256SZATMÁR VÁRMEGYE NÉPE.
Irta Móricz Zsigmond
Szatmár vármegye népe két főelemből áll. A vármegye alföldi részét magyarok lakják, a hegyes részt oláhok. A két nép oly távol él egymástól, úgy elkülönítve, mintha két külön világ volna, bár van átmenet a két néprajzi terület között. A keleti oláhságnak előre nyúlnak telepei a színmagyar sík vidékre, viszont a hegyes tájon is vannak magyar szórványok. Ezeken az átmeneti pontokon a népélet főjellemvonása, hogy az alföldi oláhok teljesen magyaros életet élnek, míg a felvidéki magyarok bizony az eloláhosodás felé haladnak, minél gyérebb csoportokban élnek az oláh tengerben. E két uralkodó nemzetiségen kívűl svábok vannak, főként a nagykárolyi és erdődi járásban. Ezek földmívelésből élnek, mint a magyarok és sok magyar szokást vettek át; de minthogy rendesen egy tömegben élnek falvaikban, elég hűen őrzik eredeti jellegüket s ősi szokásaikat. A fehérgyarmati járásban tót telepítések vannak; de ezek már egészen beleolvadtak a magyarságba s még a faji jellemvonásukat sem őrzik meg az összeházasodások következtében. Vannak kisoroszok is a megye éjszak-keleti részében, de kevesen.
A vármegyét néprajzi tekintetben még nem kutatták fel s tudományosan közzétett adat alig van az egész vármegyéről.
Nemzetiség és vallás.
A főbb néprajzi területeket a nemzetiségek megoszlása szerint lehet megjelölni. A vármegye területe, Szatmár-Németi elhagyásával, 6095 négyzet-kilométer, azaz 1.059,080 katasztrális hold. A vármegye lakossága az 1900-iki népszámlálás adatai szerint 340,689 lélek. A népesség eloszlása, az uralkodó nemzetiségek és vallások szerint a következő:
| s.sz. | J á r á s | Magyar | Német | Oláh | R. kath. | Gör. kath. | Ev. ref. |
| 1 | Csengeri járás | 25414 | 41 | 2272 | 2348 | 7610 | 15953 |
| 2 | Erdődi | 9359 | 5220 | 14675 | 8967 | 15395 | 3862 |
| 3 | Fehérgyarmati | 30942 | 52 | 9 | 2417 | 1692 | 24733 |
| 4 | Mátészalkai | 41154 | 152 | 10 | 4075 | 7962 | 25104 |
| 5 | Nagybányai | 4609 | 330 | 26032 | 3565 | 26330 | 517 |
| 6 | Nagykárolyi | 29101 | 2980 | 7926 | 16385 | 13247 | 9455 |
| 7 | Nagysomkúti | 3755 | 353 | 23860 | 542 | 22027 | 1937 |
| 8 | Szatmári | 29896 | 95 | 10486 | 4480 | 17964 | 16020 |
| 9 | Szinérváraljai | 8065 | 1730 | 29543 | 2120 | 2994ő | 4318 |
| 10 | Felsőbánya | 4205 | 19 | 346 | 2484 | 1247 | 687 |
| 11 | Nagybánya | 8550 | 148 | 2400 | 4124 | 4242 | 1685 |
| 12 | Nagykároly | 14885 | 149 | 217 | 5990 | 3508 | 3405 |
| | 209935 | 11177 | 117856 | 57496 | 151165 | 107672 |
Minél jobban keletre haladunk a magyarság nyomán, úgy tünik fel előttünk helyzete, mintha csak épen a végvárak maradnának meg a körülözönlő oláhság ostromló tengerében. Már az erdődi járásban, a mely a hegyek lábánál terül el, csak a főbb községek magyarok: Erdőd, Géres, Királydarócz, Krasznabéltek, Dobra. A vidéket már elborította az oláh áradat, a mely a hegyek közül óvatosan és szívós erővel halad nyugatra le, a síkra.
A vallási statisztika különben egy rendkívűl érdekes adatot ád. A görög katholikusok a vármegye lakosságának felerészét teszik s a magyarság száma 257mégis csaknem kétszer annyi, mint az oláhoké. Ez úgy lehet, hogy az oláhok, bár mind görög katholikusok, kivéve a nagysomkúti járásban a néhány ezernyi görög keletit, 12,213 lélek, de a hol régebben települtek a magyarok közé, teljesen megmagyarosodtak s bár ősi vallásukat megtartották, ma már tiszta magyaroknak érzik és vallják magukat. Igy pl. a fehérgyarmati járásban, mely Szatmártól éjszakra a Szamos és a Tisza között terül el, 1692 gör. kath. közül csak 9 mondta magát oláhnak, a mátészalkai járásban, a mely a szatmári Nyirség, 7962 gör. kath. között csak tíz akadt, a ki oláhnak érzi magát s ezek is a beköltözöttek, a cselédek közül valók, olyanok, a kik rövid ideje szolgálnak itt és még nem tudnak magyarúl.
A mint az oláhok általában görög-katholikusok, úgy a magyarság nagyrészt református. E magyarság ereje uralkodik azon a megmagyarosodott gör. kath. tömegen, a mely a magyar vidékeken él. A róm. katholikusok jórészben németek, vagy a beköltözött magyarságból kerülnek ki. A nagykárolyi s erdődi sváb települőkre is vonatkozik az az igazság, hogy a hol tiszta magyar nép között élnek, még nagyobb tömegekben is magyarrá váltak. Elszórva, itt-ott vannak tótok is a vármegyében, de ezek is megmagyarosodtak s csupán vallásukat őrizték meg.
Kisorosz összesen csak 234 van a vármegyében szétszórva. Nyilván a ruthén beköltözöttek is beolvadtak a magyarok közé. Szegény nép, s cselédek a tótok is, a ruthének is. Vannak kevesen horvátok és szerbek is; ezek főként ideiglenesen vannak munkában a nagybánya-környéki bányákban s erdőkben, hol elvétve olasz munkás is akad.
Zsidók aránylag sokan vannak, 21,118 lélek. A zsidók is főleg a földmívelés különféle ágaiból élnek. Azt is érdemes följegyezni, hogy oláh vidékeken, legfeltünőbben a nagysomkúti járásban, a zsidók német anyanyelvűeknek valják magukat.
A nemzetiségek magyarúl tudása az országos aránynak megfelel. Magyarúl tudnak a vármegyében 242,756-an; ha ebből levonjuk a magyar anyanyelvűek számát, 209,935-öt, 32,821 idegen anyanyelvű tud magyarul, az összes idegen anyanyelvüek negyedrésze. Megjegyzendő, hogy e tekintetben az oláhok állnak leghátrább, a németek pedig legelől. Pl. a 7 járásban, melynek lakossága majdnem 30,000 lélek, a 3755 magyaron kívül csak 1500-an tudnak magyarúl. De azért örvendetes haladást lehet e tekintetben megfigyelni. 1890-ben az egész lakosság 68.7 %-a, 1900-ban pedig 71.3 %-a tudott magyarút, vagyis a nemzetiségeknek 1890-ben 23.6 %-a, 1900-ban 25.1 %-a.
Foglalkozás.
A vármegye lakosságának legnagyobb része a mezőgazdaságból s annak különféle ágaiból él. Mezőgazdaságból 254,121-en élnek. Ezek közül 100 holdon felüli birtokos van 570, kisbirtokos 19,524, kisbirtokos-napszámos 7072, részes földmíves 3074; ide lehet még számítani a napszámosokat 3467, s eltartottjaik 8005. Bányászatból 3842, iparból 33,072, kereskedelemből 6989 kap kenyeret, együttvéve a keresőket s eltartottakat. Közszolgálatból 3049 kereső s 5955 eltartottja él.
Műveltség.
A nép műveltsége, így megyei átlagban, meglehetős szomorú képet mutat. 1890-ben csak 40.1 %, 1900-ban 47.3 % tudott írni-olvasni, míg az országos átlag 1890-ben 50.6 % s 1900-ban 59 % volt. De ezt a gyönge fokozatot az oláhság rovására lehet írni. A somkúti járás 28 ezer főnyi lakosából csak 4 és fél ezer, vagyis egy hetede tud írni-olvasni, a szinérváraljai járás 39,511 lakosságából csak 8336, azaz egy ötöde s a nagybányai járás 31,263 főnyi népéből 6625, tehát egy ötöde tud írni-olvasni. És ezek is főként az egyes járások magyar lakosságának soraiból kerülnek ki. Míg pl. a mátészalkai járásban 41 ezer lélek közül 18,401, a nagykárolyiban 40 ezer közül 19,697, s a csengeriben 27 ezer közül 13,608 tud irni-olvasni, s így az összes népességnek kb. a fele, a mi teljesen megfelel az országos átlagnak, a mely szerint az összes (csecsemőket is beleértve) népességnek 1890-ben 42.2 %-a; 1900-ban 49.6 %-a tudott írni-olvasni.
Népszaporodás és sűrűség.
A vármegyében a nép sűrüsége és a nép szaporodása kb. az országos átlagnak felel meg. A legsűrübben lakott vármegyében 82.2 lélek esik egy négyzetkilométerre, a legritkábban lakottban 26.4; Szatmárban pedig 1890-ben 49·08; 1900-ban 55·8 esett, míg az országos átlag 1890-ben 53·8, 1900-ban 59·3 volt. Ez a sűrüség 1900-ig folyvást nőtt és pedig normális százalékkal. 1880-tól 1890-ig a róm. katholikusok száma 11.58 %-al, a gör. katholikusoké 10.20 %-al, és a 258reformátusoké 10.61 %-al nőtt. 1890-től 1900-ig az egész nép 12.4 %-al gyarapodott, a mi fölötte van az országos átlagnak: 10.3 %.
Ezt a népsűrüséget azonban komoly veszély fenyegeti: a kivándorlás. Bizonyosra vehető, hogy a következő népszámlálás nem fog ilyen egészséges képet nyújtani e tekintetben sem, hacsak a visszavándorlás nem segít a bajon. Éppen 1900. óta indult itt meg igazán a kivándorlás és éppen a legmagyarabb vidékeket tizedeli meg. 1900-ban 134 férfi és 26 nő, 1901-ben 313 férfi és 37 nő, 1902-ben 666 férfi, 119 nő és 1904-ben 628 férfi és 197 nő vándorolt ki és a kivándorlás azóta szédítő arányokban nőtt.
