Mindenesetre tudományos értékkel bírna, elkalandozni a beláthatatlan messze távolba és elmerengni a feltevések és elméletek tág mezején a felett, hogy a történelmet évezredekkel megelőzött képződési és átalakulási korszakokban, hazánk földje miként bontakozott ki az őstömegből. A föld központja felé húzódó tűznek, a föld felületén elterült tengervízzel folytatott harcza, mennyiben hatott közre annak átalakitására; - az "édes tenger" elméletének, valamint ez elméletből levont azon következtetésnek, hogy e víztömeg elvégre a vaskapunál tört magának utat kelet felé - megemlítésre méltó feltevések ugyan, - de nem alkalmasak arra, hogy itt bővebb vitatás tárgyát képezzék.

Valószínű az, hogy e víztelenítési folyamat mindinkább lassúbbá vált; mocsarak s a buja ősnövényzet minden faja, bő táplálékot és biztos menedéket nyújtott itt az állatvilág milliárdjainak hosszú időszakokon át s így képződött az a dús talaj, az az áldott föld, a melyet hazánknak mondhatunk, s a melynek typikus, kiválóan szép részlete - Szabolcs vármegye.

Az a hullámos felszín, a mely megyénket jellemzi, a tenger vize alatti zátony-képződésnek tartható-e, vagy a Tisza-meder felé igyekvő belvizek munkájának, - az ilyen dombtetők szélnyalásaiban található elszenesedett óriás orsósarok és nádgyökerek ennek vagy egy későbbi kornak termékei-e, - volt-e része ebben a munkában vulkanikus befolyásoknak is, s az itt található temérdek nyers obsidianok és nucleusok közel vidéki vulkanikus kitöréseknek és helyi használatnak maradványai-e, vagy az őskori népek folytonos vándorlásainak itt hagyott emlékei-e, - minő képe volt a Nyírségnek akkor, a midőn az ősállapotból kibontakozott, - mily növény- és állatvilág borította el és lakta e földet akkor, a midőn termőképessé lett, - kik voltak őslakói, időszámításunk előtt csak egy ezredévvel is: mind e kérdésekre a történet és természettudomány adós marad a felelettel, sőt e homályt nem világítják meg kellően későbbi kútforrásaink adatai sem, mert habár Erdélyre, az Alduna vidékére és hazánk azon részére nézve, a mely a Tisza és a Duna között, valamint a Dunán túl fekszik, az ókorból már teljesen megbízható adatokat bírunk, mélységes sötétség fedi el azokat a viszonyokat, a melyek e közben Magyarország azon részében léteztek, a mely a Maros, Tisza és Szamos között terül el.

Első megbízható kalauzunk (500. kör. Kr. sz. e.) Herodotos, közvetetlen az Istros folyón túl, az agathyrseket nevezi meg; de ezek közvetetlen szomszédságában észak felé a neurokat, s igy felette nehéz lenne megállapitani, hogy e két népfaj közül a Nyírséget melyik tartotta megszállva; Strabo szerint (63. kör. Kr. sz. e.) ugyanitt geták, Plinius szerint (61. kör. Kr. sz. u.) a Kárpátok alatt - e területet Hercyniának nevezi - a jazygok, Tacitus szerint (55. Kr. sz. u.) dákok, sarmaták, búrok, Cl. Ptolomaeus szerint (150. kör. Kr. sz. u.), kizárólagosan dákok laktak.

A római császárok későbbi uralma alatti időben e vidéken a szabad dákokat és carpokat látjuk s alig egy század leforgása után, a népvándorlás ugyanitt - a Tisza és Szamos mentén - a sarmatákat találja; de hogy e sarmaták, a kiket még a negyedik században Magyarország területétől a bastarna népfaj és a Kárpát-hegyláncz választ el, mikor és miként kerülnek e vidékre, e körülményt mély homály fedi, hacsak a sarmaták alatt a jazyg-sarmaták maradványait nem kell értenünk.

