikor az ellenkirályok küzdelmei folytak s a törökök támadásai is mind sűrűbben léptek fel, a délvidéki fiatalság külföldi iskolázása megcsappant. Temesvárról és a temesi vidékről alig találunk már tanulókat amaz egyetemek anyakönyveiben, melyeket azelőtt látogatni szoktak. 1534-ben előfordul a bécsi egyetem anyakönyvében néhány szegedi ifjú mellett Georgius Temeswari de Themeswar; a krakói egyetemen ugyanakkor Michael Temesvary, Pankotay canonicus és Michael a Crasso.

A gör. k. n. e. egyház már Nagy-Lajos királyunk alatt kezdett Temes vármegyében s az alsódunai részeken szervezkedni. A görög hiten levő balkáni nép Viddin megvívásával 1365-ben szolgálatot teljesítvén Nagy-Lajosnak, a király megengedte, hogy a törökök támadásai elől hazánk déli széleire átköltözködjenek. Erre az odavaló népnek és papságnak oly sokasága lepte el hazánk délkeleti vármegyéit, hogy Nagy-Lajos kénytelen volt szigorú rendszabályokkal korlátozni további bevándorlásukat. Zsigmond király alatt a szakadár egyházhoz tartozók nem lehettek birtokosok s nem állíthattak be schismatikus papokat. Schismatikus papoknak nem volt szabad az egyházukhoz nem tartozó lakosság között szakadár tanokat hirdetniök; ha azt tennék, a vármegyék elfoghatták őket. A török veszély azonban, mely az egész keresztény nyugatot fenyegette, a gör. egyházzal szemben engedékenyebb felfogást juttatott érvényre. Az 1481-ki országgyűlés már a papi tized alól is felszabadította a gör.-kel. szerbeket, ruténeket és oláhokat. A XV. század végén és a XVI. század elején a délmagyarországi göröghitű nép szállásain már bizonyos eparchiális organizáczió keletkezett a magyar állam teljes neutralitása mellett, tisztán felekezeti alapon. Az első ilyen felekezeti csoportosulás a XVI. század elején a Szerémségben ment végbe, még János szerb deszpota életében († 1502). Ennek öcscse, Miksa, lett Magyarországon a gör.-keletiek első metropolitája. Nándorfejérvárnak 1521-ben történt eleste után, midőn a balkáni származású vendégnép elveszté reményét a régi hazájába való visszatérésre, a szerémi metropolitai széken kívül még 12 n. e. gör. keleti püspökség keletkezett hazánkban. E püspökségek a törököktől leigázott Szerbiában visszamaradt ipeki patriarchátus felsőbbsége alatt keletkeztek és maradtak továbbra is az ipeki patriarchának alárendelve, egész a XVIII. század végeig. Délmagyarországon hét gör.-kel. püspökség alakult, valamennyi szerb hierarchák hatósága alatt, kiknek a területükön települt oláhok is alá voltak rendelve. E püspökségek voltak a lippai, a temesvári, a szeged-bácsi, a jenei, az aradi, a verseczi és a becskereki.²⁷⁴

Luther reformácziojának és a szabad gondolkodással azonosított tanainak hirdetését ebben a korszakban és az adott körülmények között lehetetlen volt megakasztani. Népszerűségüket maguk az udvari körök is hathatósan terjesztették. Oriel Vid és Grynaeus Simon budai főiskolai német tanárok főképpen az ifjúság között nemcsak szóval, de a György könyvárustól kiadott nyomtatványokban is hirdették Luther tanait. Az erdélyi szászok között Pempflinger Márk királybiró volt az új tanok buzgó pártfogója. Délmagyarországon Erdélyből és a szepesi 334szászok vidékéről terjedt el az új hit, melyet az erdélyi hadjáratok alkalmával sajátított el a délvidéki katonaság. Az új eszmék legbuzgóbb terjesztői voltak a délvidéken: Petrovics Péter temesi főispán, a Csákiak és a Jaksicsok. 1537 óta nem ült Csanád főpapi székén olyan püspök, a ki az egyházmegyében lakott volna. A káptalan is utolsó napjait élte: erőtlen volt az ősi hit épségének megvédésére. A reformáczió tehát tárt kapukon hatolt be a csanádi egyházmegyébe. A főuri családok fiai a reformáczió tanaival megbarátkozva tértek vissza a német egyetemekről. Birtokaik kegyuraiként tetszésük szerinti papokat alkalmaztak, kik azután a jobbágyságot térítették át az új hitre. Brandenburgi György őrgróf, kinek óriási birtokai voltak Délmagyarországon, 1523-ban már nyiltan Luther követői közé tartozott. A protestantizmus nevezetesebb tanítói voltak nálunk: Basarági Vida János, Lippai Kristóf, Gergely decsi lelkész, Szegedi Kis István, Abádi Benedek és Endrédi Zsigmond.

A kereskedelem és ipar középpontja a fővárosban volt. A vidéki nemesség házi szükségleteit hazai kereskedők és iparosok fedezték. Fekvésénél fogva Temes vármegye különösen hadi eszközök, fegyverművek készítésére volt alkalmas. Fegyverkovácsok és golyóöntők nagyszámmal laktak a vármegye váraiban s városaiban, sőt czigányok is foglalkoztak fegyvergyártással. Varjason és Fulgeduson Temes vármegyében nyílgyárak is voltak. A kovács, szabó, csizmadia, bognár, asztalos, szíjgyártó, timár s kőmíves mesterségek minden népesebb községben el voltak terjedve. Temesvárott a Hunyadiak várkastélyán, a minoriták és ferenczesek templomain és zárdáin kivül, számos nemesi kúria is fennállott, melyek sok ügyes kézmívest foglalkoztattak. A népesség nagy száma, mely e korban Temes vármegyét lakta, az ipar és szorgalom terjedését fokozta. Lippa és Temesvár jelentékeny kereskedelmi viszonyban állott Erdélylyel. Kevevára, Horom, Orsova, Lugos, Karánsebes a Balkánnal és a távolabbi kelettel folytatott élénk üzleti összeköttetést. Mind e helyeken s Horogszegen, a három Begenyén heti és országos vásárokat tartottak, melyeken nemcsak budai, kassai, debreczeni és erdélyi, de bécsi és olasz kereskedők is megjelentek. Karánsebes a flandriai bevándorlók átmeneti helye volt Erdély felé s az átviteli árúkra nézve kereskedelmi középpont volt, minthogy a külföldi kereskedők árúikat Erdély számára csak Karánsebesig szállíthatták. A folyókon, ú. m. a két Temesen, Berzaván, Maroson és a Dunán királyi, nemesi és községi vízimalmok őrölték a gabonát és sűrűn álltak egymás mellett a halásztanyák is. A gabona- és takarmánytermelés, a szarvasmarha és lótenyésztés oly nagymérvű volt a vármegye területén, hogy nemcsak a házi szükségleteket elégítette ki, de a külföldi, nevezetesen a bécsi marhavásárokra is évenként nagymennyiségű szarvasmarhát szállítottak a hajcsárok. Valahányszor a szendrői és nándorfejérvári basák betörtek, ezernyi gulyát és juhnyájat hajtottak át a Dunán a temesvármegyei legelőkről.

Temesvárnak s a többi délvidéki váraknak 1552-ben a törökök által történt elfoglalásával hatodfél százados fennállása után megszakadt Temes vármegye alkotmányos közélete. 164 esztendeig a félhold uralkodott rajta s mikor az megszünt, 63 évig osztrák tartományi fennhatóság alatt állott, Mindössze 227 esztendeig tartott Temes vármegye halála s midőn ismét új életre támadt, megváltozott alakban jelent meg a történelem színpadán.

A török uralom átalakított Délmagyarországon minden állami, polgári és egyházi viszonyt. A délmagyarországi vármegyék nem mindjárt vesztették el ugyan jellegüket és nevüket, de meghódított magyar területként, Ruméliába olvadtak be s a portától külön ejáletté, vagyis török helytartósággá alakíttatván, lassanként önmaguktól megszüntették funkcziójukat. Míg az ejálet határain belül, bár csak névleg fennállottak, annak a nemzedéknek emlékében, mely a meghódolás katasztrófájáját túlélte, viselték tovább is régi nevüket. Így keletkezett Délmagyarországon kétféle földrajz: a régi magyar mellett a török, míg végre a magyar egészen eltünt s a későbbi nemzedékeknél feledésbe ment. Temes vármegye még legtovább tartotta magát. Azután már csak könyvekben, térképeken és az időközi magyar törvényekben találjuk Temes vármegye említését. A Tisza-, Duna-, Maros- és Erdélyközi ejáletnek Temesvár lett a középpontja. Az ejáletot szandzsákságokra, vagyis, 335kerületekre osztották fel. A temesvári ejáletben nyolcz szandzsákság volt: a temesvári, csanádi, becskereki, csákovai, pancsovai, lippai, új-moldovai és orsovai. 1610-ben hatra redukálták a szandzsákságokat.

A török tartományi felosztás általában rendszertelen volt. Az illető bégek és basák a gazdasági, illetőleg az adózási szempontokat mérlegelték a felosztásnál. A temesvári ejáletben Halil bég és Khaszim basa osztotta be a gazdaságokat s ők állapították meg a határt is Erdély és a temesvári ejálet közt. Az így készült deftert beadták a császár kincstárába. "És valamint akkor beírta Halil bég azokat, - mondja a temesvári basa - annak úgy kell lenni. A mely falukat ide írt, azok ide valók; mert ő osztotta be. Az vagyon a császár törvényében, hogy minden efféle dolgok, kiket az defterbe írtak, igazak és ahhoz bíznak. S mikor így a hatalmas császár számára falukat írnak defterbe, ha szintén valaki azt helyben nem akarná is hagyni, az defter szerint meg kell lenni." A defterbe beírt falvakat a török császár azután zaymoknak, szpahiáknak és bégeknek adta tulajdonul. Kinek-kinek császári levél is jutott, melylyel birtokát igazolhatta.

Az ejalet beglerbégje, helytartója, kétlófarkú basa volt. Minthogy pedig a törökök Temesvárt épp oly fontosságú helynek tartották, mint a budai és belgrádi várakat: a temesvári helytartóságra mindig csak érdemes férfiakat alkalmaztak. A szandzsákoknak a temesvári beglerbégnek alárendelt külön-külön szandzsákbégjük volt, ki méltóságának jeléül kócsagtollat viselt a turbánján. Kisebb erődített helyeken, a minő volt Versecz, Gyarmata, Keve, Horom, Új-Palánka, stb. egylófarkú basák vezették az igazgatást. Ezek szintén a temesvári beglerbég alá voltak rendelve. Az igazságszolgáltatást a mufti (törvénytudó főbíró) teljesíté, kinek székhelye Temesvár volt. Oldalán több kádi (bíró) működött. A kerületekből befolyó adót, tizedet, számadási kötelezettség mellett, a keszedárok (adótisztek) szedték be s a Temevárott székelő chasinedárnak (kincstárnok) szolgáltatták át. A keszedároknak ismét a szerdárok voltak alárendelve, a milyenek minden faluban voltak, viselvén ott egyszersmind az albírói hivatalt is. A jövedék a tizeden kívül magas fejadóból állott, melyet nemcsak az emberekre, hanem a haszonállatokra is kivetettek.

A török hódoltság azonban nem annyira az adóteherrel nyomta Délmagyarország lakosságát, mint inkább a zsarnoki önkénynyel, mely együttjárt a török uralommal. Ismétlésekbe bocsátkoznánk, ha a török uralomról elmondanánk minden nyomorúságot, a mivel az a sok hadviselésben agyonzaklatott népünket sújtotta.

Legsúlyosabb következménye volt a török hódoltságnak a temesi terület elnéptelenedése és magyar jellegének elvesztése. A magyar lakosság kóbor csapatokban szerteszét kalandozott az országban s öröklött vagy szerzett vagyonát pusztulni látván, erdőkbe rejtőzködött és préda után leselkedett. Egész falvak fölkerekedtek s vagy a Maroson-túlra menekültek, a hol tömegesebben lakott a magyarság, vagy Erdélybe s az erdélyi fejedelmek kormányozta felsőbb vidékekre távoztak, a hol mégis több oltalomban részesültek. Az oláhok nagy része is Erdélybe, Moldvába és Oláhországba menekült. Csak éppen a szerbek maradtak itt és annyira megszaporodtak újabb bevándorlásokkal a törökök protektorátusa mellett, hogy elözönlötték Temes vármegye alsó kerületeit, egész Torontál és Csanád vármegyéket.

Maguk a törökök csak a városokban és nagyobb helységekben telepedtek le családostul. Keleti szokás szerint minden nagyobb helyen fürdőket rendeztek be, többnyire fabódékban, veres födéllel, vagy a hol lehetett, elfoglalt városi épületekben. Ők maguk vajmi keveset építettek; még imaházakat sem, hanem az elfoglalt keresztény templomokat és kápolnákat dzsámikká, moseákká alakították át.

Az ozmánok jelentékeny hódításaiktól nekibátorodva, mindinkább tovább hatoltak fel az ország belsejébe. A magyar birodalom e szerencsétlen helyzetében Ferdinánd, ki most már egyedül uralkodott, az egész évet Németországban tölté s alig tett valamit Magyarország védelmére. A temesi terület elveszítése után csak 1553-ban sikerült követeinek öt évre békét kötniök. Erdélyben, mely e szomorú időszak alatt egyedüli támasza volt a temesi résznek, Castaldo zsarolásai és a fizetetlen német zsoldosok kicsapongásain dühödött fel a nemesség és Szulejmán pártfogását kérte Ferdinánd ellen. A szultán 1553-ban Petrovics Pétert, ki a Kassáról Oppelnbe költözött Izabellánál tartózkodott, visszahívta az országba s Lugos és Karánsebes s a hozzájuk tartozó kerületek bánjává nevezte ki. Izabella most Petrovics révén állandó összeköttetésbe lépett az erdélyi rendekkel, kik őt az 1556-ban tartott marosvásárhelyi gyűlésükből visszahívták, miután magukat a Ferdinándnak adott hűségeskü alól a király tehetetlensége miatt fölmentették. Izabella okt. 23-án jelent meg 336Kolozsvárott. A rendek ünnepélyesen fogadták és a tordai gyűlésen 17 éves fiának, János Zsigmondnak nagykorúságáig Erdély kormányzójává választották. Fejedelemnői méltóságát azonban csak nagyon rövid ideig viselhette. 1559-ben szept. 20-án 38 éves korában hirtelen halállal kimult. Ferdinánd hosszabb alkudozások után 1562-ben aug. 15-én 8 évre békét kötött, kötelezvén magát János Zsigmondot Erdély fejedelméül elismerni s őt Erdélynek és az Erdélyhez csatolt csanád- és temesmegyei keleti vidéknek háborítatlan birtokában hagyni.

Ferdinánd ekkor már súlyos beteg volt és 1564 júl. 25-én meghalt. Végintézkedésében három figyermeke közül Miksa örökölte a magyar és cseh koronákat. Első dolga volt János Zsigmonddal béketárgyalásokat kezdeni. De a felek nem egyezhetvén meg, Báthory István, János fejedelem hadvezére, rajtaütött és elvette a németektől a felső-magyarországi megyéket. Szulejmán pedig megparancsolta a budai és temesvári basáknak, hogy János Zsigmondnak segítségére siessenek. Hasszán temesvári basa egyesült János Zsigmond hadaival, elfoglalta Ferdinándtól Erdődöt és Nagybányát, megtámadta Szatmárt és Németit és égetve, sarczolva vonult Pankota, Dézna, Világosvár és Borosjenő megostromlására. Miksa kihivó és tapintatlan föllépése a szultánnal szemben, betegsége ellenére arra birta Szulejmánt, hogy 1566-ban roppant sereggel immár hetedszer vonuljon be Magyarországba. János Zsigmond 400 nemessel eléje ment Belgrádba, hol jún. 27-én találkoztak. Szulejmán nagy ünnepélyességekkel fogadta, s kezét csókra nyujtván, mint szeretett fiát üdvözölte. Kijelenté, hogy addig nem nyugszik, míg őt magyar királylyá nem koronáztatja. Harmadnapra a szultán e szavakkal bocsátotta el: "Gondoskodjál katonákról, lőporról, golyókról és pénzről. Ha valamire szükséged lesz, tudasd velem, hogy megküldhessem." Mialatt azonban a magyar urak Szulejmán kegyeinek melegétől olvadoztak, 15,000 tatár dúlta a Maros-Tisza-Duna közét. Városok és falvak egymásután hamvadtak el és sok ezernyi védtelen lakost hurczoltak rabszolgaságba.

Szulejmánnak Szigetvárnál történt halála után II. Szelim vette át az ozmán birodalom kormányzatát. Miksa 1568-ban békét kötött vele, oly föltétel alatt, hogy Miksa évenként 30.000 aranyat fizessen s mindegyik fél az elfoglalva tartott rész birtokában maradjon. E szerint a temesi részek, vagyis a temesvári, csanádi, csákovai, pancsovai, lugosi, karánsebesi szandzsákságok egészen s a lippainak egyik fele továbbra is ozmán uralom alatt maradtak. A béke tartama alatt János Zsigmond lázadást támasztott Miksa birtokában, melynek az volt a czélja, hogy Miksát egészen kiszorítsa az országból s török segítséggel ő emeltessék a királyi trónra. A tervet azonban a szultán megtudta és utasította Jánost, hogy a békeszerződéshez tartsa magát. Ekkor János Zsigmond újabb tervet szőtt s 1570-ben oly titkos szerződésre lépett Miksával, miszerint lemond a királyi czímről s a törököt a magyar királylyal közös ellenségnek tekinti. Viszont Miksa húgai egyikét adja neki feleségül. Ha pedig a titkos szerződés mégis kitudódnék s e miatt a szultán megfosztaná Jánost a fejedelemségtől: akkor Miksa Oppeln és Rabitor herczegséget adja neki birtokul. Ez a szerződés is napvilágra kerülvén, János alig kerülhette volna el a törökök bosszúját, ha attól őt 1571 tavaszán történt halála meg nem menti. Erdély rendei azután közakarattal a derék Báthory Istvánt választották fejedelmükké, kit a szultán is megerősített.

Az 1574-ben elhalt II. Szelim után III. Murád következett, kivel Miksa 8 évi békét kötött. De a rabláshoz szokott határszéli basák a béke alatt is folytatták kalandjaikat. Tetézte a veszedelmet, hogy a lengyel nemesség egy része Miksát, másik része pedig Báthory Istvánt hívta meg a lengyel trónra. Miksa most úgy akarta igényeit kivívni, hogy hadjáratra készült Báthory ellen, a mi a törökök garázdálkodásain kívül, Délmagyarországot újabb csapással fenyegette. Miksa azonban 1576 évi októberben megszünt élni. Báthory István azután lengyel királylyá választatván, Erdélyt a hozzá tartozó temesi részekkel és várakkal ,,vajda" czímmel idősb fivérének, Kristófnak adta át, kiről 1586-ban Erdély kormányzata ennek egyetlen fiára, Báthory Zsigmondra szállt. Viszont a birodalomban Miksa után fia Rudolf következett, kit a magyar rendek még atyja életében 1572-ben koronáztak meg.

Báthory Zsigmondot Szinán nagyvezérnek a magyar követek s általában a magyar nemzet iránt tanúsított nyers és sértő magaviselete, ellenséges érzelmei Magyarország iránt, mindjobban elidegenítették a portától. Nem bízott többé a törökben és támaszt Rudolf császárnál keresett. 1594-ben szövetségre lépett Rudolffal, sőt egyik leányát, Mária Kristiernát, nőül is vette. Egyesülve a moldva 337és oláhországi hoszpodárokkal, Palatics György lugosi bánt megbízta, hogy a délmagyarországi szerbeket és oláhokat izgassa fel a törökök ellen, kijelentvén, hogy Rudolf király és ő oltalmuk alá fogadják őket. Ennek következtében a temesi ejálet városaiban és falvaiban vegyesen lakó szerbek és oláhok egyesültek és közös elhatározással török uraik ellen fellázadtak. 1500 ember fogott fegyvert. Vezérük Tódor vladika és Doczián voltak, kikhez Lugosi János, Majsócz Péter és Jánku oláh úr csatlakoztak. A fölkelők az alsódunai végeken összpontosították erejüket s megostromolták legelőbb is a kisebb várakat. A siker felbátorította parasztságot és a zendülők serege napról napra gyarapodott. Pancsovától Uj-Palánkáig az egész dunai vonal csatatér volt. A fölkelők bementek Verseczre is, ott tábort ütvén, a törököktől megszállott környékbeli erődöket egymásután elvették s helyőrségeiket a parancsnokokkal együtt leöldösték. A temesvári basa segítségül hívta a fölkelők ellen a gyulai, csanádi és lippai bégeket s összesen 5000 emberrel indult ellenük, de teljes vereséggel volt kénytelen megfutamodni. Rövid idő után azonban összeszedte csapatait, visszatért s elszéleszté Versecz alul a fölkelőket.

Így folytak a fegyveres összetűzések Báthory kapitányai és a temesi török basák között éveken át meg-megújuló hévvel s hol győzelemmel, hol vereséggel. Versecz, Facset, Boksán és Becskerek ismételten tanui voltak egyrészről a kis termetű Haszán temesvári török hadtestparancsnok, másrészről Székely Mózes, Borbély György és Petki István változó szerencsével vívott csatározásainak. 1596 tavaszán maga Báthory Zsigmond fejedelem is megérkezett a temesi részekre s miután Lippát és Fellakot élelemmel és hadiszerrel ellátta, jún. 10-én Temesvár alá vonult s a várat három hadtesttel minden oldalról bekerítette. Kornis Gáspár az északi, Király Albert és Toldi István a nyugati, Zsigmond fejedelem pedig a keleti és déli oldalon foglaltak állást. Mialatt az ostromágyúk a vár falait már meglehetősen megrongálták, váratlanul 20.000 tatár közeledett a temesvári basa megsegítésére; kiket azonban az erdélyi hadak megszalasztottak. Zsigmond már 40 napot töltött Temesvár alatt. A pápa kitüntető ajándékkal ösztönözte a vár felszabadítására. De végre is kénytelen volt felhagyni az ostrommal, mert sem elegendő lőszere nem volt, sem a csapatait nem tudta élelmezni. Magyar vagy német segélyre éppen nem számíthatott. Felhagyott tehát Temesvár ostromával és a téli időszakra visszament Erdélybe. A következő 1597-ik évben Jósika István erdélyi kanczellár vezetett 25,000-nyi hadat Temesvár ostromának folytatására. Az ostrom okt. 17-től nov. 17-ig tartott, de most is siker nélkül. A beállott hideg, esős időszak Jósikát is visszatérésre kényszerítette.

Ez volt közel félszázad óta az első komoly kísérlet Temesvár visszafoglalására.

Báthorynak a fejedelemségről 1602-ben történt lemondása után, Básta György császári helytartó önkényű, zsarnok kormánya ellen Székely Mózes lépett föl. Fellázította ugyan az erdélyieket a németek ellen, de sokkal gyengébb volt, semhogy a túlnyomó német hadak ellen fenntarthatta volna magát. Több ütközetben hátrányban maradván Bástával szemben, hogy a vért szomjazónak kegyetlen üldözéseit elkerülje, családjával, Bethlen Gáborral és számos más párthívével Temesvárra menekült. Aug. 23-án Bechta basának, temesvári beglerbégnek adta át a Lippával szemben fekvő Solymos várát, oly föltétellel, hogy a vele jött magyaroknak Temesvárott menedéke legyen és az erdélyiek nemzeti mozgalmát Bechta támogassa. Székelyt az Erdély és a nemzet szabadsága érdekében tanúsított buzgalma, hadvezéri bátorsága és törhetetlen magyar jelleme oly népszerűvé tették szűkebb hazájában, hogy a rendek egyértelmű elhatározással fejedelemmé választották. A szultán meg is küldte neki a fejedelmi jelvényeket Temesvárra, meghagyván Bechtának, hogy Székelyt segítse Erdély birtokához. Azonban ez nem sikerülhetett. Básta egyesült a magyarok ellen Radul oláh vajdával és Segesvárnál legyőzte Székelyt, ki a csatában életét veszté. Maga a temesvári basa is csak álutakon térhetett vissza Temesvárra és kénytelen volt Solymost és Lippát ismét átadni Bástának.

1604-ben országgyűlést tartott Rudolf, hogy az erdélyiek elégületlenségét megszüntesse. E helyett azonban annyira felizgatta a kedélyeket, hogy még csak vezér hiányzott, ki a lázadás zászlaját fölemelje. Az izgalmat az országgyűlés törvénykönyvének 22-ik czikkelye okozta, melyben ezentúl az országgyűlésen minden vallási vitatkozás keményen megtiltatott. Ezt a protestánsok sérelmesnek találták, mert függőben levő vitás ügyeik elintézésre vártak az országgyűlésen. Vezérül tehát Bethlen Gábor ajánlatára az erélyes Bocskay Istvánt választották fejedelemmé, ki ekkor Bethlen Gáborral együtt Temesvárott lakott. Hasszán nagyvezér 340azt írta neki Belgrádból: gondoskodni fog, hogy Erdély a Szulejmán szultán korabeli állapotba helyeztessék s a törökök Lippát és Solymost a németektől visszakapják. Meghívta Bocskayt Zimonyba a zászló és korona elfogadására, melyeket a szultán küldött, mint "Magyarország kinevezett királyának". Közben Bethlen Gábor a temesi területen segélycsapatokat gyűjtött, Bocskay pedig egykori alattvalói között, a Lugos-karánsebesi Bánságban iparkodott pártját szaporítani. Bethlen Gábor törökökből és temesi zsoldosokból álló erős hadtestével a Temes-folyó mellett helyezkedett el s arra készült, hogy Facsádon át Bocskay seregével egyesüljön. Mikor Bethlennek e szándékát Lippán megtudták, Dampierre Duval Henrik és Rákóczy Lajos lippai várparancsnokok szolgálatukba fogadták Lippai Balázs czigány születésű hajdukapitányt, ki 5000 gyalogossal s erős lovas osztálylyal éjnek idején megrohanta Bethlen temesi táborát és teljesen szétverte. Bethlennek és a vele volt temesvári basának a Temesen kellett átúszniok, hogy Temesvárra juthassanak. Az egész tábor, közte Bethlen málhája és levelezése a császáriak kezébe került, melyből Bethlen tervét megtudván, azt megakadályozni igyekeztek. Ekkor a megszorult Bocskay jó pénzért és birtokokért Lippai Balázs kapitányt a maga részére hajlította és a hajduk támogatásával a császáriakat kegyetlenül elverte. A nyujtott segítség jutalmául Bocskay a borosjenei és lippai várakat a temesvári basának engedte át.

Eközben Rudolf öcscse, Mátyás királyi herczeg, 1606. évi ápr. 25-én Bécsben tartott családi tanácskozáson Rudolf királyt "különböző alkalmakkal mutatkozó bárgyúsága miatt" kormányképtelenné nyilvánította s az uralkodó család fejévé önmagát választatá meg. Mátyást a rendek 1608 nov. hóban megkoronázták.

Ezalatt Erdélyben is gyors egymásutánban mentek végbe a változások a fejedelmi széken. Bocskay 1606. decz. 29-én meghalt. A rendek 1607. február 8-án a beteg Rákóczy Zsigmondot akarata ellenére választották fejedelemmé, ki azonban nemsokára Báthory Gábor javára lemondott méltóságáról. Nagyobb zsarnoka még alig volt Erdélynek Báthory Gábornál. Kegyetlen, türelmetlen, bujálkodó ember volt. A jezsuitákat s a többi kath. papokat kiűzte Erdélyből s az urak és városok ellen annyira kegyetlenkedett, hogy azok közül többen, zsarnokságát nem tűrhetvén, élete ellen összeesküvést forraltak. Báthory az összeesküvőket üldözőbe vette s a kik el nem futottak, mindnyáját kivégeztette. A dühöngőt végre jobbik szelleme és barátja, Bethlen Gábor, is elhagyta. Báthory előbb Déva várába, utóbb pedig, midőn már életét sem látta biztonságban, Temesvárra menekült s a basa közbenjárásával a szultánhoz folyamodott segedelemért. De hasztalan igyekezett Bethlentől a törököt elfordítani, sőt Mátyás királylyal is szövetkezett Bethlen ellen, a mi azonban csak veszedelmét sietteté. A szultán értesült Báthory hűtlenségéről s 1613 elején Bethlen Gábort nevezvén ki erdélyi fejedelemmé, basái által a tartomány birtokába helyezte. Ennek fejében Bethlennek 1616-ban Aradot, Lippát, Jenőt és más várakat a temesvári basának kellett átengednie. Báthoryt pedig Nagyváradon Szilassi János és Nadányi Gergely orozva meggyilkolták.

II. Mátyás királynak nem voltak gyermekei. 1618-ban Pozsonyba hívta össze az ország rendeit, hogy koronáit még életében Ferdinánd kir. herczeg számára biztosítsa, kit a rendek május 16-án királylyá választottak és július 1-én II. Ferdinánd néven megkoronáztak.

Bethlen Gábor ügyesen taktikázva Ferdinánd és a szultán barátsága között, minthogy protestáns létére a katholikusok rokonszenvét is megnyerte, még 16 esztendeig állott az erdélyi fejedelemség élén. Halála után (1629 nov. 15-én) a porta azt parancsolta, hogy Bethlen István, Gábor unokaöcscse, fegyver hatalmával emeltessék a fejedelmi székbe. Ellenfele I. Rákóczy György volt, kinek sikerült Bethlent legyőznie s a porta által a fejedelemségben elismertetnie. Időközben, 1637 február 15-én kimúlt II. Ferdinánd és fia, III. Ferdinánd lépett a trónra, kit a magyar rendek még atyja életében, 1636-ban, megkoronáztak. 1640-ben meghalt a zsarnok Murád szultán is és Ibrahim lett az utódja. Alatta történt 1642-ben Musztafa temesvári helytartónak a lefejeztetése Drinápolyban, ki óriási összegeket sikkasztott a hadi kincstárból. I. Rákóczy Györgyöt 1649-ben fia, II. Rákóczy György követte. Minthogy azonban a porta engedelme nélkül szövetségre lépett a svéd királylyal Lengyelország ellen, az emiatt fölbosszankodott szultán meghagyta az erdélyi rendeknek, hogy más fejedelmet válasszanak. Az erdélyiek ekkor Rhédey Ferenczet választották. De Rákóczy ragaszkodott az ő fejedelemségéhez és szövetségre lépve az oláh vajdával, az ellene küldött basát Lippánál és Jenőnél megtámadta s megverte. Ennek hírére Mohammed Köprili 341nagyvezér Belgrádból betört a temesi területbe, a honnan Jenő vára alá vonult, melyet 24 órai ostrom után elfoglalt. Lugos és Karánsebes szintén török kézre kerültek. A nagyvezér parancsára azután rengeteg tatárcsapatok lepték el Erdélyt s nagyszámú fogolylyal távoztak. Az erdélyiek, hogy országukat a végpusztulástól megmentsék, kegyelemért folyamodtak a nagyvezérhez, ki oly föltétellel adta meg azt, hogy ezentúl 15 ezer arany évi adó helyett 40 ezret fognak fizetni, fejedelmükké pedig Barcsay Ákost választják. Az erdélyiek kénytelenek voltak engedni, mert a temesvári helytartó, Ali, készenlétben állott, hogy minden perczben ellenük indulhasson. Karánsebesmél a tatárok khánja táborozott, várva az erdélyiek elhatározásával szemben a nagyvezér parancsát. Barcsayt tehát 1658 okt. 10-én fejedelmül választották, de a porta csak oly föltétellel ismerte el, hogy a 106 év óta fennállott Lugos-karánsebesi Bánság jövőre nem tartozik többé Erdélyhez, megszűnik önálló közigazgatási terület lenni és a régi Temes vármegye délkeleti részébe, illetve a temesvári ejáletbe olvad bele.

