A magyarság háztája semmi jellegzeteset nem mutat. Itt tulajdonképpen mindenki úgy építkezik, a hogy neki tetszik és a hogy a szomszédjaitól látja, vagy a hogy viszonyai engedik. Mégis van az építkezésnek egy tipusa, melyről a vármegye magyarjai között a legtöbb ház mintáját veszik. E tipus szerint a ház nem az utcza szélességében, hanem az udvar hosszában, mindenestől egy fedél alá van építve. Elől az utczára van a tiszta szoba, a "nagy lakás" vagy "első ház", mely néhol ajtajával az utczára néz. Utána következik a konyha, azután az udvari szoba, vagyis a "hátulsó ház", ezt követi a kamara, ezen túl van az istálló, mögötte pedig a pajta és a kocsiszín, melyek legtöbbnyire nem a többi ajtónyílással egy vonalban, hanem az épület végén van az ajtaja, vagy a nyílása.

A házak fedése ma már legtöbbnyire cserép, mert új háznak náddal vagy zsuppal való fedését a hatóság nem engedi meg. Oly helyeken, a hol könnyebben jutnak fazsindelyhez, ezzel fedik házaikat. Zsupfedés tehát csak a régi házakon látszik, ellenben nádfedés csak itt-ott, a Csallóközben, a náddús vidékeken. A fedés minden esetben teljesen sima.

A vármegye német lakosainak a házai szintén ilyenek. Ha itt-ott eltérést találunk, az lényegtelen és legtöbbnyire csak annyiból áll, hogy a pajta nincs a házzal egy fedél alatt, hanem külön. Lényegesebb eltérést csak a pozsonyi járásban, Dévényben találunk, a hol az istálló külön fedél alatt és a lakóházzal szemben áll.

A vármegyebeli tótok építkezése a vármegye nagyobb részében szintén nem tüntet föl nagyobb eltérést, csak itt-ott találjuk az istállót vagy a kocsiszínt, vagy mindkettőt külön fedél alatt. Csak a malaczkai járásban és a pozsonyiban látni egyes falvakban nem az udvar hosszában, hanem utczahosszat elterülő házakat. Ezeknél az épület közepén van a bejárat, és az ajtón innen balra az egyik, jobbra pedig a másik lakószoba, mellette a konyha, utána a kamra, azután az istálló, mellette a nyitott kocsiszín és ennek a fedele alatt a disznóól is. Némely helyen az utczai bejárat a konyhába nyílik, de a legtöbb helyen folyósora. Itt-ott kevés diszítést is látni a házakon, de inkább csak a régebbieken. A nagyszombati járásban fekvő Fenyves községben a házak falát kék, zöld és sárga virágokkal és keresztet vagy kelyhet ábrázoló mintákkal diszítik. Hasonlóképp diszítik e járásban a szerediek és a selpőcziek is a házaikat, különös kedvvel tulipánokat festvén a falra. A szempczi járásban a leggyakoribb faldiszítés a kereszt vagy a kehely és a diszítéseket rendesen a két ablak között alkalmazzák.

Miként a ház, azonképen a házak kapuzata sem mutat semmi jellegzeteset a vármegyében. Fölötte egyszerű és főképpen czélszerű. A mi díszítést itt-ott látunk, az nem jellemző és az ácsnak mindig és mindenütt egyenlő mintája. A vesszőből font kapuk ritkák. A legtöbbje síma deszkakapu, néha rácsos is, de jellemzően faragványosat, czifrát, vagy kifestettet ritkán látni és ha igen, az csak kivétel. Előkertek tekintetében sem lehet szabályt megállapítani. Ez is tisztán csak az egyéni ízlés és a hely dolga. Némely helyen tíz vagy tizenöt előkert nélkül való ház között egy előkert látható. Néhol meg a községnek valamelyik poros vagy túlságosan zajos utczarésze kényszeríti a lakosokat, hogy a túlszéles, poros úton a házak elé előkerteket és azokba fákat és bokrokat ültessenek, a melyek az utczai szobát a fölkavart portól némileg megvédik. Természetes, hogy ebbe belejátszik a virágok és a fák iránt való szeretet is, de az utóbbit inkább a tótoknál és a németeknél tapasztaljuk, mert a magyar paraszt kevésbbé szereti az árnyat adó fát, melynek árnyéka, a meddig terjed, a növények fejlődését hátráltatja. Azokban a magyar falvakban, a hol itt-ott előkertek vannak, ritkán látunk ezekben fát, de annál több virágot.

Mint már a népmozgalmi statisztikában is láttuk, a házak anyaga, a melyből azok épültek és a házak fedőanyaga is, csak a megyei átlag szerint állapítható meg. Használtak itt össze-vissza mindenféle anyagot. A legtöbb mégis a tégla, mert a vármegye minden járásában, egy-egy nagyobb középpontban vagy uradalomban vannak olyan téglagyárak, vagy legalább téglaégetők, melyek könnyen megközelíthetők, annyira, hogy még a kőborította vidékeken is, a hol majd mindenütt van kőbánya és a követ potom áron fejtik, majdnem annyi a téglából, mint a kőből épült ház, sőt a legtöbb helyen 231több is. Kevés oly helység van, a hol téglából épített házat ne találnánk, de tény, hogy viszont a vályogból épített házak száma a legnagyobb, mert ez a legolcsóbb és a legkönnyebben beszerezhető. Vert falat, fecskerakást csak itt-ott, elvétve találunk és annak tulajdonosa bizonyára földhöz ragadt szegény ember.

Nem találunk bizonyos megállapodott szokást a csúcsfalak tekintetében sem. Ebben sincs semmiféle rendszer. Vannak községek, a hol e tekintetben oly összevisszaság van, mely majdnem érthetetlen és még az egyéni ízléssel sem magyarázható meg. Még a legjobb benyomást azok a községek keltik, melyeknek házai valamely nagyobb tűzvész után egy időben, majdnem egyenlő módon újra épültek. Ezek czélszerűek és csinosak ugyan, de nem jellemzők és e tekintetben a magyarok, németek és a tótok építkezéséi módjában különbség nincsen.

A szalma- és nádfedelű háztetők simák; a habánusok azonban a fedésnek egészen különös módját alkalmazták és még most is vannak oly régibb habánus-házak, a hol ez az érdekes, de külsőleg a többitől alig különböző háztető látható. Ők ugyanis tűz ellen akként biztosítják házaikat, hogy midőn a tetőt zsuppal födik, az alsó vastag szalmaréteg fölé több hüvelyknyi vastag agyagréteget tapasztanak és e fölé helyezik azután a második szalmaréteget. Természetes, hogy abban az esetben, ha a tető belülről gyúl ki, a belső szalmaréteg fölött fekvő agyagréteg jó ideig meggátolja a lángok kitörését, annál inkább, mert az agyagréteg következtében a levegő is jobban el lévén zárva a tűz fészkétől, az nem terjedhet oly rohamosan. A mikor pedig a tartógerendák elégtek és a tető beszakadt, az agyagréteg elnyomja az égő zsarátnokokat, a nélkül, hogy az épület padmalyát átszakítná. Viszont ha a tető kívülről gyulad meg, a legtöbb esetben könnyebben olthatják el, mert a közbeeső agyagréteg meggátolja a tetőzet gyors beégését. Mindez azonban csak a régibb építésű házakra nézve áll, mert újabban az egész vármegyében már csak cseréppel, zsindelylyel, vagy éppen palával födik a házakat. Különösen ez az utóbbi fedésmód kezd mindjobban terjedni, mert a máriavölgyi palabánya nagyon olcsón adja az ily kisebb házak födésére fölötte alkalmas másod- és harmadrendű palatáblákat.

A magyarok ruházata tekintetében semmiben sem különböznek a szomszédos vármegyék magyarjaitól. Legföljebb az egyes ruhadarabok elnevezésében mutatkozik itt-ott némi eltérés és valamely idegenszerű elnevezés. Befolyással van erre többé-kevésbbé a vidék is, a szerint, hogy az valamely idegen nyelvhatárhoz közelebb vagy távolabb esik-e. Mégis még a tiszta magyar Alsó-Csallóközben is találunk a tiszta magyaros elnevezések mellett idegen hangzású elnevezéseket is. A kabátot a legtöbb helyen dókánynak, a mellényt pruszliknak, a felső kabátot köpönyegnek nevezik, habár az kabát és nem köpeny. Az inget ümeg-nek, míg az asszonyok pendely helyett pintű-nek modják. A derekat otthonkának, a kötényt ketín-nek, a kabátkát pedig reklinek nevezik. Felső-Csallóközben ezeken kívül a kaczabajka és a röpülő elnevezés is járja, míg Uszoron a derekat juppkának is nevezik. Ugyanott a férfiak a mellényt a pruszlikon kivül lajbinak is mondják és a német szabású nadrágot bugyogónak hívják. Találóan és jellemzően nevezik el a nem zsinóros csizma-nadrágot: kancza-nadrág néven. A köpenyt burnusznak mondják, és az esernyőt német-köpönyegnek. A galántai járásban szintén találunk néhány jellemző elnevezést. Itt nem a mellényt, hanem a kabátot nevezik lajbinak. A szövetből készült, hosszú télikabát mexiko, nyilván a mentschikoff után. Az asszonyoknál és a leányoknál a testhez álló derék neve magyarka, a bővebb deréké: brúz, blúz helyett, de lekötőnek is mondják. A fejkendő itt keszkenyő, a zsebkendő kiskeszkenyő, míg a nagykendő nagykeszkenyő. A fejkötőt fikető-nek ejtik ki. Taksonyban, de máshol is, a testhez álló kiskabátot kaczabaj-nak hívják, míg a bővebb kiskabátot röpülőnek. Zsigárdon a kimenő-ruha a németes nevű kefurt, míg Galántán a derék egy nemét agrádi névvel nevezik. A magyarok viselete egyszerű és inkább a sötétebb kelméket kedvelik, mint a világosat. Természetes, hogy ez alól, mint mindenütt, úgy itt is a fiatalság kivétel. A himzést is csak kis mértékben alkalmazzák és diszkrét módon; selymet azonban sok helyen viselnek, különösen fejkendőkben és a derékon, melyhez azonban sok helyütt bársolyt is használnak. Lábbeli tekintetében a fiatalabbak, különösen a kik tehetik, jobban szeretik a ránczos szárú csizmát, mint a közönségeset, míg az asszonyok és a leányok télen csizmát, nyáron meg, munkán kívül, czúgos és fűzős czipőt viselnek. Az asszonyok és a leányok, ha viselnek is ékszert, az csak egyszerű és rendszerint vásári portéka.