Ha azon a hagyományon lehetne elindulnunk, hogy a Csörsz- vagy Ördögárok, a mely megyénk területén is több helyütt átvonul, mint védelmi mű a jazygok és quadok közötti határvonalat képezte, ez esetben megállapíthatnók azt is, hogy ez idő tájt a régi Szabolcs vármegye déli mocsaras vidékét jazygok, a Nyírséget pedig quadok lakták, valószinűleg azonban gót fenhatóság alatt.

Az ötödik században Attila terjeszti ki világuralmát Magyarország egész területére, míg a hatodik században e területet s igy megyénk területét is a gepidák tartják megszállva, utánok pedig több mint 200 éven át az avarok. Ezeknek Nagy Károly által, a VIII. század végével történt legyőzetése után hazánk északi részén s igy megyénk területén is, szláv-morva fajokat látunk letelepülni, a nélkül azonban, hogy e faj itt egységes nemzetet és államot alkotott volna, mert hiszen Anonymusnál olvassuk s más forrásokból is tudjuk, hogy megyénk területét a magyarok bejövetelekor fel egész a Szamosig, bolgárok és kazárok tartották elfoglalva.

Ne kutassuk már most tovább azt, hogy őseink a vereczkei szorosnál törtek-e be Magyarország területére, avagy az Aldunán, - sem azt, hogy megyénk területét Szabolcs, Tuhutum és Tass vezérek hódították-e meg, avagy Kund kapitány, - bizzuk mindannak a megirását, hogy a magyar nemzet honfoglalása, harczai, államalkotása és további fejlődése körül Szabolcs vármegyének mi szerep jutott, e monografia megíróinak szakavatott tollára és szorítkozzunk feladatunk tulajdonképeni tárgyára: Szabolcs vármegyének ismertetésére az utolsó ember-öltők alatt.

Megyénk képe ezelőtt egy fél századdal megnyerő és érdekes volt. Képzeljünk magunk elé egy mérföldekre terjedő hullámos fensíkot, a tetőkön tölgyerdővel, cserjével és sima zöld pázsittal, a lejtőkön könnyen mívelhető gabonaföldekkel, a völgyekben nyírerdőkkel s kötött, dúsan termő talajjal, a fenekekben sűrű nádasokkal, szíkes és halbő, tiszta vízű tavakkal, melyeknek sima tükrét a vízimadarak ezrei borítják; menjünk az egymáshoz közel fekvő községekbe, melyeknek rendszertelenül épített, de csinos és tiszta nádasházaiban sorsával megelégedett és földesurát tisztelve szerető munkás nép lakik, látogassunk el a falu végein évszázadok óta őrt álló nemesi úri kúriákba, ahol anyagi jólét mellett, patriarchális élet, vendégszeretet és vallásosság honol, s megkapjuk a Nyír hű képét. Ha gyönyörködni akarunk egy őserőben lévő, kitartó, munkás népben, egymástól távoleső, rendszeresen épült, nagykiterjedésű falvakban, végnélküli aranykalászos rónákban és a délibáb rezgő látképeiben visszatükröződő mérhetetlen síkságokban, úgy tekintsük meg a szabolcsmegyei Alföldet. De nem lenne teljes és hű vármegyénk képe, ha nem foglalnók be annak keretébe a Tiszahátat Csegétől fel, egész Vásáros-Naményig, megyénknek e hasonlíthatatlanul legszebb részét, a mely nyugat, észak és kelet felől öleli körül vármegyénket, a Tiszahátat - a leghaldúsabb folyó partját szegélyező ős tölgyerdőkkel és fűzesekkel, kitünő legelőivel és virányos rétekkel, hátterében a Hegyalja emelkedett lépcsőzetes szőleivel, Zemplén, Ung és Bereg bükk-erdős hegyormaival, s ha meg nem említenők megyénk nyugati és északi részén a Tiszahát és a Nyír között elnyúló árterületet, végnélküli nádasaival, halastavaival, a darvak, gödények, hattyúk és kócsagok ez őstanyáival, a magas árvízek által ide-oda hányt s vetett úszólápjaival, a melyekre nézve a tulajdonjogot a szél változatos szeszélye gyakran kérdésessé teszi, birtoklásukat pedig, ideig-óráig, csak kiczövekelés vagy kikötés biztosítja.

