A két várost a Szamos választotta el egymástól. Szatmár délre, Németi éjszakra esett; amaz a folyó bal, emez a jobb partján. A két várost híd kötötte össze, melynek helyéül az irgalmas nénék templomának homlok-terét jelölhetjük meg. Nyomai a múlt század elején még látszottak; emlékét a "Kőhíd-utcza" név őrizte még sokáig.

Úgy látszik, hogy a németi határban három helyen is telepedtek meg németek. Egyik falujok volt a mai Németi városa, melyet talán Nagy-Németinek neveztek. A másiknak Kis-Németi volt a neve. Szó van róla az 1406. évi határjáró levélben¹⁰, melyben ide vonatkozólag az foglaltatik, hogy Kis-Németi földjét a mikolai nemesekétől és Homok határától a Nádasd folyó választja el. A harmadik résznek Aggnémeti, azaz Ó-Németi volt a neve¹¹. Úgy látszik, hogy nem lakták egy időben mind a három helységet, hanem a Szamos vizének kiöntései és mederváltoztatásai kényszerítették a lakosokat arra, hogy házaikat majd itt, majd amott építsék föl.

Mielőtt azonban Szatmár-Németi történetét érdemlegesen tárgyalnók, a Szamos régebbi medrére kell egy pillantást vetnünk s a hajdani Szatmár-vár fekvését kikutatnunk, hogy ezek a történeti események megértésében segítségünkre legyenek.

Bizony sokkal több baj volt hajdan a Szamossal, mint most, mikor annyi ezer és ezer béklyót raktak rakonczátlan nyakára. Szirmaynál, az egykorú tanunál ezt olvassuk felőle: "Udvarin felül kibocsát magából egy eret, melyet a lakosok Sárnak neveznek és ez déli oldalával Batiz, Lázári és Fülesd falukat mossa, a hol a Túr vizébe foly; északi oldalával pedig Rozsály mezővárost és Tiszaberek nevű falut érdekli. A Szamos vize ezenkívül Ombod falun alul szigetet alkot és a szatmáriakat a németiektől elválasztja. Ezen sziget éjszaki csúcsából megint kibocsát egy eret, melyet a lakosok Erjének neveznek és Jánk és Fehérgyarmat mezővárosoknál, Nagy- és Kisszekeres faluknál a Tiszába folydogál. A vidéket, melyet a Szamos itt le nem írt főágával együtt közrefog, Szamosköznek hivják."¹² Nevét már Bonfiniusnál olvassuk¹³. De legszövevényesebb útja volt Szatmáron felül és alul, a hol az úgynevezett lankák terülnek el. Szent-Mártonon alul egy éjszaki nagy kanyarulattal körülfogta azt a teret, mely a katonai térképen "Berek Putru" névvel van jelölve. Innen egy déli irányu félkörrel a Halványt, egy éjszakival a Nagyberket ölelte át. Ezen alúl két ágat bocsátott a városba, melyek a Dinnyés-kertben egyesültek. További utját még most is szemmel tarthatjuk, ha egy sétára szánjuk rá magunkat a Dinnyés-kert, Latorszeg és Borszeg éjszaki oldalán. Mindenütt ott találjuk, hol szélesebb mederben, hol egy-két méter szélességnyire összeszorítva a Holt-Szamost. A balparton is ott látjuk Vetés alatt a Kis- és Nagytajtiban és a Gorzásban a régi meder maradványait, melyekben kövér kaszálók, árnyas fűzesek, pompás gyümölcsösök váltakoznak süppedékes helyekkel és mély tavakkal. A nép képzelő tehetsége az egyik tavat a rettenetes "Pokol-tó" névvel tisztelte meg. Nem is tudja az kellőképpen méltányolni Szatmárt, a ki e helyeket nem ismeri. A lankák már századokkal ezelőtt oly híresek voltak, hogy olasz, franczia és német írók hivatkoztak reájuk, mint Szatmár-Németi legfőbb nevezetességeire. Sajnos, hogy éppen az utolsó évszázadban hanyagolta el azokat a lakosság. Némely tudákos írók a "lanka" szóból is bizonyító érvet akartak kovácsolni Szatmár oláh eredete mellett. A lankát ugyanis az oláh "lunka" (berek, liget, lucus) szóból származtatták. Holott egész Magyarországon közkeletű a "lankás vidék" kifejezés, mely szelid lejtőségű domboldalt jelent. Minthogy pedig ez legtöbb helyen gyümölcsfákkal volt beültetve, szóátvitel útján átöröklött a mi gyümölcsöseinkre is.

A hajdani Szatmár-várra térve át, erről azt tudjuk, hogy ilyen egymás után kettő volt. Az egyik, melyet a honfoglaló magyarok már itt találtak, a tatárjárásban pusztúlt el; a másik, mely valószínűleg az előbbinek helyén, a Szamos egyik mesterséges szigetében, 1543-ban épült, a három Somlyói Báthory testvér műve volt.¹⁴ A református traktusnak Bélteki által újonnan írt jegyzőkönyvében is azt olvassuk, hogy Szatmárt János Zsigmond uralkodása alatt vették körül a Szamossal. A híres erőd 1705-ig állott fönn, mely évben azt Károlyi Sándor kurucz-generális, tizenhét hónapi ostrom után feldúlta. De úgy látszik, hogy rombolásával csupán a vár erőd-jellegét szüntette meg, mert már 1708-ban ugyancsak ő arra sürgeti a szatmáriakat, hogy költözzenek 164ki a várból és építsenek maguknak a városban házakat.¹⁵ Valószínűleg félt, hogy segítségükkel az ellenség ismét használható állapotba helyezi a várait. Erre vall az is, hogy 1711. szeptember 19-én, tehát közvetlenűl a szatmári békekötés után, gróf Löwenburg Fridrik a vár megerősítésére tíz szekeret, két ácsot és ezek mellé napszámosokat kért az előljáróságtól.¹⁶ Nem lehetett még olyan nagy a pusztúlás, hol ily csekély munkaerővel is czélt lehetett érni. Az erődítés, nem tudni mi okból, elmaradt, de a katonai kincstár még jó ideig szemmel tartotta a romokat. Még 1721-ben is a szepesi kamarával tilttatta meg a városnak, hogy a polgárok a vár anyagát elhordani ne merészeljék.¹⁷ Végre 1723-ban báró Salzner váradi katonai parancsnok megengedte a polgároknak, hogy a vár helyére építkezzenek; de oly feltétel alatt, hogy házaikat saját költségükön tartoznak elhordani, ha ő felsége oda ismét várat építene.¹⁸ A királyi engedély következtében a vár belső területe benépesült. Használható anyagát széthordták az építkezéshez, csupán a mély sánczok maradtak meg köröskörül, mint azt Korabinszky bizonyítja.¹⁹ Egy félszázadnál több múlt el, míg a magisztrátusnak 1780-ban eszébe jutott a vár árkát felméretni és a szomszéd tulajdonosaknak megfelelő árban kiosztani. Ezek nevei: Haim János, Folk János, Strek János, Prém Lőrincz, Langer Jakabné, Csauz Salamon, Kondor János, Simon kötélverő, Orosz Nagy Mihály kovács, Győrei, Simon Miklós, Szabó György, Pós János suszter, Csala Györgyné, Molnár István, Szutsányi Mihály, Vincze Mihály, Vári János, Nagy György, Bartók János, Patai Imre, Tót György borjúpásztor, Kozma István, László András, Takács András, Csüngő István, Szikra Mózes, Mónus András, Sugár György, Szemerei András és Nagy György ménespásztor; az előbbi malomhelyéhez, az utóbbi a töltés melletti házához kapott egy kis czikkelyt".²⁰

De sem a felsorolt tulajdonosok, sem jogutódjaik nem fizették le a telkükhöz kimért árokért a reájok rótt összeget; azért a városi tanács 1839-ben megbízta Laza János mérnököt, hogy mutassa ki hivatalosan, kik és mekkora hosszúságú területet kaptak az árokból. Előterjesztése eképpen szólt: "A vár árka a Beke házától a Munkácsi házáig, innét a Répási házától a Nagyúj-utcza végéig az udvarok vagy kertek alján halad s így végződött a Szamosban". Elő is sorolja a Beke- és a Munkácsi-féle házak között a tulajdonosok neveit.²¹

Ezek az adatok már elegendő világosságot nyújtanak arra, hogy fényök mellett eligazodhassunk. Mert a városban élnek még olyan öreg emberek, kik az 1839. év viszonyaira elég világosan emlékeznek. E sorok írója nehány évvel ezelőtt érintkezésbe lépett a nemrég elhunyt Gábriel Józseffel, a város akkori legidősebb építészével, ki készséggel nyújtott igen becses útmutatásokat. Ez adatokhoz járul még a szatmári székeskáptalannak egy 1816. évi felségfolyamodványa, melyben azt állítja, hogy a telkeket, melyekre házaik épültek, a régi vár árka érinti.²² Ha tehát tudjuk, hogy a Beke-féle telek ma a Borosné tulajdona, a Pap Péteré a régi postaépület, a Csermák Antalé a Günther-féle telek, az Oravetzé a Kath. Kaszinó, a Munkácsi Sámuelé a mai Vámház, a Bacher Jánosé a Schwarz-féle emeletes ház, a Répásié a római katholikus elemi iskola, a kanonoki lakások és az orgonista telke ma is régi helyökön vannak, a Nagyúj-utczát pedig most Batthyány-utczának nevezik, nagyjában előttünk áll a hajdani vár 165árka. Sőt ma is jelentékeny mélyedés és itt-ott kellemetlen árok jelzi a hajdani védelmi vonalat.

Könnyebb tájékozódás czéljából vegyünk kezünkbe egy térképet s kezdjük körutunkat a római katholikus népiskolánál. Ott van előttünk az iskola és a kanonoki lakás között a vár árkának félreismerhetlen maradványa, mely nyugati irányban a deáktéri kanonoki telek felé vonul. Mielőtt azonban ezt elérné, átcsap a Korona-vendéglő telkére. Még a mult század elején kőhíd kötötte itt össze az Eötvös-utcza két oldalát. A Korona-vendéglő telkéről a jezsuiták kertjébe vonult át. Itt még egy évtizeddel ezelőtt is nyílt csatorna hirdette a hajdani várárkot. A jezsuiták telkéről a régi zsidótemplom mellett elhaladva, a mai mértékhitelesítő hivatal telkére kell átmennünk s ettől kezdve, a Várdomb-utczai és a Batthyány-utczai telkek érintkező végein mindenütt láthatjuk a várárkot.

Térjünk ismét vissza a r. kath. népiskolához. Forduljunk a vámház felé s menjünk le ennek mélyen fekvő kertjébe. Ettől kezdve a Korányi-telek kertjéig mindenütt a régi sánczok maradványait látjuk. Különösen feltűnik ez, ha a Katholikus Kaszinó magas erkélyéről tekintünk végig a tájon. Ettől kezdve csupán itt-ott találjuk a hajdani sáncznak valami csekély nyomát, egy-egy mélyedésben. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy ettől kezdve az Eötvös- Majláth- és Kossuth-utczák rövid közökben metszették s így részint a város, részint a telektulajdonosok kénytelenek voltak az építkezéseknél feltölteni. De azért bizonyosra vehető, hogy a vár árka a Vasúti internátussal szemközt, a régi Keresztszeghy-féle telek mellett elhaladva, a Kiss Gedeon kertjét érintve, a Hellermann-féle telken át vezetett a Szamoshoz.

Hogy mennyit tesznek a tulajdonosok, most, kétszáz év mulva is, telkeik feltöltésére, azt érdekesen illusztrálja, hogy egy várdomb-utczai tulajdonos, rövid tíz év alatt, ezerkétszáz szekér homokot hordatott telkére s azért még ma is nagyon lejtős. A deáktéri kanonoki lakás régebbi élvezője pedig több mint négyszáz szekér földdel igyekezett kis kertjének talaját magasabbra emelni, s azért mégis lépcsőkön kell oda lemenni.

A szatmári vár földvár volt. Istvánfi szerint "ex materia et argilla", épületfából és agyagból épült.²³ Megerősítésén gyakran három vármegye népe is dolgozott az országgyűlés rendeletéből. A várost is földből és fából készült védőművek, az úgynevezett palánkok s ezek előtt árkok védelmezték. Emlékirataiban II. Rákóczi Ferencz így írja le az ilyen műveket: "Erődítvényök nem állott egyébből egy kerítésnél, melyet egymástól két-három lábnyira levert lehető leghosszabb czölöpök alkottak, melyek sövénynyel voltak összefonva s pelyvával kevert sárral tapasztva. Szintén ekkép egybefont gerendákból készültek ama négyszögek, melyek az erődítvényekből kisarkaltak s annak bástyáiul szolgáltak."²⁴ A palánkok körüli sánczok ma is felismerhetők Szatmáron; legvilágosabban láthatók a Rákóczi-utcza éjszaki oldalának kertjein. Hivatkozunk a Boros Bálint-féle, a törvényszéki palota, Irsik-konviktus stb. telkek végeire, melyek a százados iparkodás ellenére is, mind egyformán éjszaki irányban lejtősödnek; némelyik közölök oly hirtelen hogy lépcsőn kell a kertbe lejárni.

Legfőbb erőssége mind a várnak, mind a városnak a Szamos volt. Bejött a Pirosberek tájékán s a Teleki-utczai kertek aljához érve, egyik ága az Árpád-utczán mai medréhez kanyarodott, a másik ága a Kossuth-kerten, Kovács Gusztáv-féle parkon keresztül, máig is felismerhető nyomokon, a Wesselényi-utczába fordult, honnan, az irgalmas nénék tekén, a Víz-utczán át, a Dinnyés-kertbe ömölve, egyesült a másik ággal. A szatmáriak még egy másik védőműről is gondoskodtak kelet felől. Megásták az Árpád-utczai mély árkot, mely a Fűlencséstóval s ennek révén a Kis-Szamossal közlekedett. Ezen túl az Árpád-utcza keleti oldala, a Hunyady-, Teleki- és Attila-utczák nem voltak meg; éppen azért még a mult század elején, mikor épülni kezdtek, "Ujváros" volt a közös nevök.

A mai kor embere bizonyosan csodálkozni fog, hogy mikép lehetett Szatmárnak a Szamos a fővédelmezője, holott ez némely esőtlen nyáron két öl szélességnyire szorul össze, télen pedig, ha befagy, akár szekérrel járhatnak rajta. De a mi az elsőt illeti, ne tévesszük szem elől, hogy nehány száz ével ezelőtt a Szamos vízbősége sokkal állandóbb volt, mint most, mert akkor még érintetlenül állottak az erdélyi erdőségek és Szatmárt is egy csaknem szakadatlan 166erdőlánczolat kötötte össze az Avas- és a Bükkhegységgel. Már pedig tudjuk, hogy a tömeges erdőség mily kitűnő felleggyűjtő s mennyire jó csapadék-rezervoár. Az erdő ugyanis a lehullott csapadéknak csupán egy harmadrészét engedi rögtön lefolyni, a többit pedig lassan szivárogtatja el. Nem történhetett meg tehát az, a mit korunkban annyiszor tapasztalunk, hogy a Szamos a mily könnyen árad, épp oly könnyen apad. A föntemlített második bajjal szemben, a folyó befagyása ellen, úgy védekeztek, hogy háborús időkben a jeget folytonosan vágták.

A védelmi vonalon kívül, a nagy Szamos balpartján feküdt egy egészen különálló városrész, a Hóstáncz, vagy Hóstád (előváros).²⁵ mely, mint látni fogjuk, terjedelménél és lakosainak számánál fogva jelentékeny szerepet játszik a város történetében.

A XI. és XII. század nyom nélkül tűnik el a két város fölött. Ennek okát több körülményben kereshetjük. Szatmár és Németi távol feküdtek az ország fejlettebb nyugati részétől, mely a római kultúra s az ezt követő germán és nyugati szláv műveltség maradványait örökölte. Ott laktak királyaink, ott alakult a legtöbb püspökség, ott telepedtek le a czivilizáczió úttörői, a benedekrendi és a cziszterczita szerzetesek, azon vonultak át a legfőbb kereskedelmi útvonalak. Azt sem kell felednünk, hogy a Szatmárra és Németibe költöző németek csekély műveltséggel bírtak. Csupán egy kulturfokka1 állottak magasabban a magyaroknál, a mennyiben ezek nomádok, amazok pedig már letelepült földmívelők voltak. Hazájukból nem hozhattak magukkal városi életet, mert ilyen Németországban a XI. században még nem volt.²⁶ Földmívelő parasztok voltak a szatmáriak és németiek mai felfogásunk szerint, nem pedig iparűző polgárok. Községeiknek neve: "villa", falu, nem pedig "oppidum", város.

A XIII. század első évtizedeiben bizonyos ideges nyugtalanság mutatkozik egész Magyarországon. A királyi hatalom sülyed, a főnemesség addig ismeretlen túlerőre kap és elnyomja a köznemességet, jobbágyává akarja tenni a honvédelem érdekeit szolgáló várbirtokok népét. Az alsóbb társadalmi osztályok erőszakosan előre tolakodnak: a rabszolga szabados akar lenni; a szabados nem elégszik meg állapotával, hanem polgárrá, a várnép várjobbágygyá, a közönséges várjobbágy Szent István szabadjává óhajt lenni. Temérdek sok per folyik a bíróságok előtt a társadalmi és rendi előjogok és a földbirtokok fölött. Mi idézte elő ezt a mozgalmat? Bizonyára az a szellemi forrongás, mely a keresztes hadjáratok következtében kibővült világnézletet követte, Magyarországon pedig különösen az a változás, hogy a baromtenyésztő, halász és vadász magyarból, letelepült földmívelő nép lett s ennek következtében egyrészt a földbirtok értéke megnövekedett, másrészt a társadalmi elhelyezkedéssel kapcsolatban sok súrlódás állott elő.

E viszonyok hű képét a "Váradi Regestrum", azaz a Váradon lefolyt istenítéletekről felvett jegyzőkönyv tünteti elébünk. A középkori embernek ugyanis az volt a felfogása, hogy ha a földi bíró a bizonyítékok elégtelen volta miatt képtelen az igazságot eldönteni, akkor Isten maga fog ítélni. A feleket vagy párbajra utasították, vagy tűzsevas- és forróvíz-próbának vetették alá.

Volt abban az időben a magyar embernek egy különösen szent helye, a Szent László király sírja. Azt hitte, hogy az Isten ennek közelében csodálatos módon deríti ki az igazságot. A peres felek a bíró által küldött törvényszolgával megjelentek Váradon a káptalan előtt, mely az ügy felől tájékozódván, a felek egyikét vagy másikát arra szorította, hogy tüzes vasat fogjon kezébe s azt egy bizonyos távolságra vigye. Ezután a próbatevőnek kezét bekötötték s csak egy idő múlva oldották ki. Ha égési sebeket szenvedett, akkor vesztett; ha sértetlen maradt, megnyerte a pört. Akárhányszor a tüzesvaspróba előtt a felek vagy az igazság őszinte bevallásával, vagy kölcsönös egyezséggel vetettek véget a viszálynak.

II. Endre király idejében (1205-1235) kilencz per került Szatmárról felebbezés következtében a váradi káptalan elé.²⁷

167A legnevezetesebb ezek közül a 183. számú. Szatmár-vár vitézlő népéből Endre hadnagy, Péter és Zsebrek századosok, Vendég és Szénás várjobbágyok azzal vádolták Vaiszló, Jób, Potona, Boda, Bertalan és Látos várjobbágyokat, hogy ezek magasabb társadalmi osztályba tolják föl magokat, azt állítván magukról, hogy ők Szent István szabadjai, holott a várnépből kivett osztályhoz tartoznak. Minthogy a várispán, Vingyoszló (Venczel), nem tudott közöttük igazságot szolgáltatni, Pete községből való Kázmér nevű prisztaldusz kíséreténen elküldte őket Váradra, a tüzesvaspróba kiállására. Mikor odaérkeztek, Vendég, a felperesek képviselője, visszarettent az istenítélettől és elismerte, hogy alperesek csakugyan a szent király szabadjai és igazságtalanúl vádolták őket.

Hasonló tárgyú a 102. számú is. A Vada helységből való szatmári várnép perbe fogta Józsa fiának, András ispánnak feleségét és fiait, névszerint Simont, és Mihályt, azt állítva, hogy András ispán az ő részükből elfoglalt hét eke földet és hozzácsatolta azt az ő tizenöt ekényi birtokához, melyet András királytól kapott volt. A fent említett úrnő és az ő fiai pedig erre azt felelték, hogy az a darab föld vétel jogán az övék, mert András ispán szülei már régen vásárolták azt Kozmától, Gyuna fiától. Ennélfogva Detmár, Simon ispán udvarbírája, a szatmári ispánnak, mint a királytól kirendelt bírónak nevében és az ő parancsából, őket kihallgatván, Pete községbe való Péter nevű prisztaldusával egy bizonyos Vajvoda nevű embert és a várnépet Váradra küldte tüzesvas-próbára. Itt a várbeliek, névszerint: Csépán, Tamás és Kusa, Péter várjobbágy jelenlétében, ki úgy mutatta be magát, mint a kit többi rangtársai, úgymint András, Csad, Nagy, Sobret, Pál és a többiek küldtek ide, visszarettentek a tüzes vaspróbától, bevallván, hogy balvélekedésből háborgatták a fentemlített úrnőt és fiait ama föld birtokában.

E két perből fogalmat nyerünk az árpádkori várrendszerről. Rendeltetése a gazdasági czélon kívül a honvédelem és az igazságszolgáltatás. A hatalom képviselője, az ispán (comes), alatta vannak a hadnagy és a századosok. Az előbbi rangban az utóbbiak fölött áll. A vitézek között legtöbb joguk van a Szent István szabadjainak. Ezek után következnek a többi katonák, a várjobbágyok. Legalsóbb fokon a várnép áll, mely a környékbeli falvakban lakik és a vár földjeit míveli. Az ispán szolgája az igazságszolgáltatásban a prisztaldus.

A várispán szatmári és németi polgárok pereiben nem ítélkezett. Már ez is arra enged következtetni, hogy a két város teljesen független a vártól. Úgy is volt. De a szatmáriak nem elégedtek meg e ténynyel, hanem az ország rendeinek példájára, kik néhány évvel ezelőtt erőszakolták ki a királytól az aranybullát a maguk számára, írásba akarták foglalni kiváltságaikat. Ugyancsak erre buzdította őket az erdélyi szászok eljárása is, kik 1224-ben szabadságlevelet eszközöltek ki a királytól. Ez időben, mikor, mint látszik, minden rend, testület és egyén iparkodik jogait biztosítani, a két testvérváros sem maradhatott el, hanem kieszközölte híres szabadság-levelét,²⁸ mely által lerakta jövő boldogúlásának és szabad királyi városi jellegének alapjait is. Az okmányt ünnepélyes formában állította ki Ugrin kalocsai érsek, királyi kanczellár. A király titkos pecsétjével, lefüggő aranybullával erősítette meg. A Szentháromság egy Isten segélyül hívása és a király összes czímeinek elsorolása után, előadja, a szabadságlevél megadásának okait, melyek azonban csak általánosságok körében mozognak. Ezután fölsorolja a város összes jogait és kötelességeit:

1. Háború alkalmával tartoznak a király seregébe öt embert küldeni; ezek közül négy íjász legyen és egy a bíró, teljesen felfegyverkezve.

2. Minden kalangya után tizenkét dénárt fizetnek folyó pénzben a tizedszedőknek.

3. Ha a király az országot beutazza és a városba betér, kötelesek őt és kíséretét egy ebéddel és egy vacsorával megvendégelni.

Ezen aránylag csekélynek mondható ellenszolgálatért nagy jogokat élveznek:

1. Ki vannak véve a várispán hatósága alól, mind közigazgatás, mind igazságszolgáltatás tekintetében s csupán a királynak és a tárnokmesternek vannak alávetve. Szabadon választhatják bírájokat. Ha lopás, rablás, gyilkosság, vagy bármi egyéb bűntény fordúl elő közöttük, ez szabja ki a büntetést a vétek nagysága szerint.

1682. Papjukat is szabadon választhatják, a kinek független állást biztosít a király, mert Reinold erdélyi püspök beleegyezésével kiveszi a sásvári főesperes hatalma és joghatósága alól és felmenti attól, hogy osztozzék vele a befolyt tized negyedrészén.

3. Szabad kikötőjük van a Szamoson. Szabadon kelhetnek át e folyón, annélkül, hogy őket akár Szatmár-vár, akár a királyi kamara ispánja adóval vagy bármi egyéb követeléssel terhelhetné.

4. Ezen felül nagy földbirtokot kapnak örök áron a királytól. Határos volt az a polgárok földjeivel és valamikor a Dénesé, a Simon fiáé volt. A király meg is hagyja hűséges prisztaldjának, Csödröknek, hogy vezesse be az új birtokba a szatmáriakat.

Nagy jelentőségű Szatmár és Németi szabadságlevele mind e városok, mind az ország történeti fejlődésének szempontjából. Alapját vetik meg a polgári rendnek, mely századok folyamán lassanként a nemzet egész zömét felöleli. Németek voltak, kik ezt kezdeményezték, a mint egész Magyarországon általában, úgy itt a keleti részeken is. De a szatmáriak nem szigetelték el magokat annyira az ország többi lakosaitól, mint ezt az erdélyi szászok tették, kik között más nemzetbeli nem szerezhetett birtokot,²⁹ vagy mint a korponaiak, kik közé mások le sem telepedhettek. Ennek az az üdvös következménye lett, hogy a két város polgárai csakhamar beleolvadtak a nemzet testébe. Másrészt az a körülmény, hogy a tárnokmester közvetítésével egyenesen a királynak voltak alárendelve, szabadabb fejlődést biztosított nekik s egyszersmind a királyi hatalom támaszaivá tette őket. Városhelyen fejlődhetett ki lassanként egy kevés ipar, kereskedés és pénzgazdaság is.

Szatmár és Németi a Gyulafehérváron székelő erdélyi püspök egyházmegyéjéhez tartoztak. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Erdély határai valamikor messze túlterjedtek a Guttin, Cziblesz vonalán.³⁰ Az sem történt jelentős ok nélkül, hogy magokat fölszabadították a sásvári főesperes hatalma alól. Akkori időben ugyanis főképpen a vidéki főesperesek járma súlyos teherrel nehezedett a lelkészkedő papság és a hitközségek nyakára. Még az 1255. évi országos tized-szabályzatban is azt olvassuk, hogy a befolyó tizedjövedelem negyedének csupán egy része a plébánosé, három rész pedig a főesperest illeti, azonfelül pedig hat előfogatot tartoznak neki kiállítani³¹ és sok egyéb adóval szolgálni. Ilyenektől menekedett meg Szatmár.

A már harmadfél század óta tartó virágzást 1241-ben tönkretette a tatárjárás. Olyan vár, minő a szatmári volt, e vad népnek ellen nem állhatott, mert a tatárok, a mint Rogeriusz főesperes leírja, addig hajtották foglyaikat a falakra, míg azok holttetemeivel az árkok megteltek s akkor aztán könnyen kézrekerítették az anélkül is elhanyagolt erődöket.

Szirmayval és Sarkadi Nagy Mihálylyal ellentétben, be lehet bizonyítani, hogy Szatmárvár a tatárjárás után ismét helyreállott. Kiviláglik ez azon adomány-levélből,³² melylyel 1279-ben Kún László király jutalmazta Irinyi Venczelnek és Lászlónak az Ottokár elleni háborúban tett szolgálatait. Ennek értelmében a király a nevezett két testvérnek, Irinyi Vid fiainak, visszaadja azon birtokrészt, a melyet Irinyi Tódor szatmár-vári castrensis (várnéphez tartozó) idegenített el tőlük. A hol várnép van, ott várnak is kell lennie; tehát arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a szatmári vár ismét helyreállott. Szinte lehetetlennek kell tartanunk, hogy oly időszakban, mikor királyaink mindent elkövettek, hogy az országot egy újabb tatárbeütés ellen megvédelmezzék és még a főurakat is felhatalmazzák, hogy birtokaikon várakat építsenek, éppen Szatmárvárát hagyták volna elpusztulni. Így példáúl Kún László 1285-ben felszólítja a szatmáriakat és a németieket, hogy Ubul fiai, Mihály, István és Pál mesterek és fiaik hajóit, melyeken vár építése czéljából köveket és czementet hoznák le a Szamoson, meg ne adóztassák.³³ A két város, úgy látszik, teljesítette a király kívánságát és később is jó viszonyt tartott e hatalmas családdal, a Kállayak őseivel. Nagy hasznát vették ennek a III. Endre uralkodása alatt kitört polgárháborúban, mert ekkor a törvényes király mellett küzdve, az Ubul család hathatós védelmében részesültek. Beismerik ezt Németi szabad királyi város lakosai, a királyhoz 1297-ben írt levelükben, melyben bizonyítják, hogy Ubul-fi Mihály ispánnak fiai, a lefolyt háborúban a király mellett híven kitartottak és mind Németinek, mind más szabad városoknak segítségére voltak.³⁴

169Nemcsak Szatmár-vár, hanem a két város is újból virágzásnak indúlt a tatárjárás után. Sőt abban az elkeseredett harczban, melyet István, ifjabb király vívott atyja, IV. Béla ellen, az előbbi rövidebb vagy hosszabb ideig Szatmáron tartózkodott. Erre mutat 1247-ből az a tény, hogy Panyola község felosztása alkalmával Egyed szatmári plébános és egyúttal István ifjabb király és Erzsébet királyné káplánja, hivatalos kiküldöttként szerepel egy oklevélben.³⁵ Ezt kell következtetnünk abból az adománylevélből is, melylyel István 1268-ban bizonyos Tó nevű s azelőtt némely magvaszakadt szatmári várjobbágyok birtokában levő földet Gergely és Bertalan nevű hívének adományoz. Ez a birtok legközelebb a János mesteré volt, kit az okirat szatmári esperesnek s a király kedves és hív udvari papjának nevez, de a ki említett rokonai részére készséggel lemond jogáról. Világos, hogy mind Egyed, mind János mester csakis úgy lehetett a király udvari papja, ha annak legalább egy ideig Szatmár volt a székhelye.³⁶

Hogy Szatmáron valamikor királyi udvartartás volt, azt a közelében fekvő Darócz és Madarász községek nevei is bizonyítják. A Darócz (in der Auz, a madáretetőben) és Madarász nevek azt mutatják, hogy itt laktak a király solymárai.

E kedvező helyzetüket arra használták a szatmáriak, hogy régi szabadságaikat megerősíttessék és azokhoz még újakat is nyerjenek. Az 1264-ben kelt oklevél nem maradt fönn reánk eredetiben, hanem a III. Endrétől 1291-ben megerősített alakjában.³⁷ Ebben az érdekes diplomában előadja a király, hogy Buda szatmári bíró, György és Miklós polgárokkal elébe járúltak és arra kérték, hogy erősítse meg szabadságlevelüket, melyet nagybátyjától, V. Istvántól kaptak. A király hajlik kérésükre, új oklevelet állíttat ki számukra s abba azon kor szokásához képest, szóról-szóra fölvéteti a régi szabadság-levelet. Ennek értelmében a szatmáriak ugyanoly kiváltságokkal bírnak, mint a székesfehérvári polgárok.

Magok választják bírájokat, ki a felmerült kisebb-nagyobb polgári és bűnperekben ítéljen. Ha a közöttük levő királyi tiszteknek panaszuk van a polgárok ellen, a bíró elé vigyék az ügyet, s ha az nem tenne eleget kötelességének, jelentsék föl a királynak. Papjukat tetszésük szerint választják. A választás után bemutatják azt a megyés püspöknek, a ki köteles őt hivatalában megerősíteni; lelkészük kivétetik a főesperes hatalma alól. A honvédelem czéljára hat pánczélos vitézt küldenek a király zászlaja alá. Ha a király városukon átutaznék, őt és kíséretét tartoznak egy napig élelmezni. Sem a királyi tisztek, sem más idegenek nem mérethetik boraikat az itteni korcsmákban. Az idegen kereskedőknek sem engedik meg, hogy posztóikat az ő piaczukon árúlhassák. Ha a polgárok másfelé viszik boraikat eladás végett, sehol sem tartoznak vámot fizetni. Vásárt tarthatnak, úgy mint ezelőtt, minden hétfőn. Minthogy pedig panaszkodtak, hogy nincs elég erdejök, a király már megparancsolta Bak ugocsai és erdődi ispánnak, hogy adjon rendelkezésükre elegendő erdőt. Az ispán levelében jelenti, hogy a polgárok részére az erdőt kijelölte. Ennek határai: a Réztelöki róna, a Horhozsmál, Gyikostag mocsara, Dézsma parlaga, Kútfő völgye, Vida kútja, Fölnagy út, Balkány, Kis- és Nagy-Homoród, Hód határa, Zsadány és Gelyán falva.

Ez az oklevél az 1230. évihez képest sok fejlődést mutat. A lakosok már megmagyarosodtak. Nem nevezik magukat teutonoknak; bírájok neve Buda, földjeik határai is vagy magyar, vagy legalább magyar hangzású elnevezésűek. Minthogy városuk az ifjabb király székhelye, olyan kiváltságokat kérnek, mint a minők az ország fővárosának, Székesfehérvárnak vannak. A papválasztást a kegyúri jog alapján rendezik. A város már fejlődött földmívelésben, iparban és kereskedésben egyaránt. Szőlőhegyeik vannak és boraikkal kereskedést űznek. Nincs szükségök idegen mesteremberekre; maguk gyártják a ruhakelméül szolgáló posztót s valószínűleg fegyvereiket is. Ilyen fejlettség mellett, mely határozottan városi jellegre vall, hihetetlennek látszik az, a mit hírneves történetírónk, Katona, állít,³⁸ hogy a németiek királyi vadászok voltak. Mert ilyen hivatásuk az udvarnokoknak volt, nem pedig városi lakosoknak. Több Nempty nevű község volt az országban; azok valamelyikére illik ez az adat.

Az 1264. évi adománylevélben nyert birtokért sok harczot kellett kiállaniok a szatmáriaknak. Abban a zavaros időben, mely az Árpád-ház kihaltát követte, mikor a törvények uralma megszűnt s az oligarchák kényük-kedvük 170szerint garázdálkodtak az országban, Miklós vajda, Móricz mester fia, erőszakkal elfoglalta tőlük említett birtokukat. De Róbert Károly uralma alatt a jogrend megszilárdúlván, a szatmári polgárok pert indítottak az ország legfőbb törvényszéke előtt, a hatalmaskodó ellen. És pedig sikerrel, mert Lampert mester, a királyi udvar ítélő bírája, 1319-ben igazságot szolgáltatott nekik. Az ítélet végrehajtásával a királynak Márton nevű előkelő udvari emberét és a váradi káptalant bízta meg. Megparancsolta nekik, hogy Herdeud (Erdőd) földjét hivatalosan bejárván s annak határait megállapítván, a szatmári polgárokat ünnepélyesen iktassák be birtokukba. Ugyanakkor megtiltotta Miklós vajdának, hogy a tőle elperelt földön bármit elrontani merészeljen. Csakis a saját úri házát bonthatja le, ha neki úgy tetszik; ingóságait pedig Szent Demeter napjáig más birtokára szállithatja.³⁹ Négy évtized múlva, 1359-ben, a szatmáriak bizonyára nem minden ok nélkül jónak látták, hogy az erdődi rész birtokában magukat Nagy Lajos király által megerősíttessék. Minthogy pedig az a pecsét, melylyel az e tárgyban írt rendeletét megpecsételte, boszniai hadjárata alatt a kanczellár kezei közül elveszett, újat csináltatott s azt ezzel is hitelesítette.⁴⁰

Az Anjouk korában már oly fejlett Szatmáron a közigazgatás, hogy aránylag csekély jelentőségű ügyeket is írásba foglalnak. Ennek köszönhetjük egy igen érdekes szerződés fanmaradását, melyet Deme nevű szatmári polgár egy Bogyiszló nevű ökölvívóval kötött, kit egy perében maga helyett a bajvívásra szerződtetett. Szövege a következő: "Mi István ispán, Szatmár bírája és összes polgárai közhírré teszszük, hogy Deme, Martonos fia, arra kötelezte magát előttünk Bogyiszló ökölvívóval szemben, hogy mihelyt az Szatmárra jön, azonnal ad neki egy félmárkát; ha ellenfelével még a hajnyírás előtt békélne meg, egy márkát ad neki; ha pedig a hajnyírás után a küzdőporondon kötne vele egyességet, akkor még egy fél márkát ad. Ha azonban Bogyiszló a bajvíváshoz fogna és ellenfele fölött diadalt aratna, akkor három márkát fizet neki az említett párbaj napja után következő legközelebbi szerdán; és ha ezen határidőt be nem tartaná, büntetésül négy márkában lesz elmarasztalható. Azon esetben, ha Bogyiszló legyőzetnék, még egy fél márkát kap. Kelt húsvét nyolczada előtti szombaton, az Urnak 1323. évében."⁴¹

Ez a rövid okmány egy kis korképet mutat be nekünk. A bíró párbajra utal két polgárt. De ezek, minthogy a fegyverforgatásban gyakorlatlanok, ököllel akarják eldönteni az igazságot. Az egyik, ki nem bízik saját izmaiban, hivatásos bajvívót szerződtet maga helyett. A feleket a viadal kezdete előtt békülésre szólítják föl a bírák. Ha hajthatatlanoknak mutatkoznak, megkezdődnek a párbaj előkészületei. Nevezetes mozzanata ennek az, hogy hosszú hajukat lenyírják, nehogy a küzdelem hevében arczuk előtt összebogozva, látásukat akadályozza, vagy pedig, hogy egyik a másikat ennél fogva ragadja meg s így szabálytalan módon jusson győzelemre. A felek kiállanak a küzdő-porondra, a bírák is helyet foglaltak már; ekkor jön a hírnök és utólszor szólítja föl a pereskedőket a békés megegyezésre. Ha ez most sem sikerül, megkezdődik a párbaj, mely mindaddig folyik, míg az egyik harczképtelenül elbukik és vérbe fagyva viszik el a küzdőtérről.

Szintén csekély jelentőségű adat, de régiségénél fogva említésre méltó az az 1339-ik évi oklevél, melyben András, Szatmár város bírája, bizonyítja, hogy Semjéni László a faluja után járó kamara hasznát Ender kamaragróf megbízottjának lefizette.⁴²

Két évvel később, 1341-ben, egy perdöntő és valódi vitézi párbajra lett volna kilátásuk a szatmáriaknak, ha bírájok békés megegyezéssel el nem rontja örömüket. Ugyanis régóta pereskedett Németi város, János, Tamás fia, lázári birtokossal két ekényi szántóföld felett. Pál országbíró szabad választást adott Lázári Jánosnak, hogy az igazságot akár fegyverrel, akár esküvel döntheti el, és az egri káptalant bízta meg az ügy további elintézésével. Lázári, mint aféle vitéz ember, a kiküldött kanonok előtt a párbaj mellett nyilatkozott. De László, Lokácsi fia, németi bíró és az esküdtek a párbajt nem fogadták el, hanem azt ajánlották, hogy hitelt érdemlő tanúk esküje döntsön a perben. Felszólították Lázári Jánost, hogy hozzon magával annyi tanút, a hány márkát az a földdarab ér, egyikök legyen szomszéd-birtokos, és ezek esküdjenek meg, hogy az a két ekényi föld az övé. Lázári elfogadta az ajánlatot és kölcsönös megegyezéssel Keresztelő Szent János születése napjának nyolczadát tűzték ki tárgyalási 171napúl. A mondott időben megjelentek a felek és Lázári kész volt tanúival együtt az esküt letenni. De ekkor a németi polgárok azt az ajánlatot tették, hogy intézzék el a pert békésen: adja nekik Lázári a vitás földnek Németi felé eső kisebb részét. János beleegyezett; így aztán szent lett a békesség, s azt Pál országbíró is megerősítette még ugyanazon évben. A róla kiállított oklevélben tüzetesen fel vannak sorolva a határjelek; közöttük "Ugocsai-út", "Ér vize" és "Kuczer falu" a szembeötlőbbek.⁴³

Pereltek a szatmári polgárok Vetéssy Lászlóval is, a Pál fiával, mert az Szemere-telek, vagy másképp Gervás nevű földjüket elfoglalta. A per, melyben 1391-ben hoztak ítéletet, a szatmáriak részére dőlt el. A Gervás, mai néven Gorzsás, most is a szatmári határhoz tartozik.⁴⁴

Azon csaknem évezredes ellenségeskedésnek is feltűnnek már a XIV. században első nyomai, mely a város és a vármegye közönségét oly gyakran lázította egymás ellen. Láttuk ugyanis az előzőkben, hogy a szatmári kereskedelem már a XIII. században bontogatni kezdte szárnyait. Történt azonban, hogy a vármegye alispánja, László mester, Ábrahám fia, oly módon sanyargatta a Tiszántúlról jövő városi polgárokat, hogy mikor azok Szamosszegre jöttek s a folyón át akartak kelni, nem engedte meg nekik, hanem vámot szedvén tőlök, Csenger felé hajtotta őket. Itt ismét megsarczolt a őket, de még sem engedte meg a folyón való átkelést. Szatmár előtt harmadszor fizettek vámot s csak úgy mehettek be a városba. A polgárok sérelmeik orvoslásáért folyamodtak. De hová?

A legutóbbi évszázad óta sokat változott az ország alkotmánya. A Szent István-féle várszerkezet felbomlott, a várbirtokok elkallódtak s a nemesség a főurak erőszakoskodásai ellen tömörülni kezdett. Így keletkezett a nemesi vármegye. A hajdani várispánból főispán, az udvarbíróból alispán lett s kisebb ügyeikben a szolgabírák ítélkeztek az esküdtekkel, fontosabb dolgaikat pedig az önkormányzati joggal bíró megyegyűléseken intézték el, melyeket hol itt, hol amott tartottak. Koronként a király képében a nádor hirdetett ki általános gyűlést (proclamata congregatio) és ezen szolgáltatott igazságot.

Ilyen általános gyűlést tartott 1351. évben Szent Jakab apostol nyolczadán Gelényesen Miklós nádor Szatmár és Ugocsa vármegyék nemesei részére. Ezeken a törvénynapokon előállott János fia, Domokos, Németi város bírája, s úgy a maga, mint polgártársainak nevében előadta, hogy emberemlékezet óta mindig szabad átjárásuk volt Szamosszeg és Csenger, Szatmár és Németi városok között; csupán a mostani főispán, Laczkfi András ideje alatt zsarolják őket. A nádor meghallgatván a panaszost, tanúságtételre szólította fel Szatmár vármegye szolgabíráit és esküdtjeit. Ezek a szent keresztre tett esküvel egyértelműleg azt vallották, hogy a nevezett helyeken a vám lefizetése után mindig szabad átmenetel volt, s csupán a mostani alispán, András mester, zaklatja háromszor a polgárokat.⁴⁵

Érdekes perök volt 1406-ban a németieknek a mikolaiakkal. Minthogy határaik felől megegyezni nem tudtak, Zsigmond király bírákúl kiküldte Kelemen zágrábi főesperest, kir. udvari alkanczellárt és Ravasz Mihály mestert, a nagyobb kanczellária jegyzőjét, hogy a nevezett községekben határjárást tartsanak és szolgáltassanak igazságot. András németi bíró vezette őket. Mikor Mikola helység végére értek, András bíró egy régi hidat mutatott nekik s azt állitotta, hogy mellette határhányás volt valamikor. Innen kelet felé menve, a Nádasd vize és az Éger erdeje mellett megint két határjelet mutatott, melyek szerinte Kis-Németi földjét a Mikolai nemesek birtokától elválasztják. De itt elébök állott nemes Mikolay Domokos s úgy a maga, mint osztályos atyafiainak képviseletében kijelentette, hogy az utóbb megjárt határjelek ellen nincsen kifogása, de a németi bírónak azon állítása, hogy ama régi híd volna a határ, nem alapszik valóságon; annak ellentmond s törvényadta jogánál fogva ellenáll. Bizonyítékúl felmutatta II. András királynak 1216. évben kelt oklevelét, melyből kitűnik, hogy az említett régi híd nem Mikola helység végén, hanem a Nádasd vizén, az Éger-erdőben volt; tehát az Éger erdeje és a Nádasd folyó az ő birtokuk határa Németi felé. E bizonyíték felmutatása után a bírák Mikolay Domokosnak ítélték meg a döntő esküt. Ez ősi szokás szerint, a kíséretében levő öt nemes emberrel együtt mezítláb egyik földhányásra lépett s övét leoldván és egy maroknyi hantot feje fölött tartván, megesküdött előbbi állításának igazságára. Azért a nevezett erdőt, minden haszonvételével együtt, a bírák a Mikolay családnak ítélték oda.⁴⁶

172Ugyancsak 1406-ban a váradi káptalan is tart Zsigmond király rendeletéből határjárást, Németi város meg Darócz és Lázár falvak között. Ismét körülményesen elősorolják az okmány szerkesztői a határjeleket, de a mai korban ezek közül csupán az "Ergepataka" és a "Csahóczerge medre" ismertebb nevek.⁴⁷

Királyaink a szabad városokat saját középponti hatalmuk támaszainak tekintvén, mindig megvédelmezték azokat a környékbeli erőszakoskodó főurak és a reájok nézve nem illetékes állami hátóságokkal szemben. Ennek első példáját 1332-ben találjuk, a mikor Róbert Károly király Demeter szatmári bíró kérésére meginti Semjéni Lászlót, hogy a falujából Szatmárra átköltözött volt jobbágyai fölött ne bíráskodjék, mert az ellenkezik a város kiváltságaival.⁴⁸ Hasonlóképpen jár el Zsigmond király is 1406-ban, mert a nádornak és az országbírónak meghagyja, hogy a szatmári polgárok ügyeiben ne bíráskodjanak, mert ők a királyné tárnokmesterének joghatósága alá tartoznak.⁴⁹

Még egy emléke van Szatmárnak ebből a korból. Egy két ujjnyi széles kis pergamenlap ez, melyen János bíró, György fia, 1421-ben egy Petermann nevű polgár részére azt foglalja írásba, hogy bizonyos Tamástól ellopott és azután megkerült barmokat az ő őrizetére bízott, oly kikötéssel, hogy mikor szükség lesz rá, feleljen róluk.⁵⁰

Zsigmond uralkodása végzetes volt Szatmárra is. A törökökkel és a huszitákkal való harcz foglalja le e szerencsétlen király egész uralkodását; és Szatmár, bár távol volt az események színhelyétől, mindkét háború következményeit megérzi. Mert Zsigmond 1411-ben oly egyességre lépett Brankovics György rácz deszpotával, hogy ez átadja a királynak Belgrádot s cserében kapja tőle Szatmár városát a vámjával és a hozzátartozó Résztelek és Sóstelek falukkal, Szent-Egyed és Szemermény pusztákkal, Németi városát, Agg-Németi, Szemeretelke, Peratelke, Csaholcztelke pusztákkal, Asszonypataka (Nagybánya régi neve) és Felsőbánya városokat érczbányáikkal; Hidegkút, Feketefalu, Kékes, Tyukes, Oroszfalva, Sándorfalva, Gyurkefalva, Surgyánfalva és Duravicza községekkel s Halfalva pusztával.⁵¹ Szomorú változás volt ez a két városra nézve. Mert míg eddig más urat nem ismert maga fölött, mint a királyt, ezután azonban földesúri joghatóság alá került s gyakran gazdát cserélt, miközben mindannyiszor át kellett szenvednie azokat a rázkódásokat, melyek az ilyen változásokkal együtt járnak. Bármily végzetesnek is tartjuk ezt az ikervárosra nézve, mégis hasznosnak mondhatjuk az ország szempontjából, mert ez áldozattal oly védbástyához jutott, mely több mint egy századon keresztül daczolt az ozmán hatalom támadásaival.

Szatmár magyar jellege, bár idegen ura volt, semmiképp sem szűnt meg. Erről az 1439. évi országgyűlés 25. törvényczikke gondoskodott, midőn elrendelte, hogy Brankovics csakis magyar emberek által kezeltetheti birtokait.

Ez időtájban történt, hogy bizonyos Márton nevű paraszt, felhasználva a király folytonos távollétét s az állami hatalomnak ezzel együtt járó gyöngeségét, fellázította a Szamosköz és a Nyírség pórnépét. A felkelt nemesség vérbefojtotta ezt a mozgalmat; a benne résztvevőket részint leöldösték, részint kegyetlenűl megvakították és megcsonkították.⁵² Valószínű, hogy ez az egész lázadás huszita eredetű mozgalom volt. Mert hasonló jelenségekkel találkozunk ugyanazon időben másutt is.

Zsigmond zavaros uralkodása alatt új erőre kap az oligarchia hatalma. Abban az időben tűnik föl Szatmártól délre a hatalmas Drágfi-nemzetség, mely Bétiek és a szomszéd falvak fölött uralkodott kényúri hatalommal. Oláh eredetűek voltak. Ez a népfaj a törökök előnyomúlása idején kezd a Balkán-félszigetről hazánkba telepedni. Az erdős-hegyes vidékeket szerették, hol barmaikat legeltették és erdőket irtottak. Királyaink az oláhok vajdáit gyakran nemesi rangra emelték s ezekből előkelő családok származtak. Az említett család egy sarja, Bélteki Drágh Sándri, többrendbeli erőszakoskodást követett el a szatmáriakon. Háborgatta őket erdejök és szántóföldjeik birtokában s azonkívül elrabolt egy kitanított sólyommadarat, melyet a szatmáriak a királyné számára neveltek. Zsigmond a határjelek megállapítására 1430-ban bizottságot küldött ki, mely a következő hites személyekből állott: Kusali Jakcs János és Mihály, a székelyek ispánjai, Jakcs László és Wárday Pelbárt, a vármegye alispánjai s a váradi káptalan kiküldöttje. A felvett jegyzőkönyv szerint a főhatárjel kezdődött bizonyos régi malomnál. Innen balra fordúlva, az erdőkön keresztül Kishorozsmál nevű helyre jöttek; ott egy határhányást találtak. Ettől jó darabig 175kelet felé menve, ráakadtak a másikra. A harmadikat maga a bizottság állíttatta fel. Innét Résztelek földjére jöttek s a Medvéspatak mellett új határjelet hánytak. Ezt a Medvéspatakot tették meg főhatárvonalnak a Drágfi-nemzetség birtokai és a város földje között. Ezután négy nyíllövésnyire felállítottak egy határjelet, onnét egy nyíllövésnyire ismét egyet bizonyos domb és a Medvéspatak között. Majd dél felé fordúlva s jó ideig a hegyek és völgyek között járva, eljutottak egy sáros völgybe, mely Harasztos fertőjének neveztetik. Ennek éjszaki részén ismét határjelet állítottak, azután az erdőkön keresztül mendegélvén, bizonyos út mellett felhantolták a másikat s ezek által Drág és Balk oláh vajdák fiainak helységeit elválasztották a szatmári határtól. Itt volt a szatmáriaknak egy vadaskertjök. Az említett oláh község végén, a hegy felől nagy határdombot hánytak. Ettől éjszaki irányban felmentek egy hegyre s annak tetején újból megjelölték a határt. Innen aláereszkedtek a Lippa völgyébe s bizonyos gyepes út mellett megint földhányást csináltak. További útjok iránya röviden ez volt: Berencze, s szatmár-erdődi-út, innen dél, majd nyugat felé fordulva a Terebesről Erdőd felé vivő út, ennek először keleti, majd nyugati oldalon haladva egy kút, attól jobbra éjszak felé szántóföldön keresztül haladva, a Fölnagy útjának jobb oldalán egy bikkfa, attól nem messze ismét más bikkfa, majd a Homoród árka, mely Hodos helységét választja el. Itt négy helyen, dél és éjszak felé mindenütt uj határjeleket halmoztak fel s ezekkel a szatmáriak birtokát Sándrinak, Drág fiának és más bélteki nemeseknek földjeitől elkülönítették.⁵³

Ezzel mitsem törődve, két évtized mulva a bélteki Drág Miklós jobbágyai a városnak mind erdejéből, mind mívelt és míveletlen földjeiből. Résztelek mellett jókora részt elfoglaltak. Azért Hunyadi János kormányzó 1452-ben rendeletet küldött Drág Miklóshoz, hogy az elfoglalt földeket adassa vissza, mert már különben is megparancsolta a fő- és az alispánnak, sőt a szatmári polgároknak is, hogy a városi földet akár ő ellene, akár másokkal szemben megoltalmazzák.⁵⁴

Meddig bírta Brankovics György a testvérvárosokat s kire szállottak át ő utána, erre okleveleken alapuló pontos választ nem adhatunk s inkább az ország történelme s némi analógiák nyújthatnak ez iránt némi tájékozódást. Tudjuk ugyanis, hogy miután Brankovics Belgrádot cserébe adta némely magyarországi birtokokért, Hunyadi János vitézségével Ráczországot is visszaszerezte Murád szultántól. De Brankovicsnak ravasz lelke azt sugallta, hogy országa nagyobb biztonságára, a törökökkel czimboráljon.

Mikor 1448-ban a kormányzó a törökök ellen hadjáratot akart intézni, Brankovics nemcsak hogy a zászlóaljakat, melyekkel mint magyar birtokos főnemes és szerb fejedelem tartozott, ki nem állította, hanem Hunyadi szándékáról még a szultánt is tudósította, ki éppen Skanderbég fővárosát, Króját, ostromolta. Ez kémeitől megtudván a gyalázatos árulást, Brankovicsot magyar birtokaitól megfosztotta. A szerencsétlen rigómezei ütközet után Hunyadi Brankovics hatalmába került. Az áruló félvén foglya bosszújától, Muraddal kezdett alkudozni annak fejére. Ez azonban sokkal nemesebb lelkű volt, mint ő, s az alávaló ajánlatot nem fogadta el. Végre az időközben Szegedre gyűlt rendek fenyegetései és Marnavics bosnyák főúr fegyveres segedelme megszabadította Hunyadit. Mielőtt azonban szabadságát visszanyerte, oly szerződésre kényszerítette őt Brankovics, hogy lefoglalt magyar jószágait visszaadja, fiának, Mátyásnák, az ő unokáját, Czilley Erzsébetet jegyzi el, másik fiát, Lászlót pedig kezesül Szendrőn hagyja. Az 1450-iki országgyűlésen Hunyadi feloldoztatta magát a reá kényszerített szerződéstől. A rendek nemcsak ebbe egyeztek bele, hanem azt is elhatározták, hogy Brankovics, mint a törökkel tartó honáruló, minden magyar jószágától fosztassék meg s fegyverrel kényszeríttessék hódolatra. Hunyadi az országgyűlés után meg is indította ellene táborát. De miután fiát a megrettent Brankovics szabadon bocsátotta, az országtanácsban pedig Garay és Czilley a hadjáratot minden módon ellenezték, a kormányzó békét kötött vele s jószágainak egy részét is visszaadta. A szendrői szerződés értelmében, a gyermek Mátyás és Czilley Erzsébet 1455-ben házasságra léptek, bár a tényleges egybekelést a férj kiskoruságára való tekintettel elhalasztották. Czilley Erzsébet Hunyad várába költözött, de ott 1455 végén váratlanul elhalt. A halálosan gyűlölködő két hatalmas család között a tátongó sírt még áthidalhatatlanabbá tette Czilley Ulrik 176megöletése és Hunyadi László lefejeztetése. Brankovics megszűnt magyarországi nagybirtokos lenni. Mind Szatmár, mind Nagybánya a Hunyadi család birtokába került. Már az idézett 1452 évi okiratban "civitas nostra", a mi városunknak nevezi a nagy kormányzó Szatmárt. Abból a tényből pedig, hogy 1460-ban Mátyás király Csarnavodai Egyednek kegyelmet ad a szatmári királyi kastély építése alkalmával elkövetett hatalmaskodásáért, az következik, hogy Szatmár ismét királyi birtok lett.⁵⁵

Nem nyomozható ki, hogy a két város melyik esztendőben szállott Mátyásról más földesúrra. Annyi azonban bizonyos, hogy már 1481-ben, tehát még a nagy király életében, a Szapolyai Imre hatalma alatt volt. Ily nagy adományokkal akarta Mátyás a porból fölemelt főurat lekötelezni, hogy majd az ő halála után a király-választáson Korvin Jánosra adja szavazatát. A Szapolyai Imre uralma kiviláglik abból a perből, melyet ez a hatalmas oligarcha 1481-ben Megyesallyai Morócz László és István ellen indított, kik jobbágyaik által különféle erőszakoskodásokat követtek el a két város lakóin. A budai káptalantól kiállított két rendbeli oklevélben határozottan ki van téve, hogy Szatmár és Németi a Szapolyai Imre birtoka.⁵⁶ Ugyanazon évben Szapolyai Imre és István egy másik pert is indítottak Ecsedi Báthory István és András ellen Guti Országh Mihály nádorispán előtt valami Böszörménytelke és Szárazbalkánhát nevű helyekért, melyek a szatmári határban feküdtek. Nyertek is száz holdnyi földet, de az átadás valami ok miatt egész 1496-ig elmaradt. S minthogy Szapolyai Imre 1487-ben utódok nélkül halt el, a két város egyedüli birtokosa Szapolyai István lett. Ő tehát a fentemlített ítéletet Kinizsy Pál országbíró előtt bemutatta s kieszközölte, hogy annak végrehajtásával a váradi káptalan bízassék meg.⁵⁷

A Szapolyaiak mindent megtettek Szatmár fölvirágoztatására. István 1491-ben azt a szabadalmat nyerte Ulászlótól, hogy bármely földesúr jobbágya szabadon költözködhetik Szatmárra és Németibe, ha előbbi gazdájával szemben minden tartozását kiegyenlítette.⁵⁸ Ez a jog vetette meg a város ezutáni fejlődésének alapját, mert később bármennyire megtizedelte is a várost a háboru, éhség, tűzvész, vízáradás, mindig hamar benépesült. E jog érvényesülését meggátolta ugyan egy időre az 1514. évi parasztlázadás, melyben még a vármegye szegényebb nemessége is részt vett; s ennek következményeképpen a jobbágyok szabad költözködési joga is megszűnt: de a két város polgársága, Ulászló privilégiumára hivatkozva, soha sem ismerte azt el magára nézve kötelezőnek és a kort meghaladó szabadelvűséggel mindig befogadta polgárai sorába a jelentkező tisztességes jobbágyokat. A város fönmaradt jegyzőkönyveinek tanúbizonysága szerint, minden évben 30-40 családot fogadott be községi kötelékébe. A magyar nemes ez ideig még nem szívesen lakott városokban; de mikor a török hódítással a háború tűzfészke mind közelebb jutott Szatmárhoz és ez tekintélyes erőddé lett, a nemesség is nagyobb számban keresett falai között oltalmat. Megvédelmezték a Szapolyaiak Szatmárt Geréb László erdélyi püspök ellenében is. Ez a főpap, bár a polgárokkal kevéssel azelőtt Geréb Péter nádor előtt oly egyezségre lépett, hogy dézsma fejében minden kalangya búzától tizenkét dénárral fog megelégedni, ezzel nem törődve, minden félkalangya (gelima) után követelte az összeget. Mikor pedig a polgárok ellenszegültek, egyházi tilalom alá vetette őket: megtiltotta a papoknak a misemondást, gyóntatást, temetést, úgy hogy a holttestek temetetlenül hevertek a czinteremben. Szerencsétlen rendszabályok olyan korban, mikor a szellemek forrongása már a reformáczió eszméjével vajudott! Szapolyai János panaszára Ulászló 1501-ben megdorgálta a püspököt s ráparancsolt, hogy a kötött egyezséghez tartsa magát.⁵⁹

Szatmár eddig harmadrangu város volt, melyről csak itt-ott találunk egyet-mást feljegyezve. Azonban a nagy nemzeti szerencsétlenség idejétől kezdve előtérbe lép. Nevével csak úgy találkozunk Róma, Simancas és Brüsszel, mint akár Bécs levéltáraiban. Szomoru jelentőségének okát főkép az ország akkori feldaraboltságában találjuk. A mohácsi gyásznap után ugyanis két pártra szakadt a nemzet: a nyugati rész Habsburg Ferdinándot, a keleti Szapolyai Jánost ismerte el királyának. A két fél viszálykodása között a török férkőzött be az ország szívébe, 177az Alföldre, s így csakhamar három ura is lett az országnak. Szatmár majd a királyé, majd pedig az erdélyi fejedelmeké volt s mint végvár folyton viszályra adott okot. Mindkét fél nagyrabecsülte ugyan birtokát, de talán a Habsburgok jobban, mint az erdélyi fejedelmek. Amazok tekintélyes őrséget tartottak itt, melynek parancsnoka folyton éber figyelemmel kísérte az erdélyi ügyeket, s bármi történt ott, rögtön jelentést tett akár Kassára, akár közvetetlenül Bécsbe. Ezt tudván az erdélyi fejedelmek, mindig jó viszonyt igyekeztek föntartani a szatmári vár kommendánsával, s ha követeket küldtek a királyhoz, el nem mulasztották, hogy nekik utasításba adják, hogy nála tisztelegjenek s neki ajándékot vigyenek.