A vármegyebeli német községekben a ruházat tekintetében semmi fölemlítésre érdemes nincsen. Egyedül Dévényben találunk még a régi, szép népviselet nyomaira. Ez a férfi-viselet sötétkék posztóból készült. Gazdag világoskék zsinórzattal kivarrott feszes magyar-nadrágból és világoskék posztóból, de csak derékig érő posztó-kabátkából állott, mely utóbbi a válltól kezdve végig, sűrűn fölvarrt két ólomgombsorral volt diszítve. Ezt a kabátot spenczernek nevezték. Egyéb jellemző viselet vagy elnevezés nincs, ha csak azt nem említjük meg, hogy a torcsiak a vászonból készült nadrágot reithose-nek, vagyis lovagló-nadrágnak nevezik, pedig sohasem használják annak.

Sokkal díszesebb és czifrább a megyebeli tótok, de különösen a tót asszonyok és leányok viselete. A megyebeli tótok viseletének Cziffer a középpontja. Ez adja a divatot és e község és vidéke tartja is fönn az e vidékbeli díszes népviseletet, mely nemcsak élénk és czifra, hanem költséges is. A mi tót népviselet ettől eltér, az csak annyi, hogy a szegényebb tót vidékek lakosai hasonlóan, de egyszerűbben járnak. A czifferi és cziffer-vidéki népviselet hatása csak a távolsággal csökken fokozatosan. E népviseletet tulajdonképpen nagyszombatvidékinek nevezik, mert tényleg itt fekszenek azok a községek, a hol e viselet otthonos. És míg más városok közelségében azt tapasztaljuk, hogy a városi viselet, különösen az alsóbb néposztályé és a városban szolgáló cselédeké, mindig hatással van a várost környékező községek lakosainak viseletére, melyet rendszerint régi eredetiségéből teljesen kiforgat, addig ezt a jelenséget Nagyszombat vidékén alig lehet észlelni, mert habár Cziffer elég közel esik Nagyszombathoz, mégis e viselet középpontjául tekinthető, mely eredetiségéből és díszéből az idők folyamán nemcsak hogy nem veszített, hanem nyert, mert a czifferi és a cziffer-vidéki leányok mind kitünő himzők és gondoskodva van arról, hogy ez a jó tulajdonságuk ki ne veszszen, sőt ízlés és tudás tekintetében fokoztassék. Gondoskodik 233erről az Izabella főherczegnő védnöksége alatt álló megyei házi-ipari egyesület, mely itt Hollósy Mária szakszerű vezetése alatt himző-iskolát tart fenn, a honnan népies és egyszerű himzéseken kívül, már oly ritka műbecsű és nagyobb szabású műhimzések kerültek ki, melyek a szakembereket is bámulatba ejtették.

E vidéken a legények felső ruhája rendszerint sötét színű posztó, a nadrág legtöbbnyire fekete. Nyáron nem viselnek kabátot, hanem csak mellényt, mely rendesen kék selyemből készült, nagy színes virágokkal, míg az ingujjat szélesen himzett kétszínű sáv veszi körül. A leányok czifra rövid derekat viselnek és ugyancsak szélesen és gazdagon himzett ingujjakat. A kötényük rendszerint fekete, alsó részükön csipkével és színes himzéssel díszítve. A menyecskék aranynyal dúsan himzett fejkötőt viselnek, csipkés ingvállt és ingujjat gazdag aranyhimzéssel. Kötényük szintén fekete, kék és fehér, vagy másszinű selyemhímzéssel. Övkötőjük rendesen rikító színű virágokkal díszített zöld selyempántlika. A derék a fűzőhöz hasonlít és szintén feszesen simul a testhez. A felső szoknya alatt rendszerint több keményített szoknyát viselnek, hogy a felső szoknyának szebb fekvést biztosítsanak. Felsődióson az ünnepi díszruha ránczos színes szoknya, mely egyszerű rózsaszín kelméből, hamvasszürke félselyemből, vagy fekete posztóból készült és alsó peremén kék bársonynyal van diszítve. Az e szoknyához alkalmazott lajbli, az előbb említett fűzőszerű derék, piros, zöld, kék stb. selyemből készült és - mint a fűző - zsinórral van befűzve. A szoknyára jön a félselyem atlaszból vagy más kék kelméből készített keszkenő, mely szélein és alsó végén színes csipkével van diszítve. A keszkenőkről színes szalagok függnek le, melyeket gombostűkkel erősítenek a szoknyához és elől csokoralakba kötnek. Elég díszes azonban a pozsonyi járásban fekvő Szőlős község tót népviselete is. A legény vörös-, fehér-, zöldszalagos fekete kalapot visel, s élénk színű virágokkal mintázott zöld selyem mellényt; az ing eleje fehér selyemmel dúsan van himezve s ezt zöld és sárga selyemhimzés tarkitja. Ilyen az ingujj alsó része is, mely csipkével is díszítve van. A középkorú férfiak kis fekete ezüstgombos kabátot viselnek, apróvirágú, fekete bársonymellényt, mely kétoldalt fölvarrott kék szalaggal van diszítve, továbbá kéksujtásos fekete nadrágot. A csizma felső szélét kék bőrszegély szegi. A koros férfiak mellénye és nadrágja kék zsinórzatú, míg csizmájuk felső széle széles vörös bőrszegélylyel van ellátva. Télen hosszú báránybőrbundát és fekete báránybőrsapkát 234viselnek. A leány széles, czifra vörös fejszalagot visel, mely alul három keskeny, czifra szalag néz elő. A pruszlik kék alapon, arany, ezüst, sárga, vörös stb. kivarrással és szalagfölvarrással van diszítve. Nyakdísze fehér alapú, de élénk virágú széles selyemszalag. Hosszan lelógó deréköve ugyanolyan. Fehér köténye alsó részén czifra, és csipkével van ellátva, ingválla pedig aranynyal van kihimezve, melyet kevés vörös, zöld és kék himzés tarkít. Zöld posztószoknyájára, alul, széles kék szalag van fölvarrva. A fiatal asszony viselete olyan, mint a leányé, csak sokránczú fehér főkötőt is visel, hátul himzéssel, aranydíszszel és czifra szalaggal. A korosabb asszonyok fehér fejkendőt viselnek, nagyvirágú kék pruszlikot, sötétkék szoknyát, középen arany-, vöröszöld csipkebetétes fekete kötényt, de télen a fejüket bekötik és vöröszöld diszítésű báránybőrbundát viselnek, melynek kézelője fekete. A fiatal férfi és a legény viselete között csak annyi a különbség, hogy szalag nélkül való kalapot hord, és hogy az inge eleje aranynyal van kihimezve. Elég díszes a stomfai népviselet is. Itt a legények egy része galambszürke posztókabátot visel, mig a nadrágjuk magyarosan zsinórral kivarrt kék posztónadrág. A mellényük kék selyemből készült és vörös s kék csipkézett fürészszegélylyel van beszegve. A leányok szoknyája kékes virágokkal diszített fehér kelméből való. Égszínkék atlaszkötényt viselnek, vékony, sárga selyemcsíkokkal. A pruszlikuk is ugyanolyan kék. Az ing csipkés dudorujjakkal van ellátva. A kötényt széles rózsaszínű selyemszalag tartja. Nyakcsokruk is rózsaszínű széles selyemszalag, fehér himzéssel. A menyasszonyok itt pártát viselnek, mely hátul sokszínű széles szalaggal van diszítve, a mentéjük kék, kék zsinórzattal kivarrva és fekete báránybőr-szegélylyel diszítve. Az asszonyok nagyobbrészt zöld szoknyát viselnek, széles sárga selyemsávokkal. A pruszlik kék. Fejüket magas szegélyű, ránczozott tilangléből készül fejkötő födi, alatta rózsaszín szalag és fölötte fehér csipkefejkendő. A szoknya elejét fehér csipkekötény födi.

