Magyarország borvidékeinek beosztása szerint Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye szőlővel beültetett területei három borvidékbe tartoznak. Ezek 1. a buda-sashegyi borvidék, a vármegye Duna-jobbparti részén fekvő hegyi szőlők; 2. a pest-nógrádi borvidék, a vármegyének váczi és gödöllői járásaiban levő hegyi szőlők, 3. az alföldi borvidék, az előbbi két borvidékbe nem tartozó járásokban, valamint, a bár ezeknek földrajzi területén, de nem a hegyen, hanem sík területeken ültetett szőlők.

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye szőlőterülete az 1908. évi statisztikai adatok szerint 50.080 hektár, a mi az egész ország szőlővel beültetett területének 17.29%-a. Ezzel a szőlő-területtel nemcsak messze túlhaladja a többi vármegyék szőlőterületeit, hanem a szőlővel beültetett területet az összes termő területhez viszonyítva is, 4.08%-al - Tolna vármegye 4.18%-a után - a második helyet foglalja el. A vármegye 221 községe közül, beleszámítva a városokat is, csupán 7 községben nem foglalkoznak szőlőmíveléssel.

Jóllehet a vármegyének ilyképen vezető helyen álló szőlőmívelése csak a filloxera-vész után emelkedett a mai helyére, már a korábbi időkben is ismeretes volt jó híre, nemcsak az országban, hanem külföldön is.

A vármegye szőlőmívelése és bortermelése nagyobb múltra tekinthet vissza, mint maga a vármegye. Kétségtelen, hogy már a bort kedvelő rómaiak alatt voltak itt szőlőtelepek és a kereszt felvétele után a korábbi szőlőmívelés általában fellendült, a mennyiben magának az egyháznak - különösen szerzetes rendjei utján - kiváló gondja volt a szőlőmívelés terjesztése.

A XI-ik században már nemcsak a vármegye dunajobbparti hegyoldalain, valamint a duna-balparti felső dombvidékén, hanem az Alföldön, a Duna-Tisza közén, a homokterületeken is voltak szőlők. (V. ö. Hornyik János, Kecskemét város története.) Buda vidékén a szőlőmívelés úgyszólván virágzott, a budavidéki vörös borok az Árpádházi királyok idejében már híresek voltak s később az Anjouk és Mátyás király idejében még nagyobb hírre tettek szert. De kitünők voltak a fehér borok is, a melyekről Bertrand de la Broquiére, a burgundi herczeg főlovászmestere, 1432-ben, Budán átutaztában kóstolva, dicsérően emlékszik meg. (V. ö. Herczeg M., Magyarország szőlő- és bortermelésének tört.)

Bél Mátyás írja, (Notitia Hungariae novae historico-geographica) hogy Mátyás király Francziaországból, Champagneból és Bourgoundból hozatott szőlővesszőket s azokat a budavidéki hegyeken ültette el. Úgy látszik, hogy a vörös bor termelése a mai buda-sashegyi borvidéken azóta nyert nagyobb tért. Bár azelőtt is jó híre volt a budavidéki vörös bornak, de Mátyás idejében annyira emelkedett, hogy azt akkor a magyar borok között legjobbnak tartott szirmiai borokkal állították egy sorba. (Bél Mátyás.)

Savoyai Jenő, a zentai hős, a ráczkevei birtok uraként 1739-ben Badenből, Breisgauból svábokat telepít a mai Budafok területére, a kik az erdőket kiirtva, majdnem az egész határt szőlővel ültetik be s csak a szőlőmívelésre alkalmatlan, mély fekvésű partmenti területeket hagyják meg legelőnek.

A XVII. század vége felé telepednek meg a szerbek is a dunamelléki falvakban, (Szentendrén stb.) s miután a települők nagy része oly vidékről származott, a hol szőlőtermeléssel foglalkoztak, az itteni, szőlőmívelésre alkalmas hegy 96oldalokat is csakhamar beültették s jelentékeny bortermésükkel nemcsak a belföldi, dunamenti városokat, Komáromot, Győrt, Pozsonyt, keresik fel, hanem Bécsig s azon túl is eljutnak s élénk kereskedelmet űznek. A szentendrei vörös bor annyira ismert és kedvelt lett, hogy alig volt említésre méltó hely Ausztriában, Orosz- és Lengyelországban, a hol azt nem fogyasztották volna. (V. ö. Schams Ferencz: Ungarns Weinbau.)