Ez időszak kezdetén az első nagy mozgalom, melynek messze kiható jelentősége lett, a vallási reformáczió eszméjéhez fűződik. Minden harcz nélkül ment az nálunk végbe; az egész lakosság egyértelmüleg fogadta el az újítást.

Hogy ezt megérthessük, vessünk egy visszapillantást a két város egyházi múltjára. Szatmár, mint mondottuk, az erdélyi püspökséghez tartozott. Többeknél s így Szirmaynál is azt olvassuk,⁶⁰ hogy a város a XV. század elején ki volt véve a megyés püspök hatósága alól s az esztergomi érsekség alá tartozott; de ezt az állítást beigazoltnak nem lehet tartani. A vatikáni okmánytár betűrendes tárgymutatója is ezt látszik igazolni. De ha a szövegben utána nézünk, azt találjuk, hogy azon községek között, melyeket IX. Bonifácz pápa 1400-ban más püspökök joghatósága alól az esztergomi érsek hatalma alá rendelt, Szatmár neve nem szerepel, hanem csupán Németié.⁶¹ Ez pedig semmit sem bizonyít, mert Németi nevü helység igen sok volt az országban. Már pedig az ezt megelőző, vagy követő valamennyi adatunk az erdélyi püspökséghez való tartozás mellett szólanak. Ezt bizonyítják a pápai tizedlajstromok a XIV. századból, melyekben a két város mindenütt az erdélyi püspökség plébániái között szerepel;⁶² ezt még más okiratok is. Ezek között a legfontosabb az 1343. évből János németi plébánosnak egy felbontott eljegyzésből kifolyó hozományi perben kiadott ítélete,⁶³ melyben magát András erdélyi püspök Meszesen túli helytartójának nevezi. (Coram Johanne plebano de Zothmarnemethy, vicario ... Andree ... Episcopi Transsilvani de extra Mesces constituto.) Éppen így nevezi magát 1349-ben egy előtte tett végrendeletben.⁶⁴ Ugyanezen András erdélyi püspök 1351-ben Keresztfelmagasztaltatása napján Szatmáron tartózkodik és Szekeresi László fiainak megengedi, hogy a szekeresi kápolnában misét mondathassanak és ott papot tarthassanak.⁶⁵ Hogy pedig később sem tartoztak az esztergomi egyházmegyéhez, azt Geréb László erdélyi püspöknek az egyházi tized tárgyában hozott, imént említett ítélete bizonyítja.

Éppoly nehéz eligazodni azon "Saswar"-i főesperesség holléte felől, melyhez Szatmár az 1230. évi szabadságlevél kelte előtt tartozott. Így például semmi tájékoztatást sem nyújt az az adat, hogy Antal sásvári főesperes, Fülöp esztergomi érsek kanczellárja egy szigetet kap a Rába folyó mellett.⁶⁶ Mert sásvári főesperesség is több volt az országban. Az egyik Temes vármegyében feküdt Dég és Gyarmata között; a másik Kolosmegyében, mai neve Sárvásár, és Zentelke fiókja.⁶⁷ Minthogy ez utóbbi az erdélyi egyházmegyében van, valószínűnek kell tartanunk, hogy a magyar kereszténység első két századának rendezetlen viszonyai között, e távoli főesperességhez tartozott a két város hitközsége. És ez egyszersmind megmutatja a városba beköltöző németek útjának irányát is; hogy t. i. többi törzsrokonaikkal Erdélybe küldték őket, de ők a történelem által most már ki nem kutatható időben a Szamos folyó irányát követve, mint legéjszakibb ilynemű telepítvényen, Szatmáron ütöttek állandó tanyát. Csupán a XIV. század elején érvényesül oly újabb keletű egyházi közigazgatás, mely a középponttól távol lakó hívek érdekeinek inkább megfelelt. Ebben a korban e környék hitközségei a szatmári és az ugocsai főesperességekhez tartoztak, melyeket a Szamos választott el egymástól. A szatmáriban voltak: Batár, Börvely Bere, Bezőge (ma ismeretlen), Csengerbagos, Nyircsaholy, Domahida, Érendréd, Dengeleg, Szamosdob, Erdőd, Derzs, Gebe, Kántorjánosi, Krassó, Nagykároly, Kocsord, Nyirmada, Mátészalka, Mezőpetri, Nagymajtény, Vásárosnamény, Amacz, Patóháza, Perecsen, Piskárkos, Nagyzsadány, Zsidred (ma ismeretlen), Tyukod, Nyirvasvári, Vetés, Vadafalva (ma puszta), Avasújváros. Az ugocsai főesperesség alá tartoztak: Szamosbecs, Berend, Csegöld, Tisztaberek, Gacsály, Fehérgyarmat, Nagygécz, Halmi, Nagykolcs, Lázári, Kisnamény, Feketeardó, 178Nagypalád, Penyige, Rozsály, Sár, Szászfalu, Toch vagy Toth (ma ismeretlen), Szamosújlak, Batiz, Vasvári és Nagyszekeres.⁶⁸

A főesperesek a püspöki székhelyeken laktak és egyúttal kanonokok voltak. Ez kitűnik ama tizedlajstromokból, melyeknek mindezen adatok fönnmaradását köszönjük s melyekben az 1332-1337. évi időközből az is fel van jegyezve, hogy Bulchoniusz szatmári főesperes mennyit fizet e hivatala s mennyit kanonoksága után. Kívüle ismerjük még a következőket: Eltuman 1226-ban egy házassági perben bíráskodik.⁶⁹ Miklós főesperesnek 1280 körül csupán nevét tudjuk.⁷⁰ Móriczot 1400-ból onnan ismerjük, hogy bizonyos bűnei IX. Bonifácz pápa fülébe jutottak s e miatt megbízta az erdélyi prépostot, hogy állítsa őt bírói szék elé.⁷¹ Előfordul még 1418-ban Dénesnek, a Kusalyi Jakcs fiának neve is.⁷²

A szatmári plebánosok közül a következők nevei szerepelnek okleveleinkben: Gábor alesperes 1216-ban egy hitvesgyilkossági perben bíráskodik,⁷³ Miklós alesperes 1217-ban egy boszorkánypörben.⁷⁴ Egyed, István ifjabb király káplánja 1247-ban királyi megbízott Panyola község felosztásánál, a mikor is a peresfelek lóhátról vívott párviadalban döntenek az igazság fölött.⁷⁵ János mester, István ifjabb király udvari papja; neve egy adománylevélben szerepel 1268-ban.⁷⁶ Péter 1308-ban a váradi káptalan megbízottja Szekeres és Zsarolyán községek birtoka fölötti perben.⁷⁷ István 1332-ben huszonkét dénárt és három garast fizet pápai tized gyanánt.⁷⁸ Bolcsár mester 1349-ban tanu egy hagyatéki ügyben.⁷⁹ Az utolsók egyike András, kinek neve 1477-ban fordul elő⁸⁰. Többet közülök egészen a jezsuiták koráig nem ismerünk. Németi plebánosai közül János 1332-ban huszonkilencz dénár pápai tizedet fizet⁸¹. Talán ugyanezen János az, a ki 1343-ban és 1349-ban magát András erdélyi püspök Meszesen túli helyettesének nevezi, és nem lehetetlen, hogy ugyanő 1360-ban az ugocsai alesperes, mert a név mindegyik esetben ugyanaz.⁸²

A hitélet virágzásáról tanúskodnak a szerzetes kolostorok, melyek a két városban voltak⁸³. Valószínűleg legrégibb közülök a minoritáké;⁸⁴ templomuk a "Dicsőséges Szűz" tiszteletére volt szentelve. 1335-ben van róluk első említés téve, a mikor is Csáholy János mester az ő nagyanyjának ötven girát tevő hagyatékából, tizenkettőt a Dicsőséges Szűz templomában szolgáló minoritáknak adott.⁸⁵ Erzsébet királyné, Nagy Lajos anyja, 1370-ban alapítványaikat megnagyobbította s klastromjukat Szent Erzsébet tiszteletére szentelte föl. 1448-ban valami ismeretlen ok miatt kizavarták őket kolostorukból; azért panaszukra János kardinális, a római szentszék követe, meghagyta Dénes esztergomi bíboros-érseknek, hogy vezesse őket vissza régi házukba. Gvárdiánjaik közül Györgyöt ismerjük 1447-ből. A kolostor 1531-ban már nem állott.

Németiben Szent Domokos szabályait követő apáczák és férfi-szerzetesek voltak. Az előbbiekről 1370-ban van említés téve. Kolostoruk alapját a szolgabírói hivatal mai helyén, a Perényi utczában fedezték fel. Az utóbbiak még 1554-ben is küzdöttek a reformáczió hullámcsapásaival, a mit az is bizonyít, hogy mikor Anárcsy Péter homoki részjószágaiba beiktattatott, az összehívott szomszédok között jelen voltak a németi prédikátori rend, azaz a dominikánusok jobbágyai közül Nagy Mihály és Kaza György németi lakosok.⁸⁶

E többnyire régóta ismeretes adatoknál még méltóbbak a figyelemre azok, melyeket 1592-ban egy urbéri összeírásnál, a még nem rég eltemetett szatmári katholiczizmus felől hoztak napfényre a királyi tisztviselők⁸⁷. A királyi kamarához küldött jelentésükből sok érdekes dolgot tudunk meg. E szerint a szatmári plebánia-épület a királyi kamarahivatal és sólerakóhely szomszédságában volt; a mi ismét megerősít bennünket abban a föltevésünkben, hogy a parochiális templom a mai Lechner-féle ház helyén állott, a Kossuth Lajos-utczában. Ezt az épületet és még több más, összesen hét telket Zeleméry Miklós foglalta el. Volt ezenkívül még egy másik templom is, Szent Miklós tiszteletére szentelve. A birtokában levő egyik házat Hímvarró Balázs, a másikat Szabó Benedek kerítette meg magának, kitől ismét Huszár János foglalta el erőszakosan. A Hóstánczban volt a Szentlélek Isten temploma. Kaszálóját, puszta telkét és nehány hold földjét Tieffenbach Kristóf várbeli kapitány kaparította magához és ez utóbbi helyekre, a királyi jószágkormányzó tiltakozását figyelembe nem véve, jobbágyokat telepített. Németiben volt Szent Dénes kolostora. Két vízi-malmára a király, gyümölcsösére Tieffenbach tette rá a kezét. Bizonyos szántóföldeket és réteket Szatmáry Miklós idegenített el.⁸⁸

Még inkább jellemzi azt a kort, hogy nem csupán a templomoknak, hanem a bennök levő oltároknak is voltak fentartóik, birtokaik és saját papigazgatóik, (rector, rectoratus altaris). Némely oltárt egyes czéhek tartottak fenn. Természetesen a protestantizmus diadalrajutásával az ilyen birtokok is a többiek sorsára jutottak.

A Szatmárhegyen két szőlő volt oltárbirtok. Az egyiket Hencz Ferencz, a másikat Bóna nevű presbiterről nevezték el. Ez utóbbi egészen 1712-ig folyton a szatmári vár birtokai között szerepel. Még két más, szintén ilyen jellegű szőlőt egy bizonyos Salgay világiasított el; ő Deregnyey Pálnak, ez meg Csáky Pálnak adta el. A szűcsöktől fentartott oltárnak kaszálóját egy Izsák nevű nemes ember, a papjuk házastelkét pedig Tieffenbach foglalta el. A szabóknak is volt egy oltáruk Szent Miklós templomában; valamikor a nemes Vetéssy család tagjai megajándékozták ezt egy házzal. Ezt Huszár János foglalta el. A híd közelében levő malmot a református papok kapták.

Németiben állott Szent Dénes kolostora. Két malma a királyé, gyümölcsöse a Tieffenbaché lett. Birtokos volt itt a Szent Jakab oltára is; egy szép szigetje volt a Szamos közepén, valamikor telve pompás gyümölcsfákkal, de ez adatok feljegyzésének idejében már nem volt egyéb pusztaságnál.

De ne vágjunk elébe az eseményeknek, hanem lássuk a protestantizmus keletkezését.

A híveket nem csekély mértékben keseríthette el az a viszály, melybe 1501 körül Geréb László erdélyi püspökkel keveredtek az egyházi tized miatt. Országos baj volt ez, nem csupán helyi jelentőségű. Törvénytárunkban számos határozat igyekezett ezt kegyetlen büntetésekkel rendezni.⁸⁹ Annyival nagyobb lehetett a szatmári hívek megbotránkozása az interdiktum fölött, mert Mátyás, az igazságos, kevéssel azelőtt, az 1486. évi országgyűlés huszonnyolczadik ártikulusában a főpapoknak megparancsolta, hogyha valamely nemes személylyel (ilyen volt a város is) perük van, míg az tart, ellenfelüket a király tudta nélkül interdiktum alá helyezni, vagy őket az egyházból kiközösíteni ne merészeljék, nehogy úgy tűnjék fel, hogy a szenvedély sugalja eljárásukat, nem pedig az igazságszeretet. A seb, mint látszik, nem hegedt be akkorra sem, mikor Luther felléptével a reformáczió Németország határait túllépve, hazánkban kezdett hódítani. Maga a királyné, a környezetében levő németek, a külföldi tanulmányaikból hazatért ifjak, mind pártjára állottak; hasztalan volt az 1524. évi országgyűlés tilalma. A mohácsi vész után pedig, a fejetlenség eme korszakában, éppenséggel rohamosan terjedt az új hit, mert az ellen-királyok, bár buzgó katholikusok voltak, nem akarták híveiket lelkiismereti kérdések miatt maguktól elidegeníteni.

Szatmár reformátora Dévai Bíró Mátyás volt, ki 1529-ben Wittenbergában hallgatván Luthert, annak eszméivel eltelve jött haza s itt előbb Erdődön Drágfi Gáspárt nyerte meg az új hitnek, azután pedig ennek hatalmas befolyásával Szatmárt is reformálta. Nagy Mihály szerint ez az esemény még 1527-ben következett be, mert a varsói magyar diákok egyesületének névlajstroma szerint Dévait már 1523-ban megbélyegezték társai Luther eszméinek pártolásáért. Ő az uj tanítást még előbb Gryneus Simon budai főiskolai tanártól szívta magába. A protestáns történetírók megegyeznek abban, hogy Drágfi Gáspárt, Béltek és Erdőd birtokosát, Szilágy vármegye igehirdetője, Derecskei Demeter tette először fogékonynyá az új hitelvek iránt s később Dévai segélyével teljesen megnyerte Luther újításának. Erdődről jött át aztán Dévai Szatmárra s a két várost elszakította a római katholikus egyháztól. De mint minden forradalmi szellemű embert, úgy őt is utólérte az a sors, hogy az első fokon nem tudott megállani, mert a fejlődő eszmék magukkal ragadták. Zwingli nézetei alig lettek ismertekké, rögtön pártjukra állott. Később pedig, mikor Kálvin tanítása mind nagyobb tért hódított a magyarság szívében, ennek lett titkos tisztelője. Ő maga is érezte következetlenségét s habár haláláig Luther hívének vallotta magát, az ágostai evangélikusok történetírása még sem sorozza őt holtig hív bajnokai közé.⁹⁰

Hasonló átalakulásokon ment át a szatmáriak hitbeli meggyőződése is. Míg az 1554. évi óvári zsinaton még Luther mellett kardoskodtak, addig 1567-ben a Méliusz Juhász Péter elnöklete alatt tartott debreczeni zsinaton, az egész szatmári traktus képviselői a helvét hitvallást vallották és írták alá.⁹¹

180A reformátusok hatalmas védőket nyertek ezután a környékbeli főurakban s a szatmári vár egyik-másik buzgó parancsnokában, mint például Rákóczi Zsigmondban, a ki később erdélyi fejedelemmé lett. Addig a katholikus hívek száma egyre fogyott s a régi vallás csupán egynémely vidéki földbirtokos nemesben tartotta fönn tovább magát. Fráter György, a ki 1541 után a felső tiszavidéki megyéknek csaknem korlátlan ura lett, inkább volt politikus, mint katholikus főpap; az ő kormányzása mitsem lendített a régi hit ügyén. Végre, miután 1556-ban az erdélyi püspökség javait szekularizálták s csupán czímében maradt fönn,⁹² az elárvult terület gondját az egri püspök vállalta magára; anélkül is hozzá tartozott már azelőtt is a mai Szatmár vármegye keleti része, mert Nagy- és Felsőbánya akkor még Máramaros vármegye kiegészítő részei voltak s mint ilyenek az egri egyházmegyéhez tartoztak. De ez az átalakulási folyamat csaknem egy századot vett igénybe, mert az egri püspökség évkönyveinek tanúsága szerint, a legelső hivatalos okirat Szatmárra vonatkozólag 1636-ban kelt Egerből.⁹³ Ez időtájban fordul először az egri püspökök figyelme Szatmár felé; nem mintha itt valami sok dolguk akadt volna, hanem mert jogot tartottak e nagy terület egyházi tizedére, melyet a világi hatalom foglalt volt le és állandóan a szatmári vár fentartására fordított. 1631-ben teszik Egerből az első lépéseket ez ügyben, de hiába. Újból próbálkoznak 1662-ben. S mikor a király a szepesi kamarától felvilágosítást kér az ügy állásáról, onnan teljesen kimerítő választ kap. Ennek értelmében a peleskei, ugocsai, nyíri, jánki, csengeri, paládi, érmelléki és kolcsi tizedszedő járások jövedelmei soha sem voltak az egri püspökéi, hanem a szatmári várat illették. "Utána nézhetnek az egriek egy nevezetes lajstromukban, melyet Szent János könyvének hívnak s melyben az egri püspök és káptalan összes javai és jövedelmi forrásai fel vannak jegyezve, s láthatják, hogy csupán a dadai, kállói, kisvárdai és nádudvari tizedszedő járások az övék, a szatmárihoz ellenben semmi joguk sem lehet."⁹⁴ - Nem is nyerték meg, a mit kértek.

Ezalatt a két ellenkirály között elkeseredetten folyt tovább az élethalálharcz. Az ország határain kívül diplomácziai alkudozásokkal, bent birtok-adományozásokkal iparkodtak állásukat megerősíteni. Ebből magyarázhatjuk meg, hogy János király 1526-ban, Szent Katalin napján, Szatmárt és Németit minden hozzá tartozó joggal együtt Szaniszlófi Báthory István és Bertalan testvéreknek adta.⁹⁵

Szapolyai János, látván, hogy hasztalan fordul a pápához és más nyugati fejedelmekhez segélyért, mert ezektől hathatós támogatást nem nyerhet, behívta Szulejmán szultánt. E harczok között történt, hogy 1536-ban Ferdinánd Tallóczi Bánffy Boldizsárt erdélyi vajdává nevezte ki s megbízta a János hatalmában levő Kelet-Magyarország elfoglalásával. Ez az ő hadiútjában, egy sötét éjszakán, mind Szatmárt, mind Németit felgyújtotta, miközben sok kétségbeesett polgár veszett a Szamos vizébe. Mikor ezt meghallotta János király, a ki éppen akkor Váradon időzött, sebtiben Kún Gothárdot küldte a két város védelmére. Ennek hírére Bánffy megrakta a klastromot őrséggel s annak parancsnokává Horvát Mátyást tévén, ő maga biztosabb helyre vonult vissza. Kún Gothárd serényen hozzálátott az erődszerű kolostor ostromához, de míg ebben szorgoskodott s katonáit javában buzdította, lábán súlyos sebet kapott. Váradra vitték, a hol meghalt. De János király kiostromoltatta a kolostort s elfogta Horvát Mihályt. Harminczegy vitézét Váradon felakaszttatta, őt magát pedig karóba húzatta.⁹⁶

Az 1538. évi váradi béke, mely mindkét király részére biztosította a tényleg hatalmában levő területet s János halála esetére az egész országot Ferdinándnak adta, egy ideig békét teremtett. De Szapolyai halála mindennek véget vetett. Fráter György nem tartotta tiszteletben a szerződés pontjait, hanem a királyné akarata ellenére török segítséggel tartotta fönn a gyermek János Zsigmond igényeit. Drámai gyorsasággal következtek be ezután az események: Buda török kézre vétele, az ozmán hadak betelepülése s Erdélynek, mint különálló országnak szervezése. A felső-tiszavidéki megyék fölött Fráter György uralkodott oly hatalommal, mely a kortársak szavai szerint csak névben külömbözött a királyétól. De azért Szatmár urai, a Báthory testvérek, András, Kristóf és István megérzik az idők változását és János király, 1526. évi adománylevelét 1543-ban Ferdinánddal is megerősíttetik.⁹⁷ Így mindkét részről biztosítva, a várost szigetbe veszik s a már ősidők óta elhanyagolt várat hatalmasan megerősítik. A nemzeti történelemből ismeretesek a további események. Az ingadozó politikájú, de alapjában 181véve hazafias Fráter György megöletése után, a keleti részekkel együtt Szatmár is Ferdinánd uralma alá került. Ez időtájt engedte el a városi polgároknak a kamarai nyereség czímén évenként fizettetni szokott 200 forint adót, mert az ellenség fölprédálta a várost; de megokolásában nem említi meg, hogy mely ellenség és mikor? Ugyancsak 1551-ben meghagyja a vármegyének, hogy azt a pert, melyet Anarcsi Péter indított a város ellen, függeszsze föl mindaddig, míg személyesen megvizsgálhatja a város privilégiumait.⁹⁸

De Szulejmán szultán sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy Erdély és a részek Ferdinánd hatalma alatt maradjanak. Azért vonakodott vele békét kötni mindaddig, míg azokat kezei közül ki nem bocsátja. Az erdélyi rendek is, attól félve, hogy ha a szultán kívánságának nem felelnek meg, kiteszik országukat a török martalócz-hadak pusztításainak, visszahívták Izabellát, hogy foglalja el a trónt. A királyné engedett kéréseiknek. A szultán parancsából Sándor moldvai és havasalji vajda kísérte őt 1556-ban oláh hadaival az országba. Nagybánya felől lépték át a határt és innen nagy erővel Kolozsvár felé vonúltak. Az oláh hadak mind mentökben, mind visszatértökben nagy pusztítást tettek; a Kraszna és Szamos folyók közét egészen feldúlták.⁹⁹

A három Báthory testvér is Izabellához csatlakozott.¹⁰⁰ Ez elpártolás megboszúlására Ferdinánd 1557-ben Telekessy Imre kassai kapitányt küldte ellenök. Szatmárt Somlyói Bátory István védelmezte. Csakhamar ott termettek Balassi Menyhért meg Bebek Ferencz is. Azonban kéztusára nem került a dolog, hanem csupán ágyúharcz folyt közöttük. A császáriak látván, hogy az erős várral nem boldogúlhatnak, Németi fölgyújtása után eltávoztak a harcztérről.

A tél folyamán Izabella országgyűlést tartott s abban egyéb határozatokon kívül azt végezték, hogy Báthory Kristófot követségbe küldik II. Henrik franczia királyhoz. Alkalmasabb embert nem is lehetett volna e czélra találni Báthory Kristófnál, a ki a franczia, olasz és spanyol nyelveket tökéletesen bírta. Az eredményes kiküldetést azonban Izabella nem fogadta a kívánt módon, hanem folyton a Habsburgokkal kereste a békét. Volt is oka a királynénak a bizalmatlanságra, mert éppen akkor jutott tudomására, hogy Erdély leggazdagabb főura, Kendi Ferencz, összeesküvést szőtt ellene és már Szulajmán szultán kegyét is megnyerte. Nyíltan nem mert ellene föllépni, mert már sok előkelő ember be volt avatva a felforgató tervbe; magához hivatta tehát az összeesküvők egyikét, Balassi Menyhértet, s neki nem csupán teljes bocsánatot, hanem gazdag jutalmat is ígért, ha Kendi Ferenczet elteszi láb alól. Balassi beleegyezett. Kendit tehát fontos államügyek megbeszélésének ürügye alatt Fejérvárra hívták s mikor a fejedelmi palotába lépett, Balassi és csatlósai felkonczolták.¹⁰¹

Ez a Balassi, kinek nevével Szatmár története évtizedeken át össze volt forrva, korának legjellemtelenebb embere volt. Jó verekedő a csatákban, kitűnő vitéz, de elvetemült ember, ki többször változtatta hitét, politikai pártállását és urát, mint a köpenyegét.

Gonosz tette jutalmáúl, de meg méltányolva vitézségét is, Izabella őt tette meg az erdélyi hadak fővezérévé és Somlyói Báthory István és Kristóf beleegyezésével Szatmárt jelölte ki székhelyéül. Neki adta Tasnád várát, a nemes érczekben gazdag Nagybányát, három szomszédos vármegye tizedét, mindezt természetesen a katonaság ellátására. Ezenkívűl Erdélyben még két várat ajándékozott neki a királyné, melyeket még Szapolyai vett el testvérétől, Balassi Imrétől, árulás bűne miatt. Mindezt a nagy területet Balassi saját uradalmának tekintette. Nagy adókat vetett a lakosságra, kirándúlásai alkalmával hihetetlen módon sanyargatta őket. Mindezzel meg nem elégedve, Szatmár várra fordította telhetetlen szemeit. Ez erősségben, urai, a Somlyói Bátoryak, csekély számú őrséget tartottak; azt hitték, nem fenyegeti őket veszély, mert az ország fővezére a közvetetlenűl szomszédos városban székel. Balassi gyakran ment át a várba látogatóba és a bajtársi érzületű, gyanútlan őrség még maga is hívogatta mind őt, mind katonáit. Végre, mikor az alkalmat legkedvezőbbnek találta, kijelentette, hogy ettől fogva ő lesz a vár ura s az őrséget kidobatta. Hiába mentek a Báthoryak panaszra a királynéhoz. Ez ugyan hívatta Balassát, komolyan ráparancsolt, hogy a várat adja vissza, az álnok ember meg is ígérte, hogy engedelmeskedni fog, de az átadásból nem lett semmi sem.

182Balassa még ezzel sem elégedett meg, hanem azon törte fejét, hogy miképp árulja el királynéját a lehető legnagyobb haszonnal. A Ferdinánd-pártiak ismerték megbízhatlanságát s nagy ígéretekkel kecsegtették a király táborába. Thurzó Ferenczczel állott folytonos alkudozásban, de még a döntő lépésre nem tudta magát elszánni. E közben, hogy egyetlen alkalmat se mulaszszon el nyereségvágya kielégítésére, télvíz idegén Kisvárda ostromához fogott. De Telekessy kassai kapitány sem maradt tétlen; hanem átkelt a Tiszán és farkasszemet nézett Balassával. Ez látva, hogy Kisvárda ostromával könnyen nem boldogúl, ismét átpártolása felől kezdett alkudozni Telekessyvel és Thurzóval. Úgy beszélték meg követeik által, hogy a kassai sereg jőjjön minél közelebb a szatmárihoz, váltsanak nehány ágyú meg puskalövést, s akkor Balassa, mintha kényszerítve volna, visszavonúl. Úgy is történt. Az áruló, a főurak, tisztek és közkatonák legnagyobb boszúságára, hazavezette seregét, bár létszámban s harczi kedvben annyira túlszárnyalta az ellenséget, hogy győzelme bizonyosnak látszott. De azért még mindig nem látta elérkezettnek az időt, hogy átpártoljon. A leírt színleges ütközet után, Izabella maga elé hivatta, számadásra vonta, de a ravasz Balassa most is tisztázni tudta eljárását.¹⁰²

Izabella, testvére: Zsigmond lengyel király közvetítésével a bécsi udvarral kezdett alkudozni. János Zsigmond ugyanis már oly korba jutott, hogy átvehette a kormány gyeplőit és nősülésre gondolhatott; ő ellenben gyöngülni és betegeskedni kezdett; elérkezettnek látta tehát az időt, hogy fiáról és országáról gondoskodjék. Már annyira jutottak az alkudozásokkal, hogy a menyasszony személyében és az ország határaiban is megegyeztek; már Izabella meg akarta íratni végrendeletét s abban Balassa Menyhértet készült fia nagykorúságáig az ország kormányzójává tenni: mikor azt a váratlan hírt kapta Zsigmond lengyel királytól, hogy fővezére elárúlta. Úgy tudódott ki az álnokság, hogy mivel az utóbbi időben az a hír terjedt el, hogy Izabella meghalt, Balassa rögtön levelet írt Geradovszky és Jablonszky lovassági vezérekhez, kérve őket jöjjenek segítségére, mert Erdélybe akar nyomúlni s a trónüresedés zavarait felhasználva, az országot Ferdinándnak átadni. Mikor azonban Izabella halála álhírnek bizonyúlt, Geradovszky és Jablonszky a levelet átadták a szepesi városok kormányzójának, ez pedig Zsigmond királynak. Talán éppen ez a csalódás döntötte korai sírjába Izabellát 1559. évi szeptember 15-én.¹⁰³

Balassát végleges szakításra Ecsedi Báthory András és Miklós bírták rá. Jól meg kell őket különböztetni a Somlyói ágtól. Árulása jutalmául azt kötötte ki, hogy eddigi birtokain felül a detrekői uradalmat nyerje Nagyszombat közelében. Ferdinánd beleegyezett, de azzal a változtatással, hogy Szatmárt és Nagybányát csak addig bírhatja, a míg János Zsigmondtól Munkácsot a maga részére elfoglalnia sikerül. A ravasz ember oly ügyesen tudta elpártolását titkolni, hogy még a Ferdinánddal kötött egyesség után is kicsikart az erdélyi kincstártól a katonaság ellátásának ürügye alatt tízezer forintot. A pénzt átvette, de hozóját, Torda Ádámot, rögtön kiutasította Szatmárból. Csak ekkor nyíltak meg az erdélyiek szemei. Panaszukra a török porta óvást emelt az új szerzemény ellen, a Prágában tartózkodó király előtt: Ferdinánd lakonikus válaszszal elégítette ki a szultánt: "Szatmárt árulás folytán vesztettem el és árulással kaptam vissza; egyik félnek sem lehet oka panaszra." A háború kikerülhetetlen lett.

Az 1562. év tavaszán Balassa Menyhért nyitotta meg a háborút Kovászó elfoglalásával. Ennek hírére Somlyói Báthory István és Németi Ferencz erdélyi fővezérek, mintegy nyolczezer emberrel, Hadad ostromához fogtak. A szultán is parancsot küldött a budai és temesvári basáknak, hogy minden oldalról támadják meg Ferdinánd országát. Mikor a király látta, hogy a háború veszedelme egyre nő, csekély seregét a nemesi fölkeléssel is gyarapítván, hathatós ellenálláshoz fogott. Az ország több helyén folyt egyszerre a harcz, de legelkeseredettebben Szatmár körül. A Hadadot ostromló erdélyiek márczius 12-én találták magukat szemben Balassa négyezer emberből álló seregével. Csakhogy míg az erdélyiek nem jártak el egységes hadi-terv szerint, mert Báthory a fejedelem parancsához ragaszkodott, hogy nagyobb segély megérkeztéig ne bocsátkozzék ütközetbe, Németi pedig nem törődött János Zsigmond parancsával: addig a királyiak, elől Balassával, egyértelműleg hevesen megtámadták a rohamot fuvató Németit; előbb a lovasságot, aztán a nagyobbrészt szászokból álló gyalogságot összetörték és megfutamították. A hős Báthory István egy ideig megkísérlette 185az ellenállást, de végre ő is kénytelen volt menekülni. A mi ezután következett, az többé nem harcz, hanem kegyetlen mészárlás volt. A legjobban dühöngtek Balassi és katonái, hogy vadállati vérengzésökkel új urok iránt való hűségöknek mennél fényesebb bizonyítékát adják. A vesztett csata hírére János Zsigmondot akkora rettegés szállotta meg, hogy összes kincseivel együtt Lengyelországba akart menekülni. Már meg voltak rakva a társzekerek, befogva állottak a lovak, de Báthory Istvánnak és Kristófnak mégis sikerült a királyba lelket önteni, rámutatva a jól felszerelt várak egész sorára, továbbá az ellenséges magatartású köznépre, mely nem engedte volna, hogy ennyi kincset az országból kivigyenek.¹⁰⁴

E közben Ibrahim budai és Malkócs temesvári basák gyors meneteléssel közeledtek Szatmár felé és húszezer emberökkel a várat ostrom alá fogták. De minthogy meghallották, hogy a környék összes nemesei temérdek aranynyal és ezüsttel a rozsályi várba zárkóztak, egy jelentékeny csapatot küldtek oda az erősség kiostromlására. A benszorúltak szerencséjére éppen a megelőző napon érkeztek oda Eger várából Gémes Ferencz és Kátay Ferencz százötven főből álló lovas csapattal, hogy Rozsály várból zaklassák a Szatmár alatt álló török hadat. Ezek nem szűntek meg lelkesíteni a fegyverfogható nemességet s a bennszorúlt parasztokat, hogy végső lehelletökig kitartók legyenek. Egyszer a vár kiskapuján Bakszay Tamás vezérlete alatt ötven embert kibocsátottak s ezek az ostromlókat oldalba fogták. Most aztán a vár falairól kettőzött erővel megindúló fegyverropogás, a bástyákon karóra húzott török fejek s a kis merész csapat rohama oly zavarba hozták az ostromlókat, hogy hanyatthomlok megfutamodtak és meg sem állottak Szatmárig.¹⁰⁵

A Szamos vize által védett város végső veszedelembe jutott. Az eledel fogytán volt, a lovak a fák rügyein tengődtek, de különösen kétségbeejtő volt a puskapor hiánya. Ehhez járúlt, hogy a törökök Németit felgyújtották s az éjszaki szél a zsarátnokot egyenesen Szatmárra vitte s azt is felgyújtotta. Odaégett a megmaradt élelmiszer, tábori felszerelés; összeolvadt a hadi győzelem alkalmával zsákmányolt pénz; odaveszett számos ember; oltásra senki sem gondolhatott, mert a török a tűzvészszel egyidejűleg heves támadást intézett a város ellen és kis híja volt, hogy el nem foglalta. Az ellenség azt hitte, hogy ennyi szerencsétlenség után megtört az ostromlottak bátorsága; azért találkozóra hívta a vezéreket. Nem tetszett ugyan a szatmáriaknak az ajánlat, de mégis kiküldték Zay Ferenczet, hogy hallgassa meg Hamza bég ajánlatait. Mint előrelátható volt, az egyezkedés nem sikerült, mert a török Szatmárt kívánta, a magyar pedig csupán fegyverszünetbe mehetett bele. Ily nehéz helyzetben a vezérek tanácsot tartottak s azt határozták, hogy Balassi Menyhért lopózzék ki a várból s nézzen a környéken segítség után. Szívesen ráállott; éjnek idején csolnakba ült s a folyó árja csakhamar túlvitte az előőrsök vonalán.¹⁰⁶

Nemsokára megtudták, hogy Ferdinánd egyik vezére, Székely Antal, ötezer emberrel Ecsed mellett táborozik; hozzá csatlakoztak még a Gyulaiak 600 lovassal s még valami 416 sziléziai lovas. Ezekkel kellett volna most összeköttetésbe lépni. Zay Ferencz tehát a hadi-tanács ellenére hidat veretett a Szamoson s egy csónakon kiszöktetett altiszttel azt üzente Székelynek, hogy válaszszon ki 300 gyalogost, kötöztessen mindegyik nyakába egy bőrzsákban puskaport, legyenek meghatározott napon és órában Németiben s akkor a várőrség kirohanást intéz és a segélycsapatot a lövőszerrel együtt a városba hozza. A török ellenben, látva a készületeket, azt tervezte, hogy az éj sötétségében a kész hídon át betör Szatmárba. Úgy is történt. A további fejleményeket a harcz főhőse, Forgách Simon maga beszéli el nagy részletességgel. "Alig hogy betakarodtunk volt Németibe - írja, - rögtön nagy lövöldözést és rettentő "Allah" és "Jézus" kiáltást kezdénk hallani. Rögtön megértettük, hogy a törökök a hídon átmentek és a várost ostromolják. További parancsot sem várva, én a saját csapatommal száguldva rohantam utánuk. Mihelyt a városhoz értünk, lovainkat szélnek eresztve, talpra ugrottunk és felfutottunk a bástyára. A híd fölött állott ez, ott, a hol a Szamos derékból kijön az a szakadék, mely a várost körülfolyja. Azontúl nem volt egy csöpp palánk sem, hanem mi rekesztettük el az üres tért hevenyészett torlaszszal, hogy az ellenség be ne rohanhasson a nyitott városba. Mikor tehát odaérkeztünk, már akkor török zászló lengett a várfokon. Mi is aztán rájok támadtunk és kemény kézi tusába elegyedtünk. De biztosan elveszett volna a vár, ha a bástyához nem érkezik Dobó Domokos, ki köszvénye miatt otthon 186maradt s most a nagy sivalkodást hallva, lóra kapott s kit szép szóval, kit hegyes tőrével biztatott a harczra. Én is előparancsoltam az én vártámról 60 német zsoldost s ezek irgalmatlan pusztítást vittek véghez a támadók között. Mikor soraik ritkúlni kezdettek s a zászlót is elnyertük, meghátráltak és visszafutottak a hídon. Így menekült meg Szatmár a kirohanás után, mely teljesen hiábavaló volt, mert Székely Antal sem gyalogosokat, sem puskaport nem küldött a kitűzött időre.¹⁰⁷

Szerencsére a török az ostrom tizenhatodik napján elvonúlt a város alól, mert bár a Szilágyságot Almásig, az egész Krasznamentét s a Szamos vidékét Ecsedig kirabolta, élelemhiányban szenvedett. De a városbeliek is odáig jutottak már, hogy, ha az ellenség még három napig a sánczok körül marad, megadják magukat. Így határozták el a vezérek tanácsában. Miután a török eltakarodott, az őrségen kívül a magyar sereg is Ecsed alá sietett; ki gyalog, ki lóháton. De még az utóbbiaknak is vagy nyerge, vagy féke, vagy egyéb szerszáma hiányzott, mert odaégett az ostrom alatt.

Ferdinánd élete végét közeledni érezvén, mindenképpen azon volt, hogy fiát, Miksát, megkoronáztassa. Először Prágában díszítették fel a Szent Venczel koronájával, azután Frankfurtban választották római királylyá. Itt fogadta azt a török követséget, mely a szultán ajándékait átadván, nyolcz évi békét ajánlott. Ferdinánd az ajánlott békeföltételeket elfogadta. Bécsbe visszatérve, éppen a magyar koronázás előkészületeivel volt elfoglalva, mikor János Zsigmond követe, Somlyói Báthory István, fejedelme ajánlataival megérkezett. A rég megszakadt alkudozás fonalát akarta fölvenni. A tárgyalások megszakadása miatt beállott ellenségeskedések alatt Balassa Menyhért az őszi időhöz mérten azt eszelte ki, hogy faluról-falura járva, üres hordókat zsarol és a tokaji szüretet megrabolja. Távollétét felhasználták a szatmáriak. Megüzenték Somlyói Báthory Istvánnak, ki akkor Várad parancsnoka volt, hogy Balassa erőszakoskodásait tovább nem tűrhetik; jöjjön, foglalja vissza jogos örökét: az alkalom kedvező, mert csupán kis csapat őrzi a várat. Báthory felfogta a pillanat jelentőségét és rögtön útra kelt. Hadainak megigérte, hogy a zsákmányt teljesen nekik adja. Útközben kiosztotta mindegyik csapat kötelességét: melyik hol rohanjon a bástyákra, sánczokra; mint essenek neki fejszékkel a palánkoknak, kik dobjanak tüzet a házakra és mint történjék mindez egyszerre minden oldalról, mielőtt az őrség meglepetéséből fölocsudnék. A roham az esti órákban pompásan sikerült; rövid, de véres harcz után a 200 német s majdnem ugyanannyi magyar harczos megadta magát. Mintegy tízezer font arany esett zsákmányúl, ezenkívül drága edények, női ékszerek, gazdag házi felszerelés, a mit Balassa rablóhadjáratain gyűjtött össze. Fogságba jutott még felesége is, gyermekeivel együtt. Báthory megtartotta ígéretét: a zsákmányt felosztotta katonái között s az őrséget szabadon bocsátotta, csupán a rabló családját szolgáltatta át a fejedelemnek.¹⁰⁸

Az 1564. év elején újúlt erővel fogott mindkét fél a háborúhoz. Időközben azonban Ferdinándnak sikerült a szultánt oly parancs kiadására bírni, hogy János Zsigmond elégedjék meg Nagybányával, Szatmárt pedig adja át a királynak. A boszús erdélyi fejedelem a várost feldúlta, a várat pedig a földdel egyenlővé tette, hogy új birtokosa semmi hasznát se vehesse. Ennek hírére Svendi Szatmárnál termett. Maga előtt hajtott vagy százezer embert s rögtön hozzáfogott a fontos erődítmény helyreállításához. Azonban a ravasz fejedelem álígéretekkel fegyverszünetre bírta Svendit s közben bécsi és konstantinápolyi követségével addig húzta-halasztotta az időt, míg a török segítség, valami 30,000 ember, megérkezett. A császáriak ugyan csupán félannyian voltak, de Svendi hadvezéri tudományában bízva, fölvette velök a harczot. Véres tusa folyt különösen egy dombért, mely a váron kívül feküdt. A törökök minden erejüket megfeszítve hatalmukba akarták azt keríteni, hogy onnan ágyúzhassák a várat. Mai ismereteinkkel sehogy sem tudjuk azon domb ottlétét megfejteni, mert semmi esetre sem lehetett geografiai alakúlás. Csakis úgy fejthetjük meg, hogy a vár minapi romhalmazából keletkezett és Svendi nem ért rá azt eltakarítani. Sok előkelő jeles vitéz hullott el azon mindkét hadseregből.

Nem hiányoztak az érdekes epizódok sem.

Mint a hogy a trójai háború korában a hősök egymást párbajra hívták s a két sereg szemei előtt küzdöttek életre-halálra, úgy állott itt elő egy hetyke török s felszólítá Bánffy Bálintot, hogy törjenek kopját a két császár egészségére. 187Az ilyen felesleges erőpazarlást tiltották ugyan a magyar törvények, de melyik magyar vitéz húzódott volna félre az ilyen kihívás elől? A komoly történetíróból, Verancsicsból valódi epikus költő lesz, mikor a bajvívás eredményét nekünk elbeszéli:

Egy másik napon a várőrség parancsnoka, Grasbain, kiosont a várból madarászni; úgy látszik, ez volt a szenvedélye. De a törökök rálestek s úgy kidobták a nyeregből, hogy holtig senyvedett sérüléseiben; akkor is csupán legénye mentette meg, hogy fejét ne vegyék.

Szatmárral a török nem boldogúlván, Erdőd alá ment, melynek részben német őrsége föladta a várat.

Erdőd meghódolása után Svendi attól félt, hogy minden oldalról körülfogja az ellenség; azért csendben fölszedte a táborát és a Tisza felé szökött. De a törökök utána eredtek és Kisarnál érték utól, a hol magát elsánczolta. Itt mindkét fél meddő csatározásokkal töltötte el az időt, míg végre Svendi a törököket visszaszorította, kik végre október elején hazatakarodtak, mire aztán Svendi is átkelt a Tiszán.¹⁰⁹

A. következő esztendőben a háború tovább folyt. Svendi és János Zsigmond maradtak egymással szemben. Szatmár-vár kommendánsa, Máger Erazmus oly biztonságban érezte állomását, hogy azt itt hagyva, külső hadi vállalatba fogott. Magához rendelve Kővárról Zólyomi Pétert és Viczmándy Tamást, Szent-Jób várát támadta meg, melyet egy kis erdélyi csapat tartott megszállva. A háború súlypontja nem is itt volt, hanem Munkács körül. Mikor ezt Svendi ostrom alá fogta, János Zsigmond oly haragra gyúlt, hogy saját szavai szerint nemhogy a törököt, hanem még az ördögöt is kész volt annak megvédésére segítségűl hívni. A török hadak felvonulásának szomorú következménye lett a császáriakra nézve, mert János Zsigmond a temesvári basával egyesülve, egymásután foglalta el vagy rombolta le az éjszak-keleti várakat. Miksa király ezen az előnyomúláson megrémülve, gyors futárt küldött konstantinápolyi követéhez, hogy tegyen meg mindent a béke helyreállítására. Erre a nagyvezér és a többi állami főméltóságok lealázó szidalmakkal illették mind őt, mind császárját; mindkettőt kutyának czímezve, kijelentették, hogy mindaddig, míg Szatmárt és Tokajt János Zsigmond vissza nem kapja s az évi adó megfizetve nem lesz, tovább folyik a háború. Miksa nem tehetett mást, mint hogy a változhatatlanba belenyugodjék. Verancsics Antalt, a történetírót, és Tiefenbach Kristófot, a későbbi szatmári várparancsnokot küldte Konstantinápolyba. A békét 1568-ban nyolcz évi időtartamra oly feltétel alatt kötötték meg, hogy Miksa lemond mindazon területről, mely eddig neki is, a töröknek is fizetett adót.¹¹⁰

Alig három évvel utóbb, 1571-ben, II. Szapolyai korai sírjába dőlt. Helyébe Báthory az erdélyiek, Békés Gáspár fondorlatai ellenére, Báthory Istvánt, Szatmár egykori földesurát, választották fejedelmökké. Ez a bölcs és vitéz ember úgy igyekezett országa jólétét biztosítani, hogy a törökkel is, a magyar királylyal is jó viszonyt tartott fenn. Az előbbivel sikerült ez mindvégig, de nem úgy Miksával, ki, úgy látszik, csak álszerénységből írta a fejedelemválasztáskor az erdélyieknek, hogy nem tart számot a megürűlt trónra, mert úgy sem tudná a török ellen megvédeni. 1575-ben Békés Gáspárt küldte Báthory ellen. Szatmáron vonúlt keresztül a támadó sereg; itt csatlakozott hozzá Pongrácz Frigyes, a várbeli magyar őrség kapitánya. De ugyancsak Szatmár fogadta falai közé a szentpáli csata után a megvert sereg romjait s tanúja volt azon kifakadásoknak, melyekkel Békést, mint a szerencsétlenség okozóját, a menekvők illették. A pórúl járt embernek titkon kellett előlök Kassára szöknie.¹¹¹

Még jobban megtisztelték Báthory Istvánt és benne az egész magyar nemzetet a lengyelek, mikor őt 1575-ben királyukká választották. Miksa császár is számot tartott e méltóságra; azért Tiefenbach Kristóf szatmári várkapitányt küldte Báthoryhoz követségbe, s arra az esetre, ha szándékától eláll, neki ígérte Szatmárt, nemzetségének ősi örökségét, és az aranyban dús Nagybányát. De az ajánlatot Báthory visszautasította. A mit Miksától nem tudott elérni István lengyel király, azt utódjától, Rudolftól próbálta kieszközölni, de ekkor sem sikerült 188Szatmárt visszanyernie.¹¹² Végre, nehogy a két katholikus fejedelem között háború üssön ki, XIII. Gergely pápa Possevino Antal jezsuitát küldte ki békéltetőül. Ennek sikerült az egyességet megkötnie, de oly feltétel alatt, hogy Zazar, Szinérváralja és Szatmár a lengyel királyé lett.

Szatmár az 1565. évi ostromtól csaknem négy évtizeden át aránylag békés éveket élvezett. A hatalmas vár, melyet ezerötszáz vegyesen magyar és német katona tartott megszállva,¹¹³ tiszteletet parancsolt messze vidéken. Jeles főparancsnokai voltak, kik később magas katonai méltóságokra emelkedtek. Mager Erazmus,¹¹⁴ Raminger Jakab,¹¹⁵ Tiefenbach Kristóf, a magyar anyától született gróf Nogarola Ferdinánd¹¹⁶ neveit ismerjük.

E czím alatt mintegy másfél évszázad belviszonyait akarjuk lefesteni. A legelső terjedelmesebb tudósítást, mely a szatmári vár beléletére világot vet, ez erősségnek 1569-71. évi, a Nemzeti Múzeumban őrzött számadásaiból nyerjük.¹¹⁷ Ezt követi a gróf Károlyi család oklevéltárában meglevő 1592. évi úrbéri összeírás¹¹⁸. Ezentúl pedig, a XVII. század negyedik évtizedétől kezdve csaknem minden ötévi időközből találunk az Országos levéltárban egy-egy úrbéri szabályzatot, vagy valamely összeírást.¹¹⁹ Gazdasági jellegű munkálatok ezek, de éppen azért irányuknál és terjedelmüknél fogva sokkal becsesebb anyagot nyújtanak a történetírónak, mint a száraz időrendi adatok. Ha nagy időközt kell is rajzunkban felölelnünk, az nem lesz a történeti hűség rovására, mert a korviszonyok s a rendszer ez időn belül lényegesen nem változtak.

Ma a hadsereget, várakat és egyéb védelmi eszközöket főképpen a befolyt adókból tartja fenn az ország, mert ma a pénzgazdaság minden állami élet alapja. A szóban forgó időben nem így volt, mert akkor terménygazdaság uralkodott. A váraknak nagy uradalmaik voltak, melyek vagy hozzájuk közel, vagy akár a második, harmadik vármegyében feküdtek, s azok termesztményeiből és ipari készítményeiből nyerték fentartásuk eszközeit. A király gazdasági tisztviselői jobbágyokat fogadtak e földekre, velök szerződést kötöttek s megállapították, hogy mivel tartoznak termesztményekben, kézi és igás napszámban, vagy esetleg pénzben. Az ilyen jobbágyok fölött, hacsak oly kiváltságokat nem tudtak fölmutatni, mint példáúl Szatmár, ők is bíráskodtak és a vétek minőségéhez képest, ők mint úri-szék szabtak rájuk a vármegyei szolgabíróval és esküdtekkel halált vagy börtönbüntetést, esetleg pénzbírságot.

Fel fogjuk itt sorolni a szatmári uradalom középponti tisztviselőit és szolgáit. Hogy pedig állásuk kisebb-nagyobb fontossága is azonnal szemlélhető legyen, följegyezzük 1570-iki fizetésüket, mely kb. a mai pénz húszszoros értékének felel meg.

A provizor vagy jószágigazgató évi fizetése 504 frt. Az élelmező biztosé 156 frt. Egy számvevő tiszté 60 frt. Al-provizoré 45 frt. Ispáné 24 frt. Kulcsáré 24 frt. Sáfáré 20 frt. Szakácsé 20 frt. Péké 12 frt. Korcsmárosé a ki a király borait árúlja 24 frt. Majorosnéé Óváriban, hol apró marhát tenyésztett 8 frt. Négy napszámosé, kiknek az volt a kötelességük, hogy az uradalmi gabonát a magtárból a malomba s innen a lisztet visszavigyék, egyenként 8 frt.

E személyzeten kívül állott az udvarbíró, kinek hivatala az Árpád-korban csupán az igazságszolgáltatásra szorítkozott. Most azonban tisztviselői kötelességei is voltak, a mennyiben a kamarától hozzá érkeztek a katonaság részére a pénzutalványok s ő adta ki a zsoldjukat s egyéb természetbeni járandóságaikat.

A vidéken járásonként a dézsmaszedők működtek, kik az uradalom követeléseit hajtották be a jobbágyoktól; révészek és vámosok, kik a forgalomból szedtek hasznot a király részére.

A postaintézményt is megtaláljuk már 1570-ben. A vár kötelékében van a szatmári és győrteleki postamester. Ezeket csupán ajándékok illetik meg, mert fizetésöket máshonnan húzzák. 1570 körül Szatmáron Wolfgang Krabar, Győrteleken Johann Viderspek működnek ily minőségben.

Ezeken kívül még egy egész sereg ember dolgozik közel vagy távol a vár érdekében: kémek és hírnökök, kik a hírszolgálatot végzik és az ellenség mozdulatait, vagy a Lengyel-, Moldva- és Erdélyországban végbemenő eseményeket 189kísérik figyelemmel; mészárosok, serfőzők és korcsmárosok, mert a húsvágás és az italmérési jog a királyi uradalomé; kőművesek, mész- és szénégetők, kerékgyártók a vár közvetetlen szolgálatában; molnárok, vinczellérek, kertészek, juhászok, disznópásztorok, kik hol itt, hol amott szolgáltak az uradalomnak.

1570 táján, a mely időről a nevezett számadások szólnak, az ide számított királyi birtokok véletlenül nem alkotnak kerek egészet, mert a Miksa és János Zsigmond között lefolyt háborúban mindkét fél megzavarta egymás birtokviszonyait; éppen azért nem soroljuk föl az ide tartozó falvakat, hanem csupán annyit említünk meg, hogy akkor három uradalma volt a szatmári várnak, u. m. Szilágy-Cseh 43 községgel, Erdőd 49-el s ezen kívül a Biharban elfoglalt 34 falu. A hány volt a község, majdnem annyiféle viszonyban volt az uradalommal. A legkülönösebb volt az oláhoké, kik az akkor dívó sokféle adó helyett, terményeik harmadát, az úgynevezett tredinát adták földesuroknak s mint aféle pásztoremberek, vajat, sajtot és brinzát hoztak a tisztek asztalára. Kívülök minden jobbágy fizetett egyházi tizedet, tizenkilencz község pedig kilenczedet. Készpénzben is szedtek adót, Szent György, Szent Mihály, Szent Márton és karácsony napján, az úgynevezett fertókban, mely kisebb pénznem értékét most már bajos meghatározni. Ezenkívül volt a füstpénz, azaz minden egyes házközösség után fizetett adó. De meg lehetett váltani bármely természetbeli szolgáltatást pénzzel; így keletkezett aztán a borváltság, juhváltság stb. Itt-ott az árendába kiadott dézsma is pénzt hozott be. Készpénz folyt be az óvári és erdőszádi révekből, továbbá a vámokból, melyeket akkor a következő helyeken szedtek: Erdőszádán, Sárközön, Zazaron, Domahidán, Sülelmeden, Daróczon, Zilahon, Margitán, Paptelkén, Nagyráton és Ujvárhelyen. E községek adják egyszersmind az akkori szatmári tartomány határait. Alattvalóinak bűneiből is haszna volt az uraságnak, mert bírságot kapott miattok. Az 1592-iki úrbéri összeírásból tudjuk meg, hogy a vérontás, házasságtörés és lopás miatt kellett bírságot fizetniök. Ugyaninnen értesülünk, hogy Krasznabélteken négy kovácsnak egyéb kötelessége sem volt, mint az, hogy lőporkészítés czéljából szenet égessen a szatmári vár részére. A jobbágyok dolga volt az uradalom házi kezelésében levő földeket felszántani, bevetni és a termést betakarítani, szénát gyűjteni, tűzifát behordani. Legterhesebb kötelességök volt, ha a szükség úgy parancsolta, a vár megerősítésén dolgozni. Ettől irtóztak legjobban s azért, ha csak lehetett, égre-földre való esküdözéssel letagadták ebbeli tartozásukat.

Hogy az uradalom tájékozódhassék, koronként összeírást tartott jobbágyai között. Megszámláltatta, hogy hány fiok, ökrük, tehenük, sertésük, kasméhük, juhuk és lovuk van. Egy 1660-iki összeírásból azt látjuk, hogy fiú van majd minden családban 1-2, ritkán 4; ökre majdnem minden jobbágynak 2-6; tehene 2-3; sertése a felerészének van egynéhány; méhe, juha nagyon kevésnek. Ló a megszámlált 23 községben csupán 50 van, abból is 16 egy lovas szabadosé, a kin zsoldos hajdút kell értenünk; ennyire kipusztították a háborús idők ezt a nemes állatot.

Szatmáron a házakat is megszámlálták, hogy a katonaságot szállásra ki tudják osztani a polgárok között. Egy 1674-iki összeírás, a mely tehát nem éppen a legvirágzóbb időből való, azt mutatja, hogy Szatmáron volt 402, a Hóstánczban 193, Németiben 332, összesen 927 ház. Mindegyiknél megnevezi a tulajdonost és azt, hogy német, horvát vagy magyar katonát, lovast vagy gyalogot fog-e kvártélyra befogadni. E teher alól akkor nem vették ki a nemeseket és tisztviselőket sem, mindössze azt a különbséget tették, hogy hozzájuk rangjukbeli katonát küldtek szállásra.

A vár jövedelmeibe és kiadásaiba mélyebb betekintést nyerünk, ha az a 1569-71. évi számadás egyes tételeit felsoroljuk.

1569-ben dézsmából begyűlt 19,650 félkalangya (gelima) és 6 kéve (manipulus) vegyesen búza, árpa, zab. A kilenczedből bejött 1664 félkalangya és 7 kéve. A cséplés után lett az egészből 12,114 1/2 kassai köböl. Gyűjtöttek 651 öl (orgya) szénát és 100 csomó kendert is. Kaptak 994 hordó bort, melyben 69,534 kassai akó (urna) volt, azonkívül 238 darab szarvasmarhát, 3,858 1/4 juhot és bárányt, 723 májusi malaczot, 1540 darab kősót, 198 3/4 pint vajat, 352 darab sajtot, 38 bödön brinzát, 419 kas méhet, 137 1/2 font viaszt, 25 pint sört. Az elhullott állatok bőrével és néhol faggyújával is tartoztak az uradalmi pásztorok beszámolni. Beszállítottak: 24 ökör- és tehén-, 512 juh- és báránybőrt és 50 font 190faggyút. Azonkívül bejött részint vétel, részint a vám révén: liszt, komló, vas, 6 malomkő, 46,000 szeg és 134,000 zsindely.