A magyarság néprajzi képe.
A magyarság néprajzi képe nem valami színes. Megvan ugyan a vármegyének a maga önálló jellege, de ezt mélyebben futó erek és idegek adják meg, a mit felületes néző nem láthat meg az első pillanatra.
A vármegye az országnak legelzártabb alföldi részei közé tartozott; sőt részben ma is az. Valóban ősi szűz területeken nyit utat itt a vonat, mert utak nélküli, járhatatlan föld ez. A vármegye négy nyugati járásában alig gondozott föld-utak vannak s a talaj olyan nehéz, agyagos, hogy őszi és tavaszi esőzések idején hat lóval sem lehet átvontatni az üres szekeret a szomszéd faluba. Ez a rossz közlekedés okozza, hogy a vármegye szinte zárt terület volt. Talán ez is egyik oka, hogy Szatmár vármegye magyar népe a magyar faj legértékesebb részei közűl való. Mutatja mindjárt néprajzi megjelenése. Ezen a világtól elzárt vidéken él a legtisztább, legegyszerűbb életszokású s legkevesebb tájkiejtéssel tarkított nyelvű nép. Öltözete, ruházata, építkezése, életmódja, mind a legtisztesebb középútat jelzik a magyarság különféle vidékein élő szokások között. Annak is, hogy irodalmilag igen kevesen érdeklődtek e nép iránt, az a főoka, hogy átlagos szemű embernek igen kevés itt a látnivaló. Kevés a rikító, kiabáló szín és hang, s nagyon is nyugodt az élet. Kevés a kuriózum, annál több a normális tipus.
Néprajzi tekintetben a magyarság területén feltünően elváló részeket nem találni. Mégis vannak vidékek, a melyek lényeges eltéréseket mutatnak. Az éjszak-keleti rész a Tiszahát, s erősen hasonlít a beregmegyei Tiszaháthoz, jobban, mint a délre fekvő területekhez. A Paládok, az Erdőhát, az Ecsedi láp környéke, a Nyirség, az Érmellék, s az Avas magyar része különböznek egymástól bizonyos színben, bár mégis egy néprajzi területnek lehet tekinteni az egészet.
Az utczák.
A vármegye magyar részének alföldi képe van. Még dombok sincsenek, csak a Nyirségen. Jellemző azonban az egész sík részre, hogy sűrűn van rakva apró falvakkal. A török-tatár pusztítást nem szenvedett Alföld képét látjuk itt. E kis falvaknak rendesen csak egy egyenes utczájok van, melynek két végét nagy vég, kis vég és alvég, felvég névvel szokás nevezni. Ha van még egy utcza, az rendesen a fő-útból kanyarodik le és aztán párhuzamosan halad vele; ez a kis-utcza, a mit esetleg sikátor köt össze a főbb utczákkal. Ha még több utcza is van, azok vagy a határrészről, vagy a szomszéd faluról kaptak nevet. Az egyenes utczák két oldalán csaknem egyforma nagyságú telkek sorakoznak (5-800 négyszögöl). Az utcza-szélen csinos kerítések vonúlnak végig s a házak egyik végükkel néznek az útra, a régebbi házakon egy, az újabbakon két ablakkal.
A kapu.
A kapu két részből áll. Mindenütt van kis ajtó a gyalog ember számára s egy, vagy újabban kétszárnyú kapu. Felső-Szatmárban, kivált a Tiszaháton, régebben a kapu felső fája hatalmas tölgyfa-gerenda volt, a melynek törzsét meghagyták teljes vastagságában s a sarkát úgy állították be, hogy a vastag tönkő, minta kétszárú mérleg egyik ága, egyensúlyozott, de ha a kaput nyitották, ki is kanyarodott a gyalogjáróra, keresztben. Ez a szokás, mióta drága a fa, megy a divatból kifelé. Ma léczkerítést s léczkaput állítanak.
A házak.
A lakóházak építésmódja tekintetében a Szamostól éjszakra és délre eső terület lényegesen különbözik. A Nyirség deszkapalánkos utczáival, kiskert nélküli s homlokfal nélkül simán leereszkedő háztetőivel, első pillantásra más képet ad, mint a tiszaháti kiskertes, esztergályozott tornácz-oszlopos és tűzfalas házú falvak. A Nyirség s az Ér-környék építkezése majdnem ugyanaz. A házak építési anyaga leginkább vályog, de paticsfalat vagy boronavázat is találni, kivált az apró és szegényebb házaknál. Régebben náddal szoktak fedni; de mióta az ecsedi láp náderdőségei helyén az eke szánt, azóta nincs nád, melyből pedig igen szép sima, szinte gyalúlt fedést tudtak készíteni. Ma fa- vagy cserépzsindelylyel, vagy zsupszalmával fednek s egyáltalán szeretik a szép tetőket.
Tiszaháti parasztház.
Nagyecsedi parasztház.
Tyukodi parasztházak.
Vállajvidéki sváb parasztház. Háttérben a czifra csűr.
Tiszaháti magyar házak alaprajza.
Nyirségi magyar ház alaprajza.
Érmelléki sváb ház alaprajza.
Dióshalmi oláh ház.
Laczfalusi búcsusok.
263Az Ér-mellék sváb házainak ős jellemvonása, hogy az összes melléképületeket a lakóházzal egy fedél alá építik, a minek az a főhaszna, hogy a gazda az egész házat bejárhatja s nem kell sárba lépnie az eresz alól, a végigfutó, de el nem rácsozott, vagy csak a lakás előtt bedeszkázott tornáczról. Ez az építésmód a magyarságnál is egyre jobban hódít. A ház beosztása is lényegesen különbözik a sváboknál és a magyaroknál. Mezőpetri, Szaniszló stb. sváb községekben két szoba van az utczára, a pitvar előszobára és konyhára oszlik s hátúl ismét két szoba van. Tehát nagyobb házakat építenek. A kamara külön bejáróval nyílik a tornáczról, ebben van a pincze s a padrajáró; az istállón egy vagy két ajtó van. Az utczai homlokfalra rápingálják vagy féldomború betűkkel kirakják az I H S betűket s az évszámot; kálvinista vidéken nincsenek semmi efféle díszek; az ujabb házakon azonban a kisvárosi renaissance-dísztörmeléket ők is utánozzák: a habarcsból teremtett kőnégyszögekkel jelzett oszlopokat a ház homlokzatán, háromszöget az ablak fölött és a festett vagy téglából alakított falszéldíszt; az évszámot igen ritkán írják fel.
Ez a németes építésmód uralkodik az ecsedi láptól délre s nyugatra eső vidéken. Kiskertek a sváboknál nincsenek, de a magyaroknál néhol vannak.
Más építkezési forma van a Szamostól fölfelé, a szatmári járás némely falujában. Botpaládon különösen sok a "kőlábas"-ház. Vaskos, tekintélyes épületek emelkednek az utcza során, fehér homlokzatuk három ablakkal rúg ki az útra; széles, téglás tornáczuk van s négy kerek, fehér oszlop tartja az ereszt, a "kőoszlopot", melyek nyilván azért ilyen öles vastagok, mert vályogból vannak. Az eresz simán ereszkedik le, csúcsfal nélkül. Az utczára itt is két szoba van s a konyha az előszobából nyílik. Az istálló és melléképületek külön vannak.
A legelterjedettebb építkezési mód a tiszaháti épületek tipusa. Ennek két ujabb fejlődés fokozatát mutatja a rajz. Ezelőtt még, száz, sőt 50 évvel is, úgy építették a házat, hogy a két szoba között szabad eresz maradt, a melyet nem választott el fal a keskeny tornácztól. Bent a szobában volt a szabad tűzhely, kémény nélkül; a füst a nyitott tetőn tódúlt ki, réseken repült el. Később, mikor kéményt kellett építeni, tágas harangkéményt emeltek a pitvar fölé s elől fallal zárták el a szabadtól, de úgy, hogy a szobák ajtai még mindig a szabad tornáczrészre nyíltak; a pitvarból aztán valóságos konyha lett. Ma a rendes, közönséges építési terv: az elől tágasabb szoba, aztán a konyha, végül a hátulsó szoba. Az is gyakori, hogy mind a három helyiség egyforma tágas.
A ház építési anyaga leginkább vályog. A régibb épületeket, kivált erdős vidéken, fából építették, az újabbakat téglából, kőalapzattal. Itt-ott építik, különösen a szegények, a vert falat és a favázas paticsfalat is. Fedni, az ecsedi láp körül s a hol mocsaras helyek voltak, náddal szoktak; de ez már erősen megfogyott. Most a déli részen zsupszalmából készítenek szép sima tetőket, éjszakon pedig törött, gépelt szalmából, borzas, villával szórt fedeleket; egyáltalán nem valami ékes a fedésük. Ma már fazsindely és cserépzsindely a fedőanyag; a cserépzsindely a Nyirség felé vörös, fönt pedig fekete, leginkább csöves-válus.
A telekbeosztás.
A telek beosztásában jó mintakép a tiszaháti telek tipusa. A kapun belépve, jobbra van a lakóház, melyet az utczától kicsiny kert választ el. E mögött egy vonalban vele az istálló. Baloldalt, szemben a házzal, nagyobb kerttel elvágva az utczától, kisebb ház áll, ebben van a nyári konyha, a kamara és a sütőház. Az udvar hátuljában, szemben a kapuval, a hatalmas csűr s mellette elkerítve a kert. A csűr mögött az abora; ez négy magas oszlopon le- s feltolható zsindely-tetőt tart, ez a szénatartó; az udvar legszélesebb helyén van a málétartó góré (kukoricza-szárító kas).
A vármegye déli részében, a viszonyokhoz képest, változik a beosztás. Mikor az istállót egy fedél alá építik a házzal, üresebb marad a telek. Mióta nem szabad behordani a faluba a termést és odabent gépelni, azóta kevesebb és kisebb csűröket építenek. A Nyirségen elmarad a gyümölcsös-kert, valamint az Érmelléken is. A télire való fát felső Szatmárban hasábokban rakják máglyába, s csak télen vagdalják fel, míg délen, szabolcsiasan felaprítják s csinos boglyákat raknak belőlük. Az előkertek is elmaradnak délen s a házak kiülnek az útfélre. A nyári konyha és a sütőház is kimarad az épületből; az elsőt a pitvarkonyha pótolja (nyáron a szobában főznek), a másikat a szobába rakott boglyakemencze.