Ez megközelítőleg hű képe a régi Szabolcs vármegyének, a mely bölcsője, otthona és - mondhatnám - kizárólagos birtoka volt annyi ősnemes családnak, a Bolug-Simian és a Megeriek törzsének, a Kaplonyok, Hunt-Pázmánok, Gut-Keledek unokáinak.

S valóban, ha vannak is vármegyék, a melyek búzatermő talajukkal, regényes fekvésükkel, stylszerűen kiépített városaikkal, műemlékeikkel s a közművelődés terén elért nagyobb sikerekkel méltán dicsekedhetnek, - a tiszta magyar, nemes, úri vármegyének Szabolcs volt mindenkor a mintaképe, e vármegye volt otthona a független szabad gondolkozásnak, a vendégszeretetnek és a vonzó társadalmi életnek.

Hiszen nemcsak a szomszéd vármegyékből, hanem az ország minden részéből is megjelentek és képviselve voltak itt évente e megyék számos kitünőségei: Ung megyéből a gróf Török, Turánszky, Csuha, Fűzesséry; Beregből a Lónyay, Bay, Uray; Szatmárból a Fráter, Erőss, Szunyoghy, Beőthy: más szomszéd megyékből, Erdélyből, a Dunán túlról a Sennyey, csicseri Orosz, Szentimrey, Borbély és Zábráczky, Komáromy, Recsky, Szereday, Baranyi, Wesselényi, Jósika, Bernrieder, Zichy Jenő, Keglevich Béla és még számosan, hogy az itt páratlan alakban kifejlett társadalmi életben részt vegyenek - lássák, miként lejtik Szabolcsban a kállai kettőst, s hogy mulatnak nálunk a Boka Károly és Benczi Berti czigányprímások varázs-zenéje mellett a Vayak, Ibrányiak, Patayak és Kállayak, s hogy minden évben találkát adjanak egymásnak az őszi agarászatokon, a debreczeni vásáron, a pócsi búcsún és a mádi bálban, az eladó leányok e látogatott és háládatos vásárain.

A társadalmi életet vármegyénkben e század elején Kállay Miklós alkotta meg, akinek elismert értelmi fölénye, gazdagsága, határt nem ismerő vendégszeretete s különösen azon körülmény, hogy Szabolcs vármegyének 18 éven át volt alispánja, lehetővé és könnyűvé tette összehozni és együtt tartani a megye-gyűlések alatt Nagy-Kállóban és azonkívül kálló-semjéni kúriáján a megye szinét-javát.

Később a megyei társas élet gyúpontjai voltak: az Erős Lajos, id. Zoltán János, Vay Diénes, Ibrányi Ferencz, Kállay Gergely, Péchy László, Jármy Imre, gf. Degenfeld Imre, Nozdroviczky György, Patay István, Bónis Sámuel, Kállay Ödön, gróf Vay Ádám, Elek Mihály, Mikecz Tamás, Kállay Ákos, Csuha Tamás, a Gencsyek s mindenekelőtt a Kállay Emánuel vendégszerető házai.

Kedélyes, víg élet jellemezte vármegyénk e jeleseinek gyakori együttlétét és gyakorolt hasonló befolyást megyénk egész társadalmára. Itt beszélték meg a követküldést, később képviselő-választást, a megyegyűléseken teendő indítványokat és hozandó határozatokat; itt készítették elő a tisztviselő-választásokat és foglaltak állást a politikai események mellett, vagy azokkal szemben; ezek alapították a felső-szabolcsi gazdasági-egyletet és az egész országban legelső agarász-egyletet. A haladás zászlóját ezek vették kézbe, szabadságharczunknak ezek voltak lelkes szóvivői, a passiva resistenciának ők voltak szervezői, az emigracziónak bőkezű maecenásai és döntő tényezők azon hazafias politika terén, a melyet az egész vármegye mindenkor önzetlenül követett.

Ez táji és társadalmi, rövid képvázlata megyénknek, a míg azt a tizenkilenczedik század második felének rohamos kultur-törekvései át nem alakították, s míg a patriarchális társasélet az u. n. modern társadalomnak helyet nem adott.

