A Tiszahátnak - mely a kisvárdai és a tiszai járást foglalja, legnagyobb részeikben, magában - néprajza, népszokásai, csekély eltéréssel azonosok a Nyírség- és Rétközéivel. Lényegesen eltérő ezekétől néprajzi tekintetben az Alsó-Tiszamente.

Ez a vidék (a vármegye székhelyétől nézve) a Tisza innenső partján, Tisza-Eszlárnál kezdődik s magába foglalja az innenső parton: Tisza-Lököt, Tisza-Büdöt, Szent-Mihályt, Tisza-Dadát, Tisza-Dobot és Polgárt, a túlsó parton pedig az úgynevezett Taktaközt, mely Tisza-Ladánytól lefelé Tardost, Csobajt, Bájt, Takta-Kenézt és Ptrügyöt foglalja magában s a közigazgatás dalai alsó járás névvel nevezi. Néprajzi különbözőség tekintetében ez a terület ismét három részre oszlik. Az egyik: Polgár maga, a másik: a tiszáninneni többi községek, a harmadik: a Taktaköz.

Polgár a maga, majdnem 60,000 katasztrális holdat tevő, óriási határával s az ezen fekvő Margita, Boroczkás, Kapros, Tikos és Folyás nagy pusztákkal, azért érdemli meg, hogy külön foglalkozzunk vele, mert Borsod és Hajdu vármegyék közé benyúló nagy határát oly népfaj lakja, mely néprajzi tekintetben teljesen elütő nemcsak az egész vármegyének, de ennek a járásnak is, a többi lakosságától. Polgár ugyanis palócz telep, melyet földesura, az egri káptalan, telepített Borsod vármegyéből, Mező-Keresztesről és környékéről, és melynek lakossága, ismert palócz szivósságával és konzervativizmusával, még ma is sok oly faji sajátságot tartott meg, mely a körülte lakóktól sokban megkülönbözteti. E különbözőségének, a más eredetüségen kívül, oka az is, hogy a vármegye szomszédos tiszamenti népével nem vegyül, mert egyrészt nagy távolság is választja el tőlük, másrészt pedig amazok nagyobbára nyakas kálomisták, ő maga pedig erős pápista.

Polgár lakosságának, mint afféle jó palócznak a nyelve, - tiszta magyar. Kiejtése palóczos; nem annyira, mint a Mátra alján, a Bikkben, a Karancs alján, a Dobrán, meg a Göcsejben lakó vératyafiaié - mert hát más föld, más ég, más beszéd; de ha az ember a szomszédos büdi Dankóról vagy a közeli debreczeni Hortobágyról vetődik közéjük, mindjárt ráismer, ha egyébről nem, a sok diftongusról, hogy másfajta nép közt jár.

A népviselet is elütő a többiekétől. Férfiaknál, - a nyári könnyü, magyar, dologban kurta ing, durva vászonból vagy gyolcsból, kinek módja, hogy engedi, bekötve a térdig érő bő gatya korczába, a fején szalmakalap.

Már télen fekete tehénbőr-csizma kerül az ember lábára, annál jobb, mentől nagyobb, mert a nagy az alapos jószág, mentől nagyobb, annál melegebb, annál több szalma meg kapcza fér bele, meg bokatekerő. Lájbi is 172kerül az ember derekára, felibe meg ujjas, sötétkék avagy fekete posztóból, a fejre pedig, kivált azelőtt, egy egészen különös kalap, amelynek van is, nincs is karimája, mert van karimája valósággal, de az annyira hozzásímul a kalapnak a fejet közvetlen borító részéhez, hogy úgy látszik, mintha nem is volna. Más a pásztorember kalapja, az széles karimájú, mert az kinnjáró ember, olyan alakú mint a csiperke gomba, úgy is hijják, hogy csiperke-kalap. Az embernek szűr lóg a válláról, fiatalnak fehér, öregnek fekete, de csak panyókán, nem kidugva. A szűr ki van varrva, magyarosan, piros harasztvirágokkal, magyar koronás czímerrel, e nélkül polgári ember előtt - nem szűr. Több ember visel azonban bundát, de nem csöves bundát t. i. ujjasat, hanem juhászbundát, ami olyan szabású, mint a kerek köpönyeg, fehérre cserzett magyar juh bőriből van, az alja köröskörül felhajtva, irhából készült, sodrott gombházakkal, szattyánból göngyölt, csapott végü, hengeralakú gombokra köröskörül felaggatva, ugy hogy mikor a gazdája leaggatja, túl ér a lábán, ami nagyon jól esik, télen a kinnháló ember lábának.