264A rédelyes ház.
Érdemes külön megemlíteni a tiszaháti "rédelyes" házat. Ez az ismertetett tiszaháti tipusból önállóan fejlődött ki. Rédelynek nevezik tulajdonképpen a bedeszkázott tornáczot; rédely-oszlopok az eresztartók, rédely-gerenda fut végig az oszlopok között s czifrára fűrészelt deszkával van beszögezve. Az oszlopok régebben esztergályozott tölgyfagerendák voltak; ma ácsolt fenyőfaoszlopok vannak s oszlopfőkül lyukfűrészszel készített deszka-díszekkel ékesítik. A falat az új házaknál eresz alatt kipingálják márványosra s a rédelyt virágcserepekkel rakják végig, kivált lányos házaknál. Néha veranda is ugrik ki, lécz- és fűrészelt deszkadíszekkel ékesen, s az egész ház igen csinos, barátságos, lakályos képet ad.
Lakásberendezés.
A lakások berendezése nem nagyon fényes; inkább hűvös és szigorú benyomást tesz az idegenre. Az "első házat" rendesen tiszta szobának hagyják s csak akkor használják, ha osztozkodás útján a testvérek ugyanabban a házban maradnak. Ilyenkor az előbb házasodó legnagyobb fiú "a második házba" hozza a feleségét, abba a szobába, a melyet nem használtak, a legkisebb fiú pedig az öregekkel marad; a többieknek vagy külön házat építenek, vagy odaengedik az apósuk házához. Jellemző Kisarra, a hol mind nyelvben, mind szokásokban sok különös régiség maradt fenn, hogy a gyermekeknek a telekre építenek külön házakat s e miatt majd minden telken három-négy, sőt öt ház is áll; egyszerű, igénytelen, egyszobás kis házikók s úgy be van rakva velük a falu, mint vakondtúrással a rét. Csak a benszülöttek tudnak eligazodni a titkos átjáró utakon, a melyek udvarokon, kerteken, kerítéseken visznek keresztül-kasúl s annyira rendes utak, hogy kedvükért a kerítéseken átlépő vagy átugró helyeket hagynak.
A nagy szobában van egy vagy két ágy. Szatmár felső részében nem vetik nagyon magasra, de a Nyirségen, ha nincs elég pehely-dunna, egy méteres szalmát raknak az ágyba s e fölé "póczkolják" a párnákat, dunnákat; az egészet piros, vásári takaróval borítják le, hogy az ágy sokat mutasson. Két ablak között áll a komót. Fiókjaiban fehérnemű, tetején csinos szőttes abrosz; mely azonban csak éppen beteríti; ezen porczellánfindzsák, csészék, tányérok, gondos rendben és tisztaságban. Fölötte tükör a falon, mögötte a kalendárium. A tükör alatt a katonafiú kis arczképe; a nagyobbiké, a király, a trónörökös, meg Albrecht vagy József főherczeg árnyékában, az ágy fölött lóg a falon. És ott vannak esetleg még az amerikai képek is.
A Tiszaháton az utczai, lentebb az udvari szobában szoktak lakni. Ez egyszerűbb, mint a másik. Itt is van egy-két ágy s ha kell még, gyalogágy; láda, lócza, asztal, székek; érdekes speczialitása a Tiszahát némely falujának a diófa-kis-szék, melynek egy darabból van a háta és az ülőkéje. A mestergerendára szegezve a kés-, villatartó lécz, s körül a falon a padlás alatt lógnak "kollantyúkon" a "málészárasztó"-rudak, melyek a tornácz-oszlopok között is ott nyújtóznak. Őszkor nagyon érdekesek e házak, a két-három sorjával felaggatott kukoricza-kötések szép sárga csíkjaival.
A lakóház középső részét, a pitvart vagy konyhát nem használják. Lóczák vannak benne két oldalt s a falon tányérok. Túlságos nagy bőség nincsen a tányérdíszekben. A nagybányai fazekasok szines alapú, fehér díszítésü edényei, zöld, fecskendezett üde színű tányérai s fehér falu, fekete díszű korsói járják az egész vármegyében.
Nagyon szép rendben van a ház s a háztája. A kis kertekre a Tiszaháton nagy gondot fordítanak s Pestről hozatják a mályvák, verbénák, tátogató, pillangó, szekfű, százszorszép magvát; egy-egy virág néha nagy divatba jön, így nehány éve a chrysanthemum, a mit ők "napvirágnak" neveztek el. De az már ritkaság, hogy valaki a házatáját fával, lugassal, futórózsával, vagy szelid és vadszőlővel vegye körül, legfeljebb egy-egy eperfa, vagy néhány kényén nőtt akáczfa vet árnyékot rájuk.
Ruházat.
A nép egyszerű, értelmes. Józan lelke ruházatán látszik meg legelőször. A szatmári nép ruhája igen egyszerű. Semmi dísz, semmi feltünő a viseletben, sem a férfiak, sem a nők ruháján. A Szamostól fölfelé igen sok kendert termelnek, az asszonyok szőnek, fonnak, de csak házi használatra. Ebből kerül ki a férfiak és a nők összes fehérneműje s nyáron át munkában alig is viselnek egyebet, csak inget, gatyát, s legfeljebb mellyest, lajbit, hogy legyen hol tartania pipát, gyufát s ha kell, a bugyellárist. A felső ruhát mindenütt készen veszik a vásáron s vagy 265posztóból, vagy különféle minőségü sötét szövetből készülnek azok. Fekete nadrágot, puszlit, ujjast viselnek. Fekete bőrcsizmát, béllelt síma szárút, ványoltat; igen ritka helyen van a legényeknek harmonikás, ránczos szárú, csizmájuk. Nyáron, a tallóra, maguk szabnak ócska csizmaszárból bocskort. Fekete posztókalapot viselnek, melynek vidékenként meg van a maga formája, s nyáron széles karimájú szalmakalapot. Téli felsőnek a Tiszaháton fehérgubát viselnek, ez lefelé a Szamosháton sötétebb, u. n. darú-gubává lesz, míg a Szamostól délre, fekete hoszszúszőrű, vagy a jobbmódúaknál ragyogó, fekete, göndörszőrű "fürtös" gubát hordanak. Szűrt csak a Nyirségen látni és a bihari határhoz közel. Az asszonyok fehérneműje mind otthon készül, de pamutosabb vászonból, mint a férfiaké. Nyáron át egy-ingvállban dolgoznak s csak "pendely" van rajtok, ezenfelül olcsó kartonból szoknya. A fiatalok világos és virágos színeket, az idősebbek sötéteket hordanak. A hogy a lány férjhez megy, többé nem veszi fel bodrosabb lánykori ruháit. A varrásban sehol ősi, eredeti forma; a blúz-szabás divatos már mindenütt. Régebben elől gombos, testhez símuló, a melleket erősen leszorító újjast viseltek lányok, asszonyok; a termetet nem tünteti ki előnyösen a ruhájuk, laposmellűek és vékony csípejüek, bár igen sok a takaros és szép leány; szoknyát sem viselnek tuczatszám, legfeljebb három-négy van egyszerre rajtuk. Télen prémes, báránybéléses posztóbundát viselnek. A nyirvidékieknél a bőrbundát is hordják; a szegényebbek fehér gubát vesznek fel, mint a férfiak, sőt úgy szokás, hogy a gubát, míg új, az asszony, azután az ura viseli. Fehérneműiken sincsen semmi különösebb művészi ízlés. Nem szőnek olyan rikító virágos abroszokat, mint pl. az oláh asszonyok, síma szövés, csak keskeny csíkok, eperleveles, rozmaringós, szekfüves, rózsás, csillagos stb. mintákkal.
Életmód.
Életmódjuk is egyszerű. Ételeik nem nagyon változatosak, de táplálók és bőségesek. Természetes, hogy a legszegényebb néposztály ételét módja szabja meg, s a cseléd, napszámos és a kisgazdák nagy része sok keménymagos és másféle rántott levest, tésztát, korpacziberét, paszulyt, borsót, lencsét eszik, kivált télen át. De ez a réteg nem olyan széles, mint a hegyes vidékeken s ennek is gazdagabb élete van nyáron. Ha meg napszámra megy, bőven van kaszáslé, nagy darab disznóhusokkal, lekváros derelye, túrós galuska ( "túrós laska dereje, ez a magyar ereje") mocskos laska (szilvalekváros), almásétel, tyúk hússal tele; pompás zöld paszuly és más zöld ételek. A gazda velük eszik, ő különben mindig jól él. Disznót ölnek, egy gazda ötöt-hatot, a szalonnát, sonkát füstölik, a Tiszaháton hordóba rakják és erősen besózva így áll. Szegény embernek is mindig telik egy malaczra. Tyúkot, csirkét sokat tartanak, vizparton libát, kacsát is és mindezt maguk fogyasztják el, mert nincs piacz, a hol eladják. Érdekes étel a Tiszaháton a buzapép. Uj buzából készül s édeses, pépszerü leve van; ezzel szokták felavatni az uj termést. Általában az egész vármegyében, - persze csak a magyar részen, - nagyon jól és egészségesen élnek s a nép erős is, egészséges, munkabiró. Fogalma sincs arról a hallatlan igénytelenségről, a melylyel a keleti oláhok élnek; s ha nem pazarló, de nem is fösvény. Italában is mérsékletes. Vannak községek, a hol 50 liter bor s 100 liter pálinka sem fogy el egy év alatt. A Tiszától a Szamosig józan nép lakik; a városok közelében s az oláhos vidéken lehet inkább iszákosságot találni.
A nép külseje.
Szép, egészséges, barátságos nép ez, a milyen a jobb viszonyok között élő magyar nép szokott lenni. Inkább középtermetü, mint magas, inkább barna, mint szőke, bár gyakori, kivált a Tiszaháton, a sötét haj és erősen szőke bajusz. Nem kövérek, inkább szikárak és csontosok; de a jobbmóduak között gyakori a köpczös termetü. Némely vidéken csupa kékszemüek, másutt barna a szem szine, a miből bizonyos keresztezésekre lehetne következtetni; a fajkeveredés különben kevés, hiszen alig volt közöttük idegen település. Csak a svábságnak és még inkább az oláhságnak lehet némi hatását észlelni.