Ma már minden megváltozott. - A tágas legelők és erdők helyén búzaföldeket és nagy kiterjedésű szőlőültetvényeket s - hála a mindenütt keresztül vitt ártérszabályozási és tagosítási rendezéseknek, - a tavak és nádasok helyén szelid réteket látunk, az erdőket pedig az útak mentén s az egyes birtokok határvonalain sűrű akáczsorok váltották fel. Közutainkra vonatkozólag a czivilizált nyugat utasa sem jegyezné fel ma már naplójába: "lutum luto imponunt et hoc vocant töltés, " - mert a régi kacskaringós, gyepes, tengelyig járó homokos utak és sár-gázlók helyett, kő- és vasútak szelik át minden irányban megyénk területét, s a czigány-posta ős intézménye felett is győzedelmeskedik a távirda és telefon.

S a társadalom? No erre még inkább elmondhatjuk: - "et nos mutamur in illis!"

A szabadságharcz alatti, - nemzetünknek annyi dicsőséget hozott - két év, teljes jövedelmi deficzittel végződött a birtokos osztályra nézve. A munkásosztálynak az úrbéri és hason-természetű szolgálmányok teljesítése alóli felmentése, a csekély úrbérváltságnak vontatott folyósítása, a változott viszonyok folytán elkerülhetlenné vált gazdasági beruházásokra szükséges tőke teljes hiánya, az új adózási rendszer felette terhes és zaklató volta, nemkülönben azon sajnos, bár menthető körülmény, hogy a birtokos osztály a megváltozott viszonyokkal nem tudott és nem akart számolni, mert a dolgok új rendjének tartós voltában éppenséggel nem hitt, - mind e körülmények az azon időben felette drága hitel igénybevételére kényszerítették s a tönk szélére juttatták megyénk virágzó nemességét.

Elég volt két évtized arra, hogy az ős birtokost deposszedálja, anyagi függetlenségétől megfoszsza, a közügyekben gyakorolt döntő befolyását megsemmisítse s a társadalmi rendet teljesen megváltoztassa és alapjában felforgassa.

Ma már hiába keresnők a faluvégeken őrt álló nemesi kúriákat, a szeretet és kölcsönös becsülés kötelékével hozzájuk fűzött vallásos munkás népet, a fent említett társadalmi gyúpontokat és érintkezést; hiába keresnők a nemes birtokos osztályt, mint a közügyek egyedüli irányítóját, a közéletben a tekintélyt, az általános megelégedést és jólétet, az emberek szívében örömet, kedélyt s az ideálokért való rajongást, - nem, - mindezeket már nem találnók meg. De találunk a régi nemesi kúriákon új települteket, a falvakban szegény, elégedetlen, új és régi földesurait egyaránt gyűlölő munkásnépet, a társadalmi fókusok helyett kaszinókat, a tekintélyek helyett a tőke hatalmát és rosszul értelmezett és alkalmazott egyenlőséget, az elégedettség helyett igényeket, az ideálok helyén sívár materializmust.

S valóban ma már ott állunk, hogy vármegyénkben a társadalmi élet - az emberiség minden tevékenységének e legnemesebb czélja - Nyíregyháza kivételével, hol az bizonyos városi, polgári értelemben szépen fejlődik, alig nevezhető már annak; e téren bizony alig törekszik már valaki vonzó szerepkörre; egyesek kisérletei az általános apathia szirtjein rendszerint hajótörést szenvednek s megyénknek immár csak két társadalmi gyűlhelye emelhető ki: a mándoki Forgách és a királytelki Dessewffyek vendégszerető házai. Ecseteljem-e még tovább az anyagi és erkölcsi hanyatlás letünt korszakát, - felsoroljam-e annak rombolásait, - reá mutassak-e, megnevezzem-e a bűnösöket és bűneiket, - hullassuk-e a bánat és részvét könyűit a közállapotok romlása s az elvérzett áldozatok hekatombái felett? Nem, - ne tegyük. Ne tegyük egy üdvös reakczio - a nemzeti szellem uj ébredésének reményében, - a melynek kedvező előjeleit már is észlelhetjük - s ne tegyük ma, nemzetünk és államiságunk fennállásának ezredéves öröm-ünnepén, a mely nem a bánat, nem a vád és megtorlás, - de a bocsánat és kiengesztelődés magasztos ünnepe kell, hogy legyen, - s mert bizom a jövőben és reménylem, hogy a fentiekben ecsetelt viszonyok, csak rövid átmeneti korszaknak múló árnyképei. Hiszen a bár erőben és létszámban megfogyatkozott, de a létért való küzdelemben megedzett birtokos középosztályban találjuk fel ma is az államfenntartó elemet s ennek megmentésére törvényhozás és minden kormány bizonyára sietni is fog; - hiszen a gondviselés által gyakorlati józan észszel megáldott, de ámítók által félrevezetett munkás nép elvégre is rá tér a sors által részére kimutatott természetes ösvényre, - a melyen haladva hazánk magyar-nemzeti jellegének erős oszlopává válhat. S egyben a letünt korszakot általában felülmúlják a jelen idők: a kitartó munkásságban, s egyben nem maradnak annak mögötte: hazafiasságban a politikai élet fórumain, s így csak a történet csalhatatlan tanulságaiból merítem azon erős hitemet, hogy a mely nemzet beléletét ernyedetlen munkásság jelzi, a mely nemzet magatartását önzetlen hazafiság irányítja, annak fennállását és virágzását sem megpróbáltatás, sem balsors veszélyeztetni soha nem fogja.