Meg szokta még koronázni ezt az alkotmányt, már amelyik igazán igazi, egy mind a négy lábastól, a maga valóságában kikészített, rendesen fekete báránybőr, mely gallérképpen a bunda hátára van varrva, persze szőrivel kifelé; hát ebben se fagy el az embernek se a füle, se az orra, ha a fejére borítja.

Az asszonyfajtának a ruhája nagyon színdús; e színekben túlnyomó a piros. A szoknying, vagy szoking, ami másutt szoknya, viganó, rokolya - mindnyájánál, a dédanyákig bokorugró, sőt térdig érő, nagyon virágos tarka kázsmér, kárton, selyem, avagy bársony, a pruszli szintén; a lábbelijök: fűzős czipő. Az ingváll kurta, kötésen alól egy arasz, a pendelylyel együtt is, - ami itt alsó szoknyát jelent - csak térdig ér. Ékszerük: az üveggyöngy, mit kalárisnak neveznek. Pruszlit és szokinget arany vagy ezüst csipke díszít. Fejkendő és nyakbavaló kendő egyaránt virágos, sokszínű, sok pirossal. Felső öltönyük ködmön vagy posztó, testhez álló.

A házak általános jellege: A fal mindenütt vályog, a tető eleje nyitott, a fedél sima, nem garádos, az eresz széles, tornáczos, fedőanyag nád vagy gyékény. Az utczára egy szoba, a mögött a konyha, e mögött a hátulsó kis szoba. Ajtaja az udvarra csak a konyhának, ebből nyílnak a szobák. A hátulsó szoba mögött a kamara, e mögött az istálló, mind egy fedél alatt. Előkert nincs. Díszítést a házak külső falán nem alkalmaznak; általában, ahol van, piros és kék festést láthatunk az eresz alatt. A kutak gémesek. A kapuk vesszőből fonottak.

Lakodalmi szokások. A menyasszony esküvője előtti vasánap, délutáni litániára menetkor, a templom ajtajában leánybarátnéitól csókkal búcsúzik. A lakodalmat a vőlegény házánál tartják, a hová a menyasszonyt zenével kisérik. A vőfély-mondókák tréfás, néha frivol versek.

Halotti tort tartottak ennek előtte fiatal emberek temetésekor, zenével és tánczczal egybekötve, de ez most már nincs divatban.

Ünnepi szokások. Utolsó farsangban két napos általános bálozás, táncz (ugynevezett ivó) van szokásban. Divatosak az ugynevezett fonókákák és kártyaházak. - Betlehemmel vén asszonyok járnak. - Pünkösdkor bálokat tartanak és koszorús leánykák járnak az utczákon.

A nép józan, vallásos és munkás.

Az alsó Tiszamente többi községeinek, nevezetesen: T.-Eszlár, T.-Büd, Szent-Mihály, T.-Dada és T.-Dobnak néprajza következő:

Eredetére nézve e terület lakossága, nyelve és embertani sajátosságai után itélve, olyan magyar néptörzs maradványa lehet, mely talán még a honfoglaláskor települt itt meg és századok vészei, viharai közt kemény állhatatossággal megőrizte faji jellegét.

A művelődés iránt való fogékonysága és értelmessége nagy ennek a népnek. Túlnyomó számban református lévén, azt hiszszük, nagy része van ebben annak, hogy a reformátusok a nép nevelésére kezdettől fogva mindig nagyban törekedtek, amint az köztudomású. Ebből magyarázható meg 173az a nem közönséges jelenség, hogy csak néhány példát emíltsünk, hogy Zákány Imre t.-dobi egyszerű földmíves, az ezermesterséget annyira vitte, hogy egy olyan ember, mint boldogemlékezetű Andrássy Gyula gróf, ha dobi kastélyban időztében el talált romlani a drága, világ remekének készült zsebórája, még külügyminiszter korában is rámerte bízni Zákány uramra, hogy javítsa meg s bizony meg is javította úgy, hogy Genfben se jobban. Meg az, hogy Egri Bálint uram, szintén egyszerű földmíves Szent-Mihályon, embernyi ember korában megtanult magától olvasni, írni - mert hogy mástól röstelt - hogy öreg korában megírta szülőföldjének, Szent-Mihály községének történetét. Ilyen magyarokat, ilyen földmíveseket se sok helyen mutogatnak.