Jelleme.
Jelleme is olyan, mint ő maga, mint élete, egyszerü, komoly és mégis inkább derült, mint borús. Nem savanyú, rideg, hanem belátó, értelmes, okos, s nem oktalanul tomboló, hanem vidám, tréfás, jóizü. Jóindulatuak, türelmesek, csöndesek. Kevés a "bicskás", bár nem ijednek meg a maguk árnyékától s nem hagyják a jussukat. Könnyü felfogásúak, olyan emberek a kikkel lehet okosan beszélni; csak egy dologban nem értenek tréfát, politikai véleményükben. Az egész vármegye magyarsága "48-as"; mindenütt tiszta választások szoktak lenni, kivéve a nemzetiségi tájakat.
266Ünnepi szokások. Mulatságok.
Ha végigpillantottunk életének komoly részén, lássuk a nép mulatságait. A "sátoros" ünnepeken, melyek még félszázaddal ezelőtt háromnaposak voltak, nincs valami sok ünnepi szokás.
Karácsony estéjén megzendülnek a faluk, kántáló gyerekek járnak házról-házra s éles hangon visitják az éneket:
Krisztus urunknak áldott születésén
Angyali verset mondjunk szent ünnepén,..
A karácsonyfát nem ismerik. Fenyőfa nincs sehol. Barátságos társaságokba verődnek csupán a családi körben s énekelnek egyet ősi szokás szerint. Karácsony reggelén megint útra kelnek a kis puják, sorba koczogtatnak az ismerősöknél, rigmust mondanak, a miért aztán krajczárt, kalácsot kapnak. Az emberek templomba mennek, úrvacsorát vesznek, nagy ebédet esznek s kompániákban verik agyon a délutánt s az ünnep másodnapját. Katholikus vidékeken divatos a karácsonyi betlehemjárás is és a vizkereszti csillaghordás. Husvétkor nagy mulatság a locsolódás és a hímes tojás osztás; a Tiszahát mind a kettőben remekel; hímes tojásainak párját nem könnyü találni. Vannak ügyes hímező asszonyok, a kik a berzsenyben főtt vagy ujabban anilinnel festett különféle színú tojásokra a kiczczével virágokat, hímeket írnak, úgy hogy különféle virágok díszítik a fehér vagy színes alapú tojást. Pünkösdnek nincs ma már különös szokása, legfeljebb valami mulatságot rendeznek.
Az aratási vasárnapokon gyakran van kaláka, a mi azt jelenti, hogy ha egy gazda egy nap alatt le akarja aratni a búzáját, összehíjja kalákára az egész falu legény- és lány-fiatalságát. Ezek vasárnap hajnalban leszedik az egész termést. A gazda délutánra czigányt fogad nekik, bort hozat, kalákabált rendez, a hol reggelig tánczolják a ropogós csárdást. Ma ugyan már sűrűn járják a falukat a "tánczmesterek" s azóta divatja van a polkának, valczernek, - sőt a bosztonnak is.
És aztán az élet három legnagyobb eseménye nagy mulatsággal van egybekötve: a születés, házasságkötés és a halál. A keresztelő némely vidéken nagy teketóriával megy, de általában csöndesen folyik le, csak a keresztkomáék vannak jelen. Régebben a János, József, Mihály, András, Pál, Erzsébet, Zsuzsánna, Juliánna stb. voltak a leggyakoribb nevek, ma azzal pompáznak, hogy minél szokatlanabb s urasabb nevet adjanak a gyerekeknek: Elemér, Ödön, Zoltán, Emma, Etelka, Szeréna, Laura.
A lakodalom sem különbözik valami feltünő módon pl. a szabolcsiakétól. Már a 14-15 éves fiú lányhoz jár. A hét bizonyos napján este beállít a lányos házhoz, leül az ajtó mellett a ládára és hallgat, no meg néha legyeskedik is a kislánynyal, a ki a körmére koppint érte és duzzog. Lassan aztán mindig több szó kerül a legényre is, tőle is, az asztalfőhöz is közelebb jut, a leányt is könnyebben megkapja odakint egy-két szóra; hanem a csélcsapságnak nincs helye. A legénynek sem lehet több lányhoz járni, de a lánynak sem illik ám, ha sokan járnak hozzá. Megesik, hogy összetűz a két cseléd, vagy a két család, lassan elmaradnak egymástól s új udvarló köszönt be a lányos házhoz egy "csés jó stét"-tel; de nem mehet ez titkosan, csak nyilván, a szülők szemeláttára. Mikor aztán eljön az idő, hogy a fiatalok egymáséi lehetnek, ha megérett a házasság ügye, régi jó szokásból násznagyot kér fel a legény; ez elmegy a lányos házhoz s megkéri a lányt. Régebben nagy lakodalmakat tartottak itt is; egy hétig is tartott a dáridó. Ma 24 óráig tart. Reggel kezdődik és másnap reggel van vége. Bizonyos rátartással szeretik rendezni, azt mondva, hogy legalább vígan és bőséggel kezdődjön a fiatal pár élete; de azért már kevélységnek s oktalanságnak tartják a túlságos nagy lakodalmat, még ha telik is az illetőknek. Ártatlan fényűzés némely vidéken, pl. Milotán, a nyoszolyók nagy száma. 12-16 lányt is meghívnak nyoszolyónak. A lakodalomra az atyafiság s a közeli ismerősők közül, esetleg a községből a leghíresebb főzőasszonyt hívják meg "csömörfőzőnek" s kivált szegényebb párnál közadakozás-félével segítik elő a lakomát. A lakodalom hivatalos szokásai itt is megvannak. A násznagyok tréfásan kérik s adják ki a menyasszonyt, a vőfélyek pántlikásan járják be a falut, vezetik a menetet s kínosan betanúlt kántorversekkel kínálják fel a tálakat. De el nem hagyják a külsőségeket, legalább is mindet nem, mert akkor tán nem is volna igazi a lakodalom. Kiváltképpen nem maradhat el a czigány.
267A lányok 18-20 éves korukban mennek férjhez, a legények a katonaság után házasodnak. Nem gyakori a korai házasság. A polgári anyakönyvvezetés óta is mindig elmennek a pap elé esküdni.
A közerkölcsiség.
A közerkölcsiség kedvező; azonban nem lehet tagadni, hogy a törvénytelen születésekről szóló statisztika nem vet valami kedvező világot éppen a ref. magyarságra. A gör. katholikusoknál az összes születéseknél 6%-a, a r. katholikusoknál 8%-a s a reformátusoknál 9.6%-a törvénytelen; a zsidóknál csak 3 %. Ennek főoka az, hogy a ref. magyarság szabadabban gondolkodik és - szabadabban is lép félre. Mert erkölcstelennek nem lehet mondani a népet.
Halál után az itt maradtak régente toroztak. Ma már ez a szokás a vármegye legnagyobb részében teljesen megszünt. A halálozás a magyar vidékeken elég kedvező. A magyarok idősebb kort érnek el. Az élveszületések száma szintén nagyon jó. 1000 lélekre a magyar vidékeken 45-nél több esik, míg az oláhoknál kisebb az arány, viszont a halálozás kisebb arányú a magyaroknál s így érthető, miért nagyobb a szaporodás a magyarságnál, mint pl. az oláhoknál.
Szellemi élet. Nyelvjárás.
Vizsgáljuk most a magyar nép szellemi életét.
Szatmár vármegye magyar területét legfeljebb két részre osztja természetes választóvonala, a Szamos. S ezt a két részt valóban nyelvjárási tekintetben is különbözőnek látjuk. Akadálytalanúl repül a szó a sík vidéken, nincs lekötve a nép egy-egy áthághatatlan, bércz-koszorúval elzárt völgybe, hogy ott hűen megmaradjon szegénységében és ősi szokásaiban, sőt önállóan fejleszsze azokat. A nép itt könnyen mozog, könnyen érintkezik s könnyen megszólja egyik falu a másikat, ha valami különösséget vesznek észre egymás beszédjében vagy szokásaiban. Röpködnek az egész vidéken a gúnyos megjegyzések, hogy a becsi lányok ruhára költik a vagyont, hogy a milotaiak maradi szokásaiktól el nem térnek s a csécseiek ma sem fognak lóba, csak ökörrel dolgoznak: "Csálé Csécse, hű Milota, bolond Becs", foglalja össze a szólásmondás a három falu jellemzését.
A szatmármegyei nép nyelve a tiszai nyelvjáráshoz tartozik. Legtisztább a Szamos mentén. A szamosparti sűrűn rakott kis falvakban az országnak talán legtisztábban beszélő népe lakik. Nincsenek diphtongusok, kettős magánhangzók, melyek a Dunántúlt, főleg Göcsej nyelvét oly különössé teszik. Nem harapják el vagy olvasztják le a mássalhangzókat, tisztán ejtik ki a ragokat; még mondatszerkezet tekintetében is sima és egyenletes a nyelv. Ha a hangtani tisztasággal akarjuk leírni a beszédet, meg vagyunk akadva, mert alig látszik meg a szövegen, hogy nem tiszta irodalmi a kiejtés. Természetesen meg van azért a beszédnek a maga hangtani színe, azonban a fonetika mai állása mellett, ezeket a gyönge árnyalatokat nem lehet lerögzíteni s kifejezni, legfeljebb a fonográf örökíti meg azokat a meglehetős kicsiny, de mégis állandó és jellemző hangszíneket, a melyek a szatmári ember beszédét más vidékek lakosai előtt rögtön felismerhetővé teszik. Hadd álljon itt e nyelvjárás jellemzésére egy, lehetőleg fonetikailag leírt meserészlet.