Ez már III. Ferdinándnak 1657-ben bekövetkezett halála és I. Lipót kormányralépte után történt. Lipót pártolta II. Rákóczy fejedelemségét és követségekkel igyekezett kiengesztelni a porta neheztelését Rákóczy ellen. Az egyik császári követ a budai basánál járt közbe, a másik Temesvárra, jött Mohammed Köprili nagyvezérhez, ki éppen akkor vonult be nagy fénynyel Temesvár városába. Sikerült is Rákóczynak rövid időre újra elfoglalnia a fejedelemséget, de midőn a törököktől támogatott Barcsayval fölvette a harczot, 1660 június 2-án Kolozsvárnál elesett. Most ismét Barcsay lett a fejedelem, de zsarolásai miatt elégedetlenséget tármasztott maga ellen s a kitört lázadásban áldozatul esett. Utána a székelyek Kemény Jánost, mások Apaffy Mihályt választották fejedelmül. Lipót Keményt pártolta, a szultán Apaffyt. Kemény azonban 1662-ben, midőn az Apaffy segedelmére érkezett török haddal megütközött, lovával elbukott és agyontaposták.

Apaffy a nagyvezérré lett fiatal Ahmed Köprilivel jó viszonyt igyekezett fenntartani. Megdöbbent azonban, midőn Ahmed Erdélyt ozmán örökségi tartománynak jelentette ki. Ez a felfogás nyert kifejezést az 1664-iki vasvári békében is, mely szerint nemcsak az Erdély és a Tisza között fekvő s a temesi helytartósághoz tartozó vármegyéket hagyták meg továbbra török kézen, de Erdély is valósággal a szultán fönnhatóságának hódolt. A temesi részek mostantól fogva még súlyosabbnak érezték a török igát, mert a 86 éves Ali basa 1664-ben Temesvárott elhalálozván, utódja a helytartóságban a keresztények vérengző ellensége Kutsuk Mohammed jenői basa lett, ki többi között arról is nevezetes, hogy Lipót császárnak Erdélybe küldött követét, Ferencz váczi püspököt, 1662-ben Borosjenőn elfogatta s rabként Ali temesvári basához küldte, hol az ártatlan főpap, bár Ali emberségesen bánt vele, bánatában meghalt. Kucsuk Apaffyval is nagyon gonoszul járt el; pártfogásába fogadta ellenfelét, Zólyomi Miklóst, kit Apaffy helyett Sztambulban a fejedelemségre ajánlott, a mi azonban Apaffy állását legkevésbé sem ingatta meg. Ellenkezőleg, a porta oly nagyra tartotta Apaffyt, hogy Kara Musztafa, az új nagyvezér, 1676-ban őt használta fel a Lipót elleni lázadás előkészítésére, mely Thököly Imrével az élén, a temesi tájakat sem kimélte meg.

A mi ezentúl Erdélyben és a hozzátartozó temesi részeken előfordult, nem idézett elő lényegesebb változásokat, miért is hallgatással mellőzöm. Nagy fontosságú események voltak - következményeiket tekintve - Bécsnek 1683-ik évi felszabadítása a törökök ostroma alól; továbbá Lotharingi Károly herczegnek, Miksa Emánuel bajor választó fejedelemnek és Bádeni Lajosnak, 1684-ben kezdett hadjáratai a török hódoltság megszüntetésére. A részletek ismeretesek. A félhold fénye évről-évre halványulni kezdett! Egyik csapás a másik után érte a törököket. 1687 aug. 12-én csatát vesztettek Mohácsnál, megverettek Dalmácziában és Moreán, elvesztették Simontornyát, Pécset, Siklóst, Szegedet, Eszéket, Péterváradot s egész Tótországot és a Szerémséget. Lotharingi Károly bevonult Erdélybe s 12 várba királyi hadakat rakott. Hozzájárult a feltornyosult bajokhoz még az is, hogy IV. Mohammed szultánt Konstantinápolyban megfosztották a trónjától. Magyarország több helytartóságában, nevezetesen 1688-ban Temesvárott is, kitört a török katonai forradalom, mely alatt Ibrahim temesvári helytartót agyonverték. A Temesközön elvesztették a törökök Solymost, Lippát, Lugost, Karánsebest, Orsovát és Kladovát: szóval a félhold magyarországi uralma nagyon erősen megingott. A bécsi haditanácsban már tanácskozás tárgyává tették a Tisza-Maros-Duna-köz egész területének visszafoglalását. Ez a terület volt ugyanis Erdély kapuja. Moldvát és Oláhországot innen lehetett legkönnyebben fékentartani.

342E győzelmek, bár a harczot még korántsem döntötték el, jelenkékenyen megkönnyítették a hadjárat folytatását. 1689 február havában bekerítették a császáriak Temesvárt is. Kényszerítették a szultánt megígérni, hogy küiríti Temesvárt, Kanizsát és Váradot, sőt Erdélyről is lemond, csak Belgrádot, Nisszát, a Száva bal- és a Duna jobbpartján fekvő területet és a Szerémséget hagyják meg neki. De ebbe osztrák részről semmi szín alatt sem akartak beleegyezni. A bécsi haditanács ugyanis azt tervezte, hogy a balkáni szerbeket megnyerje s velük egyesülve a háború színhelyét török (szerbiai) területre tegye át. Sikerült e czélra Csernovics Arzén ipeki patriarka-érseket megnyerni. Mire Lipót 1690 április 6-án nyílt felhívást intézett Albánia, Szerbia, Bulgária, Szilisztria, Illiria, Maczedónia és Rascia, összes népeihez, hogy a török iga lerázására használják fel a kedvező alkalmat és pártoljanak hozzá; ragadjanak fegyvert és csatlakozzanak a császári vezérekhez. Viszonzásul szabad vallásgyakorlatot, szabad vajdaválasztás, jogaik és kiváltságaik épségbentartását, javaik szabad birtoklását és az adóteher egy részétől való fölmentésüket igérte nekik. Köprili Musztafa nagyvezér azonban 343még ebben az évben nemcsak tönkretette a császári sereget, de Belgrádot is elfoglalta. Ennek következtében Csernovics patriarka, a győzelmes törökök bosszújától menekülve, mintegy 37-40 balkáni göröghitű szerb családdal bevándorolt Magyarországba. A császári tábornokok, a magyar rendek megkérdezése nélkül, Szlavóniában, a Szerémségben és Buda környékén helyezték el őket. Onnan azután elszéledtek az országban egész Egerig, dél felé pedig a Tiszáig és Marosig, mely folyóknak jobbpartja hosszában császári katonai szolgálatokra vállalkoztak és 1702-től kezdve az ú. n. Tiszamarosi Határőrvidéket alkották. Köprili nagyvezér 1691-ben Erdély és Délmagyarország ellen támadt. A temesi részek védelmében Bolland ezredes, Antonio szerb vezér; Veterani tábornok, Arnan kapitány és de Croy herczeg tüntették ki magukat. A nagyvezér még a mondott év tavaszán hatalmas sereget vezetett át a Száván, de Bádeni Lajos Szlankamen táján véres ütközetben megverte. A csatában 12.000 emberével maga Köprili is elesett és az egész török tábor, 150 ágyúval a császári had birtokába jutott.

Döntő fordulat azonban csak 1697-ben következett be, midőn Lipót Savoyai Jenő herczeget, már számos ütközetnek diadalkoszorús hősét, nevezte ki fővezérré, ki azután a török hadakat - mint ismeretes - Zentánál tönkretette.

A sok vereség megtörte végre a félhold magyarországi hatalmát. Minthogy azonban Lipót a spanyol örökösödési háború készületeivel volt elfoglalva, 1698-ban Karlóczán 25 évi békét kötött a szultánnal. A karlóczai szerződés szerint Erdély a császáré lett. A temesi részek, vagyis a Tisza-Duna-Maros-köz továbbra is a szultáné maradt. A hajózás a Tiszán és Maroson közösnek nyilváníttatott Karánsebes, Lugos, Lippa, Becse, Becskerek, Csanád és Kanizsa földig lerontandók valának. Kiköttetett továbbá, hogy Thököly messze távozzék a határoktól. Thököly nejével, a hős Zrinyi Ilonával Bythiniában Nikomédia városába költözött.

A karlóczai béke általános elégedetlenséget szült. Fölingerelte továbbá a nemességet az idegen katonatisztek lekicsinylő, fennhéjázó magaviselete és zsarolása. Ehhez járult, hogy a török háború roppant költségeit is a bécsi kormány igazságtalan arányban, országgyűlés nélkül, rendkívüli adó gyanánt Magyarországon követelte. Az országos elégületlenség rohanó folyamként II. Rákóczi Ferencz szabadságharczában tört magának utat a fegyveres ellentállás véres mezején. A változó sikerű mérkőzésekben 1701-től 1711-ig hazánk legjobbjai, a nemzet legmagyarabb elemei pusztultak el.

Rákóczi fölkelésének mozgalmai, melyek alatt 1705. évi május 5-én Lipót király meghalt és I. József lépett a kormányra, kevésbbé érintették a török hódoltságban levő temesi részeket. A Temesköz életkérdése, a török iga alól való felszabadulás, csak I. Józsefnek 1711 április 17-én bekövetkezett elhúnyta és a szatmári békekötés után trónralépett III. Károly király uralkodásának ötödik évében került ismét, most már véglegesen, napirendre. A karlóczai béke szerint ugyanis a porta a velenczei köztársaságnak tartozott átengedni peloponnezusi birtokát. Ennek elvesztését azonban a porta a török birodalomra nézve nemcsak pótolhatatlan kárnak, de nagyon megalázónak is tekintvén, a békeszerződés ellenére Velenczét háborúval támadta meg. A nagyvezér rövid idő alatt elfoglalta Moreát és Kandia szigetén több velenczei várat. Ennek következtében Velencze Károly királylyal 1716-ban védő és támadó szövetséget kötött. Károly elégtételt követelt a portától Velencze számára. E helyett a szultán Belgrádban élelmi- és hadikészletet halmozott össze s mintegy 200 ezernyi hadat küldött Magyarország ellen. Károly király a legelszántabb ellentállásra készült. A hadsereget toborzás és felhívás útján oly tekintélyes számra emelte, hogy Savoyai Jenő herczeg fővezérlete alatt biztosan számíthatott kedvező eredményre. Magyarországon jelentékeny hadi adót vetettek ki és az élelmiszerek szállítását is a magyaroknak tették kötelességévé; a Duna és Száva határszélein a fontosabb pontokat erős helyőrségekkel rakatták meg.

A nagyvezér Péterváradot szándékozott megszállani. De mire ő megérkezett, július elején, a császári haderő, mintegy 65.000 ember, már Futaknál táborozott. Jenő herczeg július 9-én érkezett a Péterváraddal szemben elterülő császári táborba s a sereget a legjobb állapotban harczkészen találta. Az ütközet aug. 5-én a karlóczai béke emlékére állított kápolna mellett, a keresztény hadak teljes győzelmével végződött. A nagyvezér maga, homlokán golyótól találva, a csatatéren maradt 6000 mozlim harczossal együtt.

E fényes győzelem bevezetése volt Délmagyarország felszabadulásának. Jenő herczeg habozás nélkül arra határozta el magát, hogy győzelmének előnyeit 344kihasználja s nyomban Temesvár megostromlására indult. Vele voltak Heister, Pálffy János, Württembergi Sándor herczeg, Braunschweigi Ferdinánd Albert herczeg, Mercy Claudius Florimundus tábornok, Stahremberg Miksa gróf, Ebergényi, Löffelholz és Battée bárók. Ezekkel és táborkarával haditanácsot ülve, Pálffy János tábornagyot 16 lovasezreddel és 10 zászlóalj gyalogsággal előre küldte, bekerítse Temesvárt, melyet Mehmed aga temesvári beglerbég vezérletével 18.000 főnyi török helyőrség tartott megszállva. Maga Jenő herczeg a sereg zömével aug. 26-án érkezett Temesvár alá. Az ostrom szept. 1-je és 2-ika közti éjjel kezdődött s okt. 12-én a vár elfoglalásával végződött. 1716 okt. 13-án Temesvár utolsó török parancsnokának, Musztafa basának a helyettese, Mehmed aga írta alá a kapitulácziót. Jenő herczeg okt. 18-án 43-ik születésnapját a visszafoglalt Temesvár bástyái között győzelmi örömünneppel ünnepelte meg.

Igy szabadult fel a temesi tartomány 164 esztendei török járma alól. Ezzel megszünt Délmagyarország egész területén a török hódoltság kora. Visszapillantva e gyászos kor közállapotaira és műveltségi közviszonyaira, minden téren a legsiralmasabb képet látjuk előttünk feltárulni.

A meghódított területen felbomlott a társadalmi rend, a személy- és vagyonbiztosság. A zsákmányok közül leginkább rabszolgákra vágyott a török. Ez pusztította legjobban Délmagyarországot s ez adott legirtóztatóbb jelleget a török hadjáratoknak és a török békének egyaránt. Az ejtett foglyokat, ide tudva a nőket és gyermekeket is, többnyire Konstantinápolyba és Kis-Ázsiába hurczolták, úgy hogy családjaik semmit sem tudhattak meg többé róluk. Városainkban és falvainkban másfél száz évig folytonos volt a pusztítás, különösen a határszélek közelében. Még az elbástyázott helyek is, mint Temesvár, Lippa, Lugos stb. rohamos hanyatlásnak indultak. A mi a többszörös ostromok alatt rongálás történt, a török nemcsak ki nem építteté, de végképpen pusztulni engedé. A vidéki helységekben a török adózási törvények fojtották el az emberi szorgalmat s tették parlaggá a földeket, pusztákká az egykor népes helységeket. Sok falu, nem bírván az elviselhetetlen terheket, éjszakánként fölkerekedett barmaival, hordozható s értékesebb vagyonával s odahagyta a földet, melyen tovább nem boldogulhatott. Számos helység nem is népesedett be többé, hanem végképpen eltünt. A Délvidék térképét, melyet beláthatatlan puszták s köztük itt-ott egy-egy sűrűbb népességű középpont kietlenné tüntetnek föl, a török uralom tette ilyenné, midőn a falvak népe pusztán hagyva otthonát, oda húzódott, a hol többen lakhattak együtt és a tömeges együttlét nagyobb biztosságot nyujtott. A régi birtokosság, a nemesség, jobb idők reményében elvonult a vármegye területéről a király és az erdélyi fejedelmek oltalma alá. Birtokaik tulajdonjogát ősi adományleveleik őrizték s abban a hitben távoztak, hogy nemsokára visszatérhetnek elhagyott uradalmaikba. Egész vármegyék, köztük az ellenség pusztításainak leginkább kitett Temes vármegye, csaknem egészen elnéptelenedtek. A vármegyét nemcsak az elszéledés, de a rablás, öldöklés s az embereknek rabszolgaságba hajtása tette néptelenné.

Az állapotot, melyben a hajdan virágzó Temes vármegye a török uralom alól visszakerült, híven és nagyon érdekesen tünteti fel a bécsi közös pénzügyminiszteriumi (udv. kamarai) levéltárban őrzött 1717. évi hivatalos jegyzék, melyben az összes községek a bennük talált házak számával lajstromozva vannak. E jegyzék szerint volt a törökök kivonulása után a temesvári kerületben 71 falu 1448 házzal, a csákovaiban 69 falu 3432 házzal, a lippaiban 76 falu 1131 házzal, a lugosiban 26 falu 216 házzal, a palánkiban 55 falu 2377 házzal; a versecziben 72 falu 3503 házzal, az orsovaiban 39 falu 1717 házzal. Így tehát a régi Temes vármegyének a török uralom alatt eltörölt s itt csak nagyjából körvonalazott határai között találtatott összesen 408 hitvány falu 13.824 lakóházzal. Az említett két kerületben teljesen elhagyatott, lakatlan helység volt 190. Ép magyar község már egyetlen egy sem volt a magyar néptől hajdan oly dúsan lakott ezen a vidéken. A népesebb kerületeket, a milyen volt a temesvári, csákovai, pancsovai, lippai, orsovai, lugosi és verseczi, szerbek és oláhok lakták: Nem csoda tehát, ha a török hódoltság korából Temes vármegyének csak vézna árnyékát nyertük vissza.

A róm. kath. egyház és a róm. kath. hitélet tekintetében mérhetetlen csapás érte a csanádi egyházmegyét. Mohamedán törvén parancsolta ugyan hogy midőn a török valamely keresztény területet meghódított, kímélni tartozott a meghódolt nép vallását és annak intézményeit, mindazonáltal ez csak írott szabály maradt, mely a temest hódoltságban a róm. kath. egyházra nézve vagy sehogysem vagy 345csak időközönként, az uralkodó basák különös kegyelméből érvényesült. Az apostoli szentszék s az egyházmegyétől távol tartózkodó csanádi püspökök gondoskodásának, de még inkább az "in partibus infidelium" életük feláldozásával és sok szenvedés hőslelkű elviselésével munkálkodó szerzeteseknek, jelesül a ferenczrendieknek és a jezsuitáknak tulajdonítandó, hogy a csanádi egyházmegye területén a félhold uralma teljesen ki nem írtotta a róm. kath. egyházat. A török uralom alatt levő egész Délvidéken sehol sem voltak papok, kik a híveket a vallás vígasztalásaiban részesítették volna. A kath. templomokat a törökök mind elfoglalták s mecsetekké, vagy raktárakká alakították át. 1650-ben Thomassi Gábor bolgár ferenczrendi jelentést tett Rómába a kongregácziónak, hogy Karánsebesen, Lugoson, Lippán, Rékason és más jelentékenyebb helységekben nincsen plebános. A püspökök tényleg csak a püspöki czimet viselték. Római megerősítésüknél a szentszék mindég a lelkükre kötötte, hogy megyéjükben a megrongált hitéletet lehetőség szerint helyreállítani igyekezzenek. Ugyancsak a szentszék bízta meg a XVI. század második felében és a XVII. században a Szegeden, Ternesvárott, Orsován, Krassófőn, Haczakon, Palánkán és Karánsebesen élő ferenczrendieket, majd azután a Jézus-társasági atyákat is, hogy a Délvidéken szétszórtan élő kath. híveket lelkipásztori gondozásban részesítsék. A szentszék misszióterületnek tekintvén a hódolt csanádi püspökséget, a ferenczrendiek közül apostoli vikáriusokat nevezett ki, kik teljes joghatósággal intézkedtek a délvidéki r. kath. hivek lelki ügyeiben. Néhány vikáriusnak nevét is ismerjük. Ilyenek voltak: Raguzai Boldizsár 1572-1581 táján, Pegjics Albert 1625-ben és Honcarpi Jakab 1643-ban. Innentúl a szegedi ferenczrendi ház főnökei püspöki vikáriusokként működtek az elfoglalt részeken.

Ezek a lelkes szerzetes elüljárók és a lelkipásztorkodásban fáradságot nem ismerő, önfeláldozó társaik, e szegény barátok tartották fenn a kath. hitet a hódoltság területén. "Majd a kietlen pusztákon, majd a nádasok között s a tavakon úszó talpakon született kisdedeket keresztelik, a házasok frigyét megáldják, durva szűrben, mezitláb vagy bocskorban keresik fel a török elől bujdosó híveket, hogy a szentségeket kiszolgáltassák." Nem csoda, ha az elhagyatott nép rajongó tisztelettel és szeretettel viseltetett irántuk. 1628 aug. havában azt írja Bandulajevics Márk Krassófőből a Propagandához Rómába, hogy társával, Illés baráttal Karánsebesen és vidékén 180 embert keresztelt meg s most templom és ház építésén fáradozik, de nincsenek paramentumai és fölszerelése. 1639 márcz. 26-án Muszli, a szegedi zsoldos lovasok tisztje, igazolványt állít ki a szegedi gvárdiánnak és két társának, kik a vidéken a szétszórt híveket látogatták, hogy a velük találkozó gházik fel ne tartóztassák őket útjukban. 1640 márcz. 3-án Mehemet szultán megerősíti elődjének azt a császári athnáméját, mely a boszna-ferenczrendieknek a hódoltságban szabad járást-kelést biztosít és védelmet ad nekik a török katonák és tisztviselők zaklatása ellen. Hasonló menedéklevelet kap 1641-ben Pápai Péter, a szegedi egyház papja, 1642-ben a szegedi gvárdián, 1645-ben Péter atya.²⁷⁵

A Jézus-társasági atyák hódoltsági lelkipásztorkodásával már a XVII. század elején találkozunk a csanádi egyházmegyében. Mikor Bethlen Gábor 1613-ban erdélyi fejedelem lett, két jezsuitát vitt magával Temesvárról Gyulafehérvárra Vásárhelyi Gergelyt és Szini Istvánt. Temesvárott Gorián Gáspár atya maradt vissza s öt évig egyedül volt, alamizsnából élve. 1618-ban működött Temesvárott Tugelinus Jakab jezsuita. Engedélyt kapott a szultántól, hogy Temesvárott templomot építhessen, melyet készpénzen megvásárolva, fel is szentelt. 300-nál több magyart visszavezetett a kath. egyház kebelébe, kik eltörökösödtek vagy Kálvin hívei voltak. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1625-ben Károlyi Mihály és Kornis Zsigmond kérelmére több jezsuita atyát küldött Erdélyből a Karánsebes-lugosi Bánságba. A fejedelem a bibliafordító Káldy György kérelmére Karánsebesen házat is adott a jezsuitáknak, honnan két rendtárs szüntelenül látogatta a török uralom alatt élő híveket, sőt magyar foglyokat is hoztak haza. Bujtul György és Makó István voltak az első jezsuiták, kik Erdélyből Karánsebesre jöttek. Világi ruhában keresték fel a hódoltsági keresztényeket, sőt a törökökre is kiterjesztették figyelmüket, térítvén őket és keresztelvén a megtérteket. 1687-ben még jezsuiták lelkipásztorkodtak Karánsebesen.

A gör.-kel. n. e. szerbek és oláhok püspökségei a török hódoltsági korban teljes épségben maradtak fenn. Különösen a szerbek gyarapodtak a Délvidéken 346a török uralom alatt. A régi Csanád vármegyét, melynek határai a Marosnak balparti vidékén délfelé messze benyúltak a mai Temes vármegyébe, csaknem egészen szerbek özönlötték el. A fentebb említett délvidéki püspökségek közül Szegeden 1560-1570 táján György metropolita állott egyháza élén. 1609-ben Mardaria szeged-bácsi metropolita fordul elő. - Jenei püspök 1605-ben Brankovics Sabbas, a ki Lippa visszavételénél nagy érdemeket szerzett s ezért Báthory Zsigmond fejedelemtől 1606-ban Szabadhelyt kapta. Következett Brankovics Lázár (Longinus), ki zárdába vonulván, vele a jenei szerb püspökség tényleg megszűnt. Csak a czímet viselték még a XVII. század végén bizonyos János és Diákovics Izaiás. - Az aradi püspökség a jeneivel együtt a XVII. században beolvadt a temesváriba. - A verseczi püspökségben 1594-ben fordul elő egy nevéről ismeretlen vladika, kit a temesvári basa megnyúzatott. Utána 1619-ben Simeon fordul elő, kit 1622-ben Antal, 1662-ben Theodosius követtek. - Becskereki püspök 1594-ben Tivodorovics Tivadar, 1609-ben Bisarion, 1687-ben Mihály. A zentai csata után rövid ideig Diákovics Izaiás. - Lippai püspök 1563-ban Dániel, 1651-ben Sofronius. Utána következett Sabbas, a kinek három faluja, Lippán a Darabos- és Város-utcza szegletén szép rezidencziája s a Maroson malma volt, azonkívül élvezte a lippai vár alatti Szabadhely jövedelmeit is. - Temesvári püspökök: 1608-1613-ban Neophitus, 1655 táján József metropolita, 1686-1687-ben Mihály, 1688-ban Basilius, 1694-ben Diákovics Izaiás, 1716-1722-ben Vladiszávlyezvics Joannitius.²⁷⁶

Temesvárnak s illetőleg az egyházmegye püspöki székhelyének Csanádnak eleste után, a csanádi püspököket az egri, győri, esztergomi káptalanokból vagy a szerzetesrendekből nevezték ki. A püspöki birtokok idegen kézen levén, egyedül a kanonoki javadalmaikból tartották fenn magukat. Barlabási János püspök halálával, vagyis a török hódoltsági időszakban 30 püspököt neveztek ki Szt.-Gellért székére. Neveik szerint a következők: Bódy György, Kapronczai Paulinus Péter, Kolozsvári János, Sbardellati Dudics András, Bornemisza Gergely, Gersei Melegh Boldizsár, Mathisy István, Szegedi Pál, Veráncsics Faustin, Herovics Mátyás, Lósy Imre, Dubovszky György, Püsky János, Szelepcsényi György, Széchenyi György, Zongor Zsigmond, Tarnóczi Mátyás, Rohonczy István, Erdődi Pálffy Tamás gróf, Macripodari Jáczint, Erdődi Pálffy Ferdinánd gróf, Ipolykéri Kéry Jásnos gróf, Galantai Balogh Miklós, Fényessy György, Dvornikovics Mihály, Telekessy István, Dolny István, Ordódy Zsigmond, Labsánszky Ferencz és Nádasdy László gróf. Történeti nevezetességű emléket csak néhányan hagytak maguk után. Kolozsvári és Dudics képviselték a magyar papságot a trienti zsinaton. - Bornemisza a szepesi kamarának prefektusa volt. E minőségében sok nemesi birtokot foglalt le Felső-Magyarországon a kamara számára igazságtalanul. Erélyes és válogatás nélküli gyarapítója levén a kamarának, jutalmazásul a király csanádi püspökké nevezte ki.²⁷⁷ - Veráncsics Fausztin irodalmi férfiú volt s ötnyelvű szótárt szerkesztett, melybe a magyar nyelv szókincsét is fölvette. 1610-ben még csanádi püspök volt. Ez évben igyekszik Forgách Ferencz bibornok, esztergomi érsek közbenjárásával a másnak adományozott sági prépostságot visszanyerni.²⁷⁸ Szelepcsényi pécsi püspök és esztergomi érsekként tette nevét a hazai egyháztörténetben emlékezetessé. - Széchenyi atyját Szabónak, akkori divat szerint Sartor Mártonnak nevezték. A török hódoltság alatt hadnagy volt Szécsény végvárában. Innen vette nevét. Sartor Márton a kereszténységért vívott harczokban többször ontotta vérét és a harczmezőn halt meg. A püspök anyja, Bán Sára, két fiával: Györgygyel és Lőrinczczel Bethlen Gábor támadása elől Szécsényből Gyöngyösre futott. György túl volt már a 30 éven, mikor a papi pályára lépett. Közel volt a 40-hez, mikor baccalaureussá s a hittudományok doktorává avatták. Még kispap korában nemességet szerzett magának, özvegy anyjának és Lőrincz öcscsének. 1629-ben II. Ferdinándtól kapták az armálist. Széchenyi 66 évet töltött az egyházi pályán. 10 éves áldozópap volt, mikor csanádi püspökké lett. 92 éves korában lett esztergomi érsekké. Vagyonszerző kitünő gazda volt. Kortársai a "bőkezűség és adakozás csodájá"-nak nevezték. - Gróf Kéry János virágzó nyomokat hagyott a magyar irodalom történetében. Rómában tanult és 31 éves korában 347a magyar pálosrend generálisa lett. Politikai és vallási ügyekben vezető országgyűlési szónok. Megírta Szelepcsényi György életrajzát és a "Martis Turcici Ferocia" cz. művet (1672). Korának kimagasló, nagytekintélyű alakja.²⁷⁹ - A XVII. század második felétől kezdve kivált az elveszett püspöki javak visszaszerzése képezte főgondját a csanádi püspököknek, sajnos azonban csak csekély eredménynyel.

A protestánsok a hódoltság kezdetén még nem szakadtak el külsőképpen a kath. egyháztól. Önálló egyházi szervezetük csak később lépett életbe. A protestáns lelkészek eleinte a kath. egyház szertartásaival éltek; templomaikban megtartották az oltárokat, gyertyákat, szenteltvizet stb., megülték a kath. ünnepeket s a gyónáshoz is hozzájárultak. Ez az egység azonban mindinkább tünedezett s a különböző kerületekben legnagyobb eltéréseknek adott helyet. Dévai Biró Mátyás, Kálmáncsehi Sánta Márton volt gyulafejérvári kanonok, Mélius Péter s mások befolyása következtében a helvét reformáczó is behatolt a temesi végekbe. Sőt Erdélyben és a kapcsolt részekben az unitárius felekezetet is behozták, melynek hitelveit Blandrata György, János Zsigmond udvari orvosa hozta magával Lengyelországból. A reformáczió törekvéseit, az egyik előző szakaszban megnevezett délvidéki urakon kívül, a török hatóságok is rendkívül előmozdították, azzal is ellentétbe helyezvén magukat a Habsburgok uralkodó házával. Nádasdy Tamás, 1554 óta Magyarország nádora, Enyingi Török Bálint temesi főispán, Drágfi Gáspár nagybirtokos főúr s mások segédkezet nyujtottak Perényi Péter erdélyi vajdának, Petrovicsnak, a Jaksich és Csáki-családoknak az új hit terjesztésében. Magában a szomszédos Arad vármegyében 60-nál több református templom volt. Petrovics Péter Lippán és vidékén oly kegyetlen erőszakkal terjeszté az új vallást, hogy az áttérni vonakodó kath. papokat megfosztotta javadalmaiktól, tüzes vassal bélyeget süttetett az arczukra s fejük bőrét a tonzura helyén lenyúzatta. Temesvárott és vidékén Siklósi Mihály, Perényi Péternek udvari papja, azelőtt sátoraljaújhelyi kath. plebános, Lippai Kristóf és Abádi Benedek segédkeztek Szegedi Kiss Istvánnak, ki a Délvidéken töltötte élte javarészét, a reformáczió meghonosításában. Kálvin vallását a magyar nemzeti párton levő vezető urak vallásaként, a Ferdinánd és utódai kath. pártjával szemben "magyar hitnek" nevezték el. Protestáns iskolák keletkeztek Szegeden, Csanádon, Temesvárott, Lippán és Gyulán. A reformátusok 1549-1550-ben kétszer is zsinatot tartottak a Jaksicsok toronyi kuriájában.

A lángbuzgalmú Pázmány Péter, ki e korban a magyar kath. egyház legdicsőbb győzelmeit vívta hazánkban, nem szólhatott a temesközi kath. hívekhez is, mert katholikusok a hódoltságban már alig valának.

A magyar tudomány és irodalom, mely a mohácsi vésztől a bécsi békéig terjedő időszakban az ország más vidékein egyetemes emelkedést tüntet fel, úgyszólván teljesen ismeretlen és hatástalan maradt az elidegenített és magyarságából kivetkőztetett Temesközben. Némi vonatkozásban áll Délmagyarország ez időszaki kulturális történetével Gyarmathi Balassa Bálint költői múzsája, ki "Juliához" czímű szép énekeiben ifjúkori szerelmének tárgyát, Losonczy Annát, a temesvári hős leányát, dicsőitette meg, úgyszintén Tinódi Sebestyén, Enyingi Török Bálint íródeákjának költészete is, ki kora eseményeiről és vitézi tetteiről szerzett verseiben Temesvár hősi védelmét és bukását énekelte meg.