A malaczkai járás népviselete, különösen a felső, magasabban fekvő részén már sok tekintetben eltér az itt leírtaktól. Detrekőcsütörtök vidékén a férfiak piros-fehér szegélyű szürt viselnek, téli időben pedig báránybőrrel bélelt, térden alul érő, hátul kissé czifrán kivarrt bekecset. Ilyet viselnek az idősebb nők is, csakhogy valamivel rövidebbet. A férfiak rendes ünneplője a kék posztóból készült felsőruha, melynek kabátja ólompityke-gombokkal, a tehetősebbeknél pedig ezüstgombokkal van ellátva. Nadrágjuk vitézkötéses és magyaros. A nők szoknyája és mellénye többnyire világoskék atlaszból vagy selyemből való és a szoknya csak térden alul ér. Ingujjuk himzett és a kötényük fehér. Lozornón az asszonyok és a leányok a hajukat a fejtetőn kerekbe göngyölítik, és hogy biztosabban és feszesebben megálljon, a hajuk közé zsupszalmát fonnak.

A vármegyében fekvő kis horvát sziget népviseletéről nincs sok mondanivalónk. Az egyes ruhadarabok elnevezéséhez vegyesen horvát és tót elnevezéseket használnak, sőt találkoznak németes hangzású elnevezések is, mint a jankli, lajbik és rekel. Az első: férfikabát, a második: női mellény, a harmadik: női kabát. A férfiak fekete színű szövetből készült ruhát viselnek, melynél a legények nadrágja vörös zsinórzattal, az idősebb férfiaké pedig kék és fekete zsinórzattal van kivarrva. Felöltőnek fehér bőrből készült gubát, szürt és bundát viselnek. A szür gallérja vörös szövettel van beszegve, a bunda alja, háta és az ujjak alja pedig fehér bőrdiszítéssel van kivarrva és kékkel beszegve. Az asszonyok és a leányok hétköznapi viselete kék kelme, az ünneplő pedig fekete, kék és zöld posztó. Az ebből készült szoknya alsó részére szalag van fölvarrva, kabátjukat és mellényüket pedig selyemmel és bársonynyal diszítik. Az ünneplő derék és az ujjasok válla selyem- és aranyhímzéssel van diszítve.

A pozsonymegyei magyarok élete egyszerű. Az ünnepi szokások lassanként kiveszőben vannak és ma már csak azok általánosak, a melyek az egész országban mindenütt szokásosak. Csakis a három "szükség" az, a mely bizonyos czeremóniával jár. Ezek a keresztelés, melyet "első szükség"-nek neveznek; ez azonban ma már a legtöbb helyen egészen egyszerűen megy végbe, de azért az ú. n. komatál majd mindenütt dívik. A házasságkötés a "második szükség", míg a "végső szükség" halálozás esetén áll be, a mikor rendszerint 235halotti tort ülnek, a legtöbb esetben azonban ez is csak a legszűkebb családi körre, vagy csak a temetésen funkczionált egyének részvételére szorítkozik.

A legfontosabb a "középső szükség", a házasság, a melyet mindenkor nagy czeremóniával és ünnepséggel tartanak meg. A házasság főszereplői az érdekelt vőlegényen és menyasszonyon kívül a vőfélyek, a kiknek ily alkalmakkor nagyon fontos szerep jut. Az első az esküvőre hivogató. Ezt többnyire prózában, de néha, ritkábban, verses alakban, rendszerint a lakodalom előtt való vasárnapon szoktak elmondani. Szövegét majd mindenütt az u. n. "Vőfélykönyv"-ből veszik.

Az esküvő és a lakodalom a következőképpen szokott lefolyni. Először a lakodalmas nép a vőlegény házához megy és a vőlegényt muzsikaszó mellett kíséri a menyasszony házához. Ott a vőlegény násznagya kikéri a menyasszonyt a szüleitől vagy esetleg a gyámjától, a mire a menyasszony násznagya felel. Erre a menyasszony bokrétát nyújt a násznagyoknak. A vőlegény a násznagyok, a menyasszony pedig a koszorús-leányok kíséretében, muzsikaszó és pisztolydurrogatás közt mennek esküvőre és onnan a lakodalmas házhoz. A lakomán az asztalfőn ül a menyasszony, mellette két oldalt a koszorús-leányok és azután a násznagyok, a kikre a menyasszony őrizete van bízva. Minden tál étel fölött a vőfély víg mondókákat mond, a lakoma vége felé a szakácsné ú. n. kásapénzt szed, a muzsikusok pedig tányéroznak. Ha ez megtörtént, a vőfély a menyasszonyt tánczra akarja vinni, de azt még nem adják ki, hanem előbb a koszorús-leányokat és csak ha ezek kifogytak, a menyasszonyt. A vőlegény a lakoma alatt nem ül az asztalnál, hanem másutt. Éfélkor leveszik a menyasszony fejéről a menyasszonyi koszorút és fölteszik helyette a fejkötőt. Mikor ez megtörtént, a vőfély behívja a vőlegényt és egy mondóka elmondása mellett átadja neki a fiatal asszonyt, mire a menyasszonyi táncz veszi kezdetét. A menyasszony minden vendéggel tánczolni tartozik, ezek azonban a menyasszonyi tánczért pólya-kötőre való pénzt tartoznak neki adni. Ezután a násznagyok és a vőfélyek lemondanak addig viselt tisztjükről és a mulatság tovább folyik. A vacsora ilyen alkalmakkor, különösen a módosabbaknál, nagyon bőséges és gazdag. Van tyúkleves, marhahús paradicsommal, káposzta disznóhússal, sült húsok, fonott lepény, kalácsok, czukorsütemény, sőt már a torta is kezd tért hódítani. Az ital bor, néha sör is. Sok helyen a tea és a fekete kávé is járja.

Nagymácsédon ilyen verses leánykérő van:

Erre a vendégeket üléssel kínálják.

Erre biztatják, hogy hát csak tessék beszélni.

Erre bevezetik a leányt.

Ha a leány igent mond, akkor kezet fog a legénynyel és azután minden vendéggel; míg a kézfogás tart, a kérő így szól:

Néhol, mielőtt az esküvőre indulának, a vőfély a két násznagynak egy tányéron két összehajtott fehér keszkenőt ad át, melyekben egy-egy rozmaringszál van és az átadásnál a következőket mondja:

Vajkán, az esküvő után, a korcsmába való menetkor, a vőfély a következő verssel buzdítja a jelenlevőket:

Éppen ilyen figurával jár a korcsmából való kiszólítás és a vacsorához hívás. Természetes, hogy az esküvő előtti menyasszony- és vőlegény-búcsúztató is szokásos, de ezt, t. i. a búcsúztatók hosszú mondókáit ismert vőfélykönyekből veszik, úgyszintén a vacsora fölötti mondókákat is.

Szemeten a menyasszonytáncz előtt próbára teszik a vőlegényt, vajjon megismeri-e új hitvestársát? E czélból fiatal felesége helyett tetőtől-talpig letakart leányokat vezetnek eléje, hogy találja ki, melyik az ő társa? Van aztán nagy kaczagás, ha más leányt néz a társának. Csak mikor végre megtalálta a feleségét, akkor kezdődik a menyasszonytáncz. Itt az ez alkalommal begyűlt pénz nem a menyasszonyt illeti, hanem a vőfélyt.

A németek között a felsőcsallóközi németek szokásai a legérdekesebbek. Ezeknél, különösen Hidason, a keresztelési szokás a következő: Az újszülöttet, mint másutt is, a keresztanya viszi keresztvíz alá, de rendesen a keresztapa is elkíséri. Ha a keresztelés délelőtt volt, szűk családi körben villásreggeli van, ha pedig délután, akkor ozsonna. Kersztszülői tisztségre csak olyanokat kérnek föl, a kiknek hasonló körülmények között a szülők viszontszolgálatot 237tehetnek, vagy mint mondani szokás: összekereszteltetnek. E szempontból tehát a komahívásnál a vagyoni állapotra nincsenek semmi tekintettel, mert a fődolog, hogy a kölcsönös komák egyidőbeli házasok legyenek, vagy még helyesebben, a lánykori pajtások szoktak leginkább egymásnak a komaasszonyaivá lenni. A keresztelésnél ajándékot nem adnak, hanem a komaasszony a gyermekágyas részére főzni szokott. Háromszor-négyszer visznek a gyermekágyasnak enni, rendesen annyit, hogy az egész családnak két-három napra is elég.

A lakodalmat illetőleg a következő helyi szokás dívik: A leánykérés mindig éjjel történik. Nehány nappal az eljegyzés előtt előbb a vőlegény valamely idősebb nőrokona kérdezősködik a leánynál, azután szüleinél, hogy az illető legényt szívesen látnák-e kérőül? Kedvező válasz után a legény este megjelenik a lányos háznál, a hova magával viszi egyik férfirokonát násznagyul. Ez azután órahosszat beszélget sok mindenféléről, csak jövetelének tulajdonképpeni okáról nem. A társalgás benyúlik a késő éjjeli órákba és csak ekkor áll elő a násznagy a leánykéréssel; de ez is csak rövid szavakban történik. Az igenlő válaszra elhívják a legény szüleit is és néhány pohár bor barátságos elköltése után távoznak. Sem a kézfogásnál, sem az esküvő előtt "móringolás" nem történik. A vagyonkérdés mindig a szülők dolga, a kik e tekintetben csak később, nehány évvel a házasság után intézkednek.