Szentendre, Buda, Budafok (akkor Promontorium) és Tétény voltak a leghiresebb vörös bortermő-helyek s ott még a múlt század első felében is, a termelés háromnegyedrésze vörös bor volt, s csak azután hanyatlott a vörös bortermelés, a hogy a felemelt vámok következtében a kivitel és kereslet csökkent. A vármegye többi részén a fehér bor termelése volt túlsúlyban. Schams (1832) különösen kiemeli a vecsési, szadai és csömöri borokat s egyébként azt mondja, hogy a borok minősége annál gyengébb, minél távolabb esik a termelőhely a Dunától.

A múlt század elején némi hanyatlás állott be a vármegye hegyi szőlőmívelésében, egyrészt a kivitel csökkenése miatt, másrészt pedig azért, mert a síkvidéki és homoki szőlők telepítése is megindult. Schams szerint a múlt század harminczas éveiben e vármegyében körülbelül ugyanannyi sík vidéki és homoki bor termett, mint hegyi s azok a hegyi borokat a helyi fogyasztásból kiszorították.

Schams Ferencz, említett munkájában, a vármegye bortermeléséről a következő statisztikát adja: Promontoron 55.000 akó (56 liter) volt az évi termés, Kis- és Nagytétényben 60.000, Szent-Endrén 70.000, Pócsmegyeren 25.000, Tótfalun 10.000, Bogdányban 20.000, Visegrádon 3000, Budaőrsön 20.000, Csömörön 8000, Csörögön 3000, Váczon és vidékén 150.000, Szadán 6000, Ürömben és Csobánkán 35.000, Budakeszin, Zsámbékon, Tökön, Perbálon 40.000 és a többi hegyi szőlőkben együtt: 80.000 akó, vagyis összesen 585.000 akó volt a hegyi bor, a sík vidéknek mintegy 100 községében pedig 400.000 akó. E számítás szerint a vármegye bortermelése felülmúlta a Lombard-Velenczei királyság és Tirol együttes akkori évi bortermelését. A szőlővel beültetett terület akkori nagyságára, egyéb adatok hiányában, a termésmennyiség után lehet következtetnünk.

A mi a termés-átlagokat illeti, ugyancsak a fönt idézett forrás után a gazdagabb talajokon s egyéb tekintetekben is jobb körülmények között levő szőlőkben 1200 öles holdanként 60-80 akó, a sovány, rossz területeken pedig 10-20 akó termett. Terület-egységül, általános szokás szerint, vagy a 800 □-öles fertály, vagy a 150-200 □-öles kapás, - vagyis egy nap bekapálható terület - szolgált.

A szőlőterületek értéke a helyi körülmények szerint változó volt. Budafok és Tétény vidékén 800 □-öles fertályonként 1500-1800 frtig is fizettek, Szentendre határában a 150 □-öles kapás szőlőterületek ára, rosszabb körülmények között, 20-30 frt, igen jó körülmények között 200-250 frtra is rugott.

A mívelési költségek a szerint változtak, a mint közelebb vagy távolabb feküdt az illető szőlő a fővárostól, közvetetlen a főváros környékén holdanként a szőlő egész nyári megmunkálásáért 36 frtot fizettek a vinczelléreknek vagy kapásoknak, a távolabb eső helyeken azonban, pl. Szentendrén csak 12-15 forintot.

A szőlő megmunkálása, lényegében, különösen a Duna jobbparti részén a mult században is úgy történt, mint ma, természetesen a filloxera, peronoszpora stb. ellen való védekezés munkáját kivéve, a melyeket akkor nem ismertek. Nyitás, metszés, karózás, kapálás, kötözés, válogatás vagy gyomlálás, (irtás) s végül a fedés, s ritkábban a trágyázás alkották a szőlő egész évi megmunkálását. A karózást sok helyen, még a hegyi szőlőkben is, kivált a sovány talajú helyeken, elhagyták; az igen sovány talajon a szőlő vegatácziója gyenge lévén, a karózást a tőke nélkülözhette is. Valószínű, hogy a homoki gyalog-szőlőknek ezek a szőlők szolgáltak például, de a karónak való fa hiánya is hozzájárulhatott a gyalogmívelés kialakulásához. Buda vidékén ma is szokás, hogy válogatáskor a hajtások alsó leveleit leszedik. Ezt az eljárást már Schams Ferencz is helytelennek mondotta. Kapálni sekélyen szoktak; a régi, meredek állású, rövidnyelü budavidéki kapával mélyen kapálni nem is lehetett, sőt a budavidéki szőlőmunkások ma is sekélyen kapálnak. Különösen sík vagy kevésbé lejtős területeken ezzel a kapával a munka nagyon tökéletlen volt; legfeljebb meredek fekvésű helyeken volt jelentősége az ilyen kapálásnak, mert a földet így kevésbé hordta le a víz.