Kormányzó beglerbég basák a temesvári ejáletben²⁸⁰ a következők voltak: 1552-1554 Kászim vagy Kászony. 1555-1556 Gülzeldzse Rusztem. 1556-1556 Halim. 1556-1557 Kászim ismét. 1557-1558 Arszlán-bég. 1559-1561 Lala Musztafa. 1562-1563 Malkodzs. 1564-1565 Malchus. 1565-1566 Haszán Prodonich. 1566-1567 Arnhát. 1567-1573 Haszán. 1574-1576 Dzáfér. 1577-1585 Ferut. 1586-1589 Frenk Juszuf. 1590-1592 Musztafa. 1593-1593 Hazul. 1594-1594 Szofi. 1594-1594 Haszán a kisebbik. 1594-1595 Szofi Szinán. 1595-1595 Div Szulejmán, a szemöldökös. 1595-1596 Michalidzslii Ahmed. 1596-1598 Div Szulejmán, a szemöldökös ismét. 1598-1600 Ismael. 1601-1603 Begtás. 1603-1604 Haszán Karajasidzsi. 1604-1606 Deli Haszán, a bolond. 1607-1610. Dschanbulad. 1611-1611. Szulfikár. 1612-1613. Mehemed. 1614-1615 Szefer. 1616-1618 Mehemet. 1619-1620 Deák Mehemet. 1620-1620 Ibrahim. 1621-1621 Juszup. 1622-1631 Deli Dervis. 1632-1634 348Hadzsi Aivád Szulejmán aga. 1634-1635 Olacz-bég. 1636-1639 Bekir. 1640-1646 Vezir Szilihdar Musztafa. 1647-1648 Hamzapasazade Vezir Muhammed. 1648-1650 Fasli. 1651-1652 Karatsaus. 1653-1653 Emir. 1653-1655 Surnasen. 1656-1657 Mohammed, a sánta. 1658-1664 Csengizade Ali. 1664-1665 Vezir Dzserrah Kaszim. 1666-1671 Kucsuk Mehemet. 1672-1677 Vezir Dzserrah Kászim ismét. 1678-1680 Huszein. 1680-1682 Kászim. 1682-1682 Szidizade Mohammed. 1683-1683 Ahmed. 1684-1684 Szidizade Mohammed ismét. 1685-1686 Ahmed ismét. 1686-1686 Szaatschi Mohammed. 1686-1687 Huszein Szilihdar. 1687-1687 Ibrahim. 1687-1690 Dzsáfer. 1691-1694 Topal Huszein. 1695-1696 Musztafa. 1696-1697 Dzsáfer ismét. 1697-1700 Abdi. 1700-1703 Ahmed. 1704-1705 Ibrahim. 1706-1708 Ali Gümrükdzsi, a vámos. 1709-1715 Haszán 1716-1716 Musztafa, az utolsó temesvári basa, ki Chadzi Mehemed Azebani Edwel agával együtt írta alá a Savoyai Jenő herczeggel kötött kapituláczió-szerződését.

A győzelmes. Savoyai Jenő herczeg 1716-ik évi okt. 18-án -vonult be. Temesvárra a keresztény hadak élén. Legfőbb gondja volt, hogy Temesvárt és vele a török járom alól felszabadult temesi tartományt, melyet ez időben kezdtek minden történeti alap nélkül Temesi Bánságnak (Temeswarer Banat) nevezni, "a császár számára oly hasznossá tegye, amennyire csak lehetséges". Már a bevonulás napján oly férfiút keresett tábornokai között, kire az "új foglalású területen" nemcsak az őrizetül rendelt hadtest főparancsnokságát, de a tartomány politikai és polgári kormányzatát is bízni lehetett; a kiben megvolt a képesség, hogy az uralkodóház érdekeit és a lakosság jólétét előmozdítani tudja.

Választása gróf Mercy Klaudius Florimundus lovassági tábornokra esett, a ki kiváló kegyben állott mind az udvarnál, mind a herczegnél. A herczeg utasításához képest azonnal levezette csapatait az Aldunára, hogy onnan is elűzze a törököt. Néhány hét mulva felszabadult Pancsova, Kubin és Palánka is. Télire Mehádiánál jól elsánczolta magát s a következő évben, Belgrád bevételével, Orsova szintén megtisztult a törököktől.

Mercy első teendője volt most a ,,Temesi Bánság"-ban valamely tartományi kormányt életbeléptetni. Erre vonatkozó munkáját, melynek czíme Haubt-Einrichtungs-Werck, 1716 telén készíté el. Addig pedig, míg kormányzati javaslata felsőbb helyen jóváhagyást nyerend, maga nevezett ki néhány alkalmas férfiút a tartomány főhelyeire, hogy a fegyelmet fenntartsák és a kincstár érdekeit képviseljék. Nevezetes, hogy Mercy gróf ezekre az állásokra, a népet és helyi viszonyokat jól ismerő magyar embereket választott, a kiket alispánoknak nevez. Karánsebesre Hunyadi Sándort, Csákovára Rácz Istvánt, Pancsovára Dimitrovics Izsákot, Márgára Hunyadi Albertet küldé "alispánnal". Valószínű, hogy ezek az emberek a török uralom végső szakában csakugyan alispánok voltak Temesben. Tudvalevő ugyanis, hogy a magyar vármegyék virtuális élete a hódoltságban csak szunnyadott.

Ez volt az állapot 1717 elején. Mercy tervezetének felsőbb helyen való elbírálását késleltették a Belgrád visszavételére tett hadi készületek. A bécsi udv. főhatóságok a Temesi Bánság közdolgainak intézésére egyelőre Mercy mellé egy ideiglenes kormánytanácsot engedélyeztek, mely Landes-Einrichtungs-Commission néven végezte a közigazgatási, katonai és pénzügyi dolgokat. Másfél esztendeig tartott ez így. Ez alatt Mercy az ország alkotmányos törvényei és szokásai szerint (nach der daselbstigen Landes-Constitution) igazgatta a tartományt. Még nem volt eldöntve Bécsben: vajjon elszakíttassék-e Délmagyarország az anyahazától s külön tartományként kormányoztassék-e osztrák módon, vagy sem? Ezt csak Belgrád elfoglalása után, Mercy "Haupt-Einrichtungs-Werk"-jének tárgyalásakor döntötték el. Addig Mercy, saját jogérzetéből és a vármegyéknek a hódoltság előtti törvényei szerint kormányzott. A legtöbb esetben a belátás és a gyakorlati érzék döntött.

1717-bem őszszel végre napirendre tűzték Bécsben Mercy tervezetét. A főhaditanács, az udv. kamara és a bankalitás tanácsosai tárgyalták ezt az ügyet. Savoyai Jenő ajánlatára mind a kamara, mind a főhaditanács általánosságban elfogadta ugyan Mercy munkálatát, de a tartomány felosztására nézve eltérő álláspont érvényesült. Mercy a Temesköz történeti fejlődését tartván szemelőtt, azt javasolta, 349hogy a Temesi Bánság négy kerületre (districtusra) osztassák. Minden kerületnek legyen egy főnöke, alispánja (Vice-Gespan), mint volt hajdan a négy délmagyarországi vármegyében. Mercy úgy akarta, hogy a magyar közjognak megfelelően minden kerületben szolgabiró (Stuhlrichter) legyen, ki a községek birái vagy kenézei fölött álljon, a közpénzeket beszedje és a központi pénztárba beszállítsa, a felsőbb parancsokat végrehajtsa és mindenre ügyeljen. Javasolta továbbá, hogy 1717-ben ne szedjenek terménytizedet a háborútól keményen sujtott néptől. A sószükséglet Vízaknáról fedeztessék, a só lerakása Márgán, Lippán, Facseten, Aradon, Palánkán, Orsován és Temesvárott történjék s a tartomány különböző vidékein sörházak és pálinkafőzők állíttassanak. Szó volt a javaslatban a malmok és vámok kezeléséről, az erdők jókarban tartásáról, erdészeti hivatalok felállításáról, a halászatnak a kincstár javára értékesítéséről, a postautakról, a telepítési ügyről, téglaégetési telepek és fűrészmalmok felállításáról s a bányák üzembevételéről.

1717 novemberben udvari bizottság érkezett Bécsből Temesvárra s magával hozta Mercy "Haupt-Einrichtungs-Werk"-jének legfelsőbb szentesítését. Ez lett alaptörvénye a Temesi Bánság kormányzatának. A mi Mercy javaslatában magyar szellemű volt és a magyar vármegyére emlékeztetett, Bécsben egyszerűen törülték. Így nevezetesen a tartomány kerületi beosztásának tervezetét. Erre nézve 1718 szept. 12-én császári határozattal úgy döntöttek, hogy Mercy négyes felosztását elvetették és a Temesi Bánság területét, vagyis az egész Tisza-Maros-Duna- és Erdélyközt az osztrák örökös tartományok mintája szerint 13 kerületre, 6 katonai századvidékre és a klisszúrai hegyvidékre osztották. Ennek következtében létrejöttek a) a mai Torontál vármegye területén: a csanádi, becskereki és páncsovai kerületek; b) a mostani Temes vármegye területén: a temesvári, csákovai, verseczi és új-palánkai kerületek; c) Krassó-Szörényben; a lippai, facseti, lugosi, karánsebesi, almási és orsovai kerületek a Klisszúrával. A Tisza, Duna és Maros fedezésére és a közlekedés bátorságának fenntartására keletkeztek: a mokrini, kikindai, frányovai, melenczei, bótosi és idvori katonai századvidékek. A Klisszúra s a lugosi és almási kerületek sohasem juthattak önállóságra. Az almási (mehádiai) kerület meg a Klisszúra beolvadt az orsovai kerületbe, a lugosi pedig a karánsebesibe. Valósággal tehát mindig csak 11 kerület állott fenn a Temesi Bánságban. A régi Csanád vármegyének Maros-balparti területe megszünt Csanád vármegyéhez tartozni s ezt egészen a Maros jobbpartjára szorították át.

Az összes kerületek és az egész hivatalos apparátus élére Temesi Adminisztráczió néven (Landes-Administration des Temeser Banats) kormányszéket nevezett ki a császár, mely Mercy elnöklésével katonai és kamarai tisztviselőkből állott. A kerületek lakosságának igazgatására, a jogszolgáltatásra a közrend és béke fenntartására, valamint a kontribucziók, vámok és harminczadok kezelésére, a bányászati, erdészeti, sószállítási, közlekedési, halászati, vadászati, haszonbérleti és az összes gazdasági ügyek felüleletére, nemkülönben a közmunka, katonaelszállásolás és fuvarozás terheinek kiosztására a kerületek igazgatásával megbízott tiszttartók (Verwalter) és a melléjök adott altiszttartók, vámszedők és harminczadasok, sótárnokok, ellenőrök és irnokok voltak kirendelve. A kerületek élén tehát maradandóan 11 tiszttartó állott, a hozzájuk tartozó személyzettel. A tiszttartókat és a tiszttartóságok hivatalnokait rendszerint a temesvári adminisztráczió elnöke, egyes esetekben maga az udvari kamara nevezte ki. A tiszttartóságok minden tekintetben az adminisztrácziónak voltak alárendelve, de egymással semmi szerves összefüggésben sem álltak. A tiszttartók és hivatalnokaik túlnyomó részben németek, csehek, sziléziaiak és morvák voltak. Akadt köztük egy-egy olasz, franczia, lengyel és olykor egy-két magyar is.

A bécsi főhadvezetőség a passzaroviczi béke után is megszállva tartotta a Temesi Bánságot. A szerb partok megfigyelésére és az elfoglalt temesi tartomány ellenséges meglepetésektől biztosítására, valamint a török uralom alól csak az imént felszabadult félvad s fegyelemhez és rendhez nem szokott, többnyire bevándorolt alattvalók fékentartására nagytömegű katonaságot összpontosítottak a stratégiai és közigazgatási hálózat vonalain. A Dunán 6 vitorlás hajóból álló hadi flotilla czirkált éjjel-nappal a révek őrizetére. A mint a portával létrejött a béke, Savoyai Jenő herczeg oly munkálatot készíttetett Mercyvel, mely szerint a kerületekben a katonai szállások és őrhelyek, bizonyos fix pontokhoz legyenek kötve és állandó katonai állomások szervezve. Azonkívül felállította Mercy a közbiztonság számára a Tisza, Maros, Aranka és Alsó-Temes pusztaságain az ú. n. nemzeti 350őrséget, a hajdúságokat és pandúrságokat (National-Miliz). Minden kerületbe hadbiztosokat nevezett ki, hogy a tiszttartóknak és kenézeknek az átvonuló hadcsapatok élelmezésénél és elszállásolásánál segítsenek.

Ezek voltak alapvető kezdeményei annak a kulturális akcziónak, melyből Mercy tartományrendezésének további folyományai kiindultak.

De a legszélesebb alapokra fektetett kezdés is hiú erőlködés lett volna, ha a Temesi Bánság oly néptelen marad, a minőnek Mercy a törökök elvonulása után találta. A császári udvar politikája és a kamara haszonvágya a Temesi Bánságban csak úgy nyerhetett kielégítést, ha az okkupált tartomány pusztái mielőbb megelevenednek engedelmes adófizető alattvalókkal és ha mentől nagyobb számú munkásnép foglalja el a parlag földeket.

Már 1716-ban és a következő esztendőben jöttek a táborozó katonaság nyomában szomszédmegyei iparos családok és görög kereskedők. A rokkant vagy szabadságolt katonáknak Becskereken, Lippán, Fejértemplomban, Orsován, Karánsebesen és Lugoson jelölt ki Mercy alkalmas lakóhelyeket. De az ő kormányzatának rendes telepítései csak 1718-ban kezdődtek. Ekkor indult meg a Temesi Bánságban a külföldi németek első telepítése, mely 1724-ig folyt. Már a tizenhatéves háborúban osztrák államelv volt: németekkel népesíteni be a törököktől visszafoglalt területeket, nehogy magyar lakosság ülje meg azokat. Az első német birodalmi szállítmány 1718 tavaszán érkezett le Bécsen át. Nem tűnik ki, hányan voltak s mely községekben szállásolták el őket?

A passzaroviczi béke után már szélesebb mederben indult a németség telepítése. Mercy elnöki meghívásokkal édesgeté őket a bevándorlásra. A bécsi udvar pátensekkel s meghatalmazott ágensekkel hirdeté Németországban, hogy a bevándorlóknak kilátásuk lehet különféle szabadságokra és tehermentességekre. 1718 elején már lejött Bécsből egy csapat "császári iparos," kiket a kerületek központi helyein, az illető kerület költségén helyeztek el. Ugyanaz évben Lugosra és Facsetre érkezett egy iparosszállítmány. Szomolnokról bányászokat küldtek. 1719 ápr. hóban Laibachból jöttek kőmívesek Oraviczára. Szeptemberben Tirolból küldött az udvari kamara bányászokat. 1721-ben az adminisztráczió számos telepest hozatott Neuburg és Marxheim vidékéről. Ezek nyomában 1722-ben bányászok, kerékgyártók, kovácslegények szállottak alá a Dunán. Különösen az 1723 évi 103. t.-czikk adott erős lökést a német fajnak az eddiginél nagyobb bevándorlásra. 1722-1723-ban Crausen Ferencz hivatalnokot küldé ki az adminisztráczió telepesek toborzására. A rajnai fejedelmeket a császár levélben kérte, hogy ne gördítsenek akadályokat a költözködők elé. Jött is akkor mintegy 600 család. Donauwörthből hajókon szállították őket a Bánátba. Ezeket Uj-Palánkán, Moldován, Fehértemplomban és Verseczen szállásolták el. De oly szegények voltak, hogy nemcsak vetőmagért, de élelemért is könyörögniök kellett az adminisztrácziónál. Mercy egy 1724-ben kelt levelében panaszolja, hogy a beköltözött német családok teljesen vagyontalanok, ,,meistens Bettler". Azért az adminisztráczió számára külön utasítást készített: miképpen kell ezentúl a telepeseket fogadni, elhelyezni és miképpen kell velük bánni.

A német telepítés második időszaka 1724-ben kezdődött s 1727-ig tartott. Ez az időszak mind a jelentkező bevándorlók nagy mennyisége, mind a követett rend tekintetében felülmúlta az előbbenit. Csak éppen egy dologban volt azonos az előbbivel: most is szerencsét próbáló, vagyontalan kalandor nép, vagy a mint őket Mercy nevezé, gazdátlanul kóborló csőcselék vándorolt be a Bánátba. A bevándorlás valósággal levezető csatornája volt a külföldi békétlen, mukakerülő, veszedelmes népaljnak, mely terhére volt odakünn hazájának s melytől az államfők mielőbb szabadulni akartak. Az udv. kamara és a temesvári adminisztráczió megbízásából ez időszakban Falck János Ferencz, worms-herczegségi kormánytanácsos és törvényszéki ügyész vállalkozott a birodalmi kolonisták toborzására s ezt a hivatalát 1727-ig buzgón is teljesíté. Ügyes ágenseket tartott Lotharingiában, Elszászban, Hesszenben, Frankóniában, Bádenben, a Pfalzban és Felső-Bajorországban, kik bejárva a városokat és falvakat, dobszóval gyűjtötték a köznépet s pénzbeli előlegekkel és igéretekkel vették rá őket hazájuk elhagyására. Az a vidék ugyanis a XVII. század végén sokat szenvedett a francziáktól s a köznép félt, hogy újabb támadások érhetik. Azért mindenfelé egész sereg német iratkozott be bánáti kolonistának. Az adminisztráczió azáltal segíté a tömegek mozgósítását, hogy a már ittlevő telepesek közül többeket kiküldött előbbeni hazájukba, 351"zur Hereinbringung ihrer im Römischen Reich seienden Freunde". A bevándorlók Bécsben bemutatkoztak s kaptak fejenként 1 frt 30 kr. útiköltséget. A Dunán szállították őket vitorlás hajókon Pancsovára.

Az 1727. után végbement telepítések a harmadik időszakba esnek. Ekkor már nagyon megcsappant a németség bevándorlása. A birodalmi tartományok elnéptelenedése gondolkodóba ejté a rajnai fejedelmeket. S minthogy alattvalóik kelletlen elemei jobbára már eltávoztak, korlátozni, sőt szigorúan tiltani kezdték a kivándorlást. A kik mégis lejöttek, az úti és élelmezési költségeken kívül kaptak házhelyet, szántóföldet, vetőmagot, szőlőt, legelőt és házépítésre való fát. Házaikat maguknak kellett építeniök. Vertföldből vagy vályogból építettek, ritkábban téglából. A fedél zsupszalmából, nádból, gyékényből, néha zsindelyből készült. Egészen új német község kevés épült Mercy alatt. Leginkább a meglevő régi falvakba, a szerb és oláh lakosságtól lehetőleg elkülönítve, telepítették a német jövevényeket. A Mercy korából való temesvármegyei német telepek ezek: A temesvári kerületben: Német-Szt.-Péter, Bruckenau, Gyarmatha, Temesvár, Német-Rékas, Freidorf, Új-Pécs, Kisbecskerek, Munár és Neudorf. A csákovai kerületben: Detta, Denta, Berekucza; Vojtek és Csákova. A verseczi kerületben: Német-Versecz, Cservenka, Kudricz, Lagerdorf, Bogsán és Dognácska. A pancsovai kerületben: Új- vagy Német-Pancsova, Plosicza, Deliblat. Az újpalánki kerületben: Új-Palánka, Diebicz, Radimna, Posezsena és Matkovitz, Moldova, Szakalovecz, Langenfeld, Rebenberg, Jaszovnik, Petrilova, Potok, Makovicz (Makovistye), Freudenthal, Häuerdorf, Russova, Salhausen, Weisskirchen (Fehértemplom), Óravicza, Lupkova, Majdán, Sahaja és Suchenthal. A lippai kerületben: Új-Arad, Lippa, Guttenbrunn.²⁸¹

Mercy kormányzatának két utolsó esztendejére esnek a bánáti olasz és spanyol telepítések. Ezeket Mercy részint a selyemhernyó tenyésztésére s a selyem-, posztó- és papirgyárak kiszolgálására, részint rizstermelésre és a kerti kultúra, művelésére használta. Az 1729-1723-as években számos olasz család jelentkezett De Jean adm. tanácsosnál, ki a Temesváron keletkezett új-gyártelepen, továbbá Freidorfon, Csákován, Jaszenován és Mercyfalván jelölt ki számukra szállásokat. A selyem- és rizstermelés igazgatására Rossi Kelemen mantuni apátot hívták meg. Az első spanyolokat Mercy Becskereken telepítette le.

Csanád vármegye Maroson túli részéből, Bácsbodrog vármegyéből, Szegedről és vidékéről, Békésből, Arad vármegyéből és Erdélyből mintegy 3000 magyar tért vissza régi otthonába, nevezetesen a Maros és Tisza balparti vidékére. Az alsódunai és marosi részeken szétoszlott szerb nemzeti polgárhad 4200 családfőből állott, a mit mintegy 16.000 lélekre tehetünk. A bányászatnál, erdészetnél, a hámorokban és hutákban alkalmazott munkásokat körülbelül 5000 lélekre téve, Mercy kormányzata alatt a települt összes bánsági lakosság száma 30-35 ezer lélekre tehető.

A közviszonyoknak további alakulására az egyház és iskola volt legmélyebbre ható befolyással. Savoyai Jenő herczeg ajánlatára, III. károly 1717 évi október 7-én kelt alapítólevéllel Temesvárott a Jézus társaság számára misszió-házat állított. Átengedte nekik templomul a törököktől mecsetté alakított XIV. századi Szent-György-egyházat, lakóhelyül pedig a templom melletti telken három török házat. A jezsuitákat bízta meg az uralkodó a lelkipásztorság vezetésével is, nemcsak Temesvárott, de a Temesi Bánság egész területén.

Ezáltal sajátszerű egyházi állapot keletkezett. A Temesi Bánság területe ugyanis Szent-István óta a Csanádi püspök fennhatósága alá tartozott. Csanádi püspökké 1710-ben júl. 15-én I. József király a pálosrendi gróf Nádasdy László győri kanonokot nevezte ki. Minthogy Csanád, püspöki székváros, romokban hevert, Nádasdy ideiglenesen Szegedre tette székhelyét. Egyházmegyéjének Maros- és Tisza-balparti vidéke 1716-ig török uralom alatt volt, Belgrád visszafoglalása után pedig kisajátították Szent-István koronája területéből és osztrák kormányzat alá helyezték. A bécsi udvar ezzel kikapcsoltnak tekinté ebből a területből a csanádi püspökségnek bánáti részeit, úgy hogy a csanádi püspök számára csak a Maros és Tisza jobbpartján fekvő vidék maradt. Temesvár visszavételekor Nádasdy még nem ismerte ezt a körülményt. Mikor megtudta, hogy egyházmegyéjét a bánáti 352részek elvételével megcsonkították, folyamodott a felséghez és a történeti jog alapján kérte püspöki juriszdikcziójának a bánsági részekre is kiterjesztését. 1719-ben július 7-én a Savoyai Jenő herczeg elnöklésével tartott udvari tanács, aug. 22-én pedig a kir. kanczellária hozzájárult Nádasdy kérelméhez s csakugyan kiterjeszté joghatóságát a Temesi Bánságra is. Valósággal azonban ez az intézkedés írott malaszt maradt. Mikor Nádasdy kánoni látogatásra jelentkezett Temesvárott, a jezsuiták tiltakoztak jogkörük megsértése ellen, az adminisztráczió pedig tudatta a püspökkel "a császár nevében," hogy mint magyar mágnást vendégül szívesen látják, de az újszerzeményű Temesi Bánság püspökének el nem ismerhetik és nem is fogadhatják. Sikerült végre Nádasdynak 1724-ben január 27-én III. Károly királytól újabb dekrétumot kieszközölnie, melyben az uralkodó elismerte őt a Temesi Bánságban is törvényes főpásztornak. Mint elismert püspök már azon évi márczius 4-én jött Nádasdy Temesvárra. A következő napon installálta magát a jezsuiták templomában. Másfél század óta ez volt az első alkalom, hogy róm. kath, püspök megjelent a temesvári várban. Fogadása az adminisztráczió és a katonaság részéről rendkívül hűvös volt. A magyar főpapot, a "rebellis" családból származó magyar grófot nem látták szívesen. Rezidencziát nem adtak neki Temesvárott. Látszat szerint folytonosan kerestek neki lakást, de sohasem találtak. Szándékosan tartották távol Temesvártól. Nádasdy élte fogytáig plebánosa maradt a szegedi Szent-Demeter-egyháznak. Csak ritkán, nagyobb ünnepeken, vagy bérmálás alkalmával látogatott el Temesvárra. Távollétében a jezsuiták kormányozták a Temesi Bánság egyházait. A jezsuiták házfőnöke püspöki vikárius volt. Az udv. kamara 1725-ben 2000 forint évi fizetést utalványozott Nádasdynak. Az adminisztráczió beavatkozott a püspök joghatóságába, sőt még a lelkészek kinevezési, áthelyezési és megerősítési jogát is megtagadta a törvényes főpásztortól. Legtöbb esetben nem is kérdezték őt. Az általa behelyezett kanonokokat mellőzték, a plebánosokat egyszerűen elűzték állomásaikról.

Teljesen megváltozott ez a fonák állapot, midőn Nádasdy halála után (1729) idegenből hozott német papokkal töltötték be Szent-Gellért székét. Semmi sem feszélyezte többé a bécsi kormányt, hogy a csanádi püspökség dolgában teljes mérték szerint érvényesítse politikáját, mely Délmagyarországnak Szent-István koronájától örök időre elidegenítését tervezte. Ezentúl 1777-ig nem neveztek ki többé magyar születésű honpolgárokat a csanádi főpásztori székre. Az idegen főpapokat kizárólag csak a Temesi Bánság püspökeinek tekintették, kik a Maroson túlnan fekvő részeken csak Csanád vármegye főispánjaiként végeztek funkcziókat. Ilyenek voltak: báró Falkenstein Albert 1730-1739; Stanislavich Miklós 1739-1750 és gróf Wagraini Engl Ferencz Antal 1750-1777. Falkenstein püspöksége alatt 1732. nov. 16-án kérelmezte az adminisztráczió a püspöki székhelynek és az eddigelé Szegeden tartózkodó káptalannak Temesvárra áthelyezését. Ezt egy 1738 május 10-én kelt császári leirat azzal a kikötéssel engedélyezte, hogy a Temesvárott rezideáló püspök továbbra is megtartsa ,,Csanádi püspök" czímét. Ugyancsak Falkenstein alatt 1736-ban tették le a temesvári székesegyház alapkövét. A tiszta barokk stílben készült remek építményt 1773-ban, Engl püspök idejében fejezték be. Stanislavich azzal tette nevét emlékezetessé, hogy 1743-ban megszerezte a püspökség számára a makai uradalmat. Elődei a kamarától készpénzfizetésben részesültek.

Mercy kormányzata és a Jézus-társaság lelkipásztorkodása idején a következő róm. kath. plebániák keletkeztek Temes vármegye területén. Időrend szerint: Temesvárott 1716-ban, az argentinai-bosnyák ferenczrendiek, 1719-ben pedig a jezsuitáknak és az arg.-bosnyák ferenczrendieknek vezetésével; 1717-ben Lippán előbb ferenczrendiek, majd 1723-tól világi papok vezetésével; 1718 Temesvárott a Nagy- és Kis-Palánk külvárosokban minoriták vezetésével; 1720 Verseczen f. r. majd vil. p. v.; 1721 Rékason f. r., majd v. p. v.; 1723 Uj-Aradon minoriták, majd v. p. v.; 1723 Freidorfon és Fehértemplomban v. p. v.;1724 Csákován, Új-Pécsen, Freudenthalon (Häuerdorf, Salhausen) Dentán; 1725 Bruckenauhban v. p. v.; 1726 Deliblaton v. p. v.; Temesvár-Gyárvárosban f. r., majd v. p. v.; Dettán, Rebenbergen v. p. v.;1727 Gutenbrunnban v. p. v.; 1730 Gyarmathán v. p. v; 1733 Mercyfalván v. p. v.

A temesvári jezsuita-főnök egyházhatósági felsőbbségét elismerték nemcsak az adminisztrácziótól behelyezett világi papok, kik közül néhányan a külföldi kolonistákkal jöttek be, hanem elismerték azt a szerzetesrendek is.

A mi az oktatásügyet illeti, 164 éves szellemi sötétség után a temesvári jezsuiták gyújtották meg Délmagyarországon a tudományos műveltség alapismereteinek 355fáklyáját. Nyolcz esztendőre a visszafoglalás után három osztályú gimnáziumot (schola latina) nyitottak Temesvárott. Innét áradt szét az egész Délvidéken a kulturális fejlődés első mozzanata. Az intézet 1725-ben nyílt meg és kibővítve 1773-ig, a jezsuita-rend bekövetkezett feloszlatásáig működött.

Az elemi oktatásügyet Temesvárott a bosnyák salvatoriánus ferenczrendiek kezelték. A vidéki községekben, hol paróchiák keletkeztek, az illető lelkészek, egyes helyeken világi tanítók oktatták a gyermekeket. Iskolaépületekről még nem történik említés. Az első világi tanítót (Schulmeister), ki természetesen az egyház alkalmazottja volt, 1728-ban Csákován találjuk. 1734-1735-ben Lippán is volt már világi tanító. 1741-ben Temesvárott a belvárosban szintén világi tanítók kezén volt az elemi iskola. Az 1737-ben Vingára bevándorolt bolgároknak 1744-ben már négyosztályú elemi iskolájuk volt, latin és bolgár tannyelvvel.

Mercy kormányzata alatt a Temesi Bánság területén három gör.-kel. n. e. szerb püspökség állott fenn: a temesvári, verseczi és karánsebesi. Oláh püspökség egyáltalában nem volt Délmagyarországon. Szerb püspökök voltak Temesvárott: 1710-1726 Vladiszávlyevics Joannitius; 1727-1728 Nesztorovics Maxim; 1728-1744 Dimitrievics Miklós. - Verseczen: 1713-1724 Stanojevics Mózes; 1725-1726 Dimitrievics Miklós; 1728-1738 Nesztorovics Maxim. - Karánsebesen : 1724-ig egy ismeretlen, 1726-tól Dimitrievics Miklós.

A protestáns felekezetek bujdosók valának a Temesi Bánság korszakában. Temesvár visszavétele után gróf Mercy utasítást kapott Bécsből, hogy csak kath. németeket fogadjon a Temesi Bánságba. Az 1718 jan. 1-én alakult temesvári német tanács parancsot kapott: "dass zuförderst alle und jede Ungläubige, als da seyend Heydten, Juden, Türkhen, Lutheraner und Calvinisten, ja sofort alle andere Ketzer, was Orts und Nahmens dieselbe seyn mögen, von der Stadt gleich abzuschaffen und auf keine Weys gedulden". Az 1723-iki országgyűlési határozat biztosítá ugyan Magyarországon a protestánsok polgári és vallási szabadságát; de ez a törvény az ellenreformáczió hatása alatt alig tudott érvényre emelkedni. Annál kevésbbé érvényesült a Temesi Bánságban, hol a magyar törvényeket semmibe se vették. A szigorú ellenőrzés ellenére a német telepítések kezdetén Württembergből, Hessenből és Nassauból néhány lutheránust is magával sodort a népáradat a Temesi Bánságba. De mihelyt fölfedezték őket, távozniok kellett. Így történt a verseczi, dentai és petrilovai protestánsokkal. Csak az 1734 okt. 20-án kelt "Resolutio Carolina secunda" megjelenése után kezdtek itt evangélikusok is települni.

A zsidó pária volt a Temesi Bánságban. De a zsidó pénzére és élelmességére szüksége volt az adminisztrácziónak. Tehát a Bánságban is épp úgy meghúzódtak a zsidók, mint Magyarországon a földesurak jószágain. Temesvár visszafoglalása után három zsidó felekezet volt itt: német zsidók, kik a külföldi német kolonistákkal jöttek be; spanyol zsidók, kiknek temesvári emléke a XVII. század elejéről való és a lengyel zsidók, szintén még a török hódoltságból maradtak vissza. A bánáti zsidóságnak Mercy idejében tulajdon bírájuk volt Temesvárott, ki két rabbinussal állott élén a zsidó hitéletnek. A Bánság egész területén akkor még csak 84 zsidó család találtatott. Számuk 1736 után kezdett szaporodni. Az adminisztráczió kötelezte őket türelmi és egyéb taksák fizetésére.

Nagyarányú volt gróf Mercy tevékenysége különösen a gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi és ipari berendezkedés terén.