Mihelyt a kézfogás megtörtént, a jegyesek a rokonságnak a lakodalomra való meghívásáról gondokoskodnak. Ezt rendszerint a kézfogásnál beszélik meg, és mert az egész falu össze-vissza rokon, nagy fejtörést is okoz. A meghívandókat úgy a vőlegény, mint a menyasszony a lakodalmat megelőzőleg minden héten legalább egyszer, sőt többször is meghívni köteles. Ha valakit az eljegyzés után következő napokban nem hívtak meg, hanem csak a második vagy a harmadik héten, azt már hiába hívogatják, mert nem megy el a lakodalomra. Az örökös tessékelés, unszolás, hivogatás a hidasiaknál elengedhetetlen. A vőlegény és a menyasszony még a lakodalom napján, az esküvő előtt is kénytelenek sorba bejárni a hivatalosokat (talán már tizedszer), mert különben ezek el nem jönnének.

A meghívottak parádéban jelennek meg. Az asszonyok mind bodros fejkötővel, a férfiak meg fekete posztóruhában, de kivétel nélkül mind új ingben. Az a férfi, a kinek új inge nincs, lakodalomra nem mehet, de nem is megy. A fiatalság szintén ünneplősen, a lányok és lánykák rendszerint koszorúval a fejükön, fehér ruhában, a legények fölbokrétázva, fölpántlikázva; de valamennyinek egy-egy rozmaringszál van a kezében, a férfiaknak a kalapjukban is. A rozmaringból még az esketést végző papnak és a kántornak is ad valamelyik koszorúslány az oltár előtt.

Szokott egy-két vőfély is lenni, de ezeknek a szereplése mellékes. Esküvőre a násznép páros sarokban vonul, zeneszó és pisztolydurrogtatás 238között. A lakodalmi menetet az egész falunak látni kell; azért az ily napon nem sokat dolgoznak még a hivatlanok sem, mert többnyire az utczán kószálnak és úgy kurjongatnak és rikongatnak, mintha csak megfizették volna őket.

Esküvő után a násznép ugyanabban a rendben tér vissza a menyasszony házához, a hol az ebéd várja. Ez rendesen 8-10 fogásból áll. A vendégek azonban csak a levest és a híg ételeket szokták elfogyasztani, míg a pecsenyét, süteményt stb. a tányérjukon halmozzák föl és ebéd végeztével az asszonyok az otthonmaradottak számára hazaviszik. Az ebédet követő tánczmulatság rendesen másnap délig szokott tartani. Itt is szokásban van a vőlegény próbatétele a menyasszony előtt és az akkor begyűlt pénz pólyakötőre való. A vőfélyek mondókái rendszerint fordításai a magyar vőfélykönyvekben olvasható verseknek.

A vármegyebeli tótok között, különösen a nagyszombati járásban, a keresztelési szokások tűnnek fel. Miután a templomban a keresztelés megtörtént, ezt a gyermek szülei házánál rendszerint lakoma követi. A keresztelést követő 14-ik napon van az ú. n. avatás, a mikor az anya a gyermeket templomba viszi, hogy gyermeke és a maga számára a pap áldását kérje. Ennek megtörténte után a közelebbi rokonok és a keresztszülők összegyűlnek a gyermek szülei házánál, a hol ez alkalommal nagy vendégséget tartanak, de erre a keresztszülők, a rokonok és a szomszédok sült húst, kalácsot és bort szoktak küldeni. A pozsonyi járásban a keresztelés után három hónapra van az ú. n. "Hosztina"-lakoma, mely az előbbihez hasonló. A malaczkai járásban, különösen annak felső részén a keresztelést szintén ebéd vagy ozsonna követi; de a keresztelés után a csecsemőt előbb a keresztszülők házához viszik, a hol hosszabb időt töltenek vele és csak azután viszik vissza a szülői házhoz, a hol a lakoma következik.

A lakodalmi szokás természetesen még nagyobb czeremóniával jár. Az eljegyzésnél a vőlegény s násznagya megjelennek a menyasszony szüleinél. E találkozásnál a násznagy, ki rendesen a vőlegény keresztatyja is szokott lenni, a menyasszony szüleivel s a leendő menyasszonynyal megbeszéli a kötendő házasságnak különösen hozomány-ügyét. Az eljegyzés többnyire szombaton vagy valamely ünnep előestéjén történik, a mikor a vőlegény eljegyzési díszkendőt kap. E kendő föl van pántlikázva s egy pálcza végére kötve. A kendőt, ha a vőlegény más községbeli, szekéren viszik s a falukon áthaladva, örömujjongások között lobogtatják. A vőlegény az első kihirdetés után a menyasszonytól kalapra való rozmaringcsokrot kap, mely aranylemezkékkel és piros kis szalagokkal van diszítve. Ha a vőlegény a menyasszony szüleinek a házába megy lakni, térdelve búcsúzik el szüleitől és így hálálkodik előttük gondviselésükért s jótéteményeikért. Ezután keresztanyjával, násznagyával és a vőfélylyel zeneszó mellett a menyasszony házához megy. A zenekar az utczán marad, a vőlegény pedig a násznagy kíséretében a menyasszonyi házba lép, félig fölnyitja az ajtót, megáll és kérdi: "Szabad-e belépni ebbe a tisztességes házba?" A menyasszony násznagyának igenlő válaszára belépnek. Erre a vőlegény násznagyának a szentírásból vett rövid, képletes mondókája után, a vőlegény térdenállva megköszöni a menyasszony szülőinek fáradozását és gondoskodását, melyet leendő hitvestársának fölnevelése körül tanusítottak. Ha a menyasszony nem marad a szülői házban, térdelve búcsúzik szüleitől, kik engedelmességre intvén őt, keresztvetéssel megáldják.

A lakodalomhoz a gazda tinót vagy tehenet szokott levágni és 3-5 hektoliter jó bort szerez be. A bor mellett persze a pálinka is járja, melyet az asszonyok és leányok kedvéért mézzel főznek. A lakodalmi vendégek megvendégeléséről nemcsak a háziasszonynak, hanem a közeli rokonoknak és komáknak is gondoskodni kell és a jobbmódúaknál négy napig is eltart a lakodalmi vígasság.

A vőfély az esketést megelőző csütörtökön hívja meg a vendégeket. Az esketés előtt való napon hozzák a rokonok a lakodalmas házhoz a szokásos kalácsokat. Minden rokonháznak az asszonya rendesen nagy kosárral köszönt be, melyben húsz darab túrós- s ugyanannyi szilváslepény, mákos-, szarvas- és dióskalács van, de ezeken kívül hoznak még egy palaczk bort és egy tyúkot is, a leveshez.

239A menet az esküvő után a korcsmába megy, hova a menyasszony szülői kalácsot küldenek, s a hol a fiatalság tánczra kerekedik. A vendégsereg egész ebédig itt mulat. Az ebédet 2-3 óra között tálalják és ez a következőkből szokott állani: Marhahúsleves metélttel, marhahús édes tormamártással, tyúkleves rizszsel, paczalleves, káposzta hússal, sült marhahús mártással; minden tálon a sültet kerek kalács veszi körül, melyen 10-10 vendég osztozkodik. Végül föltálalják a darakását. A kásapénzszedés itt is szokásos.

Az ifjú házasok az asztalnál ülnek ugyan, de nem esznek a vendégekkel, hanem ebéd után visszavonulnak és külön étkeznek. A vacsora többnyire olyan ételekből áll, mint a milyen az ebéd volt.

A lakodalmat követő napon déltájban elviszik a menyasszony szüleinek házából a fiatal asszony holmiját a férje házához. A holmit 2-3 szekérre rakják; minden szekérre sok asszony ül, a kik énekszóval kísérik az átszállítást.

A Kiskárpátok mentén elterülő községekre nézve irányadóul vehetjük Szentgyörgy város lakodalmi szokásait, melyek a következők:

Az eljegyzést a leány szülőházában tartják meg, a hol a jegyeseken és azok szülőin kívül csak a vőfélyek jelennek meg.

A következő, vagyis vasárnapon, a vőfélyek felpántlikázva és kitűzött fehér zsebkendővel hívják meg a vendégeket az esküvőre és a lakodalomra.

A meghívott vendégsereg férfiai a vőlegénynél, a nők pedig a menyasszonyi házban gyülnek össze, a hol mindenféle édesség és bor várja őket. Mulatozással töltik az időt, míg azután a vőlegénynyel, kit a vőfélyek kísérnek és a férfivendégek követnek, a menyasszonyi házhoz indulnak. Itt ismét megvendégelik őket és azután a templomba indulnak.

Az egyházi szertartás után a lakodalmasok a vőlegény házához indulnak lakomára. A menyasszony az asztal végén valamelyik sarkon foglal helyet, de nem eszik, hanem csak fölborított tányérja előtt ül. A vőlegény szolgálja ki vendégeit ételekkel és italokkal és ő sem eszik, mivel az ő tányérja is föl van borítva. Az ifjú pár csak az asztalbontás után étkezik és pedig a konyhában. Vacsora közben a vőfély zöld koszorúval diszített és vasvillára erősített fatányért hord körül, melyben a pénzbeli és egyéb adományokat gyűjti össze az új házaspár számára. Éjféli 12 órakor fölteszik a menyasszony fejére a fejkötőt.

240A lakodalmat követő napon a vőlegény, fölpántlikázott palaczkborral a kezében, a vőfélyek pedig kalapácscsal, fogóval és patkoló lábbal ellátva a lakodalmi vendégeket látogatják sorra. Ilyenkor a vőlegény megkínálja őket borral, az illetők pedig ismét kis pénzbeli ajándékkal váltják meg magukat, mert különben a patkókat leszednék a csizmáikról.