Az 1570. évi számadások mutatják, hogy az így begyűlt készlet egy részét pénzzé tették. Eladtak: búzát, szénát, bort, seprűt, méhsört, sót, ökröt, malaczot, gyapjút, kendert, kész élelmiszereket. Bort mérettek, óboron nyertek. Ezen kívül sok pénz folyt be a fent részletezett adókból, révekből, vármokból, bírságból, dézsma-bérletből, a czégényi olajütőből, továbbá a malacz-, bárány- és méhváltságból. A bevételek összege kitett 18,361 frt és 73 1/2 dénárt.

Ez évben költöttek a várbeli épületekre, különösen pedig a tüzérségi kaszárnyára, a nagybányai bányák mívelésére, létrákra, malomkövekre, hordókra, sóra, fűszerekre, papírra. Fizették az uradalom tisztviselőit, szolgáit és munkásait. Sörfőzésre Lőcséről hozattak komlót és élesztőt; a Szepességről hívtak sörfőző-mestereket is. De hogy okosan gazdálkodni nem tudtak, abból látszik, hogy még juhot, zabot, árpát, bort és a korcsmárosok részére gyertyát is kellett venniök.

A befolyó természetbeni járandóságokból gazdagon ellátták a várkapitány és a többi hadi és gazdasági tisztek asztalát. A sáfár (dispensator) osztotta ki mindezt bőkezüen az egyesek konyhája részére. A jelzett évben példáúl, bár Tieffenbach várkapitány éppen nem tartózkodott otthon, oly sok malaczot, juhot, vajat, sajtot, bort, lisztet stb. adtak az ő háztartására, hogy ma egy utcza élelmezésére is elég volna.

A legtöbb kiadás a katonaság fentartására ment el. A legfőbb tételek ezek:¹²⁰ a német gyalogoknak húspénzre; a tüzéreknek, a német lovasoknak, a magyar gyalogoknak húspénzre. De van egy német nyelvű számadás, melyből látjuk, hogy ezenkívül kaptak még a katonák zsoldot, ruhát, felszerelést, kenyeret, bort és borpénzt, eczetet és sót. A kiadások ez évi összege 18,449 frt és 46 1/2 dénár. Természetes, hogy ez ma húszszoros értéket képvisel.

A fentiekből már következtetni lehet, de máshonnan is tudjuk, hogy a zsoldos katonaság jó része nős és családos volt. Ott lakhattak apró házikókban a vár falai között, vagy pedig a város palánkjain belül, a kiosztott kvártélyokon. Mint a Szamosközi által leírt 1605-iki ostrom történetében olvassuk,¹²¹ az asszonyok is kivették a maguk részét férjök oldalán a várvédelem hősi munkájából. Ez alkalommal a németek, ráczok és vallonok feleségei követ hordtak föl a bástyákra, hogy férjeik a felkapaszkodó Bocskay-hajdúkat azzal verjék le az ostromlétrákról.

Vidám katonaélet folyt a szatmári korcsmákban, mint a jelzett évek egyikéből fenmaradt italmérési számadások mutatják. Mert míg az uradalom többi községeinek borfogyasztását együttvéve egy pár szegényes lap örökíti meg, addig a szatmár-németi korcsmákba egy éven át kiadott uradalmi borokról egy négyújjnyi vastag kötet számol be. Hej, de a kupák fenekén ördög lakott, mely egymás ellen, sőt felebbvalói ellen is ösztökélte a különféle nemzetiségű harczfiakat. A szatmári várban nem voltak ritkák a katonai lázadások. Amaz érdemek között, melyekért Lipót császár a két városnak a szabad királyi városi jogot megadta, felemlíti azt is, hogy gyakran, mikor a német katonák lázongtak, a polgárok elüljárói, bölcs viselkedésükkel, őket tisztjeikkel kibékéltették.

A magyar ember szemében német volt mindegyik zsoldos, bármilyen nemzetiséghez tartozott is, ha német kommandó alatt állott. Köztük és a magyarok között kiegyenlíthetetlen ellentét uralkodott.

A legjellemzőbb eset volt, mikor Lipót király báró Károlyi László főispánnak felajánlotta a szatmári várban a magyar őrség fölötti kapitányságot.¹²² Ez a főúr tudta, hogy történelmi jogon a főispánsághoz van kötve a vár parancsnoksága; vét hazája ellen, lealázza hivatala méltóságát, ha elismeri a német kommendánst katonai fölebbvalójának. Egyik barátjához írt levelében őszintén föltárta a szívében dúló harczot. Mit tegyen? Ha a régi jogszokás alapján fogadja el a fölajánlott hivatalt, megkisebbíti saját nemzetét; ha visszautasítja, akkor a császár neheztelését vonja magára és családja folyton érezni fogja annak súlyát. Fölterjesztést intézett a királyhoz és abban magyaros őszinteséggel előadta kételyeit s pontokba szedve, kifejtette azokat a feltételeket, melyekhez a hivatal elfogadását köti. Mi itt a főbbeket fogjuk közölni:

1. A német kapitány a magyar harczosok ügyeibe ne avatkozzék. 2. Ostrom alatt a magyar legyen a kommandáns. 3. A németek tartózkodjanak a kihágásoktól. 191Ha valamely hadi út alkalmával magyar paraszthoz kvártélyozzák őket, elégedjenek meg olyan ellátással, a milyet az szegénységéhez képest adhat. 4. Szatmár várostól vegyen el a király minden privilégiumot, mert azokkal ártalmára van a várnak; nehéz időkben ugyanis nem lehet a polgárokkal tetszés szerint rendelkezni. 6. A mi saját személyét illeti, békés időben, mikor neki tetszik, legyen szabad haza mennie. 6. A vár külső kulcsai nála álljanak.

Még mielőtt felterjesztésére választ kapott volna, fölkereste a környékén táborozó Montecuccoli fővezért s előadta, hogy mit írt a királynak. A híres taktikus egy ideig türelemmel hallgatta vendége fejtegetéseit, egyszer aztán váratlanul hozzá fordult:

- Olvasta-e a báró Julius Caesart?

- Nem, - felelte amaz.

- No hát, akkor olvassa el és megtanúlja belőle, hogy királyával szemben ne akadékoskodjék.

Ezek után kétségünk van ugyan, hogy Montecuccoli is olvasta-e Julius Caesart, de mégis kiolvashatunk annyit gondolataiból, hogy Károlyit nem tartotta igazi katonának.

A király is ilyen értelemben válaszolt neki. Megnyugtatta a felől, hogy a német katonaság féktelenkedni nem fog, a kommendáns nem avatkozik bele a magyarok ügyeibe, de hozzátette, hogy a kapuk kulcsainak birtokára nézve maradjon fönn a régi jogszokás. Az ostrom idején való fővezérlet kérdése elől pedig úgy tért ki, hogy majd esetről-esetre a körülményekhez képest fog határozni; a Szatmár kiváltságaira vonatkozó nézetét közölni fogja a kanezelláriával.

De azon sem csodálkozhatunk, hogy Szatmár iránt tanúsított ily szeretetteljes nyilatkozatai után végrendeletében intenie kellett utódait, hogy éberek legyenek a várossal szemközt, mert az az ő itteni házukat szép kiváltságaitól meg akarja fosztani.¹²³

Térjünk vissza a várhoz. 1592-ben már jobban ki van kerekítve a szatmári tartomány. Ekkor az erdődi, bányai és az avasi uradalmak tartoztak a várhoz.

Az erdődi uradalomban voltak: 1. Nagy-Erdőd. 2. Kis-Erdőd. 3. Soós. 4. Közép-Homoród. 5. Mogyorós. 6. Szinfalva. 7. Ivácskófalva, vagy más néven Ujdomb. 8. Rentehomoród. 9. Résztelek. 10. Felső-Homoród. 11. Száldobágy. 12. Kis-Nánd. 13. Nagy-Szokond. 14. Miszoka. 15. Felső-Boldád. 16. Lophágy. 17. Gyűrűs. 18. Medes. 19. Kis-, alias Felső-Szokond. 20. Szakasz. 21. Alsó-Boldád. 22. Apáczafalva. 23. Sándorfalva. 24. Béltek. 26. Dobra. 26. Felső-Szopor. 27. Alsó-Szopor. 28. Nántű. 29. Rákos. 30. Oláh-Terebes. 31. Ilosva. 32. Esztró. 33. Gyöngy. 34. Géres. 35. Darócz. 36. Piskárkos. 37. Hirip.

Az erdőszádi uradalomban: 1. Magyarerdőszáda. 2. Oláherdőszáda. 3. Remetemező. 4. Balotafalva. 5. Barlafalva. 6. Papbikó. 7. Válaszút. 8. Szilistye. 9: Szakállasbikó. 10. Aranyos. 11. Tomány. 12. Farkasaszó. 13. Oláhtótfalu.

A bányai uradalomban: 1. Dobravicza. 2. Magyarkékes. 3. Pusztatelek. 4. Györkefalva. 5. Bajkafalva. 6. Hidegkút. 7. Oláhkékes. 8. Tőkés. 9. Sándorfalva. 10. Feketefalu. 11. Laczfalu. 12. Oroszfalu. 13. Alsó-Fernezely. 14. Sürgyefalu. 15. Zazar. 16. Bozonta. 17. Misztótfalu. 18. Ujváros.

Az Avasságban: (Hajdan a Báthoryaké volt és Színér várához tartozott) 1. Túrvékonyán, 2. Felsőfalun, 3. Mogyoróson, 4. Bujánházán, 6. Lekenczén, 6. Komorzánban, 7. Rákoson, 8. Terepen, 9. Bikszádon, 10. Kányaházán, 11. Tartóczon egy-két telek. Azonkívül: 12. Szinérváralja. 13. Szamostelek. 14. Parlag. 15. Batiz. 16. Udvari. 17. Pete. 18. Csegöld. 19. Porcsalma. 20. Ököritó. 21. Csenger-Jánosi. 22. Czikófalva. 23. Nagy-Bánya. 24. Felső-Bánya. 25. Szatmár. 28. Hóstáncz. 27. Németi.

Az uradalom jobbágyai egész-, fél-, harmadrész- és negyedrésztelkes gazdákra oszlottak. Ezeken kívül voltak a zsellérek és szabadosok. Egésztelkes jobbágy volt ekkor 976, féltelkes 503, harmadrésztelkes 29, negyedrésztelkes 62. Ez a két utóbbi inkább csak a városokban volt található. Zsellér, szabados, stb. volt 220. Minthogy egy telket esetleg több atyafi-család mívelt meg, csupán annyit mondhatunk, hogy a vár földjein közel 1400 házközösség volt található. De mennyi volt a háborús idők miatt az elhagyott ház, a megmívelés nélkül hagyott telek, melyekről a jobbágyok megszöktek, vagy egyéb okok miatt elpusztúltak! Egy telket negyven holdba számítva, közel 50,000 holdat kapunk a vár uradalma gyanánt. És ebbe még nincsenek se az erdők, se a rétek beszámítva, 192melyek pedig tudvalevőleg akkor többszörösen felülmúlták az eke alá fogott földterület nagyságát, se pedig az uradalom közvetetlen kezelése alatt levő szántóföldek; csak ha ezeket mind tekintetbe veszszük, szerezhetünk fogalmat a szatmári vár akkori uradalma felől.

Szatmáron ekkor volt egészhelyes jobbágy 7, félhelyes 30, harmadrészhelyes 12, negyedrészhelyes 37. A Hóstánczban, hasonló rendben véve a birtokarányt: 13, 16, 5, 25, Németiben egésztelkes: 87, féltelkes 54, szabad halász 5, a szegények, özvegy asszonyok és zsellérek száma 30, elhagyott ház 18. Ez összesen 321 házközösség a két városban. De nem csupán ennyi volt a lakosok száma, mert ide kell számítanunk az ide betelepült sok nemest, iparost, kereskedőt, katonát és szolgát is.

Mikor a két város 1562-ben a király birtokába jutott, a várbeli gazdasági tisztviselők vallatóra fogták az elöljáróságot, hogy a Báthoryak uralma alatt mivel adóztak földesuruknak? A szorongatott helyzetbe jutott tanács kénytelen volt nyilatkozni, de fanmaradt iratokból látszik, hogy csak ötölt-hatolt és nem akarta bevallani az igazságot. Vallomásuk szövege a következő:¹²⁴

"Szatmárnak és Németinek minémű állapottya vólt a megvételnek előtte (1562) és annak utánna."

"A mi az egész helyes jobbágyságokat, félhelyességeket és zselléreket illeti, hogy mennyi egész és félhelyes jobbágyok vóltanak vólna és zsellérek a megvételnek idején: azt hit szerént vallyák az Fő Bíró és egész Tanács Szatmárban, hogy ők abban semmi bizonyos dolgot nem tudnának, mert soha semmi connumeratió féle nem volt közöttük. Egyszer akarták vólt Somlyói Bátory István, ki akkor az időben Somlyóhoz bírta Szatmárt és Németit, de semmiképpen meg nem számlálhatta vele csak fele részéig is."

"Semmiféle munkával vagy fizetéssel nem terheltettek, hanem szabad akarattyokból, ha mikor valami sáros helyeket, utczákat, avagy a Szamoson töltéseket és gátokat csináltanak. Azaz hogy ők mindenkor az megszállásnak előtte kiváltképpen való szabadságban éltenek, senkinek semmi szolgálattal nem tartoztanak, sem kötelesek nem voltanak egyébbel, hanem hogy esztendőben egyszer, azaz Szent Márton napján, adtanak adót a Földes Urnak. Annak sem volt bizonyos summája, hanem mikor fizetni kellett az adót, akkor megtalálták a Földes Urokat, és könyörgéssel, a mennyire kérhették, annyit fizettek".

"Az megszállás korán pedig (itt az 1562-iki veszedelmet érti) semmi egyéb, hanem csak pusztaság vólt, mert mind Decrétom, mind Prothocollum és egyéb Regestromok, a kik vóltanak, tűz miá égtenek meg. Mert azon időben a jobbágyok, mind egész helyes, és félhelyes, és zsellérek is, ki hová mehetett a Pogánynak jövése előtt, ugyanakkor Generális Kapitánynak intéséből és engedelméből szabad vólt elmenni; és ki Erdélybe, ki hova mehetett, menten ment. Annak utánna osztán ugyan Császár számára és hitire, és Svendi Uram őmaga hitire, azon alábbi szabadságokra megkiáltották, hogy a ki haza akar jönni jószága örökségéhez, haza jöjjenek".

"Item az Uri malmok a Szamoson, a kiknek vóltanak, - - ez a két városbéli emberek bírták; és ugyan Malmoknak hasznából, azok, a kik bírták, építették az malmokat. Sehova semmi szolgálattal nem tartoztanak. Mely alábbi szabadságokban Svendi Uram, Császár Ő Felsége Képe akkorontan és azután Máger Rézmán Uram megtartotta őket. Semmiben meg nem háborítattanak, hanem békességben éltenek".

"Bort sem Ur, se Császár, senki reájok nem vetett, hogy korcsomán árultanak vólna. Hanem a két városnak, Szatmárnak és Németinek, szabadsága vólt minden Embernek tulajdon ő maga borát árultatnia".

"Szatmárhoz a minémű Jószág, avagy Tartományok vóltanak vólna, egyéb nem vólt, hanem a ki volt, azokat Báthory István mind Somlyóhoz bírta, Szatmárhoz és Németihez semmi Jószágot nem bírtanak, hanem sőt ezeket is oda bírta".

De hiába hímeztek-hámoztak a polgárok, a királyi tisztviselők, bár tekintetbe vették kiváltságleveleikben foglalt szabadalmaikat, jobbágyi sorsukhoz képest kiszabták a jövőre nézve tartozásaikat.

E szerint a szatmári jobbágyok kötelességei 1570 táján a következők voltak: A vár körül erődítési munkát végeztek. Az uraság helybeli földjeit felszántották 195és bevetették. Tized gyanánt minden félkalangya után, a melyet kaszával vágtak le, egy obulust tartoztak adni; a mit pedig sarlóval arattak le, az után holdanként hat dénárt kellett fizetniök. Bárányból, kecskéből és méhből teljes tizedet adtak, melynek negyedrésze a papot illette. De megválthatták a bárányt 4, a kecskét és a méhet 3 dénárjával. Malaczaikból nem adtak tizedet. A bordézsmát is megválthatták, köblét 8 dénárjával. Az italmérés joga azelőtt az övék volt, de mióta császári generális parancsolt közöttük, január, február, márczius, április, július, augusztus és szeptember havában el kellett tűrniök, hogy a kommendáns korcsmáikban az uradalom borait mérette. A németieknek ugyanolyan úrbéri szabályzatuk volt, mint a szatmáriaknak. Készpénzben vajmi keveset fizettek, mert mindkét város polgárai esküvel bizonyították, hogy a Báthoryak uralma alatt 200, vagy legfölebb 350 frtot adtak váltságban.

De sem a vár uradalma, sem az ismertetett úrbéri szabályzat nem volt állandó. Gyakran a háborús idők bonyodalmai forgatták fel a régi rendet. Így példáúl megtörtént, hogy a szatmári várhoz csatoltak oly távol eső falvakat is, a minők: Bocskó, Sugatag, Hermetye, Ujfalu, Körtvélyes és Illésfalva, Máramaros vármegyében.¹²⁵ Oka ennek az volt, hogy a huszti vár, melyhez azelőtt tartoztak, az erdélyi fejedelem birtokába jutott. Sőt 1637 táján ide tartozott Czeke-Vadász is, Arad-megyében, mely azelőtt a gyulai vár birtoka volt.¹²⁶ Gyakori eset volt az is, hogy királyaink pénzszükébe jutva, egész falvakat zálogba adtak nehány ezer forintnyi kölcsönért s ezek aztán haszonélvezőiknél rekedtek.

A szatmári vár javait gyakran össze írta a kormány. Fanmaradtak az 1634., 1639., 1642., 1644., 1648., 1655., 1658., 1660., 1664., 1669., 1674., 1675., 1686., 1690., 1696. és 1712. évi összeírások.

1634-ben ide tartoztak: az erdődi uradalomban: 1. Nagy-Erdőd. 2. Kis-Erdőd. 3. Soós. 4. Gyűrűs. 5. Lophágy. 6. Felső-Boldád. 7. Alsó-Boldád. 8. Nagy-Szokond. 9. Száldobágy. 10. Apáczafalva. 11. Kenfalva. 12. Meder. 13. Mogyorós. 14. Résztelek. 15. Puszta- vagy Kis-Mánd. 16. Kis- vagy Felső-Szokond. Az erdőszádi uradalomban: 1. Aranyos. 2. Ujfalu. 3. Oláhfalu. 4. Farkasaszó. 5. Válaszút. 6. Papbikó. 7. Barlafalva. 8. Szakállasbikó. 9. Zelestye. A daróczi uradalomban: 1. Darócz. 2. Nántű. 3. Terebes. 4. Rákos. 5. Oláhgyöngy; de ez ekkor a Prépostváry Zsigmond kezén volt. 6. Géres. 7. Gyürkefalva. 8. Pusztatelek. 9. Bajfalva. 10. Nyegrefalva. Az Avasságban: 1. Tartolcz. 2. Kányaháza. 3. Felsőfalu. 4. Komorzán. 5. Bujánháza. 6. Terep. 7. Bikszád. 8. Ráksa. 9. Turvékonya. 10. Lekencze. Ezen kívül: Szatmár és Németi.

Fanmaradt 1634-ből egy másik összeírás is.¹²⁷ Ennek azért tulajdonítunk kiváló fontosságot, mert a szatmári várnép kötelékébe tartozó oláhok viszonyai felől nyújt tájékozást. Vajdaságokra vannak oszolva. Egyik volt a gyűrűsi, melyhez tartoztak: Alsó-Boldád, Alsó- és Kis-Szokond, meg Lophágy; a másik a barlafalusi, melyhez Barlafalvát, Újfalut, Oláhtótfalut, Zelestyét, Papbikót, Válaszutat és Szakállasbikót sorozták; a harmadik volt a részteleki vajdaság, melybe Résztelek, Száldobágy, Mogyorós és Színfalu voltak kebelezve. Vajda alatt itt csupán amolyan törzsfőt kell értenünk, a ki ezt a nomád népet rendben tartotta, a magyar uraság részére a tredinát összeszedte és embereit robot-munkára vezette. A gróf Károlyi család oklevéltárában található és már említett összeírás "genus miserrimum hominum"-nak nevezi őket.¹²⁸ Fajrokonaikkal együtt nomád-életet éltek sokan még a legújabb korban is. A város jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy még 1848-ban is feljöttek Erdélyből az oláhok a Szatmárhegyre nyájaikat legeltetni.

E rövid kitérés után lássuk tovább a vár úrbéri viszonyait történeti sorrendben.

Nyolcz évvel később, 1642-ben, ez volt a szatmári tartomány képe: Szatmár és Németi. A daróczi uradalomban: 1. Darócz. 2. Piskárkos. 3. Nántű. 4. Terebes. 5. Rákos. 6. Oláhgyöngy, a Prépostváry Zsigmond birtokában. 7. Géres, a Zoltán Józsa kezén, kinek Bethlen Gábor adta 800 tallérért. Az erdődi uradalomban: 1. Nagy-Erdőd. 2. Kis-Erdőd. Bánya vidékén: 1. Sándorfalva. 2. Gyertyánfalva. 3. Pusztatelek. 4. Bajfalva. 5. Nyegrefalva. Az Avasságban: 1. Tartolcz. 2. Kányaháza. 3. Felsőfalu. 4. Komorzán. 5. Bujánháza. 6. Terep. 7. Bikszád. 8. Ráksa. 9. Turvékonya. 10. Lekencze. Az erdőszádi uradalomban: 1. Aranyos. 2. Ujfalu, 3. Oláhtótfalu. 4. Válaszut. 6. Papbikó. 6. Barlafalva. 7. Szakállasbikó. 8. Zelestye. 9. Soós. 10. Nagy-Szokond. 11. Meder. 12. Alsó-Boldád. 13. Miszoka. 19614. Kis-Nánd. 15. Felső-Szokond. 16. Résztelek. 17. Száldobágy. 18. Apáczafalva. 19. Színfalva. 20. Mogyorós. 21. Olákhékes.

Idő folytán egy és más tekintetben változtak a szatmáriak úrbéri tartozásai is. A legnevezetesebb az 1644. évi kirovás; nem csupán azért, mert ezután ez szolgált állandóan zsinórmértékül, hanem azért is, mert magyarúl van szerkesztve. Fontossága miatt eredeti alakjában teszszük közzé:

"Az esztendő censusa, melyet az őfelsége nemes kamarája parancsolatjábul oda fizetnek, az hova deputáltatik, in paratis 200 forint.

Az őfelsége majorság földei, mellyek a szatmári határban vannak két nyomásra, kiket a külső jószág szánt, de az szatmári ember vet be, az őfelsége granáriumábul magot hordván bele; az learatott búzát tartoznak behordani és asztagokba rakni az szatmári csűrös kertben.

Az asztagokat tartoznak el is csépeltetni és az szemet behordani. Ha Bereg vármegyébül valamely dézmabúza, avagy bor deputáltatik, azt be szokták hordani az németiekkel együtt Zatmár várában.

Korcsmát tartanak az őfelsége számára, alternatim két kántorban (év negyedben) esztendő alatt. A szatmáriak tartoznak az őfelsége borát kihordani az korcsmaházhoz. Az két kántor magokét.

Az szatmári határban vagyon egy vizes malom, melyet az udvarbírák tartanak épülettel, az külső jószággal és az őfelsége proventusával, kinek az jövedelme az molnár részén kívül őfelségéé.

Ugyan az szatmári határban vagyon őfelségének egy Bona nevű majorság szőlője.

Búzadézsmában tartoznak őfelségének minden tíz kalangyátul hat-hat pínzt fizetni.

Bordézsmában tartoznak őfelségének minden tíz köböl bortul nyolcz-nyolcz pínzt fizetni.

Báránydézsmában tizedet adnak. Az váltója in libitu provisoris vagyon (a provizor tetszésétől függ).

Rajméhben tizedet adnak, az váltójátul három pízt.

Minden dézsmajövedelembül, melynek az executiója az bíró házánál szokott lenni, az prédikátorok számára quartam partem extrahálták (negyedrészét levonják).

Az hídon kívül vagyon egy nagy hóstát, melyet az szatmáriak azon privilégium és immunitás alatt tartnak, mint szintén az víz között való várost. In omnibus tam in servitiis, quam educillationibus ac aliis adaequator oppido Szatmár. (Minden szolgálatban, italmérési és egyéb jogokban egyenlő helyzetben van Szatmárral).

Vagyon két nagy öreg kaszáló rét, melyeket az szatmári kapitányok bírnak és uzusát veszik.

Vagyon egy majorház is itt Szatmártt az csűrös kertnél, az melyben szatmári és németi majorságokat szoktak berakni."

Németi úrbéri szabályzata szóról-szóra ilyen; csak meg van benne említve, hogy ez a város három fordulós gazdálkodást űz.

Az 1648-iki és az 1658. évi úrbéri szabályzat is csaknem másolata az itt közölt összeírásnak. Az utóbbi mégis azért fontos, mert elsorolja a két város határában levő királyi földeket. E szerint Szatmáron van az uraságnak az egyik nyomásban 70, a másikban 155 darab földje; Németiben az első fordulóban 47, a másikban 41, a harmadikban 21 nagy darab földje.

Hogy a korkép teljes legyen, közöljük 1639-ből azt a leltárt, mely a várbeli udvarbíró házát, konyháját, pinczéjét, börtönét, továbbá a vár istállóját, kocsiszínét, magtárát és malmát mutatja be élethíven az utókornak.

"Az régi udvarbíróházban, melyet ujabban killyebb építettek, vagyon egy négyszegű asztallal három. Egy kályhás kemencze jó rész szerint mázos. Fal mellé való padszék, az kemencze körül levő padszékkel együtt öt. Kantáros egyes karszék két parasztszékkel három. Hosszú karszék kettő. Paraszt ráma az falon három. Föltett új ráma az falon öt. Öt üveg ablak. Az asztal és egy ágy felett való új festett mennyezet. Egy négyszögű asztalszék. Egy nyoszolya. Az házon ajtó plehestül, kolcsostul.

Item a házban benyíló kamara. Vagyon ajtó rajta plehestül, kolcsostul. Egy nyoszolya. Paraszt hosszú fogas az falon kettő. Egy paraszt ráma az falon. 197Egy hosszú fennálló fejér almáriom. Belől fűtő kályhás kemencze. Egy üveg ablak, ócska rostély rajta. Egy hoszú fejér láda zár és sark nélkül való.

Ezen házban benyíló egy szükségbeli kamarácska. Ajtó rajta reteszestül. Az régi udvarbíró ház ellenében nagy házban vagyon négyszegű asztal egy. Fal mellé való padszék kettő. Egy fekete láda, zár és sark nélkül való. Egy üveg ablak. Az falon három paraszt deszkaráma. Egy palás. Fafal. Cseréptál kettő. Fatányér negyvenöt. Egy favéka. Vízhordó facsobány. Hitvány szabású, deszkás és hársbul kötött nyoszolya kettő. Ajtó rajta plehestül, kolcsostul.

Azon házban egy rostélyos, deszkával rekesztett jó házban vagyon egy ajtó plehestül. Egy aszaló vas. Egy hosszú asztal két fiastul. Egy négyszegű fedeles, fias asztal kolcsostul, zárastul. Eggyes karszék, egy festett, más paraszt. Egy üveg ablak. Egy deszkás nyoszolya. Ablaknak való üvegtányér tizenegyszáz (1100).

Az két ház között való pitvarban egy ajtó plehestül, kolcsostul. Tormareszelő, egy. Vasrostély, egy. Vasból csinált tűzfogó, egy. Egyes paraszt karszék. Tisztító vaslapát, egy. Pecsenyesütő vasláb, egy. Egy lábas vasserpenyő.

Az pitvar ellenében való tornáczban egy négyszegű asztal. Egy kisded négyszegű asztalszék. Fal mellé való hosszú padszék, kettő.

Az tornáczbul kimenő grádics mellett nyílik egy ajtó az veteményes lugaskertre. Ajtó rajta reteszestül.

Az udvarbíróház alatt egy tömlöcz. Ajtó rajta reteszestül egy. Kaloda benne egy.

Az udvarbíróház alatt vagyon egy pincze. Vederre való vasabroncs, egy. Egy rosz, üst alá való vasláb. Kemencze szájába való felsingvas. Egy vaskarika. Kerekagyra való kisded vaskarika. Három gömbelyég vasrúd. Vaspöröly. Vesling (?) szabású fúró, hitvány. Egy rosz, semmirekellő, likas teknő. Egy jó, új fördőkád. Fenn új zsindely, kétezerhétszázhuszonöt. Egy fa liun. Ajtó rajta lakatostul, kolcsostul.

Az borpinczében vagyon bor hordóval, negyvenhat. Ugyanott vagyon óbor hordóval, négy. Azon pinczében vagyon lőre hordóval, négy. Üres hordó kettő. Méznek vagy vajnak való bodon kettő. Hordóra való vasabroncs három; az eggyike rosz, kettő kolcsostul. Gömbelyég vasrúd. Seprűmérő, három vasabroncsú köblös dézsa. Borhűtő kisded kádacska. Fadézsa. Csap alá való, dézsaszabású edény, kettő. Egy fa liun. Egy borvonó hárskötél két vashorgostul. Egy faszivárvány.

Az konyhában: Egy hitván paraszt deszkás padlás. Egy karszék. Egy négyszegű asztal. Konyhára való deszkatábla, egy. Fadézsa, három. Egy szapúló kád. Egy mosogató dézsa. Egy téglábul újonnan rakott sütő kemencze.

Az eczetes ház padján vagyon: Uj szalonna - 8. Idei új orja - 7. Uj sódor - 32. Uj disznófű - 10. Uj háj csomóval -10. Ó szalonna - 37. Ó sódor lábastul - 88. Ó órja - 48. Ó disznófű - 28. Régi avas szalonna, semmirekellő - 28. Orja, semmirekellő - 5. Sódor lábastul - 158. Disznófű - 38. Vagyon rosz, semmirekellő, elveszett rosz sódor - 144. Orja, semmirekellő - 11. Disznófű, semmirekellő - 28. Egy negyede száraz baraczk - cub 1/4. Régi rosz dió - cub 1/4. Régi árpa - cub. 3. Régi fekete lencse, semmirekellő - cub. 2 3/4. Régi, semmirekellő, fekete borsó - cub. 3. Asszu vadkörtvély - cub. 2. Asszu vadalma cub. 3. Hitvány, rosz, semmirekellő asszugyümölcs - cub. 8. Régi árpakása - cub. 1. Régi köles - cub. 29.

Azon házak vígiben vagyon kettős istálló, egy híjazat alatt. Ajtó rajta reteszestül, kettő. Egy lúitató cseber. Válu mindenik istállóban vígig. Üres boros hordó, három. Az istálló vígiben vagyon egy kút, két vasas vedrestül, lánczostul.

Az udvar hosszában vagyon egy öreg, téglábul épített granárium. Ennek az ajtaja előtt vagyon egy nagy négyszegű rézüst. A granáriumban vagyon egy ajtó lakatostul. A granáriumban vagyón búza Cassov. cubuli 2058. Búzamérő vasabroncsos egész köböl, kettő. Vasabroncsos félköböl, egy. Búzamérő negyede, egy. Szórólapát, négy. Egy öreg lábas vasrosta.

Az granárium mellé applikáltatott zsindelyes szekérszín. Abban egy régi deszkás szán.

Az szatmári határban vagyon egy bokor hajós malom az Szamos vize hátán, melynek jövedelme az őfelségéé. Az malom előtt vagyon egy új ház. Az házban vagyon egy öreg deszkaszuszék. Fűrészdeszkaszál, kettő. Kűvágó csákány, tizennégy. 198Egész láncz egy elszakadt lánczczal, tizenöt. Üres hordó, kiben búzát tartnak, huszonöt. Egy öreg új hajó, más folyós kis hajóval. Malomjegelésre való vaseszteke, három. Egy öreg, új, vastag, kender csigakötél. Malomkőre való elszakadt vaskarika. Két jó hosszú öreg iszkába. Felmérő fa - új véka, négy. Malom oldalában való hosszú vasszög kettő. Búzásház vagyon egy. Malomvámban jű be köles cub 3/4. Malomvámban jű be zab cub 3/4.

A város jegyzőkönyveiben a következő utczák említtetnek.

Szatmáron: 1607-ben Varga-, 1609-ben Posztószél-, Fűlencse- és Templom-, 1610-ben Vár-, 1612-ben Kis- és Malom-, 1614-ben Völgyalja-, 1627-ben Nagyfazokas, Nemes-, Piacz- és Giród-, 1630-ban Félszer a völgy alatt, 1631-ben Csizmadia- és Katona-, 1650-ben Kántor- és Kisfazokas-, 1651-ben Csapó-, 1663-ban Palád-, 1679-ben Dér-utcza, 1707-ben Diánna.

Németiben: 1619-ben Pér-, Lázár-, Szent Jakab-, Bors-, 1690-ben Nagyutcza.

A Hóstánczban: 1611-ben Nagy-utcza, 1618-ban Pázsit-, 1633-ban Nagyberek- és Kisberek-, 1640-ben Gyula-, 1641-ben Térj meg-, 1654-ben Híd-, 1666-ban Kis- és Hatház-, 1671-ben Kovács-, 1676-ban Mester- és Templom-utczák.

E korban Szatmáron se kiválóbb épületet, se rendet, se tisztaságot ne keressünk. Miért is törte volna magát a szegény polgár azzal, hogy csinos és lakályos házat építsen, mikor nem tudta, hogy a következő nap nem dúlja-e fel a török vagy a német, nem perzseli-e föl a tatár. Így aztán csak ideig-óráig tartó sárkunyhókban lakott, melyek miatt nem kellett nagyon búsúlnia, ha el is pusztultak. Az utczákról elég jó fogalmat szerzünk, ha Rézmán János és Beretz István várbeli kamaratisztek 1676. évi panaszát olvassuk: "A polgárok az utczákat igazítani nem akarják, ugy hogy a sár miatt a házból se lehet kimenni. Hat ökör is elakad üres szekérrel az utczán."¹²⁹

A XVI. század utolsó évtizedében nagy események hozzák mozgásba hazánkat. A kereszténység ismét nagy tusákat vív a félholddal; a küzdelem nem végződik döntő eredménynyel, de a magyarok szívében remény támad, hogy rövid idő alatt megszabadulhatnak a török igától. Sajnos, hogy egy erdélyi fejedelem állhatatlansága nemcsak hogy véghetetlen sok nyomor kútforrása lett, hanem egyszersmind hosszú időre elodázta a szép remények megvalósúlását. Szatmár városát e hatalmas mozgalmaknak csupán végső hullámcsapásai érték, de a történeti összefüggés kedvéért röviden elő kell adnunk az események folyását.

Bár Rudolf király 1590-ben a törökkel a békét újabb nyolcz évre meghosszabbította, a végeken a hadakozás soha nem szűnt meg. Kisebb csetepatékból nagyobb összecsapások lettek s minthogy a harczi kedv egyik részről sem hiányzott, 1593-ban komolyan kitört a háború. Szinán nagyvezér a többi közt kemény rendeletet küldött Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek, hogy a török sereg részére ágyúkat, hajókat, tömérdek mennyiségű fegyvert, élelmi készletet s nagy segélycsapatokat küldjön. Mikor azonban ugyanazon évben Rudolf király Tieffenbach felső-magyarországi kapitányt küldte hozzá, hogy vele a török ellen szövetséget kössön, a magyar király pártjára állott.

1594-ben Szinán nagyvezér óriási sereggel jött az országba. Támogatására a Kárpátokon nagy tatárcsorda nyomúlt át, hogy Szinánnal egyesüljön. Utjában Szatmár vidékét is tűzzel-vassal pusztította.¹³⁰

A háború legfőbb felvonása 1596-ban a szomorú kimenetelű mezőkeresztesi csatában játszódott le. Ennek ellenére a háborút még nem kellett volna elvesztettnek tekinteni. De végzetessé ezt az időszakot csupán Báthory Zsigmond állhatatlansága s annak szomorú következményei tették.

1597-ben az aranygyapjas rend díszjeleinek átvétele végett Prágába utazott a császárhoz s ekkor azzal a kijelentéssel lepte meg az udvart, hogy az erdélyi fejedelemségről lemond, nejétől elválik és az egyházi rendbe lép. Bámulat fogta el erre a nyilatkozatra az egész udvart, a császárt pedig még ezen felül mély keserűség is, hogy az ő hugát elhagyja. Azonban saját sérelmét elfojtva, tárgyilagos okokkal kezdte őt kérlelni, hogy hagyjon fel terveivel. Szemei elé állította Erdély erejét, gazdagságát, legújabb diadalaival kivívott fényét, a pápa és az összes 199keresztény fejedelmek lelkesedő érdeklődését. Mindez nem használt semmit sem; Zsigmond elhatározása megmásíthatatlan volt. A szerződést megkötötték oly feltétellel, hogy Báthory a Rudolf részére átengedett Erdélyért cserében kapja Oppelnt és Ratibort és évi 54,000 aranyat, s azonkívül, ha pappá lesz, a császár a bíborföveget is megszerzi számára. A szerződés megkötése után, a király követeivel együtt, kik között Istvánffy történetíró is szerepelt, Erdélybe utazott, hogy az országot átadja. Itt nagy volt a rendek megdöbbenése a megfejthetetlen elhatározás fölött; de részint a személye iránt való tisztelet, részint a tőle való rettegés minden önálló elhatározást lehetetlenné tett; letették a hűségesküt a császár, mint magyar király iránt. Ez alkalommal Zsigmond keserűen kifakadt kanczellárja, Jósika István ellen és azzal vádolta, hogy titokban összeesküdött Mihály vajdával és lehetetlenné akarja tenni az ország átadását. Ezután elfogatta és Székely Mihály várparancsnokhoz Szatmárra küldte, hol mint árulónak a piaczon a hóhér pallosa oltotta ki életét.¹³¹ Zsigmond azután nejétől, kit addig Kőváron, a világtól távol, csaknem fogságban tartott, elbúcsúzva, új herczegségébe ment. Alig töltött ott néhány hónapot, váratlanúl ismét visszatért Erdélybe és Bocskay István segítségével még ugyancsak 1598-ben augusztus 20-án a kormányt ismét átvette. Nejével kibékült, a császár követeit elfogatta s azután egyszerre mind a törökkel, mind Rudolffal alkudozásokba bocsátkozott. Míg azonban a temesvári basától szidalmaknál egyebet nem kapott válaszúl, a császár megbízottja, Miksa főherczeg, hajlandó volt a békére, ha a követeket a fogságból kibocsátja és Szatmárra kísérteti.¹³² Így is történt. Az év hátralevő részén a bekövetkezett általános zavarban mindenütt folyt a harcz. A törökök Váradot, a császáriak Budát ostromolták, mindkét részről sikertelenül. Ugyanazon időben a törökök bújtogatására tatárok özönlötték el a Tisza mellékét. A szegény, védtelen nép mindenét elhagyva, részint Szatmár falai, részint Erdély bérczei között keresett menedéket.¹³³

Az állhatatlan Báthory azonban most sem lelte sokáig örömét a fejedelemségben. Rossz szellemétől űzve, 1599 elején a fejedelemséget nagybátyjának, Báthory Endre bíbornoknak adta át, azt kötvén ki feltételül, hogy az neki évenként 24, nejének pedig, kitől ezúttal örökre elvált, 14 ezer aranyat fizessen. Zsigmond ezután sógorához, Zamojszky kanczellárhoz bújdosott Lengyelországba.

Szatmár-vár ez időtől fogva az őrálló tisztét teljesíti az erdélyi ügyekkel szemben. 1599 május 25-én jelenti innen egy névtelen, úgy látszik a parancsnok, hogy Báthory Endre táborba szállott, bizonyára ellenséges szándékkal; továbbá, hogy Szabó Miklós, kire ő felsége Husztot bízta, 23-án feladta a várat s átadta Báthory Andrásnak.¹³⁴

Egyébiránt a bíboros azon volt, hogy egyrészről Rudolfot megengesztelje, másrészről pedig Mihály vajda hűsége felől biztosítsa magát. Ez a ravasz ember, ki a maga számára akarta Erdélyt megszerezni, mindent megtett, a mivel Báthory Endrét elámíthatta. Hűséget esküdött neki, napról-napra biztosította őt jószándékai felől, s mikor már teljesen elámította, 3000 emberével áttört a Havasokon. A székelyek, kiket rakonczátlanságuk miatt még János Zsigmond fosztott volt meg szabadságaiktól, rögtön hozzácsatlakoztak s háromannyira növelték seregét. A bíboros, nevéhez méltó elszántsággal vonult ellenök, mintegy 6000 emberrel, de Szebennél elvesztette a csatát s bujdosása közben székely honfiai kezei által életét is.

Ez események után Westernach Szatmárról értesíti Albert főherczeget, hogy Báthory Endre tragikus halála után Mihály vajda Erdélyt elfoglalta; Báthory István (talán Bocskay?) és a nemesség Kővárba zárkózott. Zoggl Mihály szatmári császári ezredes ostromolja s nem sokára megadásra kényszeríti őket.¹³⁵

A császár parancsára Básta, a felsőmagyarországi haderő parancsnoka, magához vévén Ungnad Dávidot és Székely Mihály szatmári kommendánst, az Erdély átvételére kiküldött biztosokat, bevonult Kolozsvárra.¹³⁶ Mihály vajda nem állott ellen, de az országot átadni neki nem akarta. Hallván azonban, hogy Báthory Zsigmond Zamojszky kanczellár tanácsára Jeremiás moldvai vajda segítségével akarja nagybátyja halálát megbosszulni és Erdélyt visszafoglalni, 1600-ban szélvész-gyorsasággal Moldvában terem és a lengyel-oláh hadat szétszórja. Még ezzel sem elégszik meg, hanem eszeveszetten, hol lengyel, hol orosz területre tör be és rabolva pusztít. Örjöngésének Zamojszky vet véget azzal, 200hogy Moldva területéről Erdélybe visszakergeti. De az erdélyi rendek sem tudták már tovább tűrni a vajda barbár kegyetlenségét, azért az időközben visszavonult Bástát hívták ellene segítségül. Ez Szatmáron, Tasnádon s a Meszesi szoroson keresztül az országba megy s a magyarok és szászok seregével egyesülve, Mihály vajdát Miriszlónál megveri, úgy hogy ez menekülni kénytelen. Egyenesen Prágába ment a császárhoz.¹³⁷

Rudolf bármi módon dűlőre akarván hozni az erdélyi fejedelemség ügyét, Mihály vajdát kegyesen fogadta s felhatalmazást adott neki, hogy Bástával együtt hódítsa meg Erdélyt. Hogy pedig a két ellenséges érzületü vezért egymáshoz közelebb hozza, Gonzaga Ferdinánd kassai parancsnoknak meghagyta, hogy mindkettőt hívja meg egyszerre lakomára s békítse ki őket. Az egyezség legalább színleg létrejött. A hódító útra Szatmáron vonultak keresztül s itt hozzájuk csatlakozott Székely Mihály, a vezérlete alatt álló német karabélyosokkal.¹³⁸ Goroszlónál találkoztak Zsigmond seregével s azt kemény harcz után tönkre tették és teljesen szétszórták, úgy, hogy maga Zsigmond is csupán jó vezetőinek köszönhette menekülését. Az ádáz csata után Básta 45, mások szerint 69 zsákmányul ejtett ágyút küldött Szatmárra.¹³⁹ Ettől fogva Básta és Mihály vajda közösen kormányozták Erdélyt. De előre látható volt, hogy két kard nem fér el egy hüvelyben. Mikor ugyanis a vajda nagy kegyetlenséggel dúlt az országban és Básta utasításait magára nézve kötelezőnek nem akarta elismerni, ez őt sátorában zsoldosaival lekaszaboltatta. A meggyilkoltat Havasalföldön Radul követte a vajdaságban. Ez ugyanis Erdélyen keresztül nehány zászlóaljjal Szatmárra jött Bástához s kérte őt, hogy támogassa jelöltségében; ígérte, hogy hűséges lesz Rudolf császárhoz.¹⁴⁰ Zsigmond is belátta végre, hogy jobb lesz a cselekvés színpadáról félre vonulnia. Bástához üzent és fegyverszünetet kért tőle mindaddig, míg előterjesztése fölött a császár határoz; egyszersmind beleegyezett, hogy ezalatt tuszai: Szentpáli János, Harinai Farkas és Győrffy János Szatmáron legyenek őrizet alatt.¹⁴¹ Rudolf valóban Zsigmond óhajtásához képest rendezte az ügyet. A hányt-vetett sorsu embernek adta Lobkovitz várát s élte fogytáig 50,000 arany évi járadékot.

A szerencsétlen Erdély nyomorának még ezzel nem lett vége. A felfordalás általános volt. Ekkor az erdélyi száműzöttek Bocskay Istvánt kezdték biztatni, ki nyíltan a felkelők élére is állott.

1604-ben Erdély legdélibb zugától egészen Pozsonyig az egész ország lángban állott. Szatmárvár ostromát Bocskay Gyulaffy Lászlóra bízta.

E hadi eseményt Szamosközy oly közvetetlenséggel írja le az akkori darabos magyarsággal, a hogy itt szóról-szóra közöljük.¹⁴² "Szatmárt kezdték ostromolni¹⁴³ Januárii péntek nap, jó hajnalban.Ostromlották penig leginkább az két bástyát, kik jobb kéz felől vannak, hogy az várból kijönnének, az víz vagy az malmok felől, az mely felől az németek temetése vagyon. Tartott az ostrom három óráig szüntelen. Készítettenek volt lajtrákat is, elegendőket, de hatnál vagy hétnél feljebb in usum nem adhibeálták bennek. Azokot is penig csak olyan helyen nyújtották be az árkon, ahol az jeget jegelték, vékelték volt az várbeliek. Mentek által bennek ezeken is. Az sánczot szinte az árok hátán vitték hosszan elő és abból az árok ódalára ásták ki magokot, tágas és harintokon való vermekben, hogy onnat belől lövéssel hozzájok ne férhessenek, és ugy vötték el az lövő lyukakot, hogy ekképpen az ostromon való földnépét őriznék onnét, az mennyiből lehetne. Innét oda be iszonyú sűrű lövéseket cselekedtek és az jegeléstől is arceálták űket elannyira, hogy ezután nem jegelhettek. Az árokban való vizet az vár alól elvötték volt, de sehol annyira el nem vehették, hogy az mellyét embernek fel nem érte volna. De annak is, mindhogy befagyott volt, mindenütt hátán mentenek. De legfeljebb, mivelhogy harántok vagyon Szakmárnak felfont palánkja és meg nem volt tapasztva, iszonyúképen hágták azt turmatim, csoportonként és inkább mind azon mentek fel derék ostromra. Oly pertinácziával - azt mondja az barát, ki ezeket beszéllette, - hogy az benn való szállott várakban forgott fűemberek, németek és vallonok, azt mondták, hogy életekben vakmerőbb népet, ki halálával úgy ne gondoljon, nem láttanak. Az nagy sűrű nép egymásra hullott alá, ki lövés, ki kű, ki gerenda, ki tüzes szerszám miatt, melynek sokasága volt az várban. Ha egyszersmind egy renden huszonötiglen valót lesepertek is bennek, azon szempillantásban mindjárást annyi állott helyében. Az belől való nagy lövéseknek iszonyu voltát ebből arányozhatni, hogy öt bástyája vagyon 201Szakmárnak, kik közül mindenikében volt hat vagy legalább öt ágyú sűrű seregbontókkal, tüzes csuprokkal, kalácsokkal, felhalmazott kőrakásokkal együtt, mely követ az asszonynépek hordottak fel. Ezek németek, ráczok és vallonok feleségi voltanak. Mind ennyi machinákkal egyaránt impetálták őket és minden szerszámot ugyan reájok szórtanak. Szemével nézte ezt barát Joannes Baptista, hogy kettőnek vetették közölök az lángoló tüzes kalácsot nyakokban, kik mindazonáltal az sűrűsíg közt jűtön-jöttenek fel az palánkra, mintha semmi sem lett volna nyakokban. Végre elégtenek és halva estek le nagy későre. Az belsők között egy olasznak emberséges forgolódását csudáltatják, kinek Bartholomaeus Caporal volt a neve. (Neve: Bartholomaeus Gabell de Modillla, ex officio caporal, olasz, patria Mutinensis.) Ez felette inkább serénkedett. Az mely bástyát neki assignáltak volt, azt nem tágíttatta; felette igen lűtte és vágta őket. Utoljára az halabárddal vert sokat által bennek az palánkon és ugyan egymásra deturbálta őket. Az kapitán is, Joachimus Beck, szakadathatatlan volt az bástyárúl és nemkülönben vívott, mint akármint gregarius miles. Intette egynehányszor Bartholomaeus Caporal, hogy recedáljon, ne tegyen halálával nagyobb veszedelmet, ha mi esik rajta, de semmi intést nem fogadott. Végre találják az nyakát lőni balfelül, és úgy mint az nyakának harmadrészén ment által az golyóbis, az gégéjét mindazonáltal meg nem sértette. Még ezután vítt két óráig, azután találták lőni jobb felül az ódalát, úgy mint egy arasznéra az hóna aljátul alámérvén, az vékonyánál ment által az golyóbis; ezzel az sebbel elesvén az kapitán, megfutamodtak volt mindannyian és ugyanakkor meg vötték volna az várat, hanem Caporal ugrott elő egy halabárddal és hármat is vert által bennek. Ezután lábánál fogva vonatta el az kapitánt az bástyárul, hogy inkább ne iszonyodjanak. Az kapitányon való seb mindazonáltal halálos nem volt, mert intrisecus viscera et vitalia non fuerunt laesa."

Ily nehéz harczok között folyt az ostrom négy álló hónapig. De végre is az éhségtől kényszerítve, Beck Joachim szabad elvonulás feltétele alatt feladta a várat. És bár maga a fejedelem öcscse, Bocskay Miklós őrködött, hogy semmi bántódásuk ne essék, egy vad hajdu, Szénási Mátyás, még sem bírt önmagán uralkodni, hanem előkapva fegyverét, lelőtte a kapitány nejének hajadon hugát. A többiek a lengyel határ mentében menekültek éjszak felé. Azonban czéljukat kevesen érték el, mert Szénási emberei utánuk eredtek s nagy részüket leöldösték. De később keservesen kellett bűnhödniök hitszegésük és kegyetlenségükért, mert, mint Gyulaffi Lestár följegyzi, "a fejedelem vasban jártatja Szénásit, az alatta valók pedig bujdosásban vannak".¹⁴⁴

A kortársakra mély benyomást tett Szatmár elfoglalása. Tanúskodik róla Szamosközy verse:

(Magyarul)

A megszállás alkalmával a két város polgársága hathatósan támogatta az ostromlókat. Mint egy későbbi tanácsjegyzőkönyvből kiviláglik, Fűsűs András volt a vezérök. Meg is jutalmazta őt vitézségéért maga a város közönsége, mert 1606-ban neki adta a császárpárti Német András házát. A jó Fűsűs azonban húsz forinttal kárpótolta a Német Mátyás feleségét a saját jószántából, hogy ne "sóhajtson".¹⁴⁵ A mi nem lehetett csekély összeg, tekintve, hogy azon időtájban Diószegi András a várostól egy gazos rétet egy forinton vett meg.¹⁴⁶

Bocskay is méltányolta Szatmár érdemeit, mert - a mit eddig királyaitól elérni nem tudott, - 1606-ban meghívta a várost a Kassán tartandó országgyűlésre.¹⁴⁷ Ugyanebben az évben kötötték meg a bécsi és a zsitvatoroki békét. Az utóbbiban a törökkel, az előbbiben Bocskayval egyezkedett Rudolf király. A békepontok szerint Bocskay az erdélyi fejedelemséggel, a Részekkel, Ugocsa, Bereg és Szatmár vármegyékkel együtt, Szatmár urává is lett. De nem sokáig örvendhetett küzdelmei sikerének, mert még ugyanazon évi deczember 29-én meghalt és Szatmár ismét visszaszállott a királyra. Bocskay Miklós azonban nem akarta azt oly könnyen átengedni, mert remélte, hogy a hajduk vezére, 202Homonnai támogatni fogja. Azonban Forgách és Thurzó összegyűjtvén Kassán a rendeket, komolyan figyelmeztették, hogyha felségsértés bűnébe nem akar esni, rögtön adja át a királyi biztosoknak a várat. Bocskay Miklós erre engedelmeskedett¹⁴⁸. Hasonló figyelmeztetés jött a rendektől a szatmári polgárokhoz: "Már mindnyájan egy Urnak, a magyarországi koronás Királynak fejeket meghajtották és már minden Végházak, Várak, Városok eő Felsége számára resignáltattak az eggy Szatmáron, és a Városonn kívül; azért is Bornemisza Miklóst Pethy Zsigmondot, Petheő Istvánt küldötték el, hogy Szatmár is egy koronás király alá hajtsa fejét." Engedtek a szatmáriak az atyafiságos intelemnek, annyival is inkább, mert az átvételre kiküldött bizottság azzal biztatta őket, hogy közbenjárásukra őfelsége a várost szabaddá teszi, az országgyűlésre királyi levéllel meghívja. Addig is azon szabadalmakat adták nekik, hogy az eddigi öt hónap helyett teljes félesztendeig legyen korcsmáltatási joguk és hogy nem lesznek kötelesek a második vagy harmadik vármegyéből a várba búzát fuvarozni.¹⁴⁹

A királyi kormány, mintha eddigi mulasztásait jóvá akarta volna tenni, folyton figyelemmel van Szatmár érdekei iránt. 1608-ban II. Mátyás megerősítette a város szabadságleveleit, a mi már egy lépés volt a szabad királyi városi jelleg megnyerése felé. Nem ment ez bizonyos áldozatok nélkül; a prudens és circumspectus polgárok értették, hogy hol kell a kereken egy kis kenéssel segíteni. Az 1610. évi jegyzőkönyv szerint a kanczellárnak, Lépes Bálintnak adtak 226 frtot, Kosár István expeditornak 48 frtot; ők maguk költöttek 205 frtot.

Nagy pénz volt ez abban az időben, mikor a tanács a piaczi árakat a következőleg állapította meg: egy font kolbász 5 pénz, sertéshús 4, marhahús, juhhús 1 1/2, kecskehús l, faggyú 8 pénz. Egy ökörbőr 3 frt, tehéné 2 frt. A gyűjtő, arató és kapás napi bére 10, a kaszásé 20 pénz. Az említett összeg tehát a mai árak szerint átlag húszszor annyi értéket képvisel.¹⁵⁰

Volt is szüksége a két városnak állandóan a kormány hathatós védelmére, mert a szomszéd törvényhatóságok, különösen Szatmár vármegye, folyton panaszkodtak ellenök, hogy szökevény jobbágyaikat befogadják.¹⁵¹

Annyit elértek, hogy törvénybe iktatták sérelmeik orvoslását, de azt végrehajtani aligha sikerült. Ezért azon iparkodtak, hogy a két várost közigazgatásilag bekebelezzék a vármegyébe. A kormány látszólag hajtott is szavukra, de csupán oly szöveggel engedte kívánságukat a törvénykönyvbe beczikkelyeztetni, hogy a polgárok számára kibúvó ajtó maradjon. Az 1609. évi 37. törvényczikk ugyanis igy szól: "Szatmár én Németi városok legyenek alávetve a vármegyei törvényhatóságnak, ha ez kiváltságaik állandó használatával nem áll ellentétben."