A földmívelést kezdetben olyannyira nem értették a telepes németek és annyira idegenkedtek e foglalkozástól, hogy Mercy büntető kényszereszközökkel szorította rá őket és be kellett őket iktatni a mezőgazdaság teendőibe. Alig helyezkedett el 1718-ban a külföldi németek első csapata, Mercy már júniusban rendeletet adott ki, hogy a kerületi tiszttartók komolyan szorítsák őket a földmívelésre. 1725-ben, mikor a Bánság szerteszét meg volt már szállva német telepesektől, újra szigorúan parancsolta: "dass die Unterthanen zur Besorgung des Ackerbaues angehalten und angeeifert, auch ihnen hierzu die gehörige Einleitung gegeben, und zur Ziehung der Viehzucht angehalten werden": Igás jószágot osztatott ki köztük és Stocherauból nagymennyiségű búza, árpa és zabvetőmagot hozatott, hogy semmiben hiányt ne szenvedjenek. Meghonosította egyes helyeken a rizstermelést is s különféle iparnövények, gyümölcsfák, még az indigó termesztésével is kísérleteket tétetett. A szőlőtermelést Verseczen, Gattáján Fehértemplomban és a Maros vidékén mozdította elő. 1722 aug. 30-án körrendeletet bocsátott ki, melyben figyelmezteti a kerületeket, hogy a Bánságban nagyon drágák a külföldi borok, miért is ajánlja 356a bánáti borok fogyasztását. Zöldségtermelő kertészetet már 1720-ban, midőn a béke megkötése után a magyar kertésznép elhagyott földjeire ismét visszatért, a becsei, akacsi, csókai, kanizsai, szanádi, deszki, szt.-iványi és kiszombori lakosságnál találunk. Kendert a folyók, tavak és mocsarak mentén, főképpen rukázkodási czélokra termelt a magyar, szerb és oláh köznép. 1723-ban kincstári monopólium alá vette az adminisztráczió az összes bánáti kendertermelést. Ezenkívül Mercy 1722-ben három császári kertgazdaságot (Kaiserlich. Maierhof) létesített a központi tisztviselők és a katonaság konyhaszükségleteinek ellátására: egy volt Temesvárott, egy Vingán és egy Módoson. 1721-ben császári marhatenyésztő telepeket létesített Vingán, Hetényben, Csákován és Módoson. Különösen a juhtenyésztést ajánlta az alattvalóknak, "hogy - úgymond - a tartományban élénküljön a pénzforgalom és gyarapodjék a jólét". Méneseket a lovas katonaság, a prédiumbérlők társulata és a kerületi fuvarosgazdák tartottak. Magának Mercynek volt a legszebb ménese. A bánáti marhavásárok Mercy kormányzata alatt már jó hírnévnek örvendtek.

A kéziipar, kézmívesség, a különféle mesterségek, vagy mint mostanában nevezik a kisipar, melynek a visszafoglaláskor Temesvárott és környékén a régi időkből semmi nyoma sem maradt, Mercy alatt elég gyorsan támadt új életre. A legtöbb iparos Csehországból, Ausztriából, Magyar- és Erdélyországból vándorolt be. Mercy alatt a köznépnél honos nemzeti háziiparon kívül mintegy 30-féle mesterség képviselőivel találkozunk a Bánságban. Nevezetes, hogy Mercy nem tűrte meg az iparosczéheket.

Az építőipar úgyszólván egészen a temesvári és délvidéki várak, kaszárnyák, kincstári épületek s nehány templom építésével merítette ki magát. Monumentális építkezés a XVIII. század második és harmadik tizedéből csak egyetlenegy maradt. ránk: a temesvári ferenczrendi barátok (később a kegyesrendiek) temploma a belváros díszterén. Ezt a város 1911-ben leromboltatta.

A gyáripar lépést tartott a kisiparral s Temesvárott érte el fejlődésének tetőpontját. 1718-ban már működésben volt a temesvári sörgyár és 1722-ben megindult a kerületekben is a sörgyártás. 1725-ben épült a vízierőre berendezett temesvári posztógyár. 1733-ig felállították ugyancsak Temesvárott a bőrgyárat, daróczgyárat, harisnyagyárat, selyemgyárat, az ezüst- és arany-paszomántgyárat, a kelmefestőgyárat, papirgyárat, szappangyárat, a szeggyártó hámort, a lőpor- és salétromgyárat, kalapgyárat és az olajsajtót.

1723-ban léptette életbe Mercy Temesvárott a német kereskedelmi társaságot (Commercien Societät). A szándék az volt, hogy a Temesi Bánságban teljesen német legyen a kereskedés. Azonban ez nem sikerült. A német társaság mellett már 1725-ben alakult meg a 76 főből álló görög kereskedelmi társaság (Orientalische Compagnie) Bibics Jován elnöklete alatt. A bánáti gabonakereskedés túlnyomó részben görög, örmény, zsidó és szerb üzletemberek kezében volt.

Az árúczikkek adásvételénél 1725-ig a török hossz- és súlymérték: az okka, arasz és láb volt használatban. 1725-ben léptette életbe az adminisztráczió a bécsi nehezéket és a bécsi rőföt. A gabonakereskedésnél 1726-ban a hivatalosan megpecsételt pozsonyi mérő (Pressburger Landmetzen) jött használatba.

Gróf Mercy kormányzati tevékenységének e vázlatszerű áttekintése is azt bizonyítja, hogy Délmagyarország mai jólétének alapozását ő tette le s hogy a csatáknak diadalmas hőse nagytehetségű, széles látókörű, magasműveltségű férfiú és kitűnő nemzetgazda is volt. Abban az időben, mikor a bécsi politika tendencziája Délmagyarországnak teljes elkobzását tűzte czélul, szerencse és áldás volt hazánkra, hogy a délkeleti szélek védőbástyájára, a temesközi területre, oly férfiút állított a gondviselés, ki nem rombolt és nem pusztított, hanem alkotott, épített és gyümölcsöztetett az általa nem is sejtett jövendő idők hasznára.²⁸²

Utódai a Temesi Bánság kormányzásában német-, franczia-, angol-, olasz-, oroszszármazású osztrák tábornokok voltak. 1733 báró Engelshofen Ferencz Lipót altábornagy ideiglenesen; 1734 gróf Hamilton András altábornagy, később lovassági tábornok; 1738 Neipperg Vilmos Reinhard táborszernagy; 1739 gróf Succow altábornagy; 1740 báró Engelshofen Ferencz Lipót, táborszernagy; 1757 gróf Harsch táborszernagy; 1758 Puebla Antal altábornagy; 1759 báró Lietzen Frigyes Zsigmond, altábornagy; 1769 gróf Mitrovszky Miksa, altábornagy; 1775 báró Zettvicz 357Antal, altábornagy. Midőn a Temesi Bánság kormányzatában, a katonai és polgári ügyek vezetéstét 1751-ben kettéválasztották, polgári v. kamarai elnökökként működtek: 1753 gróf Perlas-Rialph; 1769 Altringeni és Claryi gróf Clary; 1774 báró Berzoviczai Brigido József; 1777 Brigido Pompejus. Ezek a katonai és polgári kormányzók lettek volna hivatva Mercy munkáját folytatni. E föladat teljesítése azonban sok akadályba ütközött.

Hamilton kormányzatát mindjárt legelején, 1735-ben, megzavarta a szomszédos Békés, Csanád és Zaránd vármegyékbe Szegedinacz Péter vezérlete alatt kitört szerb lázadás. A bánsági szerb lakosságnak csak csekély része volt benne. Korán fölfedeztetvén, a nevezett vármegyék erőteljes rendszabályokkal elnyomták. A főczinkosokat halállal büntették. Neippergre végzetteljes szerep várakozott. 1737 tavaszszal megkezdődött Oroszország s Törökország között a háború, melybe mint orosz szövetséges, III. Károly is bebonyolódott. A császár Seckendorf Frigyes tábornagyra bízta a fővezérletet, de a törökök több ízben megvervén az osztrák hadat, az aldunai tartományok nagy részét magukhoz ragadták. A hadműveleteknél Lothringeni Ferencz herczeg Mária Teréziának, akkor még örökös főherczegnőnek férje és Károly főherczeg is jelen voltak. A megvert osztrák sereg alig tudott Orsovánál a Dunán át a Temesi Bánságba menekülni. Csakhamar üldöző török csapatok csapdostak át a Dunán, bevették Orsovát s onnét 1738-ban a hegyszorosokon Karánsebesen és Lugoson át Temesvár felé igyekeztek, temérdek kicsapongásokkal jelölvén útjokat.

Jún. 19-én megérkezett Temesvárra Lothringeni Ferencz és fivére Károly. Az egyesült császári sereg most Lugosra, onnan Karánsebesre, Szlatinára, majd meredek hegyi ösvényeken Teregovára és a domasniczai magaslatokra vonult. Jún. 29-én résztvettek a herczegek egy kémszemlén. A járatlan erdővadonban eltévedvén, életveszedelembe kerültek. Mikorra Vancsa Péter oláh vezér feltalálta és megmentette őket, a törökök már egész Szlatináig szorították vissza a császáriakat. Júl. közepén maga a nagyvezér jött segítségére az ozmánoknak. Visszaverte a császáriakat minden állomásukból Mehádiától Orsováig. Mialatt azután a császáriak Szendrő és Belgrád megmentésére siettek, a törökök elfoglalták Új-Palánkát, bevették Pancsovát s a legkegyetlenebb pusztításokat követték el a fehértemplomi, verseczi, pancsovai, lippai és csákovai kerületekben. Segítette a törököket Rákóczy József is, az elhalt nagy Rákóczi Ferencz idősbik fia, ki a szultántól Erdély fejedelmévé neveztetvén ki, 1738.-ban bujtogató leveleket bocsátott Erdélybe és Magyarországba a császáriak ellen. Növelte a szerencsétlenséget nemcsak az 1738-ban dühöngeni kezdett pestisjárvány, mely évek során ezerszámra gyilkolta Délmagyarország lakosságát, hanem a bánsági oláh parasztok 1739-ki lázadása is, melyet elnyomtak ugyan, de a helyreállított rend a császári hadak balsorsán már mitsem változtatott. A törökök Wallis osztrák tábornok szerbiai hadát nem messze Belgrádtól annyira megverték, hogy vezérük Wallis és a segítségére küldött Neipperg, temesvári kormányzó parancsnok, Villeneufve márki franczia követ által rábeszélve, 1739 szept. 1-én megkötötte a portával 27 évre a legnagyobb mértékben csúfos belgrádi békét, melyet szept. 18-án maga a császár is aláírt. Az egyezmény szerint Belgrád, Szerbia, Bosznia és Oláhország visszaadatott a törököknek; ellenben a Temesi-Bánság a császár uralma alatt maradt a déli és erdélyi határvonalak némi módosításával.

III. Károly e békekötést, mely kedélyét mélyen elszomorítá, nem sokáig élte túl. 1740-ben okt. 18. és 19-ke közti éjjel meghalt. Benne vége szakadt a habsburgi fejedelmi ház férfiágának. Halála napján ágyához hivatván gróf Pálffy János tábornagyot, megköszönte neki a Temesvár visszafoglalásánál tett hősi szolgálatait.

A megüresedett trónra az 1723-ik évi örökösödési rend szerint Mária Terézia főherczegnő lépett. Nagyon szomorú kilátások között kezdé uralkodását. Fegyverben állott ellene fél Európa. Trónja megmentésére a törvényes királyához mindenkor hű magyar nemzetnél keresett segítséget. Az 1741-ki országgyűlésen jún. 20-án személyesen is megjelent a rendek között, kik Pálffy Jánost nádorrá választván, Mária Teréziát hat nap múlva megkoronázták. A rendek postulátumaiban a délmagyarországi részek visszakapcsolása egyik fő és lényeges pont volt. Határozottan követelték a rendek annak felvételét a királyi hitlevélbe, hogy az ország ezentúl minden részeiben saját törvényei és szokásai, nem pedig az osztrák örökös tartományok módjára fog kormányoztatni, az ország épsége azonnal helyre fog állíttatni, a törököktől visszanyert részek Magyarországhoz fognak kapcsoltatni és a többi magyar megyékkel egyenlő igazgatás alá helyeztetni, a tisztségekre és hivatalokra 358egyedül magyarok fognak kineveztetni és a magyar ügyek kizárólag magyarok által fognak kezeltetni. Mária Terézia leirata nem erősíté meg ugyan a hitlevélnek ezt a szövegezését, de általában megnyugtató igéreteket tett. Minthogy - úgymond - az 1715-ki III. t.-cz. a rendeket különben is világosan biztosítja, hogy Magyarország nem fog a többi örökös tartományok módjára kormányoztatni: előre is megegyezését adja, hogy ez iránt új törvényczikkely alkottassék. A visszaszerzett részek bekebelezését illetőleg, hajlandó annak módjáról tanácskozni a rendekkel. Igéri, hogy az egyházi s világi méltóságokba csak érdemes magyarokat fog helyezni és hogy a magyar ügyeket magyarokkal fogja kezeltetni.

A Temesi-Bánság igazgatása a Mercytől megvetett alapon folyt tovább. Itt csak a kiemelkedőbb mozzanatokra szorítkozom.²⁸³ 1745-ben az alibunári mocsár poshadt vizét kezdték csatornázással lecsapolni. A szerencsétlen belgrádi békekötés következtében Oláhország és Szerbia török kézre kerülvén, az ottani görögök és a kath. vallású paulichiánus bolgárok, összesen mintegy 300 család, nyájaikkal s minden vagyonukkal a Temesi-Bánságba vándoroltak s ezeket Vingán, Besenyőn, Bodrog és Szőllős prédiumokon, úgyszintén a Vinga szomszédágában fekvő szanádi és dvorini majorságokban s az oraviczai bányakerületben telepítették le. 1744-ben a vingai bolgárok kiváltságokat nyertek. Az egész bánsági hegyvidéket közigazgatási tekintetben négy bányahivatalra osztották fel. 1751 okt. havában Mária Terézia a Temesi-Bánságban addig fennállott tisztán katonai kormányzási rendszert megváltoztatta s katonaivá és kamaraivá (polgárivá) alakította át. Ennek következtében csak azok a vidékek maradtak katonai kormány alatt, melyekben nagyobb katonai osztályok állandóan voltak elhelyezve, ú. m. a Duna hosszában Pancsova, Uj-Palánka, Mehádia és Karánsebes, azonképen a becskereki vidéknek a Tiszához közelfekvő némely helyei, melyekből az 1741. évi XVIII. t.-cz. szerint a bánsági katonai Határőrvidéket szervezték. A polgári tartományi igazgatóságot a bécsi udvari főkamarának rendelték alá. A bánsági és szerémségi szerbek ügyeire nézve 1751 szept. 22-én Bécsben a "Temes-bánsági és Illir udvari deputáczió"-t állították fel, melynek első elnöke gróf Kolowrat Ferdinánd volt. Ugyanakkor (1750) feloszlatta a királynő a tisza-marosi Határőrvidéket, a csajkások két századának kivételével. E miatt a délvidéki szerbek elkeseredésükben pártos mozgalmakat kezdeményeztek, kijelentvén, hogy fegyvereiket nem fogják a magyar alattvalósággal fölcserélni, hanem készek inkább kivándorolni és az orosz czár jogara alatt keresnek új hazát. Szövetkezve a bánsági, horvátországi és bácskai elégedetlen szerbekkel, több ezerre (állítólag 30.000) menő tisza-marosi szerb család fölkerekedett s Tököli és Horváth kapitányok vezérlete alatt, 1751-ben Oroszországba költözött, hol Kievtől Ocsakováig két kormányzósági kerületben telepedtek le. A pénzszerzés gondjai arra vitték Mária Teréziát, hogy a Temesi Bánságot 1759-ben, előlegezett 10 millió forintért, a bécsi városi banknak 10 esztendőre elzálogosította. A Temesi-Bánságot az évi aug. 1-től összes jogaival, kamarai jövedelmeivel és magával az adminisztráczióval a bécsi miniszteriális banco-deputatio alá helyezték s így maradt 1769 jan. 1-ig. Ezekben foglalhatók össze a Temesi Bánság közéletében a kiemelkedőbb események Mercy kormányzó utódai alatt.

A banco-deputáczió uralma idején, 1763. évi febr. 25-én adta ki Mária Terézia a gyarmatosítási pátenst. Ezzel kezdetét vette a Temesi Bánságban az első rendszeres telepítés. A királyné minden kolonistának, a ki kincstári területen telepedett és házat épített, hat évi adómentességet, ingyen épület- és tűzifát engedményezett, az iparosoknak pedig tízévi adómentességet ígért. A jelentkezők fejenként 10-12 frt ajándékot kaptak. 1763-ban mintegy 1000, a következő évben 1000-2000 német gyarmatos vándorolt be a Bánságba. Nagyszámú obsitos-katona és munkás paraszt jött Hauenstein, Trier és Lothringen vidékéről. Az adminisztráczió telepítő bizottságot alakított, melynek elnöke Hildebrand kormányszéki tanácsos, tagjai Knoll temesvári ker. főnök, báró Laffert csanádi ker. ellenőr és Neumann lippai sótári tiszt. Feladatuk volt a jövevények számára falvakat és lakóházakat építeni. A bizottság tagjai szétmentek a vidékre és szükség szerint vagy bővítették a már meglevő falvakat, vagy egészen újakat építettek. Knoll 1764-ben Szent-Péter, Bruckenau, Cyarmata, Freidorf és Rékas falvalakban németeket telepített s nagyobbította a helységet. 1765-ben Mercyfalva lakosságát szaporította, hol már előbb (1745-49) 359a régi olasz és spanyol lakosok mellé, lothringeni, többnyire rossbrucki, lossheimi és trieri; 1760-ban pedig lothringeni, elszászi, luxemburgi és alsóausztriai bevándorlók települtek. 1766-ban egy elpusztult régi magyar falu romjain Billéd községe épült. Báró Laffert 1764-1765-ben Csanádot, Perjámost és Nagy-Szentmiklóst szaporítá németekkel. Hildebrand 1765-ben 300 házzal Szakálházát, 1767-ben 405 házzal Zsombolyát; 204 házzal Nagy-Jécsát és 204 házzal Csanádot, 1769-ben 200 házzal Grabáczot építé. Neumann 1764-ben 84 családdal gyarapította Lippát. Ezek között sok iparos volt, leginkább harisnyakötő mesteremberek. Ugyanazon évben épült 148 házzal Gutenbrunn, a következő évben 150 házzal Neudorf, 1766-ban 200 házzal Schöndorf, 106 házzal Engelsbrunn, 1769-ben 201 házzal Bogáros és bővült 82 házzal Új-Arad. 1770-1771. évben épült ugyancsak Neumann vezetésével Kis-Jécsa 101 házzal, Mastort és Heufeld 80-80 házzal, Charleville és Soltour 64-64 házzal és szaporodott Szent-Hubert, az elszász-lothringeni francziák délmagyarországi középpontja. Fölépült továbbá Albrechtsflur 80, Marienfeld 125, Blumenthal 95, Segenthau 77 és Greifenthal 30 házzal. Ugyancsak Neumann építé Charlottenburgot a berekszói völgyben 32 tiroli család számára, Altringent, Neuhofot, Buchberget és Lichtenwaldot 42-42 házzal. 1772-ben vetette meg alapját Kreutzstättennek 65, Wiesenhaidnak 100, Königshofnak 30 házzal és szaporította Szentandrást 42 családdal. Hildebrand 1772-ben népesíté be Osternt 51, Gottlobot és Trübswettert 203-203 házzal. A Szent-Huberten, Trübswetteren, Soltouron és Charlevilleben telepedett első franczia gyarmatosok metzi, bezanconi, párisi és luxemburgi kerületekből jöttek be. Némely franczia családok Mainz, Trier, Nassau, Würzburg s Ingolstadtból származnak.

Volt ekkor a Temesi-Bánságban, a határőrvidékiekkel együtt, mintegy 450.000 lakos. Eképpen vándoroltak be a Temesi-Bánságba 1763-1766-ban Németország majdnem minden részéből földművelő és iparos települők, kik nagyon különböztek a régebbi német települőktől. Számuk összesen 16.889 lélek.

Mária Terézia férjének, Ferencz császárnak a halála után fiát, II. Józsefet, kormánytárssá nevezte ki az örökös tartományokban. Egy 1767-ben eléje juttatott "emlékirat"-ból értesülvén a Bánságban napirenden levő visszaélésekről, a következő évben leküldte II. Józsefet az állapotok részrehajlatlan megvizsgálására. József 1768 ápr. 20-án érkezett a Bánságba. Kíséretében volt sógora, Albert, szász-tescheni herczeg és gróf Nostitz. Szegedről indult és az alsó Duna és Tisza vidékein végezte körútját. Összesen 249 órát töltött lóháton. Mindenütt behatóan szemügyre vette az embereket és a kormányzás rendszerét s egy kimerítő "emlékirat"-ban tett jelentést a királynőnek. A királynő fia, javaslataihoz képest számos változást rendelt el a Bánság igazgatásában. Hogy a javasolt reformok végrehajtásáról és hasznosságáról meggyőződjék, József 1770-ben egy második bánsági utazásra szánta el magát. Mikor pedig az alsó Duna hosszában a német-szerb és oláh Határőrvidéket, meg a zsupaneki határőr zászlóaljat szervezték, II. József harmadszor is lejött a Temesi-Bánságba, hogy a Határőrvidéket meglátogassa. Utazása tanulságaiból kifolyólag életbeléptették a telekkönyveket, rendezték a hitelviszonyokat és gazdasági ügyeket, az adózást, a községi és kerületi közigazgatást. A tartományi igazgatóságot előbbeni alakjában hagyták ugyan, de a kincstári kerületeket négyre szállították le: a csatádira, verseczire, temesvárira és lugosira. A kerületek élére, a császári örökös tartományok mintája szerint, kerületi kapitányokat (Kreishauptmann) vagy főnököket (Kreisvorstand) neveztek ki. A kerületek főnökeinek vagy kapitányainak alá voltak rendelve a kerületi tiszttartók is, kik a kincstári jövedelmekről számoltak, a közrend fölött őrködtek és a bűnfenyítő ügyeket a temesvári adminisztraczió elé vitték.

Legnagyobb fejlődésre emelkedett a bánsági tanügy. Ezt 1770 óta ,,politicum"-nak tekintették. Minden kincstári faluban, a hol még nem volt iskola, tanítóval ellátott rendes iskolát kellett nyitni. 1773-ban Temesvárott külön iskolai bizottságot állítottak fel, melynek első elnöke gróf Sauer Venczel volt. Az iskolákban az alsóasztriai u. n. szagáni elemi tanmódszert hozták, be. A gör. n. e. szerb és oláh iskolák élére Jankovics Tivadart nevezték ki. 1770-ben életbelépett a Bánság összes iskolában az ú. n. egyetemes iskolai rendtartás, melyet Mária Terézia eredetileg az örökös tartományok elemi fő- és triviális iskolái számára adott ki s most a Bánságban is bevezetett. Az első normális iskola, mely az egész tartományban az elemi iskolákra nézve mintaintézetté lett, Temesvárott nyílt meg.

360Mióta 1774-ben a nagy-kikindai kiv. szerb kerület polgárilag, délen és keleten pedig a jóval kinyujtott Határőrvidék katonailag önállóságra jutottak, a temesvári adminisztráczió hatásköre tetemesen szűkebbre szorult. Mindamellett Mária Terézia még 1775-ben is avval a gondolattal foglalkozott, hogy a Temesi-Bánságot osztrák herczegséggé és ez által minden időkre Ausztria államegységének önálló tagjává tegye. Csak Eszterházy és Kaunitz ellenérvelései mentették meg a királynőt e végzetes ballépéstől, melyre őt gróf Koller személynök csábítgatta.

A hétéves háború 200 millió forint adósságba sülyesztette az államot. A rendkívüli pénzszükséglet és az állam magas igényei sok gondot okoztak Mária Teréziának, uralkodása utolsó éveiben. A Temesi-Bánságban alkalmazott osztrák kormányzati rendszer oly költséges volt, hogy a tartomány jövedelmei nemcsak nem fedezték a szükségletet, de évenként még fél millió forintot a kincstárnak kellett pótolni. Az adóhátralékot nem lehetett behajtani. 1777 derekán a Temesi-Bánság kormányelnöke panaszolta, hogy képtelen behajtani az adóhátralékot s az erdők, bányák és egyéb kincstári jószágok sem kezeltetnek úgy, hogy onnan elegendő jövedelmet lehetne remélni. Ugyanakkor az udv. kamara, a kanczellária és a helytartótanács főtisztviselői kijelentették, hogy a Temesi-Bánság bekebelezésével nagy megtakarítások, az államjövedelmek pontosabb beszolgáltatása és szaporítása s a kincstári jószágoknak könnyebb és jövedelmezőbb értékesítése lennének elérhetők. Más részről a magyar rendek a vámrendszer megváltoztatását kérelmező felirataikban szintén sürgették a Temesi-Bánság mielőbbi bekebelezését az anyaországba, mert a vámsorompó, mely e tartományt elkülöníti, tetemesen károsítja az országot. Mária Teréziának alkalom kínálkozott tehát a délmagyarországi részeknek visszacsatolására, miáltal az államkincstár érdekei és a magyar nemzet régi és sokszor sürgetett óhajtása is kielégítést nyernének. Leghathatósabban segítette elő a bekebelezés ügyét Mária Terézia kedvencz leányának, Krisztinának férje, Albert herczeg. A királynőnek a herczeghez intézett leveleiből bizonyos, hogy e befolyásos, nemes férfiú sokat lendített az ország épsége visszaállításán. 1777-ben nov. 3-án nejével Bécsbe utazva, kieszközölte a királynőnél az engedélyt, hogy a Bánság visszakapcsolása tárgyában javaslatot tehessen.

Albert herczeg megbízásából 1777 nov. 9-én Esterházy Ferencz m. udv. kanczellár, gróf Kollowrat udv. kamarai elnök és gróf Khevenhülller udvari főszámvevőszéki elnök mutatták be e javaslatot a királynőnek. A javaslat kedvező hatására történt, hogy Mária Terézia, kit negyvenévi kormányzása alatt sem az országgyűlések tekintélye, sem a magyar rendeknek sokszor ismételt kérelme, sem pedig a nemzet számos áldozatai nem tudták rábírni, hogy a Temesi-Bánságot visszaadja Szent-István koronájának, most egyszerre beleegyezett annak az anyaországba való bekebelezésébe.

Esterházy a hazafiúi öröm első pillanatában értesíti a nevezetes eseményről barátját, Nádasdy Ferencz horvát bánt, ki nov. 12-ki válaszában "határtalan örömét nyilvánítja, hogy a kanczellár leveléből a Temesi-Bánságnak Magyarországhoz leendő mielőbbi visszakapcsolása felől kellemes értesülést nyerhetett". Az osztrák kormány részéről támasztott számos nehézség és az európai nagyhatalmaknak II. Frigyes porosz királyt Ausztria ellen segítő akcziója leküzdése után elrendelte a királynő, hogy a visszakapcsolás művét egy bizottság hajtsa végre. Ennek tagjai voltak : a királyi felség képviseletében gróf Niczky Kristóf, a m. udv. kamara képviseletében gróf Zichy Ferencz és Magyarország képviseletében Vöröss Antal alnádor egy alispánnal. 1778 márcz. 8-án írja a királynő Albert herczegnek: ,,- - Erősen eltökélt szándékom a Temesi Districtust a magyar szent korona ősi jogai alapján, félretéve most már minden bármily néven nevezendő akadályokat, Magyarországba bekebelezni, a közterhek viselése, törvénykezés és politika tekintetében magyar joghatóság alá rendelni. Remélni akarom, hogy Magyarországon senki sem fog találkozni, ki az ország javát szolgáló ezen önkéntes elhatározásomban föl ne ismerje és ne tisztelje szeretett, magyar népem iránt őszintén táplált érzelmeimnek újabb bizonyítékát".

Niczky 1778 május 31-én érkezett gróf Zichy Ferencz, Vörös Antal és Trajcsik Ádám udv. titkár társaságában Temesvárra. A visszakapcsolás művének 361végrehajtását június 6-án d.e. 10 órára tűzte ki, oly megállapodással, hogy azon a napon az adminisztráczió elnöki épületében, a mai megyeházán, két tanácsterem rendeztessék be: egyik a bánsági adminisztráczió tisztviselőinek, másik a kir. bizottság tagjainak. A kitűzött időben Niczky, magyar mágnási bíbor ruhában, mellén a Szent-István-rend középkeresztjével, kísérve a bekebelező kir. bizottság többi tagjai, a csanádi és a szerb püspökök, a csanádi káptalan, a temesvári tábornokok és nagyszámú vidéki nemesek által, a prezidiális épület ama termébe vonult, mely még ma is Temes vármegye gyűlési díszterme. A mellékteremben gróf Sauer Venczel, bánsági adminisztrátori helyettes és a tanácsosok foglaltak helyet. Niczky rövid latin beszédben előadta megjelenésének czélját s élénken ecsetelte a nap fontosságát. Felmutatta azután Mária Teréziának a temesi adminisztráczióhoz intézett leiratát, melyet a mellékteremben Trajcsik titkár hirdetett ki. Erre gróf Sauer, az adminisztráczió tanácsosaival, bevonult a kir. bizottság termébe, hol német nyelven felolvasta az átadási okiratot, melynek eréjénél fogva átadja az egész Temesi-Bánságot és rezignálja az adminisztráczió minden joghatóságát a kir. bizottságnak. Gróf Niczky Kristóf magához vevén az átadási okiratot, kijelenté, hogy azzal együtt átveszi az eddigi osztrák tartományi hatóságtól az egész Temesi-Bánságot, annak összes jogaival és minden határaival s a kir. felség és az őt képviselő udv. bizottság nevében átadja azt a Magyarország képviseletében jelenlevő Vörös Antal alnádornak. Az ország képviselője átvevén a tartományt, Niczky az eddigelé Temesi-Bánságnak nevezett területet Magyarországhoz tartozónak és a magyar szent korona területébe teljesen bekebelezettnek jelenté ki. Átvette a tartomány ideiglenes kormányzatát s beszüntette a harminczad állomásokat, melyek azt külön vámvonallal Magyarországtól elválasztották. A bánáti katonai Határőrvidéket egyáltalában nem említette. A bekebelezés tényével megszűnt a Temesi-Bánság 63 éves jogtalan fennállása s még egy esztendeig gróf Niczky kir. biztos igazgatása alatt maradt. A végrehajtott bekeblezés tényéről 1778 jún. 12-én tudósítá Niczky a királynőt, igérvén egész igyekezettel odahatni, hogy a vármegyék is mielőbb felállíttassanak.

Kir. biztosi minőségében egy év alatt lázas tevékenységgel fejezte be Nlczky az előkészületeket a vármegyék visszaállítására. A vármegyék földrajzi körülírása nem volt könnyű dolog. A hajdani délmagyarországi vármegyék határait senki sem ismerte már. Sokáig tanácskozott az udv. bizottság, míg e kérdéssel úgy a hogy tisztába jöhetett. A hagyomány szerint Niczky a Temesi-Bánságnak három vármegyére osztását egészen a véletlenre akarta bízni. Maga elé terítvén a tartomány térképét, írónt vett elő s a térképen egymás alatt két vízszintes vonalat húzott keresztül a Tiszától az erdélyi határokig. Azt tervezte, hogy a Temesi Bánság éjszaki része a Maros mentén Torontál vármegye legyen, a két vonal közötti középszelet, melybe Temesvár is esett, Temesmegye lett volna, a második vonal alatti rész pedig egész a Határőrvidékig Krassó vármegyénél volt szánva. Az ülésen jelenvolt Cristovich Imre, csanádi püspök nagyon ellenezte ezt a felosztást s ékes tudománynyal mutatta ki, hogy a vonalakat nem vízszintesen a Tiszától Erdélyig, hanem függőlegesen a Marostól a Határőrvidékig kell húzni, mert a történelem tanúsága szerint felülről lefelé függélyes irányban terültek e az ősi délvidéki vármegyék. Nem tekintve a hagyományt, történeti tény, hogy az újonnan felállítandó vármegyék határvonalainak megállapítása nem rögtönözve, hanem hosszabb tanácskozások és ismételt határjárlatok után, 1779-ik évi tavaszszal történt. Még ekkor sem teljes pontossággal és véglegesen, mert a későbbi években is többször merültek fel határigazítások. Tény továbbá az is, hogy a Niczky elnöklésével működő bekeblezési bizottság nem volt eleinte tisztában magával, hogy hány vármegye és milyen néven állíttassék fel a Temesi-Bánságban. A bécsi kabinet csak a kir. bizottság ismételt fölterjesztésére mondotta ki 1779-ben, mikor a Temesi Tartomány már háromnegyed év óta vissza volt kapcsolva, hogy a három új vármegye Temes, Torontál és Krassó legyen.