A vőfélynek itt is fontos a szerepe. Mikor a vőlegénynyel az eljegyzéshez indul, rövid beszédet intéz hozzá, és ugyanazt teszi a menyasszony házában is. E beszéd rendszerint bibliai történeteknek és jeleneteknek ily alkalomhoz találó idézeteiből áll. Esküvő előtt a vőlegényt is hasonló beszéddel figyelmezteti kötelességeire.

A meghívók és az asztal fölötti mondókák más vidékeken is rendszerint a szentírásból vett idézetekből állanak. A nagyszombati járás számos helyén a menyasszony estefelé emlékeket és ajándékokat osztogat szét: rendszerint zsebkendőket és olcsóbb női kendőket vagy fejkötőket, míg a vendégek ennek ellenében a menyasszonynak pénzt vagy értékesebb ruhadarabokat adnak. A menyasszony keresztanyja rendesen aranynyal himzett fejkötőt ajándékoz a menyasszonynak. A vőlegénypróba itt is divatban van, de a lányokat nem födik le, hanem maskarába öltöztetik. Az ú. n. kézmosás a lakoma előtt mindenütt szokásos és erre a vőfély tót mondókával hívja föl a vendégeket. Sok helyen a vacsorához kakast tálalnak, melyből azonban semminek, még a szemeknek sem szabad hiányoznia s így ezeket üveg-gyöngyökkel pótolják. Ezzel a férj éberségét akarják jelképezni.

A galántai járásban, különösen Nebojszán, a lakodalmi és a lakodalmat megelőző szokások szintén sok jelképes és jelentőségteljes mozzanatot tüntetnek föl. Így, mikor a kézfogónál a két násznagy a vőlegénynyel együtt a menyasszony házánál megjelenik, a menyasszonyt megszólítva azt mondja tótul:

Itt esküvő után a nép korcsmába megy és vacsoráig tánczol; a korcsmából csak a szakácsné szólítja el a vendégeket, mikor a vacsora már készen van. Mikor azután a vendégsereg a menyasszony háza előtt megjelent, a szakácsné hirtelen becsukja előttük az ajtót. Erre a násznagy kopogtat és a következőket mondja: 241"Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Szerencsés jó estét kívánok! Mi messze földről jött utas-emberek vagyunk. Itt reánk sötétedett. Szépen kérjük tehát, adjanak éjjeli szállást!" Erre a szakácsné az ajtón belül a következőleg válaszol: "Ki tudja, milyen emberek kegyelmetek, hogy éjjel is bolyonganak? Bizonyosan rablók. Rendes ember éjnek idején éjjeli szállásról gondoskodik." Erre a násznagy ismét azt feleli: "Ne féljenek semmit, mi rendes, becsületes emberek vagyunk; csak nyissák ki az ajtót!" Az ajtó végre kinyílik és a szakácsné a konyhában fogadja a bejövőket, kezében mézzel telt kanállal, melylyel a vőlegény és a menyasszony száját bekenve, a következőket mondja: "A mily édes ez a méz, olyan édesen szeressétek egymást mindhalálig." Itt is a lakomát a kézmosás előzi meg, melyért néhány fillért fizetni is kell. Az étkezésben a menyasszony és a vőlegény nem vesz részt és tányérjuk fölborítva fekszik az asztalon, míg ők addig vagy a konyhában, vagy a másik szobában vannak. A vacsora befejeztével következik a vőlegény és a menyasszony kihívása. A vőfély a pálczával megkopogtatja az ajtót és mikor a zene elhallgatott, így szól: "Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Bocsássátok be vőlegényünket!" Erre a vőlegényt bebocsátják, ez az asztalra térdel és azt mondja: "Kérlek benneteket, fiatalok, a legkisebbtől a legnagyobbig, bocsássatok meg, ha megharagítottalak benneteket." Időközben azonban a vőfély seprőt vesz kézbe, és mikor a vőlegény az asztalról leugorva, ki akar futni, egyet-kettőt végig húz rajta, mialatt azt mondja: "Te is bántottál, én is bántalak." Ezután a vőfély három égő gyertyát szorít ujjai közé és a következő mondókával lép a vendégek elé:

"Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Fiatal urak, öreg urak, násznagy urak! Szabad-e tisztességes asztalukhoz lépni és néhány szót mondani?" Miután a választ megkapta, imígy folytatja: "Én egy királynál szolgáltam. Mást ott nem tettem, csak két madárkát ápoltam. A mint egyszer eleséget vittem nekik, elfelejtettem házikójuknak az ajtaját bezárni és a madárkák világgá röpültek. Most szomorúan járok erdőn, mezőn, hegyen, völgyön, idegen országokban és keresem őket. Törökországban azt az újságot hallottam, hogy itt volnának Magyarországban. Az Isten áldja meg önöket, szánják meg szomorúságomat, ne hagyjanak annyit keresni, hanem mondják meg, hogy hol van?" Erre a násznagy a következőleg felel: "Nekünk volnának ilyféle madaraink, de hogy a tieid közöttük vannak-e, azt nem tudjuk." Erre a vőfély elrikkantja magát, hogy "Muzika hore", húzd rá, és mikor a czigány játszani kezd, a vőfély a szoba közepén ide-oda tipeg, mintha valamit keresne és a következőket mondja: "Már bejártam az egész országot, de nem találtam meg őket; azonban a három csillag ide vezérelt; engedjétek hát meg, hogy a ti madaraitok között keressem az enyémet." Erre az asztal körül ülőket egyenként nézegeti és vizsgálja, míg végre a menyasszony előtt megáll és azt mondja: "Ez itt az egyik!" Násznagy: "De mi téged nem ismerünk, nem tudjuk ki vagy, mi vagy? Te valami idegen vagy, és míg útleveledet meg nem mutatod, nem adjuk ki a madárkát." Erre a vőfély egy darab papírt mutat föl, mire a menyasszonyt átadják neki, kinek fehér kendőt nyújt és ezzel vezeti ki. A koszorúsleányok utánuk mennek, rövid tót éneket dúdolva, melynek magyar szövege körülbelül azt jelenti, hogy: "Elvesztettünk egy pártát és egy zöld koszorút. Ki találta meg?" Midőn a vőfély visszajön a szobába, a násznagy kérdőre vonja, hogy tulajdonképpen mi lesz most a madárkával és milyen állapotban fogja visszahozni? Mikor a vőfély megnyugtatja, hogy az még szebb lesz, mint volt, - megnyugosznak. Ez idő alatt a másik szobában a menyasszony fejére főkőtöt tesznek, a vőlegény kalapja mellől pedig leveszik a menyasszonytól kapott tollat és így vezeti a vőfély az új házaspárt a násznagy elé, a következőket mondván: "Fiatal urak, öreg urak, násznagy urak! No, úgy-e hogy, szebb tollúak most, mint kegyelmeteknél voltak! Olyan szép kalitkám volt, hogy no! Pókhálóból volt fonva, de a hím az egészet összetépte, a mint a jércze után turbékolt és ugrándozott, míg azután a jérczét megtalálta." - Násznagy: "A jérczének igaz, hogy szebb a tolla, mint azelőtt volt, de a hímnek nem, mert annak a legszebb tolla ki van tépve." - Vőfély: "Igaz biz a! De hát a jércze nem akarta őt elfogadni, mert már régóta nem volt vele és azért tépte ki a legszebb tollát. De most már párosodnak és szépen csókolódznak." Erre azután az új házaspár a vendégek előtt megcsókolja egymást. Míg a táncz kezdetét veszi, addig az új házaspár megvacsorál és azután a mulatók közé vegyül.

A pozsonyi járás tót községeiben a lakodalom két napig tart. Az első napon az ételt és az italt a nászapák adják, a második napon azonban csak az italt, mert az ételt és pedig rendesen sonkát és tormáshurkát a vendégek hozzák.

A malaczkai járásban, Lévárd környékén, a menyasszony-kiváltás is járja és a falubeli legények addig ki nem adják a menyasszonyt a vőlegénynek, míg 8-10 koronával ki nem váltja. Kuklón meg, mikor a menyasszonyt a vőlegény házába kísérik, a következő rövid víg dalt éneklik: "Szvadebna mamicsko, - Ottvorajte vrata, - Vecleme nevesztu - Ze szameho zalata", vagyis magyarul: "Örömanya, örömanya - Nyissa ki az ajtót! - Hozunk ide szép menyasszonyt, - Színaranyból valót". Ugyanitt a lakodalmaknál hajdan divatban volt a kakas-lefejezés, továbbá a lakadalmas népnek rablóktól való színleges megtámadása, míg ha idegen községben volt a menyasszony, akkor kötelet húztak az úton keresztül, hogy a mikor jön, belebotoljon; de ezek mind megszüntek.

A nehány pozsonyvármegyei horvát községben semmiféle oly keresztelői vagy lakodalmi szokás nincs, a mely külön fölemlítést érdemelne, mivel az itt meglevő szokások nagyobbára megegyeznek a körülfekvő tót vidékek szokásaival.