A budavidéki szüret, mint az egész évi munkálkodásnak jutalma, a legtöbb helyen valóságos ünnepnap volt; víg zene és ének mellett folyt le, s a termést 97csengős és lobogós fogatok beszállítván a borházba vagy a falukba, esténként a fiatalság tánczra perdülve fejezte be a napot s azzal kezdte a másikat.

A borkezelés kezdetleges és hiányos volt, kivált a sík és homokos szőlőkben, vagy ott, hol megfelelő pinczék nem voltak. Az ilyen helyeken a bort lehetőleg újbor-korában adták el, csak azok tartották tovább, a kiknek pinczéjük is volt.

A borokról, különösen a vecsési, csömöri és szadai borokról, azt tartották, hogy csak 3-4 éves korukra fejlődnek jól ki. A borok ára általában igen alacsony volt. Schams szerint a múlt század közepén akónként 2 frt 24 kr. - 3 frtért is adták a budavidéki silányabb borokat; de egyes jobb borok és jobb évjáratok 15-20 forintig is emelkedtek, különösen a vecsési, szadai és csömöri borok, de a budavidékiek is. Külön említést érdemel a szentendrei aszu, a melyet a jól megérett s ezenkívül a padláson egy ideig szikkasztott, jobbára kadarka-szőlőből készítettek, ó-borral való felöntés mellett; ezeket a borokat a budapesti, bécsi és lengyel vevők nem ritkán 60-150 forintjával fizették akónként.

A borkereskedelem majdnem teljesen a budapesti borkereskedők kezében volt s a budapesti borvásárok igen nagy hírnévnek örvendtek s bővebb szüretek után 100.000 akónál is több bor került egy-egy vásáron eladásra. A boroknak túlnyomó része a helyi fogyasztást fedezte, csak kisebb része került kivitelre.

Meg kell emlékeznünk még a szőlőfajtákról, melyek a filloxera előtti időkben a vármegye területén szerepeltek. Első helyen állt a kadarka, mely nemcsak a buda-sashegyi borvidéken, hanem a Duna-balparti szőlőkben is legjobban el volt terjedve. Tényleg a buda-sashegyi borvidék borainak jellegét a kadarka adta s talán szín tekintetében a kadarka vörös bor sokszor nem állta ki a kritikát, szelíd, kellemes íze, finom illata s szegfűszegre emlékeztető zamatja kedveltté tette s nagy hírnevet szerzett a buda-sashegyi boroknak. A buda-sashegyi bor a külföldön ma is keresett boraink egyike, jóllehet a buda-sashegyi borvidéknek igen lényeges része ma már a multé. Szerette is a régi budavidéki szőlősgazda a kadarkát s nem ok nélkül lett a közmondás a németek ajkán:

vagy a Szentendreieknél

A kadarka mellett, bár kisebb arányban, ültették a kék fajták közül a kék góhért, a csóka szőlőt (Kleinschwarz), a rácz feketét, a kölni kéket (Grobschwarz), a fekete muskotályt stb. A rácz feketéről azt tartották a régi kapások, hogy a kadarkával vegyesen adja a legjobb vörös bort, az egyik megadja a savát, a másik pedig a borsát. A fehér fajták közül a mézes-fehér, apró-fehér, fehér kadarka hosszúnyelű, rakszőlő, a szemendriai fehér, a muskotály, továbbá a vörös dinka s még néhány más, jelentéktelenebb, voltak a vármegye ősi szőlőfajtái, a melyekhez később a szlankamenka és kövidinka járult. Általában véve a szőlőfajtákat vegyesen ültették, fajtiszta ültetvények alig fordultak elő, a minthogy az idevaló fajták egyike sem lett volna alkalmas arra, hogy fajtisztán ültetve, valami nemesebb bort adjon. Andrée Károly osztrák gazdasági író meg is bírálta a fajták megválasztását, minthogy e fajták valamennyije inkább a mennyiségre, mint a minőségre való termelés czéljának felel meg.