Így is történt. Temes vármegye székhelye Temesvár, Torontálé Nagybecskerek, Krassóé Lugos lett, mint legalkalmasabbak a megyegyűlések tartására. A megyei tisztviselők évi fizetését eképpen állapította meg a kir. udv. bizottság: a főispán kap 1500, az első alispán 800, a másodalispán 400, a főjegyző 600, az aljegyző 300, a másod-aljegyző 250, a főszámvevő 600, az alszámvevő 300, a szolgabirák egyenként 100, a táblabirák 300, az alszolgabírák 250, a megyei főügyész 400, az alügyész 300, az exaktor 250, a csendbiztos 150, az 362esküdt 150 forintot. Az összes tiszti díjakra és a vármegye egyéb szükségleteire utalványoztatott Temes vármegyének évenként 12.250 frtot. A tartományi törvényszéket (Provinciale Criminale Judicium) beszüntették s joghatóságát, a magyar törvények értelmében az uj vármegyére ruházták. Abban is megállapodott a bizottság, hogy a vármegyék első tisztikara ne választással, hanem királyi kinevezéssel helyeztessék be hivatalaiba. Megállapították továbbá az új vármegyék czímereit és pecsétjeit. Esterházy kanczellár 1779 április 6-án mutatta be a három vármegye czímereinek és hiv. pecsétjeinek színes rajzait a királynőnek. Temes vármegye czímerébe fölvették az ország czímere pajzsának kettős keresztjét, annak jelentésére, hogy a tartományt Mária Terézia uralkodása alatt a magyar koronához kapcsolták. A pajzs második udvarában a zöld mezőn ágaskodó kettősfarkú és első jobb lábával kivont kardot tartó oroszlánt gróf Niczky Kristóf ősi nemesi czímeréből vették át. A pajzs alsó részének udvarába a temesvári várat rajzolták, a mellette folyó Begával. A pajzsot két oldalról két magyar katona tartja, annak a jelentésére, hogy ezentúl nekik kellene e földet megvédeniök.

Minde megállapodások és előkészületek után utasította a királyné Niczkyt, hogy már most haladéktalanul állítsa fel a vármegyéket, iktassa be azoknak a királynétól kinevezett tisztviselőit és kezdesse meg velük a visszakapcsolt részekben a megyei közigazgatást. Az 1779. évi április 23-án kelt királyi diplomákkal életbeléptetett vármegyék ünnepélyes felavatásának sorrendjét illetőleg azt határozta a bekeblező kir. bizottság, hogy június 22-én legelőbb is Temes vármegye avattassék fel. A vármegyék felavatását most már annál is inkább végre lehetett hajtani, mert Mária Teréziának sikerült Frigyes porosz királylyal május 13-án a tescheni békét megkötnie s ezzel befejeznie a bajor örökösödési háborút, mely végzetszerűleg szövődött be Délmagyarország bekeblezésének történetébe.

1779 június 22-ike nagy napja volt Temesvárnak. Savoyai Jenő herczeg diadalmas bevonulása óta nem látott a város annyi idegen népet, oly fényes pompát s annyi lelkes örömet, mint azon a napon, a mikor a harmadfél százados sírjából feltámasztott Temes vármegye újjászületésének ünnepét ülé. Kora reggel óta nagy számmal gyülekezett a közönség az ország és az uralkodóház jelvényeivel földíszített vármegyei kúriába. Megjelentek: a papság, a katonaság főtisztjei, az új vármegye tisztviselői, torontáli és krassói vendégek, Erdélyország és a szomszédos tiszai és marosi vármegyék küldöttségei, a volt admnisztráczió személyzete testületileg, a kereskedők és iparosok czéhei s számosan a nemesi és polgári osztályból. A megyeház előtti tért a díszben kivonult katonaság és a nézőközönség foglalták el. Az ünnepély a kath. székesegyházban istenitisztelettel kezdődött, melyet Christovich Imre csanádi püspök czelebrált. Niczky a szentély előtt számára felállított mennyezet alatt vett részt az istenitiszteleten. Visszatérve a templomból, Niczky a királynő arczképével díszített gyűlésteremben nagyhatású latin beszéddel nyitotta meg az ülést, mely után felolvastatván a vármegye visszaállításáról szóló kir. diploma, Temes vármegyét újra felállítottnak nyilvánítá. Kihirdették azután a királynőtől kinevezett tisztviselők névlajstromát, kik Sorgenfrei csanádi olvasókanonok kezeihez letették a hivatalos esküt.

Temes vármegye főispánjává kinevezte a királynő gróf Niczky Kristófot, felruházván egyszersmind a "temesi gróf" czímével és méltóságával. Rendszerinti alispán lett Lovász Zsigmond, helyettes alispán Balás István, főjegyző Aczél István, aljegyzők Somogyi Ferencz és Pongrácz Mátyás, főszámvevő Frummer Mihály, alszámvevők Ujfalusy Ferencz és Ágoston Lajos, alügyész Urik János, táblabirák Tomcsányi György és Lada György, exaktor Pósfay József, megyei orvos Grosz, megyei mérnök és hídfelügyelő Liebherr Ferencz, selyemtermelési igazgató Diex Daux Károly, selyemtenyésztési felügyelő Csórei Illés, várnagy Sosterics Ignácz, megyei írnok Kuczor György - Szolgabírák lettek a) a temesi jarásban: szolgabiró Szabó Ferencz; alszolgabiró Deseő Ádám, esküdtek Horváth József és Simonyi János, biztos Dávid János; b) a lippai járásban: szolgabiró Bohus Imre, alszolabiró Ábrahámfy Antal, esküdtek Bittó Péter és Horváth József, biztos Kostyin Imre; c) a szentandrási járásban: szolgabiró Vörös Ignácz, alszolgabiró Mesterházy János, esküdtek Fischer Antal és Hendrey Simon, a biztosi állás üres d) a verseczi járásban: szolgabiró Laczkovics István, alszolgabiró Széchenyi Pál, esküdtek Goda Gáspár és Várkonyi István, biztos Harpek János. - Ez volt az újonnan felállított Temes vármegye első tisztviselői kara.

Nagy dicsérete Niczkynek, hogy a tisztviselői állásokra folyamodók közül túlnyomó nagyobb részben született magyarokat neveztetett ki az ország különböző 365magyar vidékeiről, leginkább Erdélyből, Bács, Arad, Csongrád, Veszprém, Somogy, Zala, Békés, Pest és Csanád vármegyékből. A magyar nemesi elemnek meghonosítása Temes vármegyében Niczkynek kíváló érdeme. Bár híve volt kora udvari politikájának, nemzetét mégis őszintén szerette.

Ezentúl a kir. bizottságnak főteendője volt megtenni az előmunkálatokat a kamarai jószágok elárúsítására és egy "Urbárium"-tervezet készítésére.

Niczkynek egész idejét az Urbárium kidolgozása vette most igénybe. 1779 szept. 16-án terjeszté föl a királynőhöz az elveket, melyek a többi magyarországi vármegyékben használt úrbéri törvénytől sok tekintetben eltérő délvidéki úrbéri szabályzat készítésénél szemei előtt lebegtek. "Az Urbárium szerkesztésénél - mondja Niczky - a magyar királyság területén fennálló Urbariumot vettem ugyan alapul, de szükséges volt avval az elővigyázattal élnem, hogy Felséged legmagasb akarata szerint se a kamarai pénztár ne károsodjék, sem a parasztra a jelenlegi terheknél nagyobbak rovassanak ki." A Niczky-féle úrbéri törvény a parasztságra nézve sokkal kedvezőbb volt, mint a magyarországi. A kedvezményekkel azt akarták elérni, hogy a törököktől annyi ideig bitorolt és pusztított Délvidékre, távolabb helyekről, minél több hasznavehető munkaerőt, adóképes alattvalókat édesgessenek, a bennszülötteket pedig a vármegyei rendszer részére megnyerjék. Niczky úrbéri szabályzata 1780-ban lépett életbe s érvényes volt az egykori Temesi-Bánság, vagyis mind a három újonnan felállított vármegye egész területén.

Délmagyarország bekebelezése és a vármegyék visszaállítása. Mária Terézia magyarországi uralkodásának záróköve. Negyven éves kormányának végeredményei, nagyok és fontosak valának egész hazánkra nézve Délmagyarorsrágra pedig dicsőséges korszakot alkot ősi vármegyéinknek új életre ébresztése. Életének utolsó életévében rohamosan hanyatlott egészsége s a halál 1780 nov. 22-én, életének 64-ik esztendejében vetett véget szenvedéseinek.

Fia és utóda, II. József, 25 éves ifjuként, 1765 óta császári kormánytársa lévén, az 1780-ik évi nov. 29-én vette át uralkodói hatalmát. Mindjárt trónralépte után felötlő volt, hogy a vármegyékhez küldött levelében mellőzte az országgyűlés és koronázás említését. Már kezdetben eltökélte, hogy a magyar alkotmányra is kiterjeszti reformterveit. Eltelve a XVIII. század franczia íróinak elveitől s nagy szellemi tehetséggel, önálló erős jellemmel felruházva, mély gyűlölettel viseltetett minden iránt, mit a régi idők törvényekben és szokásokban reánk hagytak. Újat akart alkotni: a saját énjének, gondolkodásának és világnézeteinek megfelelőt. Rendeletekkel akart kormányozni.

1782 máj. 17-én kelt rendeletében feloszlatta az udvari kamarát s a Magyar- és Erdélyországra vonatkozó ügyeket a magyar- s erdélyországi udv. kanczelláriára bízta. A helytartótanácsot Pozsonyból Budára tette át, oda helyezvén a hétszemélyes táblát és a főhaditanácsot, is. A Határőrvidéken életbeléptette az ú. n. Cantonrendszert, mely szerint a tényleg katonáskodók katonailag, a katonai szolgálathoz nem tartozók, az ezred-parancsnokságtól független közeg által kormányoztattak. 1784 ápr. 7-én elrendelte, hogy Szent István koronája s a többi koronázási jelvények Pozsonyból Bécsbe szállíttassanak. Elrendelte továbbá, hogy a magyar birodalom minden hivatalnoka a német nyelvet szóban és írásban folyékonyan tanulja még és a ki erre nem képes, elbocsátandó. Minden közügy a hatóságoknál német nyelven tárgyalandó. Rendeleteinek nyomatékot szerzendő, nagyszámú katonaságot küldött az országba. 1785 aug. 22-én eltörülte a jobbágyságot és szabad költözködési joggal ruházta fel a paraszt népet. Ugyanazon évben márcz. 18-ik rendeletével fölmentette a főispánokat megyéjük, kormányzásától, czímeik és méltóságaik meghagyásával. Az országot 10 kerületre osztotta külön "főnökök" kormányzata alatt, kik "királyi biztosoknak" neveztettek. A czímen kívül mindegyik még titkos tanácsosi rangot és 6000 frt évi fizetést kapott. Hatalmuk sok tekintetben felülmúlta a főispánokét. Az alispánságon kívül tetszésük szerint nevezhették ki és bocsáthatták el a kerületi hivatalnokokat. A felállított három vármegye már az 1781. évi ápr. 4-iki császári rendelet értelmében közigazgatási, gazdasági és hadügyi tekintetben a kir. helytartó-tanácsnak, igazságszolgáltatási ügyekben pedig a m. udv. kanczelláriának rendeltetett alá olyképpen, hogy egyelőre még meghagyták a temesi kir. bekebelező-bizottság joghatóságát is. Volt tehát most a délmagyarországi vármegyék fölött és mellett: a m. udv. kanczellária, az udv. kamara, a kir. bekeblező-bizottság, a temesvári hadparancsnokság, a nagykikindai kerületi tanács és az ideiglenes temesi kamarai adminisztráczió.

366Alig ébredt fel tehát Délmagyarország alkotmányos élete, már ismét abszolutizmus alá került, sőt új területi felosztásban is részesült. A császár két vidékre osztotta fel a Bánságot: síkságra és hegyvidékre. A síkságon inkább a ló- és állattenyésztést kívánta előmozdítani, nem annyira a földmívelést, mely keveset jövedelmezett a parasztnak. A lakosság szaporítását inkább szerb, mint más külföldi telepesekkel akarta eszközölni. A hegyvidéken az oláhság felkarolását ajánlta, s helyteleníté, hogy szolgailag bánnak velük, a miből származik a vadságuk, elégedetlenségük és hajlamuk a lopásra. A szerbekről azt mondja, hogy ügyesek, de ravaszságra hajlandók, jó katonák ugyan, de alkalmasabbak lennének a kereskedésre.

A németek betelepítése újabb lendületet nyert a császár 1782-ik évi szept. 21-én kelt felhívása következtében, melyet a római német birodalom lakosságához intézett. Nevezetesen a felső-rajnai kerületekből, a Pfalzból, Zweibrückenből, Hessenből, Frankfurtból jöttek az 1784-1789-ik években az új telepesek. 1784-1785-ben csupán a temesi kerületben 1215 új kolonista ház épült, 1786-ban pedig 128 volt, épülőfélben. Minden falu kellőképpen el volt látva a telepesek számára kiosztandó gabonával, takarmánynyal, jármos és fejőmarhával, kocsival, igás lovakkal és házi eszközökkel. Még asztali edényeket és konyha-fölszerelést is kaptak. Összesen 2988 telepes családra számítottak. Ezekből 1787-ig elhelyeztek 2880 családot. Temes vármegyében a következő községek gyarapodtak újabban bevándorolt német családokkal: Szentandrás, Kis-Becskerek, Szakálháza, Freidorf, Blumendorf, Mercyfalva, Orczyfalva, Niczky-falva, Bachóvár, Csákova, Liebling, Rittberg, Moravicza, Traunau, Rékas, Versecz, Freudenthal, Margitta, Denta, Lippa és Monostor. 1787 márcz. 13-án azzal a kijelentéssel szüntette be a császár a telepítést, hogy saját költségére és veszélyére továbbra is szabadságában áll mindenkinek bevándorolnia.

A későbbi telepítéseket többé már nem az udvar eszközlé önkényűleg, hanem alkotmányos jogkörében a vármegye, a magyar kormány, a magyar kincstári uradalmak és egyes földesurak telepítettek új lakosokat.

Másik nevezetes ténye József császárnak a délmagyarországi kincstári jószágok eladása. Ezt még Mária Terézia határozta el, II. József, Albert herczeg, Esterházy kanczellár és Niczky Kristóf ajánlatára. A kanczellárhoz intézett 1779 ápr. 20-án kelt erre vonatkozó leiratában meghagyta a királynő, hogy az ő nevében határozottan és nyilvánosan ki kell hirdetni: "miszerint a török hódoltság előtti régi igényekről vagy a jószágoknak a hajdani tulajdonosok által leendő revindikácziójáról szó sem lehet; ilyesmit ő semmiféle tekintetből meg nem engedhet, sem meg nem hallgathat". A helytartó-tanács aug. 6-án az összes magyarországi törvényhatóságokkal közlendő azt az utasítást kapta: "hogy - habár nem egykönnyen fognak olyanok találkozni, kik ilyetén ősi jogokat felmutatni és törvényesen beigazolni képesek lennének - a vevők és kir. kincstárunk biztosítására mindazonáltal már most előre megparancsoljuk, hogy az említett czímen sehol, semmiféle tekintetből perek el ne fogadtassanak és fotyamatba ne vétessenek. Továbbá, nehogy azok, kik itt jószágvételre szánják el magukat, a régi igényekkel föllépők támadásainak, avagy pedig a pénzzel szerzett birtokból való kidobatás veszélyének kitéve legyenek, s nehogy a bizonytalanság miatt földjeik javításától és a gazdasági beruházásoktól visszariasztassanak, még az is közhírré tétessék egész Magyarországon, Dalmácziában, Horvát- és Szlavonországok összes vidékein, miszerint királyi kincstárunknak, a viselt háborúk rengeteg kiadásaihoz képest, valamint a Temesi Districtus javítására, benépesítésére, csatornázására, az utak helyreigazítására, a tavak és mocsarak kiszárítására, a vadonok kiirtására és más effélékre fordított készkiadások alapján követelései vannak. "Miért is sem most, sem bármikor jövőre, semmiféle, ürügy alatt nem lehet helye a Temesi Districtusban levő jószágok visszaszerzésére czélzó akármiféle igényeknek, lépjenek bár fel akár testületek, akár egyesek részéről; nem lehet helye még akkor sem, ha be tudnák bizonyítani, hogy őseik a török foglalások előtt valósággal birtokában voltak, ama jószágoknak."

A megyék népes gyűléseken leghevesebben támadták meg ezt a rendeletet s a törvények és tulajdonjog védelmére erélyes óvásokat küldtek a helytartótanácshoz. Mindez azonban mitsem használt. József az anyjától megállapított elvek mellett foglalt állást s a kormányszékekhez és hatóságokhoz intézett, hírlapilag is nyilvánosságra hozott rendeletével 1781-ik évi aug. 1-ére tűzte ki a dédmagyarországi kincstári javak első csoportjának elárverezését. A rendelet úgy szólt, hogy a 30.000 frt becsértéket meg nem haladó uradalmak Temesvárott a még mindig működő 367kir. udv. bekeblező bizottságnál, a nagyobb értékűek pedig Bécsben a cs. kir. udv. kamaránál adatnak el a legtöbbet ígérőknek, "salva tamen altissima ratificatione caesareo regia". Aug. 1-től kezdve minden hétnek első három napján tartatik meg az árverés. "Meg vagyok győződve, - mondja a császár az árverést elrendelő intézkedésében -, hogy a kincstári birtokok eladása nagy hasznára lesz ama határszéli Distriktusnak (Gränitz District), de az eráriumnak sem válik majd kárára. A vevők eladhatják, gyermekeik között feloszthatják, végrendeletileg hagyományozhatják birtokaikat, csak holt kézre nem szabad azokat hagyományozniok. Szabadságukban áll az is, hogy uradalmaikon tetszésük szerint akármilyen vallású vagy nemzetiségű népeket telepítsenek, gyárakat, méneseket létesíthessenek."

Az eladási ügy lebonyolítására vegyes udv. bizottságot nevezett ki a császár. Elnöke volt Esterházy kanczellár, tagjai Kollowrath udv. kam. elnök, Pálffy alkanczellár, Khevenhüller udv. kam. számvevőségi elnök, Batthyány udv. kam. alelnök, Zichy, mint előadó, Bolza, Braun és Nagy udv. tanácsosok, Bruszvik és Redl udv. titkárok. E bizottságnak a császárhoz intézett javaslatában olvassuk: "Nem arról van szó, hogy a Bánátban átörökölt birtoktestek adassanak el, hanem igen is oly jószágok, melyeket az uralkodóház fegyverrel hódított el a török uralom alól s melyeket már régtől fogva bír valóságos tulajdonul, kamarai és fegyverjog alapján. Ha idegenek is vásárolnának a Bánátban birtokokat, meg kell a kormányszékek útján parancsolni, de sőt arra szüntelen fel is kell ügyelni, hogy a vármegyék mindenkor egész szerénységgel viseltessenek az idegenek iránt."

A kitűzött időben csakugyan megtartották az első árverést. Bécsben gróf Zichy Ferencz, Temesvárott Niczky vezette az ügyletet. Alattomban titkos udv. ágenseket neveztek ki, hogy a liczitácziónál a jószágok árát fölverjék.

Mellőzve itt a részleteket,²⁸⁴ az első árverésnek csak Temes vármegyét érdeklő eredményét közlöm.

A bécsi árverésen megvette Medvest: Hadzsi Pasachia Bécsből 42.000 frton; Schöndorfot: Specht serfőző Pozsonyból 43.000 frton; Füskútot Landerer könyvnyomtató Pozsonyból 42.000 frton. - A temesvári árverésen megvette Girodát: Sándor Mihály Pozsonyból 30.000 frton; Tést: Gusztini András 21.000 frton; Duboki-Nádast: Trejcsik Ádám és Ghesquier 31.000 frton; Hódost: Scolonics József ügyvéd 33.000 frton; Bresztováczot: Jószics Márta asszony 29.000 frton; Kékest: Rajkovics Károly 17.550 frton; Szinérszeget: Keresztúri udv. ágens 33.000 frton; Székást: Szebeni János Aradról 29.000 frton. - A második árverést Temesvárott 1781. évi szept. 15-én, Bécsben decz. 10-én tartották meg a következő eredménynyel: Temesvárott megvette Remetét: Kőszeghy, Mesterházy és Eget 94.000 frton; Murányt: Kulterer József Temesvárról 62.000 frton; Mosniczát: Kyriák István Szegedről 70.000 frton; Zádorlakot: Damjanovics Bazil Zomborból 59.000 frton; Wiesenhajdot: Kövér Tódor Erdélyből 30.000 frton; Gyarmathát: Sándor Mihály Pozsonyból 90.000 frton. - Bécsben megvette Féregyházát: Kóics Jéfta és Jurkovics Eszékről 65.000 frton; Új-Aradot: Eötvenesi Lovász Zsigmond temesi alispán 157.501 frton; Segenthaut: Atzél István és Vörös Ignácz 10.473 frton; Kreutzstättent: Frummer Mihály temesi főszámvevő 13.025 frton. - A harmadik árverést Temesvárott 1782. évi ápr. 10-ére, Bécsben 1782. évi máj. 1-ére tűzték ki. Ez alkalommal a temesvári árverésen megvette Altringent: Balás István temesi alispán 8479 frton; Buchberget: Szabó Ferencz temesi szolgabíró 8278 frton; Charlottenburgot és Neuhofot: Pósfay József temesi exaktor 8372 frton; felerészben Neuhofot és Lichtenvaldot: Pottyondy József 12.169 frton; Engelsbrunnt: Piketty Mihály Aradról 29.000 frton; Foliát: Bieliczky József 45.930 frton; Szent-Györgyöt: Laczkovics István szolgabíró 34.800 frton; Belinczet: Devcsics Miklós és Konrád Mihály 40.000 frton; Neudorfot: Deseő Ádám szolgabíró 30.000 frton; Sustrát: Lovcsánszky György és Márk 25.000 frton; Vizmát: Konszky György, Orczy báró titkára, 23.950 frton. - Árverésen kívül kapták : Meszics gör.-k. kalugyer-zárda Meszics prédiumot 6791 frton; Szentgyörgy gör.-k. kalugyer-zárda Szent-György prédiumot 3986 frton; Bezdin gör.-k. kalugyer-zárda, Munárt és Bezdint 9009 frton; Temesvár városa Mehalafalut 101.482 frton. - Nagyobb-kisebb uradalmakat szereztek még Temes vármegyében: Capdebó János, Márton, Ferencz és Gergely Baráczkházát; Arisi Pál és Károly Topolyát; Osztoics János Nagy- és Kis-Semlakot; Jankovics, másépp Doktorovics Pál és János Lukareczet; Gyürky István Remetét, 368gróf Saurau Mercyfalvát és Zsadányt; Izdenczy államtanácsos Monostort; Vukovics Sebő Berekszót; Névery József és Elek Fibist, Bruckenaut, Blumenthalt, Alliost, Buzásdot, Guttenbrunnt, Zábrányt, Keszinczet és Traunaut; Salhausen Móricz a kisfaludi (Engelsbrunn) fiskális porcziót; Bernyákovics József és Antal bárók Boldurt; a Lukács testvérek Bresztováczot Jószics Márta után, ki azt nem tudta kifizetni; Krivabarát és Vizmát, később Konczitál; Andreovics MihályPetrovoszelót, Wering Pányovát.

II. József nem minden délmagyarországi jószágot adott el árverés útján kegyeltjei, katonák és pénzemberek kézalatt is kaptak tőle birtokokat. Előfordultak gazdacserék is. A kik 1782 ápr. végével nem tudták a vételár felét vagy harmadát lefizetni, elvesztették a birtokot, melyet azután a császár kegyelmi uton vagy másnak konferált vagy továbbra is a kincstár tulajdonában hagyott. Ez az utóbbi eset történt Mehalával, melynek vételárát Temesvár városa nem tudta kifizetni. Olyan prédiumok, melyeknek kincstári kezelése többet jövedelmezett az eladási ár tőkekamatjánál, nem kerültek árverés alá.

Ezzel vége szakadt II. József alatt a délvidéki kincstári birtokok eladásának. II. József 1782 óta minden gondját politikai reformjai, a birodalom belső igazgatásának átalakítására fordította. Gróf Niczky Kristóf 1782 tavaszán bevégezvén feladatát, május hóban elhagyta Temesvárt. A vezetése alatt négy évig működött "felséges királyi bizottság " egész csendben feloszlott. Tagjai közül némelyek az időközben vásárolt birtokaikra vonultak vissza, mások a gróf Vásonkeői Zichy Ferencz udv. tanácsos vezetésével működni kezdett temesi kamarai adminisztrácziónál kaptak alkalmazást.

II. József uralkodását Délmagyarországon szerencsétlenül tervezett és kudarczczal végződött véres esemény, az 1788. évi török háború zárja be. A vármegyék eddigelé elért szellemi és anyagi javai mind veszélyeztetve voltak. Délmagyarország oly helyzetbe jutott, hogy majdnem ismét török uralom alá került. A feszült viszony József császár és a porta között, mely Bosznia határszélei és a törököktől akadályozott alsódunai hajózás miatt kezdődött, 1787-ben háborúba keverte a birodalmat. Maga József is táborba szállott. 1787. év végén 180.000 főnyi katonaság vonult fel a Duna végeire, Erdélybe és Horvátországba. A seregbe 12.800 főnyi "bánsági hadosztály" volt beosztva. A déli határok minden zuga meg volt tömve katonasággal. Hadi központokkal jelölték: a) Temesvárt, melynek fiókjai voltak Rékas, Lugos, Fehértemplom, Dognácska, Resicza, Bogsán, Oravicza és Szászka; b) Karánsebest, melynek fiókjai lettek Mehádia és Bozovics; c) Pancsovát és Perlaszt a környékbeli falvakkal; d) Aradot és Lippát a környékbeli falvakkal; e) a német-bánsági határőrvidéken Uj-Borcsát Cservenka, Visnicza, Ofcsa, Ó-Borcsa és Hajduska falvakkal; f) Homoliczát és környékét; g) Kubint és Osztrovát a környékbeli fiókhelyekkel.

Elhelyezve eképpen a hadakat, József a viszály- kiegyenlítésére vállalkozó porosz királynak ezt írta: "Már kardot rántottam és előbb nem is teszem azt hüvelyébe, míg birtokomban nem lesz mindaz, a mi eleimtől elvétetett". A délmagyarországi hadtest 1788-ban kezdte meg csatározásait. Egyes pontokon vitézi bátorságnak ritka példái fordultak elő. Így Uj-Palánkánál, midőn Lo-Presti báró hadnagy jún. 28-án 23 közvitézzel Ráma várkastélyt védelmezte 4000 török ellen. Három órai harcz után, nem bírván többé támadóinak ellenszegülni, felrobbantotta az erődítményt és társaival együtt spártaiakhoz méltó halállal halt meg. Élve senkitsem találtak a várban. A hősök közül senki török fogságba nem esett. Aug. közepén Juszuf basa szeraszkier 50.000 törökkel megszállta Orsovát. A Duna nyitva állt a török hajóknak. A folyami út elzárására az illír határőrezred egy századát rendelték 11 ágyúval. Stein báró őrnagy egy zászlóaljjal a Duna balpartja fölött fekvő Veterani-barlangot szállta és erősítette meg. Az itt vívott küzdelmekben szintén elszánt vitézi szellem nyilvánult a mieink részéről.

Míg ezek a Dunán történtek, a mehádiai, völgyben válságosra fordult a császári sereg helyzete. Wartensleben altábornagy, hogy Karánsebes felé az utat hadteste számára biztosítsa, hátrálni volt kénytelen. Erre a törökök elfoglalták a Csernavölgyet és megszállták Mehádiát. Az itt folytatott csatározásoknál Geppert százados tüntette ki magát vakmerő mozdulataival és lélekjelenlétével. Üldözőbe vett csapatát járatlan őserdőkön és hegyszakadékokon vezette keresztül a táborba. Szept. elején József császár Karánsebesre érkezett. 14-én elhatározta, hogy az ellenséget Szlatinánál megtámadja. E végből a bal szárnyat Lascy tábornagyra, a jobb szárnyat Wartensleben altábornagyra bízta, ő maga a középen maradt. Szept. 20. és 21-ke 369között sötét, zivataros éjszakán, Szákul falunál két császári hadosztály szemközt jővén egymásnak, tüzelni kezdtek egymásra, azt hivén, hogy a törökök támadnak. Mind a két csapat vad rendetlenségben futásnak eredt. József császár, ki könnyű kocsiban ült, látva a zavart, azonnal nyeregbe szállott, hogy a futamodókat visszaterelje. De hiába. Ő maga is belekeveredett a saját csapatai kereszttüzébe, s a futamodók magukkal sodorták. Végre sok tévelygés után kimerülve, ráakadt a főseregre, hol megtudta, hogy unokaöcscse, Ferencz főherczeg is hasonló veszedelemben forgott. Csak hadsegédjének, gróf Kinsky-nek köszönheté menekülését.

Mélyen elkedvetlenedve és betegen tért vissza a császár Bécsbe. A császári sereg pedig folyton hátrálva, Lugosra vonult. Ez alatt a törökök több helyen átjöttek a Dunán s megszállva Új-Palánkát, Kubint és Pancsovát, a lakosság között mindenfelé iszonyú rettegést terjesztettek. Szept. 10. és 13-ika között ezernyi család menekült a Duna vidékéről Temesvár felé. Az ellenség felgyújtotta a bányatelepeket, Fejértemplomot s a körülfekvő falvakat. Pusztításaiknak áldozatul esett az egész Határőrvidék, a fejértemplomi és pancsovai kerületek, Versecz, Detta, Csákova, Uj-Pécs és Becskerek környéke s a hegyvidéki bányavárosok. Az oláhokat nem bántották. Azok nyíltan czimboráskodtak velük. Niczkyfalvát, Köverest és Temesvár környékén a többi német falvakat oláhok dúlták fel. Házról-házra járva, magukkal hurczoltak mindent, a minek valami értéke volt. Még siralmasabb képet mutatott az alsó Temes és a Bega környéke. Ott az egész vidéket szept. 20-30-ika között egy lángtenger borítá. A falvak, a gazdag termésű vetések, a betakarított kazlak, a rétek mind elégtek. A katonaság megszökött az őrhelyekről és csatlakozott a vidékenként alakult haramia-bandákhoz. A Tisza-Duna- és Erdélyköz felerésze kietlen pusztasággá lett. A német-bánsági határőrezred lakossága, mintegy 20.000 ember, 40.000 darab háziállattal, a császár rendeletéből Kis-Kunságba menekült s Félegyházán és vidékén szállásolták el őket. Arad vármegyében 3933 német családot, Szegeden, Csongrád és Csanád vármegyék községeiben 20.000 német menekültet fogadtak be a magyarok. Nem, kevesebb, mint 147 délmagyarországi község esett a török háborúnak áldozatul.

Rövid fegyverszünet után, a következő évben folytatták a háborút, mely 70 millió frtba és 40.000 ember életébe került. Az eredmény : Juszuf szeraszkiernek 1789 szept. elején kivonulása Délamagyarország területéről, Belgrádnak okt. 7-én visszafoglalása, Szendrőnek, Kladovának és a Drinától a Timokig minden török erősségnek az osztrákoktól való megszállása. A háborút végre 1791-ben aug. 4-én a szisztovai békekötés fejezte be, még pedig a régi birtokállapot alapján. A mi annyi millióba és oly sok ezer ember életébe került, most ismét török kézre jutott. Az ország vérző szívvel volt kénytelen a portának átengedni Belgrádot, Uj-Orsovát, Gradiskát, Dubiczát és Szabácsot. A szétfutott délvidéki lakosság lassankén visszatért romban heverő falvaiba. Mindent újra és előlről kellett kezdenie.

Az országban mindenfelé tetőpontjára hágott az elégedetlenség. A forrongás nőttön nőtt. A nemesség titkos összeesküvéseket forralt. Gúnyiratokat terjesztettek birodalomszerte, melyekben a császár személyét, az oroszokkal kötött szövetséget, de leginkább a czél és haszon nélkül viselt török háborút tették csúffá. Aradon és Temesvárott oly ingerültség vett erőt a lelkeken, hogy a nép már szinte fölkelésről kezdett gondolkodni, sőt már némely magyar ezredek is be voltak avatva a forrongásba. A czél az volt, hogy a törökökkel szövetkezve és a porosz királytól támogatva, helyreállítsák az alkotmányt. A megyék epés kifakadásokkal, az elkeseredés hangján panaszolták a nemzet jogain és szabadságain ejtett sérelmeket. Követelték az országgyűlés mielőbbi összehívását. Mindez mélyen megrendítette a beteg császárt. Végre belátta, hogy a nemzet lázadásba rohan, ha nem teljesíti kívánalmait. Sok lelki tusa után 1790-ik évi jan. 28-án kelt rendeletével eltörölte újításait s mindent abba az állapotba helyezett vissza, melyben 1780-ban találta kivéve a vallási türelem, a lelkészségek szabályozása és a jobbágyok állapota iránti rendeleteit, melyeket teljes épségben megtartatni kívánt.