Külső faji jelleg tekintetében: a nép termete inkább alacsony, ösztövér. Hajszin: szőke, barna vegyest. A szemek szine inkább világos, T.-Büdön sok a fekete szem, Szent-Mihályon is, ez utóbbi helyen sok a sárga színü, T.-Dadán általában barnás. A t-dobiak középtermetüek, zömökek, barnák, a szemük kékes. Asszonyok, leányok karcsúak, szép arczuak, közép vagy kis termetüek.

Építkezésben általános a vertfal, a vályog, több az utóbbi. A fedés sima, deszkacsúcs fal nélkül, az eresz széles, nyitott, fedőanyag gyékény és nád. Szoba, konyha, istálló egy fedél alatt, előkerttel. T.-Dobon, T.-Eszlár T.-Büdön, az istálló külön, T.-Dadán, Szent-Mihályon és T.-Lökön is. A tornácz fedett, a pitar előtt kezdődve húzódik hátrafelé, Eszláron, Lökön szabad. Büdön, Szent-Mihályon, Dadán és Dobon is. A ház külső falán díszítés nincs, csak Büdön. A kutak gémesek és kávásak. A kapu deszka vagy sövény, néhol rácsos, Szent-Mihályon, Büdön mind az, Lökön vannak faragványosak is, Eszláron mind sövény.

A nők ruhája kék vagy vörös szinü perkál, karton, Lökön az asszonyokénak alapszine barna, a leányokénak piros vagy fehér. Kendők karton, szőr és selyem. A pendely hosszú (ezt a nevet az alsó szoknya viseli), többnyire gyolcs. Ékszert nem viselnek, csak Lökön sárgaréz-gyűrűt. Az ing hosszu, gyolcs. Felsőruhaként barnássárga színü, báránybőrből készült, fekete selyem-virágokkal kirakott kis bunda, nagy, fekete posztó ujjas lajbi. A felső szoknyát kabátnak híjják, az alsót ingaljnak. A nők ruhájukon alkalmaznak hímzést, a fiatalok vegyest, az öregek feketét: Dobon, Büdön, egyebütt nem. Lábbeli fekete, fűzős vagy czúgos czipő, nyáron munkában fekete bőrpapucs. Helylyel-közzel viselnek fekete csizmát is. A derékrevalót: bujjbeli, ránczoska, testhezálló, pitarka névvel nevezik.

A férfiak ruhája: gyolcs ing, térdig érő gyolcs gatya; nyáron szalmakalap, télen pörge, durva fekete posztó. Lábbeli télen sima vagy ránczos szárú csizma, fekete bőrből; nyáron Eszláron bőrbocskor. Nadrág, mellény, ujjas 174fekete posztó. Felső ruhaként fehér szűrt használnak, fekete posztó-díszítéssel és fekete egyszínű kabátot, de használnak fehér szűrt piros és fekete haraszttal kivarrott virágokkal és fekete szűrt fekete posztó-virágokkal, a gallér rózsával kivarrva mindeniknél; használatos a juhbőr-bunda is és fekete posztó-bekecs. A férfi-ruha szabása mindig magyar.

Jelleme a népnek nyílt, egyenes, őszinte, józan, szorgalmas, takarékos, szép szóra hajló, a tekintélylyel és erőszakkal szemben daczos.

Népszokások. A gyermek megkeresztelése után a keresztapák, keresztanyák (van több is), a nagyapák, a nagyanyák, a gyermekágyas háznál összegyülnek lakomára, jókivánataikat nyilvánítják az ujszülött, annak szülei és hozzátartozói iránt, esznek, isznak. E föld népe a barát szót nem ismeri abban az értelemben, mint a művelt osztály, ennél a barát a koma, mert a komahívás alapja az egymáshoz való szeretet és becsülés, amit a komaság állapota hivatva van erősíteni, emelni.