A filloxera megjelenése és elterjedése egész Magyarország szőlőmívelését fordulóponthoz juttatta, de az az átalakulás, a mely a vármegye szőlőmívelésében a filloxera-pusztítás következményeként beállott, a maga nemében páratlanul áll. 1875-ben állapították meg hazánkban először a filloxerát Pancsován, s a vármegye területén 1880 június 13-án találták meg először Tahitótfalu községben, Málnay dr. szőlejében, a ki már évek óta látta, hogy szőleje pusztul, de nem ismervén a bajt, jelentést nem tett róla; vessző-kereskedéssel foglalkozott és szőlővesszőit tovább is árulta. Tahitótfalu községben ekkor már 180-200 holdnyi szőlőterület volt filloxerás. Ugyanez évben, július 14 és november 1 között megállapították még Dunabogdány, Leányfalu és Szentendre határában, mely infekciók a tahitótfaluival összefüggésben voltak. Ugyanekkor megtalálták még Gomba község határában is s 1882-ben Visegrádon, Békásmegyeren és Váczon. Az 1889. évben már a vármegye 92 községe volt filloxera-lepett. Mint mindenütt, úgy itt is, teljes készületlenségben találta szőlősgazdáinkat a filloxera, egyrészt magában a filloxera-pusztításban való kételkedés, másrészt a védekezési módok 98kellő ismeretének hiánya okozta, hogy bár a pancsovai első eset óta egy évtized eltelt, szőlősgazdáink könnyező szemekkel, de tétlenségre kárhoztatott kezekkel vártak, míg rövid egy-két év alatt parlag terület lett azelőtt zöldelő szőlőhegyükből. Történtek ugyan kisérletek a filloxera-lepett területeken az ú. n. irtási eljárással, ezek azonban eredményre nem vezettek; részint azért, mert az eljárás már elkésett, részint pedig azért, mivel a vész miatt amúgy is lehangolt szőlősgazdák elkeseredettsége majdnem lázadásszerű ellentállást idézett elő. Abba hagyták tehát a filloxerás szőlőterületek írtását, szabadjára engedvén a vészt, a mely feltartóztatás nélkül terjedt, míg az "olajcseppek" - Planchon hasonlatát idézve - összefolytak s az ezeréves szőlő-kultura korszaka a vármegyében is bezárult.

De a kipusztult szőlő, az azt mívelő népességnek részint egyedüli, részint elsőrendű kereset-forrása lévén, a gazda nem nézhette sokáig tétlenül üres parlagját, hanem a csüggedést leküzdve, megkezdte a romokon az újjáépítés munkáját. Sajnos, a felújítás kezdete újabb csalódásokkal és újabb csapásokkal járt; sok pénz s verejték-áldozatba került, míg a felújítás a helyes mederbe terelődött.