Temes vármegye 1790. évi márcz. 2-án tartott közgyűlésén hirdette ki József császár visszavonó rendeletét. A gyűlésen Dezséri Bacho János főispáni adminisztrátor elnökölt. "Leírhatatlan volt az egybegyült karok és rendek öröme - mondja a közgyűlési jegyzőkönyv, - hogy mélyen elszomorító évtizedes viszontagságok után ő felsége végre, csupán szóbeli kérésre, elhatározta magát (mit alig lehetett remélni), hogy meghallgassa e hűséges nemzetnek számtalan feljajdulásait és panaszait s ugyanakkor orvosolja is a sebeket, melyeket önkényes intézkedései és 370törvénytelen rendeletei okoztak. Azonban a vigasztalás, melyet nekünk leiratában nyujtotoo, még nem érte el azt a fokot, hogy az ő felsége által szeretett hazánkon ejtett összes sebeket behegesztette volna. A törvények alkotásában a nemzet egyenlő jogú lévén a királylyal, követelik a karok és rendek, hogy az országos ügyek törvényes elintézésére minél előbb az országgyűlés egybehívassék és a császár által továbbra is megtartatni kívánt három rendelet, melyek ellen a megye a fennálló törvények értelmében óvást tesz, országgyűlési határozattal érvénytelenné nyilváníttassék." Az önkényuralomtól behelyezett megyei tisztviselőket a közgyűlés elmozdította és elrendelte a vármegye restauráczióját. A németnyelvi rendeletre vonatkozólag határozta: "Usu germanicae lingvae, velut peregrinae et in oppressionem nationis intrusae, pro perpetuo profligato, in omnibus latinum et hungaricum idioma adhibeatur".²⁸⁵

József császár néhány napra visszavonó rendelete után Szent-István koronáját is elküldte Budára. Ez volt utolsó cselekedete. Február elejétől fogva a császár betegsége mindinkább súlyosbodott, s még febr. 20-án, 49 éves korában meghalt.

Minthogy örököst nem hagyott maga után, az örökösödési törvény szerint, az osztrák tartományok és Magyarország, ifjabbik fivérére, II. Lipótra, toszkánai nagyherczegre származtak át. Lipót már 25. év óta oly ügyességgel kormányzott Toszkánában, hogy a jó és bölcs fejedelem névvel tisztelték meg alattvalói. Mihelyt 1790 márcz. 12-én Bécsbe érkezett s a kormány átvételéről a magyar főhatóságokat és vármegyéket értesítette, azonnal kijelenté, hogy Magyarországot törvényes jogaiban és szabadságaiban fenntartja. Az országgyűlést megkoronáztatására, nádorválasztásra és egyéb szükséges intézkedések megtételére jún. 6-ra Budára hívta össze. Addig is több rendeletet bocsátott ki, melyekkel II. Józsefnek még fennmaradt újításait eltörülvén, a forrongó kedélyeket megnyugtatni igyekezett, az iskolákban a német nyelv helyett a latint és magyart léptette életbe, a megyéket alkotmányos jogaikba visszahelyezte.

Az országgyűlés a koronázást nov. 15-ére tűzte ki. Lipót már nov. 10-én megjelent a rendek között. A nádorválasztás közfelkiáltással történt. Sándor kir. herczeget, Lipót negyedszülött fiát választották Magyarország nádorává. A koronázás azután a kijelölt napon, szokott szertartással ment végbe. A közügyek feletti tanácskozások 1791 márcz. 18-ig folytak. Az országgyűlés egyebek között Temes, Krassó és Torontál, az anyaországba bekebelezett vármegyéknek és Temesvár újonnan lett szabad királyi városnak az országgyűlésen ülést és szavazati jogot biztosított.

Még az országgyűlés folyamata alatt Délmagyarországon veszedelmes mozgalmat indítottak a nemzet elnézése mellett már is túlságosan sok kiváltsággal felruházott szerbek. A mozgalom középpontja Temesvár volt, a hol szerb nemzeti gyűlésre (congresszusra) sereglettek össze, melynek irányzata merőben ellenkezett a budai országgyűlésen nyilvánult magyar szellemmel és az egységes ország törvényeivel. Királyi biztosul a péterváradi parancsnokot, báró Schmiedfeld altábornagyot nevezték ki. Az előzmények elintézése után 1790 szept. 1-én megnyitották a kongresszus tárgyalásait s a következő kívánalmakat terjesztették a királyi biztos elé: 1. Erősítse meg a király, hogy a szerbeknek, kiváltságaik értelmében, az országból külön terület szakítandó ki és egyházi s polgári ügyeiket az udvarnál külön tanács vezesse. 2. A gör. k. n. e. vallás szabad és nyilvános gyakorlata ismertessék el mind Magyarországon, mind az örökös tartományokban. 3. A Határőrvidék a bécsi udv. haditanács vezetése alatt hagyassék s ha valamikor polgári állapotba helyeztetnék, ne rendeljék alá a vármegyék és földesurak hatalmának, hanem kapjon különálló új szervezetet szabadalmakkal és kiváltságokkal. A szerbek részére kihasítandó területül a "Temesi-Bánságot" jelölték meg.

E pontokra vonatkozólag a kongresszus szept. 9-ki ülésén Tököli Sabbas követ komoly intő szózatot intézett hitfeleihez. "Szép, hasznos és a nép fogalmának megfelelő dolog - úgymond - külön földterülettel bírni. A mi nemzetünknek is, mely királyért és országért annyi érdemeket szerzett, haszna volna belőle és dicsősége, ha a saját földterületén lakhatnék. De a fennforgó nehézségek miatt a szomszéd Szerbián kívül egy országot sem ismerek, mely bennünket e szerencsével biztathatna. S bizony ezenkívül mást nem is követelhet a mi nemzetünk, máshoz nincs joga, más nem az övé. Szerbiából jött ki a mi nemzetünk, Szerbiában voltak a mieink székhelyei s a kiváltságlevelek által Szerbia maga 371igértetett nekünk, semmi más tartomány. Hogyan kérhetjük vagy remélhetjük tehát, hogy másutt kapjunk tulajdonjogot oly területre, mely be van kebelezve Magyarországba, melynek alkatrészét képezi? Valamint most, úgy hajdanában is Magyarországba volt bekebelezve a Temesi-Bánság; kikeblezése ellenkezik az ország törvényeivel, a királyi hitlevéllel, sőt még a mi kiváltságainkkal sem egyezik meg. A mi kiváltságaink ezen záradékkal keltek: "a mennyiben az ország törvényeivel nem ellenkeznek." Ha tehát a Temesi-Bánság kihasítása Magyarország alaptörvényeivel ellenkezik: szabad-e ilyesmit remélenünk? Vélitek-e, hogy a király meg fogja szegni esküjét, hogy az ország törvényeit össze fogja tiporni, hogy a záradékkal ellátott kiváltságainkon túlterjedő kedvezményekben részesítsen bennünket? Istentelenség volna ilyesmit csak gondolni is! Eszélytelen és haszontalan tehát azok szájaskodása, kik hogy a saját önérdekeiket elérhessék, nem pirulnak azt állítani, hogy a király óhajtja, a király akarja a Temesi-Bánságnak kihasítását; hogy ezt azért óhajtja, hogy a szerb nép ellenőrizze a magyar nemzetet s mint ellenőr közéje helyeztessék. Istentelen, szemérmetlen szavak ezek, melyek a király kegyelmességét sértik s a visszavonás csíráit hintik el az alattvalók között, melyek valósággal politikai bűnt foglalnak magukban. De tegyük fel, hogy a Temesi-Bánság kihasítása lehetséges volna, vajjon miféle boldogság háramlanék abból reánk? Vélitek-e, hogy akkor ti fogtok itt magatoknak törvényeket szabni? Remélitek-e, hogy a közterhek viselésétől meg fogtok szabadulni? Hiszitek-e, hogy nagyobb jogokat fogtok nyerni, mint a minőkkel Magyarország bír? S boldogabbak lesztek-e vajjon, ha saját területeteken fognátok ugyan lakni, de a mellett alá lennétek vetve az önkényes hatalomnak? Nem bánom, nevezzétek ezt boldogságnak, de nekem ez nem kell."

Így beszélt Tököli a különválást kereső szerbeknek. Ennél okosabb, becsületesebb beszéd még nem hangzott el Délmagyarországon szerb ajakról! De a felizgatott és félrevezetett többség - sajnos - más nézeten volt. Német nyelven szerkesztett fölterjesztésüket 1790 nov. 4-én adták át a királyi biztosnak. Lipót a külön szerb terület kihasításának tervét elejtette. Nem tagadta meg azonban, hogy a bécsi udvarnál a szerb ügyek tárgyalására külön illír udvari kanczellária állíttassék. A különös dikasztérium 1791 márcz. 5-én gróf Balassa Ferencz elnöklete alatt lépett életbe, de csak nagyon rövid életű volt. A magyar országgyűlés 1791-ki 27. t.-czikkelye megadván a gör. k. n. e. egyház hitfelekezetének a polgárjogot, mely őket az ország többi lakosaihoz hasonlóan jószágok szerzésére s minden hivatal viselésére képessé tette s engedélyezvén részükre a fejedelmi jogok fenntartása mellett a vallás szabad gyakorlását is: a rendek főlirtak a királyhoz és kérték, hogy az illír udv. kanczelláriát törülje el. Lipót teljesítvén a rendek jogos kérelmét, az 1792. évi 10. t.-cz. pedig a gör.-kel. metropolitát és püspökeit a magyar országgyűlésen ülési és szavazati joggal ruházta fel.

Mialatt Lipót eszélyességével és bölcs mérsékletével az ország megzavart békességét helyreállította s a trón és nemzet között a bizodalmat mindinkább megerősítette, Francziaországban a forradalom egész Európa békéjét veszélyezteté. A háború fellobbanását azonban a jó uralkodó már nem érte meg. 1792 márcz. 1.-én, még nem egészen 45 éves korában, meghalt. Rövid kormánya alatt is kiegészítni igyekezett Délmagyarországon a telepítés ügyét olyképpen, hogy a németektől üresen hagyott házhelyeket és telkeket belföldi telepeseknek adományozta.

II. Lipótot fia, a 24 éves I. Ferencz követte a trónon. Megkoronázták Budán, 1792. június 6-án. Nejét, Mária Teréziát, ugyanott koronázták meg négy nappal később. A magyar rendeknek adott válaszában kijelenté Ferencz: "Szándékaim tisztaságában e nagylelkű nemzetnek soha sem lesz oka kételkedni és soha sem engedem magamat a kölcsönös bizalomban általa túlszárnyaltatni. Magamat az alkotmány legbuzgóbb hívének vallom s akaratomat mindig a törvények, czéljaimat becsületesség, őszinteség és a nemzet iránti bizalom vezérlendi".

Trónralépte után 1792 ápr. 20-án a forradalmi Francziaország hadat izent neki. Mikor az országgyűlést 1792 június 26-án befejezték, a franczia háború már lángba borította Németalföldet. Ferencz 1793-ban megtámadta a francziákat, de a győzelem a francziák részére hajolt.

A franczia forradalmi eszmék nyomában támadtak fel hazánkban a demokráczia elvei. Országszerte felkarolták a vármegyék ezt az új politikai irányzatot. Ennek következtében Ferencz király, megrémülve a franczia jakobinusok vérfagylaló kegyetlenségeitől, letért az igért szabadságok ösvényéről s a trón, rend és törvényesség 372biztosítására a szabadság megszorítását tűzte feladatául. Minisztere, Thugut Ferencz, a titkos rendőrséget tartá legczélszerűbb kormányeszköznek és a kényuralmat vitte a birodalom kormányára. A demokrácziai elveknek hazánkban leghevesebb pártolói voltak akkor: Martinovics Ignácz, Hajnóczy József, Szentmarjay Ferencz és Laczkovics János. Mindnyájan kitünő tehetségű hazafiak. A demokratikus eszmék terjesztésére titkos társulatot alakítottak. Laczkovicsnak, ki egykor kir. testőr, utóbb sorezredbeli kapitány volt, szoros baráti és rokoni összeköttetései voltak Temes vármegye úri társadalmában és a vármegye tisztviselői karában. Öcscse, Laczkovics István, Temes vármegye rendszerinti első alispánja és a königshofi uradalom birtokosa volt, kinél János gyakran és huzamosabb ideig tartózkodott. Midőn Martinovicsot és társait 1795-ki május 20-án a budai vérmezőn kivégezték, a szabadelvű irányzatnak élethalálra való üldözése s a szabadságot korlátozó kormányrendeletek Temes vármegyében mély fájdalommal töltötték el a megyei tisztviselők és a birtokos nemesség szívét. A felháborodás különösen az akkori főispán, báró Miháldi Splényi József titkos tanácsos ellen irányult. Splényi az ő aulikus törekvéseivel és a hazafiak politikai meggyőződésének üldözésével szenvedélyes gyűlöletre izgatta maga ellen a vármegye tisztviselőit. Ürügyet keresve elnyomásukra, minden igazolt ok nélkül dorgálásokkal s fegyelmi vádakkal keserítette őket. Ezzel akarta mutatni császárhűségét. Végre a vérpadon ártatlanul kivégzett testvére sorsán elszomorodott Laczkovics alispán, nem bírván tovább Splényi sértő viselkedését, élére állott az elégedetleneknek s a főispán mellőzésével nov. 26-ára Königshofra partikuláris megyei gyűlésre hívta egybe a rendeket és a vármegye tisztviselőit. Számos birtokos nemesen kívül, megjelentek a königshofi kuriában a megyei tisztviselők is: Trajcsik Antal főjegyző, Balás Antal aljegyző és a többi megyeiek közül Pósfay József, Pottyondy József, Vörös Ignácz, Szabó Ferencz, Kovács Lipót, Bakos Pál, Jablonczay Mihály, Várkonyi István, Prusinszky János, Narczis Antal, Szombathy Ignácz, Szebeny Mihály és Hendrey Simon. A gyűlés egyhangú határozattal kimondotta, miszerint Splényi tekintélye az ellene irányuló bizalmatlanság és ellenszenv következtében annyira megrendült, hogy Temes vármegyét tovább nem kormányozhatja. Felírtak a helytartótanács útján a királyhoz s arra kérték a felséget, hogy más, alkalmas férfiút nevezzen ki a vármegye kormányára. Egyszersmind kebelükből küldöttséget neveztek ki a nádorhoz, mely élő szóval is ecsetelje a helyzeteket. A königshofi eseményről értesült Splényi, decz. 1-re közgyűlést hívott össze. Gróf Soro Jánost, a "Temesi-Bánság" (!) tábornok főhadparancsnokát jobbjára ültetvén, a königshofi gyűlésen résztvett összes megyei tisztviselőket "ob status publici perturbationem" hivataluktól és fizetésüktől felfüggesztette, hivataluk viselésére alkalmatlanoknak nyilvánította. A közgyűlésen nem jelent meg a főtisztviselők közül egy sem, úgy hogy még a jegyzőkönyv vezetésére is nem tisztviselőt kellett helyettesíteni.²⁸⁶

1796-tól kezdve tíz éven túl Bonaparte Napoleon diadalmas hadviselése foglalkoztatta Temes vármegye közönségét. Az óriási harcz a magyar nemzet áldozatkészségét is óriási mértékben vette igénybe. Nagy szorultságában Ferencz 1796 nov. 6-ára Pozsonyba országgyűlést hirdetett. A királyi meghívólevélben és előadásokban kérte a magyarokat, mert mindig az ő hűségükben volt a bizalma, hogy "mentsék meg a birodalmat, a vallást és hazát, a trónt és alkotmányt, a nemesi jogokat és kiváltságokat". Az országgyűlés nemcsak rengeteg hadi segélyt ajánlott fel pénzben, katonában és élelemben, de általános nemesi fölkelésre is késznek nyilatkozott, ha az ellenséget legyőzni s békére szorítani nem lehetne. A hadi adózásban Temes vármegye oly jelentékeny kontingenssel vett részt, hogy szinte csodálni kell, mekkora önmegtagadásra volt képes ez a csak nemrég életbelépett törvényhatóság. A nemesi fölkelésre való előkészületeket Temesvárott 1797. évi Szt. János hava 23-án báró Splényi elnöklésével egy bizottság tette meg. Résztvettek abban Csongrád, Békés, Csanád, Temes, Arad, Torontál és Krassó küldöttei is. Temes vármegye részéről Tormássy. Antal alispán, Deschán József adminisztrátor és Pósfay József voltak jelen. Azt határozták, hogy két sereget állítanak: az egyiket Békés, Csanád, Temes és Torontál nemességéből Lovász Zsigmond temesi főispán, ezredes-kapitány vezérlete alatt. Lovász mellé kinevezik Écskai Lázár Ágostont másodkapitánynak és Pósfayt százados-kapitánynak. Arad, Csongrád és Krassó nemessége állította a második sereget. Temes vármegye még 375papot is adott a fölkelőkhöz, Kiss György gyárváros-külvárosi plebános személyében.²⁸⁷ A Temesre eső költségeket így reparcziálták: a kamarai adminisztráczió adott birtokai után 182 lovast, a minek fejében befizetett az operaczionális kasszába 28.270 frt 40 krt, a stipendiális kasszába három hóra 5581 frt 20 krt. A földesurak 232 lovasra levén kötelezve, fizettek az operaczionális kasszába 56.534 frt 58 krt, a stipendiálisba 7987 frt 54 krt. Ezenkívül volt még, a mit a megye szemes terményekben, élelemben és takarmányban adott. "Cassirius" volt Niamessny Antal. Az egész megyei fölkelősereg 265 lovasból állott. Július közepén indultak útnak. Az összpontosítás Szombathely, Körmend, Zalaegerszeg, Csáktornya és Varasd vidékén volt. Ferencz király a nyugati határon megszemlélte ugyan az inzurrekcziót, de tűzbe nem küldte. A campo-formiói béke után hazajöttek a fölkelők. Emléküket Berzsenyi Dániel énekelte meg "A felkelő nemességhez" cz. költeményében.²⁸⁸

Ám az ország erejét meghaladó áldozatok kárba vesztek. Napoleon 1799-ben újra kezdé az ellenségeskedést. Ferencz a fegyverszünet alatt, 1800 szept. 4-én ismét fölkelésre szólította a megyéket, 45 ezernyi inzurrekczionális sereg gyülekezett a nyugati határon. 1801. évi febr. 9-én Lunnevillében végre békét kötöttek, mire Ferencz ápr. 15-én újra hazabocsátotta a nemesi fölkelést. Tehát ennek a második fölkelésnek sem volt történeti értéke, noha a megyének szintén temérdek költségbe került. Temes vármegye ugyanis három gyalog századot állított ki, melyhez egy lovascsapatot is csatolt. A három gyalogszázad felállításának és három havi eltartásának költségei 30.932 frt 56 krra rúgtak. A lovascsapat pedig 37,190 frtot emésztett föl. Legfeljebb az az örömük volt, hogy látták Ferencz királyt, ki Bécsújhelyen megszemlélte őket és megelégedését nyilvánította. Mikor gróf Gyulai Albert generális hazabocsátotta őket, ápr. 24-én ezt írja Sopronból a megyének "A háborúnak vége, anélkül hogy a fölkelők vére omlott volna, megtartatott az ő bötsös életek. Nagyobb örömet szül ez minden igaz hazafinak szívében, mintha bármely nagy győzelmeknek fényes koszorúival térnének is meg".²⁸⁹

De Napoleonnak a nemzeteket és udvarokat sértő gőgje újra fellobbantották a háborút. Angolország roppant pénzösszeget ajánlott a szárazföldi hatalmaknak hadi czélokra. A svéd, nápolyi és orosz udvarok el is fogadták a szövetséget. 1805-ben Ferencz hozzájuk csatlakozott. A háború szept. végén tört ki s noha csak 90 napig tartott, minden eddiginél szerencsétlenebb volt Ausztriára nézve. Napoleon Ulmnál okt. 17-én elfogta Mack osztrák tábornok egész seregét és nov. 12-én bevonult Bécsbe, még mielőtt az orosz sereg megérkezett.

Ferencz okt. 13-ára hívta össze az országgyűlést. Ekkor a veszély már elháríthatatlan volt. Éppen az ulmi szerencsétlenség napján tartották a Pozsonyban egybegyült rendek első ülésüket, hogy a királytól immár harmadszor kért inzurrekczióról határozzanak. A király és a nádor buzdító szavakat intéztek a rendekhez, melyekben ismét a nemzet harczi dicsőségét és a benne helyezett bizalmukat emlegették. A rendek, meghatva a veszély nagyságától, sietve ajánlották meg az eddiginél is nagyobb közönséges fölkelést s nov. 7-én berekesztették a gyűlést. József nádor a királytól teljes hatalommal ruháztatván fel Magyarország közügyeinek vezetésére, figyelmeztette a vármegyéket, hogy lehető leghamarabb szereljék föl az inzurgenseket és indítsák útnak. Mikor a hadak szervezése idehaza megkezdődött, Bécs már a franczia császár hatalmában volt. Sietni kellett tehát hátha a franczia betör Magyarországba. Be is tört Pozsonyba, mielőtt az inzurgenseket összeszedték. Az újonczok élére Temesvár a 18 éves Klapka Józsefet (az 1848-ki szabadságharcz tábornokának atyját) állítá. Az austerlitzi csata után Ferencz végre békét kötött Napoleonnal. Így a harmadik fölkelésre Temes vármegyében már nem volt szükség. A kik már fegyverben állottak, azokat szolgálatban hagyták, fizették és élelmezték a vármegye terhére egész a következő év február haváig. Temes vármegye harmadik inzurrekcziója tehát hasonlóképen eredménytelenül és a megye nagy károsodásával fejeződött be.²⁹⁰

1809-ben ápr. 9-én, midőn Ferencz ismét hadat izent a franczia császárnak és a magyarokat is fölkelésre szólítá Temes vármegye közgyűlése 139 emberben állapította meg a vármegye zászlaja alá tartózók jegyzékét. Ezek fölszerelési és 376eltartási költségeire 117.813 frt 54 kr. reparcziáltatott. A temesi inzurgensek máj 17-én indultak rendeltetésük helyére, Győrbe. Napoleon máj. 21-én Bécs közelében Aspernnél ütközött meg a Károly főherczeg vezérlete alatt felállított osztrák sereggel. Az iszonyú viadalban, mely 10 ezer franczia életébe került, az osztrák hadak arattak győzelmet. A temesi főlkelők ezúttal a "tsata piatzára" kerültek és Győrnél vettek részt a francziák elleni harczokban. Győr azonban az ellenség kezére jutott. Okt. 14-én békét kötöttek a küzdőfelek, de a temesi inzurgensek csak decz. 3-án indulhattak haza, mikor a francziák az országból kivonultak.

Ez volt az utolsó nemesi fölkelés Temes vármegyében. A vármegye megtett minden lehetöt a hazáért és koronás királyáért. A nehéz idők ellenére erején túl áldozott a honvédelem oltárán. A négy fölkelésben Temesvár városával együtt kerek 350.000 frttal és 1400 inzurgenssel vett részt.²⁹¹

Az 1825-ik évi országgyűlésen Ferencz király fejedelmi szavát kötötte le, hogy az országot mindenben alkotmányos elvek szerint fogja kormányozni.

Nemzetünk történetében s a vármegyék igazgatásában ez a nevezetes királyi fogadalom új korszakot nyitott meg. A nemzettel való kiengesztelődés tényét avval akarta Ferencz tökéletessé tenni, hogy hitvesét, Karolina Auguszta császárnét magyar királynévá koronáztatta.

Ebben az emlékezetes korszakban mennek végbe egymásután gróf Széchenyi István nagyszerű reformművei: az elernyedt nemzeti szellem erősítése, a magyar nyelv térfoglalása, a közgazdaság, ipar, művészetek, kereskedelmi forgalom és a nemzeti vagyonosodás föllendülése, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudós Társaság (Akadémia) megalapítása, tudósaink, íróink és költőink úttörő munkája és elidegenült társadalmi életünk megmagyarosodása. A nemzet ébredésének középpontja és legerősebb támasza most is a vármegye volt.

Öröm olvasni ebből a korból Temes vármegye közgyűlési jegyzőkönyveit. Milyen lelkes hazafiság, milyen nagy hit és bizalom a jövőben nyilvánul meg e jegyzőkönyvekben. Mily csüggedetlen reménységgel viseltetnek a rendek az ország boldogulása s a magyar nemzet megerősödése iránt. Milyen hűséges a ragaszkodásuk a történelmi hagyományokhoz, milyen mély a tiszteletük a törvények szentsége és az alkotmány sérthetetlensége iránt. Mennyi szeretetet s önzetlen áldozatkészséget tanusítanak a jobbágyság, a szegénysorsú köznép helyzetének javítása iránt. Fölemelő, büszke érzéssel lapozgattam Temes vármegye közgyűlési foliánsait, melyekből oly friss elevenséggel áradozik felénk apáink szelleme, becsületes és bátor nyíltszívűsége, nemes felfogása és bölcsesége a haza és a vármegye szolgálatában.

Nem tekintve a politikai vonatkozásokat, csak a lakosság körében fölmerült néhány mozzanatra kívánok szorítkozni.

Mindenekelőtt kiemelem a vármegye előhaladását a gazdasági kultura fejlesztésében. Ez jelentékenyen fokozta az anyagi jólétet és egészen új színeket varázsolt Temes vármegye arczulatára. A vétel útján csak nemrég magántulajdonná lett nemesi uradalmakban díszkertekkel övezett kúriák épültek és a földbirtokon szakszerűen kezelt mezőgazdálkodás vette kezdetét. A folyton szaporodó népesség számára csinos falvak keletkeztek templomokkal, iskolaépületekkel, vendégfogadókkal. Ménesek, gulyák, juhnyájak tarkították a mezőségeket. A vadvizek és mocsarak helyén szántóföldek virultak fel. A közlekedést jókarban tartott, árnyékos fasorokkal szegélyezett országútak könnyítették meg. Temes vármegye megifjodott. Új képben mutatta be magát. A vagyonosodás emelkedését a nemesi birtokokon hiteles adatokkal tünteti fel a megyei reparticzió. Csak néhány példát említek. Lovász Zsigmondnak évi jövedelme kis-szentmiklósi, zádorlaki, neudorfi és keszinczi birtokain 285.817 frt; Losonczi Gyürky István gyarmathai uradalma 195.669 frtot jövedelmez; gróf Szápáry József nagyfalusi és székesuti uradalma 117.789 frtot; Lo Presti Lajos mercyfalvi uradalma 84.908 frtot; Vukovics Sebő berekszói birtoka 103.879 frtot. Az összes temesvármegyei uradalmak megbecsült évi jövedelme 3,446.206 frt. Ez az összeg abban az időben óriási értéket képviselt. Természetes, hogy a gazdaság felvirágoztatása a vármegye népességi helyzetének javítására szolgált.

Túlságosan sokat foglalkozott Ferencz kormánya a délmagyarországi Határőrvidékkel. Pedig az nem volt egyéb, mint szerbekből, németekből és oláhokból hatalmi intézkedéssel megalkotott abszolutisztikus állam az államban, a hol egy szál magyar embernek sem volt helye. Ferencz 1807 aug. 7-én újjá szervezte a határőrvidéki igazgatást s a szervezési munkálatot "Határőrvidéki alaptörvény"-nek nevezte el, mely az országgyűlés hozzájárulása nélkül egészen 1850-ig maradt gyakorlatban. Ennek az alaptörvénynek folytonos javítgatása kötötte le nagy mértékben a bécsi kormány figyelmét. Az alaptörvény rendelkezése szerint a Határőrvidéken az összes földbirtokot katonai hűbérré nyilvánították. Tulajdonos a császár volt, a határőr csak "birtokló", ki örökösödési haszonvételi joggal bírta földjét határőri kötelezettségeinek teljesítése fejében. Minden határőr kivétel nélkül mind az országban, mind az országon kívül hadi szolgálat teljesítésére volt kötelezve. Míg az országban szolgált, addig a családja élelmezte. A családi élet az együttlakás vagyis a "házközösség" elvére volt fektetve. Oly házközösség, melynek minden egyes családrésze katonát nem állíthatott, egymástól szét nem válhatott. Iparra, kereskedelemre, tudományos életpályára nem igen mehettek. Ezt az alaptörvény legszűkebbre korlátolta. Tartoztak a határvidéki közintézményekre minden hold földtől egy egésznapi kézi és egy félnapi vontató napszámot ingyen teljesíteni s holdanként 12 krtól 3 frtig földadót fizetni.

E kivételes kedvezmények mellett sem lehetett a külön vajdaság után áhitozó szerb határőrséget megnyugtatni. Két lázadást is forraltak egymásután. A németek jómódú állapota izgatta őket s összeesküdtek, hogy az 1807. évi máj. 28-iki úrnapi körmeneten legelőbb a pancsovai németeket gyilkolják le, azután sorra a többi német községekben folytatják véres munkájukat. 1808-ban, jún. 12-én, Szentháromság vasárnapján a fehértemplomi és környékbeli német lakosságot szándékoztak leöldösi. Tervük nem sikerült, noha a szerbiai szerbek is összeköttetésben álltak velük. A főkolomposokat elfogták és Temesvárott több évi sánczmunkára ítélték.

Valószínű, hogy a szerbeknek e lázongásával függött össze Ferencz délmagyarországi utazása. 1807-ben Károly főherczeggel jött Temesvárra. Innen a Határőrvidéket látogatták meg. 1817-ben nejével együtt jött a király Temesvárra és Verseczen át ismét a Határőrvidékre utazván, Verseczet királyi várossá emelte.

Az üres telkekre ausztriai, tiroli, bádeni, württembergi, krajnai németeket és csehországi alattvalókat telepítettek be. A telepeseket a többi német bevándorlók falvaiba osztották. Minthogy azonban, különösen a napoleoni háborúk miatt, oly nagy lett a rajnavidéki németek beözönlése, hogy megfelelő elhelyezésükről gondoskodni már nem lehetett: 1829-ben úgy intézkedett a királyi kamara, hogy ezentúl csak olyan bevándorlókat bocsássanak át a határokon, kik legalább is 300 ezüst frtnyi vagyont hoznak magukkal. Adtak nekik 3 adómentes évet azon reményben, miszerint ez idő alatt lakóházaikat és földjeiket annyira helyreállítják, hogy a kincstári tartozást nehézség nélkül teljesíthetik. A bevándoroltak nagyobb száma a szomszéd megyékben, Krassó hegyvidékén és Torontálban helyezkedett el.

Sokkal fontosabbak voltak a mult országgyűlésből kirendelt országos bizottságnak munkálatai, melyek halhatatlan érdemű nádorunk, József királyi herczeg vezetésével a belügyi dolgok rendezésével foglalkoztak. Miután ezek elkészültek, Ferencz 1830-ban szept. 8-ára Pozsonyba ismét országgyűlést hirdetett. Az országgyűlés főtárgya volt elsőszülött fiának, Ferdinándnak koronázása. A királyi herczeg, mint ifjabb király, V. Ferdinánd néven atyja oldalán volt résztveendő a kormányzatban. A koronázás szept. 28-án történt. Az ifjú király a nemzettől neki ajánlott 50 ezer aranyat az ország szegényei és a magyar Akadémia között osztotta meg. Fejedelmi bőkezűségével egyszerre megnyerte a szíveket.

A következő évre kitűzött országgyűlést nem lehetett megtartani. 1831 nyarán ugyanis egy addig még nem ismert ragályos kór, az "ázsiai kolera" lépett fel az országban. Az iszonyú betegséget, mely a legizmosabb emberrel is nehány óra alatt végzett, az oroszoktól Lengyelország ellen küldött tatárok hurczolták be és Galiczián keresztül terjedt át Magyarországba. Temes vármegyében is több ezer haláleset fordult elő, főképp a szegényebb néposztály között s künn a falvakban, melyek még szűkösen voltak ellátva orvosokkal és gyógyszertárakkal.