Menyegző. Büdön az a lakadalom lefolyása és azok a mondókák divatosak, amelyek a következőkben vannak leírva. Ugyanezek a szokások uralkodnak nagyjában az egész vidéken és ugyanezek a mondókák a használatosak. A népen egyáltalán meglátszik, hogy van módja a mulatozáshoz, van kedve is és hogy örömében földi javait felebarátaival megosztani nem sajnálja. Ime a büdi lakodalom:

A halotti tor fenmaradt Lökön, Büdön, Dadán, Dobon és abból áll, hogy a temetés végeztével összejönnek a rokonok, a szomszédok, a jóbarátok a halottas háznál s ott kis lakomát tartanak, közben-közben rágyujtanak egy-egy halotti énekre s rövid időn eloszlanak.

Ünnepi szokások: Bethlehem-járás, húsvéti öntözés. Utóbbi alkalomkor a legényeket pálinkával vagy borral és kalácscsal vendégelik és megfestett tojással ajándékozgatják. Aratási ünnep is van, a mely ebből áll: aratás bevégeztével az aratók búzakalászból font koszorút hoznak be dalolva s adnak át a gazdának verselés közt, aki azután megvendégeli őket. Ezt híjják úgy is, hogy: Végző.

Babonák. Eszláron hiszik, hogy a gyermeket szemmel meg lehet verni és hogy ennek a szenes víz az orvossága. - Szent-György éjtszakáján kölest hintenek az istálló ajtaja elé, hogy a tehén megrontásának elejét vegyék. Hiszik még, hogy a villámgyujtotta tüzet csak édes tejjel lehet eloltani. A többi községekben ritkább a babona. Ezek lakói túlnyomóan reformátusok.

A néphumor legközismertebben a gúnynevekben nyilatkozik, melyekkel a köztük lakó, többnyire németek, tehát a magyar ember nyelvének nehéz kiejtésű neveit felcserélik, ilyenek: Szilaj, Kutyafúró, Roszkorjött, Leszekúr, Aranylyuk, Borulás, Hájfejű, Végigúr, Százlábú, Fagyos, Pitykeszemü, Ölyű, Zöldbab stb. meg az ilyenfajta népies megjegyzésekben: "Azt mondják, hogy a kántor jó vadász, de fogadni mernék rá, hogy abból a dicsősíges ínekből, akit ma mondott, aranyír se tudott vóna egy szót kílűni, olyan hamar elmonta".

A nép nyelve. Minden nagyképűsködő nyelvészkedésnél jobban megismerteti az irodalmi magyar nyelvtől való eltérését is, a rövid példa: A. Van sok pízed, ídes komám? B. Nehán garast kaptam azír a szíp kesely lúír.

A Taktaköznek, mely a dadai alsó járás Tiszán túl Zemplén vármegye déli határával szomszédos része és áll a Tisza és a lomha folyású Takta partjain fekvő következő falvakből, mint: Tisza-Ladány, Tardos, Csobaj, Báj, Takta-Kenéz és Ptrügy községekből - néprajza a következő:

Eredete - a történettudósok szerint - kazar, kiket a honfoglalás magával hozott vagy már itt lelt s az idők járása, mint különben is testvérfajt megmagyarositott. E mellett látszik bizonyítani külső faji jellegük s mely elütő a szomszéd lakosságétól.

Műveltség. Józan, értelmes nép. Legnagyobb részben református lévén, - köszönheti azt annak, hogy a reformáczió közte való elterjedése óta a népnevelés vezetőiknek legelső gondjai közé tartozott, aminek nemzedékeken át jótékony hatása nem maradhatott el, sőt idővel fokozódott.

Külső faji jelleg tekintetében a férfiak középtermetűek, köpczsösek, hajuk gesztenyebarna, szemük sárgásba játszó fekete, a nők ugyanilyenek, szabályos, kerek arczczal. A tardosiak is kékszemüek, a ladányiak is.