A következő évben Szatmáron időzik a nádorispán és a polgárokat nem csekély jótéteményekben részesíti. Egyrészt örök joggal visszaadja nekik a várbeli udvarbírák által elfoglalt ama szántóföldeket, melyek a Gyűlvészi út mentében délre, a Vargacsere mellett, Erdőkert nevű rétekre fordulnak, továbbá ama réteket, melyek a zsadányi határ, Oláh Péter és N. Révai István birtokai szomszédságában terülnek el. Ezenkívül, mivel a várhoz tartozó némely falvak birtokjoga időközben elkallódott s nincs a királynak elegendő jobbágya, kikkel a vár földjeit míveltesse, átadja a polgároknak mindazon birtokokat, melyek Pálfalva felől a Szent Egyed erdejétől a Homoródig, illetőleg Madarászig nyúlnak, de oly kikötéssel, hogy e földek terményeiből, mint hűséges jobbágyokhoz illik, tizedet fizessenek a várnak.¹⁵²

A polgárok is iparkodnak a jót jóval viszonozni. Még ugyanazon 1610. évben 150 forintot adnak ajándékba, hogy a várbeli katonaság a zsoldját megkaphassa. De hivatalos czímökhöz illő bölcseséggel és körültekintéssel nyugtató írást vesznek a nádortól, hogy ez az ajándék nem fog évi adóvá válni.¹⁵³

Thurzó nádort nem éppen elődeink tizedrangu ügyei hozták Szatmárra, hanem sokkal fontosabb országos érdekek. Erdélyben ugyanis, Rákóczy Zsigmond rövid uralkodása után, Ecsedvár urát, Báthory Gábort, választották meg fejedelemmé, egy óriás erejű, vitéz, de romlott szívű embert, kinél nagyobb zsarnoka nem volt Erdélynek. II. Mátyás nem tűrhette, hogy ez a fejedelem a katholikus főurakat az ellene való összeesküvés gyanúja miatt halomra öldösteti, a katholikus papokat országából kikergeti és Radul, vagy más néven Sorbán havasalföldi vajdát székéből elűzi. Ekkor ugyan a béke színleg létre jött, de nehány hónap mulva ismét kiújult a háború Báthory Gábor makacssága miatt. Brassó fellázadt 207a zsarnok ellen s ennek falai alatt iparkodtak egyesülni délről Radul vajda és éjszakról Mátyás hadvezére, Forgách. A király részéről Szatmár lett a hadiműveletek kiindulási pontja s elképzelhetjük, hogy vidékének sokat kellett szenvednie Báthory pusztításaitól. Erdélyből akkor menekült az itteni várba egy jezsuita s jó ideig ez gondozta a Szamos- és Felső-Tisza vidékén elszórt katholikusokat, mert máshol sehol sem volt lelkipásztoruk.¹⁵⁴

1611 julius 11-én írja Dóczy (az okmánytár szerint Soci) szatmári várparancsnok a Kálmánd alatti táborból, hogy egy hírnök jelentése szerint Brassó elpártolt Báthorytól s a polgárok Imreffyt, a fejedelem tanácsosát, halállal fenyegetik. Irja továbbá, hogy Radul vajda oly közel van táborával Szebenhez, hogy Báthorynak, ki Forgách gróf előnyomulásáról is értesült, vissza kellett vonulnia.¹⁵⁵ Az ütközet a haditerv szerint csakugyan Brassó alatt ment végbe, a fejedelemre nézve oly szerencsétlen eredménynyel, hogy egész serege szétszóratott. De Báthory ismét összeszedte hadseregét s megverte Radult és Forgáchot¹⁵⁶; Báthory most újra teljes dühvel folytatta Brassó ostromát. 1612 márczius 9-én jelentik a királynak Szatmárról, hogy Báthory az ostrom alatt elfogott egy magyart, egy lengyelt és egy szatmári puskamívest. Miután őket kihallgatta, a magyart holtra botoztatta, a lengyelt egy magas templom tornyára akaszttatta, a puskamívest pedig ágyúból lövette ki.¹⁵⁷

Bethlennek is tovább kellett folytatnia az ellenségeskedést, mert a háború folyamán a király serege Husztot és Kővárt hatalmába ejtette, s e két fontos végvárat sem ő, sem a török nem engedte veszendőbe menni. Mátyás sem engedett. Megparancsolta Dóczy szatmári kapitánynak, hogy a két vár parancsnokát kitartásra lelkesítse s egyúttal értesítse a vezérkart az ellenség minden tervéről és mozdulatáról. Szatmár kommendánsa lelkiismeretesen eleget tett a rábízott feladatnak. A szatmári várból küldött értesítésekből megtudván a fenyegető veszélyeket, az ellenség nagy hadi készülődésével szemben a bécsi udvar meghátrált, Bethlent elismerte erdélyi fejedelemnek és az elfoglalt várakat visszaadta neki.¹⁵⁸

E közben nagyot fordult a világ kereke. Azon nyílt ellentét, mely egy évszázad óta a katholikus és protestáns világnézet között volt, a harminczéves háborúban keresett kiegyenlítést. Csehországban gyúlt ki a harczi tűz, és Bethlen Gábor, félvén, hogy ha a katholikus Habsburgoknak itt sikerülni fog a protestántizmust legyőzni, vége lesz Magyarországon is a vallási és a politikai szabadságnak, fegyvert fogott hitsorsosai védelmére. A magyar király s egyben német császár, II. Ferdinánd, bár győzött, mégis jónak látta magát kelet felől biztosítani és Bethlen Gáborral 1622-ben a nikolsburgi békére lépett, melynek értelmében a magyar alkotmányt és a protestánsok vallásszabadságát biztosította és Bethlen Gábornak adta hét magyarországi vármegyével egyetemben, Szatmár várát és a két testvér-várost is. Ez évi április 19-én jelent meg a fejedelem a városban és megparancsolta Rozsályi Kún László várkapitánynak és Bellevári Dávid udvarbírónak, hogy a városban lakó és városi jószágokat bíró nemeseket, az azokra háramló terhek viselésére szorítsák.¹⁵⁹

Hasonló rendeleteket mind ezelőtt mind később, a magyar királyok is bocsátottak ki, és ez mindig a viszály magvát hintette el az itt birtokos nemesség és a városi elüljáróság között. Mert királyaink többször adományoztak a városban nemes embereknek is telkeket, s míg ezeknek az volt megingathatatlan meggyőződésük, hogy ők itt sem kötelezhetők semmiféle adózásra, addigi a városi elüljáróságnak következetesen az volt a felfogása, hogy városi birtok után ők is kötelesek a polgári terheket viselni. Olyan elv volt ez, mely csak két évszázad mulva, a hűbéri világnézet lealkonyodása után, jutott végleges diadalra. Városi birtokosok voltak a Szatmáry (1528)¹⁶⁰, Báthory (1540)¹⁶¹, Zeleméry¹⁶², Csató¹⁶³ Jakchy¹⁶⁴, (1571) More¹⁶⁵, Révay¹⁶⁶ (1589), Soklyóssy¹⁶⁷, (1583), Tisza¹⁶⁸ (1587), Csapó, Fylpessy¹⁶⁹ (1625), Ankreyter, Nagy¹⁷⁰ (1627) Dengeleghy¹⁷¹ Szilágyi¹⁷² Rákóczy¹⁷³ (1654), Kapy, Károlyi¹⁷⁴, Rakamazy, Visky¹⁷⁵, Tieffenbach¹⁷⁶, Kende¹⁷⁷ Lehóczky családok¹⁷⁸. Szőlő-birtokosok: a Pap, Salgay¹⁷⁹, Desewffy¹⁸⁰, Tallóczy, Bánffy, Eötvös, Zeleméry és Miklóssy családok.¹⁸¹

A gróf Károlyiak kúriája ma is fönnálló és közismert telek. Velök szemben a két város főhatósága, s a szepesi kamara is, rendszerint úgy járt el, hogy a magisztrátust kényszerítő eszközök foganatbavételére biztatta. A legérdekesebb eset III. Ferdinánd uralkodása alatt, 1641-ben fordult elő, a mikor Debreczeni 208Tamás, Rákóczy György fejedelem jószágigazgatója perbe fogra a várost az alispán előtt, mert az elüljáróság a Szatmárhegyen a fejedelem borral telt hordóit összevágatta, mivel ez szőleje után adózni nem akart. Az alispán maga elé idézte az elüljáróságot; de ez a szepesi kamarához folyamodott segítségért. Meg is volt a foganatja, mert a vármegye intést kapott, hogy "Szatmár városának és Németinek ő Felsége, a mi kegyelmes Urunk a Proprietárius Ura, s azon városoknak arról szóló Privilégiumok szerént, más Biró Jurisdictiójának intra ambitum ipsorum nem subjaceálnak, hanem a ki törvénykezni akar velek, először a város székén prosequálja Causáját, onnan vagyon más bíróra való appellátiója. Ez okáért Nagyságtokat és Kegyelmeteket Ő Felsége nevében intjük, az magunkéval szeretettel kérjük, megtekintvén Szatmár Várossának abban való szokását, és uzusát, Ispány Uramat Ő Kegyelmét prohibeálja, az Ő Felsége Jószágára törvényt tenni ki ne menjen, hanem inkább intse Debreczeni Uramat, kövesse Ő Kegyelme a régi uzust és Országunk törvénye szerént coram competente Iudice keresse azt, a ki vétett Ő Kegyelme ellen. Mivel uzusokban bántattanak meg a Hegy tilalmával, az kiben semmi más Bíró nem lehet az Dominus Terrestrisnél, és nem az Nemes Vármegye, hanem maga az hely Birája tehet igazságot. Ha igazat nem tesznek Ő Kegyelmek, vagyon módja és útja, hova vihesse causáját. Kassán, 19-a Septemberben."¹⁸² Ezzel a per abban maradt.

Négy év mulva, 1645-ben, ugyanez az I. Rákóczy György lett Szatmár urává. A harmincz éves háboru folyamán ugyanis a francziák, svédek és hollandok fegyverfogásra bírták rá a hatalmas fejedelmet.¹⁸³ Ez Bethlen példájára Magyarországot csakhamar meghódítván, III. Ferdinándot a linczi béke aláírására kényszerítette, melynek értelmében a vallásszabadság és a magyar alkotmány biztosíttatott s Rákóczy a Bethlentől bírt hét vármegyét a maga, Szatmár- és Szabolcs vármegyéket pedig fiainak holtáig, Tokajt, Tarczalt és Regéczet ellenben nemzetsége számára örökösen megszerezte.

Szatmár Szatmárvár ostromát Szalárdi János történetíró, a fejedelmi család udvari tisztje a következőképp adja elő:¹⁸⁴

"Előljárol vala gondosabban legelsőbben is Szatmár városának állapotja, hogy ebben erős német praesideum és lovas fizetett nép is feles volna, kik a városba bevitetvén, mind fegyvert foghatna. Minek okáért Kemény János generálissága alatt Gaudi András, - ki ezelőtt fejedelem udvarából svecziai hadakban jó ideig lakván, experiálván, generális- vagy colonellusságra is promoveáltatván, nagy hírtnevet is kapott vele, s az fejedelem hivatalára nem régen jött volna vissza a svecziai királynak egy Reberstock nevű fő belső emberével, - egy rész magyar, német és székely gyaloggal, lovaggal, mintegy kilenczezer néppel Szatmár megszállására rendeltettek és bocsáttattak vele."

"Melynek a mint több vizek között való erősségeknek megvételiben nagy reménységet láttatik vele szolgáltatni az igen kemény tél, hogy mind Tisza, mind Szamos oly kemény jéggel állottak volna által, hogy akármely nagy faltörő álgyúk is akárhol folyvást vitethetnének által s meg által; és a várak alatt is közelebb mehetés lehetne".

"Az oda rendelt lövőszerszámokat s muníciókat azért a Szamoson által költöztetvén, a Szamosnak napkeletről való partja felől vettetett sánczokból nagyon kezdék lőtetni főképen a napnyugat s éjszak között levő bástyájának a sáncz ellenében való kazamatáját, hogy a vár mind környül nagy erős földtöltés, azonkívül tapaszos palánk levén, rontással néki nem sokat ártani állíttatnék, infesztálni: úgy, hogy a viczekapitány, Zoltán Józsa, azon bástya szárnyán való erkélyben kontemplálás kedvéért alig találna kilépni, hogy az erkély ellőtetvén, maga is ott veszne. Szatmár azért mind környül obszideáltatván és lőtetvén, a benvalók s, a mint lehetne, keményen viselik s oltalmazzák vele magokat mind ágyúkkal, kézipuskákkal; csakhogy a gondviselők, hogy ily véletlen esett volna rajtok a sárnak rájok szállása, sem porok, sem golyóbisok csak valameddig való sem volna, nem kicsin búsulásban volnának; mindazonáltal ezt magok között is titkolni s említeni sem kívánják vele".

"Az városbeliek pedig, hogy sem az várbeliektül, sem a kívülvalóktul meg ne rontatnának, kedvezvén a generálok mint keresztyén embereknek, neutralisságra kötelezték vele magokat, míg a várnak állapotja elválnék".

Mikor aztán Rákóczynak sikerült Kálló várát elfoglalni, "mindgyárt íratott vele Szatmárba Zoltán Józsának is; már a két nemes vármegyék s hajduvárosok 209melléje állottak, s Kálló vára is kezénél volna, s hinné Istent, hogy a Tiszán általmenvén, a tulsó vármegyék s Kassa városa részérül sem lenne csalatsága. Azért jól meggondolná, mit cselekszik; maga ellenségeskedésével ne tenne kárt magának s maradékinak is".

"Kassa és a felső-magyarországi tizenhárom vármegye meghódolása után, a szatmáriak, hogy különben is már mind élésekbül, porbul, golyóbisokbul is nagy fogyatkozások volna, bizonyos okokkal megadták magokat és a várat. Melyet Kemény János jó gondviseléssel, porkolábokkal: magyar, székely gyaloggal, éléssel s egyébként is, a mint hamarában lehetne, megerősítve hagyván, az ott véle maradt hadakkal és a várbeli jó négyszáz német muskatérosokkal Kassára sietett vele. Mely német gyalog is a fejedelem szolgálatjára és fizetésére állván, hitekkel is hűségére kötelezték vele magokat. Mely a fejedelemnek nagy kedvére esék, hogy igen jó német gyalog volna, s gyalogja száma a mostani szükségben vélek jó szaporodnék."

I. Rákóczy György éppen úgy megbecsülte Szatmárt, mint az előbbi erdélyi fejedelmek. Követeit meghívta a kassai gyűlésre, mely 1648. évi január 28-án tartatott s melynek a linczi békepontok szerint uralma alá kerülő megyék és városok átadása volt a tárgya.¹⁸⁵ De sokkal nagyobb jelentőségű volt az ő védelme alatt Szatmáron tartott ref. nemzeti zsinat.

Időközben a szatmári református egyház a protestántizmus erős várává fejlődött ki. A nép vezetői mindig meg tudták találni az egyházi ügyek kezelésében azt a helyes módot, mely által a polgárokat új vallásuktól nemcsak hogy el nem idegenítették, hanem azzal testestül-lelkestül összeforrasztották. Először is nagy gondot fordítottak papjaik kiválasztására. Ha valamelyik lelkészi állás megürült, nem kíméltek sem költséget, sem fáradságot, hogy a két magyar hazában a legméltóbbat fölkeressék. Annak aztán külföldi egyetemet végzett tudós papnak, jó szónoknak s kellemes társadalmi embernek kellett lennie. Ezért nem volt ritka az az eset, hogy a szatmári papok egyúttal esperesi, sőt püspöki hivatalt töltöttek be¹⁸⁶. De ha székét elfoglalta, még akkor sem lehetett biztos állásának tartóssága felől és így nem sülyedhetett bele a hétköznapiságba, mert terminusa volt, mely ha lejárt, vagy megmarasztalták, vagy ha nem voltak vele megelégedve, kiadták az útját. Ez ugyan káros volt annyiban, hogy papja bírájává a tudatlan tömeget tette meg, mely előtt a fiatal kor, erős tüdő, öblös hang a legajánlóbb tulajdonságok voltak, de legalább meg volt az a jó oldala, hogy az egyházi ügyek iránt való érdeklődést folyton ébren tartotta.

Minthogy oly korlátlan szabadsággal jártak el a lelkészválasztásban, a traktussal örökké viszálykodtak. Mert egyrészt a vidéki atyafiak sohasem tudtak belenyugodni abba, hogy az ő megerősítésüket a két város hitközségei nem kérik ki, másrészt a környékbeli falusi lelkészek nyílt sérelmüknek tekintették, hogy az ő mellőzésükkel messze vidékről hívnak meg papokat ily tekintélyes állásra. De a szatmáriak nem tágítottak, hanem ősi kiváltságukra hivatkozva, következetesek maradtak jogszokásukhoz. Nem tudjuk ugyan, hogy mire alapították eljárásukat, mert régi elfogulatlan református írók felfogása szerint is az a II. Endre király 1230. évi szabadságlevelében körülírt jog, hogy ki vannak véve a főesperes joghatósága alól, semmiképpen nem szólhatott a reformátusokra, kik a régi jogalapról leléptek.¹⁸⁷

A másik bölcs eljárás abban állott, hogy az egyházi terheket nem külön adózással fedezték, hanem a városi közjövedelmekből; s így nem jutott eszébe a legszegényebb polgárnak sem, hogy csekélyebb követelményekkel lépjen föl lelki szükségletei ellátására vonatkozólag. Így történt, hogy a két város területén a református egyház legvirágzóbb korszakában öt szervezett lelkészi állást találunk: kettőt Szatmár városában, egyet Németiben; úgyszintén a várban és a Hóstánczban is egyet-egyet.

A várbeli parochia akkor keletkezett, mikor Bethlen Gábor 1622-ben az ottani róm. kath. plebánia-templomot elfoglalta és hitfeleinek ajándékozta. 1624-ben már Kárásztelki Mihály ott a prédikátor. De mikor a vár ismét a magyar király birtokába jutott s III. Ferdinánd oda Pázmány Péter alapítványán 210jezsuitákat telepített, a református lelkésznek ki kellett hurczolkodnia a templomból s ezáltal ez a parochia 1664-ben megszünt.¹⁸⁸

A hostánczi eklézsia 1647-ben vált el egy időre a szatmáritól. Az itteni lakosok ugyanis szüntelenül panaszkodtak, hogy a Szamos folyó gyakori áradása miatt nem járhatnak isteni tiszteletre. Ezért 1623-ban templomot építettek magoknak és külön papot kívántak.¹⁸⁹ De a városbelieknek nem tetszett ez a törekvés, mert féltek, hogy végre teljesen elszakadnak. Sok viszálykodás után a tanács 1629-ben azt végezte, hogy a szatmári papok hetenként felváltva járjanak ki a Hóstánczba és pedig vasárnap kétszer, szerdán és pénteken egyszer; így aztán a hóstáncziaknak is annyi papjok és annyi prédikácziójok lesz, a hány a szatmáriaknak.¹⁹⁰ De a buzgó külvárosi nép ezzel sem elégedett meg, hanem 1646-ban I. Rákóczy György fejedelemtől kieszközölte, hogy külön lelkészi állást szervezhessen. A hóstánczi eklézsia utolsó papja Gyöngyösi Joó Mihály, előbb szatmári professzor volt. Ennek hivatala idején 1680-ban történt, hogy Apafi Mihály erdélyi fejedelem gyülevész hada a Hóstánczot felégette s ekkor, bár egyes buzgó hívek a templom felépítésére jelentékeny összegeket adtak, a városrészszel együtt a paróchia is megszünt.¹⁹¹

A szatmári két lelkész jövedelmét és jogviszonyait több ízben rendezte a város. A legelső ilynemű intézkedés emléke 1614-ből maradt fenn. Ennek szövege szóról-szóra a következő:

Milotai István püspök uram fizetése: készpénz 150 frt., búza asztalára cubulus 40, bor cubulus 40, szekérfa 24. Prédikátor Mező Megyesi János uram fizetése: készpénz 100, búza cubulus 25, bor cubulus 25, szekérfa 24. Terminusa Püspök Uramnak Szent Gergely napja, János Uramé 15. Julius"¹⁹²

A város még házi bútorukról is gondoskodott. Decsi Istvánról, a volt debreczeni professzorról van feljegyezve, hogy házába "tanúlóasztalt, könyves thékákat, székeket és egy kis asztalt, melyről a tüzelő előtt ehessék," csináltatott a város, "melyeket tartozik ott hagyni, ha bontakozása történne."¹⁹³

"Azonban a fizetésfölemelés, vagy mint ma mondani szokták, fizetésrendezés, akkor sem volt ismeretlen. Már 1640-ben a városi tisztviselők és szolgák jövedelmeivel együtt, így rendezi a tanács az ő fizetésüket:¹⁹⁴

"A szatmári főpapnak esztendeig való fizetése a város rendelése szerint 200 frt. - búzája in granis constat Cassov. cubul. 36. - bora cub. 40. - A 2-ik pap fizetése: készpénz 100. - búza cub. 32. - bor cub. 32. A második pap fizetése után később egy jó torkú jegyző ezt írta latin nyelven: "Hajdan azon kikötéssel kapták meg a lelkészek ezen fizetést, hogy az egyik a tavaszi, a másik az őszi iskolai félév vizsgája után tartozik a tanácsot, a hitközség főbbjeit és a városi tisztviselőket saját asztalánál megvendégelni, úgy azonban, hogy a bort a város pinczéjéből kapja. E sorok írója is részt vett az ilyen traktákon mindaddig, míg a fösvénység ezt a jó szokást meg nem szüntette."

A két szatmári pap fizetését és jogviszonyait, sok tekintetben mind máig kiható érvénynyel, 1650-ben rendezte a város. Az érdekes határozat szövege a következő:¹⁹⁵

"A betsülletes Zakmári Nemes Tanáts Istenes consideratioba vévén az Zakmári belső Város beli Predikátorok, és Lelki Pásztorok között lévő inconvenientiát Saláriomoknak nem egyenlő állapottyából; mivel eleitől fogva az injuriosus rancor eő Kegyelmek között praedominált: hogy mind szolgálattyokban, mind fizetésekben aequalitas observáltassék, bona conscientia e képpen complanáltuk."

"A Belső Predikátorok fizetések így következik: Az eggyik Predikátornak fizetése készpénz 200 frt. - búzája Zatmar. cubul. 36 - bora Zatmar. cubul. 40. - tűzre való fájok, a mennyivel megérik, elégséges lesz."

"A' másik Predikátornak is fizetése megannyi leszen. Az szent-szolgálatban is aequalitás; eggyik héten az eggyik Predikátor szolgál, másikon meg a másik Predikátor szolgállyon. Az accidentiák is mindenekben aequalitásra mennyenek, és osztassanak."

A virágzó egyházi életnek két igen becses gyümölcse volt a főiskola és a kórház.

A főiskola alatt nem kell a mai értelemben szervezett és felszerelt nagy arányú akadémiát gondolni. Abban az időben szerény eszközökkel szolgáltak nagy czélokat. Az iskolának volt egy "Wittembergus" készültségű professzora 211és esetleg még egy másik, a ki tudományát honi főiskolán szerezte. Ezek oktatták a "tógátus" diákokat filozófiára és theológiára, továbbá a szentírás szövegének megértéséhez szükséges latin, görög és héber nyelvekre. A jelesebb tógátusok közül kerültek ki a praeceptorok, számszerint nyolczan, kik tanúlmányaik mellett a közép és elemi osztályokban működtek. Hat a mai gimnázium hat osztályának megfelelő iskolában tanított, kettő pedig kis gyermekeket oktatott írásra és olvasásra. A többi tógátus énekkart alkotva, az isteni tisztelet és a nagyobb temetések díszét emelte, a jobb hangúak pedig felváltva kántori teendőket végeztek. A tanárok és a szegényebb diákok ellátásáról a város gondoskodott. Bővebb adatok az iskolákról szóló részben fognak következni. Itt csupán annyit említünk meg, hogy Rédey Ferencz most már meg nem állapítható évben a főiskolára hagyta Berencze falut.¹⁹⁶

Ugyancsak a református egyház gondviselése alatt volt a városi kórház. Ennek részére már 1622-ben Bethlen Gábor huszonöt köböl gabonát adott a szatmári jószág jövedelméből s ugyanezen adományt I. Rákóczy György is megerősítette.¹⁹⁷ Jelentékeny hagyományt nyert ez az intézmény gróf Rimaszétsi Szétsi Máriától, báró Wesselényi Ferencz nejétől, a ki a szakácsi, szentkirályi és ákosi dézma felét 1647-ben a szatmári kórháznak adta.¹⁹⁸

Mint minden új hitfelekezetnél, úgy a református egyházban is igen bensőséges volt a hitélet. Mutatja ezt a törvényszéknek egy 1606-iki végzése, melylyel egy rágalmazót arra ítélt, hogy deczember havában a haranglábhoz kötve hallgasson végig egy prédikácziót,¹⁹⁹ vagy egy 1609-iki ítélet, mely a bűnöst arra kötelezte, hogy három egymás után való vasárnapon kövesse meg ez eklézsiát.²⁰⁰

Ilyen környezetben tartotta meg a református egyház I. Rákóczy György védelme alatt 1646. évi június 10-én és a rákövetkező napokon nagy nemzeti zsinatját. Résztvett benne Geleji Katona István elnöksége alatt száztíz erdélyi pap, továbbá azon egyházmegyék követei, melyek ma a debreczeni és a miskolczi püspökséghez tartoznak. A zsinatról az utókorra részben ellentétes értesítések maradtak. Nagy Mihály szerint, ki Lampe után írt és németi zsinatnak nevezi, "ez a gyűlés a tokaji pap Tolnai Dali János ellen tartatott, a ki a püspöki és esperesti igazgatást el akarván kerülni, az angliai puritanizmust akarta Magyarországra behozni." Továbbá "itt vevődött be a heidelbergai katechismus symbolicus könyvnek, megparancsoltatván az is, hogy a papok vasárnap délután a szerint papoljanak. Egy új kánonos könyv írása is bízatott Gelejire, ki azt elkészítvén, kinyomatta".²⁰¹

Másik forrásunk Szalárdi, a ki krónikájában így ír:²⁰² "Az helvetica confessión levő evangelikus tanítók s predikátorok között, némely rítusok, szokott rendtartásokbeli megigazítások, s jó karban állítások végett, viszálkodás indúlt vala: hogy a némely tudósabb s Istennek több és nagyobb girájával bíró tanítók azoknak megorvoslására igyekeznének: ellenben a régi rendtartásokhoz szokott tanítók, abbeli helyben állításokat újításoknak állítván, és csak a régiek mellett megmaradni kívánván, nem könnyen akarnának azoknak változtatásokra lépni. Melyet a fejedelem keresztyén tiszti szerint is nagy szorgalmatossággal igyekezvén placidis mediis, istenesen közöttök eligazítani és leszállítani, ad diem 10. Junii 1646. Szatmár városában nationalis synodust, nemzetséges gyűlést tétetvén, az helvetziai keresztyén valláson lévő evangelikus tanítókat mind az erdélyi s Tiszán innét való püspökségek alattvalókat, s mind a Tiszán túl lakó esperességek alatt lakókat egybehívatván, és azalatt maga is mind végig Szatmártt mulatván, s a gyűlésnek kimenetelit megvárván, közönséges suffragiumból, ilyen végzésekre szállottak vala:

Első: Hogy az praesbyterium, ecclesiai egyházi fenyítékrül való tudomány, az szentírás tanítása, és reformatus keresztény doctorok igaz értelmek szerint mindenütt taníttassék a nép között a szent gyülekezetben

Másodszor: Hogy az asszonyi és leányi rend kedvéért magyar írás, olvasás tanítására való oskolák is főképpen a frequentiorb ecclesiákban istenes úttal móddal rendeltessenek.

Harmadszor: Hogy az hét éjszakai könyörgések után az szentírás caputok szerint azon szentírásbéli praxisok, gyakorlások szerint olvastassanak.

Negyedszer: Hogy az hit ágazataiban azokra alkalmaztatandó tanítások által a nép mindenütt szorgalmatosan taníttassék.

212Ötödször: Hogy az Úr vacsorája s az szent keresztség után való czeremóniák, az hitnek ágazati, ecclesiák igazgatásiban való regulák, az egész magyar nemzet között, azon vallásbéli keresztyén ecclesiákban, gyülekezetekben, mindenütt egyformában levén, a szerint egyenlőképpen taníttassanak."

A közlött szövegből is megítélhető, de meg azon körülményből, hogy a történetíró saját kora fontos eseményét írja le s úgy is mint a Rákóczy család udvari tisztje, úgy is mint Kálvin igen buzgó követője, az igazságot meg tudta s meg is akarta mondani, látható, hogy az ő értesítését kell feltétlenül hitelesnek elfogadnunk, nem pedig másét, a ki későbbi feljegyzések utáni benyomásait adja elő.

Ugyanő említi, hogy I. Rákóczy György, mint szenvedélyes vadász, gyakran tartózkodott Szatmáron s itt heteket töltött, a mikor is két-háromszáz embert fogadott felhajtónak.²⁰³

Szalárdi egy másik szatmári zsinatról is beszél II. Rákóczy György uralkodása alatt 1654-ben. Szerinte ugyanezen évben a "helvetica, orthodoxa religión levő evangelicus praedicatoroknak Szathmártt die 18. Junii generalis gyűlések lett vala, a hol a váradi két praedicatorok Nagyari Benedek és Kovásznyai Péter az ecclesiai fenyíték, avagy presbyterium és bizonyos némelly rítusokban leendő reformatióra, megjobbításra való igyekezetekért a fejedelem akarattyábul megfogattak és bizonyos ideig Szathmár várában fogva tartattak vala."²⁰⁴

Nagy meggondolatlanságot követett el II. Rákóczy György azáltal, hogy 1657-ben a császár és a szultán ellenére szövetséget kötött Károly Gusztáv svéd királylyal Lengyelország felosztására; ezen háborúja által ugyanis addig virágzó országát csaknem végpusztúlásnak tette ki. A két hódító ellen szövetségre léptek: a császár, a dánok, a törökök és lengyelek. És míg a dánok a svéd tartományokat rendre hódítgatták s ezáltal Károly Gusztávot visszavonúlásra kényszerítették, azalatt Rákóczy seregét a lengyelek kerítették be s csupán óriási hadi-sarcz ellenében s más lealázó feltételek alatt bocsátották szabadon, másik hadosztályát pedig, mely Kemény János vezérlete alatt állott, a tatárok fogták el és rabságba hurczolták.

Mindjárt a háború elején történt, hogy a lengyelek a magyar betörés visszatorlására egy sereget küldtek át a Kárpátokon, hogy Rákóczy birtokait tűzzel-vassal pusztítsa. Munkács és Beregszász feldúlása után, június 25-én, Szatmár alá szállottak.²⁰⁵ És minthogy a polgárok rögtön nem adták meg magokat, Németit felgyújtották. Ekkor írták a templom öreg gerendájára krétával ama híres pár verset:

Magyarul:

Ezután a lengyelek a szatmári tanácsot szólították föl hódolásra. Ismeretes ugyan elöttök - írják, - hogy a város csak nem régen került a magyar korona alól Erdélyhez s remélik is, hogy nemsokára vissza fog oda térni, mégis, bármily daczosan viselkedtek is eddig, csupa keresztényi indulatból intik őket, adják meg magukat, mert különben a polgárokkal és a bemenekült vidéki lakosággal kénytelenek lesznek megízleltetni a pusztúlás borzalmait. Időközben történt, hogy Keresztes András nehány száz lovassal Szatmár felmentésére sietett. Bármily csekély erő fölött rendelkezett is, bízott abban, hogy a várbeli katonaság és a polgárok közreműködésével az ellenséget elűzheti. De az ostromlottak nem tudták őt támogatni; azért aztán, mikor a Szamos hídján át a lengyelekre ütött, ezek visszanyomták s a folyóba szorították. A ki közölök a vízbe nem veszett, azt az ellenség hányta kardélre.

Ekkor a tanács engedett a kényszerhelyzetnek s kiküldte Kökényesdy Györgyöt, Bornemisza Istvánt és Kőszeghy Istvánt, hogy mint a város biztosai alkudozzanak az ellenséggel. Ezek az ostromló sereg vezéreivel a következő egyességet kötötték. Hadi-sarczúl fizetnek 2600 tallért. Mivel azonban maguk is szükséget szenvednek, a lengyel tábornak eleséget nem adhatnak. A város kapuit kinyitják és szabad bemenetelt adnak a hadseregnek, de a vár nincsen 213hatalmuk alatt. Törvényes urok ellen fegyvert nem fognak. De ha kényszerítik őket, annak lesznek szolgái, a ki erősebbnek bizonyúl.

Ez az okmány különösen azért érdekes, mert lengyel részről az aláírók közt olvassuk határozott katonás vonásokkal Szobieszky János colonellus nevét, a későbbi dicső lengyel királyét, a ki 1683-ban Bécs felmentésével tette halhatatlanná nevét s a török haderő ottani megsemmisítése által közvetve, Magyarország egyik fölszabadítója lett.²⁰⁶

A szerencsétlen lengyel hadjárattal nem lett vége sem II. Rákóczy György, sem Szatmár balsorsának. Alig tért vissza országába a fejedelem, máris egy török követ érkezett Erdélybe a szultán parancsával, hogy a rendek fosszák meg Rákóczyt a tróntól és válaszszanak más fejedelmet. Rákóczy e szorúlt helyzetében Leopold királyhoz folyamodott segítségért, de hasztalan. Mert bár a király felszólalt mellette, Köprili Mohamed nagyvezér mégis 80,000 emberrel vonúlt Erdélybe, hogy a szultán parancsát végrehajtsa. A megfélemlített rendek Barcsay Ákost küldték hozzá, hogy kegyelmezzen országuknak. Ez azonban egy bég társaságában oly válaszszal küldte vissza Barcsayt, hogy ha Erdély békét akar, évi adóúl 10 helyett ezután 40 ezer aranyat s a hadjárat költségei fejében tüstént 500,000 tallért fizessen és Barcsayt válaszsza fejedelemmé. A három nemzet kénytelen volt elfogadni a súlyos föltételeket. Ezzel a háború kikerűlhetlen lett. A szatmári várparancsnok, ki ezen fejleményekről kémei által kellő időben értesűlt, rögtön futárt küldött Bécsbe hírül adni, hogy Rákóczy alattvalói fellázadtak s mintegy 8000-en Székelyhidat ostromolják. S minthogy a törökök is segíteni fogják őket, a császári várőrség kénytelen lesz e fontos várat feladni.²⁰⁷

A döntő ütközet Gyalu vára és Fenes falu között történt Szeidi budai basa és Rákóczy között 1660. május 22-én, mely alkalommal Rákóczy halálosan megsebesült.

Az ütközet után Szeidi basa Barcsayval együtt a Szilágyságon keresztül rögtön Magyarországra indult. Barcsay útközben már jó előre üzent a szatmáriaknak, hogy ne várják meg az ostromot, hanem neki adják fel a várat, mert különben félni lehet, hogy a török itt végleg megfészkeli magát. A szatmáriak azért június 15-én Barcsaynak Lippó alatt levő táborába követeket küldöttek s azok a város nevében kinyilatkoztatták, hogy mindenben alávetik neki magukat. Barcsay szívesen fogadta a hódolatot és június 17-én Zsadány alól a következő biztosító levelet írta a polgároknak:²⁰⁸

"1-mo, hogy Zathmar Várát, mellette lévő Városokkal eggyütt Magyar Országtól el szakasztani nem igyekezünk, hanem Magyar Országi törvényekkel igazgattatván, mindennémű immunitásokban, szabadságokban, privilegiomokban, és Religiojokban meg tartattyuk, a kik pedig, úgy mint Nemessi, Várossi, és közönséges rendek, azokban ekkedig meg bántatódtanak, elébbi jó rendbe állattatván, restaurálni igyekezzünk. 2-do. A' Várba és Városba, Törököt semmiképpen nem hagyunk, egyébb idegen Nemzetet sem eő kegyelmeknek egyezeö tettzésén kívül. 3-tio. A' Várbélieket, Városbélieket és Nemesseket hadi expeditiókba magunk mellé fel ülni nem kényszerittyük, ha az bóldog időben nem vólt. 4-to. Mivel immár sok ízben egy nehány rendbéli ellenséghteől s maghok Nemzetétől is ighen meg romlottanak Zakmár és Némethi Várossa; semmi extra ordinaria taxákat töllök nem kívánunk annál fellyebb, mint az réghi időben vólt. 5-to. Assekurállyuk arról is: hogy sem az Nemességhet, sem Várbélieket, és Városbélieket személlyekben, sem külső belső javakban meg nem károsittyuk, sem maghunk, sem mások által. 6-to. A' Nemességet, és Városokat a Magyar Országi törvényekkel élésekbe nem háborgattyuk, és az Erdélyiekre nem erőltettyük, hanem Magyar Országhi szabadsággal élni engeggyük. 7-mo. Római Császárnak Ő Felségének kedvét keresni igyekezzük, és annak idejébe ő kegyelmekről is feledékenyek nem leszünk. 8-vo. Minden rendbéliek, valakik a várban költöztek, mind Tisztviselők, Nemesek és parasztok, azok szabadossan minden meghbántás nélkül ki költözhessenek minden javakkal, és sem személyekben, sem javakban ott kün is, - az legkisebbikét is, - nem impediállyuk Kende Gábor Uramon kívül. 9-no. A' Vezér eő Nagysága előtt törekedünk éghetést ne tétessen. 10-mo. Soha eő kegyelmeknek szabad voxolásokat nem impediállyuk, sem impediáltattyuk. Datum fin castris nostris ad possessionem 'Sadány positis die 17-ma Junii, Anno Domini 1660.

214Barcsay annyit kivitt ugyan Szeidinál, hogy ez a polgároknak egy török nyelven írott biztosító okiratot állíttatott ki; de hogy ez csupán írott malaszt maradt, azt Szatmár vármegyének a következő évi kassai gyűlésen tett panaszai mutatják.²⁰⁹

Nem sokáig volt szüksége Szatmárnak sem Barcsay, sem Szeidi oltalmára, mert már a következő évben Rákóczy özvegye, Báthory Zsófia, az 1647. évi országgyűlés 20. törvényczikke értelmében, mely szerint a Rákóczy család csak addig bírhatja a várost, a míg fiivadékai erdélyi fejedelmek lesznek, Szatmárt átadta a királynak. 1660 julius 16-án jelentek meg a városban Lipót biztosai, Zichy István királyi kincstartó és Pethő Zsigmond felső-magyarországi kapitány. Ugyanez alkalommal a várat német őrséggel rakták meg.²¹⁰

Ennek hírére Hasszán váradi basa ráírt Károlyi Ádámra, a vár helyettes parancsnokára, hogy adja föl Szatmárt. Sőt, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, a következő évben Szinán basával együtt tekintélyes sereggel jelent meg a város alatt. De ez idő alatt Montecuccoli császári fővezér már elkészült a védelemmel. A Heister, Ratschin, Colals és a Palatinatus-ezredeket küldte ide, melyeknek sikerült a törököt elűzni e vidékről.²¹¹

Erdélyben ezalatt a Barcsayval elégedetlen rendek Kemény Jánost választották fejedelemmé, ki vetélytársát kivégeztette. Most Barcsay megboszúlására törökök és tatárok, Kemény támogatására pedig Montecuccoli vezérlete alatt császári hadak vonúltak be Erdélybe. E zavarok alatt történt, hogy az Erdélyből Ali basa elől menekülő Kemény Jánost tatár hadak vették üldözőbe s mivel nem tudtak nyomára akadni, boszúságukban Szatmár tájékát kirabolták. Kemény visszatért ugyan Erdélybe, hogy Montecuccolival egyesüljön, de ott a török hadak dúlásai miatt akkora volt a nyomorúság, hogy a császári vezér kénytelen volt Kolozsvár alól Szatmárra visszavonúlni, s mivel itt is nagy ínséget talált, tovább menni éjszak felé. Erre Kemény is kimenekült Erdélyből és téli szállásra Bikszádon vonta meg magát. E zűrzavarok alatt mintegy 5000 török Szatmárt felgyújtotta s Montecuccoli szemeláttára több ezer embert fűzött rablánczra, a nélkül, hogy az utóbbi a veszedelem elhárítását csak meg is kísérlette volna.¹⁸⁾

Az ellenségnél még talán jobban zaklatta a szatmáriakat a várőrző német katonaság. Nem használt ezeknek sem Heister, sem Kobb generálisok intelme, sem Lipót király parancsa.²¹² Erre a polgárok küldöttei 1681. évi február 20-án megjelentek a várkapitányok előtt s nyíltan tiltakoztak a már tűrhetetlenné vált sok erőszakoskodás ellen. Ugyanakkor Pinkóczy Györgyöt és Kerekes Istvánt a királyhoz küldték, hogy keressenek a felségnél oltalmat. Lipót kegyesen fogadta őket s mint a városhoz május 30-án küldött leiratban, és a katonasághoz intézett s szeptember 24-én Ebersdorfból kelt parancsában kinyilatkoztatta, hogy a szatmáriakat sem a várbeli földek megmunkálására, se fuvarozásra ne kényszerítsék, mert annélkül is elég terhet kell viselniök.²¹³

Az akkori általános nyomorúság legjellemzőbb bizonyítéka, hogy egy Miklós Lukács nevű erdélyi ember egy köböl búzáért magát és utódait a városnak örökös szolgaságra adta el Hentes Gáspár főpolgár előtt.²¹⁴

Egyébiránt a várbeli zsoldos katonaság között maguk a tisztek sem tudtak rendet csinálni; az 1661. és 1863. évek között egyik lázadás a másikat követi náluk. A főok mindig az volt, hogy zsoldjukat nem kapták rendesen s e miatt a hadi fegyelem ellenére mindenféle féktelenséget követtek el. 1661-ben azzal fenyegetőztek, hogy átadják a várat a törököknek. A parancsnok csupán úgy volt képes a rendet ideig-óráig helyreállítani, hogy a főczinkosok közül négyet kivégeztetett.²¹⁵

Mióta a törökök 1681-ben Váradot elfoglalták, azóta az ország keleti részeinek s így Szatmárnak sem volt tőlük nyugta egy perczig sem. Ez az örökös ostromállapot vitte reá gróf Rákóczy Lászlót 1664-ben arra a merész gondolatra, hogy megkísérelje, nem lehetne-a ezt a fontos végvárat csellel elfoglalni. Rábeszélt vagy kétszáz szatmári katonát a német Kobb-ezredből, hogy álruhában menjenek vele együtt a váradi vásárra, lepjék meg a török őrséget s így foglalják vissza a várat. Báró Károlyi Istvánnal és sok hozzájok csatlakozott magyar vitézzel valóban hozzáfogtak a veszedelmes terv végrehajtásához. De szerencsétlen eredménynyel, mert mind egy lábig levágattak.²¹⁶

Szerencsésebben harczolt Montecuccoli, a kinek sikerült a törököt a szentgotthárdi csatában teljesen leverni. Ezt követte a szégyenletes vasvári béke.

217Szatmár megmaradt a király birtokában, mely a nélkül is az övé volt. Az ország nagyobb boszúságára a várakat, köztük a szatmárit, is német katonasággal tartotta megszállva, mely a vidéken leírhatatlan módon garázdálkodott.

Az egész nemzet forrongott a botrányos békekötés miatt. Maguk a főrangúak mint Wesselényi nádor, Zrinyi Péter, Nádasdy és Frangepán titkos összejöveteleket tartottak s utóbb összeesküvést szőttek. Az alsóbb nemesség is elkeseredetten élet-halálharczra kelt az idegen zsoldosokkal. Megkezdődött az ádáz kurucz-labancz világ. E keserves tragédia első jeleneteinek színtere szintén Szatmár környéke volt.

Itt is valóságos ostora volt a német őrség a környékbeli községeknek. Az idegen zsoldosok, mintha csak ellenséges terület közepén laktak volna, úgy jártak ki rabló-hadjáratokra. S a merre megfordúltak, ott megfosztották a népet utolsó falatjától is. Ezt látva a vármegyei nemesség, Lónyay Annának, Kemény János erdélyi fejedelem özvegyének s Aranyosmeggyes úrnőjének ösztönzésére, 1669-ben fegyvert fogott. Elhatározták, hogy a szatmári német őrséget zsákmányolás közben meglepik és levágják. Hallották ugyanis, hogy a gyűlölt zsoldosok Szinérváralján keresztűl haladva, Nagybánya kirablását tűzték ki czéljokúl. Abban állapodtak meg tehát, hogy két csapatra oszolva, lesbe állanak a Gombás-erdőben; egyik rész a közepén, a másik a keleti oldalán, és mikor a zsoldosok visszatértökben zsákmánynyal terhelve közéjök érnek, az aranyos-meggyesi vár toronyőrétől adott jelre ágyút sütnek el a vár fokán, mire ők bekerítik a rablókat és felkonczolják őket. A felkelő sereg vezérei voltak: Mikolay Boldizsár, Kende Gábor és Szodoray Boldizsár. Minden úgy történt, a hogy előre kieszelték. Mikor a szatmári őrség zsoldosai, zsákmánynyal megrakodva, az országút Szamos felőli oldalára érkeztek, melynek, "Itató" a neve: a magyar sereg az adott jelre elől-hátul megtámadta őket. Kimondhatatlan vérontást vittek véghez közöttük. A kik fegyverök éle elől menekülhettek, azok a Szamos hullámaiba vetették magukat. Mind a vízbe vesztek. És a folyó sebes árja annyi rablott holmit és holttestet ragadott magával, hogy azok a vízi malmok kerekeit megállították forgásukban.

Nagy volt a környékbeli magyarság öröme, de annál keservesebb következményei voltak a győzelemnek Lónyay Annára nézve. A felség iránti hűtlenség czímén pert akasztottak nyakába, jószágait lefoglalták s a szatmári vár birtokaihoz csatolták. Gróf Csáky István kapta azokat zálogba 15,000 forint kölcsönért.

De a környékbeli magyaroknak is sokat kellett szenvedniök a Gombás-erdőben nyert győzelemért. A szatmári német zsoldosok az ő tört magyarságukkal hangoztatott szidalmaik közben gyakran emlegették kegyetlenkedéseik között a "Kompás", "Szotori Póti", "Mikli Póti" és "Kente Kápor" neveket.²¹⁷

1670-ben az összeesküvő főurak a nyílt támadás terére csaptak át. Szatmár I. Rákóczy Ferencz hatalmi körébe esett; itt tehát ő kezdte az ellenségeskedést. A város többféle bosszantása után, Rákóczy egy kurucz sereget küldött ki Kiss Mihály kapitány vezérlete alatt. Ez a Szamosnak egy Gorzsás nevű kanyarulatában, a vetési határ alatt, sánczolta el magát. A félsziget nyakán kettős árokkal tette táborát megközelíthetlenné, az ellenkező oldalon pedig a Szamoson tutajból hidat készített, melyet a víz színének változása szerint vesszőből font gúzszsal mindig tetszése szerint igazíthatott. A kurucz sereg kiostromolhatatlan tábort biztosított volna itt magának, ha vezére árulása el nem veszti. Kiss Mihály ugyanis kémkedés ürügye alatt ott hagyta a Gorzsást és egy hajnalban, mikor még katonái javában pihenték a nap fáradalmait, rajtok ütött a szatmári őrséggel. A kuruczok álmukból felocsúdva, meglepetésükben azt se tudták, mihez fogjanak. Ha a híd köteleit elvágják, mentve vannak: de zavarukban még ez se jutott eszükbe. Az ellenség ezen a tutajon rontott be hozzájuk és a kuruczok egy részét felkonczolta, a többieket pedig a Szamosba fullasztotta.²¹⁸

A szatmár-vidéki kuruc felkelésnek legalább rövid időre I. Rákóczi Ferencz édes anyja, Báthory Zsófia vetett véget. Mikor fia a szatmáriakat kezdte háborgatni, intő-levelet kapott Lipót császártól, hogy fékezze fiát. ²¹⁹ Bizonyára figyelmeztette is tetteinek következményeire, de ez mit sem használt. Mikor azonban a fölkelés ügye mind rosszabbra fordúlt, fiát Munkácsra hivatta s addig ki sem bocsátotta, míg számára a kegyelmet ki nem eszközölte. Ismeretes, hogy a fölkelés többi vezérei a bécs-újhelyi börtön vérpadján fejezték be életöket.

218Ezután következtek a bécsi udvarnak a Wesselényi-féle összeesküvés nyomában járó megtorló intézkedései. Az ezek következtében bújdosók a szomszédos Lengyelországba menekültek, vagy pedig Apaffy erdélyi fejedelem védelme alatt vonták meg magokat, honnan az éjszak-keleti vármegyéket szüntelenül háborgatták.

Egy ilyen kurucz sereg Teleki Mihály vezérlete alatt 1672-ben Szatmárt akarta elfoglalni. Hozzájok csatlakoztak a szatmári főiskola deákjai is. Középen haladt a gyalogság, két oldalról lovasság támogatta azt. A szatmári őrség értesülvén szándékukról, nem akarta az ostromot bevárni, hanem mivel bízott erejében, a nyílt síkon való mérkőzést választotta. Mintegy 2000 német gyalog és 600 magyar lovas állott ki a síkra és lassan Batiz-Vasvári felé vonúlt a kuruczok elé. Ezeknek, mint afféle fölkelő seregnek, nagyon hiányos volt a tüzérségük; azért különösen az ellenség ágyúi okoztak nekik aggodalmat. Hogy tehát ezek pusztítását kikerüljék és kézi tusára fejleszthessék az ütközetet, a vezér azt a parancsot adta a gyalogságnak, hogy mihelyt megvillanni látják az ágyúk tüzét, rögtön vessék magukat a földre. De ugyanekkor elmulasztotta a lovassággal közölni fortélyos tervét. Így történt aztán, hogy a lovasság látva, hogy a gyalogosok az első ágyúlövésre mind elterülnek a földön, azt hitte, hogy az ágyútűz mind egy lábig megölte őket. Zavarukban valamennyien visszafordították lovaik kantárszárát s Batizon és Gombáson át menekülve, meg sem állottak addig, míg Adorjánon felül a Sáron vagy Nagyegren át nem mentek. Nagyobb biztonságuk okáért a hidat is lebontották magok mögött. A cserben hagyott gyalogság a földről felkelve, rendetlenül futott Batiz felé. E községnél érték őket utól a császáriak s valamennyit lemészárolták. Ott nyugszanak Batiz és Vasvári között, az országút mellett fekvő temető szélén ásott közös sírban.²²⁰

A következő esztendőben ismét kísérletet tettek az erdélyi hadaktól támogatott bújdosók Szatmár elfoglalására, de gróf Stahremberg ismét visszaverte őket.²²¹

A kurucz-labancz háború főszíntere továbbra is Szatmár maradt, bár a szerencse hol az egyik, hol a másik félhez hajlott. 1675-ben Apaffy Mihály próbál szerencsét s mintegy 12,000 emberrel táborozik a vár körül, de minthogy azt meg nem veheti, zsákmánynyal megrakodva haza tér.²²² De még ugyanazon évben Spankau generális visszaadja a kölcsönt, mert Szatmár alatt sok kuruczot levág. Nyolczezer halottról beszélnek némelyek, de ez bizonyára túlzás.²²³

Orteliusban olvassuk, hogy 1676-ban két fölkelő nemes ember német katonaruhába öltözve, fel akarta gyújtani a szatmári hadi szertárt, de beszédjükről felismerték őket. Büntetésül mindkettőt bitófára kötötték olyformán, hogy vas horgot akasztottak bordáik közé. Az egyik másnapra meghalt, a másik azonban még napokig élt és gyakran esengett egy ital vízért a mellette elhaladókhoz.

A felkelők mindinkább hathatós támaszt nyertek Teleki Mihályban, ebben a nagyhatalmú és eszes erdélyi államférfiúban. Thököly Imrével s több más főúrral egyetértve, szerződésre lépett a franczia királylyal, mely szerint ez 6000 nehéz lovast s évenkint 100,000 tallért ad segedelmökre, ők viszont 15,000 főből álló sereg kiállítására kötelezték magukat. S miután a török is szemet húnyt, Teleki Mihály ösztönzésére a szövetséget Apaffy is aláírta. A szerződés szerint 1677-ben gróf Boham franczia tábornok jött be az országba többnyire lengyelekből álló zsoldosokkal s miután Apaffy seregével egyesült, Szatmár és Meggyes között telepedett le. Onnan a szövetségesek két lengyel katonát küldtek Kassára Schmid császári tábornokhoz; megbízták őket, hogy adják ki magukat szökevényeknek s ámítsák el a német tiszteket, hogy valamennyi lengyel a császárhoz pártol, mihelyt a kétfejű sassal díszített zászlót Szatmár alatt látják. A tábornok felült nekik s négy ezer emberrel jött Boham ellen. Ez azonban lest vétett neki, mert futás színe alatt Nyaláb-vár felé vonúlt, hol a kuruczokkal együtt megtámadta s keményen megverte őt. A császáriak részéről 1500 ember elesett, vagy harczképtelenné lett, 500 pedig a kuruczok hatalmába került. Ekkor esett el Herberstein szatmári várparancsnok is.²²⁴

A következő évben a kuruczok gróf Thököly Imrét választották fővezérükké, s ettőlfogva, mivel a törökök is támogatták őket, még inkább ők lettek a helyzet urai. Elfoglalták a felvidéki bányavárosokat, sőt portyázókat küldtek ki az osztrák tartományokba is. Nevezetes ez az év a város történetében mert ekkor pusztúlt el teljesen egy virágzó, nagy városrész, a Hóstáncz. Egykorú 219történeti feljegyzésünk ugyan nincs felőle, de egyéb kisebb-nagyobb jelentőségű adat egybevetése ezt az évet jelöli meg a szerencsétlenség idejéül. A vár ostromát Cserei adja elő érdekesen, bár kirívó ellenszenvvel Teleki iránt: "Csakhamar kitelék a Teleki Generálisságának ideje, mert Szatmár alatt oda veszté bolondúl, a Hajdúságot, és Debreczenből, s Patakról oda gyűlt sok szép deáki Ifjuságot. Ottan is practicához fog, azt gondolván, hogy az Erdélyi Urakra talál. A Szatmári Commendánssal concludál, hogy a Várat feladja néki. A' Commendáns napot praefigál, mikor mennyen oda Teleki. Az alatt a' több Tisztek megértik a dolgot, a' Commendánst árestomba teszik, és a praefigált napra, mikor Teleki mint kész dologra méne, a Német Praesidium kijő hírtelen, és ottan vágják le a' szegény Magyarságot. Maga mégis elszalad, és eggy sárba dűlvén a lova, gyalog esik, és eggyik tsizmája ott maradt aranyos sarkantyújával eggyütt, és gyalázattyára a' Szatmári Kapura felszegezék. Eleget mesterkedék, hogy ajándékért onnan levegyék, de mind ottan tarták, valamig Erdély Német kéz alá nem esék, úgy vevék osztán le. Illyen szép triumphussal jára Teleki Mihály a' Német Császár ellen."²²⁵

A két oldalról fenyegető háborútól egyre zaklatva, Lipót császár legalább is a magyarokkal szeretett volna kibékülni, azért 1681-ben Thökölyvel fegyverszünetet kötvén, Sopronba országgyűlést hívott össze, melyre Szatmár követeit is meghívta. Hogy jóakaratát bebizonyítsa, mindenképpen a törvényes útra lépett: nádort választatott s megengedte a sérelmek tárgyalását. De főképpen a protestánsok nem voltak megelégedve az ott remélhető vívmányokkal s azért Thököly vezérlete alatt tovább folytatták a háborut.

Szatmár várát még a fegyverszünet tartama alatt foglalták el a kuruczok, mikor a várőrség semmiféle ellenséges támadástól nem tartott. Ugyanis Petneházy, a híres kurucz kapitány, a ki később Lipót császár hűségére térve, Budavár visszafoglalásánál oly hősiességet tanusított, megtudta, hogy a Szamos a nyári nagy szárazság miatt oly sekély, hogy egyes helyeken minden nehézség nélkül átlábolható, azért elhatározta, hogy ezt felhasználja, s a várat éjjeli rohammal fogja bevenni. Hirtelen összeszedte szállásaikról vitézeit és egy tiszta holdvilágos éjszaka a víz folyását jól ismerő kalauz vezetése alatt a vár déli oldalán, oly csendesen gázolt át a Szamoson, hogy még a víz locsogása sem hallott. Ruháikat és fegyvereiket fejök felett tartva haladtak előre s már egészen közel voltak czéljokhoz, mikor a falon álló német őr észrevette őket. Félelmében oly zavarba jött, hogy a helyett, hogy bajtársait fellármázta volna, tört magyarsággal még ő biztatta az ellenséget: "Jer, jer pajtás, bizony én is jó kurucz vagyok." Így aztán akadály nélkül bejuthattak a várba és azt őrségével együtt hatalmokba kerítették. Hasztalan káromolta Scherffenberg ezredes az Istent és szidta a folyóvizet, hogy még az is kurucz, a bajon már nem segíthetett. Vigyázatlanságáért Schulz császári hadvezér 1684-ben Eperjesen lefejeztette.²²⁶

A kuruczokat saját szerencséjök tanította meg, hogy a Szamos-folyó védelmében nem lehet mindig bízni: sem nyáron, a mikor leapad; sem télen, a mikor befagy. Azért határozta el 1683-ban a két város tanácsa, hogy tél idején szüntelen vágatni fogja a jeget a vár körül.²²⁷

1683 óta Thököly szerencsecsillaga végleg letünt. Sorsa fordultának okai ismeretesek. Ösztönzésére Kara Musztafa nagyvezér 1683-ban Bécset vette ostrom alá, de Lothringeni Károly herczeg s a vele egyesült Szobieszky János lengyel király hadaitól döntő vereséget szenvedett. 1686-ban Budavár visszavételével és 1687-ben a mohácsi győzelemmel az ország nagy része szabaddá lett a töröktől.

A Szatmárt őrző kuruczok is önként meghódoltak a királynak. A vár átvételénél báró Saponara Fülöp volt a királyi biztos. Parancsnokká Porto Julius grófot, a Serényi regement alezredesét nevezte ki a király. Thököly ugyan boszszúból nehány száz tatárral megtámadta a várost, de a várőrség és a polgárság ellenállásán minden terve meghiusult. A szatmáriak ugyanis gróf Saponara elismerő levelének tanusága szerint a város erősségeit serényen megújították, azokra szükséges korlátfákat adtak, ácsokat rendeltek, a német és magyar várőrző katonákat nemcsak fizették, de hússal s egyéb eleséggel tartották és a városra rohanó tatároknak a számukra kijelölt helyeken vitézül ellenállottak.²²⁸

Szatmárnak az által, hogy a király birtokába jutott, ismét nagy jelentősége lett. A várparancsnok, mint jelentékeny haderő ura, félszemmel folyton Erdélyt figyelte, sőt szántszándékkal kötekedett vele, mert a törökök kiűzése után a Habsburg-politika legfőbb czélja volt, hogy a magyar szent koronának ezt a régi kiegészítő részét is megszerezze.

Már 1685-ben a gyulafejérvári konzultácziók²²⁹ határozatai értelmében az erdélyi rendek tiltakoznak Wallis szatmári várparancsnok erőszakoskodása ellen, hogy "Kende Klára kisasszonyt erőszakkal elragadta és hasonló sorssal fenyegette méltóságos özv. Kemény Jánosné, született Lónyay Anna fejedelemasszony ő nagyságát"; továbbá, hogy a máramarosi passzust (átjárót), a sókereskedés útját elzáratta. Mindez szerintök ellenkezik a jó szomszédsággal. Ezzel egyetemben értesítik a kommendánst, hogy Wesselényi Pált megintik, ne erőszakoskodjék a végbelieken; mert azt kell tapasztalniok, hogy a szatmári katonák Erdély szomszédos részeit maguk között felosztják és a parasztokat munkára hajtják.

De valódi székely észjárással Apaffy elhallgatta, hogy mi fáj neki legjobban. Az, hogy Lipót király Csáky Lászlót, ki az ellene irányult Béldy-féle összeesküvés részese volt és a megtorlás elől Bécsbe szökött, most egy huszárezreddel Szatmárra küldte, hogy onnan Erdély megszállását végrehajtsa.

A következő évben a fogarasi és fejérvári országgyűlésen már kényszerítve érzik magukat az erdélyi rendek, hogy szigorúbb határozatokat hozzanak a szatmári haderő ellen. Abban állapodtak meg, hogy el kell fogni minden szatmári katonát, a ki az országban kóborol, s ha ellentáll, le kell vágni.²³⁰

Mindez azonban mitsem használt. Erdély végre is kénytelen volt főbb váraiba német őrséget befogadni. Ezt a történelmi jelentőségű munkát Houchin szatmári várparancsnok hajtotta végre.²³¹

A Habsburg-ház elérkezettnek látta az időt, hogy befektetett tőkéje után a fölszabadított Magyarországtól busás kamatokat vegyen s több ízben rendkívüli adót vetett az országra. Ehhez járult, hogy a török ellen behozott külföldi katonaság, mert rendesen nem fizették, pusztításaival a nép vagyonában nagy kárt tett. A protestánsokat is szüntelenül ingerültségben tartotta vallásuk veszedelme, mert látniok kellett, hogy nap-nap után rendre foglalják el templomaikat.

De talán sehol sem érezték a szívtelen katonai uralom terhét annyira, mint Szatmáron, hol 1686-től 1693-ig a hírhedt Karaffa Antal generális garázdálkodott. Bár 1686-ban bizonyságlevelet adott a szatmáriak hűségéről s abban elismeri, hogy a Serényi-ezred számára kivetett adót lefizették, a miért őket a császár kegyelmébe ajánlja: mégis kerékbetöréssel, felnyársalással és hóhérpallossal kedveskedett nekik. Pedig a szatmáriak mindent megtettek, hogy zsarnokuk kedvét megnyerjék. Így 1688-ban Tarhos Mihály javaiból sok régi ezüst tallért kiválogattak s azokból neki egy ezüstös lószerszámot készítettek. Mindhiába! Itt kegyetlenkedett ő mindaddig, míg 1693-ban Bécsbe nem távozott, a hol hirtelen meghalt.

A mennyiben a városi levéltárban őrzött nyugtatókból össze lehet állítani, a kizsarolt adók így következnek.²³² Az 1685-6-i téli félévre fizetett a város gróf Kingitz kezébe 21.000 frtot. Az 1686-7-i téli félévre Syhmnek 21.000 frtot. Az 1687-8-i téli félévre Mück Jánosnak 16.800 frtot. Az 1688-9-i téli félévre Schömpoch Mátyásnak 16.800 frtot. Az 1689-90-i téli félévre 13.650 frtot. Ez összeghez a polgárok 9856 frttal, a nemesek pedig 3794 frttal járultak. Az 1690-91. évről nincs adatunk, de fel sem lehet tenni, hogy Karaffa be ne hajtotta volna az adót. Az 1691-92. évről báró Thonser hadbiztosnak a nagyváradi táborba szállítottak 8866 frt 80 krt.