Mikor Krisztus urunk a fődön járt szem Péterrel, mentek mendegéltek, eczczer nyári időbe éppen aratáskor. Nagy meleg vót, hát a mint mentek, szem Péter nagyon mekszomjazott. Egy nagy csapat arató éppen az út mellett arattak, asz mongya szem Péter: - Jaj uram, be szomjas vagyok, mekhalok szomjan, úgy ihatnám; én megyek, kérek attól az aratóktól egy ital vizet. - Jaj Péter, asz mongya Krisztus urunk, ne menj oda, az egy nagy gazdának aratójai, azok nem fognak vizet adni. - Jaj uram, de nagyon szomjas vagyok, ha nem adnak, nem ütnek fejbe. És elment, kért egy ital vizet. Aszt felelték: - Bizony nem adunk mi, mert az ivókút nagyon messzi van arra elfele és már buza kevés van aratnivaló előttünk és déllére az ivókúthoz közzel fogunk menni aratni, hát már nem adhatjuk a vizet. Péter visszafele ment, oszt felelte Krisztus urunk: - No ugyi Péter, megmondtam, hogy ne kérjél vizet, mert azok nem fognak adni. Haladtak tovább szomjason. Megént találtak az út mellett két aratót, egy ember felségestől aratott. De akkor állottak bele egy darab fődbe aratni csak. - Jaj uram, asz mongya Péter megént, nagyon szomjas vagyok, én mekpróbálom ettől a szegény embertől. És elment, kért egy ital vizet. Az asszony mingyá lelökte a sallót, felkapta a korsót, kiöntötte és elszaladt, hogy friss vizet vigyen Péternek. És vitt friss vizet; ivott Péter. Visszamenvén Péter, így felelvén: - Jaj uram, áldd meg ezt a szegényembert, ezek kevesen vannak, szegények és mégis nem sajnált elszaladni friss vízért, félbe hagyni a munkát. Mire Krisztus urunk aszt felelte: - Meg van a mán Péter. Megint szólott Péter: - Jaj uram, verd meg aszt a nagy gazdát, mert sajnált egy ital vizet. - Az is meg van mán, Péter. A nagy gazdát megverte azzal, hogy kevés búza vót előttök, sokan vóttak, déllére le akarták aratni, hogy az ivókúthoz közelebb menjenek déllelni, de egész nap arattak, még sem fogyott le a búza, se nem haladtak semmire. Mindig dógoztak, még sem értek semmire. A szegény embert pedig megáldotta azzal, hogy ők kettecskén arattak, de mikor egy markot vágott, hat is vót dűlve mikor egy kévét kötött, hat is vót kötve. Csakhogy mikor észrevették magukat, a zegész nagy darab főd le vót aratva, még este se vót. (Krassó.)
268A Szamostól délre, a Nyírség felé s Bihar felé, mind erősebbé lesz az í-ző kiejtés s ezzel a szabolcsi nyelvjárás többi sajátsága.
Ilt eczczer egy gazdag városba ety pár czigány. Nagyon bódogul íltek, csak avvót a bajuk, hogy gyerekek sohase vót. Mindíg kírtík a zistent, hogy adna nékiek ety fiú gyereket, olyan szíp nevet adnának neki, hogy a világon párja sem lenne. Örek korjokon az Isten meksajnálkozott rajtok, ís született az öreg asszonynak ety fiú gyereke. Mekkereszteltík Bársonnak. A kis Bárson nőtt idő után felfelí; mikor tíz ívett elírt, míg annyit se tudott, hogy vegye a kanalat a szájába, ojan kênyín nevelte az öreg czigányasszon, ű egyíbre nem gondolt, csak az evísre, alvásra.
( Domahida. )
Viszont éjszakra, a tiszaháti jellemző lapos ê hang uralkodik. Minél közelebb megyünk a Tiszához, annál jobban. Ez az ê hang valószínűleg a palócz ié-ből lett; mutatja, hogy a legerősebben êzö falukban gyakran mondják ugyanazt a szót, kivált az öregebbek, iê-nek; de ebben a diphtongusban is ê a hang második fele.
- Ött má a lú fiam? - Ött is, ihutt is. - Érigy hát fogg be, menek sziéna hordani. - Hónap is hordhatnánk. - Hónap zabaratni menünk. - Kivee? - Nyiri komámvaa, meg Balla sógorvaa. - Hát hun a niêgyellő? - A csőrfiába. - Hát a kócs? - A kossókasba. - Hát iêde kisütte má a kenyêrt? - Most a szent helyen szedi kifele. - Aggyon hát egy kis lepênyt! - Ott van la, egyé. - Né te mán, élél amoda gyön keresztapám, meg a Zsófi, neki is aggyêk!...
(Milota.)
Szereti az összevonásokat: üttem (ütöttem), süttem, köttem stb., ossó (orsó), kossó, bossó stb., kerre (kertbe). Legfeltűnőbb ez a beszédmód, különösen az ê hang szempontjából, Milotán és Csécsén, aztán Tiszabecsen, Kóródon, Csekében; de megvan az egész Felső-Szatmárban. A fiatalabbak az iê-t nem igen mondják, csak ê-nek, sőt a legifjabbak az iskola befolyása alatt e helyett a tiszta é-t kezdik megszokni. A szatmári nép a nyelvben is erősen hajlandó, legalább külsőségben, arra a fejlődésre, a mit a ruhában tettek, a modern csinosság elsajátítására. A Tiszától délre eső területen, a Paládokon, a Turháton, Erdőháton, mindenütt megvan az ê-zés, de valamivel szelidebb formában, mint a tiszahátiaknál. Inkább egy-egy szórendi vagy szóejtési más sajátság teszi feltünővé egyik-másik község beszédét, a szomszéd faluk előtt. Igy a Paládokon mindig a komaékoz mennek.
A vármegye éjszak-nyugati sarkában, a Szamos torkolatánál, van nehány faluból álló szeglet, a hol az egész vármegyétől elütő sajátságos palóczos nyelven beszélnek. Tulajdonképp Kisar e beszédmód középpontja, vagy talán utolsó menedékhelye. Valószínűnek tartjuk ugyanis, hogy ez a csirája a szatmár-megyei nyelvjárásnak. A hang színezése átmenet a palócztól a szatmárihoz, a hangtan s a szók ejtése ugyanazokat a jellemvonásokat mutatja. Az ë helyett nemcsak ê-t, hanem iêt használnak rendesen; sziêp, mindiêg; mérgiêbe; iéletiêbe; tiêszta. Szó végén és l előtt az u, ű helyett ó, ő-t ejtenek: belefolt, sírásároo; gyönyörőség; házáboo; eunyoltya - elnyújtja; körö = körül; loo = ló.
Az l-et rendesen elhagyják az a, e után, míg a megye többi részében tisztán kimondják, vagy csak ritkán hagyják el, akkor is rendesen pótló-nyújtás nélkül: belefúút = belefúlt; kirá, kiráné; ekell menni; tüzeet = tüzelt. Közös a többi nyelvjárással, hogy bizonyos szavakban hosszú é helyett rövid e-t mondanak; szekérkerék helyett, szekerkerek; tehén helyett, tehen; derékon kapta helyett, derekon kapta; viszont e helyett tájszólással néha é-t mondanak: körtefa helyett körtéfa stb. Sok a tájszó: gacsi = kacsa; mereglye = sövény; koró = karó, lipityánka = hosszúnyelű istálló-lapát; egyőd= rögtön; taja vagy tajbora = bolond; kézboka = kézcsukló; sziszkora = szikra; mórió = farsangos maskara; fityfelhódas = bolondos; fruzsitos = furcsa; czábér = hanyag (czábér asszony = nem gondol a házzal, czábér liba =nem ül a tojásra); fitykora = bicska; nekem az sillom =semmi; a tengerit palolják stb.
Legfőbb és legértékesebb sajátsága ennek a nyelvnek a rendkívűl eredeti és ízes kifejezésmód, a mi már magasabb lelki munka, mint a tisztán nyelvkülsőségek. Ez a népnek igazi lelkét, szikrázó humorát, minden egyes mondatban valami eredeti, egyéni vagy általános ízletességét tükrözi. Csupa kép, hasonlat, személyesítés s magasabb poétikai figurák rajzanak beszédjében. - Lehánta má magárul a frunét. (A tükör furnirja lepattogott.) - Ez a szilva mindig pityeg-potyog. Az a pulya csak azt lesi. Mind leette má a sok szilvát a fa aljáruu! Világ szájába is van ez a kert. - Majd én itt várogatom a ligeti garast. Jó is vóna. - Gub' alá sêrítette. - Ne babrákojj má, mer meg öödös apád, csak a czênkávaa (malacz) kênlóggy. - Szép a szeretője? - Szép hát, de ha az orra 269nem a szeme közt vóna, szebb vóna. (Azt jelenti, hogy nem örül a kérdezősködésnek, hát elüti a további beszédet. ) - Kié ez a málé? - Emberé. (A helyett, hogy az enyém. Mindig teréfára áll a szája, még vásárba is.) - Lelkem, Pesten úgy van, hogy: ülj le, fizess, állj fel, fizess. - Lelkem, Szekeresnének olyan okos lánya van, hogy vagy beszél, vagy hallgat. Roppant derék lány.
Igy beszélnek ők közönségesen. Az okos, szellemes, találó megjegyzések, a rejtett gúny, tréfa, humor csak úgy bugyog a szatmári emberből. A legutolsó kondás vagy kofa is gazdagon meg van áldva ezzel a lelki tehetséggel. Egy úr almát vett volna a szatmári piaczon. Habozva néz rá a kosárra s szórakozottan kérdi: - Meg lehet ezt enni? - Meg egyszer, uram. Elámúlva néz a kofára a vevő, érti is, nem is a választ s újra kérdi: - Édes, vagy savanyú? - Nem vótam benne. Persze, hogy tudja a kofa, hogy édes-e vagy savanyú, de jobban esik a lelkének az élczelés. Hát Károly Mihály uram, a ki Krassóról káposztát hord Váraljára eladni, nem igaz mintaképe a jóízű magyar parasztnak? Hogy ez a káposzta? - kérdi egy úr tőle, - Négy forint száza. - Nem azt kérdem, hanem hogy adja az egész szekérrel? - Négy forint száza, uram. Máskép nem adom. - Ej, csak tudja, mi van a szekerén. Számítsa ki, hogy adja az egészet. - Tudom, mi van a szekeren: káposzta, de egyesével sokat eladtam belőle, a pokol számolta hányat. Négy forint száza. - Ej, hova való kend, be nehezen számol. Károly Mihálynak megrebben a szeme a bozontos szemöldök alatt, eltörüli a harcsa-bajúszt kétfele s nagy jámboran szól: - Hájszen csak krassai vónék. Nálunk nincsenek ilyen okos urak, a kitül tanujjunk. De az urak bezzeg tuggyák-e, hány font a hód! - A két úr nagyot néz. Hány font a hold! Ez bizony van olyan fogas kérdés, mint hogy hány fej káposzta van a szekéren. Nem felelnek rá, hanem így szólnak: - Na, ne bolondozzon, hanem adja a káposztát. - Én nem adom, mert montam má, hogy csak olyan szegény ember vagyok; én asse tudom, hogy lehet, hogy a szakáll hamarább lett a világon, mint az ember. A két úr nevet is, boszús is, mert nem is álmodja, mi a felelet, csak sürgetik a káposztát. - Ejnye, ejnye, jó uram, legalább azt mondják meg, hogy mit csinál az Isten, mióta a világot megteremtette. - No, fordítsa a lovat, hajtson be avval a káposztával az udvaromra. Majd megolvassuk hát, hány zsákkal telik. Leolvassák a káposztát. Károly Mihály menne, behívják. Hatalmas ötliteres korsó áll az asztalon, mikor a házigazda rázárja az ajtót Károly Mihályra s azt mondja: - No öreg, innen addig ki nem megy, míg meg nem felel a kérdéseire. Látja ezt a butykost, ez majd csak kivallatja. - Hászen attul ijedek én meg - mondja az öreg, - mikor épen ez az én imádságom: Én Istenben bízom. Két kézre fogom. Ugy iszom. Aztán ki is vallotta, hogy a hold éppen egy font, mert négy fertály. A szakáll meg úgy lett hamarabb, mint az ember, hogy az Isten elébb teremtette a kecskét, mint az embert, annak pedig már volt szakálla. Isten ő szent felsége pedig világ teremtése óta nem tesz egyebet, csak aláz és felmagasztal.