Építkezés. A házak fala vályog, néhol vert fal, Ptrügyön kőalappal. A tetők csúcsfalasak, gyékényből, nádból, a fedés sima, az eresz tornáczos. A csúcsfal deszka, sárral tapasztva, az eresz félméteres, a fedél néhol zsindely avagy cserép. Az eresz oszlopos. Szobák és konyha egy fedél alatt, istálló külön. A konyha az első és hátulsó szoba közt. Előkert nincs. Tardoson minden egy fedél alatt, Ptrügyön is. A tornácz szabad. Czifraságot a ház külső falán nem alkalmaznak, kút kávás és gémes. Kapu deszka, sövény, vagy rácsos. Tardoson, Ptrügyön, Kenézen csak rácsos.

Ruházat. Férfiaké: fekete vagy sötékék posztónadrág, dereka lajbi, ujjas lajbi, ing és gatya, magukszőtte vászon. Használnak még bekötőt, vagy untercsiket pamutból szőve egy darabban, a derekas lajbit vagy mellényt derékravalónak is hijják. A nőké ing, ingváll, pendely, házi vászon vagy gyolcs, szoknya, kabát, rekli, pitarka, kötő, kendő, keszkenő fekete, kék és barna, a leányoké piros és sárga, anyaga nyáron kárton, télen parket, de csak a felöltőké; viselnek tarka virágokkal kivarrott bundát is. A férfiak felső ruhája; guba és sima fekete szűr, vagy fehér, fekete virágokkal, vagyonosabbaké és idősebbeké báránybunda; Ladányban, Ptrügyön alsó fürtü guba, viselik a haraszttal kivarrott báránybekecset is. A nők ruhájukon hímzést nem használnak. Viselnek ujjukon réz-karikagyürüt és nyakukban gyöngyöt. Lábbeli: a férfiaké fekete bőrcsizma, a nőké fekete czúgos czipő és papucs. A vagyonosabb legények ránczos száru, sarkantyús csizmát viselnek. A nőt hordanak fűzős czipőt is.

Népszokások. Keresztelő mint egyebütt. Lakodalom: A vagyonosabbaknál zene és táncz mellett nagy lakmározás. Lakodalmi ételek csigaleves, marhahús, töltött káposzta, tejbefőtt kása, sült szárnyas, nyoszolyó kalács. Vőfélyek a lakodalmi meghivásokat versben cselekszik, úgy a menyasszony búcsúztatóját is. Minden étel felhozatalakor külön verset mondanak.

Leggyakoribb kutyanevek: Tisza, Duna, Száva, Bundás, Cziczke, Bor, Tarka.

Leggyakoribb szarvasmarhanevek: Virág, Bimbó, Szarvas, Lombos, Daru, Körmös, Villás, Csákó, Szennyes, Gyémánt, Sugár.

Leggyakoribb lónevek: Csinos, Dáma, Csillag, Sári, Julcsa, Lizi, Kontesz, Kesely, Czifra.

Tájszólás: ó helyett ú, például: lú; é helyett í, például ídes. Az «igyók» szó gyakori használata, például: «Ne zavard azt a luvat annyira, mert igyók megsántúl».

Az ősök hagyományai, a régi népszokások, természetesen leghívebben tartották fenn magokat ez egyszerű tanyai földmívelő nép sorában. Itt még elevenen fennáll a régi patriarchális családi élet. Az apa a család mindenható feje; ő a parancsoló, a többiek az engedelmeskedők; úgy hogy maga az asszony is urát a legtöbb helyütt magázza, helyesebben "kend" szóval szólítja meg; nemkülönben a fiatalabb testvér is magázni tartozik a több évvel idősebbet. Ugyanez a viszony áll fenn a jobbmódú gazda és a legszegényebb földmívelő között, még ha a korkülönbség nem is szembetünő.

A neveltetésben bizonyos kasztrendszert követnek; a fiúk apjuk foglalkozását űzik tovább s feltünő ritkaság, hogy közülök valamelyik a tudományos vagy más gyakorlati életpályára kerülne, a minek ezután az a következménye van, hogy a határ földbirtokai az örökösök között meglehetősen szétdarabolódnak.

A gazdálkodás, a birtok haszonnal járó művelése, a mindenek fölött való czél. E végből munkaidőben a család már a hajnali órákat megelőzőleg, 2, 2 1/2 órakor kél fel s késő estig, 8-9, sőt esti 10 óráig végzi a gazdálkodás sokágú teendőit. Nem ritkaság az sem, hogy (például a hordáskor) éjjel-nappal foly a munka, sőt van rá eset, hogy holdvilágos tiszta őszutói éjjeleken át szántanak s a családtagok pihenése 24 órán keresztül legfeljebb 1-2 óráig tart. A szántást, vetést, aratást s a föld többi művelési módját a család maga látja el s e végre konfirmáczió után (12 éves korában) a fiatalabbja is rendes munkása lesz a földnek, a kisebb pedig a jószág őrzését s az ételhordást végzi.