A következő évben már feljajdultak a nagy adóteher alatt és a királyhoz esedeztek könnyítésért. De innen azt a választ nyerték, hogy nem lehet rajtok segíteni. Így aztán Karaffa ismét adót kívánt, melynek mennyiségét a kormány úgy határozta meg, hogy az egész országra eső 43,160 porczióból a város 146-ot tartozik fizetni. Egy porczió 140 forint volt, a város egész adója 20.440 frt. volt.

221Bizonyára adóztak az 1693-4. évben is, bár nincs róla adatunk. De az idők jele, hogy a szorgalmas és takarékos polgárok kénytelenek voltak adósságot csinálni, melynek terhe alatt egész 1730-ig görnyedeztek.

Az 1694-5. évben a városra 335 katona és 40 ló porczió esett. Ha mindezt az akkori szokás szerint havonként hat forintjával számítjuk, a téli hét hónapra esik 15.750 frt. Azonkívül 500 köböl búzát szállítottak a hadseregnek Váradra.

Az 1695-6. évben Esterházy Pál nádor rendelete szerint 5000 frtot kellett volna fizetniök. De Puquel Pongrácz kommendánssal ugy egyeztek ki, hogy egy porczióért a katonának fizessenek 5 forintot, a hadi pénztárba pedig 1 forintot. Így tehát fizettek 4270 frtot. Ezenkívül ugyancsak 1696-ban a város lefizette a 2 millió hadiadóból reá háramló 9641 frt 11 1/2 krt.

Az 1697-8. évben a 4 milliót kitevő hadiadóból a városra jutott 1000 frt.

Az 1698-9. évben 8779 frt 15 3/5 krt kellett volna fizetniök, de ennek tizedrészét elengedte a király, így aztán fizettek 7901 frt 20 3/4 krt. Ugyanekkor lefizették a nádortól reájok rótt 88 frt 64 krt. 1699-700-ban adtak 4734 frt 51 krt. 1700. évi májusra és juniusra 504 frtot. Ugyanazon évi juliusra 252 frtot. 1700-701. évi november elsejétől április utóljáig 4594 frt 26 1/2 krt. E szerint tizenöt esztendő alatt többet fizettek kétszázezer forintnál. Ha ehhez hozzáveszszük egyéb terheiket és a mai értékre átszámítjuk, kerek négy millió forintot kapunk.

A város oly ínségbe jutott, hogy szorultságában egy embertelen rendelettel volt kénytelen magán segíteni. Azt határozta ugyanis, hogy ha valamely ingatlan tulajdonosa képtelen az adóját lefizetni, bármely polgár elfoglalhatja azt az ingatlant, ha a reá rótt adót lefizeti; az előbbi tulajdonos pedig csak akkor kaphatja vissza birtokát, ha a helyette letett adó kétszeresét fizeti vissza az időközi birtokosnak.

Legrosszabb dolguk volt az igavonó jószággal rendelkező gazdáknak, mert a szüntelenül folyó török háboru alatt messze a délvidékre hajtották őket fuvarozni, úgy, hogy már csaknem minden marhájukból kipusztultak. Végre 1692-ben úgy segített rajtok a város, hogy közköltségen nyolcz társzekeret s ezek mindegyikéhez hat ökröt szerzett be s ezeket bocsátotta a hadsereg rendelkezésére. "Ezen a szegény marhás emberek úgy megnyugodtak, hogy mind Istennek hálát adtak, mind a tiszteletes nemes tanácsnak áldást kívántak."

Nem folytathatjuk az unalomig a terhes adózások előadását. Mert így ment ez 1703-ig. S még hozzá katonát is kellett állítani a városban állomásozó idegen hadinép zsarolásait tűrni. 1703-ban ismét 4000 forint kölcsönt vett fel a város.

De a sok nyomorúság között sem feledkezett meg a város az ősi magyar vendégszeretet kötelességéről. 1702-ben utazott keresztül Szatmáron Paghet Vilmos, a híres angol követ, a ki 1698-ban a karlovitzi békét közvetítette. A város nagy pompával fogadta a békeszerzőt és gazdagon megvendégelte. Hasonlóképpen járt el későbben 1709-ben a török követtel is.

S ha a fentebb vázolt nyomor közös sorsa volt a szatmári polgárnak, minő lehetett a szegény pór helyzete? Állapotuk festésére elég az az egyetlen vonás, melylyel maga II. Rákóczi Ferencz vázolja siralmaikat, hogy sótalanul ették a szűkös falatjukat. A kormány annyira felemelte a só árát, hogy élvezete már fényüzés volt. Nem kellett tehát sok lázítás, hogy ez a nép, melynek fegyvere sem volt, végső elkeseredésében furkósbotot, kaszát, vasvillát ragadjon és legalább megkísértse, hogy elnyomóit pozdorjává törje.

Már akkor Lengyelországba menekült volt a nagy ősök ivadéka, az ifju II. Rákóczi Ferencz bécsújhelyi fogságából és 1703. junius 16-án kelt át a Tiszán s a tiszabecsi győzelem után már augusztusban Szatmár alatt volt, hogy éjszakkeleti Magyarországnak ez elhanyagolt, de mégis legjelentékenyebb erősségét elfoglalja. Vetés alatt ütött tábort, hogy a várbeli német lovasságot az élelemszerzésben megakadályozza. Ez azonban már értesült mozdulatairól és a Szamos átelleni partján mutatta magát. De mikor Rákóczi gyalogságát és ágyuit feléjök küldte, visszavonult.²³³

A várbelieknek, mint a kik szigetbe voltak zárva, kétfelé volt átjárójuk a Szamoson; arra kellett tehát Rákóczinak is törekednie, hogy mind a két átjárást biztosítsa magának. Ügyes tisztek hiányában kétfelé nem oszthatta seregét; azért az egészet együtt tartva, éjjeli őrségével lehetőleg közel igyekezett jutni 222az erősség hídjához. A németeknek azonban nagy előnyük volt, hogy a város igen közel feküdt a várhoz, meg hogy a kuruczok lanyhán teljesítették az őrszolgálatot. Legtöbbször a kuruczok csak akkor láthatták az ellenséget, mikor az zsákmánynyal megrakodva tért vissza portyázó útjáról, s mikor Rákóczi megtámadásukra a parancsot kiadta, azok már régen bevonultak a kapun.

Nem tetszett a változatosság és zsákmány után vágyódó felkelőknek a hosszas táborozás és tétlenség. A katonai fegyelem szerint előőrsökre menni nem igen volt ínyükre. Azok, kik jobban voltak fölszerelve, el-elszökdöstek, s rendes szolgálatra csak a rosszabbul fegyverzettek maradtak vissza.

Minthogy az ostromzár alatt a nagy hőség a forrásokat és patakokat kiszárította, a Szamos is annyira leapadt, hogy mindkét ágát nem tudta elegendő vízzel megtölteni. Rákóczi tehát a szatmári polgárok tanácsára azt tervezte, hogy a folyó egyik ágát eltorlaszolja s ezután a várost, melyet a nélkül is nagyon elhanyagolt földsánczok és bástyák védelmeztek, szárazföldi oldalán támadja meg. E czélból egy sötét éjjel Pálfalva felé indította seregét. Ez a helység a vár ágyúinak lőtávolában volt ugyan, de sűrű bokrok födték, úgy, hogy a menetelő sereget elrejthette az ellenség szemei elől. Egy hadoszlopban nyomultak előre. Elül ment a lovasság s leghátul maradt a podgyász. A hadoszlop oldalát kis csapatok födték, melyek a fősereg és a vár között mozogtak.

Így haladtak csendben. Rákóczi és Bercsényi a lovasság között, előttük harmincz német gyalogos, kik kevéssel azelőtt Somlyónál adták meg magukat. Egyszerre egészen közelükben oly zajt hallottak, mintha lovasság közelednék feléjük. Legtermészetesebb lett volna azt hinni, hogy azok a csapatok törtetnek feléjük, melyek oldalukat fedezik. Azonban midőn már majdnem kibontakoztak előttük, egy szeles fiatal nemes ember minden parancs nélkül előrerúgtatott és fölemelt karabélylyal kérdezte a jelszót. Aztán be sem várva a feleletet, elsütötte fegyverét. Óriási zűr-zavar keletkezett egyszerre. Az előlmenők visszafordultak s a németekre vetették magukat, mert azt hitték, hogy azok követtek el valami árulást. A hátul jövők is előre tolakodtak s szintén tüzelni kezdtek a németekre. Egynehány szerencsétlen el is esett közölök.

Már azon a ponton voltak, hogy halomra gyilkolják egymást. Még inkább növelte a zavart, hogy Bercsényi, mikor a tömegből ki akart bontakozni, lovastul együtt a földre bukott s fején annyira megsérült, hogy ájultan vették ki lova alól, míg Rákóczinak sikerült végre rendet teremtenie.

Reggel Pálfalvánál tábort ütöttek s hozzáfogtak a gátépítéshez. De a német lovasság a folyó túlsó partján kirontott a várból, hogy a munkálatokat megakadályozza. Rákóczi lovasságának jó részét küldte át ellenök, egy gyalogzászlóaljat pedig a gát végére állított, hogy visszaveretés esetében támogassa a lovasságot. Az elővigyázat hasznosnak bizonyult, mert a kurucz lovastisztek anélkül, hogy csatarendbe sorakoztak volna, rontottak az ellenségre, s így az ellenség visszavetette őket, sőt nehány zászlót el is vett tőlük.

Ez a vereség elcsüggesztette a kuruczokat. Rákóczi belátta, hogy nem maradhat ily közel az ellenséghez, mely a bokrok és berkek fedezete alatt bármikor meglepheti. Mikor tehát a gát elkészült, visszatért Vetés alá.

Rákóczi éppen a hadicselekben jártas báró Sennyei Istvánnal tanácskozott, mikor az őrök a városból jött két polgárt hoztak, kik vele beszélni kívántak. Ezek tudtára adták, hogy a lakosság legnagyobb része megúnta a hosszas körülzárást s arra kéri, hogy kísértse meg az ostromot oly pontokon, melyeket a polgárok védelmeznek, mert azok teljes erejökből fogják támogatni a vállalatot; őket is azért küldték ki, hogy vezetőkül szolgáljanak s mutassák meg a gázlókat, melyeken a gyalogság könnyen átmehet; mindazonáltal sietni kell, nehogy a titok valamikép kipattanjon, vagy pedig a Szamos hirtelen áradása az átkelést lehetetlenné tegye.

Tetszett a terv a vezérnek. Éjjel gyalogságát a város ama pontjainak átellenében fekvő bokrok között helyezte el, melyeket a vezetők kijelöltek, hogy füst által adott jelre egyszerre támadják meg a falakat. Reggel pedig lovasságával a város kapui körül kezdte ingerelni a várőrséget, hogy az kirontson és esetleg el lehessen vágni visszavonulása útját. De nem úgy történt, a hogy tervezték. Mert a várbeli lovasság az elmult éjjel élelemszerzés czéljából Nagybánya vidékére ment ki; kinyíltak ugyan a kapuk, de nem azért, hogy a várőrség kitörjön, hanem hogy a hazatérő lovasságot befogadja. A kuruczokat a bányai úton 223emelkedő porfelleg tette figyelmessé elhibázott számításukra. Erre a lovasság ismét nem várt parancsszót hanem rendetlenül előrohant. A németek is, mikor a nagy porfelleget közeledni látták, vágtatni kezdtek és előbb elérték a kapukat, mint a kuruczok. Ezalatt ugyan a gyalogság a falakat szerencsésen meghágta és könnyen elvághatta volna a németeket a vártól, ha féktelenségében szét nem oszlott volna rabolni.

Szomorú sorsra jutott mindkét város.²³⁴ Németi még az ostrom megkezdése előtt hamvadt el. Ugyanis gróf Löwenburg kommendáns a kuruczok közeledésének hírére attól tartott, hogy végzetes lehet a várra nézve, ha az ellenség Németiben megfészkeli magát; azért elhatározta, hogy azt önmaga semmisíti meg. Augusztus 16-án este hat órakor magához hívatta Losonczy Jánost, a németi bírót, a tizenkét szenátorral együtt s letartóztatta őket. A németi lakosok között pedig kihirdette, hogy hat órai haladékot ad; ezalatt kiki vigye biztos helyre, a mi előtte becses és drága, mert azután felgyújtatja a várost. A kijelölt idő leteltével a német katonák üszköket dobtak az épületekbe és Németi nehány óra alatt hamuvá lett.

Szeptember 28-án pedig Szatmár várost a kuruczok gyújtották fel, nehogy valamikép a vár támaszául szolgálhasson. A város annyira elpusztult, hogy, mint az akkori jegyzőkönyv írja, egy tyúkól sem maradt benne. A hajléktalanná lett és mindenükből kifosztott lakosok a szatmári szőlőhegyeken vonták meg magukat s ott maradtak egészen 1705-ig.

Voltak a polgárok között, kik a várban kerestek menedékhelyet. De cseberből vederbe estek, mert a német katonák kapzsi módon mindenükből kifosztották őket. A parancsnok maga elé rendelte a tanácsot, feleskette tagjait a császár hűségére, aztán szélnek eresztette valamennyit. Csupán egy Bagaméri István nevű szenátor maradt benn a várban. Ennek a becsületes embernek az érdeme, hogy a város jegyzőkönyvei és fontosabb írásai kikerülték az enyészetet. Ő ugyanis előre látta a veszedelmet s magához vette a levéltár legfontosabb iratait és a református egyház szent edényeit, hogy azokat valamiképp megmentse. Kérdezte jobbra-balra mindenkitől, hogy mit csináljon velök. De drága volt akkor a jó tanács, mikor egyik sem tudta, hogy önmagával és családjával mitévő legyen. Ez a derék ember maga írja le viszontagságait. A mint a veszedelem közeledett, féltő gonddal őrzött kincseit hamarjában egy kőház felbontott falába az ajtó mellé rejtette el s aztán a nyílást szépen befalazta és bevakolta. De titka nem maradt felfödözetlenül. Alig hogy a tűzvész elmult, a várbeli tisztek elfogatták és vallatni kezdték, hogy hova tette a város kincseit. A szegény megszorult ember legjobbnak tartotta, ha a valót vallja be, mert tudta, hogy a friss vakolás ugy is elárulja, és mégis csak jobb helyen lesznek a féltett kincsek a művelt kommandáns kezében, mintha a durva katonák ragadozzák szerteszét és megsemmisítik azt, a mi előttök értéktelen. Jól is tette, hogy a színigazsággal számolt be, mert már annyira nyilvánossá lett a titok, hogy az elrendelt katonák maguk vezették őt ama házhoz, hova kincseit elrejtette. A falat tehát felbontották. Először is a pénzes hordót hengerítették félre, melyben mintegy 5-600 frtnyi kölcsönvett összeg volt. Azután sorra kerültek a szabadalomlevelek, jegyzőkönyvek és más írások, végre a szent edények. Mindezt a kommandánshoz vitték, ki az összes tárgyakat a német tisztek és a királyi tisztviselők előtt számba vétette és megígérte, hogy az ostrom elmultával mindent visszaad jogos tulajdonosának. De Bagaméri nem elégedett meg ezzel, hanem mint a református ekklézsia kurátora, kötelességének tartotta, hogy a maga részéről is tehetségéhez képest őrt álljon. Az egész ostrom alatt nem távozott el a várból, holott a német katonaságtól, mely őt kémnek tartotta, igen sokat kellett szenvednie, sőt egy ízben fogságba is vetették.

Mióta a vár többé a városra nem támaszkodhatott, oly szorult helyzetbe jutott, hogy még a vidéket sem háborgathatta. Rákóczi tehát más hadi vállalatokba bocsátkozhatott, de előbb tökéletes biztonságba akarta helyezni a szatmári hadtestet. Jól megvizsgálta a környéket s a Szamos egy kanyarulatában oly félszigetet talált, melynek partjai nagyon meredekek voltak s nyílása oly szűk, hogy az átmérője alig volt száz lépés. Ezt a félszigetet választotta ki táborul. A szárazföld felől árokkal és czölöpzettel ellátott mellvédet állított, a kapuőrség védelmére pedig különálló művet emelt. A tábor másik felén, a Szamoson, talpakból hidat veretett s a hídfő védelmére redoutot készített. Ez a tábor nagyon 224könnyűvé tette a németek szemmel tartását, kik takarmányszerzés nélkül el nem lehettek, s bármelyik parton jöttek is ki, könnyen el lehetett őket vágni a vártól. Rákóczi az itteni hadtestet báró Sennyei parancsnokságára bízván, Tokaj alá indult.²³⁵

A szatmári vár körülzárása egészen az 1705. évi újesztendő napjáig tartott, a mikor Glöckelsberg tábornok minden eleségéből és lövőszeréből kifogyva, szabad elvonulás feltétele alatt a várat az időközben ide küldött Forgách Simon kurucz vezérnek föladta. Ezt a Glöckelsberget maga Rákóczi is harczedzett, derék katonának tartotta. Körülbelül 600 lovast s nehány száz puskás gyalogost vitt el magával Szatmárból Pestre, Sickingen és Lőwenburg szintén Szatmárba szorult császári tábornokokkal együtt.

Míg az ostrom tartott, azalatt a kuruczok a Hegyre vonult polgároknak békét hagytak. Rákóczi 1704. évi február 12-én két esztendőre felfüggesztette az ellenök indított vagy indítható pereket. Az adót pedig két esztendőre elengedte nekik.²³⁶ 1705-ben Hatvanban kelt parancsával nekik adta a korcsmáltatás jogát. 1706-ban ismét minden adó alól kivette őket. De mikor a vár kurucz-kézre került s a polgárok lassanként hozzá fogtak elpusztult fészkeik fölépítéséhez, a háborus idők terheit megint kellett érezniök. Rákóczinak elve volt, hogy mihelyt egy erősség hatalmába jutott, azt rögtön széthányatta, nehogy ismét a németek kezébe kerüljön. Alig egy-két várral tett kivételt. A szatmári vár széthányása 1705. junius havában vette kezdetét. Galambos Ferencz, az akkori várkapitány augusztus 28-án levelet küldött a még Szatmárhegyen maradt polgárokhoz, hogy jöjjenek le valamennyien a vár szétrontásában segédkezni. Ugyanezt parancsolta szeptember 7-én kelt haragos levelében maga Károlyi Sándor is.²³⁷ Ötvös Miklós volt e rendelet végrehajtója. Ő írja ez időtájt Károlyinak: "Kegyelmes Urunknak Ő nagyságának Szatthmár vára elhanyása eránt való resolutiója leérkezvén, az lövő szerszámokat kit egyfelé, kit másfelé el fognak onnan hordani. Nagyságod dispositiótételét alázatosan elvárom, az ide való lövőszerszámokat hova méltóztatik Szatthmárrul szállíttatni."²³⁸

Ha ez időtájban a kuruczok nem is terhelték a várost pénzbeli adóval, de mint láttuk, közmunkára kényszerítették őket s dolgozniok kellett a hadsereg számára. Ha pedig ebben nem voltak a generálisok véleménye szerint elég serények, kemény dorgálásban részesültek. Mutatja ezt az a levél, melyet Károlyi Sándor 1705 deczember 27-én Erőss Gábor biztoshoz intézett: "Szatmár és Németi városoknak írtam volt a felső hetekben, hogy 300 pár tsizmát készíttetvén, az ujj esztendőre administráltatták vólna a Tábor szükségire; de hogy mind nem is szándékoznak administrálni, sőt a' nagy ostoba varga rossz emberségekben felfuvalkodván, még választ sem tettek levelemre; arra nézve ezen levelemet Kegyelmednek megadó Zászlótartót, mellette való katonákkal küldöttem executióul a' két városra, úgy hogy mind addig, míglen az 300 pár tsizmát ki nem állítják, rajtok maradgyanak, a' vagy bizonyosan vagy őket, a' vagy pedig kegyelmedet rólla nem assecurállnák. Ezek az Országnak semmi hasznot nem tesznek, emberség bennek nintsen, testek 'a lelkek most is a' Német, szokásúl vették, hogy mindenkor hamiss ravasz fejekből ki koholt exceptiókkal mentegetik magokat. Károlyi Sándor m. k."²³⁹

1706-ban is tovább folyt a vár rontása. És mivel helyette Ecsedet akarták megerősíteni, mely a körülötte levő láp miatt valóban bevehetetlenebb erősségnek ígérkezett, azért Rákóczi Ferencz április 26-án, Krutsai Márton pedig június 18-án Ecsedről kelt levelével azt parancsolta a két város polgárainak, "hogy a várat kézzel, lábbal, körömmel hányassák, vájassák, hogy Károlyi Sándor nagy indignátiójába ne essenek.²⁴⁰

A következő évben a romlásából valamennyire felépűlt várost újból kezdték zaklatni a kuruczok rendes és rendkívüli adókkal. A rozsnyói gyűlésen az országra kivetett másfélmillió forintból a városra esett 5212 frt 56 kr. Ennek kétharmad részében a hadsereg számára szállítottak 187 pár csizmát, 781 pár deli csizmát, azaz bakkancsot és 864 süveget. De még így is adósak maradtak 341 frt és 68 krajczárra1.²⁴¹

Az ónodi gyűlésen a város követei is jelen voltak. Adó fejében az országra kirótt két millió forint egynegyed részéből fizetniök kellett 2440 forintot. Azonkívül hat hónap alatt adniok kellett 324 kassai köböl búzát, 84 mázsa húst s két hónap alatt 288 köböl zabot. Ráadásúl még húsz-húsz mázsát elbíró négy rendbeli 227szekeret, mindegyik elé hat ökröt s melléjök esztendei fizetéssel ellátott két-két bérest; mindegyik szekérnek két kaszával, fejszével, lánczczal és 12 zsákkal kellett felszerelve lennie.

Mikor azonban a sok nyomorral küzdő város az igás szekerek előállításával késlekedett, 1707. évi július 7-iki kelettel a következő parancsot kapta Károlyi Sándortól: "Adjon Isten minden jót! Eleitől fogva directióm alatt levő földnek Helységeinek lakosai között a Városnál se engedetlenebbet, se a kik az Haza közönséges szolgálattyában olly nagy idegenségeket mutatták, nem experiáltam: tudván pedig már mit tégyen a' Confoederatio, 's én pedig sem törvénytelenséget, sem lehetetlenséget nem kívánván, nem tudom mitsoda számmal merészlik posthabeálni dispositioimat, eggy szekér adásában tévén difficultást, holott az egész Artilléria alá is ezen földnek kellett vólna alkalmatosságáról az többivel eggyütt ez Városnak is nem tsak ennyiben, de proportioja szerént sokkal sullyosabban provideálni. Én mind azokat nagy fáradsággal másonnét kipótolván, ezen bagatellából álló requisitummal is az Haza szolgálattyát segíteni nem akarják, és az mi nagyobb, Hazánk, 's Nemzetünk mellett telet nyarat eggyaránt szenvedő mezítelen vitézlő Rendek megruházására deputált mondéroknak is appromtátiójában is ezernyi ezer exceptiókat, és haszontalan idő vontatásra ki gondolt tsalárd útokat módokat éjjel nappal koholnak, eggyátalylyában mindenekben dispositióimat hántorgatván, tsak az mennyiben akarják annyiban követik, a' többit Hazánk szolgálattyának gyakorta történő csonkúlásával el mulattyák; kiért ha eddig is érdemes büntetését a Városnak nem mitigáltam vólna, lehetett vólna világos példája rólla miként kellessék a' Haza közönséges szolgálatját a' homagiális Confoederatio szerént fojtatni, és az ellen rugódozni. Minthogy azért e' félékben már gyakorta szokásúl vett gonosz indúlattyát a' Városnak eléggé tapasztaltam, tovább absolute nem szenvedhetem, 's nem is szenvedem, hanem tudtára legyen az Városnak, hogy legelső alkalmatossággal legkisebb renitentiaja comperiáltatván előttem, minekelőtte az egész Ország előtt szokott állhatatlanságáról, 's Hazájához való idegenségéről relatiót tennék, elhitetheti magával az Város, Intimatiómnak posthabeáltatásáért proxime elsőbb tagjai, eggyütt forralt koholásiknak érdemlett czégéres büntetését irremissibiliter fogják magokon tapasztalni. Ezzel jót kíván Arad alatt levő Táborában 7-a Julii 1707. Károlyi Sándor m. k." Utólag még ez következik: "Kire nézve az kik már committálva vagynak meglégyenek; mert a' mi kegyelmeteken esik magának tulajdonittsa. Nem argumentálódhatom én innét oda. Debreczen Városának legalább való tagja többet szolgál egész Várostoknál. Nem híjába emésztett meg Isten tűzzel, tovább nints egyéb hátra, hanem elsíjjedtek."²⁴²

Ugyanő szeptember 22-én megparancsolta, hogy három nap alatt minden asztalos az ecsedi várba menjen dolgozni; csak egy maradhat itthon koporsót csinálni.²⁴³

A kerékgyártóknak is került munkájok, mert már előbb, július 19-én, Ötvös Miklós 90 darab targonczakereket kívánt a várostól.²⁴⁴

Az 1708. évben sem voltak csekélyebb terheik. Rákóczi udvarának adtak: 31 köböl tiszta búzalisztet, 25 köböl vadalma-eczetet, 5 köböl bort eczetre, 10 zsákot, 200 gyertyát, 4 ludat, 2 kacsát, 20 tyúkot, 12 kappant. A gróf Telki Mihály 100 köböl lisztjét Jánkra kellett szállítaniok. A Rákosról kelt rendelet szerint ide utasított futárokat és Palocsai Gergely ezredest élelemmel látták el. Beczkói Jánosnak adtak 770 pár bakkancsot.

Ezen kívül hadi adóba kivetettek rájok: a fejedelem részére 878, külön adóba pedig 6729 frtot; kétharmadát rézben, egyharmadát ezüstben. Kellett volna még adniok 788 3/4 köböl búzát, 636 1/2 köböl zabot, 269 mázsa és 80 font húst. A pénzt csak megadták, sőt még többet is behajtottak rajtok, mert rézben 842 frttal, ezüstben pedig 841 frttal fizettek többet. De már a természetbeli szolgáltatásokat nem bírták, mert a szövetséges rendek még újabb adókat is kívántak a várostól: félesztendőn át minden egyes hónapban 341 frt 33 1/2 krajczárt készpénzben, természetben pedig 42 ¾ köböl búzát, 85 köböl zabot és 17 mázsa árpát; a zászlók alá meg 24 embert kellett küldeniök. Még így is megjegyezték a szövetséges rendek, hogy az eredetileg kirótt természetbeli szolgálmányoknak csupán felét kívánják s katonát is kevesebbet kérnek, mert minden 50 frt adó után egy legényt tartoznának a csatamezőre küldeni.

228Ez év deczember havában Rákóczi megküldte a sárospataki gyűlés végzéseit, melyek értelmében a vármegyék oly módon is előteremthetik a hadi segedelmet, hogy minden eladott jószág vagy portéka árának tizedrészét lefoglalják és a mondott czélra fordítják. Szatmár is megpróbálkozott e módszerrel, de minden eredmény nélkül. Ezért írja 1709. február 17-én Ötvös Miklós a városi tanácsnak, hogy vizsgálatot fog tartani, mert hihetetlen előtte, hogy példáúl a "Kalmári Társaság" csupán 3 frtot adhat adóba.

1709-ben mind közelebb húzódott a háború színtere Szatmárhoz. Azért most már nem csupán a terhes adókat fizették, hanem a sok jövő-menő katonaságot is tartották. Rákóczi ugyan január 29-én oltalom-levelet adott a városnak, hogy csak azokat tartozik eltartani, kik utalványt mutatnak föl, de az ilyenek száma is akkora volt, hogy valóban csoda számba megy, miképp győzte azt a sok embert a szegény nép eltartani. A megőrzött nyugtatók szerint a következők utaztak át s időztek itt, ki több, ki kevesebb ideig, nagyobb vagy kisebb kísérettel: Palocsai György egész ezredével, Barcsay Ábrahám erdélyi tanácsos, Almási Márton ezredtulajdonos három ízben is, még pedig annyi katonasággal, hogy egy ízben 5216 kenyeret, 98 mázsa húst és 230 véka zabot fogyasztottak el, Doffen János, a Károlyi-ezred parancsnoka, a ki itt kardokat is gyártatott, Bagossy László ezredes két ízben, Kellesi István főstrázsamester, Németi János, Balog János és Fejérvári Sándor kapitányok, Aczél Tamás auditor, a ki a vármegye 17,420 frt adójára várakozott. Ardai István és Iszlai István, a Kún István ezredének hadnagyai, Horváth János adjutáns, Gönczy János zászlótartó, Halász Péter ezredes. Ezen kívül Károlyi Sándor és Zay András ezredesek augusztus 16-án a margitai, szeptember 25-én a ladányi, szeptember 30-án a zsadányi táborból küldtek ide szállásra katonaságot és harczképtelen betegeket.

A katonaság számára adtak ebben az esztendőben: granatéros süvegre 2000 rőf fekete, fehér és vörös színű zsinórt. A Bagossy ezredének a vargák 590 darab marhabőrből bocskorokat. Károlyi Sándor küldött 450 rőf abaposztót köpenyegnek; a munka oly sürgős volt, hogy a szatmári szabóknak a beregszásziak is segítettek dolgozni. Doffennek adtak gránátosok számára való 50 darab oldalszíjat és 26 pisztolyt. Domahidi László kapitánynak 80 sing gyolcsot, 112 pár fehérruhát; a gránátosok részére 100 pantallért és 30 fokosbaltát. A tambúrkapitánynak ezüsttel kivarrt oldalszíjat, mely 45 frtba került. Almási ezredesnek zászlókhoz való anyagot. Szennyesi Mihály kvártélymesternek 30 pár csizmát, 110 bakkancsot és 388 bocskort. Réti Györgynek 71 pár csizmát, melyeknek a bőrét is itt készítették ki. Széplaki István kapitánynak 30 pár bakkancsot. Reviczki Mihály prófontmesternek 19534 köböl búzát.

Hadiadóban kivetettek rájok 2048 frtot, a hajdúk tartásának megváltására pedig 360 frtot. Minthogy azonban folytonosan katonákat kellett tartaniok, a márczius 21-én kelt eperjesi számadás szerint ezt az összeget a nevezett napig csaknem teljesen lerótták.

1710-ben a háborús idők réme, a pestis tizedelte meg a város lakóit. Hogy mennyi ember pusztúlhatott el, azt az 1711. évi összeírásból lehet sejteni. Volt ekkor a városban háztulajdonos gazda 101, zsellér 42, iparos 150, özvegy asszony 39. Elhalt 200 gazda, földönfutóvá lett 73; e miatt 169 ház maradt pusztán. Az életben maradtak vagyona ennyiből állott: 136 ló, 99 igavonó ökör, 54 fejőstehén, 83 ökörtinó, 214 köpű méh, 291 köböl búza és rozs, 7 köböl árpa, 68 köböl zab, 402 köböl tengeri, 405 hordó bort termő szőlő, 2 pálinkafőző üst. A városnak volt két korcsmája és egy kétkerekű malma. Ez adatok mutatják, hogy mily végpusztúlásra jutott az egész város.²⁴⁵ Az elüljáróság, hogy legalább a közterheken könnyítsen, azt határozta, hogy a teljesen kihalt családok javainak egy részét a város szükségleteire fogja fordítani.

A trencséni csatavesztés után az egész ország vágyakozott már a békére. Maga Rákóczi is látta helyzete tarthatatlanságát és állandóan alkudozásban volt Pálffy János császári tábornagygyal a béke feltételei felől. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy Szatmár és Németi városokat is annyira elfogta a béke után való vágy és a győztesen közelgő császári hadseregtől való félelem, hogy a maguk biztosítása végett a kuruczok megkerülésével, keresték a labancz-párttal az összeköttetést. Nánási Miklós bírót Bécsbe küldték, hogy szándékukról az ottani minisztereket értesítsék és a további tennivalók rendjét megállapítsák. De a kuruczok felfedezték az összeesküvést és Vay Adám, a munkácsi vár főkapitánya 229Nánásit, mikor az nagy kerülővel hazafelé igyekezett, elfogatta és Munkácson börtönre vetette. Csak sok könyörgésre és 10,000 forint jótállás mellett bocsátotta őt szabadon 1710. évi április 6-án.²⁴⁶

Annyival inkább sarczolták őket ezután a kuruczok. Schréter János, a tüzérség főfelügyelője, június 23-án 2000 frtot hajtott be rajtok. Ugyancsak júniusban Károlyi Sándor a következő követelésekkel állott elő. Adjanak Szatmár körülkerítésére 9000 czölöpöt vagy 1800 frtot, 150 katona tartására 5000 frtot, a hadak fizetésére 2000 frtot, azon kívül 100 mázsa szalonnát, vagy helyette 500 frtot, összesen 9300 frtot; de mivel maga is belátta, hogy képtelenséget kíván, megelégedett 3000 frttal is.

Steinville generális a rákosi táborból október 8-án azt üzente a szatmáriaknak, hogy eddigi bajaikon okúlva, térjenek vissza a császár hűségére és kötelességeik megállapítása végett küldjenek Hadadra követeket. Itt tudtokra adták, hogy a városra 6000 frt adót vetettek ki. A polgárok azonban késtek az adóval, mire Steinville deczember 7-én ismét rájok írt, hogy ez a halogatás gyanússá teszi őket; fontolják meg, hogy a katonaság épp úgy kimegy rájok exekválni télen, mint nyáron. Így aztán össze szedtek nagynehezen 4000 frtot s titkon elküldték a császári fővezérnek.²⁴⁷

Rákóczinak sok híve lehetett a városban, mert ezt az újabb árulást is azonnal megtudták a kurucz vezérek. Haragjuk első fellobbanásában azt határozták, hogy a következő 1711. évi újesztendő napján boszúból az egész várost felgyújtják és a földdel egyenlővé teszik. Sok könyörgésre azonban mégis megegyeztek Losonczi Farkas András hadbíróval, hogy katonai karhatalommal három nap alatt 7000 frtot hajtson be a városon.²⁴⁸ Ez még nem volt elég, mert január 6-án ugyancsak Losonczi Farkas András azt üzente a városnak, hogy Károlyi Sándor 10,000 frtot fog erőhatalommal megvenni a polgárokon, a várat pedig, már tudniillik a lerontott várban levő épületeket, fel fogja gyújtani; azért jól teszi mindenki, kinek üvegre, ablakra, vagy valami épületanyagra van szüksége, ha onnan idejében szerez, mert úgy is minden tönkre megy. Egyszersmind figyelmezteti a polgárokat, hogy a tűz alkalmával a városra jól vigyázzanak.²⁴⁹

A követelt 10,000 frtnak felét legalább nagy részben lefizették. De minthogy több pénzök nem volt, január 7-én arra kérték Károlyit, hogy mivel a katonaságnak havonkint úgyis 500 frtot, 1526 véka zabot és 564 véka búzát adnak, engedje el a hadisarcz hátralevő részét és adjon nekik oltalomlevelet, hogy kereskedésöket folytathassák. Az oltalom-levelet ugyan megkapták oly feltétel alatt, hogy a szövetkezett rendek ellen nem tesznek semmit se, sőt azok ügyét minden tőlük telhető módon előmozdítják, de a másik kérelmökre azt felelte, köszönjék meg a szatmáriak, ha a másik 5000 frtot is rögtön be nem hajtja rajtok; felpanaszlott nyomorúságukat pedig tulajdonítsák köteles hűségök megszegésének.²⁵⁰

A háború végre utolsó felvonásához közelített. Pálffy a békealkudozások befejezése végett a nagy szabadsághőst Vajára, Szabolcsmegyébe hívta még január 31-ére. Rákóczi saját személyét illetőleg hajlandónak mutatkozott a fegyvert letenni, de előadta, hogy ő a szövetséges rendek tanácsa nélkül semmit sem tehet, ezért a fegyverszünet ideje alatt értekezni fog velök. A rendek pedig azt határozták, hogy utazzék Lengyelországba és kérje ki az orosz czár segítségét a felkelők támogatására. Rákóczi a magyar határon tul levelet írt Károlyi Sándornak, reá bízva hadainak főparancsnokságát s egyszersmind megbízta, hogy Husztra hívja össze a szövetkezett rendeket, dönteni a háború vagy béke fölött; ígérte, hogy ő maga is meg fog közöttük jelenni, hogy mint a fegyveres szövetség legfőbb tisztviselője határozatukat végrehajtsa.²⁵¹

De Károlyi még a huszti gyűlés határnapja előtt Szatmárra hívta össze a szövetkezett rendeket s itt a császár képviselőjével, Pálffyval, megkötvén a békét, április 29-én aláírta a békeokmányt, a majtényi síkon pedig a 12,000 kurucz lerakta a fegyvert.²⁵²

Ettől fogva egészen az 1848-49-iki szabadságharczig Szatmár csupán egyszer, 1717. évi augusztusban látott a falai alatt ellenséget. Már előbb, június havában megyeszerte híre volt a tatárok beütésének. A tanács egész nyáron át őröket állított ki a város körül. Augusztus hó 15-én arról értesültek a megrémült polgárok, hogy Nyeregjártó Mihály városi tanácsost apai szőlőjében az nap megölték. Erre gróf Károlyi Sándor főispán két ízben is felhívta a városi elüljáróságot, 230hogy a polgárokat fegyverezzék fel és legyenek készen az ellenállásra. A tatárok azonban nem törtek a városba, hanem e helyett a határban megöltek két embert, tizet pedig 800 frt értékű marhával együtt hatalmukba kerítettek. A foglyokat később 600 tallér váltságdíjért bocsátották szabadon. A rablóhad garázdálkodásának később a Felső-Tisza melléki felkelt nemesség vetett véget, mely Bagossy László vezérlete alatt a borsai szorosnál verte meg és űzte ki őket az országból.

A legelső életjel, melyet a századok folyamán a két város önmagáról adott, a történelem tanúsága szerint szabadságának megszerzése volt. Saját helyén tárgyaltuk II. András 1230-ban kelt kiváltságlevelének tartalmát és jelentőségét. Azóta sohasem hagyott fel Szatmár a küzdelemmel, mert mint láttuk, királyaink eladományozták, egyik hatalmas főúr birtokából a másikéba jutott, s bár mindig élvezett több-kevesebb kiváltságot, sohasem veszítette el reményét, hogy szabadságát valamikor teljesen visszaszerzi. A két város, mint szent nagy örökséget, féltékenyen őrzi diplomáit, a kor szokásához képest kedvező alkalommal, vagy szükségtől kényszerítve királya elé járúl s okmányai megerősítéseért esedezik. Ha sikerül valami új kiváltságot nyernie, előbbi diplomáival ezt is egy új oklevélbe foglaltatja. Legékesszólóbb tanúbizonyságai ennek az országos levéltárban őrzött úgynevezett Királyi Könyvek, melyekbe 1526 óta királyaink a hasonló tartalmú okleveleket lemásoltatták. Szatmár egész sorozattal szerepel bennök. Először Szatmár diplomáit soroljuk elő.²⁵³

1. I. Ferdinánd Augsburgban 1548 május 20-án megerősíti Róbert Károly és V. István kiváltságleveleit. Tartalma nem más, mint V. István ismert diplomája.

2. I. Ferdinánd ugyanekkor megerősíti I. Mátyás és II. Ulászló kiváltságleveleit. Ezek tárgya az, hogy a polgárok ki vannak véve más bíróság jogköre alól és minden adótól mentesek.

3. I. Ferdinánd ugyanakkor megerősíti II. András kiváltságleveleit.

4. I. Ferdinánd Prágában 1549. szeptember 15-én megerősíti II. Lajosnak I. Mátyás diplomáját magában foglaló kiváltságlevelét. Tárgya az, hogy a király felmenti őket a "kamara haszna" nevű adó fizetésétől.

5. Miksa Bécsben 1571 szeptember 20-án megerősíti I. Ferdinándnak. I. Lajos, Róbert Károly, és V. István kiváltságleveleit megerősítő diplomáját. Ez a kivonatos bejegyzés csupán az V. Istvántól adott szabadságokat hozza teljesebben.

6. Miksa ugyanakkor megerősíti I. Ferdinándnak, II. Lajos és Mátyás diplomáit magában foglaló kiváltságlevelét.

7. Miksa ugyanakkor megerősíti I. Ferdinándnak, I. Mátyás és II. Ulászló diplomáit magában foglaló kiváltságlevelét.

8. Miksa ugyanakkor megerősíti I. Ferdinándnak András király oklevelét megerősítő kiváltságlevelét.

9. I. Lipót Pozsonyban 1662 szeptember 6-án átírja és megerősíti I. Ferdinándnak Bécsben, 1630 febr. 3-án kelt és II. Mátyásnak Pozsonyban 1609 deczember 10-én kelt diplomáját megerősítő kiváltságlevelét. A II. Mátyás diplomája átírja Miksának Bécsben 1571 szeptember 20-án kelt három kiváltságlevelét. Ezek közül az első átírja I. Ferdinándnak Augsburgban 1458 május 27-én, II. Andrásnak 1230. évben kelt privilégiumát. A második átírja I. Fedinándnak Augsburgban május 27-én, I. Lajosnak 1359-ben, Róbert Károlynak 1310-ben, V. Istvánnak 1264-ben, T. Lajosnak 1365-ben kelt diplomáját. A harmadik átírja I. Ferdinándnak Augsburgban 1548 május 27-én, I. Mátyásnak 1481-ben, II. Ulászlónak 1491-ben kiadott kiváltságleveleit. I. Lipót ugyanezen okmányban, tekintve amaz érdemöket, hogy a várbeli német katonaságot háborús időkben mindenféle élelemmel ellátták, mint azt a kezökben levő és felmutatott nyugtatók igazolják, megadja nekik azt a jogot, hogy követeik az országgyűlésen megjelenhessenek, s a város kizárólag a tárnokmesternek legyen alárendelve. Továbbá megerősíti őket régi czímerök használatában és különös kegyelemképpen megengedi nekik, hogy leveleiket vörös viaszpecséttel láthassák el. Az első csupán nemes személyeket illetett meg, a második pedig oly nagyúri szokás volt, hogy azt a középkor elején a keletrómai császárok 231kizárólag maguknak tartották fönn s csupán századok leforgásával kezdtek arra igényt tartani a fejedelmek és a nagy urak.²⁵⁴

Ez utóbbi okmánynyal már kezökben volt a szabad királyi városi jelleg minden kelléke. De csak papiroson és nem a valóságban, mert még mindig benne voltak a hűbériség kötelékében. Meg kellett mívelniök földesuruknak, a királynak földjeit, kilenczedet fizettek, a vár körül közmunkát teljesítettek, a királyé volt a fiscalitas és a kisebb haszonvételek joga. Mindaddig, míg ezeket meg nem váltották, sziszifuszi munka volt Bécsbe, Augsburgba, Prágába feljárni s ott sok utánjárással czifra, új pergamentet kieszközölni. A nemesség sem adott semmit az olyan privilégiumokra, melyek nem voltak a törvénykönyvbe beczikkelyezve. Úgy látszik, hogy egyébre sem voltak jók a szatmáriak eddigi diplomái mint arra, hogy kiállításukért a császártól kezdve, a kanczellária legutolsó szolgájáig minden tisztviselő busás tiszteletdíjat kapjon, mint azt nem sokára más hasonló esetben alkalmunk lesz kimutatni.

Annyit ért a most előadott 1662-iki szabadságlevél, hogy a következő évben már ismét a bécsi-császári palota ajtóján kopogtatnak és oltalomlevelet kérnek arra nézve, hogy őket katonáék paraszti munkára ne szorítsák. Megkapták, a mit kértek, de azért haladt minden a régi kerékvágásban.

1668-ban a vármegye ellen van panaszuk, hogy habár a város a magyar szent korona tulajdona, Szatmár vármegye még sem akarja tagjának tekinteni s nem bocsátja be követeiket a közgyűlési terembe, mikor a polgárok sorába befogadott jobbágyok ügyét felpanaszolják és megtorló lépésre készülnek. Előadták a bécsi uraknak azt is, hogy a közöttük lakó nemes emberek nem akarnak sem városi adót fizetni, sem katonát tartani; különösen pedig valami Pap, vagy más néven Sipos Dániel bosszantja őket. Ez alkalommal is megkapták az oltalomlevelet, mely az ország minden egyházi és világi főméltóságát, Szatmár vármegye fő- és alispánját, a vár kapitányát stb. felszólítja, hogy a polgárok ősi szabadságait mindig figyelembe vegyék.

1675-ben ismét a városukban lakó nemesek ellen kérnek oltalomlevelet. Előadják, hogy ha valamely nemes embernek polgárral van ügye, az a szolgabíró és az esküdtek elé viszi ügyét, semmibe sem véve a városi bíróságot. Az is sérelmes reájok nézve, hogy holmi újnemesek a közrendi korukban rajtuk esett sérelmet úgy akarják megtoroltatni, mintha az nemes embert ért volna. Ujból kedvezően intézték el kérelmüket.

A németieknek hasonló jogviszonyaik és azonos földrajzi helyzetök következtében éppen olyan sorsuk volt, mint a szatmáriaknak. Diplomáik sorrendje a következő:

1. I. Ferdinánd Augsburgban 1548 május 26-án megerősíti. I. Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos kiváltságleveleit. Az említett királyok elveszik a németieket minden adó és vám fizetése alól, melyet akár személyök, akár árúik után kellene teljesíteni.

2. I. Ferdinánd ugyanakkor megerősíti II. Lajosnak Mátyás és Hunyadi János diplomáit magában foglaló kiváltságlevelét. Érdemleges része csupán az, hogy Hunyadi János felmenti a németi polgárokat a kamara haszna fizetésétől.

3. I. Ferdinánd ugyanakkor megerősíti Zsigmondnak I. Lajos, Róbert Károly, IV. Béla és II. András diplomáit megerősítő kiváltságlevelét. Ez az okmány szóról-szóra II. András híres oklevelét tartalmazza.

4. Miksa Bécsben 1571 szeptember 10-én megerősíti I. Ferdinándnak II. Lajos és Hunyadi János diplomáit megerősítő kiváltságlevelét.

5. I. Lipót Pozsonyban 1662 július 27-én átírja és megerősíti II. Ferdinándnak Bécsben 1630 február 3-án, II. Mátyásnak Pozsonyban 1609 deczember 7-én, Rudolfnak Bécsben 1576 november 5-én, Miksának Bécsben 1571 szeptember 10. és október 10-én, I. Károlynak 1316-ban, II. Andrásnak 1230-ban, Zsigmondnak 1397-ben, II. Ulászlónak 1491-ben, II. Lajosnak 1516-ban kelt diplomáit megerősítő kiváltságlevelét. Ez okmány a következő szabadalmakat tartalmazza: Miksa négy országos vásárt engedélyez a németieknek, u. m. Keresztfeltalálás, Szent Jakab apostol, Szent Demeter és Gyertyaszentelő Boldogasszony napjain, s ezen kívül minden kedden heti vásárt. Zsigmond felhatalmazza őket, hogy minden pörüket a tárnoki szék elé vihessék. II. Ulászló azon időbeli földesuruknak, Szapolyai Istvánnak kérésére megengedi, hogy bármely pór szabadon költözködhetik Németibe, ha előbbi urának minden tartozását lefizette. II. Lajos kijelenti, hogy a polgárok csak a németi bíró előtt 232vádolhatók s csak az szabhat rájuk büntetést; továbbá, hogy minden adótól és vámtól föl vannak mentve. Érdekes, hogy ezen okmányba II. András kiváltságlevele kétszer egész terjedelmében van fölvéve.

6. I. Lipót Pozsonyból 1662 augusztus 22-én azt parancsolja a várkapitánynak és a provizoroknak, hogy a németieket védelmezzék és rájok parasztokat illető terheket ne rakjanak.

7. 1663 augusztus 29-én hasonló tárgyú rendeletet bocsátott ki.

8. Ugyanő Laxenburgban 1666 június 6-án átírja és megerősíti II. Mátyásnak Bécsben 1618. július 24-én és II. Ferdinándnak Bécsben 1634 márczius 14. és 15-én kelt kiváltságlevelét. Felhatalmazza a németieket, hogy a közöttük lakó nemeseket megadóztathatják. S egyszersmind, mivel arról panaszkodnak, hogy a várbeli katonák gyümölcsös kertjeiket még az érés ideje előtt meglopják, lovaikat pedig az ő legelőikre hajtják, sőt vetéseiket is leetetik, utasítja a várkapitányt, hony hasonló kihágásoknak a jövőben elejét vegye.

9. Ennek az oklevélnek nem sok foganatja lehetett, mert még ugyanazon évi augusztus 11-én a másik pártfogó-levelet eszközlik ki a császártól a földjeiken garázdálkodó katonák ellen. Ugyanez erőteljesebben szólal föl a Németiben lakó nemesek ellen, kik a közterhekhez nem járúlnak, sem a sánczok helyreállításában nem segítének, de azért a város jótéteményeit, mint példáúl az erdőben a faizást széltében igénybe veszik.

10. Az 1676. évi február 26-án kelt oklevél szintén hasonló tartalmú az előbbihez. Mégis azért érdemel különösebb figyelmet, hogy az éle a Németiben lakó rácz, vagy más néven görög kereskedők ellen irányúl, kik, bár nemességök nagyon gyanús, más fórum elé akarják vinni pereiket.

A jobbágyság utolsó idejéből két összeírás van előttünk a királyi birtokokról: az egyiket a Rákóczi-féle fölkelés előtt 1696-ban, a másikat utána 1712-ben hajtották végre. Nagyjában mindkettő egyezik, az előbbi azonban virágzó gazdaság képét tünteti elénk, az utóbbi a pusztulásét, mert a gazdasági épületek mind leégtek. Természetes, hogy az 1712-iki összeírásnál egyben másban nem jól emlékeztek a régi összeírás adataira; azért ezt a kettőt össze kell egyeztetnünk, hogy a valóság hű képét nyerjük.²⁵⁵

Ezek szerint a mai honvédkaszárnya tájékán, hol a régi serház feküdt, volt a királynak egy majorja (allodium), melyben a jószágigazgató, a provizor lakott. Zsindelylyel fedett háza három szobából, egy kamarából, konyhából s alatta egy 20-30 hordó bort befogadó pinczéből állott. Ugyanazon telkén még két házacska volt. Egyik a sütőé, a másik a számvevőké. Az utóbbiban egy szoba és két kis kamara volt található. Volt ott egy serfőző ház is egy szobával és két kamarával. Zsidó bérlő kezében volt, - az első, a kiről Szatmár története beszélhet, - s ez itt sert és pálinkát főzött. Ez utóbbi italnak a neve is ekkor fordul elő először. Bérletben évi 120 magyar frtot fizetett, de a majoron kívül első területre nem volt szabad eladnia. Ha azonban az uradalom akart sört vagy pálinkát főzetni, azt saját korcsmáiban akár kicsiben, akár nagyban eladhatta. Volt ott még börtön, egy istálló, nyolcz ló s egy másik húsz ökör számára, nagy csűr, pajta, jégverem, galambház és két kút. Az egészet nagy kert vette körül, melyet palánkok védelmeztek. Azonban mindez a legutóbbi háborúban leégett, úgy hogy csak az üres telek maradt meg.

Mellette volt az uraságnak, azaz a királynak a korcsmája, hol az uradalom borait mérték ki. Állott pedig az ivóból, a söntésből és a pinczéből; 700 magyar forintot hozott évenkint. Ugyanott állott egy uradalmi kis mészárszék, melynek 20 forint volt az évi bére. Ez is leégett a város pusztulása alkalmával.

Összesen hét korcsma volt a két városban és a várban együttvéve. De nem mind volt a királyé, mert mint tudjuk, a városnak bizonyos mérvü italmérési joga már addig is volt. A királyi uradalomnak 2100 magyar forintot jövedelmeztek a korcsmák a régi boldogabb időkben.

A várban két pinczéje volt az uradalomnak, melyekbe körülbelül 200 hordó bor fért el. Ugyanazok ezek, melyeket mai tulajdonosaik, a jezsuiták, zöldség eltartására használnak.

Közel a várhoz, Ombod felé két vízi malma volt a királynak a Szamoson. Az egyik két kövön, a másik egyen járt. A felterjesztés úgy szólt felőlök, hogy ha őrölni való is van elég és a víz is magas állású, akkor naponta 60 kassai köblöt tudnak feldolgozni. A szatmári békekötés után már csak egy állott és az három 233kövön őrölt. Nagy költséggel felállított óriási művű malom-árok vezette hozzá a vizet. Ezt a malmot a királyi jószágok egy részének ez idő szerinti haszonbérlője, gróf Károlyi Sándor generális hozatta rendbe és évente 500 köböl életet gyűjtött össze a vámból.

A királynak sok földbirtoka is volt a két város határában. A szatmári két nyomásos gazdálkodás szerint az egyik fordulóban, Vetés felé volt 120 köblös földje 63 darabban; a másik fordulóban, Pálfalva felé 246 köblös földje 148 darabban. A németi oldalon az itteni háromfordulós rendszer szerint az egyikben, mely a Csáhóczdombon feküdt, volt 28 darabban 50 köblös, a másikban, a Vaczmányon 38 darabban úgyanannyi; a harmadikban, Szent-Márton felé 47 darabban 80 köblös földje. Ugyanide tartozott a híres Pap Dániel egykori birtoka is, mely mintegy 12 köblösnyi föld volt éppen annyi darabban.

Az 1712. évi összeírás már csak a szatmári földekről emlékezik meg. E szerint a Hóstáncz-felé volt 190, Pálfalva felé pedig 260 köblös föld.

Szőlője 1796-ban az erdődi hegyen három is volt az uradalomnak. Az egyik, a már említett és három helyen fekvő Bóna-féle, jó termés idején 400 köböl; a másik, melyet Palántszőlőnek hívtak, 300 köböl; a harmadik, melynek Bakócz volt a neve, 700 köböl bort hozott egy esztendőben.

Az 1712-i összeírás már csak a Bóna pap szőlőjéről emlékezik meg s azt állítja, hogy az a Szatmár-hegyen fekszik és évente 150 köböl bort terem.

Dézsmaváltságban az 1696. évi. összeírás szerint fizet a két város minden kalangya után 6, és minden 10 köböl bor után 8 pénzt. De már az említett későbbi összeírás nem részletezi így a tizedet, hanem egyszerűen azt mondja, hogy évente 70-80 forintot ér meg.

Házadóban ad Németi, - Szatmárról nincsen szó, - 200 frtot, de már az 1712. évi összeírás szerint ez a jövedelmi forrás is eltűnik.

A két munkálatot egybe vetve, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Rákóczi-féle fölkelés alatt vagy elkallódott a királyi birtok egy része, vagy a polgárok egyszerűen letagadták. Csodálkozni sem lehet rajta, mert a szegény nép, melyet már annyi csapás ért, ott könnyített magán, a hol tudott. Teljesség kedvéért felsoroljuk ama falvak neveit, melyek az 1696. évi összeírás szerint részben, vagy egészen a szatmári várhoz tartoztak. Ezek a következők: Nagyerdőd, Kiserdőd, Madarász, Sós, Nántű, Rákos, Terebes, Gyűrűs, Nagy- és Kis-Szokond, Medgyes, Száldobágy, Lophágy, Felső- és Alsó-Boldád, Mogyorós, Színfalva, Barlafalva, Szakállasbikó, Papbikó, Válaszút, Oláhújfalu, Oláhtótfalu, Szelistye, Miszoka, Nánd, Kányaháza, Csenger, Ujfalu, Jánosi, Angyalos, Nyírmegyes, Pályi, Parasznya, Sándor, Nagykocsord, Tunyog, Csaholy, Gebe, Mátészalka, Sályi, Győrtelek, Sonkád, Botpalád, Kispalád, Nagy-Palád, Ombod, Darócz, Amacz, Lázári, Pálfalva, Iloba, Sebespatak, Halmi, Tamásváralja, Bábonya, Terez, Kökényeid, Fancsika, Verbőcz, Kóród, Csécse, Milota, Fülesd, Nagyszekeres, Gyarmat, Kisnamény, Majtis, Remete, Szent-Márton, Ujváros, Sárköz, Udvari, Szamostelek, Ujfalu, Kiskolcs, Felsőfalu, Komorzán, Turvékonya és Kányaháza.

A sokféle háborúban kimerült királyi kincstár ezeket rövid idő alatt vagy eladta, vagy adományképpen szállottak egyik-másik érdemes családra. Hogyne törekedtek volna tehát a szatmáriak és a németiek a fejlődésüket akadályozó régi bilincsek széttörésére!

E hűbéri terhek megváltására még I. és II. Rakóczi György erdélyi fejedelmek békés uralma idejében jelentékeny összeget gyűjtött aranyban és ezüstben a takarékos városi tanács. De mikor a szerencsétlen lengyelországi kaland miatt a törökök mind közelebbről fenyegették Szatmárt, 1662-ben pénzkészletöket s legbecsesebb okleveleiket egy ládába csomagolva, a sokkal biztosabbnak hitt Eperjes városának adták át megőrzés végett.²⁵⁶ Egyuttal esedező levelet nyújtottak be a királyhoz a szabad királyi városi jog megnyeréséért. Lipót 1665-ben valóban meg is parancsolta a pozsonyi kamarának, hogy a megváltás ügyében bocsátkozzék alkuba a várossal. A nevezett hivatal még ugyanazon évi szeptember 12-én leiratot intézett Szatmárhoz - Németi megváltásáról ugyanis még ekkor nem volt szó - s ebben elősorolván, hogy Késmárk 280,000 forintot, Bazin és Szent-György 160,000 forintot s azonkívül őfelsége asztalára évente 700 veder bort ajánlottak meg szabadságukért: ama reményének adott kifejezést, hogy ha azok a sovány határú városok annyit ígérhettek, Szatmár 234is fizethet szabadságáért, melynél - úgymond - nagyobb kincs nem lehet, egyszer s mindenkorra 100,000 forintot; továbbá, mivel a város a szabad korcsmáltatás jogát is el akarja nyerni, mely pedig oly jelentékeny jövedelem, hogy abból a várbeli 200 főnyi gyalog katonaság egész évi fizetése kitelt, azt is megkaphatja részben oly formán, hogy minden esztendőben hat hónapon át a városé lesz az italmérési jog.

A város sokalta ezt az összeget és csak 10,000 forintot ígért; de a kamarától 1866-ban azt a választ kapta, hogy ily alapon vele többé tárgyalni nem lehet, s ezzel az ügy jó időre lekerült a napirendről.

Időközben történt, hogy Eperjes városa belekeveredett a Wesselényi-féle összeesküvésbe s I. Rákóczi Ferenczczel együtt elpártolt a királytól. E miatt Spork generális ostrom alá fogta és bevette. Ezzel együtt a szatmáriak pénzes ládája is a kincstár hatalmába jutott. A megrémült tanács 1673-ban Asztalos István bírót, Komáromi Márton és Vas István belső embereket küldte a kamarához, hogy tulajdonukat visszakérjék. De itt azt nyerték válaszúl, hogy az nem megy olyan könnyen, mert szintén gyanúba vannak fogva. Reverzáliát kellett kiállítaniok, hogy ha a kiküldendő vizsgáló-bizottság meggyőződik bűnrészességökről, akkor veszszen oda a láda minden tartalmával együtt és még más büntetés is sújtsa a várost; ha pedig ártatlanságuk kiderül, akkor az összeg felét kapják vissza. Minthogy azonban a vizsgáló-bizottság a határidőül kitűzött Szent Mihály-napig semmiféle hűtlenséget nem tudott rájok bizonyítani, a szepesi kamara elismerte a városnak a ládához való jogát, de tekintettel a kincstár szükségleteire, kijelentette, hogy ez idő szerint nem adhatja vissza a polgároknak jogos tulajdonukat, sőt ahhoz már hozzá is nyúlt, a mennyiben belőle 1000 aranyat, 400 császári tallért és egyéb folyó pénzben 1345 forintot kivett és azt gabonavásárlásra fordította; de kötelezvényt adott arról, hogy a fölhasznált pénzt tartozik megtéríteni.