A pozsonyvármegyei magyarok között a mindenütt ismeretes ünnepi vigasságok és szokások járják, de lassanként kiveszőben vannak. A Betlehem-járás, 242a három királyjárás, a húsvéti öntözés, az arató-ünnep stb. majd mindenütt, kisebb-nagyobb czeremóniával dívik. Sok helyütt a legénybíró-választás is ünnepélyes czeremóniával jár; de a legeredetibb a két Nyárasdon. Az ily legénybírónak az uralkodása egy évig, vagyis nagyszombattól nagyszombatig tart. A választás napján, este 10 óra tájban a fiatalság a községen kívül, egy előre kijelölt helyen gyülekezik és itt választják meg, - rendesen a módosabbak közül - a legénybírót, a kit azután zászlólobogtatás közt a faluba visszakísérve, vendéglőbe térnek, vagy ha az időjárás megengedi, az áldomást a választás helyszínén iszszák meg. Ezt az áldomást a legények közösen fizetik, viszont azonban a legénybíró köteles a szentgyörgynapi vásár alkalmával tánczmulatságot rendezni, a mikor a czigányokat ő fizeti. A legénybíró, mikor megválasztották, a községbírónál jelentkezik és megkéri őt, hogy ismerje el az ifjúság bírájának, a mi rendszerint meg szokott történni. A legénybíró kötelességei közé tartozik a tánczmulatságok rendezése, ezeknél a rend fönntartása, a legények között fölmerülő viszályok rendezése és ő viszi a körmenetek alkalmával a falu legényei előtt a zászlót. Ugyancsak ő vezeti őket offertóriumra a templomba is.

A legénybíró szentgyörgynapi tánczmulatságát a leányok azután azzal hálálják meg, hogy pünkösd hétfőjén viszont ők rendeznek tánczvigalmat. Azelőtt ezt a legénybíró házánál tartották meg, ma azonban a vendéglőben. Ilyenkor a legénybíró összeírja a falu összes leányait és pünkösd vasárnapján, illetőleg hétfőjén a déli órákban minden leány szüleinek vagy gyámjának egy-egy liter bort küld. Ha a bort elfogadják, az a meghívás elfogadását, míg ha visszaküldik, a meghívás visszautasítását jelenti. Pünkösd hétfőjén azután a legények és leányok összegyűlnek a mulatság színhelyén és első sorban megválasztják a "pünkösd kiráynét", vagy másként "palatinusnét". Ezt rendszerint azok közül a menyecskék közül választják, a kik az utolsó pünkösd óta - a jobbmódúak közül - férjhez mentek. A palatinusnét, megválasztása után, szintén elhívják a mulatságra, mire a legénybíró a község előljáróságát is meginvitálja. Míg ez megtörténik, addig a fiatalság tánczol. Egyszeriben azonban a legénybíró int a czigánynak, a ki azután ráhúzza a palatinus-tánczot, a mit a palatinusné a férjével kezd tánczolni. Példáját követik a többiek is és a legények ilyenkor mutatják ki, hogy kinek melyik leány a szíve választottja, mert a palatinus-tánczot azzal kell eljárni. E táncz után előlép a palatinusné a község előljárósávágal és felszólítja a leányokat, hogy a régi szokáshoz híven fizessék le azt, a mit a mulatságra szántak. Elsőnek a palatinusné kezdi, a ki rendesen a legnagyobb összeget, 10-20 koronát áldoz e czélra, a többi pedig ki-ki tehetségéhez képest. Ekkor a leányok és a legények elválva külön szobába mennek, honnan a legénybíró a leányokat egyenként és névszerint kihívja, a kijövő leány azután köteles választottját a legénybírótól 20-40 fillérért kiváltani, mert különben nem kerül tánczosa. Ezután a tánczot folytatják és ez rendesen két napon át tart. A mulatság után az előljáróság az imént elmondott módon befolyt összeget a legénybírónak adja át, a ki ez alkalommal az előljárókat néhány liter borral és szivarral vendégeli meg és fáradozásaikat megköszönve, e pénzből kifizeti a mulatság költségeit. Ha kevés a pénz, pótolja; ha pedig sok, akkor a fenmaradó összeget a legközelebbi vasárnapon legénytársaival elmulatja.

Ugyancsak az Alsó-Csallóközben, Sikabony táján az ismertebb ünnepeken kívül a szentgyörgynapi búcsút tartják meg, melynél még inséges esztendőben sem hiányzik a czigány meg a táncz, míg a régi időben ez a mulatság sohasem történt meg néhány fejbetörés nélkül. A legények itt szeptember hó utolsó vasárnapján is tánczmulatságot szoktak rendezni, hogy a katonasághoz besorozott társaikat elbúcsúztassák. Dercsikán még szokásos a szentivánéji ősi tűztáncz is, a mikor lopott fából a falu végén nagy tüzet raknak, melyet a legények muzsikaszó mellett, kiabálva, üvöltve, ordítozva és kurjongatva körültánczolnak és átugrálnak.

A vármegyebeli németek között az általánosan ismert ünnepi szokásokat szintén gyakorolják. A felsőcsallóközi Hidas községben a fiatalság évenként háromszor tart tánczmulatságot és pedig farsang végén három napig és májusban s októberben vagy novemberben egy-egy napig. A farsangi mulatság 243költségeit a legények viselik és minden legény egy leányt visz a mulatságra, a ki azután a legény kalapját hatalmas bokrétával és vörös szalaggal diszíti föl. A három napi mulatság alatt a legény nem étkezik otthon, hanem ez idő alatt a leánynak, illetőleg a leány szüleinek a vendége. Ennek következtében ez időtájt a leányos házaknál oly nagy a sütés-főzés, mintha mindenütt lakodalomra készülnének. A tavaszi és őszi tánczmulatságok költségeit a leányok viselik, a kik belépti díjat fizetnek, míg a legényeknek szabad a belépés. Dícséretes és magasabb erkölcsi érzésre vall, hogy az asszonyok leányaik gardes-des-damesjaiként, a tánczmulatságon mindig jelen vannak és napnyugta után az anya a mulatság színhelyét, leánya nélkül, el nem hagyja. Megemlítendő még a hidasiak "Emmeusba való rándulása", a mely abból áll, hogy husvét hétfőre virradóra, az asszonyok és a férfiak kiemnnek a határba, az útszéli keresztekhez és szentképekhez, továbbá a temetőbe, hogy az Emmeusbe menő két tanítvány emlékére a hajnali órát imával töltsék el.

Az általánosan ismert ünnepi szokásokon kívül a vármegyebeli tótok is néhány jellemző ünnepi szokást és mulatságot tartottak meg. Így a malaczkai járás felső részén még dívik a kardtáncz. Ez abból áll, hogy a legények körbe állanak és mindegyik a jobbkezében kardot tart, a mit azonban nem kell szószerint venni, mert a kardot rendszerint bot vagy kardalakú fa helyettesíti. Csak itt-ott találkozik egy régi, rozsdás kard, a mire azután nagyon büszkék. A rendező elkiáltja magát "Sable hore" (Kardokat föl). Erre valamennyien balra fordulnak és a kardot a vállukon át hátrafelé nyújtják, úgy hogy a mögötte álló legény a kard végét a balkezével megfoghatja. Most megszólal a zene, melynek ütemeire körben előre mozogva, egy-egy ugrást tesznek, fölváltva a jobb, majd a ballábbal, míg a rendező ismét elkiáltja, hogy "Po buranszky!" (búriasan, a mi azt jelenti, hogy úgy, a mint azt a Búr előnevű falvakban szokták). Erre a legények hirtelen megfordulnak és visszafelé lejtenek, vagyis jobban mondva ugrálnak mindaddig, míg a rendező el nem kiáltja, hogy "Po novoveszky!" (a mi azt jelenti, hogy újfalusiasan, vagyis úgy, mint a szomszédos Laksárújfaluban szokás). A tánczot kísérő zene a kóló ütemeire emlékeztet és szövege a következő: "Pod sable! Pod sable! Mij mili pane! - Vsetko mi bereme, aj hruski plane. - Tuto nám ne dali, tuto nám daju, - Komára zabili, szlanyinu maju." Magyar fordítása, illetőleg értelme, körülbelül a következő: Kardot le! kardot le! kedves uraim! Mindent elfogadunk, még a vadkörtét is. Ott nem adtak, de itt majd adnak, mert szúnyogot öltek s így van elég szalonnájuk." Végül a rendező azt vezényli: "Sable dúle!" (kardokat le!), mire a legények megállanak, befelé fordúlnak, kardjaikat lebocsátják olyképpen, hogy karjaik egymást keresztezik. Erre a rendező a kört az egyik helyen, rendszerint valamelyik ügyesebb tánczosnál megbontja, mire tánczra kerekednek és azt a franczia négyesnek ú. n. rétesfigurájához hasonló módon fejezik be.

A kardtánczot csak farsang utolján járják. Ekkor a legények bejárják a leányos és a jobbmódú házakat, hogy a vendégeket meghívják. E hivogatókat arról is föl lehet ismerni, hogy utczahosszat az ott szokásos víg farsangi énekeket dalolják. Ezek közé tartoznak többek között a következők: "Uzs sza ten fasang kráczi, - Ani sza ne navráczi, - Dzivcsencze marikájú, - Zse sza ne vidájú". Értelme körülbelül a következő: Vége felé jár e farsang, s nem is tér már vissza. A leányok sírnak, hogy férjhez nem mehetnek. - Egy másik így hangzik: "Na vrábczoch szem oral, - Na trpilkáczh vlácsil, - Trpilka skapala - Uzs szem doszedlácsil". A minek az értelme körülbelül a következő: Verebekkel szántottam, pipiskékkel boronáltam, de a pipiske megdöglött s így vége a gazdálkodásomnak.