A gazdálkodás mellett egészen háttérbe szorul az étkezés. Étkezése - s ebben teljesen elüt az alföld más népétől, a minek oka magasabb fokú takarékossági ösztöne - a lehető legegyszerűbb, sőt - konyhanyelven szólva, a legsoványabb. Reggelije - mert a szalonnát sajnálja a gazdasszony - rendesen pörkölt vagy tejbe főtt tészta vagy kása, vagy u. n. savanyú leves. Ebédje többnyire vastagétel, még pedig kása, burgonya, tengeri liszt-tészta (az ú. n. "buchti") és csak szerdán-szombaton galuska. Ugyanez ismétlődik, némi változással, este is. Húst ritkán, többnyire csak vasárnap esznek; kedvencz húsnemüjök a füstölt sertés babbal, amit a jobbmóduak hetenként kétszer is esznek.

Étkezés dolgában annyira nagy a takarékossági hajlamuk, hogy télen igen sok család napjában csak kétszer eszik; reggel 8 órakor burgonyát sütnek, megsütnek egy vékára valót, ezt körülülik, mindenki eszik belőle, a mennyit bír, aztán délutáni 3 óráig nincs több fogás, a mikor is egy egyszerű vastagétellel fejezik be az aznapi étkezést. Általában legfőbb táplálékaik sorrendje: a burgonya, tej, liszt, gyümölcs és csak azután jő a szalonna és hús.

Ilyen egyszerüséget követnek a lakás tekintetében is, - a mely rendesen egy szobából áll még a legmódosabbaknál is. A tanya többi részét a gazdasági épületek és helyiségek képezik sűrűn körülültetve akáczczal, a mi nyáron a tanyáknak igen üde, kellemes külsőt kölcsönöz, ha az idegen a sűrű akáczfasor mögül kikandikáló fehérre meszelt, kifestett ereszü, nádfedeles viskót megpillantja. Az öregebbje télen át a városban lakik, kint csak a fiatalabbja marad, - már t. i. a melyikre rá lehet bízni a jószág 180gondját; de ez is beköltözik télire a városba, ha a tanyai iskola nagyon messze van, vagy ha a gyermeket még az V. és VI. osztályba is felviszik, amit azonban a nagy többség igyekszik elkerülni azáltal, hogy inkább az alsóbb osztályokat járatják gyermekeikkel még egyszer, a mire különben a gyakori mulasztások is utalják őket.

Berendezésük is igen egyszerü. A legfőbb bútordarab a nyoszolyán kívűl a láda, vagy u. n. "komótszekrény", ami aztán a leánynak rendesen egyetlen hozománya is; vagyonosabbaknál már az u. n. "sifón-szekrény" is járja. Ezenkivül a falmentén egyoldalon végig húzódó karos lócza, - továbbá egyszerü, rendesen fenyőfából (gazdagabbaknál dió- vagy szederfából) készült asztal, néhány szék, a falon az u. n. "rám" (kisebb fajta pohárszék, amelyen nehány virágos tányér is helyet talál), no meg a búbos kemencze, teszik a berendezést.