Sürgették is ezt a szatmáriak, de hiába. Végre a szepesi kamara, tekintettel szorúlt állapotukra, azt ajánlotta, hogy a felét visszaadja, ha a másik felét a kincstárnak átengedik. Erre meg a szatmáriak nem állottak rá. Később a pozsonyi kamarához folyamodtak elégtételért. Ez ugyan kétszer is parancsot küldött a szepesire, hogy a polgárok pénzét fizesse vissza, vagy pedig az italmérési jogot adja oda nekik zálogképpen: de a szepesi kamara erre nem volt hajlandó, hanem a hűtlenségi per miatt lefoglalt Serédi-jószágból adott nekik választást a pénz erejéig. A szatmáriak Madarászt kívánták, melyet éppen abban az időben zálogban bírtak. Így húzódott az ügy évtizedekig s nem is kapták vissza pénzöket mindaddig, míg szabad királyi várossá nem lettek, a mikor követelésöket a király betudta a fizetendő díjba.

A szatmári békekötés után kihirdetett 1712. évi országgyűlés nagy örömöt hozott a városnak, mert arra meghívót kapták. Most már remélhették, hogy kieszközlik szabadságukat. E czélból már jó előre elküldötték követeiket, Váradi Mihályt és Törő Ferenczet Pozsonyba, hogy ott az utat egyengessék.²⁵⁷ Nem is igen volt olyan főrend, a kit vagy személyesen, vagy leveleikkel föl ne kerestek volna. Mikor aztán az 1712-iki országgyűlés megnyílt és az oda küldött követek: Váradi és Ladányi kérelmüket előadták, a Karok és Rendek méltányosnak találták annak teljesítését.²⁵⁸ De nem remélt makacs ellenállásra találtak Szatmár vármegye követeinél, a kik azon erősködtek, hogy ha már minden áron a törvénykönyvbe iktatják a város szabadságát, tegyék a megfelelő szöveg végére ezen kitételt: salvo jure contradicentium, az ellentmondók jogának sérelme nélkül.²⁵⁹ Világos, hogy így értéktelenné vált volna az egész törvényczikk.

A kormány azonban a szatmáriak pártján volt és így sikerült szabadalmaikat kívánságuk szerint beczikkelyeztetni. Az 1715. évi 109. törvényczikk alapján Szatmár és Németi, tekintettel érdemeikre, különösen pedig a legutóbbi zavarok alatt tanúsított hűségökre, továbbá számba véve ősrégi kiváltságaikat, szabad királyi várossá lesznek és Szatmár-Németi név alatt egyesülnek. Ezenkívül az országgyűlésre meghivatnak és a tárnok hatósága alá rendeltetnek.

Szatmár és Németi városok egyesülése még az 1712. év folyamán ment végbe. Németi tizenkét pontban foglalta össze kívánságait s ezekhez Szatmár hozzájárúlt. Ezek a következők:²⁶⁰

1. A templom, parochia, iskola, harangok és azok használata maradjanak úgy, mint eddig.

2392. Németi szabadságlevelei, városi határozatai és pecsétje őriztessenek meg. Lakosait éppen olyan jogokban és becsületben tartsák, mint a szatmáriakat.

3. A németi tanács tagjai maradjanak meg hivatalukban mindaddig, míg a halál vagy egyéb változás számukat oly összegre nem apasztja le, a menynyi az egyesült város tanácsában őket megilleti.

4. A következő tisztújításkor hat polgár választassék Németiből a tanácsba.

5. Ha a mostani tanácsosok kiesnének hivatalukból, valami alsóbb rangú tisztséget, példáúl tizedességet ne bízzanak rájuk, mert az levonna előbbi méltóságukból.

8. Számlálják össze mindkét városban a gazdákat és eskessék föl őket az új rendre.

7. A kik eddig mesteremberek voltak, maradjanak meg ezután is jogaikban. A kik pedig a czéh kötelékén kívül állottak, vétessék föl magukat abba.

8. A czéhben levők minden ujabb fizetés, vendégség, remekcsinálás nélkül maradjanak az egyesített városban is a czéh tagjai.

9. Hasonlóképp a németi kereskedők is folytathassák tovább hivatásukat, a nélkül, hogy a czéhbe be kellene lépniök.

10. A németi korcsmáról, malomról, vámos hídról, szőlőkről s azok jövedelmeiről gondviselőik ezentúl az egyesített tanácsnak adjanak számot.

11. Minthogy ezentúl a város lakosai nemesi kiváltságoknak fognak örvendeni, nemes emberekhez illően bánjanak velők; tehát a vétkeseket ne vessék börtönre, ne verjék vasba minden kihallgatás és ítélet nélkül.

12. Egyik város marhái nem mehetnek át a másiknak a hídján, sem fát innen amoda hordani nem szabad, hanem mindegyik város tartsa meg a saját legelőjét és erdejét. Mindazonáltal egyik város polgára szerezhet a másiknak határában földeket s átjöhet oda azokat megmívelni.

E pontok alapján a két város 1712. deczember 29-én egyesült és negyednapra megtartotta a tisztújítást, vagy mint akkor nevezték, széképítést. Mihelyt a polgárok biztosak voltak a felől, hogy szabadokká lesznek, minden törekvésük oda irányult, hogy mennél kevesebbe kerüljön a váltság. A befolyásos embereket ajándékokkal iparkodtak megnyerni. A szatmáriak válogatott tehenekkel kedveskedtek a bécsi kanczellárnak, a németiek pedig tizenkét szép tehenet és egy bikát ígértek, és a város követei: Váradi és Hadas gondoskodtak róla, hogy ez az ígéret csupán szép szó ne maradjon.²⁶¹ Gróf Stahrembergnek a kamara elnökének is felhajtottak tizenhat szép tehenet. Még régi ellenségökkel, Erőss Gábor harminczadossal s a királyi jószágok itteni gondviselőjével is megbékéltek s nem alaptalan haragját "egy vég fájin ángliai posztóval," mely 45 forintba került, és egy telekkel engesztelték ki.²⁶²

1713-ban végre egy bizottság jött Szatmárra, hogy az itteni királyi fiskalitásokat hivatalosan felbecsülje. Munkálkodásának eredménye a következő kimutatásba van foglalva:²⁶³

240Kötelezettségöknek 1730-ban végleg eleget tettek. Hogy a város a magára vállalt adósságot lefizethesse, a mai Deák-téren fennállott bolthelyeket addigi bérlőiknek örök áron engedte át. Ott állott a mai kút helyén Szatmár híres csárdája, a "Koplaló". Körülötte a legnagyobb rendetlenségben a vargák, szűcsök, fazekasok, szabók, csizmadiák, szíjgyártók, kenyérsütők színjei, kalmárboltok, mészárszékek, vásáros bódék, stb. Váltig sajnálta később a város, hogy szépségén ily helyrehozhatlan csorbát ütött. Így is maradt ez a mult század közepe tájáig.

A várvavárt szabadságlevelet 1721 január 2-án írta alá a király. Szövege a következő:

"Mi III. Károly, Isten kegyelméből a rómaiak mindig felséges császára, Német-, Spanyol-, Magyar-, Cseh-, Dalmát-, Horvát-, Szlavon országok királya stb. Emlékezetül adjuk e levelünk rendjével mindazoknak, a kiket illet, hogy mi kegyesen és igazán megfontolván, minő hasznuk van abból a királyoknak és fejedelmeknek, ha alattvalóikat egy városba, egy polgári társaságba gyűjthetik; hogy azok együtt lakása mennyi erőnek s gazdagságnak lesz forrásává, mely mind az államot gyarapítja; hogy mennyire fejlődik a kereskedelem és a közjólét; hogy mily jó őket régi szokásaikban és szabadságaikban megtartani: könnyen ráállottunk, hogy azok szaporításához és gyarapításához kegyelmes tetszésünkkel hozzájáruljunk. Mert a régi bölcsek szerint a városok hozzák egymással közelebbi kapcsolatba az alattvalókat, s azért vannak azokban házak, utczák és piaczok, hogy az emberek egymással érintkezzenek, egymást megismerjék és megszeressék; anélkül ugyanis szomoru és sivár volna az emberi társadalom. Azért a leggondosabb fejedelmek már régóta sokféle szabadsággal és kiváltsággal ruházták fel az ilyen községi kötelékbe állott lakosokat, hogy ez által többi alattvalóikat is boldoggá tegyék s nevöket megörökítsék. Tehát mi is kegyelmesen és elismeréssel tekintetbe vesszük a Szatmár vármegyében levő tisztes és érdemes Szatmár és Németi városok polgárainak sokféle hasznos szolgálatait és érdemeit, melyekkel ők nemcsak a békés és boldog időkben, hanem a sokféle rettenetes háboru s a legközelebb lecsendesített felkelés viszontagságai között is folyvást tündöklöttek, nevezetesen akkor, midőn az ozmán hatalom a Mi Magyarországunkba beférkőzvén s annak legkiválóbb részeit tűzzel-vassal kegyetlenül pusztítván, elfoglalta s igája alá vetette, azután pedig annak legfontosabb erősségét s Erdély kulcsát, Váradot, ostrommal bevette, ők, bár a törökök folytonos kirohanásainak, pusztításainak, rablásainak, fosztogatásainak és dúlásainak szüntelenül ki voltak téve, erős és rettenthetlen szívvel szenvedték el számtalan polgártársuk megöletését, gyenge gyermekeik rabságra hurczolását, vagyonuk fölprédálását, egész sereg barmaik elhajtását, házaik s már érett vetéseik felperzselését, szőlőik és mezeik elpusztítását és önmaguk teljes tönkrejutását; e mellett meg nem szűntek a császári és királyi katonaságot eleséggel és készpénzzel a legörömestebb segíteni. Mikor a német várőrség fellázadt tisztjei ellen, ők vetették magukat közbe, ők vállaltak a tisztekért kezességet s ezáltal úgy ezekről, mint a közjóról a fenyegető veszedelmet okosan elhárították. Azonkívül, hogy a városuk mellett épült vár menedékül szolgálhasson úgy a császári katonaságnak, mint a király híveinek az ellenség betörései ellenében, azt folytonos kézi munkával, fuvarozással és sok ezer forintra rúgó költséggel erősítették, személyesen őrizték, az ozmánok dühös ostromait vitézül kiállották s a legutóbbi felkelés alkalmával is készek voltak inkább a három hónapi ostrom után városukat felégettetni s vagyonukat felprédáltatni, megszámlálhatlanúl sok kárt szenvedni, semhogy törvényes királyuk iránt a hűséget megszegjék. De még ekkor sem törtek meg, hanem bár minden pénzük és élelemkészletük elfogyott, ezen nagy ínségükben is közel táborozó seregünket 4000 forinttal segítették. Most is 8000 frtot hoztak be kincstárunkba, hogy Felséges Házunkhoz való hűségök buzgóságát megmutassák, s ez által méltán ösztönöztek bennünket viszontkegyelemre. Hogy tehát ennek gyümölcsét élvezzék s oly nagy érdemeik és annyiféle szolgálataik jutalmát elvegyék, hogy annyi viszontagság után megvigasztalódjanak, megerősödjenek, gyarapodjanak s a király és a haza hasznára szolgáló virágzó állapotba kerüljenek, eleget kívánván tenni a hozzánk küldött tanácsbeli polgártársok, hites jegyzőik és hívünk becsületes Várady Mihály által előterjesztett kérésöknek: Szatmár és Németi eddig is szabad városainkat, az 1712. évben Pozsonyban tartott országgyűlésünk rendeléséből egy várossá tévén, hogy az elöljáróság által igazgattassék Szatmár-Németi 241nevezet alatt és régi határai is egyesíttessenek, - szabad királyi várossá tettük, neveztük, a többi szabad királyi örökségeink közé számláltuk és azok sorába és rendjébe helyeztük, melyek szabadságával és kiváltságaival már úgy is díszeskedett. Rendeljük, hogy ezután már ne mezővárosnak, hanem Szatmár-Németi szabad királyi városnak nevezze és czímezze mindenki. Néki az országgyűlésén széket és szavazatot adunk s oda királyi levelünkkel meghívjuk. Azt is elhatároztuk és elrendeltük, hogy ezen Szatmár-Németi szabad királyi város, annak polgárai és lakói, azok maradékai és ivadékai ezentúl minden időben, szőllők, kilenczed és hegyi vám fölött rendelkező teljes földesúri hatalommal bírjanak, pöreiket a Mi királyi tárnokainkhoz föllebbezhessék, hatalmuk legyen élet s halál felett, leveleiket saját pecsétjök alatt küldözzék, a Tőlünk ezen polgárokra és az ő utódjaikra átruházott és átszármaztatott kiváltság és tekintélynél fogva. Az ország területén mindenféle vám és harmincad fizetésétől mentek legyenek, s az ő szabadságaikban és szokásaikban, melyeket atyánk, boldog emlékezetű Leopold császár és király engedélyezett nekik, őket ezennel Mi is megerősítjük. Rendeljük, hogy más királyi városok szokásaihoz mérten egyéb kiváltságaikban is megtartassanak, nevezetesen: hogy maguk között igazságot szolgáltassanak; hogy határaikon belül mészárszékeket, vendégfogadókat, serfőző, egyéb italokat égető s áruló házakat és kereskedő boltokat állíthassanak s az azokból befolyó jövedelmet a tisztviselők és a közönség rendelése szerint közczélokra fordíthassák; hogy senkinek másnak ne lehessen az ő hírök és beleegyezésök nélkül ilyeneket állítani vagy magának tulajdonítani, hogy évenkint az esztendő első napján szavazati többséggel, az elüljáróság és a nagy közönség akaratával bírót, tanácsosokat és tisztviselőket választhassanak; hogy a mesteremberek kiváltságolt czéheit a kívülök álló kontároktól megoltalmazhassák s ez utóbbiak készítményeit vásárok alkalmával le is foglalhassák; hogy magok között szabályrendeleteket hozhassanak, de úgy, hogy azok a haza törvényeivel ne ellenkezzenek; hogy a zsidókat, görögöket és ráczokat maguk közöl kiküszöbölhessék; hogy régi szokásuk szerint barom-, belső- és heti-vásárokat tarthassanak és hogy vámokat szedhessenek az átmenőktől a hidak és utak jó karban tartására. Mivel pedig az ártatlan a vétkesért nem szenvedhet, rendeljük, hogy a város polgárai és lakosai mások könnyelmű adósságáért és egyéb vétkeiért a törvényes út mellőzésével elmarasztalhatók ne legyenek. Hogy pedig ezen szabadságaikról örökös bizonyságot adjunk, nemcsak jóvá hagyjuk és megerősítjük régi czímeröket, de még új jelekkel is megnagyobbítjuk és ékesítjük, u. m.: zöldelő pálmafákkal és melléjök állított, kivont kardot tartó két pánczélos vitézzel, a torony kapujában ülő s vigyázó oroszlánnal és annak kőfalait kerítő zavaros és habokkal zajló folyóval. Ezért nekik ezentúlra a következő czímert rendeljük és adjuk: égszínű, kerekded katonás pajzsot, a melynek alján kis zöld halom van s annak közepén erősen épült torony emelkedik négyszögű, faragott kövekből csinált kőfallal kerítve s tetején királyi koronával ékesítve. Az említett torony kapujában vörhenyes sárga oroszlán van egész természetesen leábrázolva, de kétágú és a hátára felemelt farkkal, tátott szájjal s kilógatott veres nyelvvel ülve, a pajzs jobb oldalára fordúl. A kőfal két oldalára ábrázolt két zöldelő pálma egész a torony tetejéig ér; a kőfal fokain pedig a pánczélos és sisakos katonák, jobb kezökben kivont karddal, balkezökkel tomporukra támaszkodva állanak őrt egymással szemben. A fent említett folyó a kőfalat minden oldalról körülfolyni látszik. Mindezt ezen királyi adománylevelünk kezdetén és homlokán a festő a Mi rendeletünk szerint fogja az ő művészetével a természetnek megfelelő színekkel sokkal világosabban és szemléletesebben ábrázolni. Sőt hogy annál inkább bebizonyítsuk kegyelmünket s hogy ők annál inkább hű és engedelmes jobbágyaink legyenek, császári és királyi hatalmunkkal megengedjük és hozzájárulunk, hogy ők és ivadékaik a város nevében kiadandó írásaikon veres viaszpecsétet használhassanak s az ilyen iratoknak, úgy mint más szabad királyi városokénak teljes hitelességök legyen. Azonkívül szabadságukban áll, mikor erejök és tehetségök engedi és a közjó azt kívánni fogja, városukat megfelelő kőfallal körülkeríteni és bástyákkal, meg kapukkal megerősíteni és fölékesíteni. Továbbá tartoznak más szabad királyi városok példáját követve, fentebb előadott szabadságaik elvesztésének terhe alatt, a háládatlanság és hűtlenség mocskától magokat megőrizni; ezen jótéteményünket és fokozott kegyelmünket elismerni 242utódainkhoz, a Bennünket követő törvényes magyar királyokhoz állandóan hívek maradni és további szolgálataikkal azutáni kegyelmünkre magukat méltóvá tenni. A mint most községüket szabad királyi várossá teszszük, ezek közé helyezzük, emeljük, odaírjuk és közéjük számláljuk: épp úgy öregbítjük, ékesítjük, rendeljük, jóváhagyjuk, megerősítjük régi kiváltságaikat ezen oklevelünkben foglalt rendeletünkkel, azonban épségben maradván másoknak, különösen pedig az ezen városban lakó nemeseknek jogai. A minek emlékére és örökös állandóságára kiadtuk ezen kiváltságlevelünket, megerősítve azt titkos függő pecsétünkkel, melyet mint magyar király szoktunk használni stb. Kelt Austriában, Bécs városában, 1721. évi január 2-án. (Következnek az egyházi és világi főrendek nevei.) Károly m. k. Gróf Illésházy Miklós m. k. Hunyady László m. k. (P. h.)"

Nagyra tartották a régiek vásárszabadalmaikat is, mert a közlekedés és a közbiztonság hiányossága miatt ezek voltak az egyedüli alkalmak, mikor községükbe távol vidékről sereglettek vevők, s a mikor a hozzájuk utazott kereskedőktől oly czikkeket vásárolhattak, a minőket különben egész éven át nem is láttak. E vásár-szabadalmak jelentőségét mutatja az is, hogy szintén a királytól nyerték és egészen ünnepélyes formában vannak kiállítva.²⁶⁵ Az egyesülés előtt mindkét városnak négy-négy, tehát összesen nyolcz vására volt, melyek mindegyike tizenegy napig tartott. Így maradt ez jó ideig még az egyesülés után is. Vásárnapjaik voltak: Gyertyaszentelő Boldogasszony, Szent Fülöp és Jakab apostolok, Sarlós Boldogasszony, Szent Jakab apostol, Nagyboldogasszony, Szent Mihály, Mindenszentek és Szent Miklós püspök napjai. De 1734-ben arra kérték a királyt, hogy az eddigi nyolcz vásár helyett csupán négyet adjon nekik és a tizenegy napi tartam helyett is megelégesznek egy héttel. Több okot hoznak fel kérelmök támogatására: vásáraik összeesnek más szomszédos városokéival, s így egyik rontja a másikat; az örmény és görög kereskedők csődülete miatt nem tudnak saját árúikon sem túladni; ezenkívül a temérdek idegen jószág a város tereit ingyen lelegeli, sőt rámegy a tilos kaszálókra is. Kérésüknek engedve, a király a vásárok idejét a következő napokra rendelte: Gyertyaszentelő, Fülöp és Jakab, Sarlós Boldogasszony és Szent Mihály napja. Később, 1804-ben még egy ötödik vásárt is kapott a város november 21-ére. Ezek a sokadalmak oly híresek voltak, hogy nemcsak magyarországi és erdélyi kereskedők tartották számon, hanem jöttek ide Lengyel- és Németországból is; különösen a bécsi kalmárok keresték föl szívesen. Heti vásárjait a legrégibb időben pénteken, 1618 óta hétfőn tartotta. A mai rend keletkezésének időpontját nem lehet megállapítani.

Sok áldozattal kieszközölt új szabadságát sokáig nem tudta az egyesült két város békén élvezni. Mert a németi részen lakó polgárság látván, hogy most is elüljáróktól kell függenie, adót kell fizetnie, a város erdejével a saját tetszése szerint nem bánhat, a máshol termelt bort be nem hozhatja s egész esztendőn át nem árúlhatja: felzúdult a tanács ellen s azt kérdezte, hogy miben áll hát az a szabadság, melyért annyit kell fizetnie. A tanács iparkodott őket felvilágosítani. De a németiek nem voltak oly könnyen meggyőzhetők, hanem 1717-ben felírtak a szepesi kamarához, hogy engedje meg nekik a szabad bormérést s oszsza fel egyenletesen az adókat. Sőt 1719-ben azt követelték, hogy mindegyik város elégedjék meg a saját határával, a németi rész erdejében és mezején ne legyen ezentúl semmi keresetük a szatmáriaknak, s egyáltalán nem akartak az elöljáróságnak engedelmeskedni. E viszálykodásnak végre III. Károly király kemény rendelete vetett véget, melyben a tanácsnak meghagyta, hogy az engedetlenek ellenében a legszigorúbb fenyítő eszközöket alkalmazza. Ekkor Németi egy időre elcsendesedett. De már 1722-ben egyes kolomposok felbújtására újra kezdték régi engedetlenségöket s erőszakoskodásaikkal mindaddig fel nem hagytak, míg báró Fischer királyi biztos köztük rendet nem csinált.²⁶⁶

1729-ben ismét valóságos lázadás tört ki Németiben. Sérelmeikről hosszú beadványt terjesztettek a tanács elé. Kívánták hogy:

1. A bíró és a fürmender helyébe mások választasszanak. A fürmender hivatalának megértésére tudni kell, hogy akkor a város ügyeit a főbb tisztviselőkből alakúlt belső tanács és a polgárok megbízottaiból alakúlt külső tanács vezette; ez utóbbiban viselte a fürmender az elnöki tisztet s egyszersmind közvetítette a két tanács nézetét mindaddig, míg azt sikerült egy határozatba összefoglalni.

2432. A közadó kivetésének kulcsát és mennyiségét mindenkor előre adják tudtokra.

3. Közöljék velök a vásárokra, italmérési jogra s egyéb szabadalmaikra vonatkozó diplomák tartalmát.

4. Németiből mindig négy tanácsost, egy jegyzőt és két borbírót válaszszanak.

5. A németieket sohase kényszerítsék Szatmárra közmunkára.

Bár mindezen kívánságaikra vonatkozólag kedvező választ nyertek, még sem tudtak megnyugodni. Ügyöket előbb törvénytelen úton a vármegyéhez felebbezték, azután pedig a kolomposok által összegyűjtött 200 frt költséggel külön követet küldtek fel az országgyűlésre. De a törvényes elöljáróság felterjesztéseivel útjokat vágta, úgy hogy szóhoz sem engedték őket jutni, hanem kiutasították a Karok és Rendek házából. Ekkor aztán a tanács is erélyesen hozzálátott a megtorláshoz s a felbújtók közül tizenhetet vasra veretett, őket öt hétig és két napig börtönben tartotta, velök a 200 frtot megfizettette s aztán valamennyit száműzte.²⁶⁷

De ez a szigorú büntetés a németieket nem józanította ki, hanem még jobban elkeserítette. Panaszaikat 1730-ban újból a felsőség elé terjesztették, minek következése az lett, hogy III. Károly király Uhleim Dávidot küldte ki a következő évre széképítő kir. biztosnak. Ennek javaslatára a király a következő engedményeket tette a németieknek:²⁶⁸

1. Németiben két, Szatmáron is két országos vásár tartassék.

2. Mindegyik város tarthat heti vásárt és mindenik fél árúlhat a másik piaczán.

3. Január elsejétől márczius végéig Németinek szabad bormérése legyen.

4. A város csapszékeire mindkét rész polgárainak borát be kell venni, s idegen bort csupán akkor szabad mérni, ha a helybeli már elfogyott.

5. A németiek ellen foganatba vett 1729. évi büntetést a felsőség nem hagyja jóvá, hanem a város köteles a végrehajtást szenvedett polgároknak a 200 frtot visszatéríteni.

Hosszú volna e torzsalkodások történetét végig előadni. Németi végre oda törekedett, hogy a közterheknek csupán hatod részét fizesse s lassanként teljesen elváljék Szatmártól.

1734-ben Szuhányi Mártont és Bogáthi Pált, 1742-ben gróf Károlyi Sándort, 1744-ben gróf Károlyi Ferenczet küldte ki a kormány királyi biztosokúl. De ezek engedékenységükkel olajat öntöttek a tűzre. Németiben a fejetlenség már annyira ment, hogy ott saját külön elüljáróik ellen is feltámadtak, személyes vádakkal illették őket, különösen pedig azokat, a kik a közjövedelmeket kezelték. Erre a kormány 1747-ben az erélyes Ternyei Jánost küldte ki rendet csinálni. Ez felismerve a bajok forrását, a két várost teljesen egyesítette s mindazon rendszabályokat, melyek legkevésbbé is okai voltak az elkülönítés szelleme fanmaradásának, végleg eltörölte. Nyugtalankodtak ugyan még egyesek ezután is, de minden eredmény nélkül.²⁶⁹

Az új szabad királyi város értelmi színvonalát nem csupán az mutatja, hogy még 1716-ban boszorkányokat égettek,²⁷⁰ hanem az is, hogy miképpen védekeztek ez időben a pestis ellen. Két alkalommal látogatta meg őket ez a rettenetes ragály; először 1719-ben, azután pedig 1742-ben. Az előbbi alkalommal azt a felsőbb parancsot, hogy egyáltalán ne közlekedjenek a szomszédos helységekkel és országos vásárokat ne tartsanak, semmibe se vették, hanem haladt minden a régi rendén. Ezért aztán a szepesi kamara érzékenyen rájok pirított, báró Salzer pedig negyven napig elzárta őket minden közlekedéstől és a tilalom ellen vétők elrettentésére a város körül akasztófákat állított fel. Ez a rendszabály már használt, mert mint a gróf Károlyi Sándorhoz hetenként beküldött lajstromokból látható, itt a pestis egyáltalában nem pusztított.²⁷¹ A következő évi össszeírás szerint találtak itt 249 vagyonos polgárt, 62 kalibában lakó gazdát, 11 zsellért és 28 teljesen vagyontalan családfőt. Ezek összes birtoka volt: 1678 1/2 köblös szántóföld, 776 kasza alá való rét és 1500 kapás szőlő.²⁷²

Nagyon elbizakodottakká tette a polgárokat, hogy ez a veszedelem megkímélte őket. Mert a mikor 1739 óta ugyan szórványosan, de 1742-ben teljes erővel kitört a pestis, semmibe sem vették gróf Károlyi Sándor kir. biztos parancsait. 244Ő ugyanis elrendelte, hogy a pestises háznép kapujában őr álljon s akadályozza meg a külvilággal való közlekedést; a betegeket szállítsák kórházba, hogy ott orvosi kezelés alatt álljanak, a halottakat pedig csak az a végre fogadott emberek vigyék ki a temetőbe. Erre a nyakas nép a következő választ adta: Magukat házukba elzárni semmi szín alatt sem engedik, mert dolog idő lévén, munka után kell látniok. Betegeiket önmaguk fogják ápolni. Orvost fogadjon, a kinek tetszik, s fizesse, a ki segedelmével élni kíván; de azt nem tűrik, hogy a közpénztárból kapják fáradságuk jutalmát. Azt is lehetetlen volna végignézniök, hogy kedves halottjaikat idegenek vigyék a sírhoz; már csak ők maguk fogják ezt az utolsó szolgálatot megtenni.

Ugy vették hasznát, a mint a jó tanácsot követték. Mert mint az összeírás mutatja, 1742. év július 22-től 1743 január 16-áig pestisben meghalt: 261 házigazda, 232 háziasszony, 573 fiú, 526 leány, 82 szolga, 124 zsellér; összesen 1798 ember. A ragályban 16 háznép teljesen elpusztúlt, s ezek javai a városra szállottak.²⁷³

Mielőtt arra a harczra lépnénk át, mely az itt új életre ébredő róm. kath. hitközség és a reformátusok között lefolyt, röviden a két görög katholikus hitközség megalakúlását kell előadnunk. A régebbi közölök a németi egyház. Hívei most görög szertartású magyar katholikusoknak vallják magukat; még néhány évvel ezelőtt nem magyar, hanem ószláv volt a liturgikus nyelvök, tévedésbe ejtve magukat s híveket is, őseik eredete felől, mert hiszen népiesen oroszoknak hívták őket: de a történelemnek vissza kell mennie egyházul bölcsőkoráig s kutatnia, hogy kik tették le a hitközség alapjait.

Mikor 1661-ben a törökök Váradot elfoglalták, az ottani görög kereskedők éjszak felé magyar területre menekültek. Egy részük Debreczenben vonta meg magát,²⁷⁴ a többi pedig a szatmári vár falai alatt keresett menedéket. De a "görög" elnevezés ne ejtsen bennünket tévedésbe. Lehettek ugyan közöttük görög nemzetiségűek is, a legnagyobb rész azonban bosnyák és rácz volt. Ezek a bizonyára vagyonos görög és délszláv kereskedők alapították meg Németiben a görög hitközséget. Egyesültek voltak-e akkor, vagy pedig nem, azt most már bajos volna eldönteni. De annyi bizonyos, hogy ugyanazon Habsburg-politika, mely a római katholikus egyház terjesztéseért minden követ megmozgatott, tőlük is már első szabadság-levelökben megkövetelte, hogy papjok egyesült legyen és a munkácsi egyházmegyéhez tartozzék, a minek meg volt a fontos oka.

A szatmáriak nem minden idegenkedés nélkül fogadták az új jövevényeket. Különösen az szúrt nekik szemet, hogy ezek nem csupán török portékákkal, hanem minden egyébbel kereskednek. Ügyes-bajos dolgaikat sem akarták a szatmári bíró ítélete alá bocsátani, hanem vagy maguk közül választottak olyat, ki nekik igazságot szolgáltasson, vagy pedig a vármegye palástjába fogódzkodtak. Szabadságaik biztosítására a görögök 1667-ben eszközöltek ki a királytól privilégiumot.²⁷⁵ Ennek értelmében a görögöknek szabadságukban áll Szatmáron, Németiben vagy Kálló városában megtelepedni, ingatlanokat szerezni és török árúczikkekkel kereskedni. A szepesi kamarától fognak függeni s az attól nyert védelemért 200 frt adót fizetnek. A Törökországból behozott portékák után harminczadot adnak. Pereikben saját kebelükből választott bíráik mondanak ítéletet. Ha valamelyik fél ennek végzésével nincs megelégedve, 24 frt bánatpénz lefizetése után a kamarához fölebbezheti ügyét; a jelzett összeg fele a bíróé, fele a kincstáré legyen. Azon esetben, ha nemes emberrel támad bajuk, vagy ha erőszakoskodásról vádolják őket, a vármegye tegyen igazságot. A görög bíró tartozik a kamara előtt esküt tenni, hogy a királyhoz és az országhoz hűséges lesz. Ha valamely görög kereskedő törökországi utra indul, elutazásakor kötes esküt tenni, hogy a törökkel czimborálni s fegyvert kivinni nem fog; hazajövetele után szintén eskü alatt tartozik bevallani, hogy mit látott-hallott a török birodalomban. A ki görög vére ellen fegyvert fog, vagy viszályt szít, 200 frt pénzbírsággal bűnhődik, melynek fele a bíróé, fele a kincstáré. Szintannyit fizet az is, ki török bírák elé viszi ügyét, vagy a magyar bíróság által hozott ítéletet a török bíróhoz felebbezi. Katonát nem fognak náluk elszállásolni. Testületükbe kell fogadniok azon nem nemes görögöket és ráczokat 245is, kik már régebbi idő óta magyar honosok és kereskedéssel foglalkoznak. Lelkészük a római katholikus egyházzal egyesült pap lehet és a munkácsi egyházmegyébe fog tartozni.

Első papjuk, kinek nevét az egyház Triodion nevű könyve tartotta fönn, Mihály nevet viselt. A feljegyzés mellett 1681. olvasható évszámúl. 1685-ben Monasterly Demeter volt a németi lelkész, a ki egyúttal esperesi hivatalt viselt. Ennek lelkipásztorsága alatt viszály támadt a régi tősgyökeres görög-katholikus lakosok és az új jövevények között. Azzal vádolták a nemrég beköltözötteket, hogy az ó-hithez ragaszkodnak. Ezért ők I. Lipóthoz folyamodtak, ki őket Szatmár, Ugocsa, Bereg és Szabolcs-megyei hitrokonaikkal együtt egy esperességbe egyesítette s megengedte, hogy vallásukat szabadon gyakorolhassák s harangoztathassanak. E kedvezményeket pedig azért nyerték, mert a római katholikus egyházzal való egyesülésükről a császárt biztosították s esperesük iránta a hűségesküt letette.²⁷⁶ A nyert szabadalom alapján már előbb megkezdett templomukat felépítették s azt 1690-ben a szintén görög eredetű Camellisi József munkácsi püspök Szent Miklós tiszteletére szentelte föl. A régi kalendárium szerint április 30-án jött a püspök Szatmárra s itt május 1-én zsinatot tartott. Körülbelül hatvan görög szertartású pap gyűlt ez alkalommal össze s mindannyian hitvallást tettek a római egyházzal való egyesülésről. A nevezett püspök önmaga sorolja fel jegyzeteiben, hogy kik jelentek meg előtte ilyen czélból. Május 4-én, miután a templomszentelés magasztos szertartását végrehajtotta, papokat szentelt és szerzeteseket öltöztetett be Istennek ez új hajlékában.²⁷⁷

Templomuknak nem sokáig örvendhettek a görög-katholikusok, mert, mint már tudjuk, az 1703-ban Németivel együtt hamuvá lett. Ekkor a hívek, mint vagyonos kereskedők, kiknek sok félteni valójuk volt, a várban vonták meg magukat s ott a császári őrsereggel együtt türelemmel viselték a hosszú ostromot. Egy 1722. évi felségfolyamodványukból tudjuk meg, hogy ez alkalommal nemcsak hogy tizenhét havi ostromot kellett kiállaniok, hanem a bosszús kuruczok féléven át börtönben sanyargatták őket és 19,293 frt 97 kr. kárt szenvedtek.²⁷⁸ Az szolgáltatott okot e panaszukra, hogy a város szerintük igazságtalan adóval sújtotta őket. A kurucz háború után vagy nagyon megfogyhattak, vagy teljesen elszegényedhettek, mert a város felszabadítása alkalmával a polgárokra rótt teherben csupán három görög katholikus osztozott.²⁷⁹

1740-ben kezdtek hozzá az új parochia építéséhez. Templomukat az azt díszítő toronynyal együtt Somlyai Mihály buzgó hivő építtette a saját költségén.²⁸⁰ Papjuk javadalmazása is megoldódott lassanként, a mennyiben a Helytartó Tanács 1782-ben megengedte, hogy a város, mint kegyúr, a plébános ellátására 8 pozsonyi mérő őszi, 4 p. m. tavaszi vetésre való szántóföldet és 4 szekér szénára való kaszálót adjon.²⁸¹ 1795-ben majort kapott,²⁸² 1802-ben pedig évi tizenkét öl fára való jogot. Még jobban rendezte a város 1803-ban Beöthe Demeter püspöki vikárius lelkészsége alatt a papi jövedelmeket. Ekkori határozata értelmében a plébános kapott a város pénztárából 300 frtot, birtokaiból pedig minden fordulón nyolcz köblös földet, nyolcz boglyás kaszálót és 16 öl fát.²⁸³

A XVIII. század hatvanas és hetvenes éveiben a görög katholikus hívek között bevándorlás által mindinkább megszaporodtak az oláh ajkúak. Mivel ezek nem tudtak azzal kibékülni, hogy papjok ó-szláv nyelven végzi az isteni tiszteletet, mozgalmat indítottak egy külön románajkú lelkészség felállítására. Fáradságukat siker koronázta, mert a felsőbb engedélyt erre megkapták. Templomuk 1803, papi lakásuk 1808 óta van. Első lelkészük Pap János volt, ki 1805-ben foglalta el hivatalát. Ellátásáról a város épp oly bőkezűen gondoskodott, mint a németi anyaegyház lelkészéről.²⁸⁴

Sokkal nagyobb küzdelem fejlődött ki a római katholikus hitközség újból való felállítása körül. Mert azon harcznak, melyet ellenreformáczió néven ismer a történelem, s melyet akkor Európaszerte változó eredménynyel vívott a két tábor, egyik legjelentékenyebb csatatere éppen Szatmár volt. Előőrsi szolgálatra a jezsuitákat küldte ki ide az állami hatalommal szövetkezett hierarchia. E városban ugyanis a római katholikus lakosság megerősödése akkor kezdődik, mikor a buzgó hitű II. Ferdinánd király Pázmány Péter anyagi áldozatával a jezsuitákat ide telepítette. Tiborcz János házfőnök maga sorolja el a rendház okmányait az egri püspökhöz intézett 1769. évi felterjesztésében.²⁸⁵ Ezek szerint II. Ferdinánd király 1636. évi okt. 8-án Regensburgból kelt parancsával 246meghagyja Melithnek, Szatmár-vár főkapitányának, hogy a német őrségnek a várba vezetése alkalmával telepítse ki onnan a református lelkészt, hogy helyébe jezsuiták jöhessenek. Hasonló értelemben rendelkezik ezzel egyidejűleg Pázmány bíboros-érsek is. De a parancsot végrehajtani nem volt oly könnyű, mint azt kiadni. Tanuskodik erről III. Ferdinándnak 1643. évi ápr. 29-én kelt rendelete. E szerint, minthogy a király arról értesül, hogy a várba vezetett jezsuitáknak nincs alkalmas lakásuk, megparancsolja a főkapitánynak, hogy rezidenczia és iskola számára megfelelő épületeket adjon nekik. Végre 1684-ben elkészült az öt személyre való lakóház, melyet azután ki is bővítettek. Ezidőponttól kezdődnek a róm. kath. plébánia anyakönyvei is.

Mint két ellenséges tábor állottak egymással szemben ez időtől kezdve a jezsuiták és a ref. lelkipásztorok. Amazok a katholiczizmus által elvesztett tért iparkodtak elfoglalni, ezek elért előnyeiket védelmezték körömszakadtáig. Azok részén állott az államhatalom, ezekén a közvélemény ereje és a városi magisztrátus szívós ellenállása. A jezsuiták, mint irataik megtekintéséből látható, mind magas képzettségű papok voltak; ékes latinsággal szerkesztett irataikból ember- és világismeret s logikus gondolkozás sugárzik elő. Szerzetesi életük zárkózottságával a tömegtől távol, s azért mégis közöttük élvén, példájukkal és tudományukkal messze világoskodtak. Buzgóságuk pedig éppen nem ismert akadályokat. Híveket nyerni, ezt tekintették élethivatásuknak. Volt eset rá, hogy Tiborcz János szuperior csupán azért perlekedik, hogy kizárólag neki legyen joga, állítólag az 1731. évi pátens értelmében a halálra ítélt rabot, ha az kálvinista is, a bitófa alá kísérni.²⁸⁶ Ilyen és ennyi erőt vittek ők a nagy küzdelembe, de csak is ennyit; alsóbb fokú iskolájuk ily élet-halálharczban számbavehető tényezőnek nem volt tekinthető.

A reformátusoknak ellenben volt három jól szervezett parochiájuk: kettő Szatmáron, egy Németiben. Volt gimnáziumok, filozófiai tanfolyamuk és főiskolájuk. Papjaik és tanáraik között sok hírneves ember volt, a kiknek neveit az irodalomtörténet is lapjaira jegyezte.

Azt a harczot, mely a két ellenfél között kifejlődött, nem a mai kor szempontjából kell megítélni. Éppen oly magyar ember volt Horváth, Hedry, Kövér, Lőcsei, Andrási, Tiborcz és Birsi jezsuita, mint a milyenek voltak Szoboszlai és Ecsedi, Csapó, Kevi, Viski, Kapolyi szatmári ref. lelkipásztorok. A különbség az, hogy akkor a hitelvek szemüvegén nézték az egész világot: ma pedig a magunk vallási meggyőződésének nagyratartása mellett kímélettel vagyunk a másoké iránt.

Időközben a jezsuiták földi javakban is gyarapodtak. Megkapták királyi adománylevéllel Berenczét, a szatmári református főiskola faluját, melyet mint látszik, az intézet azért veszített el, hogy tanulói az 1672. évi fölkelés alkalmával fegyvert ragadtak és kevés kivétellel a csatamezőn hullottak el. Az övék lett Pap Dániel szatmári birtoka, az 1669-iki csínyben résztvevő Mikolay Boldizsár hiripi és kisnaményi jószágai, azonfölül kisebb-nagyobb telkek és jogok Mikolában, Szárazberken, Szinérváralján, Józsefházán, Simában, Nagybányán, Ferenczéren és Rákos-Terebesen. Házakat és telkeket nyertek még a hívek hitbuzgóságából is Szatmáron.²⁸⁷ De ők mindezzel meg nem elégedve, ki akarták tudni összes jogaikból a református papokat. 1694-ben Sárpataki János várbeli udvarbíró segítségével lefoglalták az ezeknek járó dézsma-negyedet, azon a czímen, hogy az a reformáczió előtt a katholikus plébánosé volt. Ugyanaz a Sárpataki, mint a városra küldött királyi biztos, letette hivatalukból az újonnan választott református bírót és tanácsosokat és katholikusokat ültetett helyökbe.²⁸⁸

1695-ben a tisztújítás Erőss Gábor udvarbíró közbejöttével hasonló erőszakoskodás közben ment végbe. Ez királyi biztosi minőségében a jezsuiták következő kívánalmait terjesztette a városi tanács elé. A piaczi jövedelem fele legyen a katholikusok kórházáé, a másik fele maradjon a reformátusok hasonló czélú intézetéé. A református papoknak járó vámot is oszszák meg velök. Adják vissza a katholikusoknak a nagyharangot, mert az jog szerint őket illeti. A tanács természetesen tagadó választ adott, mire a jezsuiták a várbeli német katonaság segítségével lefoglalták a malom egyik kövét és csak 1698-ban bocsátották vissza régi tulajdonosaik birtokába, bizonyos egyesség mellett.²⁸⁹

Ez időben valósította meg Göde Péter házfőnök azt a leleményességre valló ötletét, hogy magát szatmári parochusnak czímezte; ennek azonban a 249város állhatatosan ellentmondott és tiltakozott beiktatása ellen az egri káptalan előtt.²⁹⁰

A református lelkipásztorokat akkora félelem szállotta meg, hogy 1696-ban a papi gyűlésre sem mertek elmenni, nehogy azalatt, míg ők vidéken járnak, a jezsuiták parochiáikat elfoglalják. De ama régi ellentétnél fogva, mely a traktus és a szatmáriak között volt, a vidéki atyafiak ezt az eljárást ismét úrhatnámságnak tulajdonították. A városi tanács vette őket védelmébe. "Csudálkozunk bizonyára rajta, és mások is, kiknek hírekkel esik a dolog, csudálkozni fognak, ha Kegyelmetek Ekklézsiánknak ilyen sok fárasztásaiban és háborgattatásaiban, a melyekben méltó volna, hogy az Anyaekklézsiáért Kegyelmetek az egész Traktusban imádkoznék, hogy sem mint afféle fárasztására való deliberatummal terheli, affélékre reá mehet. Gondolkozzék Kegyelmetek és konsziderálja, elegen vagynak, a kik minket fáraszszanak; és vagynak olyanok is, a kik ezen Kegyelmetek deliberatumát oly effektusba kívánnák venni, hogy ő Kegyelmek innen in perpetuum kirekesztetnének."²⁹¹ Színleg megjuhászodott ugyan erre az egyházi gyülekezet és azt írta vissza a tanácsnak, hogy míg ez a félelmes idő tart, az a pap, a melyiken a hivatalos kötelességek elvégzésének sorrendje van, otthon maradhat: de azért ugyanazon napon és helyen hozott határozatában kijelentette, hogy mivel a szatmáriak az egyházi törvények ellenére hoznak maguknak papot, a honnan tetszik, és mivel a zsinatnak, mint valami lónak, gyeplőt akarnak a szájába tenni és azt szeszélyök szerint kormányozni, ezentúl a szatmári papokat sem gyűlésre hívni nem fogják, sem pedig, ha Szatmárról távoznának, más parochiára meg nem választják, sőt még bizonyítványt sem adnak nekik tisztes viseletökről.

Ezek a bajok csupán vésztjósló fellegek voltak. De máshonnan jött a zivatar, mint a honnan a szél fújt. 1703-ban, mikor a szatmári ekklézsiát a nagyhírű Ember Pál és Kincses István, a németi egyházat pedig Bélteki János lelkipásztor igazgatta, mindkét várossal együtt az összes egyházi épületeket felgyújtották a hadakozó felek. A hajléktalanná lett papok a kollégium két tanárával, Tatai Mihálylyal és Szatmári Istvánnal együtt a Hegyre menekültek. Itt gondozgatták és erősítgették híveiket a nagy nyomorúságban egész 1705-ig, a mikor a lakosság ismét kezdett visszaszállingózni a városba. Ember Pál ugyan előbb eltávozott, mert őt a debreczeni egyház hívta meg papjának. Róla jegyzik föl, hogy mikor még a Hegyen laktában a Rákóczi Ferencz táborából egy Gyulaffy nevű előkelő nemest papolt el, az egész sereg hallatára megjövendölte a kurucz felkelés szerencsétlen végkimenetelét; a fejedelem, ki jelen volt, szintén könnyezett. Ugyancsak a Szatmár-hegyen történt, hogy az 1705. évi virágvasárnapon a tanács nem engedte elénekelni a szent passziót, kétségkívül azért, hogy abból a pajkos kuruczok csúfot ne űzzenek.²⁹²

Az elpusztúlt városban építkező református hívek arra kérték Rákóczit, hogy mindaddig, míg templomukat felépíthetik, engedje át nekik az üres várban a használaton kívül álló élésházat. Először ugyan azzal az indokolással, hogy arra szüksége lesz az országnak, megtagadta kérésüket, de azután mégis csak engedett. Ez az élésház volt az istentisztelet helye, míg az új templom a régi helyen elkészült.²⁹³ Bizony szegényes volt az, fatoronynyal és paticsos oldalakkal: de hát a hívektől nem telt nagyobbszerű épületre. Falán ékes latin distichonokban emlékeztek meg az előbbi templom pusztulásáról. Az 1725. évi karácsony napján tartották benne az első isteni tiszteletet. Ez a templom 1788-ig állott fönn, a mikor romladozó állapota miatt elhordták és helyébe a mait építették, mely 1807-ben készült el. A németiek mostani temploma 1802-ből való.²⁹⁴

Alig hogy az utolsó kurucz-háború elmúlt és a katholikusok, valamint reformátusok úgy a hogy rendbeszedődtek, ismét elölről kezdődött a régi viszály a két vallás hívei között. De az igazi élet-halálharcz a Mária Terézia kormánya alatt tört ki. Az alkalmat erre az szolgáltatta, hogy a reformátusok 1749-ben felzúdultak a terhes egyházi adózás ellen, miért is a királynő bizottságot küldött ki, hogy állapítsa meg a bajok mibenlétét. E bizottságban benne volt az egri püspök is. De messze volt akkor Egertől Szatmár; így hát ő a helybeli jezsuiták véleményét kívánta hallani. Éppen jó helyen puhatolózott. Előterjesztéseiknek az lett a következménye, hogy 1753-ban be kellett szüntetniök a harmadik lelkészi állást, 1754-ben pedig iskoláikat, mint a melyek fentartására 250megfelelő alapot nem tudtak felmutatni, le kellett fokozniok egészen a két alsó grammatikai osztályig.

Siratták is a reformátusok a kiküszöbölt harmadik predikátort és a városból kitiltott tógátus diákokat, kik a közeli falvakban lappangtak. El is követtek mindent, hogy a királynét rendelete visszavonására bírják. Alázatos folyamodványukban feldicsérték a királyi ház iránt a múltban és jelenben tanúsított hűségöket. Előadták, hogy a harmadik lelkészi állás szükséges, mert a szatmári parochia igen népes és mert a Szamos, mely három részre osztja a várost, az év némely szakában áthághatatlan akadály, a mennyiben a hidakat is elsodorja. Továbbá hogy az eltörölt iskola alapjára összegyűjtöttek már 12,002 frt 22 krt; s így a polgárokat ezentúl a tanár és diákok fönntartása nem fogja terhelni.

Erre is megfelelt a véleményezésre újból felszólított Hedry. Szerinte a kálvinisták lojalitása csak üres látszat. Rebellisek voltak mindig. Legjobb bizonyíték erre a Batiz és Vasvári községek temetője mellett levő domb, hova azok a szatmári diákok vannak eltemetve, kik 1672-ben a kuruczokhoz csatlakoztak. Most is elhatározták a Gáspár-háznál tartott éjjeli összejöveteleiken, hogy az épülőfélben levő kaszárnyát lerontják. Meg is tették. Csak nagy ügygyel-bajjal tudta a kath. főbíró az ereklyékkel ellátott s megszentelt alapkövet megmenteni. Mikor pedig hallották, hogy katonaság közelít a Szamostól körülfolyt városba, a hidakat akarták lerombolni. Hogy türelmetlenek, mert még lakónak sem fogadják be házaikba a katholikus embert. A harmadik papra nincs semmi szükség, mert a kálvinista lelkipásztorok sem nem gyóntatnak, sem beteghez nem járnak. Gyakran egy elvégez minden dolgot, a többi pedig a Szatmárhegyen mulat, vagy hordókat és szekereket csinál, gazdálkodik. A tógátusokra sincs semmi szükség. Közülök csak kevésből lesz pap; legtöbben tanítókká válnak. A kinek pedig még ilyen állás sem jut, az mesterember lesz, vagy pedig visszatér az eke szarvához. A diákok különben is csak a jó rendet bontották tivornyázásukkal és számos család boldogságát dúlták fel erkölcstelenségükkel. A mellett egyformán terhökre vannak a reformátusoknak is, a katholikusoknak is, mert a legtöbben alamizsnából élnek; sorbafőzéssel tartják fönn őket a polgárasszonyok. Csupán csekély rész az, a melyik évi ellátásáért 30-40 frtot fizet, vagy hazulról kapja az elemózsiát. Örülhetnének a polgárok, hogy megszabadulhatnak tőlük, mert így legalább kitisztázhatják magukat adósságaikból. Az is üres szemfényvesztés, hogy iskoláikra alapítványokat mutatnak föl, mert az aláírók nagy része erdélyi mágnás, a kik nem pénzöket, hanem csak nevöket kölcsönzik oda; a diákok tartása ezután is a szegény, eladósodott polgárokat terhelné. Mutassák meg, hol van az a papíroson föltüntetett összeg letéve.²⁹⁵

Sokáig kérték még ezután a reformátusok iskolájuk visszaállítását. Az egri püspök még 1768-ban is válaszol a Helytartó Tanács egy ilyen tárgyú megkeresésére, természetesen a Hedry szellemében.²⁹⁶

Az iskola tehát nem nyílt meg újból, a koldus-diákok pedig elszéledtek. De a városi tanács visszaadta a tromfot a jezsuitáknak, mert erőnek erejével el akarta venni a rezidenczia körül fekvő apró házacskákat, melyeket a jezsuiták akkor kaptak kárpótlásul, midőn a kurucz zavarok közben házukat bosszúból lerombolták. A királyhoz ez alkalommal írt kérvényökben kifejtik a jezsuiták e telkekhez való régi jussokat s egyszersmind azt, hogy e házacskákra nekik szükségük van, mert konviktust és iskolát akarnak bennök elhelyezni, a mint hogy most is ott van a "schola elementaris"-uk. Ugy látszik, hogy a királynő, a ki életczéljának tekintette a katholikus vallás terjesztését, megvédelmezte őket.²⁹⁷

Nem tudta békével tűrni Hedry azt sem, hogy bár ő a reformáczió előtti római katholikus plebánosok jogszerinti örököse, ezen a czimen semmiféle jövedelem fölött nem rendelkezik. A Göde Péter merész lépése nem használt, így hát ő a folyamodások útját választotta. Csak tudta volna, hogy melyek voltak a hajdani plebánosok földjei, bizonyára erőszakkal lefoglalja azokat, s akkor intra dominium perlekedhettek volna ellene! Így azonban egyelőre megelégedett békésebb eszközökkel. A Helytartó Tanácshoz és az egri püspökhöz külön-külön írt felterjesztéseiben előadta, hogy a város őt jogtalanul tartja vissza jövedelmeinek élvezésétől. Még azt sem fürkészheti ki, hogy melyek voltak a hajdani plebánosok földjei, mert a magisztrátus őt az irattárba be sem bocsájtja. Azonban még is meg tud nevezni három oly jövedelmi forrást, melyek jog szerint a katholikus egyház tulajdonai. Ez egy malom, melyet emberemlékezet óta 251"Pap malmá"-nak hív a közönség, egy korcsma és a reformátusok nagy harangja. Mindegyikre elégséges számu tanút tud felmutatni, kik őseiktől hallották, hogy ezek a katholikus egyház tulajdonai.²⁹⁸

Sok viszálykodást okozott a "széképítés," különösen pedig a főbíró-választás. A reformátusok, kik számbelileg és vagyonilag túlsúlyban voltak, mindig mellőzni tudták a katholikusokat. Ime egy példa a sok közül! 1764-ben bíróválasztásra került a sor. A katholikusok jelöltje Podhrányi Gábor volt, a görög katholikusoké Somlyai Mihály, kik ellen a reformátusok egy "parasztot" léptettek föl ellenjelöltnek, Endrődi László személyében. A reformátusok diadalmaskodtak. És már meg is jelent Andrássy Ferencz szuperion előtt két szenátor, tudatni azt, hogy a bíró az akkori törvények értelmében eljön a kath. templomba a hivatalos esküt letenni; a "plebános" teljes díszben várt reá a templomban: de a bíró nem jött el. Utóbb derült ki, hogy ő olyan esküt, melyben az Isten neve mellett az Isten anyja és a szentek nevei is foglaltatnak, nem hajlandó letenni.²⁹⁹ Lett aztán ebből nagy kavarodás. A királynő maga írt le a városnak, s körülményesen megszabta a bíróválasztás módozatait, intve a közönséget, hogy szigorúan tartsa magát azokhoz, mert ellenkező esetben királyi biztost fog a nyakukra küldeni.³⁰⁰ A Helytartó Tanács sem restelte a fáradságot, hanem az egri püspökkel egyetértve, szigoru dorgatórium mellett megparancsolta, hogy a városi tisztviselők ezentúl "Dei para Virgo és Sanctorum" kitételekkel tegyék le az esküt.³⁰¹ Ráduplázott erre a kassai kamerális adminisztráczió is, intve a közönséget, hogy a jövőben a tisztikar választásánál legalább is annyi katholikust hozzon be a tanácsba, mint reformátust.³⁰² Annyi eredménye még is lett a sokszoros figyelmeztetésnek, hogy a városi tanács megegyezett abban, hogy ezentúl a bíró, polgármester és a fürmender tisztségét katholikusok és reformátusok felváltva viseljék.³⁰³ De még ezután is gyakran kellett ez okból királyi biztost leküldeni.

Andrássy házfőnök idejében kezdték a szatmári reformátusok a papi lakást építeni. Nem tetszett ez az előhaladás a harczias szellemű jezsuitáknak; feladták tehát a hitközséget a Helytartó Tanácsnak; hogy a fényes parochia építése ismét adósságba keveri a polgárokat. A kormányszék erre vizsgáló-bizottságot küldött ki, melyben az egri püspököt Andrássy képviselte. A megejtett helyszíni vizsgálat nem találta alaposnak vádjait s azért a Helytartó Tanács 1763-ban az építésre teljes szabadságot engedett.³⁰⁴

E kétszeri felsülés okul szolgált arra, hogy a hol csak tehette, borsot tört a tanács orra alá. A rezidenczia nemesi jogára hivatkozva, telkén italt méretett; barmait, sertéseit tilosba hajtatta; folyton perlekedett a tanácscsal, hol a rossz utak miatt, hol egy czigány érdekében, kit, bár az ő szolgája volt, a tanács valami vétkéért megcsapatott.³⁰⁵

A jezsuita-rendet ugyan XIII. Kelemen pápa 1772-ben feloszlatta és a következő évi szeptemberben Szatmárról is elszéledtek a szerzet tagjai, de a kormány egyházpolitikája nem változott semmiben sem. Nagyon keserítette a szatmári reformátusokat, hogy őket a katholikus ünnepek megtartására kényszerítették s a tilalom ellen vétőket pénzbírsággal és börtönnel sújtották. Az iparosokat még ezenkívül az is bántotta, hogy vallásos meggyőződésükkel ellenkező szövegű privilégiumokat kellett váltaniok. Gyakran nyílt ellenszegülésben törtek ki. 1778-ban a kádárczéhet mestersége gyakorlásától tiltotta el a tanács.³⁰⁶ 1779-ben a katholikus ünnepek meg nem tartása miatt sok iparost pénzbírságra ítélt; de mikor az ítéletet végre akarták hajtani, a giród-utczai csizmadiák oly fenyegetőleg csoportosultak a hatóság emberei köré, hogy ezek elmenekültek és soha többé nem mutatkoztak. 1780-ban a privilégiumot váltani nem akaró iparosokat a tanács 4, 8, 20 forintjával, összesen 800 frt pénzbírságra ítélte, száz csizmadiára pedig 20 frtjával összesen 2000 frtot rótt ki.³⁰⁷ Mikor pedig ezek fizetni vonakodtak, egy vármegyei bizottság jött át fegyveres erővel, mely a nyakasabb mestereket elzáratta és közülök tizenkettőt Nagykárolyba hurczolt el a vármegyei börtönbe.³⁰⁸ E tarthatatlan állapotoknak II. József türelmi rendelete vetett véget.

A jezsuiták távozása után rezidencziájukba pálosok költöztek. De mikor II. József 1786-ban ezt a rendet is feloszlatta, a szerzetházat árverésen adták el és magánosok kezén volt 1804-ig, mikor az újonnan alakult püspökség vette át.