A nagyszombati járás sok helyén a hamvazószerdai patkolás is szokásos. Ez abból áll, hogy öt-hat legény maskarába öltözve, fogóval és kalapácscsal járja be a leányos házakat és ha a leányt megfoghatják, leszedik a csizmájáról a patkót, ha csak egy bizonyos pénzösszeggel meg nem váltja magát, a mi azután a farsangi költségek fedezésére szolgál. Ugyancsak ebben a járásban a husvéti korbácsolás alkalmával nem elégesznek meg az egyszerű korbácsolással, hanem külön megütögetik a lábakat, hogy jól tudjanak futni, a kezeket, hogy jól tudjanak dolgozni, a füleket, hogy meg ne süketüljenek stb.

244A szempczi járásban a tollfosztás áldomással jár; divatban van még a hamvazószerdai bohóczjárás, patkolással öszekötve. Ily alkalomkor a falu legényei dobszó és pléhfazekak ütögetése mellett minden leányos házhoz elmennek, a hol azután élelmi szereket kéregetnek. A hol a kaput zárva találják, a magukkal hozott létra segítségével átmásznak a kapun vagy a kerítésen, a mit találnak, azt elviszik és mindaddig vissza nem adják, a míg a leány azt pénzzel ki nem váltja; a hol pedig elutasítják őket és nem adnak nekik semmit, ott, ha a leányt valamiképpen előkeríthetik, leszedik a csizmasarkát.

A pozsonyi járás némely községeiben megtartják a mártonnapi tánczmulatságot, mely rendszerint három napig szokott tartani. A legények a szüret után összegyűjtött bort ilyenkor szokták elfogyasztani. Ugyancsak e járásban, Stomfa vidékén, a leányok pálmavasárnapon májusi fával és egy felöltöztetett és kitömött leánybábúval (Kiszelicza) járnak házról-házra kéregetni.

A megyebeli magyarok között a babonás hit különösen a Csallóközben van elterjedve, de azért nem annyira, mint a tótok között. Azokon a babonaságokon kívül, melyek az egész országban mindenütt el vannak terjedve, a következőket találjuk érdemesnek följegyezni:

A megyebeli németek között kevés a babona, legföljebb azt említhetjük fel, hogy Misérden a beteg imádkozás közben szenet dob a vállán át hátrafelé, hogy a betegségéből fölépüljön. Dénesd vidékén husvétszombatján a szentelt tűznél nyers fadarabokat égetnek el félig és ezeket a szántóföldek mesgyéjére viszik, hogy nyáron a jégeső ne tegyen kárt a gabonában. Ugyanitt szokásos, hogy ha a házigazda vagy a gazdaasszony meghal és méhek vannak a háznál, akkor a család legidősebb tagja a méhesbe megy, minden kast megkopogtat és elmondja, hogy a gazda vagy a gazdaasszony meghalt. Ha ezt a bejelentést elmulasztaná, az összes méhek elpusztulnának. A virágvasárnapján szentelt barkákból, nyáron, a mikor égiháború van, néhány darabot a tűzhelyen elégetnek és szentül hiszik, hogy akkor nem üt a házba a mennykő.

A pozsonymegyei tótok között az általánosan ismert babonaságokon kívül a következőket soroljuk föl:

A babonák után, a vármegyében elterjedt helyi mondákról és regékről kell megemlékeznünk. Ezeknek a száma azonban, különösen a magyar vidéken, csekély és csak annyiból áll, hogy más vidékek mondáit és regéit alkalmazzák a saját viszonyaikra; de még ez is ritkán fordul elő. A magyar nép a síkságot lakja, és ha a dunamentiek itt-ott regélnek is néha a vizi tündérekről, ez a meséjük majdnem teljesen azonos a többi vízmentén lakó magyarok meséivel.

A megyebeli német községek közt is csak Dévényben találunk egy eredeti mondát, mely a várhegyen álló rom ú. n. Apáczatornyára és a várhegy alatt a Dunából kiemelkedő "Weiberstein" nevű sziklára vonatkozik. E szerint ezek onnan vették volna nevüket, hogy hajdan egy előkelő lovag megszöktetett egy apáczát és azzal a dévényi várba menekült az Apáczatoronyba. Üldözői azonban nyomában voltak, és mikor a szökevények látták, hogy menekülési útjok el van zárva, az Apáczatoronyból a Dunába vetették magukat. Azon a helyen, hol az apácza a Dunába esett, támadt azután az a szikla, melyet ma Asszonykőnek neveznek.

A tótok között itt-ott már inkább találunk népregékre és mondákra és ez természetes is, különösen a hegyközi vidékeken, várak közelében, a hol a nép fogékonyabb is az ily behatások elfogadására. Ezek közül a legérdekesebb az, mely azelőtt Szomolányban ismeretes volt, és melyet egy német történeti szakfolyóirat is közölni jónak látott. A monda a következő:

A Nádason ismert és az ördögbarázdájáról szóló mondáról már Nádas község leírásánál megmelékeztünk. De van itt még egy érdekes népmonda, mely a község közelében fekvő "Szélvár" nevű sziklára vonatkozik. Erről az a rege szól, hogy e hegy méhében laknak a szelet és a vihart kibocsátó hegyi szellemek és innen van az, hogy e helyen soha nincs teljes szélcsend. Itt a sziklák között, a szélvár küszöbénél, valami csodafű terem, mely csak holdtöltekor, éjféli 12 órakor látható. A ki ezt a füvet megszerzi, az még a halálos beteget is kigyógyítja vele. A szélvár regéje a következő:

Ottóvölgy község fölött egy barlangszerű nyilás van, melyről az a monda édemes a fölemlítésre, hogy Szent Lénárd, a kinek a nevére szentelt kápolna e barlang mellett áll, ezen a barlangon át jött volna egyenesen Francziaországból Ottóvölgyre.

Széleskúton és vidékén Balassa Menyhért alakja körül fonnak dicskoszorút és ugyanazokat a hőstetteket regélik róla, mint másutt Toldi Miklósról és ugyanoly legyőzhetetlen erővel is ruházzák föl.

A népregék után áttérhetnénk a vármegyében dívó helyi vonatkozású népdalokra, de ilyeneket alig ismerünk. A közkeletű népdalok, melyek a magyarok között el vannak terjedve, mindenütt ismeretesek. Ha valamiben mégis eltérnek más vidékek ismert népdalairól, az egyszerű elferdítés. Csak a Felső-Csallóközben, Nagylégen él még az öregek ajkán egy dal, a mely azonban inkább versben előadott régi mese és a következőleg hangzik: "Egyiptomi rokonsági - Komáromi czigánysági - Templomukat építették, - Szalonábul készítették. - Kolbászbú az ódalát, - Zsírral meszelték az falát. - Ódalas vót az ajtófél, - Kit nem jár a hideg szél. - Disznólábbú tornyot raktak, - Abba harangozók laktak. - Két gombócz vót a harang, - Abba vót a csuda-hang."

Helyi vonatkozású közmondásokban a vármegye magyarsága elég gazdag. Az alsócsallóközi járásban is sok ilyen ott termett közmondás jár szájról-szájra, a többi általánosan elterjedt és másutt is használatos közmondásokon kívül. Ollétejeden azt tartják, hogy "A hazug embert, meg a sánta kutyát könnyen meg lehet fogni." Lidértejeden ha valaki tönkrement, a ki azelőtt jó módban volt; szóval ha valakinek a sorsa jobbra vagy rosszabra változott, azt mondják, hogy "A mennyit a kerék le, annyit föl." Eperjesen az 247olyanra, a ki rosszul üli meg a lovat, azt a megjegyzést teszik, hogy "Úgy illik a lóra, mint tehénre a gatya". Nagyudvarnokon, ha valaki nagyzol, azt mondják, hogy: "Neki is nagyobbat tojik a tyúkja, mint másnak a lúdja". Solymoskarcsán, de e vidéken egyebütt is, azt tartják, hogy "Kicsiny trágya-dombnak kicsiny magtár a szomszédja". A két Nyárasdon, ha azt akarják jelezni, hogy mindenki úgy cselekszik, a hogy jónak látja, azt mondják, hogy "Az egyik ember a sarkátul kezd kalapálni, a másik meg a hegyitül a sarka felé; az egyik bévül, a másik meg kívül kalapál". Várkonyban, ha rosszat kívánnak valakinek, akkor azt mondják, hogy "Verje meg az Isten rossz szomszéddal és gyöpös udvarral". Dunaszerdahelyen a kinek nincs pénze, úgy sopánkodik, hogy "Annyi pénzem van, mint a békán a tolla". Ha pedig valaki valamit szeretne tenni, vagy venni, de a szükséges eszközök nem állanak rendelkezésére, akkor azt mondják rá, hogy "Hja, ha ő neki annyi zsírja vóna, mint a mennyi lisztje nincsen, akkor jó pogácsát tudna sütnyi". Ha valaki valamit nagyon szeretne, de nem tud hozzá jutni, azt mondják rá, hogy "Annyira van tüle, mint a czigány-gyerek a forralt tejtül". Ha pedig valaki olyképpen dicsekszik valamivel, hogy "majdnem" ezt vagy azt tette, akkor azt mondják rá, hogy "Én nem fogtam halat, de a Pista az bizony istenugyse, majdnem fogott egyet". A dercsikaiakat a szomszédfalubeliek azzal szeretik bosszantani, hogy "meglánczolták a csikót", mert valamikor egy idevaló mester egy csikót faragott s azt valahogy meglánczolva egy üvegben mutogatta. Itt közöljük még a csallóközi aranymosók mondókáját is, mely szerint: "Sokat fárad a vadász; - Ritkán száraz a halász; - Mindig vizes az aranyász". De az aranymosók napja már leáldozóban van, mert ma már alig mosnak aranyat a Csallóköznek pozsonymegyei, inkább csak a szomszédos komárommegyei részében.