Különben az egész nyelvük tele van közmondással, párbeszéddel, szólás-mondással. Pap József adorjáni lelkész pl. a falujabeli nép szájárul egy-két nyáron ezernél több közmondást írt össze; bár ezek között sok van a mely országszerte ismerős, de sok csak a megyében vagy a túrháton teremhetett és egy részük az illetőnek eredeti rögtönzése volt. Sok mesemondó is él még, a kik hét számra tudnak mesélni Királyfi Kis Jánoskáról, Napészak városáról, Vas Jankóról, Vilákszép Jánosról, Halókos Tilaferczről, Kis Miklósról vagy a János szolgáról, meg adomákat, tréfákat a három ügyes asszonyról, a lencse átkárul, a kajácsról, a farkas meg a kutya lakodalmáról stb.
Babonák.
Sok babona nincsen. A kálvinisták között kevés a babonaság. Kiirthatatlan ugyan nehány babonájuk; a rontásban szentül hisznek; szemmel megverik a kis gyermeket; kedd szerencsés, péntek szerencsétlen nap; a tehén tejét elviszik a lidérczek; megöntés; nehány házi-orvosság mindent meggyógyít stb. De azért nem lehet őket babonásaknak mondani. A hol azonban az oláh befolyás kezdődik, erősen szaporodnak a babonák. Ezek az oláhok megmagyarosodtak ugyan nyelvben és szokásokban, de babonáikat híven őrzik. Rozsály tiszta magyar nyelven beszélő népe, vagy Kántorjánosi, Nyircsászári stb. szintén tősgyökeres magyarajkú gör. kath. lakossága, már minden lépten-nyomon babonás. A babonát az egyes ember maga tudja és gyakorolja, vannak kiváló tudói, szinte papjai, papnői, mert rendesen öreg asszonyok a tudósok, néhol férfiak, s vannak néha valóságos prófétái. Csak a tavaszon (1907.) történt, hogy Nyirmegyesen 270"elrejtőzött" egy kb. 14 éves lány, s mikor felébrett, "tudóssá" lett. Meg is indult a búcsujárás hozzá s állandóan tömeg állott a háza udvarán. A szatmármegyei Nyirség megmozdult s Hodász, Kántorjánosi, Jármi, Császári, Gebe, Fábiánháza, az egész nagy környék asszonyai, lányai, vonaton, szekéren, gyalog siettek a "meggyesi jányhoz".
Ilyen esetek a Nyírségben minden öt-hat évben vannak, de arra túl a Szamoson, a Tisza felé, csak nevetnek az effélén. Nagykároly környékén a svábság józan, munkás nép, de ezeknek is több a babonájuk, mint a ref. magyaroknak. Viszont az igazi oláhság valóságos szellemi vakságban él; mentől messzebb megyünk keletre, annál jobban.
Regék, mondák.
Mentűl egyszerűbb s józanabb a nép lelki világa, mentűl simább a földje, annál kevesebb titokzatosat tud a természet világáról. Helyhez kötött monda, rege, hagyomány kevés van a sík vidéken. Az ecsedi láp körül tudnak valamit a Rákóczi-korról. Nagyecsed várának ekkor volt legutóljára szerepe s Ecseden még nehányan el tudják dalolni a Rákóczi kesergőjét.
A beregi hegyek népénél több árpádkori monda él. E mondák helyei között legdélibb Milota. Ennek a magyar falunak szláv hangzásű nevét a következő monda magyarázza meg: Mikor Álmos vezérlete alatt a magyarok Halicson keresztül jöttek, Árpád fia, Álmos unokája: Béla, megszerette Melotát, Telebes, holicsi fejedelem leányát. De akkor elváltak egymástól s Melota Zsongornak, Borsa vára urának lett a felesége, hogy közelebb legyen Bélához. Zsongor nagyszájú tót vezér volt, a kit a magyarok megvertek, de ő előbb elfogta Bélát. Melota, hogy kiszabadítsa kedvesét, tót katonának öltözött s mint ilyet, éppen az előbb kiszabadúlt Béla ölte meg. Ez esemény helyén épült Melota, utóbb Milota község.
Annál bővebben vannak regék a keleti hegyes vidéken, de itt bizony ma már csak oláh nyelven élnek a történetek. Erdőd, Nagybánya, Felsőbánya környékén a nép képzelete bányamondákkal van tele.
Itt az egyes hegycsúcsok is történelmi emlékekkel népesek. Nagy csaták és országos fontosságú várak nem voltak ugyan ezen a vidéken sem, bár Nagybánya aranybányáival mindig nevezetes volt. A mondák között érdekes a bányászleány története. E szerint, mikor a tatárok itt jártak, Nagybányán Jonathán volt a fővezér. Ez a tatárság elől az asszonyokat egy elrejtett helyre, a Fekete-hegyen a Szász-zárhoz vitte fel, maga pedig a gyönge várral megpróbált ellentállani. A tatár sereg Subugetáj vezérük alatt elpusztította az egész nagy vidéket s a vár alatti völgybe gyűlt. Az asszonyok szívszakadva látták, hogy már a romlás következik a várra, mikor Agatha, Jonathán jegyese, föllelkesítette őket. Megnyitották a Szász-zár fazsilipjeit s a lezúduló víz eltemette a tatár-sereget. E hősi tett emlékére Asszonypatakának nevezték el akkor Nagybányát. Történelmileg azonban bizonyos, hogy Nagybánya jóval későbbi eredetü hely s ősi neve Asszonypataka volt, a melyet csak a XVI. században váltott fel a Nagybánya név.
Sokat emlegetik máig Pintye Gregort, a híres oláh haramiát, kiről az oláhok balladát is tudnak s félve beszélnek ma is kegyetlenségéről, szörnyű erejéről, szédítő vakmerőségéről. A "tolvaj szökellője", vagy "Pintye szökője" nevű hegyoldal, a "rabló-forrás", a "Pintye Gregor pinczéje" mind az ő emlékét őrzik. Különösen híressé tette a rablót országszerte, hogy a törvény nem bírt vele. Szinte lehetetlen úton-módon szökött meg a börtönből, a felakasztás előtti napokon. Egyszer farkassal vitette ki magát valami rejtekúton, a hol a bestia bekúszott a barlang-tömlöczbe; máskor egyik rablótársa segítségével szökött meg; végre az utolsó elfogatása szintén mesés lett. Báró Sziklayné fogta el. Mikor a rabló fosztogatni ment hozzá egész-bandájával, csellel szívesen látta, leitatta őket és lecsalta a pinczébe, a hol rájuk zárta a vasajtót. A gyorsan előhívott pandúrok elfogták tizenöt társával s a helyszinén rögtön felakasztották őket.
A csengervidéki legények.
A csengeri bíró.
Oláh népviselet az Avasban.
Népdalok.
Legértékesebb és legdúsabb szellemi kincse a szatmármegyei magyar népnek a népdalai. Az ország egyetlen vármegyéjében sem dalolnak többet, mint itt. Népdalaikat ugyan nem jellemzi erős helyi szinezet, sem különösebb eredeti zománcz. Faluban élő népnek meglehetősen egyszerü, sima népköltése van, melyet erősen veszélyeztet a felülről jövő daltermés. A saját tulajdonuk is középfokon álló minőség. Nincsenek nagyértékü műdarabok s bizony elég sok a selejtes. 273E sorok írója összegyűjtötte Szatmár vármegye dalait s több ezernyi dalt jegyzett le, a melyek közül egész kötetre valót lehetett kiválogatni, mint a melyek ismeretlenek az ország többi részében. De az egész között igen kevés van, a melyet valami különös, sajátságos eredeti szépségéről lehetne kiemelni. Nem is egyes műremekek adják meg a gyűjtemény becsét, hanem az a gazdagság, a melyben buzog a dalforrás. A szatmári fiatalság, végig az egész megyén, folyton és jókedvvel dalol. Az ecsedi láp környéke, a Tiszahát, a Turhát, az Érmellék, a Nyirség mind daltól zeng. Gacsályban, Nyirmeggyesen, Irinyben, Nagypaládon, Magosligeten, mindenfelé találni "nótafákat" a kik egysorjában két-háromszáz dalt tudnak végig elmondani, s aratáskor, töréskor, dörzsölőben, fonóban, reggeltől-estig és estétől világos kivirradtig szól a nóta, napról napra, hétről-hétre, akár ismétlés nélkül. Egyik átfolyik a másikba, a mely ujabbnak első akkordját csendíti meg. Mint a hullám gyűrűzik elő a sok dal. És mennyi apró megfigyelés, mennyi érzés, mennyi gondolat, a nép egyszerü lelkének mennyi ereje és nemessége csillog bennük. Mintha egy ember volna a nép, mely ezernyi helyzetében, ezernyi lelki állapotában adna hangulatának kifejezést. Végig kisérhetjük a szerelem sóvárgó vágyától a legelső szerelemérzéstől a lelki állapotok végtelen fokozatain; elleshetjük abban a pillanatban, mikor még maga sem tudja mi a baja, de kitárja rezgő szívét előttünk, mikor már eped, de párja még nem érti szavát:
Kerek az én kötőm alja, - Szólok hozzá, meg se hallja, - Meg se hallja, az a legény, - De sok búval is élek én. -
Csak sóhajtok, csak epedek, - A lelkem halálos beteg, - Hej minek is a szerelem, - Ha ily csúful bánik velem.