A katholikus hívek lelki gondozására 1773-ban Tumliercz Ignáczot küldte gróf Esterházy Károly egri püspök Szatmárra. A tanács kezdetben nem tudta, 252hogy minő magatartást tanúsítson az administratorral szemben. Végre abban állapodtak meg, hogy a püspöki biztostól bizonyítványt kérnek arról, hogy a püspök nem akarja sérteni a város kegyúri jogát. Azonban ez ilyet kiállítani nem akart. Később a város keservesen megbánta e lépését, mikor látta, hogy minő terhekkel van az összekötve. Mert volt ugyan pap, de nem volt miből megélnie. A püspök a városra szerette volna ezt a terhet áttenni, a város pedig úgy vélekedett, hogy a feloszlatott jezsuita-rendház javaiból lássa el a kormány az új lelkészt. Lett volna honnan, mert a legutóbbi időben a jezsuitáknak jószágaik voltak a város határában, továbbá Óvári, Lázári, Homok, Sár, Berencze, Udvari, Szinérváralja, Nagybánya és Muzsaj községekben.³⁰⁹ A helyzet megvizsgálására a kormány egy küldöttséget rendelt Szatmárra. Ez 1774-ben megszámláltatta a római katholikus híveket és úgy találta, hogy Szatmáron és a hozzá csatolt 30 fiókközségben összesen 800 római katholikus hívő van.³¹⁰ Munkája eredményéből belátta a bizottság nem csak azt, hogy a római katholikusok képtelenek papjukat eltartani, de egyszersmind azt is, hogy a nagy területen elszórt hívek lelki szükségleteinek ellátására még két káplán volna szükséges. Ilyen értelemben tett felterjesztést a király elé.

Az előmunkálatok nem várt eredményre vezettek, mert a kormány elhatározta, hogy az egyházi terhek viselésére a várost fogja kötelezni. Megkérdezte ugyanis a tanácsot, hogy volt-e valaha a város a római katholikus hitközség kegyura és gyakorolta-e valamikor ezt a jogot? A tanács azt válaszolta, hogy míg a jezsuiták itt voltak, kegyúri jogot sohasem gyakorolt és arra nem vágyik a jövőben sem. Mindazáltal a Helytartó Tanács 1776-ban úgy rendelkezett, hogy a város köteles a római katholikus hitközség terheit viselni, mert ő felsége pusztán az illendőség tekintetéből megajándékozta a várost a kegyúri joggal.³¹¹ Az új patrónus a kor viszonyaihoz képest tisztességesen gondoskodott a teljesen vagyontalan egyházról. A plebános ellátására adott egy teleknyi szántóföldet, ehhez mért kaszálót, szőlőt és lakást, évente 24 öl tűzifát, 6 akó misebort és készpénzben 400 frtot.³¹² Ez utóbbira nézve úgy egyezett meg az egri püspökkel, hogy felét a vallásalap fizesse. Egy kápláni állomás rendszeresítését is lehetségessé tette évi 200 frt fizetéssel.³¹³ Ugyanakkor határozták el, hogy a város új templomot fog építeni, addig pedig, míg az elkészül, a városház egy terme lesz az istentisztelet helye. 1786. évi julius 2-án tették le az alapkövet a megvásárolt Debreczeni-féle telken Téglási József egri kanonok, nagyszámú vidéki nemesség és más érdeklődők jelenlétében. Az ünnepi beszédet ez alkalommal Korom Mihály erdődi plebános tartotta, ki később szatmári plebános és egyúttal kanonok lett. 1797-ben készült el a templom, melyet Tájer György egri kanonok szentelt fel. Ez a templom azóta sok változáson ment át. Keleti oldalán Klobusiczky Péter püspök építtette hozzá a mai szentélyt. Hám János az oldalfalakat kivágatta és a két mellékhajót építtette; azonfölül a régi torony helyett két újat építtetett és az egészet oltárokkal és festményekkel ellátván, gazdagon felékesítette.

A parochia 1783-ban kezdett épülni az e czélra megvásárolt Babocsai- és Somlyai-féle telken, de még tíz év mulva sem volt teljesen kész. Első lakója Korom Mihály volt, kit az egri püspök által jelölt három pályázó közül, 1791-ben választott meg a város.³¹⁴ Jövedelmi forrásait 1795-ben egy majorral, 1798-ban pedig 200 frt fizetéssel toldotta meg a tanács. Megfelelő arányban látta el az egyház szolgálatában álló segéd- és szolga-személyzetet, valamint az 1809-ben szervezett második kápláni állást is.³¹⁵

De a szatmári katholikus hitközség virágzását legjobban a püspökség felállítása segítette elő.

Szatmár története a XVIII. század közepétől egészen a XIX. század harmadik évtizedéig a legsivárabb korszakok egyike. Az erősség lerombolása óta hadi jelentősége megszűnt; a váruradalom is elkallódott s így gazdasági tekintetben sem volt többé a terjedelmes vidék középpontja. Azelőtt szellemi tekintetben is vezető szerepe volt, mert református főiskolájában és a jezsuiták társházában mindig a kor műveltségének színvonalán álló tudományos férfiak működtek, kikben az örökös versengés és féltékenység nem engedte lelohadni a 253munkakedvet. Most mindennek vége volt. Az egyházi és politikai téren uralkodó viszály megemésztette mindazt, a mire Szatmár büszke lehetett és nem maradt itt egyéb egy csomó sárfészeknél, bennök a saját kicsinyes érdekeikkel törődő félművelt polgárokkal és azok egy-két iskolát járt vezetőivel, kiket szintén eltemetett nehány év mulva a köznapiság pora. Szatmár tizenkettedrangú város színvonalára sülyedt alá.

A városnak e korbeli történetével nagyon röviden végezhetünk.

1760-ban évenként 30 aranyat ajánlott fel a magyar testőrségre.³¹⁶ II. József uralkodása alatt engedelmesen meghódolt e fejedelem felforgató parancsai előtt. Tűrte, hogy bekebelezzék a vármegyébe, gazdasági tekintetben a munkácsi kamarai adminisztráczió alá vessék, a német nyelvet ráerőszakolják, határát felmérjék, birtokait bérbeadják, önálló igazságszolgáltatási jogától megfoszszák. A fejedelem halála után, mikor a közigazgatás ismét a régi rendbe tért vissza, a városi tanácsot is elfogta az általános nemzeti felbuzdulás, mely nemcsak abban nyilatkozott, hogy egész ügyvitelébe a magyar nyelvet hozta be, hanem abban is, hogy a felmérések igen költséges s egyébként nagyon hasznos munkálatait mind tűzre hányatta, sőt még a széképítést is önhatalmúlag ejtette meg, a miért később a kormány az egészet megsemmisítette és királyi biztos által teremtett új rendet.³¹⁷

A kormánynak mindössze annyit köszönhetett a város, hogy itt 1794-ben egy állampénztári hivatalt állított fel, hogy a szatmári római katholikus hitközség papját és tanítóit legyen honnan fizetnie s a vidéken más e nemű kötelességeinek eleget tennie.³¹⁸ A város a maga becsületéből kezdte meg építeni 1768-ban a tanácsházat,³¹⁹ 1771-ben a "Zöldfa" nevű vendégfogadót,³²⁰ 1809-ben látott hozzá kövezéséhez és 1823 óta kezdett figyelmet fordítani az utczák rendezésére.

A tanácsház építésével együttjáró teherfelosztás tette szükségessé, hogy 1768-ban újabb összeírást tartsanak. Mindössze 5068 lakost találtak, kik ez évben termesztettek 5368 pozsonyi mérő búzát, 5 1/2 p. m. rozsot, 8010 p. m. kukoriczát, 105 p. m. árpát, 1545 p. m. zabot.³²¹

1815-ben újból népszámlálást tartottak.³²² Volt ekkor: Tisztviselő: 55. Polgár és iparos: 660. Cseléd a nemeseknél: 68. Hegyi lakos gazda: 193. Zsellér és szolga: 1778. Fiúgyermek: 2024, összesen: 4778. Ezek közül: 17 éven aluliak: 2259. 17-40 év közti házasok: 1166. 17-40 év közti nem házasok: 580. 40 éven felüliek: 773. összesen: 4778. Vallásra nézve: Római és görög katholikusok: 1240. Lutheránusok: 23. Reformátusok: 3494. Görögkeletiek: 21. összesen: 4778. Férfiak voltak öszszesen itthon: 4778. Távol voltak az országban férfiak: 96. Férfiak az országon kívül: 22. Férfiak nem tudni hol: 5. Az összes férfinépesség: 4901. Nők összesen 5027. Az összes polgári népesség 9928.

E végösszegbe azonban nincsenek beleszámítva a nemesek, papok, katonáskodó ifjak; azért Nagy Mihály, a ki négy éven át végezte az összeírás munkáját, az egész népességet kereken 12000-re teszi.

Ezek felosztattak: Honorácziorokra, kik minden közteher alól ki voltak véve. Ide tartoztak: a belső és külső tanács tagjai, tanítók, ügyvédek, orvosok és gyógyszerészek. Nemesekre, kik a törvény szerint a jószágaikra háramló terheket pénzzel válthatták meg. Szabadokra, kiknek semmiféle különös joguk nem volt. Polgárokra. Ezeknek a következő jogaik voltak: Közülök választották a külső tanács tagjait, a szószólókat, korcsmárosokat és hídvámosokat. A szatmári hegyen termett boraikat minden esztendőben három hónapon át szabadon mérhették. E privilégiumuk 1805 óta novemberben, azelőtt januárban kezdődött. Boraikat tartozott a város saját csapszékeibe bevenni s addig, míg a szatmári borból tartott, máshonnan nem hozhatott. De viszont szatmári polgár sem hozhatott be és mérhetett ki más szőlőhegyen termett bort. Téglát leszállított áron kaptak a várostól.

A lakosság tartozott a hadi és a házi pénztárba adózni; töltések, utczák és útak igazításához hozzájárulni, sőt fuvarozni. 1806 óta a máramarosi sóbányákból szállítottak 4000-6000 mázsát, azelőtt pedig Szilágysomlyóról.

Az 1816. és 1817. években a Szamos folyó kiáradása s a reá következő nagy szárazság miatt borzasztó éhínség dühöngött Szatmáron. Ennek a szörnyű szerencsétlenségnek históriáját Bogdány Mihály, szatmárnémeti "közönséges polgár" énekelte meg "Érzékeny rajzolatok" czímű versezetében. Meghatóan írja le, mint nyomorogtak a szegény emberek, mindenféle hulladékkal táplálkozva 254egy ideig a városban, aztán mint keltek útra tájékozatlanságukban más boldogabb vidéket keresve, s vonszolták kiaszott tagjaikat, míg erőtlenül hullottak el az útfélen. Megtörtént, hogy az anya, az éhségtől megőrülve, a saját gyermekét ette meg. E szörnyű napok alatt Klobusiczky Péter püspök igen sok embert mentett meg jótékonyságával. Nem törődött azzal, hogy vagyonilag maga is tönkre megy, csupán nemes szíve sugallatát követte.

A szatmári püspökséget Ferencz király állította fel 1804. márczius 23-án kelt alapítólevelével.³²³ Az eszme nem volt új, csupán megvalósítása késett soká.

Már a törökök kiűzése után foglalkoztak királyaink azzal a gondolattal, hogy a Heves, Borsod, Szabolcs, Abauj, Zemplén, Sáros, Szatmár, Máramaros, Bereg, Ung és Ugocsa vármegyékre, továbbá a Jász- és Nagy-Kún kerületekre kiterjedő óriási nagy egri egyházmegyét több részre oszszák és így a katholikus hit terjedését előmozdítsák. De a politikai viszonyok és az egri püspökök ellenállása sokáig meghiusították a kormány ily kísérleteit. Végre Ferencz király, felhasználva a gróf Esterházy Károly halálával beállott széküresedést, VII. Pius pápa beleegyezésével, az egri püspökségből három egyházmegyét alkotott: az egri érsekséget, a szatmári és kassai püspökségeket. A szatmári püspökséghez tartoztak ezentúl: Szatmár, Bereg, Máramaros, Ung és Ugocsa vármegyék. Javadalmul Tiszanánát, Kömlőt, Sarudot, Tiszahalászt, Magyarádot és Hídvéget kapta Heves vármegyében; Zsérczet Borsod vármegyében, s azonkívül a beregi és máramarosi egyházi tizedet.

Ugyanazon időben alapította meg a király hat kanonok számára a székesegyházi káptalant is. Javadalmul neki adta az egri püspökség birtokából Bessenszeget, a Tiszapüspökiben fekvő birtokokat és a tiszaszegi majorságot minden járulékaikkal egyetemben. A káptalan az 1836. évi XXIII. t. czikk értelmében hiteles helynek is nyilváníttatott és ez a joga csupán 1874-ben, a királyi közjegyzőkről szóló törvényczikk életbeléptetésével ért véget.

A püspökség felállítása igen nagy jelentőségű volt Szatmárra nézve. Mellőzve itt a valláserkölcsi szempontot, csupán azt említjük meg, hogy ezentúl nagy vagyon urai és kiváló közjogi állás betöltői székeltek állandóan a városban; olyanok, a kik mindig mélyen átérezték azon hivatásukat, hogy anyagi javaikkal és befolyásukkal embertársaik boldogságát és a közjólétet tartoznak előmozdítani. Ehhez járult, hogy Szatmár püspökei az egyes hitközségek alapítványait egy központi pénztárral kezeltették, honnan tisztességes kamatra mindig kaphatott a város és a vidék közönsége kölcsönt, a mi nagy jelentőségű volt különösen a takarékpénztárak felállítása előtti pénzszük világban.

Az a körülmény, hogy Szatmár lett az új egyházmegye szellemi középpontja, a kultúra terjedésére is szép kilátást nyújtott, mert a püspökségnek már csak az egyházi emberek képzése szempontjából is gimnáziumot, theológiát és tanítóképzőt kellett felállítania, a hitbeli meggyőződés terjesztésére népiskolákat alapítania, és körül kellett magát vennie egy sereg emberbaráti intézménynyel, hogy az egyház földi hivatásának jellege minden irányban kidomborodjék. Építkezéseivel, istentiszteletének magasztosságával, a művészi ízlés és a műipar fejlődését mozdította elő; városias jelleget kölcsönzött a nyugati czivilizáczió mögött messze elmaradt Szatmárnak. Ettől fogva a kormány figyelme is fokozottabb mértékben fordult feléje, s a mit nem bírtak kivinni helybeli erőkkel, ahhoz az állam segedelme nyújtott támogatást.

Hihetetlen nehézségekkel kellett megküzdenie az új püspökségnek, úgy hogy képtelen volt a reá háruló nehéz feladatoknak egyszerre eleget tenni. Mert mit talált itt? Egy kis templomot, a plebánia-épületet, egy fejletlen nemzeti (elemi) iskolát, és ezzel elmondtunk mindent. Püspöki lakóhelynek megszerezték ugyan a régi jezsuita rezidencziát, de ha birtokosa ide beköltözik, akkor nincs hely a szeminárium számára; azért első püspökeink, a Károlyi grófok szívességéből, többnyire az erdődi várban laktak, házukat pedig átengedték kispapjaiknak. Épp oly szorult helyzetben voltak a kanonokok. Ott laktak ők a mai telkükön talált szalmafedelű apró kis viskókban, mindig kitéve annak a veszélynek, hogy egy nagyobb zápor alkalmával a régi várárokban összegyűlt víz kiönti őket lyukaikból. Bármily gazdagnak tetszik is ma a püspökség és a káptalan javadalma, akkor bizony szegénység volt az. Első püspökeinken, hogy a reájuk háruló feladatoknak eleget tehessenek, úgy segítettek királyaink, hogy a szatmári püspökség javain kívül nekik adományozták a szentjobbi apátságot. A káptalannak, 255hogy a kanonoki lakásokat felépíthesse, sok könyörgés után, valami 26.000 frtot adott a király. Minthogy azonban ez az összeg még négy kanonoki lakóház építésére is csak szűkön volt elegendő, a király, mint legfőbb kegyúr, úgy intézkedett, hogy az ötödik kanonok intézeti rektorként a szemináriumban lakjék, a hatodik pedig, ki egyúttal szatmári plebános is lesz, a parochián. Ehhez képest a város kegyúri jogát oda módosította a király, hogy ezentúl ne az egész egyházmegye papságából, hanem csupán a hat kanonok közül válaszszon a római katholikus híveknek plebánost. A város akkor szenvedőlegesen fogadta ezt az újítást, mert kegyúri jogát csak ráerőszakoltnak és "elviselhetetlen teher"-nek tekintette. De később, csaknem minden plebánosválasztásnál ez lett forrása a folyton megújuló viszálynak, harcznak és elkeseredésnek.

Az első püspök, báró Nagyszalatnyai Fischer István, 1805. évi február 12-én vonult be székhelyére nagy ünnepséggel!³²⁴ A város határától kezdve a polgárok fiaiból kiválogatott negyven tagból álló bandérium kísérte kocsiját. A városban, a vármegye előkelőségével, Kölcsei Kende Pál első alispán üdvözölte. Hintója előtt haladt a vármegye huszonnégy tagu lovas bandériuma, két oldalról Kállay Antal vezérlete alatt a megyei nemesség zászlóalja. Kocsikon követték a megyék, városok, káptalanok és különféle hivatalok követei, szinte beláthatlan sorban. A nagyhídon a város tanácsa és a papság mutatta be hódolatát. Mikor pedig ágyúdörgés közben a Szent János kápolnájához ért, mely a mostani római kath. népiskola és a konviktus között az utcza közepén volt, leszállott hintajáról és a fehérruhás leánykák üdvözletét fogadván, egyházi ruhákba öltözött és ősi magyar szokás szerint lóra ülve, menyezet alatt, a székesegyházba ment, hol hálaadó istentiszteletet tartott. Az ünnepség fényét katonai pompa is emelte, mert a templom előtt felállított Hohenzollern-ezred zászlóalja üdvlövéseket adott. Délben négyszáz terítékű lakoma, este kivilágítás zárta be az örömnapot.

Báró Fischer csupán három esztendeig volt főpásztora a szatmári egyházmegyének. A szervezés munkáját a maga egész teljességében utódjára, Klobusiczky Péterre hagyta.³²⁵ Ez a szent életű ember, a mostoha időviszonyok között is, a legnagyobb buzgalommal fogott az alapozás munkájához. Bár a franczia háborúk alkalmával minden aranyát és ezüstjét, sőt még evőkészletét is a haza oltárára adta, Szatmáron több intézmény neki köszöni eredetét. A hat osztályu gimnázium, melynek 1816-ban adott új hajlékot, a liczeum két filozófiai osztálylyal az ifjúság továbbképzésére; ebbe, bár a szemináriumban volt elhelyezve, világi tanulók is járhattak. Ő szervezte teljesen a theológiát, a papnövendékek részére odaadta saját palotáját, melyet a régi kaszárnya helyén kezdett építtetni. A szegényebb, főleg vegyes házasságból származott gyermekek nevelésére konviktust tartott fönn. Határt nem ismerő vallásos buzgóságával és jótékonyságával úgy megnyerte a protestánsok szívét is, hogy azok tömegesen lettek katholikusokká; püspöksége alatt csupán Szatmáron évente 100-120-ra ment a katholikus vallásra áttértek száma. Az 1816. és 1817. évi ínségesek istápolása miatt annyira eladósodott, hogy a király 1821-ben kalocsai érsekké tette, hogy e főpapi szék rendezett anyagi viszonyai között terheitől megszabaduljon.

Kovács Flórián négy évi főpásztorsága után 1827-ben Hám János egri kanonok nyerte el a szatmári püspöki széket.³²⁶ Valódi nagy ember, kit méltán számíthat Szatmár első jótevői közé. Örök érdeme, hogy nem csupán ő maga adta oda emberbaráti intézményekre egész vagyonát, hanem példájával és buzdító szavával másokat is hasonló jókékonyságra ösztönzött. 1829-ben fog hozzá a "Szegények intézete" megalapításához. Kicsiny kezdetből nőtt ez nagygyá. Ily czélra az első jótékony adományokat özv. Losonczyné, szül. Bogárdy Emerenczia, kökényesdi lakos, Korom Mihály szatmári kanonok és Horváth Sámuel szatmári polgár 1829-ben tették le. Hám János 1832-ben nagyobb összeg felajánlásával adott újabb lökést az adakozási kedvnek. A katholikus és református polgárok szívesen nyitották meg erszényöket; így történt aztán, hogy a püspök a tanácscsal egyetértve, megalapíthatta az intézetet. A város áldozatkészségével épült intézeti ház az akkori Sétatér keleti oldalán feküdt és elaggott öreg férfiakat és nőket ápoltak benne minden valláskülömbség nélkül. Hám János egymaga több mint 47.000 forintot áldozott reá. 1860 körül kórházzal és árvaházzal kapcsolták össze, de minthogy ily sokoldalú hivatással a haladó kor követelményeinek többé nem felelhetett meg, a városi közgyűlés 1883 október 15-iki határozatával kimondta, hogy az intézet vagyonát megosztja. A város és a protestáns 256vallásúak által tett alapítványokat egészben, a kath. vallásúaktól tett alapítványokat pedig felerészben a város vette kezelésbe; a Hám püspök alapítványa s a katholikus eredetű alapítványok felerésze, összesen 102, 630 korona és 71 fillér az egyházmegyei pénztárba került s kamataiból az irgalmas nénék gondviselése alatt, elaggott és munkára képtelen hat férfi és ugyanannyi nő nyer teljes ellátást, két házi szegény pedig segedelemben részesül.

A szenvedő emberek fölsegítése még tovább is foglalkoztatta a püspököt. Ezért egy kórház alapítását tűzte ki czélul, melyben az irgalmas-rendűek ápolnák a betegeket. Eszméje megvalósítására 1833-ban 15,000 frt. alapítványt tett le és 1834-ben hozzá fogott a monumentális épület felállításához. Sokan segítették e művében. A tetőzet költségeit báró Vécsey Miklós főispán viselte; Leonhard Mihály tábori püspök három, Linczy József nagyprépost és Irinyi Eszter úrnő egy-egy ágyra tettek alapítványt. A költségek oroszlánrészét azonban maga Hám viselte. Az ő áldozatkészségét hirdeti itt maga az épület, kápolnájával, gyógyszertárával és az alapítványi tőke legnagyobb része, mert 36,000 frttal járult hozzá. A kórház 1838-ban nyílt meg s azóta állandóan tizenöt, sőt szükség esetén húsz beteg nyerhet benne ápolást.

A szenvedő emberek fölsegítése mellett, az ifjúság nevelése volt Hám püspök gondjainak másik tárgya; a leányoké talán még inkább, mint a fiúké, mert tudta, hogy később amazok lesznek hivatva gyermekeik szívébe a hit és jó erkölcsök magvait elhinteni. Szatmár város előljáróságát is már régebben foglalkoztatta a nőnevelés kérdése. 1830-ban Lajcsák Ferencz váradi püspök és iskolai főigazgató azon felszólítására, hogy állítson föl a város leányiskolát, azt válaszolja, hogy már régi vágya egy oly intézet alkotása, "melyben a leánykák, minden valláskülömbség nélkül, az asszonyi nemesebb munkákra, nyelvekre s muzsikára taníttassanak"; hajlandó volna erre a nemes-utczai korcsma-épületet s a tanítónő részére 160 frt évi fizetést adni.³²⁷ De sehogy sem haladt a város kezében a leányiskola ügye. Hám püspök úgy tervezte, hogy irgalmas nénéket telepít ide nevelőkül és oktatókul. Az isteni gondviselés is segítségére jött, mert egész váratlanul Leonhard Mihály tábori püspöktől 80,000 frtot kapott egy magát megnevezni nem akaró jótevő adományából, oly kikötéssel, hogy azon altiszti leánynevelő-intézetet alapítson. A tanács örömmel értesül e szándékról és 1837-ben a város javaiból adómentes telket, 10,000 frt készpénzt, 400.000 darab téglát, 600 köböl meszet, a téglaégetésre 800 öl tűzifát és egy tanítónő ellátására évi 200 frtot és 24 öl tűzifát ígért, ha a jelzett tanerő kötelezve lesz bárminő vallásu gyermek oktatására. A Leonhard alapítványához Hám a maga részéről még 43,000 frtot csatolt különféle czélokra, sőt végrendeletében az irgalmas nénéknek hagyományozta alsó- és felsőszopori, mindszenti, szakácsi és batizi birtokait. A hatalmas kolostor, közepén csinos és tágas templomával, még ma is Szatmár legmonumentálisabb épülete; 1843-ban nyílt meg. Benne 34 katonaleányra van alapítvány, a cs. és kir. hadsereg altisztjeinek gyermekei közül. Rudolff Pál kanonok tett még egyet honvédapa leányára, Némethy József nagyprépost két más helyre, a kolostor előljárósága pedig 12 szegény árvaleányt részesít évről-évre ingyen, teljes ellátás mellett, a nevelés és oktatás jótéteményében. Sok változáson ment át azóta az apáczazárda, de azért több mint félszázad óta megizmosodva végzi hivatását. Azóta leány- és fiú-óvó, hat osztályú népiskola, polgári iskola, elemi és polgári iskolai tanítónő- és óvónőképző-intézet nyílt meg benne; ezenkívül fizetésért mintegy negyven növendék részesül ott teljes ellátásban. De a mit nem is sejthetett Hám püspök, a szatmári zárda, mint önálló női kongregáczió, kiterjesztette működését az egész országra, sőt legujabb időben Amerikába is eresztett rajokat. Összesen 54 fiókházban élnek a nevelés és betegápolás önfeláldozó hivatásának a szatmári apáczák.

A tudományos pályára készülő fiúk nevelésére alapította a püspöki konviktust. Már Klobusiczky tartott fönn valami ilyesfélét, de anyagi ereje nem engedte, hogy ennek jövő fanmaradását biztosítsa. Hám János megvalósította ezt a tervet is. A növendékeket ugyan egyházmegyei papok gondviselésére bízta, de elejétől fogva az volt a terve, hogy valami tanítórendet hív meg vezetésére. Végrendeletében 80,000 frt készpénzzel, három szatmári házzal és a goroszlói birtokkal gondoskodott ez intézményről. Szándékához képest Obermayer András vikárius és Biró László kanonok 1858 november 1-én adták át a jezsuitáknak a szép emeletes házban elhelyezett intézetet s azóta e rend tagjai végzik a nevelés 259munkáját. Hám alapítványából harmincz, a Rudolff kanonokéból két növendék nyer itt bennlakással összekötött teljes ellátást, tizenkét künnlakó élelmezést; s mintegy ötven fizető gimnáziumi tanuló van gondjaik alatt.

Az emberszeretet házain kívül az Istennek is emelt hajlékokat a kegyes püspök. A székesegyház kibővítéséről és felékesítéséről már szólottunk. Emellett legszebb alkotása a Kálvária. Ott, a régi vár középpontján, emelkedik a Kálvária-templom, tornyain a megváltás jelvényével. Az előtte elterülő hatalmas udvart kőkerítéssel vette körül s apró kápolnákkal ékesítette, melyekben a kínszenvedés történetének egy-egy jelenete van megfestve. A parkszerűleg befásított és utakkal szelt előtérről széles kőlépcsők vezetnek a főépítményhez. Mintegy 70,000 frtot költött rá Hám János. Ma búcsújáró helye a messze vidék katholikus közönségének és a jezsuiták gondjai alatt áll.

A temetői kápolna is az ő alkotása. Magas kőalapzata oly széles, hogy a Pantheon-szerű építmény mellett még egy körfolyosó számára marad hely. A szent hely oltárképe a halottaiból föltámadó Jézust ábrázolja. A kőalapzat oldalain, valamint alatta, sírkamrák vannak. Az építmény előtt hatalmas kőkereszt áll.

A németiek számára is akart templomot és iskolát építeni, de ebben halála gátolta meg. Az épület már készen állott, a templom falai már ölnyi magasságban emelkedtek a föld színe fölé; a szerződést is megkötötte az idetelepített Szent Ferencz-rendi szerzetesekkel, alapítványnyal is gondoskodott ellátásukról, a mikor váratlan halála a munkát megakasztotta. Utódja nem rendelkezett a kellő anyagi erő fölött, hogy művét folytassa, s így az egész abba maradt. A kész épület először a szegények intézetének adott hajlékot, aztán a Tanítóképző-intézet helyisége lett. Közel félszázad mulva Meszlényi Gyula püspök és Kádár Ambrus kanonok egyesült erővel a régi alapokon felépítették a templomot, melynek ez ideig még nincs rendeltetése.

Bár el kell ismerni, hogy a város Hám püspök közhasznu intézményeire sokat áldozott, vezetőinek egy részében koronként mégis felébredt a felekezeti féltékenység és éveken át akadályokat gördítettek útjába. Csupán néhány példát hozunk föl. Az irgalmas barátok betelepítése ellen 1831-ben így érvel a tanács Nem kellenek a mizerikordiánusok, mert asszonyokat nem kezelhetnek, huzamosabban sínylődőket nem ápolnak és koldulásból élnek; már pedig ők tudják, hogy a vidékiek ajtaján hiába zörgetnek és így az az eset fog folyton ismétlődni, hogy a városiak majd csupa szégyenből is kénytelenek lesznek alamizsnálkodni. Van itt elég orvos és patika.

Még érdekesebb indokolással utasítják vissza 1844-ben a Helytartó Tanács ajánatát, hogy itt tanítóképzőintézetet fog felállítani. Ugy látszik, azt sem tudták, mi fán terem az ilyesmi. Ezt felelték: "Csak ugy fogadjuk be ezen jótékony intézetet, ha pénzünkbe nem kerül. Nekünk magunknak is sok a bajunk; arra már nem költhetünk, hogy más községeknek is legyenek tanítóik."³²⁸

Nem csoda az ily eszmemenet ott, a hol az 1790-ben egy példányban megrendelt "Magyar Diárium" az egyetlen összekötő kapocs a nagy világgal.³²⁹ Ráadásul a kormány ezt a lapot is agyonczenzurázta, mert az idegen eszmék beáradásától szinte fázott. Így aztán a városházán az ügyvitel csupa olyan pontokból áll, hogy felolvassák a kormány hirdetéseit, melyekben hol egy szökött katonát, hol egy híres zsiványt, hitelezői elől megugrott adóst, feleségétől menekülő férjet köröz. Aztán áttérnek saját ügyeikre: veszekesznek korcsmárosokkal; 24 pálczaütéssel megváltható 12 forint bírságot rónak ki arra a polgárra, a ki a Károlyi-házból vásárol bort vagy hust; elintézik a földbérletek ügyeit; büntetik a fatolvajokat, a szerelmeskedőket; igazságot szolgáltatnak a czéheknek; mesterekké nyilvánítják azokat az ifjakat, kiket miután az előírt feltételeknek eleget tettek, "polgári forma ruhában előállítottak"; megszabják a mezei munkások napibérét, az élelmi szerek árát; megadják a házról-házra való kéregetési jogot N. N.-nek, a ki a tanács előtt "koldus czímért esedezik". Az élet unalmas egyhangusága közepett szinte jóleső forrongásba hozza az elaludt magyar vért egy tisztujítás, katonai botrány vagy valamely felekezeti kérdés. Így folyik ez egészen 1825-ig.

260Az országgyűlés megnyíltával követekül választják Csermák Antal polgármester és Tegze Mihály senátor urakat, melléjök íróul Joó Gábor viczenótárius és esküdt urat.³³⁰ A következő évben nemzetes és vitézlő Jenei György uram lesz főbíróvá. A követek számára kidolgozott utasítások sem lépik át a város szűk látókörét. 1830-ban azt kötik különösen szívökre, hogy hozzák jó végre az Oroszfalu felől indított határjáró pert.³³¹ Még 1832-ben is csupán a polgári rend érdekeit tartják szem előtt. Kívánják, hogy a kormány ne rendeljen a városok fölé inspektorokat, ne emelje a portaadót, taksálja meg a nemeseket, vesse őket a város juriszdikciója alá, alkalmazza a polgárokat is közhivatalokra és rendezze örökösödési jogukat.³³²

1830-ban az országgyűlési ifjuság közé küldik Fáy Imre, Békéssy Károly, Joó László és Ömbölyi István iskolavégzett fiatalembereket.³³³ Apránként szétfoszlik szemeik elől a köd és lelkesült örömmel üdvözlik politikai életünk felkelő napját, gróf Széchenyi Istvánt. Mikor értésükre esik, hogy ez a nagy ember beválasztatta magát Pest város közgyűlési tagjai közé, a következő tanácsi határozatot küldik meg neki:³³⁴

"Hiteles kutfőből tudatván, hogy mélt. Gróf Széchenyi István cs. k. kamarás Ő Nga ns Sz. K. Pest városának legközelebb tartatott széképítése alkalmatosságával, azon ns Város választott Hites Községét maga nagy tekintetű szeméjjével mint annak egyik tagja megdíszesíteni méltóztatott; amennyiben a mlgos Grófnak ezen lépése minden Sz. K. Városbeli választott Hites Községeknek örökös díszekre vagyon és fog lenni, ezen H. Tanács is ezen való méltó örvendezését nem csak Jegyző Könyvébe beíratni, hanem egyszersmind a közelgetendő Ujj esztendei alkalmatosságra küldendő örvendező Levele által örömérzéseit a méltóságos Grófnak érzékenyen kijelenteni kívánja."

Erre gróf Széchenyi István így válaszolt:³³⁵ "Érdemes Polgártársak! Mult esztendei December 22-én tartott Gyűlésökből hozzám intézett soraikat valódi és oszthatatlan örömmel vettem! és valóban semmi nem tölthette vólna bé édesb érzetekkel keblemet, mint olly igen érdemes Hazámfiainak barátságos emlékezete. Illy jutalom, - mellynél kellemetesebbet becsületes ember e világon nem esmer s nem kívánhat, - az el puhuló gyengeséget is munkás erőre gyulasztná s a legváltozékonyabba is Férfiai akaratosságot öntene. És ekkép jó szándékim s tiszta vágyimnál fogva polgártársaimtul nyert jutalmam engem is anynyira fölemel s minden esetek ellen annyira lelkesít, hogy egykor, azon megtiszteltetést, mellyel engem jútalmazni méltóztattak, némileg megérdemeljem.

Háladatos gerjedelmim - ha az Egek Ura engedi - inkább tettekkel igyekszem s reméllem bebizonyítani mint szavakkal, mer ezek által azt ki jelenteni nem vólnék képes - - - Ki is hazafiai rokon érzéssel maradok Érdemes Polgártáraimnak Pest, Február 4-én 1832. hív hazafi s Pólgártársa Széchenyi István m. k. Pest, Nemes Szabad Királyi Szathmár Némethi Városa Választott Pólgárságának Szatmáron P. H."

Bár a kor eszméi haladásra serkentik a szatmári polgárokat, mégis ha közelről nem érdeklő hazafias ügyben szólitják őket áldozatokra, határozataik mögött hiába keressük a tettet. 1840-ben az elhunyt Kölcsey Ferencz munkáit akarja kiadni a vármegye s a város közönségét is pártolásra szólítja fel. Erre a tanács így határoz: "Bár a felhívást forró kebellel veszi, s a nagy férfi munkáit halála után is látni kívánja, műveiből egy példányt rendel meg."³³⁶ - 1844-ben Pest vármegye Mátyás királyt szoborban akarja megörökíteni. A pártolásra felszólított tanács így válaszol: "Örömmel fogadjuk e hírt, s ha keblünk érzetét tehetségünk teljesíteni engedné, az adakozásban városunkat nem hagyná senki által se megelőztetni: de jelen körülményeinkben 40 pengő forintoknál többet nem ajánlhatunk."³³⁷

Azonban lassanként átalakul, megtisztul és megnemesül a szatmári közönség gondolkozása, miben nem csekély része van annak, hogy szorgalmasan olvassa Kossuth "Országgyűlési Tudósításait" és később a czenzura jármától megszabadult hírlapokat. Ettől fogva még a városi jegyzőkönyvek stílusa is leveti az ódon nehézkességet: közeledik az idő, midőn egyformán ír, beszél és érez minden magyar ember.

Korai voltánál fogva leginkább meglep bennünket a külső tanács egy 1831. évi határozata, melylyel az 5-6 régi kereskedő ellenében pártfogásába vett tizenhat jelentkezőt, kik üzletet akartak nyitni. A régiek a czéhintézmény 261szabályaival igyekeztek magukat körülsánczolni s azt követelték, hogy csupán az lehessen kereskedő, a ki 4000 frt készpénzt tud felmutatni; az új jelentkezők a szabad kereskedelem elveit védték. Ez utóbbiak szép védelme méltó a megörökítésre. Ellenkezik - mondották - a kereskedés természetével, hogy a czéhmesterségek sorába tegyék. Mert a kereskedő nem remekel, a kereskedés formát nem tűr, határt nem ismer, lehet úgy kisebb, mint nagyobb összegen kezdeni. Az inas-esztendők teljesen megakadályoznák azt, hogy a kik ezen pályára készülnek, elméleti úton gyarapítsák ismereteiket. Szépen fejtegetik azt is, hogy mekkora haszna lesz abból a városnak; ha szaporodik a kereskedők száma. Kevesebbe kerül a fuvar, nagyobb a verseny; tehát olcsóbb lesz a portéka. Többen juthatnak keresethez és a vagyonosodás nem lesz csupán egyesek kiváltsága. Gyarapodik a város is, mert több lesz az adófizetője. A kinek 4000 frtja van, az nem is jön ilyen szegény városba. Nagy baj volna, ha ilyen sok nehéz feltétel zárná el az útat a hivatott tehetség elől.³³⁸

Nincs olyan nemes eszme és a haza boldogulását czélzó törekvés, mely Szatmáron ezentúl visszhangra ne találna.

A közügyek megbeszélésére kaszinót alapítanak. 1834-ben van először róla a szó, mikor az egyesületet Weisz János regálébérlő megtámadja, hogy azóta is "traktért" és "billiárdot" tart, mióta az ő vendéglőjéből kiköltözött, s ezáltal az ő italmérési jogát - károsítja. Megfelel neki a külső tanács: "Egyik sem lehet az italmérési jog tárgya. Továbbá a kaszinó a nemes városnak is hasznára van, mert mióta ezen egyesület létezik, azóta gyakrabban van szerencsénk a vidékieket itt látni. És ha a város a megyeház átköltöztetése esetére 10,000 frtot ajánlott fel, pártolnia kell a kaszinót is. Mert az, mivel benne a vidéki méltóságos és tekintetes tagok számosan vannak, nem egyéb, mint a vármegye házának kisebb formában itt-léte. Ha a megye érdemes tagjai itt időznek, hasznot hajt az árendásoknak, díszt kölcsönöz a nemes városnak és a gyakori barátságos súrlódás által a város jóléte is eszközöltetik."³³⁹

A kaszinótól indul ki 1841-ben a kezdeményezés, hogy Fáy András eszméjét: a takarékpénztárak felállítását, Szatmáron megvalósítsa. A tanács pártolja ezt, mint boldogító és a nép szegényebb osztályára jótékony hatású intézményt.³⁴⁰

Van érzéke a férfias sport iránt. 1844-ben a lövésztársaságnak ajándékozza a Weisz János korcsmája melletti téglavető gödrös helyeit, a tulajdonjog fenntartása mellett.³⁴¹

Élénk összeköttetésben áll az ország többi törvényhatóságaival s megkereséseikre adott válaszaiban fenkölt gondolkozásáról tesz tanúbizonyságot. 1840-ben Sopron város felszólítja, hogy tartsák fenn országszerte a zsidókra vonatkozó tilalmat és ne engedjék őket a szabad királyi városokban letelepedni. De a tanács ezt írja vissza: "A zsidóknak királyi városokban lakhatásokat az emberiség érzésinél fogva és politikai tekintetből nem ellenezheti. A kereskedés szabadságát és a váltótörvényeket a jelen korhoz illőknek tartja."³⁴² De ezen határozata mellett 1844-ben megbízza a rendőrkapitányt, hogy a házak és boltok fölötti zsidó feliratokat vétesse le, mert azok a magyarosodás ellenére vannak.³⁴³

Pécs város 1843-ban arra kéri a tanácsot, adja a követeknek utasításba, hogy a pest-fiumei vasut Pécsen menjen keresztül. A közönség képviseletének határozata ma is követésre méltó például szolgálhatna: "Minden országgyűlésileg tervezendő vasút nemzeti, nem városi ügynek tekintetvén, a követek mindenkor azon vonalakat fogják pártolni, melyek a haza javának előmozdítására legkedvezőbb föltételekkel ajánlkoznak."³⁴⁴

Valamint az országgyűlésen a karok és rendek táblája küzdött a szabadabb intézményekért a maradi főrendiház ellenében, úgy e városban is a külső tanács volt a haladás zászlóvivője, szemben a konzervatív belső tanácscsal. Ez utóbbi 1839-ben azt akarja, hogy széképítés alkalmával a szavazás, vagy mint akkor nevezték, voksolás, a belső tanács és a megválasztandók előtt történjék. De ez ellen a voksolás szabadsága érdekében tiltakozik a külső tanács és kierőszakolja, hogy a szavazás ezentúl a külső tanácsterem szomszédságában fekvő levéltár helyiségében menjen végbe és mindenki "négy fal között, tanúk nélkül adja le golyóbisát."³⁴⁵ 1841-ben is hasonló czélért küzd a külső tanács; azt javasolja, hogy gyűlései s a követválasztás nyílt ajtók mellett folyjanak le.³⁴⁶

Szatmár, tekintettel sokféle érdekeire, kezdetben nem akarja a kormánynyal való jó viszonyát elrontani. 1839-ben követeinek utasításba adja, hogy ha 262a városi követek többsége az országgyűlést ott hagyná, a szatmáriak ne tegyék, hanem folyamodjanak pártfogásért a tárnokhoz és menjenek sérelmeikkel őfelsége elé. Több általános érdekű és figyelemre méltó pont van ezekben az instrukcziókban: az ó-naptár eltörlése, országutak készítése közköltségen, a városok felszabadítása a kamara gyámsága alól, a külső és belső tanács jogkörének törvényes szabályozása.³⁴⁷ Díszpolgáraivá is vegyesen választ a város konzervatívokat és liberálisokat; 1840-ben: gróf Majláth Antal kanczellárt, báró Vécsey Miklós főispánt, gróf Majláth József kir. kamarást és Deák Ferenczet, ez utóbbit azért, mivel a polgári rendért többször síkra szállt.³⁴⁸ De 1844 óta, minthogy látják, hogy a kormány a magyar érdekeket feláldozza az osztrák iparnak, az ellenállók táborához csatlakoznak. Lelkesedéssel fogadják a védegyletet és a tanács elrendeli, hogy a czéhmesterek a tagokat, a tizedesek a tizedet, a papok híveiket gyűjtsék össze és buzdítsák őket, hogy ezentúl csak a magyar ipar készítményeit vásárolják.³⁴⁹ Ez évben díszpolgárokká is a liberális párt kimagasló alakjait választják meg; a felső tábla tagjai közül: báró Vay Miklóst, gróf Teleki Lászlót, gróf Pálffy Józsefet, báró Eötvös Józsefet, gróf Batthyányi Lajost és gróf Andrássy Károlyt; az alsó tábla tagjai közül: Klauzál Gábort, Beöthy Ödönt, Szentkirályi Móriczot, Perczel Móriczot, Szemere Pált, Pálóczy Lászlót, Jozipovics turopolyi grófot, Bezerédj Istvánt és Lónyai Gábort.³⁵⁰

A haladás jelszóvá lesz az egész vonalon és mindent megtesznek a város kulturális és gazdasági fejlesztésére. Lépéseket tesznek, hogy a nagyváradi katonai nevelőintézet a városba tétessék át,³⁵¹ áldozatokra készek, hogy a város megyei székhely legyen;³⁵² most már nem sajnálnak 400 frtot a felállítandó tanítóképzőtől,³⁵³ színházat építenek,³⁵⁴ állatorvosi állást rendszeresítenek,³⁵⁵ a lótenyésztés előmozdítására ménlovakat vesznek,³⁵⁶ a selyemhernyótenyésztés érdekében eperfákat ültetnek. Pártolják már az országos közhasznu intézményeket is; midőn báró Orczy György, a Magyar Gazdasági Egyesület kertészeti szakosztályának elnöke, támogatást kér egy Pesten felállítandó intézetre, két részvényt vásárolnak. Van érzékök az irodalom iránt is;³⁵⁷ gróf Károlyi György ajánlatára a "Gazdasági Kistükör" czímű könyvet Weisz János 100, s a város is ugyanannyi példányban rendeli meg.³⁵⁸

Sok áldozattal szépítik a várost, rendezik az utczákat. A piacz mintegy 100,000 frt költség árán 1840 körül szabadul meg az éktelen bódéktól. Ugyanez év táján telepítik ki a sóraktárt a Ló-oskola és a puskaporos ház tájékára. 1844-ben rendezik itt a Sétateret.³⁵⁹ éveken át epés jegyzékváltást folytatnak Hám Jánossal, mert a püspök a zárda homlokzatának tervbe vett meghosszabbításával két utcza kijárását tönkretette volna. Tervezik a Fűlencsés-tó lecsapolását. Gyűjtik a pénzt, hogy a hajóhíd helyett állandó hidat építsenek.

E közben az 1847/8. évi országgyűlésen mind hevesebb lett a harcz a modern intézményekért küzdő liberális tábor és a kormány között. Szatmár országgyűlési képviselője minderről tudósította megbízóit. Ily válságos körülmények között megértette a tanács a kor szíve verését és 1848. évi márczius 12-én így határozott:³⁶⁰

"Sztanaczki András országgyűlési követünknek f. hó 4. és 8. napjairól írt tudósításaiból és hírlapokból azt látjuk, hogy Európának egén vészföllegek boronganak s e látvány keblünket aggodalommal tölti be, mert minket is azon ég födez, melyen az aggasztó borulatok keringenek, s nem tudjuk, mikor és mely hazának földére sújtják le villámaikat. Mi ugyan bízunk Istenünkben és népünknek hűségéről ismeretes jellemében; de minden bizodalmunk mellett is hazafiúi kötelességünknek ismerjük a veszély érkezte előtt óvszerekről gondoskodni. Mi, valamint e hazának oltalmát a népnek hűségébe helyezzük, úgy veszélyét csak annak békétlenségétől várhatjuk; a mi pedig könnyen előállhatna, ha eddigi nyomoru sorsán könnyíteni nem fognánk.

Azért követünknek utasításul kívánjuk adni, hogy Pestmegye lángszellemű, szilárdjellemű követének, Kossuth Lajosnak jelentse ki, hogy mindazokat, miket az országgyűlési irományok 117. számában alkotságunk javítására a Felség elé sorolt, mi híven és buzgóan pártoljuk, s fogadja hazafiúi hálánkat, egyszersmind kérje meg nevünkben, hogy ne szűnjék meg az alkalmat használni arra, hogy alkotványunknak minden setét foltjai letöröltessenek, s hiányai kipótoltassanak. Mert megérdemli e nemzet, hosszú szenvedéseiért s fáradatlan türelméért, hogy egy boldogító alkotványt békés úton nyerhessen.

263Minthogy pedig a használható perczenetek gyakrabban és sürgetősebb kívánatokkal jelenhetnek meg, hogy sem ily távolból minden egyes esetekre utasítványainkat lehetne bevárni: azért követünknek kötelességébe kívánjuk tenni, hogy minden alkotványjavításra czélzó indítványokat, melyek a józan haladás felé, a kor igényei által kimért ösvényen vezetnek, mindenkor a legliberálisabb szellemben pártolja s ezen szavazatunkat minden adandó alkalommal jelentse ki, nehogy rólunk csak egyszer is azt lehessen mondani, hogy midőn a haza boldogítására annak templomában fölhívás történt, tizenhétezer lélek ajkai némán maradtak."

A határozat, melyet méltán lehetne ércztáblába vésni, ékesszóló bizonysága Szatmár politikai érettségének és hazafias lelkesedésének.

Az 1848-9. év eseményeiről tiszta képet adni csaknem lehetetlenség, mert a szabadságharcz lezajlása után a győztes bécsi kormány elrendelte, hogy a magyar honvédelmi bizottmánytól jött összes iratokat meg kell semmisíteni és az april 14-iki függetlenségi nyilatkozatot és egyéb lázadó határozatokat a jegyzőkönyvből haladéktalanul ki kell tépni, Szatmár jegyzőkönyvei mégis épségben maradtak meg, mert Gyene Károly, akkori főpolgármester, hogy a parancsnak eleget tegyen, a veszedelmesebb forradalmi határozatokat tintával törekedett olvashatatlanná tenni. Az 1848. évi jegyzőkönyvben a tollszár tintába mártott végével húzta át a sorokat s így azóta előtűntek alóla a határozott kézvonások és eléggé olvashatók, de az 1849. évi jegyzőkönyvben erőteljes spirális vonásokkal oly sűrűn végig karmolászta az abszolut kormányra nézve sérelmes határozatokat, hogy azoknak sajnos, csupán egyik másik sora olvasható. Gyene Károly 1848. végéig nemzetőrségi századosként maga is tevékeny részt vett a szabadságharczban, de azután félreállott. Más oldalról is gyászos következménye van e papíros-háborúnak. Azok a lapok, melyek apáink dicsőségét tartalmazzák, olvashatlanok; de azok a határozatok, melyekben torzsalkodtak és egymást az utókor előtt befeketíteni iparkodtak, tisztán és olvashatóan maradtak fönn.

Annyit mégis megőrzött a levéltár, hogy láthatjuk, miképpen iparkodtak apáink megfelelni a reájok hárult feladatoknak. A város ugyan távol esett a harcz színterétől, de vér- és pénzáldozatokban nem maradt mögötte az ország egyetlen törvényhatóságának sem. Sőt távoli fekvésének az a következménye is volt, hogy még akkor is folytatta a forradalmi szervezés munkáját, mikor a szabadság ügye Világosnál halálos tőrdöfést kapott.

A szabadságharcz eseményei lázas gyorsasággal kergették egymást.

A tanács 1848. évi márczius 21-én olvassa föl a Helytartó Tanácsnak márczius 16-án kelt sürgönyét, melyben a kormányszék értesíti a törvényhatóságot, hogy Pest város polgárságának "kérelmére" megadta a sajtószabadságot, az előzetes könyvbírálat eltörlésével, de egyúttal intézkedéseket tett a sajtó veszélyes kihágásainak utólagos megtorlására. Erről a tanács a személyesen megjelent Fuchs Adolf könyvnyomtatóműhely-tulajdonost miheztartás végett értesíti és tennivalóiról kioktatja.

Ugyanezen napon István főherczeg-nádor értesíti a város közönségét, hogy őfelsége gróf Batthányi Lajost bízta meg a minisztérium alakításával. Ezzel együtt a miniszterelnök csendre és nyugalomra inti a polgárokat, de azért felhívja a törvényhatóság elnökét, hogy nemzetőrséget állítson fel.

A város örömmel értesül e meglepő hírekről, de kötelességéhez híven tudatja a kormánynyal, hogy értesülései szerint az orosz czár Galiczia és Moldva magyarországi határain vonja össze hadseregét; követét utasítja, hogy az országgyűlés tegyen óvást a magyar határ átlépése ellen s a felség előtt is tiltakozzék az ellen, hogy ezen éjszaki zsarnok-hatalommal szövetséget kössön.

Április 4-én a miniszterelnök megküldi a közteherviselésről, a papi tized és az úrbéri viszonyok megszüntetéséről szóló törvényeket. A város ezeket kihirdetés czéljából 200 példányban kinyomatja és a nép között szétszóratja. Ugyanekkor Gabányi Sándor másodalispán tudatja, hogy a vidéki katonaság egy századát fogja Szatmárra küldeni. Ezzel egyidejűleg kellemetlen meglepetés éri a várost: a pozsonyi takarékpénztár hat hónapi határidőre felmondja a kölcsönzött 26444,000 frtot. Tehát a politikai bonyodalmak legjobb szélkakasa, a börze, érezni kezdi, hogy vihar van készülőben.

Ilyenkor prófétai szellemmel van mindenki megáldva; sejtik, hogy a horvátok támadása és a nemzetiségi fészkelődések nem fognak jó végre vezetni. A tanács is készül a háborúra. Elrendeli az iskolák tanítóinak, hogy "a kardforgatásban és fektirozásban gyakoroltassák az ifjuságot, hogy idővel ügyes tagjai lehessenek az országosan felállítandó nemzeti őrseregnek, melyen alapszik a szabadság és a mely leghívebb őre az alkotmánynak." Ajánlja a testgyakorlatokat, megnyitja a katonai uszodát.

Május 24-én Szemere Bertalan honvédelmi-miniszter közli, hogy őfelsége Innsbruckba menekült, a hazát körös-körül veszélyek fenyegetik; e miatt szaporítani fogják a honvédséget, ajánljon föl minden polgár pénzt, ruhát, fegyvert, élelmi szereket. Pest vármegye is a haza védelmére szólítja föl a várost. Erre a tanács egy része helyi honvédelmi bizottsággá alakul. Elnöke: Laki Sándor polgármester, tagjai: Fáy Imre, Jeney József, Andics Tádé, Madarasi János, Noeh Ferencz, Jeney Sándor, Keresztes András és Szalay Antal. Andics Tádé lett a kormány kinevezésével a nemzetőrség őrnagya, kinek fő kötelessége volt az újonczok begyakorlása. Noeh Ferencz a 60 tagú lovas nemzetőrcsapat századosa lett, a többi pedig a gyalogosok között viselt kapitányi rangot. E szerint hat századot alakítottak: Szatmáron hármat, Németiben kettőt s a Hegyen egyet; mindegyik 200 emberből állott. Az elsők, a kik a haza védelmére jelentkeztek, megérdemlik, hogy neveiket felsoroljuk: Böszörményi László, Fekete Gedeon, Váraljai János, Joó Ferencz, Bakó László, Kallós Károly, Mandola Sándor, Szilágyi Sándor, Flecser János, Kászonyi Endre, Papp János, Tóth Sámuel, Nagy János, Fodor István, Balog Sándor, Tóth József, Balogh Mihály, Csamu Samu, Szilágyi Antal, Kulcsár József, Schender András, Zajnik János, Simon Mihály, Erdei Menyhért, Lovas György, Budai József, Biró Zsigmond, Bánáczferger György és Balog Antal. Az önkéntes seregbe jelentkezett 40 ember közül ismertebbek: Egei Ferencz, Bene József és Szaplonczai Elek.

A tanács hat kerületre osztja a várost és ezekben megbizottaival szedeti be az önkénytes adományokat. Junius 17-én a csizmadia czéh három évig 100-100 pengőforintot, a kereskedő-testület 50-50 pfrtot ajánl a haza oltárára. Augusztus 24-én Vajay Károly másod-aljegyző lemond a szent czélra évi fizetése egynegyedéről, Gyene Károly egy családos önkénytesnek a fiát örökbefogadja; Weisz János tíz, Reich András két, Hartmann István öt önkénytest ruház fel.

Nagy akadályokba ütközik a nemzetőrség felfegyverezése. De a lelkesedés találékony; összeszedik a városból a vadászpuskákat, báró Vécsey Miklós is felajánl egynehányat, a börtönőröktől elszedik a szuronyos fegyvereket, s a kinek még ilyen sem jut, annak kezébe részint dzsidát, részint kiegyenesített kaszát adnak. A tanács nem ismer akadályokat és Vajay Károly ideiglenes parancsnokot szeptember 2-án megbízza, hogy a nemzetőrök begyakorlását kezdje meg.

Szatmár még nagyobb tervet készül megvalósítani. Kis seregét tűzérséggel is el akarja látni s e czélból a honvédelmi bizottságnál két ágyút rendel; s hogy legyenek, a kik vele bánni tudjanak, Nagy Károlyt és Korányi Adolfot küldik el e fegyvernem titkainak elsajátítására. De hogy mennyire készületlenül találta a nemzetet a szabadságharcz s hogy mekkora volt a zavar, mutatja a hadügyminiszter válasza: ágyúkat nem adhat, mert eddig még nem sikerült Budán ágyúöntő-műhelyt felállítani; segítsen magán a hatóság, a hogy tud.

A tanács nem csüggedett. Szerződést kötött Szem Adolf nevü szállítóval, hogy szerezzen be három ágyút és háromszáz belga lövőfegyvert, minden hozzávalóval. A csempészet szépen sikerült, a szállítmány már Nagykároly körül járt, mikor a vármegyei szintén csak vadászpuskával és dzsidával ellátott nemzetőrök, megszimatolva, hogy minő drága kincseket visznek a szatmáriaknak, a szállítmány értékesebb részeit elrabolták. Szatmárra csupán ezek érkeztek: két mázsa lőpor, száz darab hatfontos, nyolczvan darab háromfontos ágyúgolyó, egy darab háromfontos s ugyanannyi hatfontos ágyútöltés, tíz darab háromfontos, egy darab hatfontos kartács-töltés, kétszáz darab ágyúgyertya, tíz darab ágyúgyújtó, tizenkét font gyertya, kétezer darab ágyúgolyó, kétszáz darab kova, száz font háromládás vas-sörét, kétszáz lőfegyverre való felszerelés ágyu nélkül, száz darab pisztoly, tizenkétezer kapszli, egy háromfontos ágyúszekér. Az ágyúk és a lőfegyverek a károlyiak kezén maradtak. A tanács megbotránkozva értesült 265erről a merényletről s erélyes átíratban felszólította az alispánt, hogy az elrablott fegyvereket haladéktalanul küldje vissza. A válasz azonban ez volt: "Azért engedték meg a lefoglalt fegyverek szétosztását, nehogy ellenkező rendelet által a nemzetőrökben hazánk megmentésére vágyó igyekezetöket megfojtsák. Egyébiránt a város hazafiasságától elvárják, hogy eddig tanúsított testvéri szeretetükből veszíteni nem fognak. Küldjék el a fegyverek költségeit, ők majd kifizetik." A szatmári tanács válasza mindössze ennyiből állott: "Ily tett elkövetése után legalább ezen levél felolvásásától kímélhetett volna meg bennünket a vármegye." Ezután Mészáros Lázár hadügyminiszternél kerestek jogorvoslást. Ez tett is lépéseket, hogy igazságot szolgáltasson, de a háborús események rohanó áradata leseperte az ügyet a napirendről.

A szatmári nemzetőröknek csakhamar sok dolguk akadt. Szeptember 5-én veszik gróf Batthányi Lajos miniszterelnök rendeletét, hogy a szerbek fékentartására haladéktalanul Aradra induljanak, Máriássy János őrnagy vezérlete alá. A város engedelmeskedik. Laky Sándor polgármester és Vajay Károly, most már nemzetőrségi főhadnagy intézkednek, hogy a vitézek köpenyt, lábbelit, egy pár fehér ruhát, kulacsot és szőrtarisznyát kapjanak. Mindegyiket ellátják tizenkét erős tölténynyel és elegendő lőporral. Adnak nekik két bográcsot, továbbá egy havi zsoldra, fuvarbérre és hatnapi előlegezésre 475 frt 48 krajczárt. Napidíjaikat később is a város pótolta meg, katonai rangjukhoz képest fejenként 4-6-8 krajczárral. Fegyverök vadászpuska volt; a táborban kaptak szuronyos fegyvert. A feleslegessé vált vadászfegyvereket Máriássy október 7-én Madarassy János hadnagygyal visszaszállíttatta Szatmárra. Vele megküldte az itt megrendelt 201 darab "tokmány" árát is és értesíti a városi hatóságot, hogy 32 önkéntest tűzérnek soroztatott be. Az aradra küldött nemzetőrök, működésük színhelyén emberül teljesítették kötelességüket.