Bútorzatuk egyszerűsége mellett azonban annál inkább szeretnek költekezni ruházatukra. Ez az ő egyetlen fényűzésük. A férfinép is rátartó s nem kiméli a czifra szűrt, meg a fekete posztó-szűrt, amivel minden jóravaló házasembernek már legkésőbb házassága 3-4-ik évében illik dicsekedni; míg a legények érjék be a magyaros jellegü posztó-kivarrásokkal díszitett szép fehér szűrrel (ez által különbözik az idevaló férfinép ruházata a debreczeni vagy fejértói tősgyökeres alföldi nép himzett czifra-szűr viseletétől). No aztán szabad a magyaros ránczos-ropogós csizmára akár 12-20 frtokat is elkölteni, nem feledvén el, hogy a szegényebb ember télen egyszerű, a gazdagabb ellenben selyemgubában tartozik megjelenni övéi között. Egyébként a férfinép rendes viselete hasonlit az Alföld magyar népének viseletéhez s csizmán kívül többnyire magyar nadrág, rövid u. n. "dakó"-kabát, pörge magyar kalap képezik részeit, a melynek jobboldali karimájára a legénynép tollat, bokrétát tűz. A férfinép viselete tehát egyszerűnek mondható. De a leányok azután annál nagyobb hivalgást űznek. A czifra ládában 4-5 selyemkendő, meg számos ünneplő-ruha pihen, a miknek darabja sokszor a száz forint értéket is meghaladja s ebben aztán a szegény se igen enged a gazdagnak, mert ez a módi s ez a tisztességhez tartozik. A leány ábrándjainak egyike a szép selyemkendő, meg ünneplő-ruha. Egyébként köznap a magyaros jellegü karton 181vagy vászonruha járja - vasárnap itt-ott fel-feltünik köztük egy-egy - az úri fehérnép igényeihez képest megvarrott ruha is. Esküvőkor a menyasszony fehér selyembe vagy atlaszba öltözik s fehér kesztyűsen jelenik meg az oltár előtt. Egyébként hétköznap a komolyabb, sötétebb kéket hordják, földig érő szoknyában járnak, vasárnap pedig a kevert színű czifra kabátot öltik magukra. A minták közül a nagy rózsásat nem szeretik: inkább az egyszerü pettyes vagy csikos mintához ragaszkodnak. Asszonyok, leányok egyáltalán a sötét színek barátai, hosszú ruhában járnak s mellöket laposra szorítják. Czipőt viselnek, de - s itt is érvényesül a gazdálkodási hajlam - csak a városban; onnan ki, vagy ide bejövet, a mezei úton, mezitláb járnak.

Erkölcseik - mint az már említve is volt - tiszták. Duhajkodások, lopások, nagyobb fajta testi sértések ritkán támadnak soraikban; ha igen, úgy azt is nagyobbára a közéjük tévedt felvidéki idegen követi el. Vasárnap a távoli tanyákról is bejönnek a városban fentartott szobáikba, hogy innen azután tisztességesen kiöltözve, hónuk alatt az egész vallásos és erkölcsi életöket irányzó s minden alkalomra szép éneket és imádságot tartalmazó u. n. "Tranoscius"-könyvvel vagy más imádságos- vagy énekeskönyvvel a templomba feljőjjenek. Gyermekeik vallásos nevelését egyik főgondjuknak tekintik. Egyetlen gyengéjük a pereskedési hajlam, amely azonban bonyolúlt birtokviszonyaikra vezethető vissza. Az iszákosság bűne nem oly általános, mint a felvidéken.

Nyelvük most éli az átalakulás korszakát. Egymás közt való beszélgetésük közben is keverve használják a magyar és tót szavakat. A magyarosodás erősen hódit soraikban, ami különösen az ev. egyház következetes és tapintatos intézkedéseinek köszönhető. Közel három évtizede iskoláikban az oktatás nyelve kizárólag a magyar s innen van, hogy a fiatalabb nemzedék már tisztán s hozzátehetjük, igen szépen ejti ki a magyar szót. A jobb gazdák gyermekeinek esketésekor, a fiatalság mulatságain, különösen dalolásában is a magyar szó járja. Néhány évtized és a tiszta magyar Szabolcs vármegye központján is a magyar szó fogja teljes diadalát ülni.

A háztartás legsúlyosabb gondjai természetesen a gazdasszony vállaira nehezenek. Az ő feladata a nép soraiban különben örvendetesen tapasztalható házirend és tisztaság fentartása. Törülköző, konyharuha, zsákvászon, ponyva, abból a kenderből kerül ki, amit a gazdasszony termel és sző fel. Az eladott tej és baromfi árából ugyancsak ő tartozik gondoskodni fehérneműről, ennek megvásárlásáról és felvarrásáról, a leány selyemkendőinek és ünneplőjének megvételéről s a háztartáshoz szükséges fűszer- és vegyeskereskedői czikkek beszerzéséről; míg a gazda a tanya jövedelméből a fiú-gyermekek felsőruháját és az egész család lábbelijét, az adót és egyéb költségeket tartozik fedezni. Természetes, hogy ennyi kiadás feladata mellett a gazdasszony olcsón nem vesztegeti portékáját. A piaczon valóságos alku-harcz folyik vevő és eladó között.