Te szűkebb hazám, szeretett Szabolcs vármegyém! Te már is megértetted az idők intő szavát; dolgozol és munkálkodol erődnek minden erejével, hogy a szenvedett sérelmeket és életerős szervezeteden ejtett sebeket behegeszd, hogy Szabolcs vármegyének régi fényét visszavarázsold s az anyagi jólét révébe jutva, áldozataidat a hon oltárára is letehesd.

Szabolcs vármegye közönsége az 1894. év május hó 9-ik napján tartott r. közgyűlésében szolgáltatta magasztos tanújelét hazafias áldozatkészségének azzal, hogy - eltekintve más, nagyszabású létesítményeitől, - a millenáris év emlékének megörökítése czéljából, a vármegye monografiájának megírását határozatilag elrendelte.

E mű megírása és kiadása a megyei monografia-bizottság és számos jeles szakírónak közreműködése mellett, a "Magyarország Vármegyéi és Városai" czímű országos monografia szerkesztő bizottságára bizatott, s e nehéz feladat fényes sikerét e szolennis bizottság nagy tudással párosult lankadatlan igyekvésének és körültekintésének köszönhetjük.

Az előszó megírása nekem jutott osztályrészűl, s ennek megírásánál oda törekedtem, hogy a szíves olvasó figyelmét megyénk leírásának és történetének azon mozzanataira irányítsam, a melyek az előttünk fekvő monografiának egyes fejezeteibe beilleszthetők nem voltak.

Ha e megtisztelő megbizatásomnak és feladatomnak csak némileg is eleget tettem, úgy egyedüli vágyam, - hogy csak egy szemernyivel is hozzájáruljak e jeles mű létesítéséhez, - beteljesült, s én nyugodtan adhatom át a szót Szabolcs vármegye monografiája megíróinak, hogy bemutassák a vármegye táj- és népisméjét, megvilágítsák történelmi fejlődését, kiterjeszkedjenek mindazon kulturális eszközökre, a melyekben haladásunk biztositékait ismerjük meg, hogy lelkes szavakban szemeink elé varázsolják a mult nagy alakjait és magasztos példáit, hogy mindezeken okulva, mindezekből lelkesültséget s önmagunk iránti bizalmat merítve, biztosítsuk hazánk jobb jövőjét és hálaszózatunknak Szabolcs vármegye törvényhatósága iránt ekképen adjunk kifejezést:

Isten! Te ki népünket a Haza szent földére vezérléd és megengedéd, hogy e nép állami létének ezredévét elérhette és megünnepelhette, tartsd meg e hazát minékünk magyaroknak s vedd oltalmadba szűkebb hazánkat - szeretett vármegyénket; mert amiképen e nemzet nélkül a haza üres fogalommá válik, úgy vármegyei ős szervezetünk az, a mely egyaránt oldalmaz és megvéd hazát és nemzetet.

Kelt Nyíregyházán, 1900. évi január hó 1-én.