A Felső-Csallóközben, Uszoron, olyan falra, vagy gerendára, mely föl vagy be akar dőlni, azt mondják, hogy "Ennek Ignácz kell", mert egy néhai Ignácz nevű zsidó korcsmárosuk nagyon ügyes volt az ilyenek alátámasztásában. Ugyanitt a lusta emberre azt mondják, hogy "Az evésnél szívesen állna, csak a munkánál fekhetne". Maczházán valaha sok volt az ürge, úgy hogy alig tudták kiírtani. Ebből az időből maradt fönn az a közmondás: "Fürge mint a maczházi ürge". Kislégen, ha valamiből nincs elég, vagy nem futja, azt mondják, hogy "Nem lesz ki". Ennek az a magyarázata, hogy egy odavaló szabó, ha ruhát varrattak, akármennyi szövetet is hoztak neki, mindig keveselte és azt mondta, hogy ez nem lesz ki, vagyis, hogy nem lesz elég. A galántai járásban fekvő Tallós azelőtt is az Esterházy-féle uradalom egyik középpontja volt, melyhez Hidaskürt, Vezekény és Eperjes tartoztak. A tallósiak, ha valakire vagy valamire valamely díszes jelzőt akarnak használni, azt mondják, hogy pompás, mint Kürt, - czifra, mint Vezekény, - úri, mint Tallós, - gazdag, mint Eperjes.

A megyebeli németek között csakis a felsőcsallóközieknél találunk két olyan közmondást, melyeket följegyezhetünk. Az egyiket Hidason használják, a hol azt mondják, hogy "Er bieget sich wie der Thurm", a mi annyit tesz, hogy hajlik, mint a torony; mert a hidasi torony 1764-ben földrengés következtében, tényleg meghajlott. Felsőcsöllén azt tartják, hogy "Hochzeit geh'n ist a Ehr', macht aber den Beitel leer"; a mi annyit tesz, hogy lakodalomba menni tisztesség, de üres lesz tőle a zseb.

A megyebeli tótok között is találunk néhány eredeti közmondást. A malaczkai járásban, Búr-Szt.-Péteren, a mindenhez alkalmazkodó emberre azt mondják, hogy "Jay kroj, tak sa stroj", vagyis, hogy a milyen a divat, a szerint öltözködik. Kiripolcz vidékén azt mondják, hogy megpatkolják, mint a kiripolcziak a disznót, a mely mondás eredetéül azt beszélik, hogy mikor egyszer egy ellenséges vezér seregeivel a község alatt megjelent, a kiripolcziak egy szép disznóval akarták kiengesztelni; de hogy a sertésnek annál nagyobb becse legyen, előbb mind a négy lábára arany-patkót verettek. Egy más verzió szerint, úgy is mondják, hogy "Kiripolczon egy disznó patkol," vagyis a kiripolczi kovácsnak Svina volt a neve, a mi disznót jelent. Kuklón, ha valaki nagyzol és olyasmit fitogtat, a mije nincs, azt mondják, hogy "Komu cseszt, tomu cseszt, pasztirovi trúbu", vagyis a kinek tisztelet dukál, annak tisztelet dukál, de a pásztornak szarv (vagyis pásztorkürt) dukál.

248A nagyszombati járásban, Zavar vidékén azt mondják, hogy "megcsikózott, mint a zavariak tornya"; mikor ugyanis a zavari templom tornyát restaurálták a torony mellé, annak négy sarkára egy-egy apró tornyocskát biggyesztettek. Selpőcz vidékén, ha valaki valamit a magáénak állít, a mi nem az övé, arra azt mondják, hogy "úgy az övé, mint a selpőcziek földje." E közmondásnak állítólag történeti háttere van. Azt beszélik ugyanis, hogy régente a selpőcziek és a szomszéd határbeliek között egy földdarab miatt határvillongás volt. Végre megjelentek a helyszinén a váregye kiküldöttei, és mivel nem tudtak igazságot tenni, azt mondták a selpőczieknek, hogy ha meg mernek esküdni, hogy az a föld, a melyen állanak, csakugyan a selpőczi határhoz tartozik, akkor megkapják. Erre a selpőcziek nagyot gondoltak és megkérték a kiküldötteket, hogy engedjék őket rövid időre alaposabb tájékoztatás és megfontolás végett hazamenni. Otthon azután az egyik azt tanácsolta nekik, hogy mindenki tegyen a csizmájába egy marék földet és úgy húzza föl a csizmát és akkor nem fognak hamisan esküdni, mert hiszen tényleg a saját földjükön fognak állani. Ez meg is történt; de valaki besúgta e parasztfurfangot, és mikor azután a selpőcziek kijöttek, hogy az esküt letegyék, a kiküldöttek ezt azzal fogadták, hogy: "Jól van! Ha tiétek az a föld, a melyen álltok, akkor a tiétek ez a mogyorófa is, mely e földön áll." Erre sorba lehuzatták a jelenvoltakat és az azon földterületen állott mogyorófáról vágott pálczákkal egyenként huszonötöt verettek rájuk.

A vármegye lakosai között a gúnynevek is eléggé el vannak terjedve. A legtöbb természetesen olyan, mely az egyenlő nevűek megkülönböztetésére szolgál. Az alsócsallóközi járásban mindenütt ismert és elterjedt gúnyneveken kívül használatos még a kukkó, tottya, toplaki és toholi, a mi mind butát és ügyefogyottat jelent. Nagyudvarnok vidékén a hülye = süsitek, az esztelen = gónó és a tehetetlen = letymetyutyi. Eperjesen a nagyothallót = süket-hordónak nevezik, a semmiházit pedig kulipinczom-nak. A Felső-Csallóközben, Tárnokon, a ronda = vicskus, a törpe = égevény, a gyarló = málé. Szászon az elhagyottan felnőtt gyereket váltott gyereknek mondják. Olgyán a gyenge ember: lütyő-hütyő, a hülye meg gyüge. Kismagyaron a czigányok gúnyneve kalakala, éza, kalapiri és feketefazék. Jókán az ügyetlen = trulló, a féleszű = söre, az együgyü = kukkó. Éberhardon a képtelen vagy tehetelten = tapitnya. Maczházán, a kit bosszantani akarnak, azt ürgehizlalónak nevezik. A galántai járásban leginkább csak a zsidókra alkalmaznak gúnyneveket, melyek egyszersmind ismertető nevek is, és valamely sajátságos vagy komikus tulajdonságuk vagy foglalkozásuk révén ragadtak reájuk. Ilyenek a Rozsdás, Mitugrász, Térdes, Vörös, Roszkorgyütt, Plúsz, Prekacs, Pukacs, Görény, Gégés, Hebegő, Végigüres, Nyakigláb stb.

A vármegyebeli németek között is találunk néhány eredeti gúnynevet, különösen a felsőcsallóközi járásban. Dénesden, a kinek azt akarják mondani, hogy megbicsaklott az esze, annak azt mondják: Du Feitl! - Lahmpoczn az olyan tehetetlen ember, a ki ott marad, a hova teszik. Az ostoba = Kochl. Az ügyetlen férfi = Töli. Az ügyetlen nő = Traml. A kofáskodó = Plodava. Felőcsöllén a csavargó = Schlunderl, a könnyelmű = Haderlak. Hidason nagyon sok lévén a hasonló nevű lakos, ezeket mindenféle melléknevekkel különböztetik meg egymástól. Így például Wenhardt Jánost, Stefl Jokl Hanslnak, Schwartz Jakabot Bieber Léni Joklnak, a két Putz János közül az egyiket Mitze Jánosnak, a másikat Schulmeister Jánosnak nevezik, mert legénykorában rövid ideig a tanítót helyettesítette stb.

A megyebeli tótok közt is sok a megkülönböztető név, de kevés a gúnynév. A jakabfalviakat békáknak nevezik és rájuk fogják, hogy mikor egy békajárásos esztendőben valaki azt a megjegyzést tette előttük, hogy Bécsben mindenen túl lehet adni, vérszemet kapva, zsákszámra vitték a békákat Bécsbe, eladni. Ennek a révén a jakabfalviakra azt is ráfogják, hogy mindenben igazuk van, mert hiszen a béka is mindig és mindenre azt mondja: recht, recht, recht. A detrekőcsütörtökieket bravencsároknak, vagyis hangyászoknak csúfolják, mert sokan közülök hangyatojás-szedéssel foglalkoznak. Az almásiakat meg hubaniak-nak gúnyolják, mert taplóval kereskednek.

A pozsonymegyei magyar nép nyelvének jellemzéséül legjobbnak tartjuk, párbeszéd vagy mese alakjában, néhány jellemző példát ide iktatni.

A megyei tájszólásra nézve általánosan jellemző a következő kis mese:

Záradékul még egy példát idézünk:

A tót nyelvnek a vármegyében sincs semmi különös sajátsága. Legföljebb a malaczkai járás felső vidékén, azokban a községekben találhatók az általánostól valamivel nagyobb eltérések, a hol az ide telepedett habánusok laktak és laknak, és azokban a községekben, melyek azelőtt horvátok voltak, de eltótosodtak. Ezeknek a részletesebb ismertetése azonban inkább ethnographiai szakmunkába való.