De mi meghalljuk amott a faluvégén a legény nótáját is, a ki éppen olyan lelkiállapotban dalol, mint a lányka:
Lehullott a tubarózsa virága, - Kimennék én szántani az ugarra. - Szántanék én, el is vetném a magot, - Csak azt tudnám, rózsám érted fáradok.
Eljön az idő, mikor megérti egymást a két szív, egybeforr, egybeolvad s önbizalommal dalolja oda a legény a lánynak:
Azt hogy szerettelek, mondd ki - Bátran, ha kérdi valaki, - De azután mást ne szeress, - Több szeretőt el ne temess.
Mert gyűlnek az akadályok:
Fáj a szivem, fáj a szerelmedért, - Hát a tied fáj-e az enyimért - Hogyne fájna mikor majd meghasad, - Szeretnélek babám, de nem szabad.
Hej, mert kemény szívű az édesanyám, nem látja szívesen itt a rózsámat, azért hát:
Ződ a kökény, ha megérik, fekete, - Kedves rózsám ne jőjj hozzám többet te, - Nincsen annyi hajadszála tenéked, - Ahányszor megszidott anyám teérted.
Csak legalább a pletyka ne szólna bele a két szív dolgába, de mikor olyan igaz, hogy:
Hideg sincsen, mégis befagyott a tó, - Szeretőm sincs, mégis rólam jár a szó, - Hátha még én szeretőt is tartanék, - Egész világ rólam tenné a törvényt.
Bizony, ha aztán kiderül a szerető, akkor aztán dalolhatja is, hogy:
Sok az irigy a faluba, - Öt-hat áll minden kapuba, - Mind én rólam hajtja a szót, - Magam felől nem hallok jót.
Hogyne, mikor szegény a legény, annyira, hogy utóljára maga is elbúsul:
Kis házikóm, alacsony a teteje, - A szegénység kicsapott már belőle, - Szegény vagyok engem babám ne szeress, - Nincs egyebem, a mit két kezem keres.
Egyszer aztán befejeződik a regény. Akármi volt az oka, de itt az örökös szakitás percze.
A hodosi nagy toronyba, - Kilenczet ütött az óra, - Nem ütött a nékem jóra, - Áll a babám kézfogója.
Faluhosszat zeng a nóta a menyasszonynak:
Szép a rozmaringszál bokorba, - Ha megkötik gyöngykoszorúba, - Felteszik a kis lány fejére, - Ugy kisérik az esketőre.
Ha már menyasszonynak beálltál, - Kedves szüleidtől megváltál, - Jól viseljed asszonyságidat, - Meg ne szomorítsad párodat.
274Itt nincs hely, hogy sorra végigkisérjük a regényt, a regényeket, a sok-sok szerelmi drámát, a melyeknek egy-egy kimagasló mozzanatáról hírt adnak e dalok, de az az egy szent való, hogy nem lehet kivánnunk tisztább, igazabb tükröt, a melyen belássunk a magyar szív titkos műhelyébe, mint e népdalok.
És Szatmármegye népének nagy dicsősége lesz az a kötet, mely e daloknak gyűjteményét adja, mert a legtisztább, legigazibb, legnemesebb magyar lélekre vetnek művészi világítást.
***
Az oláhok.
Hatalmas erdőhegyek borítják Szatmár vármegye keleti részét. Óriás néptelen területek vannak a Vihorlát-Guttin oldalán; csak a Szamos mente van sűrűn rakva falvakkal s a somkúti járás derekán végighúzódó völgyes rész. Egész új világba értünk itt. Festői, vadregényes tájak nyílnak meg előttünk lépten-nyomon.
Valóban kemény vidék. Népén látszik meg legjobban, a mely bocskorban, piszkos vászonruhájában, műveletlen, csaknem félvad állapotban a természet és az ember közötti harcznak az utóbbira való szomoru eredményét mutatja. Hajdan magyar falvak, legalább is magyar telepitésüek voltak e vidéken.
Az oláhság ezt a három járást: a nagysomkútit, nagybányait, s szinérváraljait egyedül birja; áradata átömlött már túl ezen a határon is. Az erdődi, nagykárolyi és szatmári járás innenső része szintén velük van tele. De ma még a magyarságé a vezető szerep, mert mindenütt magyar az értelmiség, a hivatalok s a nagyobb birtokosok.
A szatmári oláhság az erdélyinek édes testvére, külsejében s nyelvében is egy velük. Van azonban egy területrész, az Avas, mely egész önálló, elzárt vidéken él, ősi szokásaiban s tipikus képet ad az oláhság eredeti életéről, képéről. Az Avas a hegyvidék éjszaki részén terül el; köröskörül hegyek zárják körül a völgyet, melyben 16 község van közel egymáshoz. A nyugati sík szélen fekvő nagyobb helységet, Avasújvárost és Kőszegremetét református magyarság lakja, mely a tiszaháti nép életét éli, de rajta is meglátszik valami ősiesebb szín. Magyarok vannak még Vámfaluban és Rózsapallagon, a többi tíz község teljesen oláh, a sajátságos oşanok lakhelye. Ezek századokon át el voltak zárva még a fajrokonaikkal való közvetetlen érintkezéstől is, csak éppen a szinérváraljai hetivásárra járnak le szorgalmasan, eladni kis termésüket s beszerezni kevés szükségletüket.
A hegyoldalakon, dombhátán, erdős és kopár irtáson, szétszórva épültek kis falvaik, olyan területeken, hogy elég volna egy-egy kis városnak. Az alacsony falu, magas tetejü faházak, rendetlen községek, nagy ellentétet mutatnak a magyar vidék széles, egyenes utczáju, hatalmas épületekkel rakott szép helységeivel. Itt kicsi helyre elfér vékony laskányi szántóföldek termése. Az óriási erdőket évszázadok alatt a legrenyhébb és legoktalanabb módon pusztították ki, sem ki nem irtották, hogy szántóföld maradt volna, sem erdőnek nem engedték s még csak néhány évtizeddel ezelőtt is végtelen cserjék borítottak sík földet, hegyoldalt, a melyekből a tulajdonosnak semmi haszna sem volt; száz hold mellett is napszámosnak mehetett, ha élni akart. Tele volt ráadásul vadakkal, ragadozókkal, a farkas, medve hordta el jószágaikat, a minek úgy vették elejét, hogy - nem tartottak jószágot. Ma már jobb helyzete van ennek a népnek, a szántóföldnek való terület arra is szolgál, s az erdőtörvény védelmébe vette az egyesek érdekeit is, a feltétlen erdőtalaj kijelölésével s a községi erdőknek üzemterv kényszerével. A dúvadakat is csak hírből ismerik már s az állatösszeírások számba-vehető ló- és marhaállományt mutatnak. De azért eltekintve az itt-ott mohó földéhségből eredt szertelen szorgalomtól és czéltudatos nélkülözésektől, ma is nagy sötétségben, szükös szegénységben élnek csak úgy, mint egy századdal ezelőtt. Kukoriczát, egy kis búzát, gabonát termelnek; több az árpa, zab, krumpli, napraforgó, tatárka s némely gazdasági termény. Tökmagból, napraforgóból ütik az olajat, a mely csaknem teljesen pótolja a zsírt. Kendert maguk hasznára termelnek s maguk készítik jóformán összes ruháikat. Juhot, kecskét tartanak, s a gyapjuból maguk készítik maguknak a gubát.
A faluk szétszórt házai között utczának néha alig van nyoma; szekérrel be sem lehet jutni egy másik faluba. A ház fából készül, egyszerű keresztkötéses fagerenda-váz, a melyet betapasztanak, a jobbmódúak ki is meszelnek. Összesen 275egy szoba van benne, legföljebb még különrekesztve egy kis konyha; nagy gazda az, kinél kamara is van. Az istállót külön építik.
A sovány, komor, szegény nép, mely magas termetével, válláig lógó s vajjal kenegetett hajával valóban félelmes hatást tesz, piszkos vászonruhában, nagy bocskorban czammog a ház körül, férfiaknak, asszonyoknak télen-nyáron ott lóg nyakukban a gamasz, a derékig érő fehér guba.
Életükről Barbul Jenő, ki igen jól ismeri őket, a következő ismertetést adja:
"Az avasi házak rendszerint igénytelenek; fából, ritkán vályogból készülnek; födelük szalma vagy zsindely, kéményt általában nem csinálnak. A ház egy, legfeljebb két, földes, fehérre meszelt szobából s pitvarból áll. A bútorzat fölötte egyszerű, ők maguk készítik az erdőn; festett bútorokat csak az előkelőbbek szobáiban találunk. A bútorzatot egy, ritkán két ágy, asztal, lóczák, karos-láda, minél több szent kép s a kemencze képezi. A lakás díszei a vászonkendők, melyeket nagy fáradsággal s jó ízléssel maguk szőnek s a falra akasztott tányérok körül hullámosan helyeznek el.
Gazdasági épületeik közvetlen a lakóház közelében emelkednek, mindannyi igen egyszerű, maguk csinálják.
Úgy öltözködésükben, mint életmódjukban fölötte egyszerűek s nagy szegénységük daczára is boldogok, mert alig van igényük.
Az osant első pillanatra meg lehet különböztetni minden más vidékbeli romántól, sajátságos viseletéről.