A filloxera ellen való védekezéssel kapcsolatos felújításnak három módját, t. i. a szénkéneggel való gyérítésre hazai fajták ültetését, az amerikai direkt termő fajták ültetését és amerikai alanyú oltványok ültetését próbálták meg a vármegye szőlőterületén. A szénkéneggel való gyérítés kezdetben sok helyütt nem vezetett sikerre, s a szőlősgazdák egy része abba is hagyta, jóllehet a vármegye területén fönnállott farkasdi kisérleti szőlőtelepen végzett kisérletek megmutatták a helyes szénkénegezés útját, s az állam is, hogy a gyérítés terjedését mentül jobban előmozdítsa, a budafoki szénkénegraktárban a szénkénegnek korábbi 24 forint métermázsánkinti árát az 1889. évben 15 forintra szállította alá, de a tapasztalatlan, hozzá nem értő szőlősgazdák és munkások helytelenül, vagy nem a maga idején végezvén a szénkénegezést, sok helyütt a szénkéneg, máshol pedig a filloxera tette tönkre a szőlőt s a kipusztult területen annak gazdája más felújítási módhoz kezdett. A legkönnyebbnek s a kisemberek részére legalkalmasabbnak igérkező felújítási mód, a direkt termő amerikai fajták ültetése, a felújítás első éveiben nagyon népszerű lett, sőt a vármegye területén levő farkasdi, istvántelki és budafoki telepekről maga az állam terjesztette a különféle direkt termő fajták vesszőit, melyek azonban csekély ellentálló képességük miatt, egy-két évi tengődés után - az egy othelló kivételével - a filloxerának áldozatául estek. A direkt termő fajták közül egyedül az othelló maradt meg hosszabb ideig, sőt sok helyen, különösen a buda-sashegyi borvidéken, a kis gazdák szőlejében a mai napig is, s volt idő, mikor borát mesés árakon fizették s más gyengébb színű veres borok festésére használták, hogy ily módon jobban értékesíthessék azokat. A direkt termő fajtákkal való szőlő-kultúra azóta teljesen letünt a színtérről a vármegyében is, s az othelló-telepitvényeket is, ott, a hol még vannak, ma már többnyire szénkéneggel való gyérítéssel tartják fenn. Sok baj volt az amerikai alanyú oltványok ültetésével is a felújítás első éveiben. Nem ismerték az alany-fajtáknak sem ellentálló képességét, sem a talajok iránt támasztott igényeit s így sok vállalkozást ért balsiker ebből a tekintetből is, de az oltványok helytelen készítése, kezelése és ápolása miatt is. Majdnem egy évtized kellett ahhoz, míg részint az állam, részint a vármegyei gazdasági egyesület támogatásával a vármegyei hegyi szőlősgazdák reátérhettek a mai helyes szőlőmívelésre.

Mialatt a hegyi szőlők felújítása körül évekig tartott a kisérletezés és a felújítási módok megválasztásában való ingadozás, addig a filloxera-mentes homoktalajok beültetése egyre fokozódó arányban indult meg a vármegye területén. A mint a homoknak filloxera-mentessége tapasztalatok útján is igazolást nyert, az 1890-es évek eleje óta egyre több vállalkozó fogott a homoki szőlő míveléséhez, úgy, hogy a míg a múlt század közepe táján (1833.) Schams Ferencz területre körülbelül ugyanannyinak jelezte a vármegyében a homoki szőlőket, mint a mennyi hegyi szőlő volt, ma több mint tízszer annyi, s nem lehetetlen, hogy a jövőben még emelkedik. A homoki szőlő-kultúra felvirágzása nemzetgazdasági szempontból nagy horderejű jelenség. A Duna-Tisza között elterülő homoksivatagok nagyrészét korábban itt-ott silány erdő fedte, vagy birka-nyájak legelőjéül szolgált. Ma ezek helyén a virágzó szőlőterületeken a számban is erősen gyarapodott nép egész éven át foglalkozást és kenyeret talál. Azok az értéktelen homokterületek, a melyek a filloxera előtti időkben holdanként 20-60 korona 99ellenében kerültek új gazda kezébe, ma 800-1000 koronáért kelendők és sokszor még ennél magasabb árt is adnak érettük. Az a csapás tehát, a mely a hegyi szőlőkre végpusztulást s azután is küzdelmes jövőt hozott, a homoki vidékekre valóban áldás lett s a szőlőmívelés súlypontját a homokterületre helyezte át.

Az elpusztult hegyi szőlők felújításának s a helyes alapokra fektetett homoki szőlő-kultúrának a nagy munkájában, részint egymással karöltve, részint külön-külön, kivette a maga részét mind az állami és törvényhatósági, mind a társadalmi és magántevékenység is. Az állami intézmények között meg kell említenünk a budai vinczellériskolát, mely nem volt ugyan szorosan véve a vármegye területén, de a helyes szőlőmívelés terjesztésének, a felújítási munkák tanításának és ismertetésének a révén, mégis befolyást gyakorolt a vármegye szőlőmívelésére. A farkasdi állami kisérleti szőlőtelep a filloxera-ügygyel kapcsolatos kérdések megfejtése és egyes eljárások kipróbálása útján közvetve szintén támogatta a vármegye szőlőmívelését. Mind a farkasdi, mind az istvántelki és budafoki állami szőlőtelepek, valamint a később fölállított szentendrei és zsámbéki állami amerikai szőlőtelepek évenkint több százezer síma és gyökeres amerikai alanyvesszőket és kész oltványokat termeltek, hogy azokat önköltségi áron alul a telepíteni szándékozó gazdáknak kiadják. A 200 holdat kecskeméti állami Miklós-telep, bár szintén kívül esett a vármegye területén, a homoki szőlőmívelés kérdéseinek tanulmányozása, kipróbálása és a homoki szőlők terjesztése körül a vármegye részéről is elismerésre méltó tevékenységet fejtett ki. Az állami szakközegek időleges és állandó tanfolyamokon tanították a fás és zöld oltás, a szénkénegezés, a helyes felújítás és mívelés s a peronoszpora ellen való védekezésre vonatkozó ismereteket. Ezenkívül az állam Budafokon, majd Szentendrén, Gödöllőn, Váczon; Aszódon és Maglódon szénkéneg-raktárakat állított fel. Hogy a homoki szőlőmívelés terjedését elősegítse, Vácz, Veresegyháza és Őrszentmiklós községek határában immunis homokterületeket parczelláztat, s azokat előnyös feltételek mellett kis emberek kezére juttatja.

Az állami tevékenység mellett méltó elismerés illeti a vármegyei gazdasági egyesületet, mely jókor átérezve a szőlőmívelésnek fontos szerepét a vármegyében, az egyesület titkári állásánál kötelezővé tette a szőlészeti és borászati szakképzettséget. Halas város területén 13 1/2 kat. holdas homoki szőlőtelepet ültet, hol a vármegye viszonyainak megfelelő szőlőmívelést és szőlőfajtákat gyakorlatilag kipróbálja, útmutatással és példával szolgál a közönségnek Az 1891-93. években a vármegye szőlőmívelési szempontból fontosabb községeiben 22 kisebb, 600-3200 □-öles kisérleti szőlőtelepet alapított, hogy mentül hozzáférhetőbbé tegye a szőlősgazdáknak az újabb szőlőmívelési ismereteket és tapasztalatokat. Ilyen kisebb telepek voltak és pedig amerikai szőlővel: Budakeszin, Váczdukán, Csömörön, Budajenőn, Hartán, Kistétényben, Budakalászon, Kiskunlaczházán, Makádon, Nagytétényben, Pándon, Perbálon, Solymáron, Szentendrén, Tökön, Galgagyörkön és Zsámbékon, továbbá európai szőlővel immunis homok-talajon: Dömsödön, Gyónon, Rákoscsabán, Zsámbékon s végül európai szőlővel kötött talajban Káván. Az egyesület az állammal karöltve tanfolyamokat, minta-szüreteket, permetező és gépversenyeket rendez, sikerült telepítésekre és helyes kezelésre díjakat tűz ki s a helyenkint korábban megkezdett felújitás sikerét kirándulásokon buzdító például állítja az érdeklődőknek. Azok között a férfiak között, a kik a vármegye mai nagyarányú szőlőmívelésének megalapításánál az állami és vármegyei tevékenységnek rendezői és végrehajtói, az ügynek valódi apostolai voltak, fel kell jegyeznünk Rácz Sándor - akkori kerületi szőlészeti és borászati felügyelő - és Serfőző Géza, a vármegyei gazdasági egyesület titkárának nevét, a kiknek buzgalma és fáradozása meghozta gyümölcsét.

A magántevékenység egyes nagyobb szőlőbirtokosok például szolgáló telepítésében, az újabb és helyes szőlőmívelés meghonosításában nyilatkozott meg. Különös elismerés illeti Jálics Géza szőlősgyáli nagyszőlőbirtokos érdemeit, a ki gyáli szőlőgazdaságát a franczia s általában újabb tapasztalatokon nyugvó szakértelemmel úgy rendezte be, hogy az a telepítő homoki szőlősgazdák Mekkája lett s a homoki szőlők telepítésének megindulása után a látni és tanulni akaró gazdák ezrei keresték fel, hogy maguknak példát vegyenek. Meg kell még említenünk azt is, hogy a gyáli telepen a birtokos saját költségén szőlőmunkás-tanfolyamot tartott fenn, hol a felvett egyének egy éven át alapos gyakorlati oktatást nyertek.