Mulatságaira aránylag keveset költ népünk, a melynek különben is főjellemvonása a takarékosság, munkásság, komolyság. A más vidékeken szokásos népies mulatságok nyomaival ugyan itt is találkozunk, fonó, tengeri-törés ("hántóka"), szüret, Betlehemjárás, népies bálok, a tanyai vagy városi mulatóhelyeken, itt is találhatók; - ám az a széles jókedv, az a daloló mulatozás, hangos hejehuja, ami akár a tulajdonképeni Alföld, akár a Felföld népénél tapasztalható, Nyíregyháza népénél ritkán fordul elő. Még leggyakoribb és legelevenebb mulatsága a lakodalom, amelyet megelőz a menyasszony-búcsuztatás, a mikor felpántlikázott, felbokrétázott, kardos vőfélyek s a násznép öregebbje összegyűlnek a lakodalmas-házban 182s kiveszik a részüket a lakodalom gyönyörűségeiből. Magára az esküvőre nagy élénkség közt vonúlnak. Ilyenkor a gazda már abban is kitesz magáért, hogy 4-5 lovat fog szekerébe s úgy viszi a násznépet az Úr templomába. Esküvő után hangos szóval vonulnak azután végig az utczán, a násznép megoszlik a vőlegény és menyasszony házában, majd felváltja egymást, czigányzene szól itt is, ott is; - a fiatalság pedig ropja a tánczot, magyarosan, daliásan, kopogósan lejtve a csárdást s itt-ott hódolva már a körtánczok szokásának is. Módosabbaknál a bor, szegényebbeknél szódaviz járja, pálinka persze kerül itt is, ott is. Szegényebbeknél még ma is járja az u. n. "menyasszony-táncz", a mi abból áll, hogy a menyasszony sorba tánczra hívja vendégeit, egyet-kettőt perdűl-fordúl velök, azután elővesz egy tányért s így gyüjti fel a menyasszony-ajándékot, a mely néha 40-50 frtra is rúg; ezen azután az új párocska egy kis üszőborjut vásáról s ezzel kezdi meg a gazdálkodást. - Egyik helyi specziálitás a bokortanyák térségein vasárnap vagy ünnepnap délutánján tilinkószó mellett szokásos "buksza" (vagy lármás, hangos táncz) is, amely - mint neve is elárulja - már nem a csendes mulatozások közé tartozik.

E fejezetet még a "régi idők" betyár romantikájának egy a népből származó, ismert alakjával akarjuk befejezni. Ez Gesztely Jóska, más néven Geszten József, a ki a 40-es években öt vármegyét tartott rettegésben. Viselt dolgairól a törvénykezési részben van szó, itt csak azt említjük meg, hogy a nép száján a 40-es években több népdal járta Gesztely Jóskáról. Ezek egyike - melyet Kovács István kir. táblai birónak még kinyomozni sikerült, és a melynek szerzője, állítólag, maga a híres rabló volt - a következő:

Gesztely Jóska a kállai várnak volt a rabja és ott járta híres "kállai kettőst". Megszökött és zsandár golyója alatt halt meg, az akkor még sűrű geszterédi erdőben, üldözés közben.

A "kállai kettős" pedig tulajdonképen egy ropogós, tipegős táncz volt és mégis, ha valakit azzal biztattak, hogy majd eljáratják vele a "kállai kettőst", jobban megijedt, mintha veréssel fenyegették volna, mert ez alatt a kállai vár szűk czelláit értették, a hol a rab csak állani volt képes; mivel pedig a fülkék alja élükre állított négyszögletes léczekkel volt kirakva, melyeken megállani alig lehetett, a rab fájdalmában kénytelen volt mezitelen lábait sürün váltogatva fel-felkapkodni. Különösen a tagadásban levő rabokat zárták ily fülkékbe. És amint Kovács István táblai bíró úrtól - akitől ez adatokat kaptuk - értesülünk, alig volt rab, aki a vallatás e módjának ellent tudott volna állani. Ez volt csak az igazi "kállai kettős."