A férfiak általában magas, erős testalkatúak s rendszerint barnák, hosszan megeresztett, vállukig érő hajat viselnek, melyet vasárnap s ünnepeken friss vajjal kennek meg, a mi természetesen pár nap alatt, főleg nyáron, sajátságos szagot áraszt; bajúszukat rövidre nyírják és orruk alatt kissé leberetválják. Szakállt nem viselnek. Ruházatuk durva vászonból (az előkelőknél pamutos vászonból) készült rövid ing, mely legfeljebb a gyomorszájig ér s ugyancsak ilyen vászonból szőtt gatya; télen: gyapjúból készült nadrág. Az ing gallérja és kézelője csinos, színes hímzéssel van díszítve. Elmaradhatatlan az osannál az általuk gyapjúból készített suman, egy rövidke guba, melyet télen-nyáron egyaránt viselnek s végül a vállukon átvetett vászon- vagy bőr-tarisznya, a melylyel, mint a közmondás tartja, az osan együtt születik, a mennyiben már a kétéves gyermekre is ráakasztják, legalább az ünnepnapokon.
Ha valahová mennek, derekukra széles bőrtüszőt kötnek, melyben írásaikat és legszükségesebb holmijaikat tartják.
Lábbelijük a saját gyártmányú bocskor, melyet hosszú fekete zsinórral erősítnek föl. Sajátlagos kerek kalapjuk is van, mely legföljebb fejük búbját fedi el s tulajdonképpen a rajta levő bokrétával együtt díszül szolgál. Télen ugyancsak önmaguk által báránybőrből készített sipkát viselnek.
Az osan asszonyok termetre nézve alacsonyaknak mondhatók, zömök testalkatúak s rendkívűl szívós szervezetűek; miként a férfiak, úgy ők is majdnem kivétel nélkül barnák. Ruházatukban; némileg fényűzőbbek a férfiaknál, a kivarrásokra nagy gondot fordítanak.
Ruházatuk vászonból készült rövid ing, bő ujjakkal s ugyancsak vászonból készült szoknya, melyre aztán, midőn templomba vagy valami ünnepélyre mennek, tarka-barka virágos kartonból készített felső szoknyát vesznek föl, lábaikra pedig csizmát húznak. Talán a két utóbbi czikk egyedül az, a miért pénzt adnak, a többit mind maguk gyártják. A suman a nőknél is elmaradhatatlan.
Táplálékuk főleg a kukoricza, bab és tej. Ha e három élelmiszerük megvan, az osan alig érez szükséget. Megfigyeltem, hogy a legtöbb házban nem hét-, hanem hónapszámra, nap-nap után kukoricza-lisztből készült pépet, u. n. "mamaligát" esznek, tejjel avagy juhtúróval, vagy egyszerűen sós vízben főtt babot, melyet eczettel s egy kis liszttel habarnak be. Húst igen ritkán esznek, akkor is csak főve. Kedvencz ételük még a rántotta kolbászszal, melyet azonban csak nagy ünnepélyeken tálalnak föl.
A szeszes italokat, különösen a pálinkát kedvelik. Ha öröm vagy bánat éri az osan embert, ha ád vagy vesz valamit, az áldomás, mely pár liter rossz, pancsolt pálinkából áll, elmaradhatatlan s ilyenkor a verekedések, késelések, sőt az emberölések sem ritkák.
A nép vallásos, de hiányzik belőle az öntudat s a kellő értelmi fok. A babonaság fölötte nagy szerepet játszik hitéletükben, szabad cselekvésüket sok balhiedelem 276korlátozza; egész ártatlan dolgokat tiltottaknak, bűnnek tartanak, másokra pedig, a melyek valóban vétkesek, nem fektetnek súlyt. A ráolvasás, kuruzslás stb. fölötte divatos, s oly szentűl hisznek benne, hogy azt, ki ezekről kicsinylőleg nyilatkozik, hitetlennek vagy balgának tartják.
Műveltség tekintetében alacsony nivón áll e nép. Irni-olvasni kevesen tudnak. A számolást fejben végzik óriási lassúsággal, nagy aggályokkal, úgy hogy ha az embernek csak kissé bonyolultabb számolása van egyikkel-másikkal, nagyon nehéz felvilágosítani az elszámolás helyességéről. Az iskola borzasztó intézmény az osanok szemében s bizonyára, ha nem volna kényszeriskolázás, egy tanító s egy terem elég volna az egész Avas gyermekhadának. Azok is, kik rendesen járnak iskolába, s annyira, amennyire megtanúlnak írni-olvasni, később, mikor kikerülnek onnan, mindent elfelejtenek."
Érdekes, a mit lakodalmi szokásaikról mond az író.
"A korai nősülés és férjhezmenés divatos. Az osan fiú már 16 éves korában a legények sorába lép s már akkor kiválasztja leendő életpárját. Csak egyenrangúak kelhetnek házasságra. A leányok hozományul ingatlant nagy ritkán kapnak, az a fiúké marad, hanem pénzt vagy ingó jószágot visznek a házhoz. Az egyességet, hogy mit kap a legény s mit a lány, a szülők végzik s eme tárgyalások sokszor heteken át húzódnak s esetleg valami csekélység miatt meghiusulnak; ilyenkor természetesen vége a házasságnak is.
A kölcsönös háztüznézés után, a szülők megkezdik a tárgyalásokat, melyek ha eredményre vezetnek, megtörténik az ünnepélyes eljegyzés.
Az esküvő nagy parádéval megy végbe. A gyülekezés az örömszülők házánál történik; külön gyülekeznek a vőlegény rokonai s ismerősei s külön a menyasszonyéi, kik aztán felkísérik a leendő házasfeleket külön a templomig. A templom előtt találkozik a vőlegény menyasszonyával, hol, mialatt a tanúk a lelkészszel elvégzik a bejegyzést, pisztoly durrogások közt fogadják a szerencsekívánatokat s isznak egy kis pálinkát. Ennek végeztével bemennek a templomba, de a vőlegény nem karon vezeti a menyasszonyt, hanem e czélra készült kendőcskét fognak meg mind a ketten. A megáldás után zeneszó és hangos kurjongatások közt megy le az egész háznép a menyasszony szüleinek házához, hol hozzáfognak a lakmározáshoz, melyre rendszerint hivatalos az egész falu, de külön terítenek a gazdagok s külön a szegények számára. A lakoma végeztével a fiatalok tánczra perdülnek; mikor pedig a menyasszony elbúcsuzik szüleitől, hogy férjét új otthonába kísérje, fölkerekedik az egész háznép s a "hora miresel", a menyasszony nótája mellett elmennek a vőlegény szüleinek házához s itt folytatják a megszakított mulatozást, mely a tehetőseknél rendszerint három napig tart."
Érdekesek temetkezési szertartásaik is.
"A meghaltnak hozzátartozói: a nők, kibontott hajjal, a férfiak kalap nélkül járnak és nem borotválkoznak. Éjjelre öreg asszonyok és ismerősök jönnek a halottas házhoz s elsíratják a megboldogúltat s sűrűn emlegetik érdemeit, erényeit. Arra sokat adnak, hogy az egyházi szertartás mennél fényesebb és hosszabb legyen, nagyobb halottaknál föltétlenül szükséges a prédikáczió és búcsúztató is. Az elhantolás után torra gyűlnek össze.
... Ügyes-bajos dolgaikat a bíró és jegyző előtt szeretik elintézni s azok ítéletében megnyugosznak. Igen jámbor, engedelmes nép ez, a hatóságok minden intézkedését parancsnak veszi, s bármily áldozatok árán is teljesíti.
... A fiatalság szabad idejében labda-játékban vagy tánczban keres szórakozást, más társasjátékot nem ismernek. Czigánybandára nincs szükségük, egyetlen osan-legény czinczogtatja hegedűjén az egyhangú talpalávalót, melynek dallamát aztán hangos kurjongatásokkal és táncznótákkal fűszerezik a legények. A népköltészet, mely bizony fölötte szegény, eme kurjantásokban talál leginkább művelésre. Ezekben ad az osan legény kifejezést örömének, bánatának s legkülönbözőbb érzelmeinek. A kurjongások legnagyobbrészt eredetiek, rögtönzöttek s általuk csipkednek egymásra a legények, főleg a vetélytársak, s a leányok szemében az a legderekabb legény, a ki szellemesen rögtönöz ilyeneket. Ezen vetélkedések komoly összetűzésre is vezetnek s nem ritkán a karók s a tüszőből előrántott kések adják meg hozzájuk a nyomatékot".
Az avasi oláhtól főleg abban különbözik a szamosmenti oláhság, hogy jobb módban élvén, az egymással való állandó érintkezés útján általános, bár szerény czivilizáczió hatása látszik meg rajta. A hosszú hajat kerekebbre nyírják, 277a rövid inget hosszabbra hagyják; valamivel tisztábbak és rendesebbek és a mi legfőbb különbség: értelmesebbek, munkásabbak s takarékosabbak. Házat ők is mindig fából építenek, kivéve a Szamos melletti falvakat, a hol könnyebb kőhöz vagy legalább vályoghoz jutni. A ház beosztása is kényelmesebb, a jobbmódúaknál két szoba van s középen a konyha.
Lejebb, a déli hegyek között, a Bükk oldalában, már ismét szegényebb a nép; csak ott van valami jele a jobb módnak, a hol valami pénzkereseti forráshoz juthatnak, mint Ujhután, a hol Rényi Dezsőnek üveggyára van. A szinérváraljai járás három fővidékből áll: az Avas, a Szamosmente s a déli hegyvidék. Leggazdagabb a középső rész; ezeknek az életmódja hasonlít legjobban a magyarokéhoz. A következő a nagybányai járás. Erre szintén ugyanazt az ismertetést adhatjuk, mint az eddigiekről, valamint a nagysomkúti járás oláh népéről is. A szamosparti jobb földeken elég tisztességesen élnek, nagyobb községeik rendezettek, mint Misztótfalu, Giródtótfala, Alsófernezely stb.
***
Szatmár vármegye népéről igen kevesen írtak. Lásd: Kiss Áron: Porcsalmai babonák. Ethnographia 1891. - Kiss Áron: Magyar gyermekjátékok gyüjteménye. - Bartha Gyula Érmelléki néprajzi adalékok. Ethn. 1891. - Barbul Jenő: Az Avasvidéki nyelvjárás. 1900. - Czirbusz Géza: Az avasság és népe. Földr. Közl. 1900. - Szmik Antal: Adalékok Felsőbánya sz. kir. bányaváros monografiájához. 1896. - Móricz Zsigmond: Szatmármegyei népköltési gyüjtemény. (Megjelenőben.) - A helyszinén gyüjtött adatok.