Az 1832-1836-iki országgyűlés egyike a legnevezetesebb országgyűléseknek hazánk történetében. Feladatául jutott az országos bizottság munkálatainak és a kor haladott kívánalmainak alapján átalakítani a magyar magánjogot és a közigazgatás összes ágazatait a jövendő nemzedék számára. Nagyérdekű s egészen 378új volt az országgyűlés előkészítése is. A megyék a követeknek adott utasításokat nyílt ajtóknál nyilvánosan tárgyalták, hogy a reformtervekről mindenki ne csak tudomást szerezhessen, hanem véleményét is szabadon nyilváníthassa.

A vármegyék tanácstermeiben valóságos kis országgyűlések folytak. Az eltérő nézetek szerint két párt szülemlett meg: a konzervativ, mely a kormányt pártolta és a liberális vagy szabadelvű, mely a gyökeres reformoknak volt szóvivője. E vitatkozások tették népszerűvé a megyei intézményt és emelték magas fokra tekintélyét, különösen nálunk, Délmagyarországon, hol a közdolgok menetét a nemzetiségek féltékeny figyelme ellenőrizte. Temes vármegye, mint mindig, most is a szabadelvű párton állott. A követeinek adott utasítások Deák Ferencz, Nagy Pál, Kölcsey, Beöthy és Klauzál elveit tartalmazzák. A magyar nyelven írt utasítások oly előkelően vannak megszerkesztve, hogy tartalmuk nemcsak a vármegye hazafias szellemének nagybecsű emléke, de stílus dolgában is oly ékes remekművek azok, hogy a vármegye vezető férfiainak, jelesül Muzslay László alispánnak és Dessewffy Antal főjegyzőnek klasszikus műveltségéről tesznek fényes tanuságot.

Temes vármegye 1831. évi okt 3-án tartott közgyűlésén ezeket az utasításokat kapták az országgyűlési követek: "1. Ő felsége az országgyűlés kezdetén minden más tárgyak fölvétele előtt megkerestetik, hogy lakóhelyét az ország szüntelen óhajtásánál, sőt törvénybe foglalt kegyelmes igéreténél fogva is huzamosabb időkre Magyarország kebelébe tegye át. 2. Az arany és ezüst pénzek magyar czímmel és körülírással leendő ellátását, mint a nemzet buzgó kívánságát sürgessék a követek. 3. Ő felségéhez az iránt is alázatos felírás menjen, hogy az utóbbi országgyűlésen hozott törvény értelme szerint, valamint az ország kormányzásának többi ágazataihoz, úgy a bányaintézetekhez is csak olyan magyar hazafiak neveztessenek ki, kik az ott előforduló közdolgokat magyar nyelven vihetik. 4. A Ludovika katonaintézet tökéletes berendezésére szükséges költségek felajánlandó országos segedelem által fedeztessenek."²⁹² Az 1832-iki jan. 30-án tartott közgyűlésen az országgyűlési utasításba beiktatni rendeli a megye a következőket: "A nemzeti színjátszó intézetnek czélirányos elrendezése nemcsak a honi nyelv, de az összes nemzet erkölcsi csinosodásának is egyik főeszköze lévén, az egybegyűlt karok örömkifakadással értesültek, hogy a honi boldogulás ez ága is napról-napra gyarapodik. Az 1830. évi országgyűlési utasításban az mondatik, hogy Temes vármegye rendei hozzájárulni kívánnak a színjátszó intézet fölállításához s akarják, hogy e nyilatkozatuk az országgyűlésen tárgyalás alá vétessék."²⁹³

A nevezetes országgyűlésre Császár Sándor másodalispánt és Dessewffy Antal főjegyzőt választotta meg a megye követekül.

A reformkérdések között legsürgősebb volt az úrbér rendezése. A szabadelvű párt, a haza felvirágzásának és az igazságosságnak kívánatától ösztönözve a mellett küzdött, hogy a jobbágyok terhei közül a borjú, bárány stb. tized és a dézsma egészen eltörültessenek, a robot pedig a jobbágy saját dolgainak hátramaradása nélkül szabályoztassék. Politikai engedményül kívánta Temes vármegye, hogy a jobbágy magát örökösen megválthassa s telkét szabad tulajdonul bírhassa; hogy a jobbágy és ura között felmerülő peres ügyekben a vármegye ítéljen; hogy a jobbágy vagyona és személye ne legyen kitéve a földesúr önkényének. Ez utóbbi pontokat nem hagyta jóvá a kormány. Csak annyit engedett meg, hogy a jobbágy, ha költözködni kíván, ne csak házát, hanem földjeinek haszonvételét is eladhassa, a robotot pedig évenkint pénzül megválthassa.

Még az országgyűlés folyamata alatt érkezett Bécsből a hír, hogy Ferencz király 1835. évi márcz. 2-án megszűnt élni. A rendeket a szabadelvű párt egyik nagynevű vezérének, Wesselényinek hűtlenség vádja alá helyezése mélyen megdöbbentvén, a király halálhírét épp oly közönyösen fogadták, mint maga a nép, mely az elhunyt király uralkodása alatt átélt izgalmas időkre sok keserűséggel gondolt.

A trónra lépett V. Ferdinánd 1830-ban már meg levén koronázva, az országgyűlés megszakítás nélkül folytatta munkálatait. Az állampolitikai ügyek vezetése Metternich herczeg, birodalmi főkanczellár és házi miniszter kezeiben összpontosult. A haldokló Ferencz úgy ajánlotta őt fiának, hogy mindenben csak Metternichre hallgasson. Metternich pedig hagyott mindent a régiben. Sőt az új fejedelem alatt még nagyobb erélylyel igyekezett elfojtani a demokratikus irányzatot.

379Az országgyűlés befejezése után Metternich egészen a reakczió terére lépett. De az 1840-iki országgyűlésről már avval a megnyugvással tértek haza a rendek, hogy a kormány felhagyott kényuralmi törekvéseivel. A reformtervek fő küzdőtere most a megyei gyűlések voltak. Temes vármegye is állandó bizottmányt nevezett ki a reformkérdések s az országgyűlésen fölveendő tárgyak megvitatására. 1841-ben a kormány, belátván a sajtó nagy fontosságát a politikai kérdések megvilágításában, Kossuth Lajosnak engedelmet adott, hogy a "Pesti Hirlap" élére álljon. Ez a hírlap rövid idő alatt egész forradalmat idézett elő közéletünkben. A lap elvei a haza újjáalakításában azok voltak, melyeket Széchenyi, Wesselényi, Deák és Batthyány vallottak. Az átalakulás módjai s eszközei tekintetében azonban Kossuth eltért Széchenyitől. Széchenyi az arisztokráczia, a gazdagság és a szellemi tehetségek egyesülésétől s az anyagi fejlődés súlyától lassú menetben remélte a nemzet újjászületését. Kossuth a politikai intézmények átalakítását sürgette s ezek által kívánt czélhoz jutni. Kossuth az ő "Pesti Hirlap"-jával csakhamar magához ragadta a vezetést. Temes vármegye tisztikarának nagyobb része is Kossuth pártján, a birtokos nemesség azonban Széchenyi pártján állott. Nagyban hozzájárult az eszmék tisztázásához Széchenyi "Kelet Népe" s még jobban Dessewffy Aurélnak konzervativ "Világa".

Az 1843-44-iki országgyűléshez méltán fűződhettek tehát a nemzet legszebb reményei. Bízvást lehetett számítani, hogy az alsóházban a reformpárt lesz többségben. A vármegyék már a királyi meghívó kihirdetése előtt élénk levélváltásban állottak egymással. Temes vármegye lelkesedését a haladás eszméiért szép világításba helyezi a szabad sajtóról nyilvánított véleménye. Midőn a helytartótanács eltiltotta a kőnyomó sajtó használatát, Temesmegye kijelenti, hogy "a sajtószabadság, mint egy szabad közállomány életterének, de egyébiránt is e hon semmi törvénye által nem tiltott, közjóra vezető eszközének pártolását, a haladás és felvilágosodás lelkét tipró könyvvizsgálatnak sérelemkénti előterjesztését a karok és rendek a követek utasításaiba befoglaltatni rendelik". Meghozatta a megye Záborszky Alajos országgyűlési tudósításait is; mert "a rendek visszaemlékeznek a múlt országgyűlés alatt, sőt azután is Kossuth Lajos úrnak az értelmesség kifejlődését öregbíteni szándékozó hasonló nemes és tanulságos törekvésire".²⁹⁴ A követek megválasztásánál irányadó elvül tűzte maga elé Temesmegye, hogy oly egyénekre essék a választás, kik egészen liberális szellemben, őszintén akarják a rendek politikai meggyőződését képviselni. 1843 ápr. 25-én első követül megválasztották Várkonyi Ádám rendszerinti alispánt, másodikul Vukovics Sebő főszolgabirót. A konzervativ pártot "örmény párt"-nak csúfolták a megyében. Az 1844 jan. 4-iki közgyűlésből a megye újabb utasítást adván a követeknek, sérelmesnek találja: 1. hogy a királyi leirat mellőzi a nemzeti nyelvnek a külföldön is diplomácziai érvényesítését; 2. a tanítás nyelvéről csak mellékesen intézkedik; 3. nem tesz említést az udv. kamarának s a katonai kormányoknak magyar nyelven való hivataloskodásáról. Temesmegye még a honfiúsítást is a magyar nyelv tudásától kívánja függővé tenni. Tihanyi Ferencz főispán minden tettében fenkölt gondolkodású férfiúnak mutatkozott, a ki sok dologban az ellenzékkel rokonszenvezett. Vukovics Sebő írja róla Ormós Zsigmondnak, hogy "soha sem fog a főispán legkevesebb nemtetszést, annál kevésbé üldözést mutatni akárki iránt azért, mivel az oppositio embere".²⁹⁵

Tekintve a temesmegyei közgazdasági és kereskedelmi fejleményeket, a dunai gőzhajózásnak megindítása és az aldunai Széchenyi útvonal építésének megkezdése érdemel kiválóbb figyelmet. A dunai gőzhajózásnak alig hat évi fennállása után már 1836-ban 700.000 ezüst frt alaptőke mellett hét pompásan épített és fölszerelt hajója hasította Temes vármegye határán a Duna hullámait.

1838-ban febr. 9-én kelt rendelettel a két határőrezredből Fehértemplom székhelylyel egy újat alakított a hadi kormány. Az új ezredkerületet Illir-bánsági zászlóalj exotikus névre keresztelték el Bécsben. Ugyanekkorra esik Délmagyarország selyemtermelésének legnagyobb virágzása. Mennyire fejlődött Temes vármegyében ez az iparág 1745-től 1840-ig, kitűnik abból is, hogy magában Fehértemplomban 5 selyemfonó-gyár működött 110 üsttel s egymaga, 97.427 font gubót váltott be 64.489 frt áron. A negyvenes évektől kezdve csökkenni kezdett a selyemtermelés. 380A rizstermelést Gattáján és Temes-Topolyán űzték nagyobb mérvekben. Már Ferencz király uralkodása alatt pártolásban részesítette Temes vármegye közönsége ezt a gazdasági iparágat s egy kimutatás arról tanuskodik, hogy 1820-ban 150 holdon 3000, 1821-ben pedig 175 holdon 2800 pozsonyi mérő rizs termett. A Timáry-családtól Topolyán berendezett rizstelepen 4-6000 mérő rizst termeltek évi átlagban. A szőlőmívelés Temes vármegye területén legkivált Fehértemplomban, Verseczen, Szilason, Rékason, Kudriczon és a temesmegyei ú. n. Sümeg-hegyen emelkedett virágzási fokra. A kincstári dohányültető-telepek 1540-1848-ban jelentékenyen előmozdították megyénkben a dohányfajok nemesítését. Kitűnő dohányt termeltek Szentandráson, Dentán, Majláthfalván és Kovácsiban.

1847-ben meghalt a magyarok áldottlelkű pártfogója, József nádor kir. herczeg, miután nádori méltóságát, majdnem félszázadon át a legnehezebb körülmények között, a nemzet boldogítására viselte. Utódául a nov. 12-én Pozsonyban megnyílt országgyűlés fiát, a Budán született István kir. herczeget választotta. Az országgyűlés munkarendjét a századok óta most először magyarul szerkesztett királyi meghívólevél e szavakkal jelölte meg: "az országgyűlés tárgyát az ország boldogságának nevelésére és a közjó gyarapítására kívánt többféle nagyfontosságú törvényes intézkedés képezendi."

Minden jel arra mutatott, hogy az 1847-ik évi országgyűlésen korszakos hatású események fognak előfordulni. Nemcsak a királyi meghívó volt magyar, de mikor V. Ferdinánd az országgyűlést is magyar nyelven nyitotta meg, a karok és rendek kitörő lelkesedéséből azt következtette mindenki, hogy a király és nemzet egyetértése, évszázados harczok után, a szabad és független Magyarország virradatát jelenti. A vármegyék követi utasításaiban is a szabadság és egyenlőség, az alkotmányos rend és nemzeti egység megvalósulásának reménye nyert kifejezést.

Temes vármegye okt. 14-én tartott népes közgyűlésén lelkes felkiáltással leghazafiasabb szónokait: Szabó Antal alispánt és Lukács Ignácz főjegyzőt választotta országgyűlési követekül. Utasításul kapják: "Hassanak oda, hogy a kormány nemcsak politikai alkotmányos és törvényes úton az átalakulás nyílt terére kilépjen, hanem igyekezzék a reformot a fejedelem és a nemzet elválhatatlan javára, a haza felvirágoztatására, becsületes, tiszta szándékkal és mindig alkotmányos eszközökkel előmozdítani s végre czélhoz is vezetni. A követek mondjanak le ezúttal az eddigi gravaminális politikáról és fordítsák inkább egész erejüket azokra a korkérdésekre, melyek a hazának óhajtva várt felvirágzását és boldogulását érdeklik". Azt is kívánja a vármegye, hogy az elhúnyt dicső nádor érdemei törvénybe iktattassanak és a nagy férfiú nevének megörökítésére nemzeti emlék állíttassék, az erdélyi részek pedig Magyarországgal egyesíttessenek.²⁹⁶

Az alsóházi ellenzéket Kossuth Lajos és Deák Ferencz vezette, a felsőházit gróf Batthyány Lajos. A kormány pártján Somsich Pál és Babarczy Antal állottak. Széchenyi István a pártok fölött foglalt állást. A királyi előadások meghallgatása és a válaszfelirati viták befejezése után az országgyűlés megkezdte nagyjelentőségű újításait.

Időközben a párisi forradalom 1848 februárban Bécs városát forrongásba hozta. A mozgalom Metternich bukását vonta maga után. Ismeretes a Petőfi Sándor, Jókai Mór és társaik által vezetett pesti ifjúságnak és a fővárosi közönségnek lelkesedése, melylyel 1848. évi márczius 15-én a szabadság eszméinek diadalát ünnepelték, Magyarország függetlenségét s korszerű megujulásának tizenkét pontban foglalt föltételeit proklamálták. Mindezeknek első híre márczius 18-án érkezett Temesvárra, abban az alakban, hogy Pesten kitört a forradalom.

Báró Ambrózy György alispán, nyomban a pesti hírek vétele után rendkívüli gyűlést tartott. Megjelentek a megye tisztikarán kívül más nemesek is és minden rendű honpolgárok nagy számban. Az alispán előterjesztette a rendkívüli gyűlés okait. "A haladó kor ama szerencsés fejleménye - úgymond - miszerint Pest városának polgári közönsége az alkotmányos reform oly előnyeit, melyekért 381a magyar nemzet századok óta sóvárgott s melyekért más országokban polgári vér ontatott, békés és törvényes úton 24 óra alatt kivívta; jelesül pedig, minthogy Temes vármegyének is ő csász. kir. felségéhez intézett több kívánatai közül, milyenek a sajtószabadság, a felelős minisztérium, az évenkénti országgyűlés tartása Buda-Pesten, a törvény előtti egyenlőség polgári és vallási tekintetben, a nemzetőrség, a közös teherviselés, az úrbéri viszonyok megszűntetése, esküdtszék és képviselet az egyenlőség alapján, a nemzeti bank, a magyar katonaság megesketése az alkotmányra és e honban tartása, a külföldieknek pedig innen elvitele, a politikai státusfoglyok szabadonbocsátása és az unió Erdélylyel, néhány már teljesedésbe ment: indítványozza, hogy a reformnak e nagyszerű diadalában Temes vármegye is résztvegyen és a helytartótanácstól is engedélyezett eredmények élvezetébe lépjen. Nehogy azonban a nemzet életének e magasztos és tündöklő korszaka bármely rendzavarás által elhomályosíttassék, szükséges, hogy Temes vármegye részéről, a pesti közönség példájára, a közcsend és rend fönntartására kivételes intézkedések tétessenek. Követve e rendkívüli körülmények között Pest város közönségének a szabadság, egyenlőség és testvériség érzetében adott szép példáját mondja, ki a közgyűlés, hogy az alkotmányos reform nagyszerű diadalára egybesereglett gyűlési tagok át vannak hatva a dicsően uralkodó fejedelmi ház és a királyi trón iránti tántoríthatatlan hűség és hazaszeretet legtisztább érzelmeitől s mélyen érzik a jelen pillanatnak az egész nemzetre kiterjedő fontosságát. Érzik azt is, hogy az események békén megindult folyamatát követni polgári és hazafiúi kötelesség, annak ellenszegülni pedig a királyi trón megrendítésére és az ország boldogabb jövőjének veszélyeztetésére való törekvés lenne. Temes vármegye fölhasználni óhajtja a reform kincsét, mely Pest város közönsége által a nemzet számára kivívatott. Az alispán indítványát egyértelmű lelkesedéssel fogadta el a közgyűlés. Ennek következtében elhatározta tehát a vármegye a következőket: 1. A vármegyegyűlés minden tagja, polgári állapotra való tekintet s különbség nélkül felszólalhat. 2. A czenzura eltörlése és a sajtó szabadsága megyeszerte kihirdettetik. 3. A sorkatonaságnak a közrend fönntartásában való beavatkozása ellen az alispán a katonai parancsnokságok útján intézkedik. 4. A vármegye középületeire háromszínű nemzeti lobogók tüzetnek ki. 5. A közrend fönntartására bizottmány neveztetik ki, melynek hatásköre a vármegyére és Temesvár városára terjed s melynek mindenki, jelesen a vármegyei tisztviselők engedelmeskedni tartoznak. A bizottmány, ha a szükség úgy hozná magával, rendkívüli közgyűlést hívhat össze. Tagjai: Vukovics Sebő, Gorove István, Vinkler Imre és Kiss Miklós táblabirák, Kulterer Ignácz főszolgabiró, a temesvári polgárok közül pedig Szajler János, Oszvald György, Perts György és Veidl Venczel.

Hogy a bizottmány a reáruházott kötelességeket azonnal teljesíthesse, a vármegye küldöttséget menesztett Temesvár városához s felszólította a városi törvényhatóságot egy közös gyűlés haladéktalan megtartására. Preyer János polgármestertől az a szóbeli válasz érkezett, hogy ugyanaz nap (márczius 18-án) d. u. 4 órákor a városi tanácsteremben nyílt ajtók s mindenkinek szabad hozzájuthatása mellett, fogják a közös gyűlést megtartani. Az alispánt megbízták, hogy a vármegye fent elősorolt határozatait a városi gyűléssel közölje. A határozatokat egyszersmind kinyomatták s miheztartás és terjesztés végett kiadtak a szolgabiráknak. A délutáni közös gyűlést a városháza előtti dísztéren tartották meg, mert a polgárság oly nagy tömegekben verődött össze, hogy a városi tanácsterem az érdeklődő sokaságnak csekély részét sem tudta befogadni. A közös gyűlésen üdvrivalgások között hirdették ki a vármegye határozati pontjait, másnap, márczius 19-én pedig zenével és nemzeti zászlókkal ünnepélyes körmenetben vonult végig a polgárság a belváros utczáin s új magyar nevekkel látta el azokat. Vármegyeszerte minden város, minden falu örömnyilatkozatokkal köszöntötte a dolgok fordulatát. Sok helyen elkergették a korlátolt czenzus alapján választott előljáróságot és általános, szabad választással új embereket helyeztek be a hivatalokba. A hol könyvnyomda volt, azonnal fölhasználták a sajtószabadságot s a pesti tizenkét pontnak megfelelő proklamácziókat terjesztettek a nép között. Fölállították s fölfegyverezték a nemzetőrséget, melybe nemzetiségi különbség nélkül készséggel soroztatták be magukat a "szabaddá lett polgárok". A megszokott mindennapi élet csendességét lázas izgalom váltotta fel. Napról-napra, óráról-órára oly gyors egymásutánban lepték meg a közönséget a váratlan események, hogy csak kevesen jutottak azok higgadt megfontolására és horderejük átgondolására.

382Az országszerte tapasztalt izgatottság és az országgyűlési ellenzék erélyes magatartása végre arra bírták a kormányt, hogy a nemzet jogos kívánságait teljesítse.

Ferdinánd király megbízásából 1848 április 7-én gróf Bátthyány Lajos megalakította az első független, felelős magyar minisztériumot.

A márczius 21-én tartott rendkívüli közgyűlésen, melyen Temesvár polgármestere is részt vett, olvasták a nádor leiratát a minisztérium kinevezéséről és Batthyány Lajos min. elnök levelét a megyéhez, a törvényes rend fönntartása tárgyában. "A fölolvasott közleményekben - így szól a közgyűlési végzés - Magyarország függetlenségének és valódi szabadságának első zálogát látván a rendek, azokat határtalan örömmel és lelkesedéssel üdvözlik. És valamint szerencséseknek érzik magukat, hogy azt, mit vágyaik egész erejével hőn óhajtottak, de egy távolabb jövendő hátterében véltek csak feltalálhatni, a hon újjászületésének s jobb sorsának óráját elérték: úgy forró indulattal áldják a nemzet atyját, felséges királyúnkat s a nemzet barátját, fenséges nádorunkat, kik ezt az örömet a nemzetnek megadni s az ország új életét megnyitni kegyeskedtek. Rokon bizalommal övezik továbbá körül azt a köztiszteletű férfiút, kinek a szerencse jutott a független ország első felelős miniszteréül lépni fel s kinek kormányzási gondja legelőbb is az ország békéjének fönntartására, a fejedelmi trón és a fönnálló törvények tiszteletének hirdetésére irányul".²⁹⁷

Hogy az átalakulás "nagyszerű eseményét" minden polgár átérezze, márczius 22-én nemzeti örömünnepet tartott a vármegye és a város együttesen. Raggeli 7 órakor a temesvári erősség bástyáiról ágyúlövések hirdették az ünnepély kezdetét. E jelre a házak ablakaiból háromszínű nemzeti zászlókat tűztek ki. 9 órakor minden vallásfelekezet számára, az izraelitákat is ideértve, istenitiszteletet tartottak a Szabadság-téren. A róm. kath. hívek istenitiszteletét közkívánatra "a klérusnak szabad érzelmeiről ismert" egyik tagja, Ádáms rékasi plebános végezte, Moor Péter bruckenaui és Nátl József orczyfalvi plebánosok segédletével. 10 órakor Vukovics Sebő táblabiró szónoklatot tartott a nemzet új korszakának dicsőítésére. Az ünnepélyen a katonai és polgári hatóságok díszöltözetben, a tanúlóifjúság zászlai alatt vettek részt. 11 órakor ünnepélyes közgyűlés volt, este 7 órakor kivilágították a várost és 9 óráig katonazene mulattatta a közönséget.²⁹⁸

1848 április 4-ére tisztújító közgyűlést tartott a vármegye. Az eddigi főispáni adminisztrátor, báró Ambrózy Lajos leköszönt állásáról; "mert - úgymond - a jelen országgyűlés alatt főispáni helytartói hivatalára a törvénytelenség bélyege süttetett, miért is kötelességének érezte hivatalát ő felségénél letenni". A vármegye is törvénytelennek jelentvén ki az adminisztrátorságot, elfogadta a lemondást. Báró Ambrózy György alispán szintén leköszönt, mire felkiáltással Vukovics Sebő táblabirót, "a függetlenség és szabadság soha meg nem rendült bajnokát" választották első, Kulterer Ignácz főszolgabirót pedig másodalispánnak.²⁹⁹ Főszolgabírák lettek: Vinkler Imre, Varga Antal, Ormós Zsigmond, Mulenicza János és Bogma Mihály. Főügyész lett Gaál József, főjegyző Szánthó János. Ezek voltak Temes vármegye főtisztviselői a magyar szabadságharcz időszakában. Ugyancsak e közgyűlésből üdvözölte a vármegye Esterházy Pál, miniszter útján azt a 300 magyar hazafit, kik Párisban a köztársasági kormány előtt nemzeti öltözetben Magyarország nevében tisztelegtek, mert e lépésükkel Európa legnagyobb nemzetének figyelmét Magyarországra felhívták és a francziák rokonszenvét a magyarság részére megnyerték. Kijelentette továbbá a vármegye közönsége, hogy mindazokat az ellentörekvéseket, melyek a nemzet haladási irányának gátat vetnek s az ország függetlenségét aláássák, nyílt hazaárulásnak tekinti.³⁰⁰

De mig így általánosságban a dolgok kedvezően alakultak, a horvátok és szerbek csakhamar beledobták az ellenszegülés üszkét a nemzetiségek tömegébe. Pozsega vármegye gyűlése a szláv nyelvet hivatalos nyelvül fogadta el. Erre a szerbek lakta országrészek Délmagyarországon a szerb nyelv elismerését és a szerb nemzetiség önrendelkezési jogát követelték. A szerbektől lakott minden hely ténylégesen is gyakorlatába helyezé magát olyan jogoknak, melyek ellenkeztek az egységes magyar állam eszméjével s melyekről ők azt hitték, hogy tőlük többé 385senki el nem vitathatja. Április 8-án küldöttséget menesztettek Pestre, mely a minisztereket lakásaikon kereste föl és felvilágosítást kért. Kossuth azt felelte: Ha egyenjogosultságot kívánnak a magyar nemzettel, az méltányos és a nemzet megadja nekik, hogy minden állampolgári jogban és szabadságban vele osztozzanak. "De ha a déli szlávok külön önrendelkezési jogokat kívánnak és a magyar államnyelv kötelezettségének ellenszegülnek, ha nyílt törésre viszik a dolgokat az esetben a fegyver fog dönteni."

Ez a percz idézte elő a szerb harczot minden iszonyatosságával és pusztításaival. Kossuth válaszának gyorsan elterjedt a híre és ez elegendő volt arra, hogy az agitátoroktól felizgatott és Bécsből is támogatott szerbek a magyarok ellen föllázadjanak. Ez volt kezdete Délmagyarországon a forradalmi mozgalmaknak.

Időközben a magyar felelős minisztérium és az országgyűlés Pozsonyból Pestre költözött. De éppen akkor, mikor a magyar kormány működését megkezdte, Bécsben a reakczió jutott hatalomra. Elkezdte Magyarországnak imént nyert alkotmányát nyirbálni és a nemzetet törvényes jogaiból kiforgatni. Erre a pártra támaszkodtak a horvát és szerb forradalmárok, kiknek Jellachich, az udvartól dédelgetett horvát bán állott az élükre. Mikor a szlávság a magyarok ellen megkezdte a harczot, Jellachich is kimondta Horvátországnak a magyar koronától elszakadását és a horvát hadakkal átlépte a határt. Miután a magyar kormány látta, hogy az ellenség ellenében az osztrák tisztektől vezetett hadsereg nem védelmezi az országot, s hogy az ausztriai országgyűlés is ellenséges indulattal viseltetik Magyarország iránt, sőt a bécsi kormány még kárörvend is az eseményeken: Kossuth Lajos indítványára az országgyűlés 200.000 emberből álló honvéd sereget alakított és az ország oltalmára 42 millió forintot szavazott meg. A nádor, István királyi herczeg, minthogy közvetítése nem sikerült, letette nádori tisztét és a minisztérium is lemondott. Az ország kormánya a honvédelmi bizottságra ruháztatott, melynek élén Kossuth Lajos állott. Ezzel kezdődött a magyar szabadságharcz.

Jellachichot a magyar sereg a pákozdi csatában legyőzte. A vert hadvezér csúffá tett seregével Ausztriába, menekült. Délmagyarországi hívei azonban nekivadultak, inzultálták a magyar érzelmű tisztviselőket, szétszaggatták a magyar háromszínt, kitűzték a szerb zászlókat, az egy idő óta, magyar nyelven vezetett anyakönyveket összetépték stb. A magyar kormány végre a szerbektől lakott valamennyi helységet ostromállapotba helyezte, Csernovics Pétert kormánybiztossá nevezte ki s teljhatalommal ruházta fel, hogy a király és kormány nevében a lázadást elfojtsa.

Ily körülmények között tartották meg májusban az ismert karlóczai szerb nemzeti gyűlést, mely után rövid idő alatt fegyverben állt az egész délvidéki szerbség.

A szerbek zavargása természetesen az oláhokat sem hagyta nyugodni. 1848 máj. 15-én Balázsfalván gyűltek össze. Temes vármegyéből is sokan vettek részt. Püspökeik és papságuk izgatására ők is önálló nemzetnek nyilvánították magukat.

Ezalatt a szerb fölkelők lefoglalták a Határőrvidéken a hadi készleteket és három tábort alakítottak. Az egyik a mai Temes vármegye területén, Alibunárnál volt s 4-5000 emberből állott. E táborból intézték pusztító és rabló kirohanásaikat a szomszédos vidékekre. Versecz, Temesvár és Fehértemplom felé tettek kirohanásokat, hol a magyar és német falvakban véres iszonyatosságokat követtek el. A vidéken állomásozó császári csapatok vagy nem tudták a lázadást fékezi, vagy a parancsnokaik nem akartak föllépni az udvartól is támogatott fölkelők ellen. A temesvári főhadi parancsnokság, melynek élén akkor báró Piret altábornagy állott, egészen semlegesen viselte magát. Júl. 11-én mintegy 5000 szerb Stanimirovics és vadállati kegyetlenségéről hírhedt Dávics vezérek alatt Verseczet támadta meg, holott Verseczen akkor Blomberg császári ezredes állomásozott dzsidásokkal és huszárokkal. Magyar részről a verseczi, aradi és a szomszéd vármegyék nemzetőrségének ágyúkkal fölszerelt egy hadosztálya volt Verseczen: Paulisnál egy kis magyar mozgócsapat állott őrszemlén. A szerbek közeledtére a mozgók Versecz felé igyekeztek. De a paulisi szerb lakosság elárulta őket és a fölkelők elfogták valamennyit. A szerencsétleneket irtóztató kínzásokkal ölték halomra. Némelyeket halálra vertek, másoknak a fejét vágták le, többeket máglyán égettek el. A császáriak és a magyar nemzetőrök azután visszaszorították őket. 400 halottjuk borította a vlajkoveczi országútat, hol az ütközet történt. A három vezért is elfogták. Csernovics halálra ítélte a lázadókat. Júl. 19-én akasztották fel őket Temesvárott.

Legmakacsabb és legkitartóbb ellentállásra talált a szerb fölkelés Fehértemplomban. A jobbára németektől lakott város oroszlánbátorsággal, egy egész 386hónapig tartotta magát az ostromló szerbek ellen. A vitéz nemzetőrség a szabadságharcz történetében még az ellenségtől is elismert nevet vívott ki magának. Parancsnokuk Maderspach császári kapitány volt. Alig mult nap, hogy meg ne verekedett volna Knicsanin guerilla szerbiánusaival. A szerbek minden kísérlete, hogy Fehértemplomot megadásra bírják, sikertelen maradt. Aug. 19-én volt a válságos nap. 6000 szerb három oldalról támadta meg a várost. A házakat minden oldalról felgyújtották. Hajnali négy órától délután három óráig tartott a kétségbeejtő harcz. A győzelmet Maderspach kapitány aratta. Az ő óvatos, ügyes vezetésének és a nemzetőrség haláltmegvető hősi elszántságának köszönheté Fehértemplom, hogy a végső pusztulástól megmenekült. Mintegy 50 fehértemplomi esett el a harczban, a szerbek közül 600-nál több.³⁰¹ Aug. 30-án másodszor is megtámadta Knicsanin a várost. De ekkor már ott volt az újonnan szervezett honvédség 9-ik zászlóalja. Knicsanin kénytelen volt seregével elvonulni.