Szeptember 30-án a kormány rendeletére a város 281 újonczot állít ki; de e számban nem szerepelnek azok, a kik a Szatmáron átvonuló bécsi és tiroli légiókhoz, a Lehel- és a Rákóczy-ezredekhez önként csatlakoztak.

Szatmár erejét különösen két czél tartja lekötve: a környékbeli oláhok fékentartása és a hadsereg felszerelése.

Az oláhok között már a negyvennyolczas mozgalmak elején a bécsi kormány kezdte szítani a magyarok elleni lázadást. Két titkos kém csillagvizsgálóként jött közéjök és ezek zavarták meg először a szellemileg hátramaradott népet. A mit ezek megkezdték, azt betetőzte a határőrvidéki II. oláh-ezred, mely nyílt lázadásra csábította őket. Annyira fenyegették már a személy- és vagyon-biztonságot a Kővárvidéken és a vele szomszédos falvakban, hogy az erdélyi rémületes vérfürdőktől lehetett tartani. Erre Mihályi Gábor, galicziai és bukovinai határszéli biztos megkeresésére, szatmárvárosi és megyei nemzetőrök vonultak ki az oláhok fékentartására. A szatmári két század osztályparancsnoka, Gyene Károly, Aranyosmeggyes és Görbed táján foglalt állást és már október 19-én azt jelentette a tanácsnak, hogy emberei derekasan megfeleltek kötelességüknek. Itthon maradt családjukat havonta három pengőforinttal segélyezte a város.

Szatmár más irányu tevékenysége a szabadságharcz alatt a honvédség fölszerelésére irányult. A kor viszonyaihoz képest a városnak akkor fejlett ipara volt és itt rendelte meg a honvédelmi bizottmány gyakran még a Maroson túl működő ezredek számára is a ruhát, lábbelit, csákót, tölténytáskát, nyerget; idő haladtával itt javíttatta ki az elromlott fegyvereket. Volt tehát dolguk bőven a szabóknak, szűcsöknek, gombkötőknek, csizmadiáknak, czipészeknek, szíjgyártóknak, tímároknak és puskamíveseknek. A megrendeléseket a honvédelmi bizottság fizette Kossuth-bankóval; de még így is gyakran hónapokig adós maradt a szegény embereknek, kik éjet és napot összetéve dolgoztak. Előnyük mindössze az volt, hogy nem kellett kivonulniok nemzetőri szolgálatokra.

A szakítás Kossuth és a dinasztia között mind mélyrehatóbbá lett. Október 19-én olvasta föl a polgármester a tanácsban őfelségének Récsey Ádám miniszterelnöktől ellenjegyzett parancsát, melynek értelmében az országgyűlést feloszlatja, rendeleteit megsemmisíti, az egész hadsereget báró Jellasich József teljhatalmú biztos főparancsnoksága alá helyezi és elrendeli Lamberg Ferencz gyilkosainak kinyomozását. Megilletődés nélkül tették félre ezt az írást és kitörő lelkesedéssel hallgatták a másikat: az országgyűlés tiltakozik a feloszlatás és az erőszak egyéb nyilvánulása ellen; elhatározza, hogy együtt marad és tovább 266szervezi a haza védelmét. Határozatba megy, hogy minden erejükkel támogatják a nemzet képviselőit és hazafias örömmel üdvözlik őket rettenthetlenségükért.

Legnehezebb helyzetük volt az osztrák ármádia ideszorult és egyébként császári érzelmű tisztjeinek. Eddig a magyar hadügyminisztertől kapták a rendeleteket, most azonban, hogy a szakítás megtörtént, az osztrák hadvezetőségtől elvágva, azt sem tudták, mit csináljanak. Szatmártt is volt egy ilyen ellenséges intézmény: a Váradról 1847-ben ide költözött katonanevelő-intézet. Parancsnokát, Hauschka Ferenczet, október 23-án felszólította a tanács, hogy növendékeit eskesse föl az alkotmányra és ezentúl a magyar zászlót tűzze ki. Hauschka sértődötten válaszolt: bizalmatlanságnak veszi, hogy vele, a ki a nemzetőröket eddig is tanítgatta a fegyverfogásra és a katonai mozdulatokra, ily hangon beszélnek; ő a maga fejétől semmiféle újítást sem hozhat be, mert mindenben együtt kell tartania ezrede tisztikarával; egyébként hivataláról lemond, csupán feljebbvalói további intézkedéseit várja be. Okos magaviselete megmentette, és nincs semmi nyoma se, hogy azontúl bántották volna.

Sokkal sajnálatosabb viszály tört ki Linczy József nagypréposttal, a ki egy személyben plebános, és mivel Hám Jánost a nemzeti kormány esztergomi érsekké nevezte ki, egyúttal káptalani helynök is volt. Ugyanis november közepén történt, hogy a forradalmi bizottság Szatmárra 600 horvát foglyot küldött, kiket a nemzetőröknek kellett őrizniök. A tanács az irgalmas rend kórházát jelölte ki szállásokul; a szerzeteseknek természetesen ki kellett volna költözniök. Ez intézkedés ellen először a perjel tiltakozott és azt írta, hogy ők még az erőszaknak sem engednek, hanem fegyverrel fogják tulajdonukat megvédelmezni. Mikor pedig ez sem használt, Linczy protestált a kórház feloszlatása ellen. Szenvedélyes hangon szemére lobbantotta a tanácsnak, hogy eljárásában a felékezeti elfogultság vezeti, mert minden katholikus intézményt meg akar semmisíteni. Miért nem használják föl ily czélra - kérdi - a város tulajdonában levő épületeket? Valóban, mind ezelőtt, mind azután, a tanács több intézkedése méltán felkelthette a katholikusok aggodalmát. A püspöki palotában a pénzügyminiszteri biztos székelt, a szemináriumban a fegyvertár volt elhelyezve, az irgalmas nővérek zárdájában Gergye alezredes parancsnoksága alatt a rokkantak laktak, a konviktusban 83 fogoly tisztet őriztek. Mindezek ellenére a tanács hevesen tiltakozott a felekezetiesség vádja ellen, de a fogoly horvátokat azért az irgalmasok kórházában szállásolta el. Linczy most a kormányhoz folyamodott, hogy védelmezze meg a katholikusok érdekeit. Kossuth teljesen pártatlanul járt el és leiratában figyelmeztette a tanácsot, hogy ily veszedelmes időben, mikor a haza szabadságáért a legnehezebb harczokat vívja a nemzet, kerüljék a felekezetiességnek még a látszatát is; a kórházat tehát adják vissza az irgalmasoknak. A tanács erre oly modorban válaszolt, mely alkalmas volt arra, hogy a káptalani helynök személye mind a kormány, mind a katholikusok előtt gyűlöletessé váljon. Szerinte Linczy úgy nyilatkozott, hogy maga fölött csupán egyházi és katonai tekintélyt ismer el; máskor meg azt mondta volna, hogy inkább két horvátot fogad be házába, mint két barátot. Bármint folyt is tovább a kormány, a város és Linczy között a jegyzékváltás, annyi bizonyos, hogy a horvát foglyok továbbra is az irgalmasok házában maradtak.

Szintoly kellemetlenségre szolgáltatott alkalmat 1849 január végén a tanács azon követelése, hogy Linczy adja ki ágyúöntésre a székesegyház tizenöt mázsa súlyú harangját, mert azt a város csináltatta a római katholikusok számára. Linczy azt felelte, hogy szívesen kiadja azon esetben, ha a város a reformátusoktól is elveszi a harangokat. Erre aztán a tanács elhallgatott. Később 1849. évi márcziusban Linczy önmaga ajánlotta fel nemcsak a kért harangot, hanem mindazt, a mivel a szabadságharcz ügyét megmenthetné. A tanács köszönettel vette az átiratot s azt válaszolta, hogy értesíti róla a honvédelmi bizottságot. De ez ügynek nem lett további fejleménye.

A bécsi kormány 1848 október havában a magyarokat szenvedélyesen gyűlölő Urbán Károly lovagot tette Éjszak-Erdély főparancsnokává; ettől fogva az ottani harczvihar egyes hullámcsapásai Szatmárt is érték. Katona Mihály honvédőrnagy október 23-án három század nemzetőrt és két négyes fogatot kért a vidéken mutatkozó lázadás elfojtására és a debreczen-bányai út őrzésére. Növekedik a rémület, mikor október 31-én kiüt a kolera. Tetőpontjára hág az ijedelem, mikor novemberben Katona Miklós Dézsről 2000 emberrel és 16 ágyuval 269Urbán elől megfutamodván, Szatmárra menekül. Különösen azért rettegnek, hogy a győztes ellenség, mely innen mintegy öt mértföldnyire táborozik, rettenetes bosszut fog állani az itt őrzött horvát foglyokért; azért november 30-án a tanács azt határozza, hogy Debreczenbe kísérteti a horvátokat, a forradalom e veszedelmes zálogait. Tervét végre is hajtotta, bár Urbán nem jött Szatmárra, mert rendeltetése őt az erdélyi harcztérre hívta. A veszedelem elmultával a horvát foglyokat ismét visszaszállították. Ugyanezen napon veszik Nagybánya város és Ugocsa vármegye híradását, hogy Urbán Somkútról visszavonult. Katona Miklós nyomról-nyomra követi őt s útjában magával viszi összes nemzetőreinket Dézs alá. Már ekkor feltűnt az erdélyi hadjárat ragyogó üstököse, Bem tábornok, a ki kápráztató meneteivel és merész csatáival egész Európa figyelmét magára vonta. Deczember 19-én a csucsai csatában fényes győzelmet arat Urbánon, majd pedig bekeríti. Csak nagynehezen bír az osztrák vezér Apahidánál áttörni a honvédek sorain, mire a Mezőségre húzódik vissza. De Bem ide is követi és 1849 január elején Erdélyből a borgói szoroson át teljesen kiszorítja. Február 6-án ugyan Urbán újból átkél a magyar határon, de csakis a határt borító erdőkben és Borgóban bírja magát föntartani. Az 1849-iki nyári hadjárat kezdetén az oroszokkal egyesülve tört be Erdélybe, velök Kolozsvárt, Gyalut és a csucsai hegyszorost megszállja; augusztus 18-án Zsibónál győzi le a honvédeket.

Eme hónapok eseményei jegyzőkönyvünk tintafoltjai alatt csupán itt-ott olvashatók ugyan, de azért arról meggyőződhetünk belőle, hogy nemzetőreink hűségesen támogatták a honvédek mozdulatait, csupán a tanács okoskodik néha. 1848 december 21-én a honvédelmi bizottmány önkéntes csapatok alakítására szólítja föl a várost. E feladatra Sík Károly százados vállalkozik. 1849 január 2-án Hodossy Miklós biharvármegyei kormánybiztos tudatja, hogy Váradról 300 hadi foglyot, köztük 80 főtisztet fognak ide szállítani. - Január közepén a bányai úton vannak nemzetőreink és futárokul alkalmazzák őket. - Ugyanekkor kapja Andics Tádé őrnagy Bem főparancsnok rendeletét, hogy a dézsi útvonal őrzésében a szatmáriak váltsák föl a hiripieket és kóródiakat. A tanács a 4. és 6. századot küldi ki e szolgálatra. Február 5-én Jeney százados azt rendeli, hogy a szatmári nemzetőrség két százada e hó 12-én Nagybányán legyen és foglalja el őrhelyeit. Erre a tanács Andics Tádét utasítja, hogy csupán a harmadik századot indítsa útnak. Február 8-án olvassák föl a városházán Csányi László országos biztos parancsát, hogy a kebelbeli mozgócsapat teljesen felszerelve Kolozsvárra induljon. Azt írják neki vissza, hogy rendeletének végrehajtása késedelmet fog szenvedni, mert a városi iparosok a kormány megrendeléseinek elkészítésével vannak elfoglalva. - Február 13-án Csányi az összes nemzetőröket kéri. A városi tanács akadékoskodik és azt válaszolja, hogy az itthon maradt két századra szükség van a horvát foglyok és a város őrizete miatt. - Február 20-án a lovas nemzetőröket rendelik Nagybányára. - A buzgalom lankadni kezd. A családos emberek egyre-másra kérik a tanácsot, hogy mentse fel őket a kivonulás terhe alól: ki saját, ki felesége betegségét, ki gyermekeinek nagy számát hozza fel okul, mely miatt a fegyveres szolgálat reá nézve lehetetlen. A tanács sem jár el mindig kérlelhetlen igazságérzettel, mert az úri osztályhoz tartozók kifogásait meghallgatja, a szegény emberekét elveti; e miatt nagy a zúgolódás a táborban. Sokan minden ok nélkül itthon maradnak; ezért a többiek kijelentik, hogy ha azok ki nem vonulnak, mind ott hagyják tisztjeiket. Jeney századosnak február 27-én újból meg kell sürgetnie kérelmét, mert a lovas nemzetőrökre az oláh lázadók fékentartása miatt szüksége van.

A lelkesedés ilyen hanyatlása mellett szinte jól esik olvasnunk a valódi hazafias önfeláldozás megnyilatkozását. Dorogi Antal kath. tanító, bár szintén családos ember és hivatásánál fogva fel van mentve a fegyveres szolgálattól, márczius 6-án a tanács elé áll és kijelenti, hogy nem tudja tovább nézni, mint vérzik el a nemzet színe-java a harcztéren, míg ő maga itthon békés napokat él; be fog lépni a honvédseregbe, csak távolléte alatt gondoskodjék a tanács helyettesítéséről és tartsa fenn számára addig állását. Nagy elismeréssel fogadják elhatározását és óhajtása szerint járnak el. Ez a nemes gondolkozásu ember a szabadságharcz elmúltával köztisztelettől környezve még több nemzedéket nevelt föl. De mikor késő öreg korában hivatalától megválva a nyugalom éveit akarta élvezni, a szabadságharczosok fiai hálátlanok voltak iránta, mert a forradalom előtti szolgálatát nem számították be csekély nyugdíjába.

270Ez év másik kimagasló alakja Sík Károly, a mozgócsapat századosa. Az önkéntesek kioktatásában való buzgalmáért és veszélyt nem ismerő önfeláldozásáért a tanács méltónak ítéli, hogy jegyzőkönyvben örökítse meg érdemeit és személyét az országos biztos figyelmébe ajánlja; 1849 tavaszán Felsővisónál, Máramaros vármegyében őrzi szabad vadászcsapatával a határt és május 22-én innen jelenti, hogy az erdélyi táborba indított nemzetőrök közül tizenhárman honvédek lettek, a többiek pedig Wolkenberg Károly főhadnagy vezetése alatt hazajönnek.

Az április 14-iki függetlenségi nyilatkozat, melylyel a Debreczenbe vonult országgyűlés a Habsburg-házat trónvesztettnek nyilvánította, Szatmáron semmi különös megütközést nem keltett, annyira természetesnek tartotta mindenki; csupán 6-6 sorral van jegyzőkönyvünkbe bevezetve. De ettől fogva van valami a levegőben, a mi elárulja, hogy szabadságharczunk delelő pontjáról az örvény felé bukik. Az emberek izgatottak, kezdik fejüket veszteni. A tanács állandóan együttlétben van. Naponta érkeznek hozzá parancsok a kormánytól, a harcztérről, a honvédelmi biztosoktól; egymást érik az értesítések és megkeresések a szomszéd vármegyéktől, városoktól és saját nemzetőreinek századosaitól. A parancsok gyakran ellenmondók; vagy kiadják és később visszavonják. A csüggedő tanács azt az eljárást tartja bölcsebbnek, hogy egyiknek sem engedelmeskedik, hanem ismételt sürgető rendeletet vár.

Mikor az öregek már vad közönynyel nézik a szerencsétlen események özönét, a gyermekekben ébred fel a harczi kedv. Nem lehet tudni, hogy saját ösztönük viszi-e őket a honvédzászlók alá, vagy pedig meggondolatlan toborzók csábítása. Kovács Ágoston térparancsnok nyílt levélben védelmezi magát a szülők vádja ellen és becsületszavára mondja, hogy ő gyermekeket sohasem toborzott.

Ezen időszak forradalmi határozatai csaknem teljesen olvashatlanok. De eleget mond junius 28-án Mihályi Gábor kormánybiztos azon híre hogy az egyesült osztrák és muszka seregek Borgónál betörtek Erdélybe, seregünk egy részét széjjelverték, kik közül ki Dézsre, ki Máramarosba menekült.

Nem érthetnők meg teljesen a szatmári tanács késedelmezését, ha nem tudnók, hogy városunknak a szabadságharcz alatt a fegyverkezésen kívül egy más, éppen oly fontos feladata volt: a honvédsereg felszerelése. Ez kötötte le nagyszámú kisiparosaink munkaerejét s ennek folyománya a kötelességek összeütközéséből származó habozás és késedelmeskedés. A megsemmisített feljegyzések ellenére is elég fogalmat szerezhetünk a részint ki nem törölt, részint olvasható adatokból. Nem is említve, hogy saját hat század nemzetőrét és 100 főnyi mozgó csapatát teljesen fölszerelte, főleg a háború második felében egymást érik a kormány megrendelései. 1849 február 8-án a tanács azzal menti magát a mozgó csapat felszerelésének késedelmezése miatt, hogy az összes iparosok a kormány megrendeléseivel vannak elfoglalva. - Február 17-én Lukács Sándor felszerelési biztos minden egyes hónapra ezer pokróczot rendel meg a szatmári pokróczszövőknél darabját 5 forintért. Ugyanakkor 500 csákót készíttet a szabókkal. - Február 22-én a czipész czéh parancsot kap 250 pár csizma szállítására. - Márczius 6-án a kormány az összes szíjjgyártókat, nyergeseket és szűcsöket Váradra rendeli a hadsereg részére dolgozni. - Márczius 17-én csak a csizmadiáknak 21,000 frttal tartozik az állam. - Április 3-án gyógyszereket kell a harcztérre szállítani. - Április 14-én Meszlényiné Kossuth Zsuzsánna felhívja a város hölgyeit, hogy a sebesült honvédek részére pénzt, fehérruhát és tépést gyűjtsenek. Elküldtek 1043 frt 20 kr. készpénzt, 2649 darab fehérneműt és egy láda tépést. - Június 28-án rendelet érkezik, hogy Klapka hadserege részére Debreczenbe 3600 pár bakkancsot varrjanak. - Julius 7-én az itt időző Kazinczy ezredes a többi közt úgy szereli fel lovasait, hogy a szatmári iparosokkal csináltat 100 fanyereghez szíjjat és pokróczot. - Időközben folyton tart a fegyvertár kiegészítése. Szuronynyal látják el a vadászfegyvereket és kijavítják az elromlottakat. Csupán az a baj, hogy "gyutacs"-ot még Aradról sem tudnak kapni. - Augusztus 9-én a czipészek 2600 pár bakkancs munkabérét, a szabók 6000 frt munkadíjat kérnek.

Elkövetkezett végre a világosi fegyverletétel. Szatmáron e végső fejleményekről nem tudtak a nagy távolság miatt semmi bizonyosat. Augusztus 11-én menekül ide az eperjesi polgármester, magával hozva városa pénztárát és jegyzőkönyveit. Augusztus 17-én Jeney József, most már mint térparancsnok, még mindig a bányai útvonalat őrzi. Ezen a napon kér a tanácstól 600 nemzetőrt. Megkeresésére azt a választ kapja, hogy mivel a helyzet minden pillanatban változik, 271újabb rendelkezést vár. Ugyane napon Kazinczy ezredes bakkancsokat, csizmákat és egyéb felszerelést kér a várostól. A tanács utasítja a czéheket a rendelmények elkészítésére, ígérve, hogy a költségeket a keze alatt levő pénzekből fogja fedezni. Még augusztus 19-én sem szűnik meg az ellenállás; ezen napon 132 hadi foglyot szállítanak Somlyóról a városba.

Ez a szabadságharcz utolsó ténye. Ezután következik a rettegés tíz napja. Általános a zavar és kétségbeesés mindenfelé. Menekülő honvédek érkeznek, de megállapodásuk nincs, mert rettegnek a győzők boszújától. Mindenki aggódva kérdezősködik hozzátartozói felől: élnek-e, vagy meghaltak; s ha megmenekültek, merre vették útjokat. A Kossuth-bankó napról-napra veszít értékéből. De mert a kereskedésnek nincsen más eszköze és mert az emberek egy része még mindig jobb fordulatban bízik, még erőltetik a köznapi adás-vevésben. A kinek szerződésszerű tartozása van, az siet adósságát ilyen bankjegyekben leróni, mielőtt még végkép értékét veszítené. Néhány óra alatt a szegényből gazdag, a vagyonosból koldus lesz. Tömérdek adósságot tisztáznak le ilyképpen. Az iparosok, kik eddig a forradalmi kormány megrendeléseire dolgoztak, tehetetlenül keseregnek. Egy piaczi kereskedő uzsoráskodik legjobban. Társai már nem tűrhetik tovább visszaéléseit s feladják a tanácsnak, hogy rendszabályozza meg valamiképpen a lelketlen embert; például hozzák fel, hogy csupán úgy akar a vevőnek egy százas bankjegyet felváltani, ha az hatvan forint értékben egy kalapot fogad el tőle. A piaczon hallatlan magasra szökik az élelmi szerek ára; éhség fenyegeti azt, a kinek nincs tele a csűrje és kamrája. A tanács úgy iparkodik segíteni a város polgárain, hogy délelőtt 11 óráig elzárja a piaczot a vidékiek elől. S mivel látja hogy sokan a tudatlan nép rászedésével élelmi szereket vásárolva akarnak túladni Kossuth-bankóikon, elrendeli, hogy senki sem vehet három köböl életnél többet. Augusztus 28-án önként elbocsátják a horvát foglyokat. Adnak nekik egy heti zsoldot; két napra való kenyeret s nemzetőrökkel Majtényig kísértetik őket, hogy ott a vármegye vegye át tőlük a veszedelmes letéteményt.

Augusztus 30-án reggel hat órakor kapta meg a tanács Urbán császári ezredesnek, Ilobán, előző esti féltíz órakor kelt parancsát, hogy az egyesült osztrák és muszka seregnek 30-án délelőtt 11 óráig 200 pozsonyi mérő zabot, 6000 részlet kenyeret, 200 kisköböl bort és 50 kisköböl pálinkát szállítson. Bezzeg nem késedelmezett mostan, mint előbb a magyar kormány rendeleteinek végrehajtásában; nem írta vissza, hogy újabb parancsot vár: hanem rögtön intézkedett. Mivel pedig a kijelölt időre az élelmi szereket odaszállítani teljességgel lehetetlen volt, Hartmann István tanácstagot és Szalay Antal jegyzőt küldte az ezredeshez, hogy türelemért esedezzenek.

Szeptember 1-én érkezik meg Kende Zsigmond földbirtokos levele, melyben értesíti a tanácsot királyi biztossá való kinevezéséről; addig míg újabb parancsot nem küld, minden gyűlést eltilt. Szeptember 9-én elrendeli, hogy a rokkantakat költöztessék ki a püspöki palotából és hozzák rendbe az épületet. Hám János javait adják át Mály János püspöki titkárnak. Egyszersmind keményen megdorgálja a tanácsot a püspök javainak leltározásáért. Önérzetesen válaszol erre a tanács: "Amennyiben kormányrendeletben járt el, a megrovást magára nem alkalmazhatja. Egyébiránt ezáltal a hatóság nagyméltóságú Hám János érdemeit legkevésbbé sem kívánta csonkítani".

Egyre-másra következnek a királyi biztos részéről a megfélemlítő rendeletek. Minden honvédlovat, lövőfegyvert, lándzsát, dzsidát, szuronyt el kell kobozni. A volt térparancsnokot a hadifelszerelés felől meg kell számoltatni. A mostani kormányrendszer ellenségeit el kell fogni. Tilos minden gyülekezés, útlevél nélküli utazás, a veres színek és tollak használata. A kaszinók zárva vannak. Éjjel és nappal őrök állanak mindenfelé, mintha a város ostromállapotban volna. A szabadságharcz minden emlékét meg akarják semmisíteni s azért elrendelik, hogy az április 14-iki függetlenségi nyilatkozatot és a többi forradalmi határozatot ki kell tépni a jegyzőkönyvből.

Valami Hersinovics nevű osztrák hadnagy halt meg a városban; a kir. biztos elrendeli, hogy az egész tanács jelenjék meg a temetésen. Mi több, örömünnepet is parancsol a kormány: hálát kell adni az Istennek azért, hogy a magyarok szabadságharczát leverni segített. Szeptember 23-án hajnalban a városházát és más középületeket fellobogózták fekete-sárga zászlókkal. A templomok tornyain és minden tizedben négy kiválóbb ház fölött fehér zászlók lengtek. Reggel hat órakor 272huszonnégy ágyúlövés hirdette a nagyszerű ünnepet. Kilencz órakor "hálaadó tisztelet" volt minden templomban, melyen a tanácsnak, tisztikarnak és esküdteknek meg kellett jelenniök.

Haynau, a bresciai hiéna, a honvédeket besoroztatta a császári hadseregbe nyolcz évi szolgálatra. Szatmáron 177-et fogdostak össze, köztük Doroghi Antal honvédfőhadnagyot is, és vitték őket Olaszországba. Ugyancsak Haynau falragaszokon kihirdettette, hogy a "pártütők" három hónap alatt jelentkezzenek a cs. kir. haditörvényszék előtt. Köztük vannak: Jeney József "pártütő fogoly" és Jezerniczky Viktor. Ott van Vajai Károly "politikai fogoly", ki februárban Aradról hazajővén, Mészáros Lázár hadügyminiszter kinevezésével Andics Tádé segédtisztje volt hadnagyi rangban. Közhírré tette Haynau azt is, hogy minden köztisztviselő, a ki akár a forradalom alatt, akár azelőtt hivatalt viselt, jelenjék meg a hadi törvényszék előtt és tisztázza magát. Egymásután jelennek meg a szegény, üldözött emberek a tanács előtt és bizonyítványt kérnek arról, hogy bár a szabadságharcz alatt fegyvert fogtak, azelőtt békés polgárok voltak, azóta pedig csendesen viselik magukat". A helybeli zsidók igazolványt állíttatnak ki, hogy közülök egy sem volt honvéd, hogy a forradalomban nem vettek részt és azt elő nem mozdították. Ez alatt pedig Aradon és a "Neugebäude"-ban működött a hóhér. Itt lőtték agyon Gonzeczky János szatmáregyházmegyei áldozópapot, ki előbb mint tábori lelkész szolgált a közös hadseregben, a szabadságharcz kitörése után pedig mint a honvédek papja lelkesítette kitartásra bajtársait. Szatmár hálás lehet emlékezete iránt azért is, mert az ő rábeszélésére tette ide Leonhart tábori püspök a katonaleányok nevelőintézetét s ezzel alkalmat nyujtott Hám Jánosnak, hogy a nőnevelés terén hatalmas alkotásokat létesítsen.

Október 6-án a királyi biztos a püspöki palotába gyűjtötte össze a város előkelőit és kinevezte az új tisztviselői kar tagjait, kiket előzetes puhatolózás után rábírt a hivatal elfogadására. Főpolgármester Gyene Károly lett. Országszerte a nemzeti ügy elárulásának tekintették akkor, ha valaki az abszolut kormány alatt hivatalt vállalt, de Szatmáron e tekintetben lanyhább felfogás uralkodott. Innen van az, hogy a negyvennyolczas tisztikar egyrésze benn maradt a magisztrátusban. Sőt Boros Bálintot, ki szintén e kor embere, később több ízben képviselővé is választották; Gyene Károly is megmarad polgármesteri hivatalában az alkotmányosság helyreállta után. Sok szenvedéstől menekültek meg a város polgárai, hogy magyar emberek és az itteni viszonyok ismerősei ültek a kurulis székeken.

Október 6-ika volt az utolsó nap, a meddig, több évre terjedhető fogházbüntetés terhe alatt, a Kossuth-bankókat az állami pénztárba be kellett szolgáltatni. Összegyűlt 1,375,000 forint. Deczember 20-án égették el ezt a nagymennyiségű papírpénzt a város főterén készített katlanban. De sokan nem szolgáltatták be, hanem valami kedvező politikai fordulat révén Kossuth visszatértét remélve, még sokáig tartogatták. Ez az ábrándozás, mely főkép az anyagi kárban gyökerezett, képzelődővé tette a szegény embereket. Gyakran, anélkül, hogy forrását ki lehetett volna kutatni, az a hír terjedt el a városban, hogy Kossuth török segítséggel visszajön és a szultán kincstárától ellenjegyzett bankópénzt fog kibocsátani. Lázba jöttek az emberek és titkon sugdosva kezdték mérlegelni az eshetőségeket. A kormány kémei által tudomást szerzett erről és falragaszokon hirdette ki, hogy akik Kossuth visszatérését rebesgetik, azok "tekergő népámítók". És hogy senki se merjen moczczanni, rögtönítélő bíróságot állított föl a városban. Halálos csend szállott a városra; még édes testvérében sem bízott többé senki sem. Szatmár annyira "paczifikálva" lett, hogy kegyvesztettsége után Haynau, Szatmártól alig két mértföldnyire, Nagygéczen vásárolt földbirtokot; s a kit London utczáin szét akart tépni a tömeg, az Szatmáron egész nyugodtan sétálhatott.

A városnak 1860-ig nincs története.

Szatmár az abszolut urálom tizenegy esztendeje alatt csupán annyit haladt, hogy kisdedóvót állított fel, melyre a város közönsége 1858-ban, Rudolf trónörökös születése alkalmával, 16,700 frt alapítványt tett. Ez évben helyezték át ide a törvényszéket is és a régi hajóhíd helyett, sok vajúdás után, fahíd épült a Szamoson.

1857-ben népszámlálást tartottak, melynek eredménye a következő: Római katholikus volt 2905, református 8288, görög katholikus 2309. Az egész város lakossága tehát 13.503 lélek volt.

Az abszolutizmus alatt a szabad tevékenység csupán az egyházi élet terén volt lehetséges. Nagy is volt ez időben a buzgólkodás a vallásos intézmények iránt a katholikusokban és reformátusokban már csak azért is, mert az volt a meggyőződésük, hogy egyházuk erősítésével egyúttal a magyarságot is erősítik. Szatmáron is egyszerre népszerű lett az a kegyúri jog, mely ellen a város régebben annyit tiltakozott s melyet a régi jegyzőkönyvek fel sem tudtak említeni anélkül, hogy hozzá ne tegyék: Nem kell nekünk!³⁶¹ Az új fordulat mégis bizonyos történeti fejlődés eredménye, melyet ismernünk kell, hogy az egészet megértsük.

Említettük, hogy a püspökség megalapítása idején mennyi bajjal küzdött a káptalan. Még 1810-ben is apró viskók voltak a kanonoki lakások. Más helyen azt is mondottuk, hogy akként igyekeztek e kérdést megoldani, hogy egyik kanonok mint rektor a szemináriumban, másik pedig mint plebános a parochián lakjék s ez utóbbi körülmény miatt a város választó joga csupán a káptalanra szoríttassék. A városi tanács, mely mint láttuk, különben is szeretett volna szabadulni a kegyuraság terhétől, ekkor nem szólalt fel, már csak azért sem, nehogy kedvelt papjának, Korom Mihálynak az előléptetését megakadályozza. Még ennek halála után, 1823-ban sem ébredt arra a tudatra, hogy joga csorbát szenvedett, csupán azon ütközött meg, hogy mivel akkor a káptalanban két hely nem volt betöltve, választási joga csak négy személyre szorítkozik. Ezért a következő átiratot intézte a püspökhöz:

Az 1823-ban október 9-én tartatott külső Tanácsi gyűlés Nzetes Joo Ferentz Fürmender Ur Elölülése alatt, Juhász András, Soos György, Debreczenyi József, Papp Péter, Makai Sámuel, Pasquál József, Joo Gábor, Radványi Ferentz, Bodnár Imre, Gödri László Urak s Nagy Mihály jelenlétekben, Laza János, s Bernáth József Urak, kik hivatalos dolgaik miatt személyesen meg nem jelenhettek, izenettel jelentvén ki vélekedésüket.

1. Felolvastatott Msgos Kovách Flórián Szatmári Püspök Ur eő Ngának f. é. Szeptember 16-án költ kegyes Levele, mellyben elő adván, hogy Néhai Korom Mihály Fő Tisztelendő Kanonok, 's helybeli Plebános Úr meghalálozván, a' Plebánia ürességbe jött, 's 'a Választás Jussának gyakorlása 'a Városra vissza szállott, kívánná, hogy a' Plebánia hosszabb ideig üressen ne állana; annálfogva noha a' Városnak az egész Káptalanból vólna jussa választani, az pedig most két tagjainak híjjával vagyon: mindazáltal mivel Ezeknek kineveztetése hosszasabb időre haladhat, a' Választás a' mostani Négy Tagok közül tétetne meg, 's a Választandó megerősítés végett terjesztetne elébe; valamint ellenkező esetre azon helyes észrevételek, és okok is, melyeknél fogva a' Város ezen Választást a' Káptalanbeli ürességek betöltéséig netalán halasztani szándékozna.

Mihez képest noha óhajtani lehetett vólna azt, hogy a' Választás a' T. káptalan tellyes számából eshetett vólna: mind az által, mivel az a' váratlan környülállások miatt most meg nem történhetik, ezen Külső Tanács tekintvén a Msgos Püspök Ur eő Nga által felhozott fundamentumos okokat, 's azon óhajtását, hogy a' Plebánia hosszabb időre üressen ne állna, reá hajol, a' nélkül mind azáltal, hogy ezen különös eset által az egész T. Káptalanból lehető választási jussának megszorítására jövendőre nézve következés formálódjon. Hogy a' Választás a' mostani négy káptalanbéli Urakból történnyen, annálfogva Gróf Waldstein Urat eő nagyságát, mint legrégibb kanonokot, kinek számos esztendők ólta való itt lakása alatt szerzett, 's köz kedvességet nyert érdemei közönségesen tudva vagynak, 's ki előtt a helybeli Plebániának mostani környülállásai is esmeretesebbek, ezen Városi Plebánusságra ajánlja."

De már gróf Waldstein halála után 1830-ban tovább ment a tanács egy lépéssel. Megválasztotta ugyan a káptalanból Schlachta Mártont plebánosnak, de egyúttal bizottságot küldött ki annak tanulmányozására, hogy miképen lehetne a jövőben a választást az egész egyházmegye papságára kiterjeszteni.³⁶²

Schlachta Márton 1837-ben, öreg korára és gyöngeségére hivatkozva, lemondott a plebániáról. Helyébe november 9-én az akkor kanonokká kinevezett Lázár János bélteki plebánost választották meg, de kikötötték, hogy az 1830-iki elhatározásukat fenntartják.³⁶³

274Hasonló körülmények között lett plebánossá 1842-ben Linczy József is, ki 1849 május havában mondott le a plebániáról. A tanács most már még ugyanazon hó 22-én kijelentette, hogy ezután az egész egyházmegye papságából ejti meg a választást.³⁶⁴ De a római katholikus hívek új alapon kísérelték meg a patronátus rendezését. 1849. évi augusztus 4-én, tehát éppen a legnagyobb fejetlenség idejében arra kérték a hatóságot, hogy mindazon jogát, melyet hitközségükkel szemben eddig gyakorolt, ruházza át az egyháztanácsra.

Szinte meglepő és ma is megfontolásra méltó eszme, mely szűkkeblű korban felszínre sem kerülhetett volna. De a tanács, hogy szabadelvűségét bebizonyítsa, kedvező határozatot hozott:

"A magát bejelentett s a kor igényeihez kellően rendezett Egyháztanács kérelmei közméltánylással fogadtatván, minden a Római Catholica Egyház irányában ez ideig a Hatóság által gyakorolt jogoknak élvezhetése, az Egyházi tanácsra átruháztatik. A szükségelt irományok kiadatása jegyzői hivatalra bízatván."³⁶⁵

De hát mint a forradalmi határozatok általában, ez sem juthatott érvényre. Linczy után 1850-ben ismét egy kanonok, Pelikán József lett plebánossá.. Azonban az elnyomatás korszakában az egyházi ügyek iránt mutatkozó érdeklődés újból felszínre hozta a kegyuraság kérdését. Hám János utóda, Haas Mihály, nem zárkózott el mereven a közönség óhaja elől és a másik érdekelt fél, a káptalan is, hajlandó volt e javadalomról lemondani, melyet magára nézve inkább tehernek, sem mint előnynek tekintett. Ily hangulat mellett indultak meg 1859-ben a hivatalos tárgyalások, melyeket a város részéről julius 2-án a következő határozat vezetett be:

739. sz. "Közrehozatván, hogy a város a helybeni rkath. egyház iránt teljes pártfogói kötelességek és terhek teljesítésére lévén kötelezett, úgy a tanítók, mint lelkész választásánál is pártfogói kötelezettségéből kifolyólag azon jog illetik, hogy azokat szabadon választhatja, miután pedig egy idő óta a szatmári plebánosi állomás betöltésére csak kanonokok vannak kijelölve, - míg a város ez által szabad választási jogában akadályoztatik, más tekintetben pedig kötelezettségeinek teljesítésére mindenben szoríttatik, elhatároztatott:

Püspök ő Méltósága szóllíttassék fel, hogy közremunkáljon arra, mikép a város ezen jogában háborítlanúl részesíttetvén, Lelkésze szabad választását bár mikor is belátása szerint tehesse.

Mi az eddigi gyakorlatnak alapját illeti, levéltárnok, Nagy Vincze képviselő úrral, - ki a püspökhöz intézendő levél fogalmazásával is megbízatik, - fölhívatik, hogy a levéltári iratokban nézzen utánna, van e városnak a püspökséggel és minő egyezkedése a szatmári lelkész kijelölése, illetőleg megválasztási eljárások iránt. Jelentésök mielőbb beváratik."³⁶⁶

A városi tanácsnak Nagy Vincze által fogalmazott levelére Haas Mihály püspök 1859 julius 31-én a következő választ adta:

"Szokatlan örömmel olvastam a tek. tanácsnak f. évi julius 23-án 862. sz. alatt kelt és hozzám intézett becses levelét, látván belőle, hogy a tekintetes tanács atyailag hordja szívén a városi plebánia jövőjét. Köszönöm e dícséretes gondoskodást, köszönöm igen. A ft. helybeli káptalannal el van már intézve ez ügy. A csőd a napokban ki fog hirdettetni, és szeptember végén át fognak az illető kérelmek a tek. tanácsnak tétetni, hogy jogával éljen s plebánost válaszszon. Egyébiránt meg vagyok eleve győződve, hogy a tekintetes tanács minden személyválogatás nélkül fog választani és pedig oly férfiút, ki tudománya, műveltsége, tekintélye és jó erkölcsei tekintetében érdemes arra, hogy a megye első plebániáját elnyerje."³⁶⁷

Míg a tanács nagy örömmel és bizonyos kellemes izgalommal készült a választásra, és a városban működő népszerűbb papok valamennyien sorompóba léptek, hogy ezt a több dicsőséget, mint anyagi javakat hozó paróchiát megszerezzék, oly események történtek, melyek világosságot vetettek a püspök engedékenységének rejtett okaira. Ugyanis még azon tanácsülésen, augusztus 22-én került a zöld asztalra a római katholikus minta-"főiskola" tanítóinak a püspöktől is támogatott folyamodványa, melyben fizetésük javítását kérelmezték. Úgy látszik, a püspök arra számított, hogy az ő előzékenységét a város hasonló figyelemmel fogja viszonozni. Csalódnia kellett, mert a közgyűlés, bár az iskola iránt való kötelességeit elismerte, elutasító határozatot hozott.³⁶⁸

275Kedvezőbben intézte el a tanács a püspök ama kérelmét, hogy a város a székesegyház javításának költségeihez hozzájáruljon. Ez alkalommal valami csekély összeget adott a zsindelytető megújítására és új vízlevezető csatornák készítésére.³⁶⁹

E közben elérkezett deczember 19-ike, a lelkészválasztás napja. Pályáztak: Vágner Antal, Tischler Albin, Linczy János, Kellemesi Melczer Ferencz és Pasqual Antal. Beadták kérvényeiket Kovák Antal és Páskuj Lajos is, de ezek utólagosan visszaléptek. A tanács egyhangúlag Vágner Antalt választotta meg plebánossá, de ugyanekkor Pasqual Antal és Páskuj Lajos iránt jegyzőkönyvileg "részvétét és rokonérzését" nyilvánította ki. A mi világosan mutatja, hogy itt olyas valami történt a színfalak mögött, a mit a közönség zokon vett.³⁷⁰

Még élesebbé vált az ellentét a következő évben, a mikor a Vágner lemondása következtében megürült plebániára a pályázat kihirdettetvén, arra a püspök csupán az egy Schweinitzer Rudolf folyamodványát tette át a városhoz. Erre a tanács először is kimondta az elvet, hogy bárkit megválaszthat, még akkor is, ha az illető másodszor nem is pályázott, mert a választás egyedül és kizárólag őt illeti meg kegyúri jogánál fogva. Azután pedig az imént hozott végzése alapján rögtön elrendelte a titkos szavazást, mely alkalommal Páskuj Lajos 19, Novák Antal 3, Pasqual Antal 1 szavazatot kapott.³⁷¹ Ennek alapján Páskuj Lajos lett Szatmár plebánosa, ki e hivatalát 1880-ig vitte. Utánna Jandrisics János gimnáziumi tanárt tisztelte meg a közönség bizalma e díszes állással. Mindketten kiváló szellemi tulajdonságokkal ékeskedő papok, nagy szónokok és kedves társadalmi modorú emberek voltak.

Páskuj a kanonokságban elérte érdemei jutalmát, de már Jandrisicsnak semmi reménye nem volt ahhoz, hogy Meszlényi Gyula püspök, kinek nem tetszettek a nép kegyelméből való lelkipásztorok, valaha őt előléptesse. A felsőbb körökhöz tartozó barátjai is zokon vették mellőzését; azért gondjuk volt reá, hogy maga a kormány hívja fel a püspök figyelmét pártfogoltjuk személyére. Elég szerencsétlenül a szatmári parochia jogviszonyait állították előtérbe s belevitték a minisztert, hogy azon az alapon kívánja Jandrisics kanonokságát, hogy a szatmári plebánosok azelőtt mindig kanonokok voltak. A püspök megfordította az érvet s azzal vágott vissza, hogy a mai állapot törvénytelen, mert a szatmári plebánost mindig a kanonokok közül kellene választani.

Ekkor elpihent a viszály. De Jandrisicsnak 1899 szeptember 21-én történt halála után rögtön felírt Meszlényi a kormányhoz és kérte Wlassics minisztert, hogy a szatmári parochia betöltésére vonatkozólag állítsa vissza azt a régi rendet, melyet Haas püspök törvénytelenül változtatott meg, mert szerinte sem Haasnak, sem az akkori káptalannak nem volt joga a római pápa és az apostoli király, mint legfőbb kegyúr közmegegyezésével létrejött rendet megbontani, e tényezők hozzájárulása nélkül.³⁷² E sürgető feliratra a minisztertől 1900. évi február 12-én 4048. sz. a. a következő válasz érkezett:

"A szatmári plebániának a székeskáptalantól felsőbb jóváhagyás nélkül történt elválasztása folytán előállott újabb gyakorlat megszüntetése tárgyában 1899. év október hó 11-én 1981. sz. alatt kelt nagybecsű iratára a csatolmányok alatti visszazárása mellett a következőkről értesítem a czímet: Előterjesztéséből s általában a tárgyiratokból megállapítható, hogy azon kérdés, vajjon a szatmári plebános csak az ottani székeskáptalan tagjaiból, avagy a szatmáregyházmegyei áldozópapok köréből választható-e? - már 1837 óta vitás, a mennyiben ugyanis Szatmár város előljárósága már 1837. évi nov. 9-én 2376. sz. a. kelt beadványában kijelentette az akkori szatmári püspöknek, hogy a város több mint 600 éves kiváltságához ragaszkodva, az egész egyházmegyei papságra kiterjedő szabad választási jogáról le nem mondhat és hogy e jogának a szatmári püspökség alapító levelébe csak a székeskáptalan tagjaira tett korlátozást az orsz. sérelmek és kívánatok sorába már beiktattatta. E tényállás mellett, és a midőn a város a kegyúri jogot ez idő szerint tényleg a szélesebb alapon gyakorolja, és a midőn az érdekeltek részéről voltaképpen panasz sem emeltetett, hanem az 1859-ig fennálló gyakorlatnak, vagyis az előbbeni állapotnak visszaállítása iránti törekvés czím részéről csakis még 1897. évi 3820 és 14776. sz. figyelmeztető kezdeményezésem folytán nyilatkozott meg, a jogszolgáltatás elvével nem volna összeegyeztethető, ha a szóban forgó vitás ügyben czím előterjesztésére már érdemleges határozat hozatalába bocsátkoznám, tisztelettel értesítem czímet, hogy a 276szóban forgó vitás kérdés rendezése iránti törekvést helyeslem ugyan, de ez ügyben érdembeli nyilatkozatot csak akkor tehetek, a midőn az érdekeltek egyike vagy másika netalán panasz alakjában fogja a kérdést előterjeszteni."

Ezt a miniszteri leiratot mindkét fél a saját javára értelmezte. Sőt Meszlényi püspök biztatta Papp Géza polgármestert, hogy tegyen panaszt a miniszternél, mert ő nem hajlandó a pályázatot az egész egyházmegye papságára kiterjeszteni. Papp Géza viszont azt válaszolta, hogy ő a törvényhatóság nevében panaszt emelni nem fog, mert a város még mindig jogának gyakorlatában van s az egyházjog értelmében szabadságában áll bárkit prezentálnia. Hogy az ügy akkor szakításra nem került, az magának a plebános-jelöltnek határozott ellenállásán múlt, a ki kijelentette, hogy ő ily körülmények között nem hajlandó a kilátásba helyezett bemutató-oklevelet a törvényhatóságtól elfogadni.

Meszlényi püspök várt egy ideig s végre 1902-ben a törvényhatóság passzív rezisztencziájára azzal válaszolt, hogy a káptalan kebeléből Hehelein Károly prépostkanonokot nevezte ki adminisztrátorrá.

Az 1859. évi szerencsétlen olasz hadjárat reményt öntött a hazafiak lelkébe, hogy Ausztria, eddigi félszeg politikája fonákságait belátva, fel fogja oldani a magyar nemzet bilincseit. Reményeik napról-napra biztatóbb kilátást nyujtottak, mert a kormány egyes száműzöttek visszahívásával és az önkényuralom fékének meglazításával, jóakaratáról látszott bizonyságot tenni. A város is szabadabban kezd lélegzeni. 1860-ban 3000 forintot ad a Magyar Tudományos Akadémia épületére. A város egyik közgyűlésén szólásra emelkedik föl Berenczei Kováts Ágoston és indítványozza, kéressék föl a vármegyei hatóság, hogy ezentúl magyarul levelezzen a várossal, mert a német nyelvű átiratokat kevesen értik. A szabadabb mozgás és társulás eredménye, hogy a régen tervezett Takarékpénztár megalakul, és alapszabályai megerősítést nyernek.

Általános örömet kelt az október 20-iki diploma. A város közönsége kezdetben még képtelen higgadtan mérlegelni az abban ígért jogokat; mert nem veszik észre, hogy az ígért alkotmányosság álarcza alatt a birodalmi egységet akarják megszilárdítani s a magyar nemzettel önállóságát örökre elfelejtetni.

A mi addig bűntényszámba ment volna, a tanács két nemzeti színű zászlót tűzet ki, egyiket a városházára, másikat a törvényszéki épület fölött levő tűzoltó-őrtoronyra. De mikor a szolgák az utóbbi helyen a parancsot végre akarják hajtani, Sándor András, cs. kir. megye törvényszéki elnök, útjokba áll és megakadályozza őket annak kivitelében, azt mondván, hogy ő ezt nem engedheti meg mindaddig, míg felsőbb helyről arra utasítást nem kap. Erre az elüljáróság Fridrich György megyefőnököt kéri föl, hogy lépjen közbe az elnöknél, de ez is azt válaszolja, hogy bár mint magánember óhajtásukat méltányolja, hivatalos úton nem tehet semmit sem.

Nagy lett erre a felbuzdulás, Boros Bálint polgármester egy küldöttség élén személyesen ment oda a nemzeti színű zászlóval és a hivatalszolgáknak megparancsolta, hogy tűzzék ki. De Sándor András a börtönőröket előszólítva, a zászlót a toronyról letépette és durva szidalmak közt megparancsolta, hogy az egész küldöttséget szuronyok közé fogva vezessék a börtönbe. De közben az utcza népe a tornyos ház kapuját feltörte, a küldöttséget veszedelmes helyzetéből kiszabadította, az elnökkel szemben pedig oly fenyegetőeg viselkedett, hogy az jobbnak látta dühök elől félre vonulni. A felizgatott nép csupán a polgármester rábeszélésére oszlott szét. Ez esetről rögtön jelentést tett a tanács a cs. kir. országos törvényszéki elnökségnek, a Helytartó Tanácsnak és báró Vay Miklós kanczellárnak.

Az újabb politikai fordulat kívánalmához képest a város 1860. évi deczember 10-én visszahelyezkedett a régi jogalapra. A vármegye, mely maga is visszaalakult törvényhatósággá, kibocsátotta hatalma alól a várost, hogy átvehesse régi törvényhatósági jogkörét. E czélból összehívták az 1848. évi XXIII. t.-czikk alapján megválasztott tisztviselőket, képviselőket és a választó polgárokat, kik akkor még életben voltak. Korelnökké egyhangulag Gyene Károlyt választották meg s egyelőre csupán a legszükségesebb tennivalók elintézésére szorítkoztak. 277Elhatározták, hogy a választókat összeírják. Felolvasták a Helytartó Tanács leíratát, melyben kérdezi, hogy minő tanítási nyelv használatos az iskolákban. A válasz igen elszomorító volt, mert a gimnáziumokban a német nyelvet erőszakolták s az egyikben még az oláh nyelv számára is kathedrát állítottak, a népiskolákban pedig a "Német Betűző"-vel tanították a gyermekeket. Arra kérték tehát a kormányszéket, hogy ezentúl kizárólag a magyart rendelje előadási nyelvül az iskolákbán. El nem hallgathatták azt a legfájóbb sérelmüket sem, hogy a várost az itt állomásozó négy vadászzászlóalj valóságos ostromállapotban tartja.

1861. évi január 15-én tartották meg a csizmadiaszínben, harangzúgás mellett a tisztújítást. Polgármester lett Madarassy János, főbíró Vajai Károly, belkapitány Fáy Imre. A nemzeti önérzet hangja lengi át határozataikat. Ezentúl nem fogadnak el semmiféle rendeletet a cs. kir. hivataloktól, a német nyelvű átiratokat pedig tudomásul nem veszik. Kívánják, hogy az új országgyűlést teljesen az 1848-iki alapon hívja össze a felség. A legnagyobb magyar szobrára 200 frtot szavaznak meg és visszaállítják a gazdálkodásban a fordulós ugarrendszert.

Február 26-án olvastatott fel a közgyűlésen a kir. meghívó, melyben a felség a koronázás előkészítése, nádorválasztás és a királyi előterjesztések fölötti tanácskozás czéljából országgyűlésre hívja össze a Bach-rendszer szerinti Magyarország megválasztandó képviselőit. Négy hónap alatt már érlelődtek az eszmék s így a szatmári polgárok is más szemmel nézték az októberi diplomát, mint kezdetben. Most már óvást tettek az ellen, hogy az országgyűlési tanácskozás színhelyéűl Buda és nem Pest van megjelölve; hogy a felség nem hívta meg Szerém, Verőcze és Pozsega megyéket, a Fiumei kerületet, a Határőrvidéket és Erdélyt; hogy nem gondoskodott felelős minisztérium felállításáról.

A képviselőválasztást márczius 5-én ejtették meg, melyen Vajai Károly lett országgyűlési követté. Márczius 20-án tartotta meg programmbeszédjét és a következőkben körvonalozta vezérelveit: Szigoruan fog ragaszkodni az 1848-iki törvényekhez, követelni fogja a magyar szent korona integritását, a független felelős minisztériumot, a vallásszabadságot és a kir. városok önkormányzati jogát.

A leigázott nemzet a "vis inertiae"-t állította pajzsul a mellének szegezett szuronyok ellen. Jelszóvá lett: "Nem fizetünk adót, nem adunk ujonczot, mert egyiket sem szavazta meg a törvényes országgyűlés". Szatmár is ily értelemben határozott május 11-én: Nem fizet adót, mert nem az országgyűlés szavazta meg, törvénytelen tisztviselők kezelik és erőhatalommal hajtják be. Sőt mivel a hátralékot a Helytartó Tanács is sürgette, annak is bizalmatlanságot szavazott, míg ellenben az országgyűlést Vajai Károly buzdítására biztosította törhetlen ragaszkodásáról. Kezdetét vette a passzív rezisztenczia.

Az uralkodó nem lévén megelégedve az ügyek fejlődésével, az országgyűlést feloszlatta és az ország kormányzójává Pálffy Móriczot tette. Ez a megyegyűléseket betiltotta és katonai exekuczióval hajtotta be az adókat. Erre a város szeptember 19-én azt határozza, hogy ha az erőszak a törvényhatóságot alkotmányos kötelessége teljesítésében gátolná, a tanács maradjon helyén és járjon el, mint eddig, egyéb tisztében; csak az erőszaknak engedjen, a levéltár sérthetetlensége fölött pedig különösen őrködjék. Ezzel szemben a Helytartó Tanács úgy akarta megnyirbálni a város merész határozatait, hogy a jegyzőkönyveket ellenőrzés szempontjából nyolcz nap alatt bekövetelte. De a város ellenmondott a parancsnak, mert csak felelős minisztériumot ismerhet el törvényesnek. Mutatja az általános hangulatot az a körülmény is, hogy Scitovszky János herczegprimáshoz üdvözlő feliratot küldtek, a miért mint Esztergom vármegye örökös főispánja először szólalt föl a törvénytelen ujonczozás ellen.

A rövid alkotmányos kísérlet után újabb abszolutizmus áll be, provizórium név alatt, gonoszabb és mérgesebb, mint az előbbi, mert a nemzet látván Ausztria gyöngeségét, bizton hisz jövőjében és a küzdelem terére lép. Szatmáron gróf Forgách Antal kanczellár a városi képviselőtestületet feloszlatta, de a tisztviselőket kötelezte a további szolgálatra. És hogy mindenkit megfélemlítsen, kijelentette, hogy katonai bíróságot fog a városban felállítani. A képviselőtestület tiltakozott feloszlatása ellen; a tanács is letette mandátumát, de a fentemlített elhatározáshoz híven helyben maradt, azonban megtagadta az adó behajtását. Előre lehetett látni eljárása következményét. Mainoni kapitány deczember 10-én megszállotta a várost és erőhatalommal elvitette az adólajstromot. A kényszer 278hatása alatt a tanács enged és hajlandónak mutatkozik a közreműködésre. Csupán az egy Vajay Károly hagyja ott a gyűlést, és inkább lemond főbírói hivataláról, semhogy az ellenállást föladja. A következő évben már Szerdahelyi Pál főispán tart tisztújítást kir. biztosi minőségben. Polgármesterré Békéssy Károlyt, főbíróvá Gabányi Jánost nevezi ki.

Napirenden van a polgárság boszantása. Honvédegyenruhát még a színpadon sem szabad viselni. Börkey Imrét, a "Tárogató" czímű lap szerkesztőjét 150 frt pénzbírságra ítéli a debreczeni cs. kir. haditörvényszék. És el sem hinnők - ha jegyzőkönyvünkbe feljegyezve nem volna, hogy ugyancsak a Börkey lapját, mely később "Szatmári Értesítő" név alatt jelent meg, lefoglalták, mert a vízipuskák használhatlanságáról írt; a "puska" szó alatt fegyvert értettek a mindenütt forradalmi mozgalmat szimatoló német katonák. A polgárság is ott adja vissza nekik a kölcsönt, a hol lehet. Az elnyomott népek taktikájához képest a politika a zöld asztal mellől a templom csarnokaiba és a társalgótermekbe menekül. A gróf Széchenyi István lelkiüdvéért tartott requiem komor, de fenséges politikai tüntetéssé lesz. Unger Gusztáv megfesti és a városnak ajándékozza a "legnagyobb magyar" mellszobor-képét. Vajai Károly megalapítja a "Polgári Daloskört", hogy a város intelligens elemeinek a művészet ürügye alatt alkalmat nyujtson a közérdekű eszmecserére s egyúttal a magyar dal ápolása által a hazafiságot folyton ébren tartsa. Ilyen közhangulat mellett a kinevezett tisztviselőkkel sem boldogul a kormány; azok is megtagadják a pénzügyigazgatóság német nyelvű átiratának elfogadását. E miatt felsőbb helyről dorgálásban részesültek, de ez csak megalapította népszerűségüket és tekintélyüket.

Ausztriának ismét egy kudarczra volt szüksége, hogy belássa, mily gyámoltalanságban sínylődik, ha Magyarországot leigázva tartja. A schlezwig-holsteini bonyodalom rossz kimenetele után ismét a magyar kérdés megoldására fordult a király figyelme, kit anélkül is bántottak a régebbi abszolut uralom rossz emlékei és aggodalommal töltött el az a mindinkább előtérbe toluló kérdés, hogy a rendezetlen német szövetségben a porosz vetélytárssal szemközt miképp fog eldőlni a hegemóniáért most még a színfalak mögött folyó harcz. Hozzájárult ehhez 1865 tavaszán Deák Ferencz "husvéti czikke," melyben a magyar nemzet és az uralkodóház között való békés megegyezés szükségességét és lehetőségét hangsúlyozta. Ily előzmények után mindinkább értek az üdvös eszmék, melyek hatása alatt az uralkodó 1865 október 14-én az ország főrendeit és képviselőit még ugyanazon évi deczember 10-ére a Pesten megnyitandó országgyűlésre hívta össze a hitlevel és koronázás megallapítása és az ezekkel összefüggő egyéb közjogi kérdések megoldása végett. Szatmár város tanácsa örömmel üdvözölte a fejedelem ezen újabb elhatározását, de egyszersmind megragadta az alkalmat, hogy a lefolyt másfél évtized alatt szenvedett sérelmeket összefoglalja és a legmagasabb trón zsámolya elé juttassa. Képviselőül Gyene Károlyt küldte föl az országgyűlésre.

A kiütött porosz háború egy időre megakasztotta a tárgyalásokat, de a békekötés után a megtört udvarral annál nagyobb sikerrel haladt a megegyezés. 1867 február 12. óta napról-napra várják Szatmáron az értesítést a független felelős minisztérium felállításáról. A tanács elhatározza, hogy az első biztos örömhírt ágyúdörgéssel és harangzúgással fogja jelezni a várakozó lakosságnak. Márczius 2-án tudatta hivatalosan gróf Andrássy Gyula miniszterelnök a felelős kormány kinevezését, azon megjegyzéssel, hogy márczius 10-éig még a régi kormányszékek viszik az igazgatást. Ennélfogva addig kötelesek a régi tisztviselők tovább vezetni az ügyeket, a polgárok pedig engedelmességgel tartoznak nekik. Rögtön megtartották az alkotmányos tisztújítást is, mely alkalommal a város közbizalma Gyene Károlyt emelte a főpolgármesteri székbe.

A junius 8-án végbement koronázás egy új és boldogabb korszak beálltát hirdette országnak, világnak.