Mialatt Délmagyarországon a föllázadt oláh határőrségnek a szerbekhez csatlakozásával erősbödött forrongás széltében dúlta és égette a magyar, és német községeket, Bécsben már teljes nyíltsággal fordult az udvar Magyarország ellen. Terve volt: a reformokat végképpen eltörülni s Magyarországot az osztrák birodalomba beolvasztani. A katonaság ekkor még nem kapott felülről parancsot a miheztartása iránt. Nem tudta, hogy a Bécsből vagy a Pestről érkező rendeleteknek engedelmeskedjék-e? Piret altábornagy Temesvárott letette főparancsnoki tisztét. Hasonlóképpen cselekedett Bechtold tábornok is. Ellenben Blomberg dzsidás ezredes titkos alkudozásokat folytatott a belgrádi osztrák konzullal, Meyerhofer ezredessel, ki a bécsi kamarilla ármánykodásainak minden szálát kezében tartotta és a szerb fölkelők részére pénzt, fegyvert és lőszert szállított. De a kamarilla csakhamar letette álarczát s Latour osztrák hadügyminiszter a bécsi országgyűlésen "kedves fegyvertársainknak" nevezte a szerb forradalmárokat.

Ez időbe esik Bécs föllázadása, melyet azonban Windischgrätz levert, miután a császárváros fölmentésére indult magyar sereget Schwechátnál visszanyomta. A győztes vezér most Magyarország ellen vezette seregét. De Magyarországon erélyes ellentállásra talált az újonnan szervezett honvédségben, melynek fővezére Görgey Arthur volt. Mielőtt azonban Ausztria és Magyarország között háborúra került volna a sor, V. Ferdinánd lemondott trónjáról. Az uralkodóház tagjai Magyarország beolvasztási tervének végrehajtására fiatalabb erőt kívántak a trónra. Lemondatták tehát a beteges V. Ferdinándot s 1848 decz. 2-án a 19 éves Ferencz Józsefet emelték a birodalom kormányára.

Mikor ez történt, a fiatal uralkodó egyszerre minden oldalról reá nézve fölöttébb biztató és fölbátorító helyzetekkel került szembe.

Németországban az oly nagy reménynyel kezdett alkotmányos küzdelem nem érvén el czélját, a német nemzeti gyűlés elvesztette tekintélyét s már nem kellett többé tőle tartani. Ausztria fegyveres erővel nyomta el a szabad szellem nyilvánulását s erősen talpra állott. Az Olaszországban megvívott győzelem szintén nagy mértékben fokozta hatalmát. Mindez felbátorította a bécsi kamarillát Magyarország leigázására. Ürügyül használta gróf Lamberg császári tábornoknak m. é. szept. 28-án a budapesti hajóhídon történt megöletését, továbbá az ellenkezést az okt. 3-ki manifesztummal, mely az országgyűlést feloszlatta és minden katonai és polgári hatóságot Jellachich bán alá helyezett. De leginkább az bátorította fel a magyarok ellen a bécsi kamarillát, hogy az országgyűlés tiltakozott a nemzet tudta nélkül végbement trónváltozás ellen s Magyarország kormánya és képviselői vonakodtak I. Ferencz Józsefet királyuknak elismerni mindaddig, míg magát meg nem koronáztatja és az alkotmányra még nem esküszik. Bécs sértve érezte magát és azzal torolta meg sérelmét, hogy Windischgrätz decz. 15-én 100.000 emberből álló hadseregével s más négy kisebb hadtesttel különböző irányból betört az országba. A további fejlemények ismeretesek. A magyarok számos győzelmet arattak. Az oroszok beütése után váltakozó szerencsével folytatták a harczokat. De a túlerővel szemben a további küzdelem hasztalannak bizonyult, főképen akkor, midőn a Bem parancsnoksága alá rendelt hadtestet is, Temesvár sikertelen ostroma után, a temesvármegyei Szentandrás falunál legyőzték. Ezt követte csakhamar a világosi fegyverletétel, Kossuth pedig feloszlatta a kormányt. Ez volt siralmas vége az 1848-49-ki magyar szabadságharcznak.

Magyarországon ezután szomorú sors várt a honvédekre és a polgári állású hazafiakra. 1849 nov. 16-án császári pátens jelent meg s egyszerre halomra döntötte a délmagyarországi vármegyéket. A császár aképpen intézkedett, hogy a Magyarország déli részeiben alakítandó három közigazgatási kerület közül az egyik "Vojvodina" legyen s önálló szerb koronatartományt alkosson. A pátens szövege így szól: Az eddigi Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó vármegyék (a Bácska és Bánát), továbbá Szerém vármegye rumi és illoki kerületei, vagyis mindezeknek összefoglalt területe egyelőre, míg birodalmunk ezen országrészének jövendő állása vagy annak más koronaországgal való összekapcsolása iránt végleges intézkedés történik, egységes közigazgatási terület lesz, melynek igazgatását Magyurországtól függetlenül minisztériumunk teljesítendi. A terület a Szerb-Vajdaság és Temesi-Bánság nevet fogja viselni. Fönntartjuk magunknak e területen az országképviseletet s a lakosságnak a birodalmi képviseletben való részesítését, hasonlóan a többi koronaországokhoz, birodalmi alkotmány alapján.

A tartomány közigazgatását egy Temesvárott székelő tartomány főnökre ruházzuk, ki mellé a polgári igazgatás szervezése czéljából miniszteri biztost rendelünk. Tekintettel a különböző népfajokra, rendeljük, hogy a tartomány, népességének három főtörzse szerint, három nagyobb közigazgatási kerületre, a kerületek pedig járásokra osztassanak. A rumi s illoki szerémségi kerületek, úgyszintén a Bácskának, Temes és Torontál vármegyének szerbek által lakott részei képezik a Szerb-Vajdaságot. Hogy birodalmunkban a szerb nemzetnek nemzeti és történeti emlékeit tisztelő elismerésünket nyilvánítsuk, hajlandók vagyunk császári czímünk mellé a "Szerb-Vajdaság nagyvajdája" czímet fölvenni. A vajdaság főnökének az "alvajda" czímet adjuk".

E pátens következtében tehát a temesi terület vármegyéi, melyek 1779-ben az anyaországhoz visszacsatoltattak és új életre ébredtek, alig hetvenéves fönnállásuk után ismét megszűntek és így maradtak tíz éven át, egész 1860-ig.

A "Szerb-vajdaság és Temesi-Bánság" kormányzására tartományfőnököt s melléje 1849 végén miniszteri biztost nevezett ki a császár. Az egyesített koronatartományt két vidéki főbiztosságra osztották: a temes-krassóira és a bács-torontálira. E főbiztosságok keretén belül alakultak a kerületek és járások. De ez az igazgatási kísérlet nem vált be. 1850 májusban újjal cserélték föl. Az igazgatást a császári miniszteri biztosra ruházták, hatáskörét azonban nem terjesztették ki a törvénykezésre, hanem cs. kir. tartományi törvényszékeket állítottak fel Temesvárott, Lugoson, Nagy-Becskereken és Zomborban. Azonkívül minden járásban első folyamodású cs. kir. járásbíróságot szerveztek. A vármegyék politikai közigazgatására megyei főnököket neveztek ki. Az alispáni, fő- és aljegyzői stb. megyei hivatalokat és czímeiket eltörölték s a szolgabírák helyébe járási biztosokat állítottak. A politikai hatóságot a bécsi belügyminisztériumnak, a törvénykezésit a bécsi igazságügyminiszternek rendelték alá. A temesvári törvényszéket utóbb főtörvényszékké emelték, honnét a föllebbezés a bécsi legfelsőbb törvényszékhez történt. Temesvárott cs. kir. telekkönyvi igazgatóságot és a kerületek székhelyén pénzügyi igazgatóságokat neveztek ki. Ez a második igazgatási kísérlet tartott 1850 szept. kezdve, 1853 májusig. Ekkor jött a harmadik kísérlet, mely azután maradt egész az abszolutizmus végéig. Ez új szervezet szerint a "Szerb-vajdaság és Temesi-Bánság" részére cs. kir. helytartó-tanácsot állítottak föl Temesvárott, melynek élén katonai kormányzó állott, egy helyettessel, egy udvari s több helytartósági tanácsossal s egyéb hivatalos személyzettel. Az egész koronatartományt most öt cs. kir. kerületre, u. m. a temesvári, lugosi, becskereki, újvidéki és zombori kerületekre osztották fel, a kerületeket pedig járásokra. A kerületek főnökei, kik egyszersmind helytartósági tanácsosok voltak, kerületi főnökök (Kreisvorstand) czímet viseltek, a járások főnökeit járásfőnököknek (Bezirksvorstand) nevezték. Az egész apparátus abszolutisztiko-bürokrátikus volt; a főnök egyedül döntött minden kérdésben. A törvénykezési hatóság kollégiális bíróság volt, titkos szervezettel. A tárgyalások írásban folytak német nyelven. A hivatalnokokat Ausztriából, Csehországból, Morvából stb. toborzották össze. A magyarokat sem ők nem akarták, sem a magyarok őket. Ellenben a szerbek, oláhok és németek készséggel vállalták tisztviselői állásokat. Így a Vojvodina tulajdonképpen neutralizálva volt s hivatalos orgánumaiban valósággal nem annyira volt szerb, mint inkább osztrák intézmény, melyet a bécsi bölcseség azért rendezett be így, hogy a pórázon vezetett szerb nemzetiség valahogy felül ne kerekedjék. Utálta ezt az intézményt magyar, szerb és oláh egyaránt. Ilyen volt az abszolutizmus alatt Délmagyarország.

388A Határőrvidék közigazgatása tisztán katonai maradt. A közigazgatás élén Bécsben a császári hadügyminiszter állott, utána közvetetlenül a határőrvidéki főhadiparancsnok. Minden ezrednél igazságszolgáltatási ügyekben a katonai bíróság ítélt. A három ezredkerület 12 század-kerületre volt felosztva, élükön kapítányokkal.³⁰²

1852-ben jún. 14-én lejött az uralkodó Temesvárra. Beutazván innét a lenyügözött országrész minden vidékét, személyes tapasztalatokat gyűjthetett az itteni közállapotokról. Saját szemeivel láthatta az uralkodót kísérő Albrecht főherczeg is, mennyire sikerült a bécsi kamarillának, nemcsak a magyar alkotmányt, de magát a magyarságot is tönkretennie. A császár 1857-ben ismét lejött Temesvárra és ekkor is szemlét tarott a kerületekben. Katonára és pénzre volt szüksége. A szövetséges franczia és olasz hatalmak szorították Ausztriát s mind erősebb hangú diplomácziai jegyzékeket váltottak a külügyek vezetőjével, Olaszországban pedig egy magyar légiót állítottak fel a magyar menekültek. Ennek híre, egyesülve a külföldről vett biztatásokkal, Magyarországban fölkelésre buzdítá a hazafiakat. Közeledett a veszély, sőt 1858 folyamán már a harcz döngette a birodalom kapuit. Nemsokára oly feszült lőn a viszony, hogy Ausztria 1859 ápr. 22-én ultimátumot küldött Olaszországnak.

Azt kívánta, hogy az olaszok három nap alatt tegyék le a fegyvert. 26-án Cavour nemmel felelt az ultimátumra és 29-én Ausztria már megüzente a háborút. Minthogy III. Napoleon jan. 14-én véd- és daczszövetséget kötött az olaszokkal Ausztria ellen, az osztrák hadüzenetre Napoleon azzal válaszolt, hogy 200.000 francziát küldött az olasz sereg támogatására. Ekkor gróf Coronini altábornagy, a "Szerb-Vajdaság és Temesi-Bánság" kormányzója hízelgő proklamácziót bocsátott ki, melynek azonban kevés eredménye volt. Csupa munkakerülő, rest csőcselék és elbocsátott katonaviselt ember szedelőzködött össze Temesvárott és a kerületekben.

Az olasz háború Ausztriára nézve szerencsétlen lefolyású volt. Ausztria magára volt hagyatva. Fegyvereinek tekintélye elveszett. Ferencz József még jókor meglátta a lejtőt, melyre tanácsosai vezették s elfordult a kényuralmi rendszer embereitől. Bach miniszter megbukott és Schmerling váltotta fel. Ferencz József pedig 1860-iki okt. 20-án kelt császári diplomájával a kibékülés útjára lépett. A vármegyék is újra életbeléptek, az osztrák hivatalnokok helyét most magyar tisztikar foglalta el és a magyar közigazgatás és törvényhozás is föléledt. Temes vármegyébe Damaszkin Jánost nevezték ki főispánná, ki a vármegye közönségének ünnepélyes felvonulása mellett meg is tartotta székfoglalóját, de csak rövid ideig maradhatott a vármegye kormányán, melyet az önkény ismét a maga számára foglalt le. Következett az ú. n. "provizórium". A kanczellária beszüntette a megyegyűléseket, új megyei tisztikart állított be, megszorította a sajtószabadságot s a politikai és sajtóvétségek megítélését katonai törvényszékekre bízta.

Mialatt a bécsi kormány a birodalom belviszonyainak rendezésével foglalkozott, 1860 okt. 20-án gróf Menzsdorff Pouilly Sándor altábornagy jött le Temesvárra biztosi minőségben. Feladata volt meghallgatni itt minden nemzetiség és felekezet előkelő embereit s javaslatot terjeszteni fel a "Szerb-Vajdaság és Temesi-Bánság" miként leendő szabályozásáról. Alig volt ideje megkezdeni működését, midőn 1860. évi decz. 30-án, egészen váratlanul, a bécsi kormány hivatalos lapja, a "Wiener Zeitung" a következő meglepetést hozta: "Ő cs. kir. ap. felsége f. évi decz. 27-én kelt legmagasabb elhatározásával a Szerb-Vajdaság és Temesi-Bánság visszakebelezését Magyarországba elrendelni méltóztatott". Rajacsics patriarka a szerbek nevében protestált, de föllépése meddő maradt. 1861 kezdetével a m. udv. kanczellária átvette az osztrák minisztériumtól a vajdaságot illető ügyeket s végrehajtotta a visszakebelezést, mely Délmagyarországon véget vetett a bürokratikus igazgatásnak. A kerületek feloszlottak, Temes, Torontál- és Krassó vármegyék újból megalakultak s előbbeni politikai és törvénykezési járásaikra osztattak fel. Az 1848. évi 26. t-cz. értelmében a megyei bizottmányokat és tisztviselőket szintén újra választották. De mint fönnebb említém, a közdolgok csak 1861 nov. 5-ig haladtak alkotmányos kerékvágásban, midőn a provizórium ismét megakasztotta a vármegyék alkotmányos életműködését. A választott tisztviselők és bizottmányok helyét kinevezett hivatalnokok foglalták el s Damaszkin főispán is távozott a székéből.

Így tartott ez a nyomasztó állapot közel négy évig.

A kiengesztelődés útjában álló nehézségeket 1865-ben a nemzeti ellenzék köztiszteletben álló vezérének, Deák Ferencznek örökké nevezetes husvéti czikke 389hárította el. A nagy feltűnést keltő czikk megjelenése után nemsokára a felség lejött Pestre, a gazdasági kiállítás megtekintésére. A hódolat és ragaszkodás, melylyel a magyar fővárosban fogadták, mély benyomást gyakorolt az uralkodóra. A fordulat csakhamar be is következett. Ő felsége 1867 febr. 17-én kiadott nemeshangú leiratában helyreállította a magyar alkotmányt.

Wenckheim belügyminiszter 1867-ik évi ápr. 3-án értesíté Murányi Ignáczot, Temes vármegye ideigl. főispánját, hogy ő felsége őt márcz. 3-án kelt legfelsőbb elhatározásával eddigi állásában meghagyta és Temes vármegye alkotmányos főispánjává kinevezte. Murányi ápr. 10-iki körlevelével május 6-ára tűzte ki a főispáni székfoglaló és tisztújító közgyűlést, melyen teljes számmal jelentek meg a bizottsági tagok, "hogy a helyreállított törvényhatósági önkormányzat első tényében, a megyei helyhatóság életbeléptetésében tiszta választásokkal résztvegyenek". Kitörő örömnyilatkozatok között ment végbe a főispán installácziója. Murányi megesküdött, hogy Magyarország törvényeit megtartja. Székfoglaló beszédében kiemelte, hogy "felséges urunk elszánt akaratának s törvényhozásunk bölcseségének sikerült bevezetni minket az ígéret földjére, melyet az 1848-ki törvényhozás megnyitott, de melyet - úgymond - részben apáink mulasztása, részben az élő nemzedék bűnei miatt megtartani nem tudtunk. Tizennyolcz évi nehéz szenvedések által lélekben megpróbáltatva, megfogyva anyagilag, megérlelt mindnyájunkat a küzdelem, hogy méltányolva a birodalom érdekeit, megoltalmazva az ország törvényes függetlenségét és önállását, helyreállított alkotmányunk pajzsa és felelős kormányunk vezetése mellett, egy jobb jövő biztosításának szenteljük magunkat". A megye közönsége nevében Bonnaz Sándor, csanádi püspök, előkelő szép beszédben üdvözölte a főispánt.

A tisztújítást május 7-én ejté meg a megye. Első alispánná Ormós Zsigmondot, a M. Tudom. Akadémia tagját, a megye volt kiváló érdemű szolgabíráját választották meg közfelkiáltással. Másod-alispán lett Lazárovics Bazil, főjegyző Kalmár Lajos, főügyész Pottyondy Ferencz, főszolgabírók Gyika György, Röth László, Tormássy Mihály, Marineszku Atanáz, Milecz Kálmán. A kibékülés szellemében gyengéd figyelemben részesíté a megye a hazafias érzelmű nemzetiségi jelölteket.

A fönnebbi fejezetekben rámutattam az egyházi és polgári kulturális fejlődés állapotára, melyekből fokozatos haladással évek során Temes vármegye jelenlegi műveltségi viszonyai előállottak. A mai közműveltség leírására már kötetek kellenének. Egy ilyen vállalkozás csak önálló külön műben vezethetne sikerre. De nem hagyhatok itt említés nélkül két kiválón nagyfontosságú kultúrális tényezőt, melyek Temes vármegye legújabbkori történetében eltörülhetetlen emléket alkotnak.

Az egyik a szellemi művelődés s a valláserkölcsi élet nagyfokú emelkedése, a másik az anyagi jólét és társadalmi fejlődés elsőrendű eszközeinek előteremtése.

A szellemi művelődés és a valláserkölcsös nevelés leghathatósabb előmozdítója volt Temes vármegye legújabb korszakában a róm. kath. egyház, melyet az alkotmányos megyei közigazgatás helyreállítása óta a csanádi egyházmegye egész területére nézve öt nagynevű püspök képviselt: Kőszeghy László (1800-1828), Lonovics József (1834-1848), Csajághy Sándor (1851-1860), Bonnaz Sándor (1860-1889) és Dessewffy Sándor (1890-1907). Az ő vállaikon, mint szilárd márvány oszlopokon, épült fel Délmagyarország multszázadi szellemi kultúrájának legértékesebb s legmaradandóbb emléke.

A második nagyjelentőségű kultúrális tényező a vármegye újabbkori fejlődésének történetében az 1848-ki mozgalmak alatt félbehagyott délmagyarországi alapvető vasútaknak a kiépítése. Az 1846-ban kezdett Oravicza-báziási vonal munkálatait 1850-ben új erővel folytatták s 1854-ben Oraviczáig be is fejezték. A cs. kir. állami vasúttársaság vétel útján magához váltván a délmagyarországi szén- és érczbányákat, a Szeged-temesvári és a Temesvár-jaszenovai vasútvonal építéséhez fogott és ezt a vonalat kiegészítette az Oravicza-jaszenovai és a Jaszenova-báziási vonalakkal. 1858-ik évi szept. hóban már átadhatta mindezen vasútvonalakat a közforgalomnak. Ez egy új korszakot jelent Délmagyarország s különösen Temes vármegye kultúrális életében. A sinek kapcsolatba hozták vidékünket a nagy világforgalommal. Ugyancsak az állami vasúttársaságnak köszöni létét az oraviczai pályaházból kiinduló és 1080 lábnyira emelkedő aninai hegyi vonal. Technikai kivitelét s fekvésének nagyszerűségét tekintve, ez a vasút méltán versenyez a 390szemeringi vasúttal. Nemcsak az utazónak nyujt élvezetet, de a műértőknek is szakszerű tanulmányozásul szolgál.

A haladó kultúra másik monumentális emléke Temes vármegye határvonalán a Duna szabályozása. Óriási akadályok leküzdésével készült ez a maradandó becsű nagyszerű alkotás. A Duna medre Orsován felül sziklazátonyokkal volt tele, melyek ártorlódást okoztak és csak magas vízállásnál engedték meg a hajózást. Még nagyobb akadály volt Orsován alul, az ú. n. Vaskapu. Ennek kiálló sziklacsipkézete még nagyobb vízállásnál tette lehetővé a közlekedést. Orsován felül a halhatatlan Széchenyi István már 1832-1834-ben megkezdte a Duna szabályozását. Munkatársa volt a jeles Vásárhelyi Pál országos mérnök. Sziklarepesztései a Széchenyi-út mentén fekvő vadregényes szorosban szabaddá is tették a dunai hajózást. Ellenben a Vaskapunál sem a Dunagőzhajózási Társulat 1848-ik évi munkálatai, sem az osztrák kormány 1856-ik évi kísérletei nem hárították el az akadályokat. Ezt a nagyszabású művet végre nemzetközi hozzájárulással és ő felsége a király elhatározásával a magyar kormány vezette sikerre. A szabályozást 1896-ban fejezték be és a Vaskaput szept. 27-én ő felsége I. Ferencz József magyar király Károly román és Sándor szerb királyok, valamint a magyar kormány jelenlétében, számos küldöttség, köztük Temes vármegye főispánja, alispánja és tisztikara részvételével ünnepélyesen megnyitotta. Az új Vaskapu-csatornát Cserneki és Tarkeői Dessewffy Sándor csanádi püspök szentelte föl.

Végül fölemlítjük, mint a legújabb kornak történeti vonatkozású eseményét Temes vármegye közönségének régi óhajtását, hogy a temesi főispánok történelmi becsű czíme és rangja: a "temesi gróf" czím visszaállítassék, egy közgyűlési határozat útján a megvalósulás felé közeledik. A XV. és XVI. századbeli temesi főispánok és grófok ugyanis az ország első közjogi méltóságai között szerepeltek s egy Hunyadi János, Kinizsi Pál, Horogszegi Szilágyi Mihály, Báthory István, Losonczy István s több más ilyen nagynevű hazafi viselte ezt a czímet 1552-ig. Azonban a százados török hódoltság szomorú korszaka alatt szünetelt a temesi főispánság és a "temesi grófi" czím 1779-ig, midőn azt Mária Terézia ismét visszaállította. Innen kezdve a temesi főispánsággal a "temesi gróf" czímet 1848-ig többen viselték és pedig utóljára az 1848-ban kinevezett hazafias Csernovits Péter, azontúl azonban már csak főispáni helytartók, majd az alkotmányos korszak visszaállítása óta egyszerűen főispánok állottak Temes vármegye élén. Ma is ez a helyzet, a melybe azonban az ősi tradicziókhoz kegyelettel ragaszkodó temesvármegyei közönség nem tudott beletörődni. Az 1911 júl. 4-én megtartott rendkívüli megyegyűlésen a vármegye orsz. képviselői, névszerint Niamessny Mihály dr., Manaszy Gyula, báró Stojánovits Iván, Philip János, gróf Woracziczky János, Szilassy Zoltán és báró Orosdy Fülöp - történeti adatokkal támogatott - indítványt nyujtottak be, mely szerint "írjon fel a vármegye törvényhatósági bizottsága a nagyméltóságú m. kir. miniszterelnök úrhoz, hogy a temesi főispánságnak a "temesi gróf" czímével újból való összekapcsolása iránt legfelsőbb helyen előterjesztést tenni méltóztassék". A vármegye közgyűlése az indítványt elfogadta és kimondotta, hogy "a temesi gróf czím fölélesztését a történelmi öntudatnak ébrentartása végett kívánatosnak tartja, az eziránti lépések megtételét azonban későbbi alkalmasabb időpontra tartja fenn".

Terves vármegye főispánjai: Csanád 1030-1038. (?) Csanád leszármazói: 1038-1173. (?) Pongrácz 1173-1175. Poth (Péter) 1203. Helcze v. Hetze 1214. Gylet 1233. Máté 1235-1238. Dénes 1240. Geréb László 1240 után. Csáky István 1247. Lőrincz 1251. Treutul vagy Treutel Miklós 1316. Pap Miklós 1333. Andrásy Zsigmond 1333. Thonka, egyszersmind temesvári várnagy 1337. Dezsőfi Miklós 1349. Dezsőyfi János 1361. Dénes 1365-1366. Heem Benedek, Pál fia 1366. Bebek Dénes 1366. Koroghi Fülpös László 1367. Heem Benedek másodszor 1368. Ulászló opuliai herczeg, nádor 1370-1371. Heem Benedek harmadszor 1371-1374. Kállay Ubul 1384. I. Losonczy István 1387. Sáray László 1388-1392. I. Losonczy István másodszor 1395. Marczali Miklós és Csáky Miklós 1396-1402. Gara János 1402. Ozorai Pipo (Scolari Fülöp) 1407-1420. Rozgonyi István 1420. Kasza István 1421-1422. Ozorai Pipo másodszor 1423-1424. Rozgonyi István 1424-1438. Beregszói Hagymási László 1439. Harapkai Bothos András 1440. Hunyadi János 1440. Ujlaky Miklós 1441-1442. Thallóczy Ferencz 1442. Hunyadi 391János, temesi gróf 1443-1444. Ujlaky Miklós 1445-1446. Rozgonyi Rajnáld 1447-1454. Hunyadi János 1456. Szilágyi Mihály 1457. Lábatlan György 1459. Krassófői Orbonás György 1460. Szeri Pósa Istvánt 1460. Szokoli Péter 1463-1465. Pongrácz János 1470. Leleszi Nagy Ambrus 1476. Kinizsi Pál 1478-1494. Som Józsa 1494-1508. Várday Máté 1509. Ecsedi Báthory István 1509-1518. Perényi Péter 1518. Ujlaky Lőrincz herczeg 1518. Báthory István nádor 1519. Újlaky Lőrincz erdélyi vajda 1519. Báthory István nádor 1520-1523. Maczedóniai Miklós 1523. Bélteki Drágfi János 1525. Ráskai Gáspár 1526. Perényi Péter koronaőr 1526. Enyingi Török Bálint János király részén 1526-1530. Palotai Czibak Imre 1527. Farkas István 1532. Szokolyi András 1532. Saraklini Petrovics Péter 1540-1551. II. Losonczy István 1551-1552. (Török hódoltság 1552-1716. Osztrák uralom 1716-1779.) Gróf Niczky Kristóf. 1779-1782. Dezséri Bachó János (helyettes) 1785-1790. Báró Miháldi Splényi József 1790-1798. Zombory Mihály (helyettes) 1798-1801. Eötvenesi Lovász Zsigmond (helyettes) 1801. Borosjenői Muzslay Antal (helyettes) 1804. Eötvenesi Lovász Zsigmond 1808. Zsadányi és Törökszentmiklósi gróf Almássy Ignácz 1812. Báró Gerliczy Mihály (helyettes) 1829. Ebeczki Tihanyi Ferencz (helyettes) 1836. Ebeczki Tihanyi Ferencz (valóságos) 1839. Sédeni Ambrózy Lajos (helyettes) 1845. Mácsai és Kisoroszi Csernovics Péter, előbb főispán, azután kormánybiztos 1848-1849. (Osztrák abszolutizmus 1850-1861.). Damaszkin János 1861. Murányi Ignácz 1867-ig helyettes, azután valóságos főispán 1870-ig. Csicseri Ormós Zsigmond 1871-1889. Parnói Molnár Viktor 1889-1906. Capdebo Gergely 1906-1907. Földeáki Návay Tamás 1907-1908 egyszersmind Csanádmegye főispánja. Hertelendi és Vindornyalaki, Hertelendy Ferencz 1908-1909. Szentandrási Joanovich Sándor 1909-től.

Temes vármegye alispánjai: 1316-1318 Sár Domonkos. 1343 Túz János mester. 1349 Folfi (?) Miklós. 1351 Solti Pál. 1371 László mester, András fia. 1372 Péterfy János. 1387 Demeter mester. 1416 Maczedóniai Péterfy Miklós. 1427 Zsadányi Tamás. 1522 Maczedoniai Miklós egyszersmind csanádi főispán Temes vármegye visszaállítása után. Első alispánok: 1783-1786 Eötvenesi Lovász Zsigmond. 1786-1789 Ulrik János. 1790-1794 Laczkovics István. 1795-1798 Tormássy Antal. 1803-1809 Ippi Bydeskúty Vincze. 1820-1830 Borosjenői Muslay László. 1835-1838 Cserneki és Tarkeői Dessewffy Antal. 1841-1845 Várkonyi Várkonyi Ádám. 1845-1848 Sóskúti Szabó Antal. 1848-1849 Vukovics Sebő. Másod alispánok: 1779-1786 Balás István. 1787-1788 Deseő Ádám. 1789-1790 Szabó Ferencz. 1790-1795 Remetei Kőszeghy János. 1798-1803 Klaniczay János. 1807-1808 Remetei Kőszeghy János. 1809-1820 Borosjenői Muslay László. 1820-1830 Bellusi Baross Ferencz. 1830-1835 Pacséri Császár Sándor. 1835-1838 Sédeni Ambrózy Lajos. 1838-1841 Laczkovics János. 1841-1845 Sóskúti Szabó Antal. 1845-1848 báró Ambrózy György. 1848- 1849 Murányi Ignácz. Harmadik alispán: 1869-1869 Medveczky János. Ennek az évi szept. 7-én bekövetkezett halála után a harmadik alispáni állást többé nem töltötték be. 1849. évi augusztus havától kezdve 1861. évi január 28-ig provizórium. Azután első alispánok: 1861-1861 Murányi Ignácz. 1861-1866 Papházy Miklós. 1866-1871 Csicseri Ormós Zsigmond. 1871-1880 Rötth László. 1880-1883 Karánsebesi Rácz Atanáz. 1883-1889 Ifj. Csicseri Ormós Zsigmond. 1889-1897 Hanzeni Deschán Achill. 1898-1904 Capdebo Gergely. 1904-1907 Joanovich Sándor. 1907-től Ferenezy Sándor. Másodalispánok: 1861-1861 Missics János. 1861-1861 báró Sipeti Duka Miklós. 1861-1863 Draskóczi Miletz Kálmán. 1863-1866 Szántó János. 1866-1869 Lazárevics Bazil. 1869-1871 Pottyondy Ferencz.

Főjegyzők: 1779-1785 Atzél István. 1785-1786 Pósfay József. 1787- 1794 Trajcsik Antal. 1795-1797 Klanitzay János. 1798-1806 Balás Antal. 1807-1822 Knyézsik Ignácz. 1823-1825 Császár Sándor. 1825-1829 Szabó Antal. 1829-1831 Dessewffy Antal. 1832-1841 Várkonyi Ádám. 1841-1849 Lukács Ignácz. 1861-1861 Ormós Zsigmond. 1862-1866 Rákits János. 1866-1867 Szánthó János. 1867-1871 Kalmár Lajos. 1871-1875 Bessenyei Ferencz. 1875-1890 Dobó László. 1890-1896 Mayer Károly. 1897-1898 Capdebo Gergely. 1898-1899. Revisnyei Reviczky Pál. 1899-1904 Joanovich Sándor. 1904-1907 Ferenczy Sándor. 1907-től Hollósy Gyula dr.

Főügyészek: 1779-1799 Ágoston Lajos. 1800-1821 Reviczky János. 1822- 1826 Zsolnay János. 1826-1837 Osztoics János. 1838-1840 Schlachta Lajos. 3921841-1849 Arizy Károly. 1861-1861 Papházy Miklós. 1861-1869 Pottyondy Ferencz. 1869-1871 Kalmár Lajos. 1871-1889 Dobó László. 1890-től Darahanth János dr.

A vármegye mai tisztikara a következő: