A magyarság néprajzi képe egyre veszíti régi színét. Nagy oka ennek az, hogy a vármegye ősidők óta mintegy a népek országútja volt s ma is minden része könnyen hozzáférhető, sőt nagyszerű útvonalakba és vasúti irányokba esik. A vármegyét különben két nagy tagba lehet osztani, az éjszaki alacsony hegyekkel borított terület nagyban különbözik az alatta fekvő nagy síkságtól. Ezt az éjszaki részt nagyobbrészt idegen nemzetiségek lepik el, különösen a Duna tulsó oldalán eső megyerészt, a hol túlnyomó részben német a lakosság. Németeken kívül még tótok laknak jelentékeny sűrűséggel az éjszaki hegyes tájakon. A déli részen, az alföldi síkon, tiszta magyar a lakosság, bár nem eredetére, hanem szellemére nézve az. Kiskőrös, Félegyháza vidékén igen sok volt a tót telepítés, ma már azonban alig érzik meg ez, csupán a vallási viszonyok és a nevek emlékeztetnek a vegyes eredetre. Jellemző az egész vármegye lakosságának belső faji viszonyaira egy-egy város népességének eredete. Igy pl. Kiskunfélegyháza 33 ezer főnyi lakosságának ősei a török hódoltság után, a XVIII. század első felében telepedtek le a ma is kopár, homokbuczkás vidéken, számtalan helyről verődve össze ide. A kik betelepedtek, jászfényszaruiaknak mondták magukat, a tudományos kutatás a nép törzsökös részét palóczoknak jelzi, s maig megőrzött palóczos vonásaik miatt valóban pajákoknak csúfolják őket a szomszéd községbeliek. De a valóság az, hogy a békés idők beköszöntével, minden határozott rendszer nélkül telepedtek itt le a vagyonszerző, részint kalandor, részint sorsüldözött emberek. S ime, a pásztorkodó, baromtenyésztő és földmíves népnek elég volt másfélszázad, hogy egy törzsökös tömegbe olvadjon és olyan saját monda-mesevilága, babonaköre támadjon, a melynek megvan az önálló jellege, a mely elüt még a környékbelitől is.

A vármegye a nagyközségek legtipikusabb területe Magyarországon. 209 községe közül ezer léleknél kevesebb csak 28 helyen van, 1000-2000 lélek él 54, 3000 lélek 44, 3-4000 lélek 35, 4-5000 lélek 18, 5-10,000 lélek 22 községben s 10,0000 léleknél nagyobb városa van 8, nem számítva közéjük Budapestet. Ezek a települési viszonyok rendkívül erős befolyással vannak a néprajzi élet képének kialakulására. Vegyük figyelembe azt is, hogy a vármegye 825,779 lakosából 681,680 magyar, 96,364 német, 33,325 tót s 3451 szerb, vagyis 60% magyar, 11% német, 7% tót és 0.5% szerb. Ezenfelül jellemző, hogy a nemzetiségek meglehetősen egy tömegben élnek, azért tudták megőrizni nemzetiségüket is ennyire; a németek a biai, monori, pomázi, ráczkevei, váczi és szentendrei járásokban, a tótok a gödöllői, monori, pomázi, váczi s a szerbek velük és a németekkel vegyesen laknak főleg a pomázi, ráczkevei és szentendrei járásokban. Ezen a nemzetiségekkel erősen telített hat járáson kívül levő többi nyolcz járás és pedig területileg a nagyobbak, tiszta magyar jellegű. Megfigyelésre méltó, hogy az éjszaki, hegyes és nemzetiségi vidéken sűrűbbek és apróbbak a községek, míg az alföldi részen ritkán, hatalmas községekben tömörült a nép. A városi élet azonban teljesen megőrizte itt a földmívelő nép életmódját s belső lelki világát és nem alakította át iparos és gyári néppé a parasztságot.

Az utolsó évtizedben még egy rendkívül fontos népmozgalom figyelhető meg: a tanyák kirajzása. A távoli városokból igyekszik csaknem minden kisgazda ki a földjére, hogy az egyre növekvő drágaság nyomása alól sok tekintetben az ősi primitívség viszonyaival szabadítsa ki magát.

Pest vármegyének számos községe van, a melyet nem tisztán kisbirtokos földmívelő nép lakik, hanem uradalmak cselédnépe telepít be, ily tipikus község Alsódabas és ilyenek a fővároshoz közeleső falvak nagyrészt. Néprajzi tekintetben ezek semmi különös, jellegzetes vonást nem mutatnak, nincsenek állandó népszokások s rendes életmód, nincsen együvé szokott törzsökös lakosság, mert a nép zsellérekből, cselédekből, napszámosokból kerül ki s folyton változik. Az asszonyok kivétel nélkül az uraságoknál kiszolgált cselédekből kerülnek ki, a családi tűzhelyükhöz az úri házaknál tanult szokásokat viszik be, az úrinők divatját majmolják s a férfiakat is vasalt inggel látják el. Igy a ruházat is a modern divathoz alkalmazkodik. Sutba került a szűr s ma már paruplival jár a parasztlegény is. Magyar pipa helyett hölgyczigarettát szív az aratólegény is. A mi népies szokásuk van, az mind zűrzavaros keveréke más vidékek szokásainak, nem is tiszta magyar eredetű, hanem tót, sváb s más egyéb, mert a nép vegyes származású, ma azonban már egészen megmagyarosodva. Sőt azt lehet mondani, hogy ezekben a községekben a nép, a paraszt, úr, magyar, sváb, tót, 4zsidó fajokból összeverődött s nagyjából egységessé lett keverék. Egészen intelligens, csinos, sőt széparczú, középtermetű s inkább nyulánk, mint zömök vagy erőstermetű a mai nemzedék.

A vármegye képe jellemző az Alföldre. A terjedelmes községek és városok mindannyian hasonlítanak egymáshoz, mintha egy típus szerint nőttek volna nagyra. Még a nagyobb városoknak is csak a főtere vagy főutczája városias, a mellékutczák egyenlő nagyságú, földszintes házakkal építve, úgy nyúlnak el rendetlenül s mégis egyenes vonalban, hogy rögtön látni róluk, hogy gazdálkodó földmíves-nép lakja őket. A kisebb faluk utczáitól és házaitól valami fontos tulajdonságban különböznek ezek a városi parasztházak. Abban, hogy általában nincsenek olyan közvetetlen összeköttetésben magával a földmívelés munkájával, mint az apró falvak s így üresebb, csöndesebb az udvar, tisztább, rendesebb a ház. A tanyákon vannak az apróbb, lomosabb gazdasági eszközök s a szegényebb nép maga is kint lakik állandóan a tanyán. A gazdagabbak csak tavaszszal mennek ki s őszig odakint vannak, ezalatt üresek, zajtalanok néha egész utczasorok bent a városban.

Ezért is először a tanyai életet mutatjuk be, a mely a nagy síkságon szinte jellemzőbb ma a nép életére, mint a nagy községek és városok képe.

A valóságos pusztai élet erősen megfogyott; a pusztákat feltörték s kivéve Kecskemét határában s másutt egy-két jelentékenyebb nagyságú pusztát, ma már alig lehet megtalálni az ősi pásztor-életet. A helyett egy egészen új fajtája támadt a pusztai életnek: a tanyai mezőgazdálkodás. Igy magának Kecskemét félszázezernyi lakosságának legalább fele kint él a tizenhat négyszögmértföldnyi területű pusztákon, mint kisgazda, bérlő, feles, vagy tanyás kertész és cseléd. Ha csak három-négy holdnyi földje van valakinek, már tanyát épít rá s vagy maga lakik benne, vagy a tanyás kertész, a ki felügyel a házra, földre, segít a munkában, de a kapálást és aratást rendes fizetésért végzi.

A házat, ha lehet, dombos helyre építik, kelet-nyugati irányban, vert falból, néha vályogból, úgy, hogy az ajtók délnek néznek. Rendesen ez a beosztása, a ház nyugati végén van egy szoba, ezen túl a konyha, kamra és az istálló következnek. A tető nád, néha szalma, nagyon ritkán s újabban zsindelyt is használnak. Építőmester egy-egy tanyai barkács. Az útat nyárfákkal ültetik be, Kecskemét körül pálmafának hívják, sok az ákácz és van eperfa is.

A konyhában nyitott tűzhely van s mindig a kemencze szája előtt főznek. A konyhát a gazdasszony kékre vagy sárgára meszeli s szabad kézzel czifrázza ki kékkel és pirossal; újabban már boltban is veszik a kész kivágott czifrát. Kevés konyhaeszköz van, egy kis és egy nagy bográcsban főzik minden ételüket, a falon gyúródeszka van, szita, cseréptálak és tányérok. A telekre nyíló ajtaja kettős, a belső kilincsre és kulcsra jár, a külső cserény-ajtó, vagyis rácsos.

A szoba is olyan, mint a városi kisebb házak berendezése. Van benne banyakemencze, s körül ezen a patka. Van egy nagy ágy, meg egy kicsi, fogas, láda, fakanapé, asztal, alatta a korsó. Van fiókos szekrény, letakarva fehér terítővel s rajta apró, czifra edény, porczellánok, üvegek. E fölött a tükör, s katholikusoknál szent képek. A mestergerendán a maguk főzte szappan, a gyufa, alma, mángorlófa, könyvek, s az oldalára szögezett kis léczbe szúrják a kést, villát, stb.

Az udvaron a disznó- és tyúkól, vagy a putrik, gémeskút, verem; ezt minden évben újat ásnak, hogy a békák össze ne fúrják. A ház körül veteményes kert, néhány gyümölcsfával. Az udvaron 1-2 katlan van s ebben főznek nyáron. Kerítés, kapu nincs, legfeljebb egy kis árok keríti a telket.

A ruházat ugyanaz, mint bent a községekben, csak még egyszerűbb. Az asszonyok pl. nem hordanak csizmát, czipőt is csak nagy ünnepeken, hanem mindig papucsban vannak. Ételeik is nagyon egyszerűek, naponta kétszer esznek.

Főfoglalkozásuk a földmívelés, legtöbbet rozsot termelnek s ezt hívják búzának, a búzát pedig tisztának. Házi ipar alig van, kosarat, seprűt, szánkót, vályút, szerszámnyelet maguk készítenek maguknak. Maguk csinálják hangszernek a tamburát is, e mellett töltik a téli estéket s ha összejönnek, e mellett járják a csárdást, a melynek a lippenős vagy mártogatós formáját szeretik.

Bent a községekben sem más az építkezés és az életmód, csak épen nagyobb s állandóbb arányú. A házakat szilárdabb anyagból, rendszerint vályogból építik, valamivel nagyobbak is a házak, szobák. Gazdagabb az életmód, a ruházat, módosabbak a napi szokások, mert épen azok laknak bent, a kiknek "telik". 5A házat már a községbeli telekviszonyok szerint építik, végig az utczasoron s kerítéssel veszik körül. Rendesen rács- vagy deszkakerítéssel; vályogfal s fehérre meszelt téglafal szokott lenni az utczai oldalon. Az udvaron szabadon állanak a baromfi- és sertés-ólak, fából vagy sárfallal készítve. Az építkezéshez ritkán használnak igazi erős, tartós anyagot, követ egyáltalában nem, mert arra nem lehet szert tenni. A ház vályog, vagy sár, fala rendesen 2-4 méter magas, pincze ritka ház alatt van és a szoba padlója nem szokott magasabban feküdni az udvar színénél. A tetőzet eddig csaknem mindenfelé nád és szalma volt, újabban a fazsindely és cserépzsindely a leggyakoribb, különösen a nagyobb községekben, a hol tűzrendészeti szempontból nem is engedik már a szalmafedést. Kémény ma már mindenütt van, még a tanyai házakon is. Csúcsfalat majdnem mindenütt építenek, még pedig az utcza felől s gyakran emelnek nemcsak deszka-, de vályog-, tégla-tűzfalat is. Az utczáról két kapu nyílik az udvarra, a nagykapu és a kiskapu. A tornácz sok helyen nagyereszű s oszlopos, a kis kapu a tornáczra nyílik a legtöbb vidéken s a tornácz gerendáin kukoricza, paprika, hagyma van felfüggesztve, száradni vagy megőrizni. Szoktak vaskos vályogoszlopú tornáczokat is építeni a jobbmódúak.

A házak berendezése olyan, mint a többi alföldi vármegyékben, a hol már többször bőven leírtuk őket. A kis lakás egy utczai szobából, konyhából s kamrából áll; gazdagabbaknál a kamrát tovább építik s igy két szoba van. A konyhán kettős ajtó van, a mely középen van ketté vágva, hogy ha a felső részét kinyitják, az alsó akkor is zárva maradhasson, vagy egy nagyajtó van s azonkívül rácsajtó a baromfiak kizárására. A szobában eddig mindenütt volt boglyakemencze, de újabban ezt kiszorítja a vaskályha. A konyhában sem főznek ma már szabad tűzhelynél, hanem vas, pléh takaréktűzhelyen. A kemenczét szalmával fűtötték, de felhasználnak tüzelésre minden éghető anyagot, különösen az erdőtlen vidékeken, a hol tőzeget is használnak fűtésre, a mit trágyából készítenek, vályogalakba préselve a szalmás trágyát.

A lakás szokottabb berendezése a következő. A nyoszolyát a színeig megtöltik szalmával, erre durva vászonlepedőt terítenek, sok ágyneműt s az egészet letakarják színes karton-ágyterítővel. Ma már erre is vásári ágytakarót használnak, még pedig urasat, egyforma készletet vesznek az asztalterítővel. Az egész berendezésben egyre-másra vész el a régi népiparnak minden emléke. Az új házasok már teljesen urias berendezést kapnak festett vagy furnírozott bútorokból, szekrényekkel, hajlított butor-székekkel, diványnyal. Kinek milyen módja van. A falakon régen cseréptányérok, kancsók voltak felaggatva dísznek, ma már ezek is egyre fogynak s a földmíves nép berendezése mindjobban hasonlít a városi kisiparosok, mesteremberek lakásához. Képeket is vesznek, szentképeket, olajnyomatokat, hazafias képeket. A szobának üvegablaka ma már kivált új épületeknél, nagy üvegtáblás, befelé nyíló, egészen modern, bár az ablak nagyságát azért nem igen növelik, mert hideg télen, különösen a falusi olcsó asztalos-munka mellett, a mely hamar elkopik, befúj rajta a szél. Zöld zsalut használnak, régiesebb a tulipános deszkaablak, nem ritka az egészen új gördülő redőny sem. A szoba padlója régebben mindig föld volt, a melyet szombatonként tapasztottak, fölmázoltak símára, s naponként gyakran sepertek és locsoltak. Ezt a földszínt nem szokták fölbontani, kihordani a házból, pedig minden szennyet magába szedett és számtalan betegség melegágya lett. A lakást még ma sem sokat szellőztetik s e miatt nem is egészséges az. Különben az építkezésnél mindig a czélszerűség irányadó elsősorban s nagyon gondosan ügyelnek rá, hogy ne legyen elütő a ház a község szokásától. Ebben csak a modern, városias, reneszánsz-törmelékekkel díszített házak a kivételek, mert ezt egyre szívesebben építenek különösen a városi parasztok. Természetesen ezt is praktikusságból teszik, mert könnyebb eladni nagyobb áron.

A házat jó rendben tartják s az utczák és a községek mind tiszták és gondozott külsejűek. Nincsenek zeg-zúgos utczák, mert békeidőben s az Alföldön telepedtek meg a községek, nem úgy, mint a felvidéki városoknál, a melyek az ősi állapotokat őrizték meg máig. Jellemző a vármegye helységeire a széles, hosszú, ákáczfás utcza, a melynek két oldalán egyenlő távolságban sorakoznak az apró kis házak s az út közepén három ló vonja a tanyáról hazafelé a szekeret. Szinte eltéved az ember, ha több helységben járt s nem könnyen tud ráismerni valami jellemzőre, a miből a város vagy falu képét megalkossa magának.

A nép maga sem ád sok ismertető jelet, sem külsejével, sem általános testi alakjával. Egy-egy városnak, községnek erősen ki van fejlődve a helyi önérzete s ha hosszabb ideig köztük van az idegen, igazat is ád nekik, mert derék nép ez, szorgalmas, munkabíró, jómódú, takarékos. Erőteljes, egészséges szervezetük sokat megbír és kivált nyáron annyit dolgoznak, hogy valóságos csoda. A legények ilyenkor este 11-12 óráig ébren vannak, a lányokat látogatva és reggel 2-3 órakor ismét talpon vannak. Télen kárpótolják aztán magukat a hosszú éjszakákon át. Ilyenkor nappal sincs dolguk, csak hevernek. Sőt télen azt a kevés dolgot is, a mi a marha körül, ház körül akad, lustábban végzik, mint nyáron a nagy dologidő minden föladatát.

A ruházkodás általában egyszerű, az alföldi magyarság rendes viselete, csak egy s más vonás ád helyi színezetet. Újabban itt is egyre jobban terjed a "német" szabású ruha, a melyet olcsón lehet venni vásárokon és ruhás boltokban. A férfi öltözete nehéz munkánál fehér vászongatya s rövid vászoning. Nyáron ezelőtt mezítláb jártak, de ma már csak a tanyán járnak így. A borjúszájú inget, mely hajdan általános volt, ma már alig látni s épen így fogy az igazi magyar ruha is: a zsinóros mándli, a pörge kalap, a ránczos csizma. Német nadrágot húznak ma a borjúbőr-csizma szárába. A szűr, a bunda csak egyes vidékeken van még meg, de ott is báránybőr-béléses posztókabátot vesz már, a kinek új ruhára van szüksége. Öreg ember bottal jár. Az apró fiú nyáron hajadon fővel, mezítláb, egy ingben szaladgál, ünnepen szoknyát, lájblit és kalapot adnak rá, vagy felöltöztetik készen vett urias ruhába, czipővel.

A nők ruházkodása még erősebben mutatja a nagy átmenetet a régi magyaros viseletről a modern divatos öltözködésre. Munkába, különösen a szegényebb nép, mezítláb jár, máskor harisnyát és czipőt, vagy egyes vidékeken, így Kecskemét körül is, papucsot viselnek. Hajukból kontyot csinálnak s nem igen van czifrább változata a hajviseletnek. A mai öltözködés eltörülte a hajdan itt is ismert szép és nehezen készített, sokágú fonatokat. Fülbevalót a legtöbb asszony s leány visel. Az asszonyok lekötik a fejüket; e nélkül utczára sose megy ki asszony, még a házban is ritkán vannak kendő nélkül, itt legtöbbször csak hátrakötve viselik. Az ingváll, alsószoknya, vagy "pöndő", a felső szoknya, a czipő, mind a divat szerint változik. Ma már blúzt viselnek és hosszú a szoknyájuk, a mely azonban ránczos. A lányok ünnepen több szoknyát vesznek magukra; e tekintetben a legnagyobb szélsőségeket meg lehet találni. Van falu, a hol 15-20 szoknyát is felvesznek még az asszonyok is és van, a hol csak 2-3 szoknya a divatos viselet. Ruhája minden nőnek sok van és bőven; a legszegényebb leánynak is igen sok a szoknyája és selyemkendője; néha több, mint a jómódúaknak, mert ők minden keresetüket arra fordítják. A ruhát nem mindenki készíti otthon, csak az egyszerűbbeket. Varrónők vannak mindenütt s azok varrják az összes díszesebb ruhát, divatlap szerint, csak egyszerűsítve és csupán a fehérnemű készül rendszerint otthon. A férfiak fehérneműjét is vagy otthon készítik, vagy varratják. Szőni, fonni, kendert termeszteni már nem igen szoktak. Az asszonyok, leányok szépek, erősek, ritka a darázsderekú, de nem ritka a piros arczú, egészséges szépség. Nem is vénülnek hamar, asszonykorukban még szebbek s csak az egészen szegény népet viseli meg az örökös, nehéz munka.

A nép táplálkozása olyan, mint a magyar földmívesnépé általában. Főeledelük a búzából, rozsból, vagy kétszeresből készített kenyér. A kenyeret szalmával fűtött kemenczében sütik, és élesztőül kovászt használnak. Gyakran egész héten át a kenyér minden tápláléka a szegényebb népnek, mikor az otthontól távol dolgoznak. Igen sokat esznek krumplit, babot, levesnek vagy főzeléknek; ezenkívül káposzta, tök, répa a szokottabb főzelékek. Szeretik az uborkát és a nyers zöld paprikát. Az ételt erősen fűszerezik, borsot, paprikát sokat használnak, a ki nincs hozzászokva, nem is bírja megenni. Az efféle erős fűszerezést, mely szinte elveszi az étel valódi ízét, és a zsíros ételeket tartják jó magyarosnak. Húsételhez a szegényebb nép ritkán jut, még legtöbb aprómarhát, szárnyast esznek, marha-, vagy borjuhúst csak ha megbetegszik az állat; birkahust sokat kapnak és disznót, a ki teheti, minden télen öl és a füstölt hús a legbecsesebb része a táplálkozásnak egész nyáron át; különösen a szalonna. Az alföldi munkás gyakran heteken át nem eszik a kenyérhez egyebet, csak szalonnát. Különben a boltok annyira terjednek, hogy a hol nem ritka a pénz, ott a kereskedelem gazdag segítségére jön a népnek a táplálkozásában is. Viszont érdekes, hogy az 7olyan községek és az olyan nép, mely baromfikereskedéssel, tojás-, túró-, tej-, vaj-, sajt-elárusítással foglalkozik, különösen a főváros vidékén, alig fogyaszt valamit ezekből, mert neki pénzértéket jelent, a mit megenne. Rendes étkezési mód az, hogy reggelire szalonnát esznek kenyérrel, délben és este egyféle főtt étel van, jó bőven. Ma már kávéznak is, sőt theát is isznak. A mezőgazdasági munkásnak a munkaadó ád kosztot. A nők épen olyan bőven esznek, mint a férfiak, de nem is dolgoznak kevesebbet sem. Lassan esznek, mintegy kóstolgatva, s evés közben nem beszélnek. Legnagyobb részük kútvizet iszik, az alföldi nagy városok ártézi kútakat fúrtak és a városi népéletnek egyik legérdekesebb, színes képét itt a kútak körül találjuk meg. Bort, gyönge homoki bort isznak, a egyre jobban terjed a pálinkaivás. A hol bort termelnek, ott alig adnak el valamit belőle, egy-egy gazda 50 akót is elfogyaszt a komáival, ha nincsen dolguk, sűrűn járnak ki a szőlőbe, iddogálni. A mulatás rendesen borivást jelent s a barátságot csak poharak között lehet megkötni. A vendégtől megkívánják, hogy egyék-igyék.

Erkölcsi életükben a szokás az irányító hatalom. Könnyebben vétenek a törvény és a vallás parancsai ellen, mint a szokás ellen. A szeretet és gyűlölet könnyen átmegy egymásba, s főleg a szokás az, a mi káros szenvedélyeiket fékezi. Szinte erkölcsi elvük ez: ha te így, én is úgy! Ezért azután gyakoriak a perlekedések. A jogát egyik se engedi, inkább mindent koczkára tesz. A bosszú, különösen a tevszerűen végrehajtott bosszú, ritka, csak ígérik azt és átkozódnak. A káromkodás borzasztóan el van terjedve és még egyre terjed; fiatal legények és gyerekek beszéde is tele van a legocsmányabb szók és kifejezések oktalan használatával. Életüket a föld irányítja és a vagyonosodási vágy sarkalja őket. Politikai dolgokban nagy az ítélethiány és a hiszékenység. A törvényeket, a közérdeket meg nem értik. Távol tőlük, magasan felettük van egy hatalom, a minek engedelmeskedni kell: - ez a kormány. Ettől várnak minden jót és úgy találják, hogy nem kapnak tőle semmit. Kétségbeejtőnek tartják a "szegény ember" sorsát, nem törődnek a politikai változásokkal, "az nekik úgyis mindegy" és szívesen bolondulnak a népvezetők után, akármilyen képtelen igéretekkel kecsegtetik őket. Ha a törvény elitéli demagógjukat, vértanút látnak benne s egyetlen bűnének azt tartják, hogy "kimondta az igazságot."

Az iskoláztatás arányszáma igen kedvező, de a mélyebb hatása nem elég nagy. A mit az iskolában tanultak, abból alig tartanak meg egyebet, csak az olvasni-irni tudást. Ismeretük nagyobbrészt a tapasztalatból és az öregek beszédéből ered és nem terjeszkednek túl a saját körükön, bár ott aztán igen jól megállják a helyüket. Ha valaki szellemileg kiválik, azt megbámulják, szüleit írígylik és a rokonság is eldicsekszik vele. A főváros környékén lakóknál nem ritkaság, hogy a gyereket kicserélik német vagy tót gyerekkel, hogy megtanulja az idegen szót, de azért nem törekednek iskoláztatásra és csupán a szocziális eszmék hatása alatt igyekeznek gyorsabb gazdasági, esetleg erőszakos úton elért föllendülésre.

Szellemi életük tartalma a régi babonáknak és a modern ujságolvasás hatásának zagyva vegyüléke lesz lassan. Ma már nem hisznek jóformán semmi babonában, de azért még sokat tudnak, különösen az orvoslás terén.

A nép társasélete egyforma. A kisebb községekben mindenki ismeri egymást, de a nagyobbakban is egész falura való ismeretsége van mindenkinek. Az iskolában, a munkánál, az egy utczában vagy városrészben lakók és a katonaságnál erős lelki kötelékekkel fűződnek egymáshoz. Az iskolabeli és a játszótársak később is összetartanak. A katonapajtások, még ha évtizedek múlva kerülnek is össze, boldogan paroláznak és emlegetik az elmúltat s hogy mi minden történt azóta. A legények komának szólítják egymást és ez már a kötelességekkel is járó barátságnak a kifejezése; az ilyen komaságot bor mellett fűzik még szorosabbra. Majdnem minden legénynek van egy legjobb komája, a kivel egymásért tűzbe-vízbe készek menni, különösen a kocsmai verekedéseknél tesznek ki magukért a koma mellett. Az egykorú leányok is együvé tartanak, baráti csoportot alkotnak, a hogy némely vidéken mondják "egy bandába" tartoznak.

Elég korán kezdik a fiúk és a leányok az érintkezést. A leányokat hamar viszik férjhez, már 16 éves korában kész eladó, 19 éves korában vén-nek mondják. A legények is korán nősülnek és a 16-18 éves legénynek már rendesen van választottja; ha pedig a maga gazdája, pl. árván marad, 18 éves korában már meg is házasodik. Mégis leginkább a katonaság után nősülnek.

8Már az aprólegénykék eljárnak esténként a lányos házhoz a napi munka után. Egy ideig a szobában beszélget a legény meg a leány, azután a legény elköszön, a leány úgy tesz, mintha kikísérné. A konyhában aztán vagy a tornáczon, a kiskapuban megáll a legény és elkezd diskurálni a lánynyal, suttogva, mindenről, s arra igyekszik mindenik, hogy kiismerje a másikat. Néha a legény három-négy házhoz is eljár s egy-egy este sorra látogatja mindeniket. Persze ahhoz megy először, a kit legjobban kedvel, van aztán a többi helyen neheztelés, hogy "hun vót idáig?" A lány szülei egy szó nélkül hagyják ezt a kint való suttyogást, csak arra vigyáznak, hogy baj ne legyen, meg hogy jó választást tegyen a lány. Ha pl. a lányuk kikísér egy legényt s másik is van bent a házban látogatóban, akkor a szülők ki-kiszólanak a lányuknak, jőjjön mán be; természetesen azzal hagyják együtt legszívesebben, a ki nekik is legjobban tetszik. Ezeknek az esti diskurálásoknak régente gyakran volt rosz következése, de ma már nagyon vigyáznak, még pedig a legények.

Végre a legények főleg oda járnak, a hová nagyon is lekötötték magukat, úgy hogy már borral is megkínálják őket. A leány egy legényt sem utasíthat el, mert abból roppant nagy sértés kerekedik, csak a viselkedésével mutathatja ki, hogy nincs kedvére a legény. A legény, ha tisztességes, nem szalad "olyan szekér után, a melyik nem veszi fel", a gazdag után, "a nyomós", módos után, hanem az olyan leányt választja, a ki "meggondolt szavú, dolgos; ha szegény is, többet ér az ilyen, mint a keztyűs gazdag." A szegény szülő nem igen avatkozik a fia választásába: "nem nekem vesz feleséget, magának!" A gazdag szüle annál jobban megnézi, kifélét, mifélét választ a gyereke.

A leányra a férjhezmenés az élet legfőbb eseménye, a házasságban van reá nézve a mennyország vagy a pokol. A férj akkor tökéletes, ha nem iszik sokat, nem kártyázik és nem bolondul a szoknya után. Az a szép páros élet, a hol megvan az egyetértés és otthon egymásban gyönyörködnek a házasok.

Ha már a legény meg a leány jól összebarátkoztak, a legény megpendíti a leány előtt, hogy neki "szándékja vóna!" Azután megbeszéli a dolgot a szüleivel s ha nincs semmi baj, vagy ő, vagy szülei fölkérik valamelyik rokonukat, ismerősüket násznagynak s ez vagy magában, vagy az apával elmegy megkérni a leány kezét. Jövetelük napja nem titok a leányos háznál, mert már "susogóba" járt egy öreg asszony, közös ismerősük, a ki kitudta, hogy hajlandók-e odaadni a leányt s ez elárulja, hogy "ez s ez napon becsületes vendégeket várjanak kigyelmetek." Persze jól értik itt, kik lesznek azok a becsületes vagy "tisztességes" vendégek. De a legény még ennél is elébb kitudta magának, mit gondol a lány felőle, mert az utólsó estén, mikor találkoztak, almát adott neki. Ha azt a lány megette, akkor biztos, hogy szereti és hozzámegy. Ősi szokás ez, még Ázsiából hozták eleink s a török népeknél is szokásban van máig s azt tartják, hogy az alma megtermékenyíti az asszonyt.

Mikor megjelennek a becses vendégek, igen szívesen fogadják őket, pohár borral, harapnivalóval megkínálják s a násznagy előadja jövetelük czélját, a mire is a szülők megadják beleegyezésüket. Megbeszélik a kézfogó napját is, a mikor elébb elmennek a paphoz, jelentkezni, aztán egy kis vacsorára gyűlnek este a leányos háznál, a mikor vacsora végével kezet fognak egymással a leendő ifjú pár, s jegyet adnak egymásnak, még pedig a legény pénzt, a saját sorsához illően, a leány pedig pántlikát, fenntartván ezzel az ősi szokást, a mely még abban az időben kezdődött, mikor rabolta vagy vette magának a legény a feleséget. Ha a jegyváltás után lemond a legény a leányról, ő visszaküldi a kendőt, de a leány megtartja a pénzt. Viszont, ha a leány hagyja cserben a legényt, ő küldi vissza a pénzt, s a legény a nála maradt kendővel őt csúffá teheti, ha más leányt vesz el, úgy, hogy piszkafára köti a kendőt s az utczán meghordozzák, besározzák s így hajtanak el a hűtlen leány háza előtt.

A jegyváltáskor érdekes szokás a Csepel szigeten, hogy a megkérésre következő szombaton este van a jegyváltás, mikor is gyertyagyújtáskor a menyasszony és a vőlegény a két násznagy és a két nyoszolyóleány kíséretében a paphoz megy, kinek a násznagyok egy-egy üveg bort visznek. A papnál történik meg a jegyek kicserélése. A legény jegye annyi pénz, a mi elég a menyasszonyruhára: 8-30 frt, ezt felbokrétázott papírba takarják. A paptól hazamenve, vacsorához ülnek. A jegyesek egymás mellett vannak s egy tányérból esznek, ezért melléülésnek nevezik ezt. Ha a jegyesek még nem ismerik egymást eléggé, 11akkor a násznagy beküldi őket a másik szobába "kölest válogatni", itt a legény egy-két forinttal megajándékozza a leányt. A vacsora után táncz következik, hegedű, "nyenyer", vagy czimbalom mellett, s ez éjfélig is eltart.

A jegybenjárás alatt a legény csaknem mindennap meglátogatja menyasszonyát és ajándékokat visz neki. A katholikusoknál szokás, hogy a jegyesek ezalatt ezüstpénzt hordanak a csizmában vagy czipőben, a talpuk alatt, hogy meg ne ronthassák az írígyek a szerelmüket. Ezzel a babonával szintén ősi hitet tartanak fenn, valamint a jegykendővel is, mert a kendőt, pántlikát hajdan bűvös szernek tartották a gonosz szellem ellen. A vőlegény a jókomái közül választja ki a vőfény-t, vagy halasiasan mondva vőfér-t, a kinek ugyancsak ügyes legénynek kell lenni, hogy jól meg tudjon felelni a feladatának. A vőfély a hajdani regősök vagy hegedősök, énekmondók utódja, a kik a régi nagyúri lakomákon pénzért végezték a mulattatást. Halason ma is kap fizetést a vőfér, a miért ételt hord, verset mond és nótát kezd és részt kap a kásapénzből, a menyasszonytáncz árából és a muzsikások béréből is.

A vőfélyek hívogatják a vendégeket verses mondókáikkal. Ezalatt a lakodalmas házaknál folynak az előkészületek. Rendesen szerdán van az esküvő; vasárnap csinálják a csigát, hétfőn a süteményeket, kalácsot, kedden ölik le a marhát, koppasztják a baromfit. Lakodalom előestéjén elmennek a menyasszony ágyáért csengős kocsin, pántlikás lovakkal, maskarás legényekkel, elébb végig-végig dalolva a falut, s ilyenkor mártogatják sárba esetleg a régi menyasszony itt hagyott kendőjét. A menyasszony kapujában szalmabáb áll s szalmakötél van, a melyben vastag drót van belül, úgy hogy nem könnyű bejutni. A vőfély verssel kéri ki az ágyat és hosszú alkudozás útján pénzért váltják azt ki. Kocsira rakják az ágyat s elviszik a vőlegényes házhoz; ekkorra öreg este van s vacsorára várják a küldötteket. Éjfélig virrasztanak itt és tánczolnak a duvertes, rendetlen házban, a mely tele van ajándékokkal és tésztafélékkel.

Az esküvő napján jókor kelnek mind a két háznál, mert nyolcz-kilencz órakor gyűlnek a vendégek, a kiket rögtön ellátnak enni-innivalóval. Tizenegy óra tájban elindulnak az anyakönyvi hivatalba, onnan a paphoz. A menyasszony fején koszorú van, a nyoszolyóinak csak virágcsokor. A vőlegénynek is bokrétás a kalapja. A menyasszonyt a vőfélyek kérik ki s vezetik a templomba, rigmusok és az asszonynép sűrű zokogása közben. A templomban is rendje van annak, hogy ülnek be a padba. A vőlegényt és a menyasszonyt vőfély vezeti külön a pap elé. A katholikusoknál egy aranyporos alma szerepel, a melyet rúdon visznek s mikor hazaérnek, ketté vágják s felét az új férj, más felét az új asszony eszi meg. Ez is annak az ősi pogány hitnek az emléke, hogy az alma termékenyülést hoz. Esküvő után a templom előtt kérik ki a menyasszonyt s elviszik a vőlegény házához. A katholikusoknál, ha csak tudják, visszalopják a menyasszonyt; hát itt ugyancsak ügyelni kell a vőfélyeknek, hogy ez a csúfság meg ne történjék rajtuk. Más vidéken külön megy haza mind a két csoport, csak ebéd után mennek el a vőlegény és kísérete a menyasszonyért; itt most történik meg a hatásos leánykikérés; s ekkor sok tréfás akadályt gördítenek a leány elvitele elé. A vőlegény szülei nagy teketóriával fogadják a menyüket.

Az ünnepi lakoma vagy délben, vagy este 7-8 órakor kezdődik és estig vagy éjfélig is eltart, a mikor tánczba kezdenek, ott, a hol délben volt a lakoma, este van a kárlátó. A menyasszonyos ház vendégei fölkerekednek és eljönnek a vőlegényekhez azzal, hogy nekik elveszett valami szép madaruk, meg akarják nézni, nem repült-e ide. Sok tréfa után beeresztik őket s közös lesz a mulatság.

A lakoma végén van az új asszony felkontyolása. A nyoszolyók és a menyasszony leteszik koszorúikat és nyoszolyóasszonyok kontyba teszik a fiatal menyecske haját s be is kötik a fejét. Katholikusoknál az új asszonyka titokban, rágázol a vőlegény kalapjáról elcsent bokrétára s ezzel úgy megbabonázta azt, hogy sohase fogja észrevenni a csalfaságát. Bekötött fejjel vezetik be az ifjú menyecskét a mulatók közé és ekkor jön a menyasszonytáncz is, mikor mindenki fordulhat egyet a menyasszonynyal, ha pénzt dob az erre kitett tányérba. Ezután a kárlátosok haza mennek a ha lehet, visszalopják a menyasszonyt.

Reggelre kelve, a nyoszolyók megfésülik, felöltöztetik az új asszonyt, fejére főkötőt tesznek s elvezetik a templomba, a honnan azután a leányos házhoz mennek reggelizni. A legények azzal végzik a hosszú lakodalmat, hogy délelőtt kormos fazekakkal, piszkafával, bádogfedőn dobolva, házról-házra járnak és enni 12kérnek. Néhol meg is vendégelik őket, míg másutt maguk lopnak ennivalót, sonkát a kéményből. Ez a tyúkverő.

A lakodalom nagy költséggel jár, s a szülők nem is örülnek neki. Ma már egyre jobban elhagyják a lakodalmaskodás túlzó vonásait.

A keresztelési szokások is gazdagabbak voltak régen, mint ma. Az anya nehány hónappal a szülés előtt fölkérte azokat, a kiket komának akart. A katholikusok egy párt, az ág. és ev. ref. vallásúak 7-8 párt is hívtak komának. Ha a katholikus család összeköttetései miatt a későbbi gyermekeihez új komákat hív, akkor az új gyermeket az újabb komaasszony tartja keresztvízre, de a többi koma is megjelenik a keresztelőn. A gyermek születésekor a bába megy el, hogy újra meghívja a keresztszülőket. A keresztelés a katholikusoknál reggel, a protestánsoknál délután van, alkonyatkor. A komaasszonyok, ha gyermekágyashoz jönnek, rétest hoznak neki, még pedig két-háromfélével töltve és olyan nagyot, a milyet csak tudnak sütni. Ezekben aztán a bába gazdálkodik, míg a komaasszonyok a templomban vannak. A keresztelő-lakomát este tartják; ekkorra a komák is ott vannak és hozzáülnek a terített asztalhoz; van nagy eszem-iszom és bor mellett éltetik az apát, anyát, kivált ha első gyermek az újszülött. Felköszöntik a keresztszülőket, sőt a bábát is, a ki, a hogy a nevét meghallja, berohan és mindenféle bábatréfák mellett követeli a hívogatásért a "bocskorpénzt." A bába feladata a társaságot mulattatni s ennek eleget is tesz. Vannak régi bábatréfák, a miket nem lehet elhagyni. Ilyen a "keresztanya-választás." Ez abban áll, hogy, ha a legény vagy leány először van keresztelőn, köteles a jelenlevők közül keresztanyát választani. Ezért a bába ebéd után előáll, kezében egy tányéron tégladarab van, a melyet egy rosz bicskával köszörülget és nagy hangon kérdi: "na, kinek kell keresztanya?" A kérdés nagy nevetést okoz; s ha a választás megtörténik, a bába mindkettőjüktől pénzt hajt be. Más tréfája a bábának, - a mihez azonban az anyát jól hozzákészítik, - hogy egy rossz hamvas fazekat vág az ajtóhoz s azt kiabálja, hogy jön az ellenség! Néha zene, duda vagy táncz is van s reggelig mulatnak. Végre egy pint mézes meleg borocskát elbögrézve, eláldják a családot és haza mennek.

A gyermekágyas anyának, míg csak fel nem gyógyul, mindennap más-más komaasszonya küld nagyobb mennyiségű jóféle ételt.

A temetési szokások a következők. A halottat mindenekelőtt megtisztogatják, tisztába öltöztetik és ráadják legszebb felső ruháit. Éltesnél virrasztókat hívnak, a kik szegény öregasszonyok s egész éjjel virrasztanak a halott mellett.

Kapnak enni-inni és a meghalt ruháiból egy-egy darabot. Ez a szokás eddig minden felekezetnél megvolt. A katholikusok a beteget, ha lehet, a haldoklók szentségével elláttatják s a halálos perczében csendíttetnek neki, valamint a halál után is. Azután halottkémet hívnak és bejelentik a papnak, a ki a temetés idejét meghatározza; a kántor búcsúztatót készít, olyan hosszút, a milyet kívánnak, néha még a háztól is elbúcsuztatják, a melyben lakott. A kath. pap beszögezés előtt beszenteli a halottat, erre előadja a szokásos ének és imák után a búcsúztatót. A protestánsoknál a háztól elébb mindig a templomba viszik a koporsót, a czínteremben leteszik, bent imádkozik, néha prédikál is egyet a pap. Ezeknél itt tartják a búcsúztatót. Rendes szokás, hogy mindenki akkor jajdúl föl leghangosabban, mikor az ő nevét említik a búcsúztatóban. A halottat szent Mihály lován viszik ki, énekszó mellett a temetőbe; a városokban halottas kocsin, de a ref. vallásúaknál itt is énekelnek máig. Leányhalottat legények, legényt leányok visznek ki 4-6-8-an. Kinn a temetőkertben a szertartási énekek és imák után ismét beszédet tartanak a halott felett a mulandóságról, mely inkább az élőknek intés. A sír lehúzása előtt mindenki vet egy-két marok földet a szeretett halott sírjára. A rokonok megvárják, míg fölhantolják a sírt és ők is szétszélednek. Ilyenkor az egész temető megnépesül és mindenki megnézi a magáéinek sírját. Félóra múlva már mindnyájan ott vannak újra a halottas háznál a tort megülni. Ez rövid étkezésből és borozásból áll s ilyenkor elemlegetik a meghalt jótulajdonságait. Néha a késő éjbe behúzódik a tor és ekkor a protestánsoknál szokás, hogy még egy halotti éneket elénekelnek a boldogult emlékére és ennek az utólsó versénél megkezdik az oszlást.

A gyermekek élete természetesen tele van játékkal. Az ország többi részében ismert gyermekjátékok szokásosak e vármegyében is. A labda, biga, néhol a teke-játékok, az iskolákból kiindulva a gombozás, kövecskékkel való kapós játék, 13a cziczázás és számtalan más játék gyakorolja a gyermekek testi ügyességét, szellemi frisseségét. Egy játékot, a mit angyal és ördög néven leányok szoktak játszani, leírunk itt kecskeméti beszéd szerint.

Hat-hét leány összefogózik és tizennyolcz, húsz lépésre mennek előre. Ekkor hirtelen megfordulnak és énekelni kezdik ezt

Halason ilyen mondókákat tudnak a gyerekek, de másutt is ismerik ezeket egy-két szónyi változtatással. Gyorsan kell mondani, hogy szinte belebicsaklik a gyerek nyelve, és akkor jóízűen kaczagnak: Csatnai csikós csikaja iszik a csatornán, cserépbű csinált csöngettyű csöng a csatnai csikós csikaja nyakán. - Csiga csomó, bütyök gamó, húzó-vonó, toló, nyomó, szorító, böge bankó, tuskó göcs. - Kilencz öles köles kazal. - Pap ül a padon. - Némedi pap ide mén. (Ez visszafelé is ugyanaz.)

Áporkán ilyen kiolvasó verssel sorsolják ki, ki legyen először a búvócskában a buvó: Süss föl nap - Szent György nap. - Amoda van egy kis ház - Abba lakik egy barát - Pirítja a szalonnát - Kérek tőle, de nem ád. - Még azt mondja pofon vág - Pofon bizony az anyád. - Még ilyen kiolvasó versek: Ess eső, ess - A mi kenderünkre - Férjhez menne a mi lányunk - De nincs lepedője - Két zsákot összevarrt - Az a lepedője. - - Hecz pecz kimehetcz. - Holnap délbe begyühecz. - Czérnára, czinegére - Siccz ki madár az erdőre.

A gyerekek az állatokról sok furcsa beszélgetést tudnak. Halason azt mesélik a gyerekek, hogy a disznó mikor jön haza, így kérezkedik be az ólba: "Eressz be kanász, garast adok." Ha aztán beereszti a kanász, illetlenül így szól neki: "Farkam alatt a garas, farkam alatt a garas!" A malacznak is van mondanivalója; mikor a mezőről szalad, ezt kiáltja: "Kocsit a kanásznak, kocsit, kocsit, kocsit!" Az öreg disznó ezt röfögi rá: "Taliga is jól esik, taliga is jól esik." Ha a kutyát oldalba vágják, ezt kiabálja: "Favíg! Favíg! - A halasi békák ezt beszélik, a hogy az ottani gyerekek tudják: "Mit vaaarrsz? Mit varrrsz?" A másik ráfelel "Papupucsocsocso-csot!" "Kinek? kinek?" - Bíró lányányányának!"

A többi szokások ünnepekhez is vannak kötve, de mivel az ünnep kevés, másféle szokások is divatosak, ősziek, tavasziak, nyáriak és téliek.

Újévkor szokásos, hogy a gyermekek szerencsét kívánva járnak házról-házra, kéregetnek s mondókáért rétest vagy krajczárt kapnak. Régebben a legények is koledáltak így. Husvétkor piros tojást csak a házbeli gyermekeknek készítenek a legtöbb vidéken. Az április elseji tréfákat ismerik. Májusfát néha-néha állítanak a legények egy-egy szép lány udvarán. A "májfa" egy lombos fiatal fa, a mit a lány reggel ha meglát, felpántlikáz. Aratási mulatságot régebben mindenütt tartottak, s búzakoszorút is kötöttek ilyenkor. A szüret nagy vígsággal, de ma már kevés külön szokással folyik le. Karácsonykor főleg a katholikusok hordanak bethlehemet. A fonók ma már nem igen divatosak.

A Csepel szigeten érdekes szokás a legények s a leányok együtt-mulatásánál a következő. Szombaton este a legény megmondja a szeretőjének, hogy ő vasárnap délután mulatni akar. Erre a lány vasárnap délután, templom után egyszerűbb ruhába öltözködik s elmegy a kocsma felé, a hol valamelyik szomszéd kapujában megáll a többi lányokkal. A legény, a ki tánczolni vágyik, ki jön s szinte erővel beviszi a kocsmába, úgy, hogy megfogja a leány kiskendője végét s azzal húzza. Igy állanak, kendővéget tartva, a tánczszünetek alatt is, mert a lánynak nem illik magától se bemenni, se ott maradni a kocsmában. Este a lányok hazamennek, a legények ott maradnak; isznak s nem egyszer "kis vasárnapot" is csinálnak, vagyis hétfőn is mulatnak.

A régi népszokások közül érdekes volt Kecskeméten a múlt század közepéig a bikahajsz. Pünkösd másodnapján kiment a nép a temetőbe s ott a halmokra és gátakra fölállva, ákáczfákra felpaszkodva gyönyörködött a bikahajszban. 14Már jól megizzadtak a napon, mikor messziről bikabömbölés, kurjongatás hallatszott. A pusztáról lovasok tereltek ide egy bikát, a mely már szinte végkimerülésig volt, mire ideért, véres nyelve kilógott a szájából, szarvait előre hegyezve jött. "Hahó! hahó! itt a bika!" - ordítozták mindenfele. A zsivajra megtorpadt a bika, megállt, előre feszítette két első lábát, nagy daczczal, büszkén körülnézett s haragosan elbődült. A temető-árok mögül elordították: "ereszszétek rá a kutyákat!" Erre a mázsaház mögül előrohant hat izmos szelindek. A bika körülfordult, megrázta kormos fejét s még míg odaértek vón a kutyák, már a földet, a gyepet túrta a szarvával. Aztán egymásután hányta levegőbe a bősz kutyákat; s a melyik orrába, fülébe kapaszkodott, azt legázolta. Erre még jobban nekibőszűlt s elkezdett nyargalászni a téren. Akárhányszor közé rohant a népnek is, sőt betört a mázsaházba, a hol az úri nép helyezkedett volt el. Ha akadt egy vakmerő mészároslegény, az a nyakába ugrott s körülhordoztatta magát a bikával a téren, míg végre késével leszúrta.

Régi kecskeméti husvét, az Emmaus. Husvét másodnapján a kecskeméti lakosság minden osztályának legnagyobb része összegyűlt a Mária-kápolnához, a hajdani remetelak mezejére, s ott zene mellett mulattak. Sátorokat rögtönöztek, zöldleveles ágakkal befedve, sör, bor volt, s kocsmárosok telepedtek ki ellátni e napon a tömérdek népet. Az ifjúság czikázott s mindenféle játékot rögtönzött. Lóversenyt is tartottak s ez déltől alkonyatig mulattatta a több ezer főnyi népet. Ezt a mulatságot Emmaus-nak nevezték a husvét másodnapi evangeliomban foglalt szent történet helynevéről, midőn a Megváltó megjelent az Emmausba menő két tanítványának. Pünkösd másodnapján éppen ilyen népmulatságot tartottak a város éjszaknyugati részén, a szőlőkön kívül fekvő Talfája nevű szép tölgyes erdőben is.

Régi jó szokás az egész vármegyében a disznótor, a mikor jobbmódúaknál nem ritkán reggelig mulatnak és tánczolnak zene mellett. A torban nemcsak sertéshúst tálalnak föl, hanem mindenféle sültet, pörkölt húst, túrós csuszát, júhczobákot, tarhonyás-rétest, foszlós kalácsot, omlós pogácsát, tarhót és több más ízletes magyar ételt, roppant mennyiségben. Tetejébe jóféle borocskát öntögetnek. Megesik ilyenkor, hogy még a korosabb komámasszonynak is félrebillen a kontyuk s vígan dalolnak, tánczolnak, mint a fiatalok.

Farsangi szokás is divatozott, kivált régebben, nagyobb mértékben. Ócsán a múlt század végéig szokás volt, hogy farsang utólsó vasárnapján a legénység a zenét, a mit farsang alatt használt, kora reggel felállítja az előtt a ház előtt, a mely mulatóhelye volt. A legények közül kettő maskarának öltözött, az egyik asszonynak, a másik férfinak; ezeket a többiek körülvették s úgy zeneszóval mentek a leányos házakhoz, hol az asszonynak öltözött legény ennivalót, a férfi pedig innivalót kért. Ritka hely volt, a hol legalább egy pár tojást ne adtak volna nekik s az ilyen adakozó háznál egy-két nótát elhúztak, az asszonyt vagy a lányát megforgatták s tovább mentek. A mit gyűjtöttek, abból nagy lakomát csaptak s ezzel reggelig búcsúztatták a farsangot.

A vármegye hatalmas területén több nyelvjárás osztozik. Magán a nagyobb alföldi síkságon, Ráczkevétől, Czeglédtől délre, két nyelvjárást ismernek. Általánosabban az alföldi nyelvjárásterülethez tartozik, de hét-nyolcz községe a duna-tiszai s kettő-három az éjszaknyugati nyelvjárásterülethez. Ez utóbbihoz számítják az egész felső pestmegyei nyelvet. Részletesebben: Vácz "az ipolyvidéki nyelvjárást" beszéli, ettől lefelé, úgy Czegléd tájáig a "felső pestmegyeit", ettől délre Kecskemét, Szabadszállás vidékéig a "pestmegyeit", majd a "kiskunságit", le, a vármegye határáig.

Igy nagyon nehéz volna ennek a változatos nyelvnek teljes leirását adni, s csak főbb jellemvonásait mutatjuk itt be.

Az ipolyvidéki nyelvjáráshoz, a mely a palóczos beszédmódnak egyik vidéke, csupán Vácz tartozik teljesen. Ez a nyelv már vesztett eredeti sajátosságaiból s egy-két vonása az érintkező dunántúli nyelvjárásból került ide. Általánosan megkülönböztetik a kétféle é-t, de a nyílt és közép é vagy í hangok használata változékony. Az a hangot a köznyelvtől eltérően nyilt, az á-t pedig ugyancsak a köznyelvvel ellentétben zárt hangon ejtik ki; az l, ly szótag és szó végén elvész. Jellemző, hogy a diphtongusok teljesen hiányoznak, s az ú, ü helyén az ó, ő nem olyan gyakori s nem is olyan általános, mint másutt. Ezt a nyelvjárást a következő, hangtanilag tisztán leírt beszéddel illusztráljuk.

15A váczi kiejtés szerint van leírva ez a három nóta: Szerencsétlen az az anya, - Kinek fija csizmagyija, - Jazt së tuggya, melly órába, - Fú bë jacscsirizes tálba. - - Megy ahhajó lëfelé, - Törög grányicza felé, - Sír a kis jány bújába, - Jott az hajó farába. - - Ösmered-ë pajtás a Pëskó jurat, - Jakki rám verette jattizenhármat? - Tizenhármat váktak gyënge faromra, - Ott állott az babikám gyászba borulva.

Érdekes adalék szintén a váczi emberre ez a népadoma:

"Naddolog vót a. Nëm tom, êtom-é még mondanyi. Mëttróbálom. Hugy is vót no?!... Ugy-e, hokkrumplyisalátât ettek pandzurka (piczike) sunkadarabkákvan keverrel, vaty pety, hogy ëppár darapka sunka vót főtálalva jó sok krumplyikarikába szilidítte - mánn êfelejtettem. No de olezáncz, mind a nímet táncz. Elég ahhozzá: ëpparaszt embër, és a legí'fia együtt falatosztak.

Az ember a sunkáhol látott, a legí' peszszëmérmetessígbű a krumplit erőtette magába; mer az gondóta, hogy apja majcsak hanneki is a sunkábú. De mikó látta, hogy apja a krumplit csak uppiszkágattya és mán az utósó sunkadarapkát is êszegyi elüle, mán tovább nem áhatta és íszszó apjáhó: Apám! mi az a verës a kê szájába? Hát a nyêvem, felet az apja. - No akkó egye mëg a fene a kê nyêvit, haszë mind êfaatta elülem a sunkát."

A felsőpestmegyei nyelvjárásterülethez tartozik a vármegye minden községe, Laczháza, Örkény, Czegléd vonalától éjszakra. Ez a terület a déli palóczos nyelvjárásnak egyik főrésze. Ez is megőrzött még egyet-mást a palóczos sajátságok közül, főleg a magánhangzók ejtésére nézve. A kétféle e, é-t megkülönböztetik. A közép ê helyett gyakran e-t mondanak (szeker, tehen, level) de a közép é helyett í-t: fehír, legíny, ellensíg. Palóczosan ejtik az a, á-t is. Az ly-t mindig j-nek ejtik; s ezt is mondják gyió, harmagyik, fizetyik, mulatnyi. Az l már itt nem esik ki annyiszor. A ból, ből-t bú, bű-nek mondják. A hoz-t így: házho, kézhe, tűzhö. A val, vel-ben a v mindig megmarad. A hova kérdésre használják a -nál ragot: Kovácséknál megyek. Beszédjük ilyenformán hangzik:

"Keserves esztendőnk lesz nász uram, a búzák alig kêtek ki, a féreg kiette úgy, hogy az ősziknek többet, mint felit ki kő szántanyi. Máskó ijjenkó a luternák má szépen ződeltek, most meg a födbű is alig látnyi ki." "Hát bizony nász uram keserves időt élünk, ver bennünket az jó Isten, az tavaszi vetések se mennek semmire az ijjen száraz hideg időbe, bor termésre se lehet nagyon számítanyi, mert a szőlő szeme majdnem mind magvakút. - No de megérdemejjük; sok rosz ember van csak egy faluba is, hát még az egész világon?! A mostanyi fiatalság nem tud mást, mint káromkonynyi, az Istent mivelnyi, meg oszt olyan kínyesek, hogy az öregeknek a kalapjukat se emelyik meg." - "Gazsi Palya hít tennap szína-fuharba Pestre, el is mentem nállyok, hogy majd déltájban megraktyuk az kocsikat és estefelé elindulunk, hogy reggelre beírgyünk az piaczra, de ojjan betegen tanátam, hogy mozdúnyi se tudott, - így nem mentünk sehova, legalább fölszántom máma a kertekajját." - "Boris néne megkért, hogy hozzak neki a lagzira 50 krajczáré almót a piaczrú. No de hajja kee, ojjan kevés vót a piaczon, oszt ojjan drága vót, hogy alig mertem belüle vennyi, mondok még a Boris néne ki ver vele." - "Jaj éde (nagyanya) vettem Julisnak a Ficserné (Fischernél) ojjan szép póntlyikát, a minő még nincs a faluba senkinek se; majd irillyik a többi lyányok tüle." "Oszt hogy vetted Özsénk az a póntlyikát?" "Nyóczvan krajczáré rőfjit éde." "Hát, valamikó ennyi pízt nem attunk ijen húmmijé, elíg apátoknak ruhára meg czifraságra keresnyi."

A pestmegyei nyelvjáráshoz tartozik a vármegye katholikussága Örkény s Czeglédtől délre, mert két külön nyelvjárásba tartoznak a katholikusok és a reformátusok, még ugyanazokban a nagyobb városokban is, így pl. Halason. A hajdani telepedési viszonyok okozták ezt. Igy Félegyháza, Majsa, Dorozsma, Halas kath. lakossága jász telepítés, s maig megőrizte palóczos nyelvét. A terület népének nyelvében a hangzórendszer csak kevéssé tér el a köznyelvétől. Az ë hangot használja és e helyett ö-t csak ott mondanak, a hol már nagyon megszokták s eltanulták az ö-ző beszédűektől. A kétféle é-t nem tudják következetesen megkülönböztetni. Az eredeti közép é legnagyobbrészt í-re változott. Egyáltalán gyakran ejtenek í-t, fehír, kík, víz, píz, típ. Orrhangzókat Czegléden ejtenek legí', lejá'. A hosszú magánhangzókat igen kedvelik. A magánhangzók közül az ó, ü rendszerint ú, ű-vé változik: fúrú, kúdús, rúzsa; kű, küvet, lűni. Valamint az i helyett mindig ü-t mondanak: füzet, süket, üdő, ügyekszik. Az ly-et ők is 16j-nek ejtik. Az l elmarad s pótló nyújtást okoz. A név- és igeragozás alakjai csak kevéssé térnek el a köznyelvtől: a -hoz ragot így használják: -hó, -hő.

A kiskunsági nyelvjárásterületnek a Kiskunság a főfészke. Ezt a nyelvjárást beszélik Pestmegye középső részének református lakosai, még pedig Nagykőrös, Kecskemét, Kunszentmiklós, Szabadszállás, Fülöpszállás, Izsák és a Duna balpartján Laczházától Dunapatajig terjedő vidék ref. községei s a Csepel-sziget magyar lakossága. A nyelvjárás hangzórendszere csak az ö-ben különbözik lényegesen a köznyelvitől. A kétféle é megkülönböztetése nem következetes, néhol csak é-t mondanak, Kecskeméten, Nagykőrösön, Dömsödön í-t az egyik é helyett (vín, kík, níz, típ). A hosszú magánhangzók gyakoriak, az í, ú, ű, rendesen hosszú. Kecskemét, Nagykőrös és Dömsöd népe orrhangzót is ejt: va', a'gyal, bárá'ka, ví'; de magánhangzó előtt megmarad az n: vín embör. Az ly-et itt is mindig j-nek ejtik. A hosszú és kettős mássalhangzók nem gyakoriak. A mássalhangzókat is úgy használják, mint a köznyelvben és az l sem marad el gyakran, csak a szó belsejében, mikor is helyette a magánhangzó megnyúlik: nyëve, âma, kúcs, vőgy, főd, de sokszor meg is marad, főleg a tőszóban, a rag előtt: délbe, ólba, szélnek. Az érintkező mássalhangzók gyakran illeszkednek, különösen Dömsödön: El ló nacs csuda. Az alaktanban sincs semmi feltünő eltérés. A -hoz-t itt is -hó, -hő-nek mondják. Az ikes igék külön ragozását nem ismerik. (Iszok, öszök. Iszó, ösző. Iszik, öszik.)

A magánhangzók váltakozására példák: Nem gyüttem vóna én ide. Ódalba lüklek. Gyöplü. Êtöszöm flöstökre. Sëhun párját nem lelöm. Bukrétás kalapom. Szépsíg. Girizdes alma. Erizd ê. - Mássalhangzók egymás helyett: Valahun én járok. Búsan danol. Möktanája. Vőfény. Rámás csizsma. Letagadok száz fiskárist az égrű. Savanyún jó az uborka-sajáta. Nyőjek mög csak. Möktróbálom. Igenyös. Hanghasonulás: nasszömü, nasszörü, êhattam, êhannád, itt hallak, palló, tënnap, talló, gellicze, ravasság, hajja kend? bemmarad. Igeragozás: Ögyé kicsikém! - biztatja az asszony a gyerekét s mikor türelmét veszti rákiált: Égy, mer a falhó váglak! - "Bérös asszon az ablakon nevettye, hogy a lányát bérös legén szerettye." "Keszkenőbe takarik, a legénnek úgy adik." "Ergye rózsám, végy fekete pántlikát." Nyilván kikaptá! Nyilván eső lösz.

Kiskunhalasi ember mesélte 1879-ben ezt az érdekes esetet:

Meglehetős sok a tájszó, ilyenek Halason a következők: elbámol: ellep. "Elbámolja a kácsa a vizet"; - bënga: ördög, kutya, valami rosz. "Benne van a bënga: a kutya. Bënga van benne, azér ijjen hunczut": csalással, hazugsággal van tele. - Berczelës: bozótos. "Sándor bácsi, mit neveznek itt sügej-nek?" "Hát az olyan berczeles, bozontos, serevényës helyet, mint a temető is." - Bonta: egyenes, síma szőrű. "Ennek a kecskének ojan bonta sikari szőre van, mint a sikár, ojan egyenes a szőre." - Boszmók, buszma: szótlan, csöndes, mintha bamba volna. - Böge: tóállás, másként kopolya. - Czékláz: lebzsel, lopja a napot. Czurholni: törni, zúzni, kis gyereket fáradásig denczölni, nyakgatni. Csempe: csorba. - Csëtrës: mosatlan cserépedény. - Dutyi: tömzsi. - Fágy: göngyölít, felgöngyölget. "A korsó kötelit a kezeszárára fölfággya." - Gólya: kabola, ekeló, az eke része. - Gölödinszömü, gülüszömü: nagyszemű, bivalyszemű. - Gülü: diónagyságú kő. A gyerekek gülüznek. - Hajabéz: keringél. - Hederög, hederget: himbál. "Ni csak az a pötyke menyöcske hogy hedergeti magát, mikor mén." - Juszél: félre eső hely. "Gyerünk át itt a juszélen." - Kajkó, kajneszes: esztelen. - Kótya: apró. "Kótyára vágja a fát." - Kurczina: tepertő. - Makutyi: gyámoltalan. - Molopölyi: élhetetlen. - Örjeg: a Duna-kiöntés maradványa. - Pálmafa: jegenyefa. - Pellöget: lassan, gyöngéden ráz. - Siligó: sovány. - Súdúl: magasra feljön. "Fősúdúlt mán a nap." - Tábërnyás: szanaszét álló. - Vígályos: ritka. - Zatyatol: zöcsköl.

Érdekes összeírás, hogy Kecskeméten, a hol olyan híres és nagyszabású gyümölcstermelés folyik, s különösen baraczk-kereskedelme európai hírű, miféle gyümölcsöket ismer a nép: Van nagymöggy, öregmöggy, aprómöggy, hajagmöggy, pipacsmöggy, vörösmöggy, ótottmöggy, feketemöggy; - szentiványi âma, rozmaringâma, nyári, téli pogácsaâma, vérâma, vajâma, püspökâma, masánkerâma, jalovâma, tükörâma, fontosâma, paradicsomâma, nyári kormosâma, pirosâma, lánycsöcsűâma, pampergerâma, szercsikaâma, sóváriâma, csörgőâma, borizűâma; - nyári, őszi aszalószíva, vörösszíva, ződszíva, fehérszíva, ringlótszíva, lószömű szíva, doktorszíva, kökényszíva, potyókaszíva, bonabéni szíva; - furkókörte, császárkörte, bőrkörte, árpával érő, buzával érő körte, mákfejű körte, czitrom körte, nyakas körte, savanyókörte, muskolatkörte, Szent Anna-asszonykörte, Kálmán-körte, borsoskörte, szépasszonykörte, orozvatermőkörte; madlén, lugas, bajor, tökszőlő, Izabella, mézesfejérszőlő, kecskecsöcsű, egrösszőlő; - sárgabaraczk, szőrösbaraczk, kajszibaraczk, olasz, franczia baraczk; - ropogós cserösznye, kőrösi cserösznye, pongorádi, csongorádi cserösznye.

Ezeken kívül meg lehet említenünk, nem mint nyelvjárást ugyan, de mint a magyar nyelv rosz használatát és egész községeknek új és rosz magyar nyelvét. Idegen nemzetiségek gyorsan tanulják a magyar nyelvet s maguk között is azt használják és e miatt beletanulnak valami rosz beszédmódba. Ilyen beszédtöredék Nagytarcsa magyarosodó tót népének ajkáról a következő:

Kérem, zenyim szomszéd ojan ember, a ki mindenkinek csak nem jót akarja. Mútkor kírem bemegyek komrába, a mint belépek, küszögön, látok, hogy bábona mind ki van szórva zsákbú. - Nem fogok perényi azzal zemberrel. Nekem vót má dóga ügyvéggel, hanem megyek fészolgabiróhó Gedellére. - Arra a kérdésre, hogy hány éves a gyereke: így felel: kilencz éves van neki.

A nép humorára, a mely beszéd közben csakúgy szikrázik, kitűnő megfigyelés az Ágai Adolf következő följegyzése. Egymással vetélkedő két falu Pestmegyében Veresegyháza és Szada. Veresegyháza lapályon, Szada mély, völgyszerű szakadékban fekszik. Tehát már a fekvésében is van gáncsolni való.

A nép humora megnyilvánul a gúnynevekben s közmondásokban.

Maguk a községek sem kerülik el a gúnynevet. Igy a dusnokiakat hazugérócsukéró-nak csúfolják; a szeremleit Jakabnak; a csanádit kákabélűnek; a miskeieknek szemükre hányják a miskei malaczot, a mely világgá szaladt; a sükösdiek neve muszka; a bogyiszlóiaké vastagnyakú; s a szentisváni emberé, hogy virganczevő. - 1889-ben egyik községben a következő gúnynevek voltak: Bábrikó Jancsi, Bakra Pista, Barna Palya, Bőr Terka, Csont Jakab, Drumné (egy öreg asszony, egész családját Dramnak hívták.), Harsli (igazi neve Hirsch). Hosszú Laczi. Kuczkó bácsi. Liba Palya, Mézes Pista, Pipás Mári, Pipi Jóska. Púpos Misa (az apja volt púpos), Római köcsög, Sánta Pista, Süket Jancsi, Süket Pista, Süket zsidó, Tagyëla Julcsa, Tarka Pista (volt egy tarka tehene, arról nevezték el.) Úri szava (mindig azt mondta: "úri szavamra!") Vak Pista, Ződ nád Éva.

Abonyban a következő gúnynevek vannak.

Szélanyja: mert sebesen járt. Rissz, rossz reszelő: mert reszelőn veszett össze szomszédjával. Tóba-bicska. Búsmiska: mert lehorgasztott fővel járt. - Simigagi: mert kacska lábú volt. - Garikása: ha beszeszelt, galibát csinált. - Krumpli: nagyon szerette a krumplit. - Ágyaló: hogy a kocsmai veszekedéskor a legények meg ne verjék, az ágy alá bújt. - Rezgő: biczczentve járt. - Papale. - Bózsó. - Lettvót: mindenbe belefogott.

Halasi szólások: Az isten mencse meg az embört kömívestű, ácstú, részögös takácstú, mög a rosz ételű disznótú. - Ki lánya vót apád? (Igy kiáltanak az elbámészkodó gyerekekre. Ez aztán rendesen megmondja a nagyapja nevét, vagy ijedtében szólani se tud.) - Elég egy kútba egy ustorfa, egy tálba egy kalán. - Annyi a bóhája, hogy ha egyet megöl, száz gyün a temetésire. - Abrincsot ütni a kantára: vizet hozni bele. Vigyorog a nap, nem tud keresztül sütni a fölyhőkön. Vödröt húzott a nap, esső lösz. Sürrnek-forrnak ezek a fölyhők, még së tud esni. - Tele bêlü, tőtött menyecske, akár egy tőtött galamb.

Kecskeméten meg azt mondják: Meg së látja, mint a katona a subadarabot. - Soha se bántottuk az életben még egy keresztű szalmaszállâ se. - Ne merj neköm péntyőgetni (visszafeleselni). - Ejnye be nyagda villa! (rossz villa). - Ni ni, hogy barkácsol (szaladgál) ez a kis macska!

Kecskeméten sűrűn hallani ilyen szólásokat: Hát csak darvadozunk: sötétben beszélgetnek. - Ólommá esnék: megijednék. - A hogy esik, úgy puffan: a hogy lesz, úgy lesz. - Fejibe áll a bor. - Nagy hallát csiná: nagy zajt csap. - Az Isten rátekintött: meghalt. Nagy sora van: rosz a sorsa.

Abonyban mondják: Ha tűz üt ki Abonyban, egy háznál több le nem ég. (mert ha tűz van, ha szél fú, az is eláll.) - Abonyban csinálják a tarka borjút. (Az itteni uradalomból vittek vásárokra svájczi fajta borjúkat először.) - Abonyba mégy, ha rossz vagy. (Mert itt az elbocsájtott cselédet is felfogadják.)

Félegyházán ilyeneket mondanak: Angyal szólt ki belüled. - Csúnyán néz, mint a ki bëngezni járt, oszt mit se talált. - Kis úr: kis harag. - Mónár gondja az őrlés. - Rendesen megmosta az anyja a fejit. (Szőke.) - Nagyot hall, mint őszszel a mónár. - Ritka az igazi páros két ökör. (A békességes házasélet.) - Sajtalan az a harag, a kitül senki se fél. - Sok tarka macskája van. (Hazug.) Nem adok én, ha szentül kukorékul is. - Sorjába mén, mint az alpári 21biróság. - Megvan mindennek a sorja, mint a dereje evisnek. - Edzi, mint Paska a sajtot. - Szeretik egymást, mint a Zsadányi lovai.

A pompás közmondás is szaporán hallatszik. Ilyeneket irtak fel Kecskeméten: Ne rázd azt a fát, a melyik magától is hullajt. - Télen kenyered, nyáron gazdádat el ne hagyd. - Pap is az oltárral él. - Csak a jócselekedetet visszük el a fejünk alatt. - Élő fának nehéz dőltét várni. (Az örökös nehezen várja az örökhagyó halálát.) - Minden ember magából indul ki. (Magáról ítél.) - Ember hiba nélkül, fa csomó nélkül nincsen. - Az van messzi, a mit el nem lehet érni. - Kivitte a kutya a kanalát. (Kimult a becsülete.) - Volt az már egy pénzzel a vásárba. (Kitanult ember.) - Állott tóban lakik a béka. - Kinek haja nincs, nem fél a kopaszságtól. - Tejnek is a föle jó.

Kiskunfélegyházaiak: Ha nem tudsz spóróni, mettanúsz kúdúni, - Amék kutyának veszett hírit kőtik, el kő annak veszni. - Jobb száz irígy, mint egy szánó. - Akkor higgy az asszonnak, ha mán nem birja átlípni a kerékvágást.

Beszéd közben sokszor tréfálnak találós kérdésekkel. Ilyenek: Van-e hazugság nékű? (Igy kérdik a gyereket, ha füllent s ez rendesen így felel rá:) Nincsen. - Ha hat kocza disznód van, hányat hanná mög belőlük kannak? (Mind!) - Hun kő a disznót hajtani? (A hátuljánál.) Kecskeméti öregasszonyok ilyen mesét mondanak a kis unokáiknak: "Vöszök a kezembe fényöskét (pénzt). Kimék a piaczra, vöszök rajta vöröskét (húst). Haza gyüvök, betöszöm a füstöskébe (fazékba); oda gyün a szőrös döme brunducz kiráj (macska). Főkapom a kótyamunyát (kanalat) úgy mögütöm vele, hogy mingyár a pitymangba esik, (a katlanba). Négy a lába, tátva a szája, üres a sipkája. (Kulacs.) - Húsból nőttem, hús nem vagyok, urak előtt kedves vagyok. (Lúdtoll.) - Bika bődül, egész világ összecsődül. (Harang.) - Főnyőtt a fa ága nélkül, Rászállt madár szárnya nélkül, Mind mögette szája nélkül. (Gyertya.)

A nép humorát jellemzi a következő párbeszéd: - Szervusz pajtás! - Nem szervusz biz a pajtás! - Mé pajtás? - Mer megházasottam pajtás! - A jó pajtás! - Nem jó biz a pajtás! - Mé pajtás? - Mer vén dögöt vettem el pajtás! - Az baj patás! - Nem baj biz a pajtás; - Mé pajtás? - Mer háza van pajtás! - Az jó pajtás! - Nem jó biz a pajtás! - Mé pajtás? - Mer leégett a háza pajtás! - Az baj pajtás! - Nem baj biz a pajtás! - Mé pajtás? - Mer a vén dög is beleégett pajtás! - Az mán jó pajtás. (Tápiószele.)

És most a régi pusztai élet jellemzését mutatjuk be egy öreg kiskunhalasi pásztornak az elbeszélésében. Ez az emlékezés oly pompás, hogy szinte tökéletesen bemutatja a régi pásztoréletet s mint leírás, oly színes, gazdag, hogy a legkitünőbb íróink is alig versenyezhetnek vele.

Milyen volt a régi pusztai élet? Nem is tudja azt ma már senki. Kihaltak az öreg pásztorok, az újak meg már ujságot olvasnak s nincs olyan nagy föladat a kezükre bízva, mint hajdan. A pusztai élet is sok modern szokást vett be s elveszítette ősi, zamatos, kemény színét.

A földmívesnéphez közelálló az iparosság élete; különösen némely ipar, így a molnáripar. A malmok ősidők óta valóságos kaszinói a népnek, megérdemlik azért, hogy a néprajz keretében alaposabban is megemlékezzünk róluk.

A Duna partján vízimalmokban őrölték meg a szemesterményt, bent a szárazföldi községekben pedig szárazmalomban vagy szélmalomban. A szárazmalmok a legegyszerűbbek közöttük s ma már alig is van belőlük mutatónak egy-egy. A keleti vármegyékben, különösen a hol nemzetiségek vannak, még több a szárazmalom, ott olajütésre, kukoriczaliszt őrlésre használják; itt azonban már elmúlt a koruk. Alacsony oszlopokon roppant nagy kerek tető alatt járt ezekben a nagy vízszíntes fekvésű lendítőkerék, a melybe be volt fogva egy-két ló, s körbe-körbe járva forgatták a nagy fogaskereket, a mely belekapcsolódott egy kisebb fogaskerékbe, a mely a malom szerkezetét tartotta működésben.

A másik két malomról bővebben adunk képet. A dunai malmok rendkívül fontos szerepet játszottak; sűrűn rakva volt velük a Duna partja. Télen át ki voltak kötve a hajók a telelőbe, s tavaszszal bekötötték a Dunára, macskára vagy karóra erősítve. Az első jégig ott is maradt, a mikor nagy gonddal és fáradsággal ismét kikötötték, gyakran kivonták a partra, hogy a nagy jégzajlás el ne vigye. A vízen állandóan gondban van a hajó, mert könnyen megeshetik, hogy a macska nem bírja sebes vízkor lekötni a malmot, hanem szánt vele, s a malom leszáll, vagy épen kiszakad s kiveri a helyéből a többit is. Jó, ha el nem viszi a víz; nagy munka ilyenkor, míg a kiszakadt malmot felbugarázzák a helyére; a parti fákról eresztett kötelekkel tekerik fel, sokszor szükség van ilyenkor arra, hogy megsuperolják, vagyis a super, az ács megjavítsa. A malom két főrészből áll, a házhajóból, és a vőgyhajóból, a kettőt három gerenda köti össze két orrgerenda és egy fargerenda. Az első kettő be van deszkázva, híd gyanánt, ez a vízjáró. A házhajó fenekén egy széles gerenda van, lekötve a bókonyokhoz, a mik a hajót egy helyben tartják, ez a gerenda a szamárgerenda, a nevét onnan vette, hogy ez tartja a legtöbb terhet, mint a szamár. A vízi kereket minden felszerelésével együtt kétség-nek nevezik, magát a hajót pedig edény-nek, és ha a kerék a part felől van, suta malomnak hívják. A malom régen parasztmalom, vagy köves 24malom volt, a mely csak durván őrölte meg a lisztet, azt otthon kellett azután megszitálni. Ma már a hengeres malom kiszorítja amazt. Ez épen úgy be van rendezve, mint a gőzmalmok s többféle lisztet őröl. A parasztmalom kívülről épen olyan, mint a hengeres, belőlről pedig még érdekesebb, mert az ősi szerszámokat őrzi, a melyek ha nem készítettek is olyan finom lisztet, mint az új berendezés, de már jobban megmagyarosodott minden részecskéjének a neve. Legfontosabb benne a kű. Vagy vastag, ú. n. franczia, vagy tótkű. Egy méter átmérőjű lapos két kőkerék, az alsó, a vastagabb áll s a felső forog és gyengén érinti az alsót. A kövek deszkatartója kéreg, fölötte van a saráglya, a mely a garat-ot tartja, a köveket a kű-pad tartja. A köveket hetenként meg kell vág-ni, ilyenkor kecske-láb-bal emelik fel a követ s a disznó-val támasztják meg, a mi lapos fatuskó; csákánynyal vágják, a hogy a lénia mutatja; kell ilyenkor három pap (rövid faék) s a görgő, rövid fahenger, a min eltolják a követ. Mikor a malom megáll, a felsőkövet leeresztik az alsóra. A köves malom gazdája rendesen ezermester, de mindenesetre ért a malom minden ácsmunkájához, maga dolgozza meg a fát s nagyon vigyáz, hogy ne legyen megrőkönyödött fája, mert ez hamar korhad és a vízben gyorsan rothad, megvetemedik. A molnár külső szerszámai a kötelek, az alattság, s az öreg szál, amaz a vékony, ez a vastag vontató kötél; a cságattyú, kormányzó csigás kötél; palamárkötelek a tekeréshez; balogkötél, ennek a szálai balról vannak fonva; van pátentás láncz, ez aprószemű, öntött aczélból; kovácsolt láncz s vakszem, a melylyel a lánczot összekapcsolják. A víz erejét egy literes edénynyel, a finakkal mérik s a vízmerőkanál a szapoly. Van kis ladik, nagy ladik, csikli, ez kis csónak, a miben csak két ember fér el. A víz alá esett tárgyakat a fentő-vel keresik meg, ez egy hosszú rúd, melyen sokfogú vasjószág van.

A dunai molnároknak régen nagy czéheik voltak, ma ipartársulatuk van. Az "érdemes molnárczéh" egész önálló társadalmi életet élt, a melynek sok színessége ma már elveszett. Május 16-án volt a legnagyobb ünnepük, ekkor Nep. szt. Jánosnak, a "vízenjárók pátrónusának" szobrát feldíszített csónakra tették és este fényes kivilágítás és bandaszó mellett végig vitték a vízen, majd köszöntőket mondva, visszavitték a kápolnába. Ez volt a Szt. János eresztés. Télen a czéh nagy lakozást tartott, melyre a kötényesek hívogattak; a kötényt a legény mátkája készítette, gazdagon díszítve virággal, ezüsttel. A kötényesek vitték be a terembe, a szálába, a siltet, a czéh és molnármesterség jelképét. Hajdan a temetéseken testületileg jelentek meg, s húszan kísérték a molnár koporsóját, duplérokkal, vagyis kézi lámpásokkal.

Ebből a színes, gazdag testületi életből számtalan molnár-vonatkozás ment át a köznyelvbe. Álmos, mint a molnár, - mondják az álomszuszékra. Molnár visz a víz! - mondják a gondatlan emberre. Ki nem ismeri a pompás molnár találós kérdést: "Mi az? Ha vize van - bort iszik; ha nincs vize - vizet iszik?" Hajdan azt mondták, "Molnár se veszen két vámot." Ma bezzeg az a molnár neve, hogy "tolvaj mónár". Számos adoma bizonyítja is, hogy az, legjobb a következő: "Rászól a mónárlegény az inasra: Kivetted a vámot? - Ki! - felel az inas. - Látta a paraszt? - Nem! - No hát vedd ki még egyszer, hadd lássa ő is." Számtalan a molnár életből vett érdekes adoma és közmondás. Nóta is sok van, a mely a molnárokat dicséri.

Hajdanában a szélmalmok is csaknem ilyen nagy tekintélyűek és nagy szerepűek voltak. A Kiskunság valóságos hazája volt a szélmalmoknak, Félegyházán 1855-ben hatvankét szélmalom működött, ott állottak sorjában a dombokon s bástyaként övezték a várost. Minden jómódú gazdának megvolt a maga malma, s a molnároknak külön testülete volt, alaptőkével és szervezettel s ha nem voltak is czéhbeli iparosok, de parasztok nem voltak, hanem középen állottak a kettő között. Akkor még két legény kellett egy malomhoz, ma már egy is sok, egynek is van elég ideje aludni. Akkor még háromszáz vékát is keresett egy malom egy évben, ma százra sem megy fel a kereset, pedig alig van szélmalom.

Ezek a szélmalmok mind egyforma alakúak, fölfelé keskenyedő toronyszerű épületek, süvegalakú tetejük van, négy, ritkán hat vitorlaszárnynyal. A Kiskunságban azért terjedtek el annyira, mert sok kedvező hely volt nekik a homokbuczkákon. Erdő sem akasztja meg sehol a szelek járását s a szélmalom, ez a khinai találmány, egészen megotthonosodott az alföldi síkságon.

25Az épület belsejébe egymással szemben két ajtó vezet, hogy mindíg be lehessen menni, ugyanis a szélmalom vitorláit körül lehet forgatni az egész tetővel, a szél iránya szerint. Az épület belseje néha egyszerű, néha emeletekre van osztva. Ez utóbbiban van kamara, alsópallás, felsőpallás. A kamrában van a kőpadállítás a malomkövekkel, a szita, a forgókerék és kisorsó. Az alsópalláson van a garat, a felsőpalláson a dobkerék, a fogó, s a szeleskerék. Kuktórénak nevezik a tető lecsapolt részét, a hol kinyúlik a szélvitorla tengelye, a szelestengő. Kívül vannak a fogóláncz és a fordítórúd. A vitorlaszárnyak által felfogott erő, a szél ereje, átvitel útján forgatja az egész szerkezetet. A molnárnak nagy gyakorlottságra, ügyességre s érzékre van szüksége, hogy megtudja állapítani, milyen szelet kap, hogy használja fel. Nem kis munka a vitorlák beállítása sem. A tetőben levő szeleskereket kikapcsolja a forgókerékből, s ekkor indul meg a vitorla, de ezt csak igen gyakorlott kezű ember csinálhatja meg, mert elviszi a szél. Míg az őrlés tart, a molnárnak szakadatlanul éber figyelemmel kell vigyáznia malmának minden részére és ha vége az őrlésnek, megvizitálja a vitorlavásznakat, a küllőket, besodorja a vásznakat, leveszi a járódeszkákat. Ha kopik a kő, megnyilalja, bakra állítja s a lajszna segítségével rónára vágja a követ. Két-három évben egyszer előkerül a szélmalomcsinálómester, a kinek minden szerszáma egy-két darab, meg a tarisznya s a pipa, de a kisújjában van a sok tudomány, a mi ehhez kell. Követ is nagy gonddal kell választani; a muzslai kő, meg a tót kő a legjobb és pedig együtt. A felső kőért száz forintot is megadnak. Ma már fölszerelték itt-ott hengermalmoknak a szélmalmokat is, mégis egyre fogy a számuk és maholnap kivész ez is, mint a kiskunsági nép életének számtalan becses, kedves, de idejét múlt szokása.

A babonás szokások és babonák ma már kiveszőben vannak. Az ujságolvasás és az azzal jaró felvilágosodottság űzi el őket. De azért jut is, marad is. Az asszonynép gondoskodik róla, hogy ki ne vesszen.

Itt is boszorkányosaknak tartják azokat, a kiknek a szemöldöke összeér. Hiszik, hogy a boszorkány nem tud kimenni a házból, ha az ajtó mögé kalászszal fölfelé állítják a czirokseprőt és sót hintenek bele. Csak akkor mehet el, ha a seprőt megfordítják. Ha megnyom valakit a boszorkány, csak visszakézzel foghatja meg s ez a kezében fekete macskává, szitává, rostává, söprűvé, egérré, bolhává vagy szalmaszállá változik. A boszorkányság át is adható, sőt a boszorkány nem tud meghalni, míg valaki tőle a boszorkányságát át nem veszi azzal, hogy a kezét megfogja. Addig csak kínlódik s a feje akkora lesz, mint egy szita és kék-tarjagos. Ha nem akarja senki átvenni a boszorkányságát, úgy lehet megszabadítani, hogy seprűt adnak a kezébe; ekkor abba száll s megsemmisül a boszorkányság. A boszorkányok állatokat és embereket megrontanak, az eső járását megfordíthatják, egy helyről más helyre terelhetik, s csak rosszat csinálnak. Rendesen minden boszorkánynak tartott személynek van valami csúnya macskája, kutyája, s ennek az alakjában kóborol a boszorkány. A forgószélben is boszorkányt sejtenek; ott ül egy széken a tölcsér-alakban felkavart por közepén. Ha ilyenkor valaki kést dob bele s találja, ott marad és látható lesz. A ki pedig éjféli misén luczaszékre ül, meglátja, hogy ki a boszorkány.

A garaboncziás diák is szerepel a megyebeli babonák között. A váltott gyermekről azt tudják, hogy roppant nagy a feje. Azt hiszik, hogy az újszülöttet a boszorkány kicserélheti ilyennel; 60-80 éves öregnek tartják ezt s azt mondják, hogy csak úgy változott kis gyerekké. A kuruzsló asszonyok itt is értenek a rontáskészítéshez. Főznek egy fazék kását, annak a levében megmossák a beteg testrészt s a rontást keresztútra teszik. A ki először elmegy mellette, arra ragad a baj, ha csak balkézzel keresztet nem vetnek rá. A javasasszony a pokolvarat elhúzza fokhagymával, meg puskaporral. A kelést körülkerítgeti, megkeresztelgeti, közben imádkozik, ráolvas, azután a használt szereket elássa, miközben azt mondja, hogy a földbe menjen a fájás.

A ki meg akar gazdagodni, az három hétig hordja a hóna alatt a fekete tyúk tojását, de addig se éjjel, se nappal ki ne vegye s akkorra lidércz kél ki belőle, a mellyel mindent hozathat magának. Ha aztán ettől meg akar szabadulni, küldje a templomba, oda nem mehet be és nem tér vissza többet.

Ha kis gyermek fürdetés közben elalszik: hamar meghal. - Aki vasárnap vagy ünnepen varr, annyi öltést tesznek holta után a lelkén az ördögök, a hányat ő öltött. - A ki halotthoz mosdatlanul megy, sárgaságba esik. - Ki egy óra 26hosszáig néz a holdba, megvakul, mert a Dávid hárfájáról egy húr lepattan és az kicsapja a szemét. A holdban van ugyanis Dávid és Cziczelle, az hárfázik, ez tánczol. - Ha átlépsz a más lábán, lépd vissza, mert, elszárad, vagy nem nő. - A kinek a tyúkja ül, Szt. Györgynap előtt semmiféle zöldséget be ne vigyen a házba, mert befúlnak a csirkék. - A földet verni nem szabad, mert szél lesz.

Ki ujságot eszik, kivált gyümölcsöt, mondja el: "ujság hasamba, hideglelés pokolba, sok betegség bokorba," különben kileli a hideg.

Êdöglenek a kacsák, ha rózsanyíláskor kelnek. - Ha az embernek viszket a füle, eső lesz. - Péntökön kell űtetni a tyúkot, hogy kevés lögyön a csirke epéje. - A mely asszonynak vizes a kötője, részögös ura van. - A kéményseprő söprűjéből ellopott kóró szerencsét hoz. - Befelé söpörd a házba a szemetet, hogy sok szöröncséd lögyön. - Saját lakodalmunkat álmodni, halált jelent a rokonságban. (Halas.) A kísértetët úgy lehet a házbú kiűzni, hogy papirosra nyomott Miatyánkokat kötünk derekunkra, osztán az ajtókat, meg az ablakokat beszórjuk sóval, meg paprikával. (Nagykáta.) - A ki közelre köp, nem soká él. - Ki a kigyóhagymát kitépi, vélehál a kigyó. - Ki mikor először lát gólyát, ha akkor szalad, egész esztendőbe friss lesz. - Tejbe nem jó késsel hányni a kenyeret, mert rúgós lesz a tehén. - Ha a kapások kapája összecsörren, kását kapnak vacsorára. - Ha össze-vissza álmodik az ember, zamankó lesz. - Ha valaki a másiknak a sarkába lép, megéri ennek a házasságát. - Ha a fogad fáj, lehejj az újságba (újhold), akkor eláll. (Halas.) A kit a hideg lel, márcziusi hóval sütött pogácsát egyék, elmúlik. - Kinek szemén árpa van, háromszor megkerüli a kutat, és mindannyiszor végighúz a szemén egy árpaszemet, ezt mondva: "menj el árpa, lekaszállak" s a használt árpaszemet a kútba dobja. Igy múlik el szeméről az árpa. - A kinek a feje fáj, királydinnyén párolja meg. - Süly ellen foghagymát kell parázsra tenni, annak a füstjét szívni. - A kinek a füle folyik, kövirózsa húsos levelének a nedvét csepegtesse bele. A fájós fogra a harangozótól kért, de meg nem köszönt tömjént, vagy pedig taraczkból, mozsárágyúból kilőtt fadarabot tesz, vagy beléndekmagot pipál. - Derékfájásról, nyilallásról mész- vagy szűzdohánykötés jó. - A hályogot, kelést lenmagliszt és viaszpép gyüleszti meg. - Sebre bodza vagy káposztalevél jó kötésnek. - A hóttetem elmúlik, ha kenyérsütéskor kivett friss ökölnyi kís czipót azon melegen rányomjuk. - Ha kisleány köhög, számártejjel kell megitatni, ha ez nincs, legalább abból a vízből adjanak neki, a mit a szamár visszacsurgat a szájából, mikor iszik s a köhögés elmúlik.

A gyógykezelés általában teljesen babonás alapon áll, különösen az erősen katholikus vidékeken, melynek legjellemzőbb része Kiskunfélegyháza és környéke. Az orvostól szertelenül irtóznak s az egészségi állapotok javítására ma is az ősi képzelődés és vallásos hit eszközeit veszi igénybe a nép. A javasasszony a legáltalánosabb egészségügyi tanácsadó. Bejáratos minden parasztudvarba, sőt az úri portákra is. A nép nagy tiszteletben tartja s a javából adnak neki enni; a ki megbántja, annak hátrafordítja a fejét. De azért ma már nem a régi titokzatos boszorkánynak ismerik, a kitől retteg a közönséges halandó, csak tapasztalt, tudós, egyszerű asszonynak, a kitől tanácsot kérnek, s meg is fogadják, a mit mond, de "ha segít, annál jobb, ha nem segít, nem árt", módra veszik a javaslatait. A csodadoktor újabb eredetű alak. Félművelt emberek orvosi könyveket bújnak s eltanulnak belőle egyetmást, de a régi babonás orvoslási módokat használják az itt megismert betegségekre. A nép messze vidékről sereglik az ilyen csodadoktorhoz. Kiskunfélegyházán működött 1902-ben egy híres csodadoktor, a ki lefüggönyözött szobában, gyertyavilág és egy üveg jó bor mellett gyógyított és temérdek pénzt, aprójószágot és más egyebet szedett össze, míg a rendőrség el nem fogta. Népszerű gyógyító a bába és még nemrégen is az volt a borbély, a ki sebész volt s köpölyözött, tyúkszemet és eret vágott. A nagy tanyavilág elzárt életével különösen kedvez a kuruzslóknak, a kik egy-egy esetet gyógyítanak sikerrel, öregapjuktól tanult módon. A tanyai nép maga a saját orvosa. Ha megvágja a kezét, meszet kapar rá a falról, vagy ha babonás, sötét kamarából szed rá pókhálót. Ha a gyermek az orrába gombot dug, paprikát tesznek az orra alá, attól addig prüszköl, míg ki nem fújja. Ha valakit összemar a szúnyog, petroleummal keni be a testét. Rándulást, ficzamodást eczetes korpával gyógyítanak, de borogatásra, sebek mosására használják a fehérmályva, papsajtmályva, ökörfarkkóró, cziczfarkkóró főzeteit is. A vöröshagymát friss sebre tisztítónak.

27- A pokolvar egyike a legnyügösebb sebeknek, hogy gyorsabban gyógyuljon, széthasítanak egy békát, s ráhúzzák a sebre. - Rugott sebek ellen rögtön friss szarvasmarhatrágyát használnak, rákötve a sebes részre. - A sülyös (vérbajos, kiütéses) betegségekről azt tartják, hogy a ki szabadulni akar tőlük, az sündisznóhúst egyék és a sünddisznó zsírjával kenegesse a sülyös részeket. - Hajhullás ellen és bajusznövesztőnek az útibogáncs jól kifőzött levét s a kamillafű teáját használják. - Gyomorgörcsöt fodormenta levél forrázatával, hasmenést sok mák, vöröshagyma s víz keverékével gyógyítanak. Hánytatónak jó, ha pálinkába öt eleven tetűt tesznek. Hidegleléskor, gyomorbetegségeknél melegített tégla, hűléseknél forró, hámozatlan köles, hurutos meghűlésnél kukoriczatea járja.

Nagyon elterjedt gyógyítószer volt eddig, mint az egész Alföldön is, a semmi. A kénsavas zinket ismerik ezen a néven. Különösen a szembetegségeket gyógyították vele sikerrel, s főleg a római semminek volt nagy híre.

A magyar betegség, a csömör ellen egyetlenegy, de radikális kúra van, a kenés. A kenőasszony bedörzsöli a kezét háziszappannal s alaposan kidögönyözi, kihúzogatja a csömört. Sokan még meg is tapostatják magukat.

Vannak azonban a nép előtt gyógyíthatatlan betegségek, a két leghatalmasabb az egyiptomi szembetegség (trachoma) és a szárazbetegség (tüdővész.) Azok a szerencsétlenek, a kik ebbe beleestek és mindenik sűrűn szedi áldozatát az alföldi porban, főleg Félegyháza vidékén, vígasztalanul járnak embertársaik között, néha alávetik magukat javasasszonyok kuruzslók, csodadoktorok hókuszpókuszainak, gyógyszereinek, de többnyire igen pesszimisztikusan fogják fel sorsukat. Orvossal azonban nem kezeltetik magukat.

Vannak kipróbált, természetes háziszerek, de ezek szinte elvesznek babonás találékonyság özönében. Furcsa a tengerimalaczczal való gyógyítás. A tengerimalacz egy délamerikai rágcsálónak (Cavia cobaya) népies elnevezése. Ezt a köszvényes, ízületi csúzos részekre szokták kötni és vele a fájós részeket "megszuszogtatják." Ha nem gyógyult a test, az azért van, mert a malacz nem szuszogott eléggé. - A kígyószívvel köszvényes daganatokat gyógyítanak, de ez csak akkor használ igazán, ha a beteg a kígyónak a húsát is megette és ha a kígyót az év Szent-György napja előtt fogták. - Ha az ember szeme fáj, vadgalambot kell fogni. Annak a szárnya alól vért kell venni, jobb szemre a jobb szárny alól, balra a bal alól és azzal megkenni háromszor a fájós szemet. - Ha valakinek kelése van, vegyen a kezébe egy piros almát (régebben egy 4 krajczárost), menjen ki a keresztútra, háromszor kerítse körül a kelést és dobja az almát a háta mögé. Arra száll a kilís, a ki felveszi.

Vallásos szertartásokkal is védekeznek előre a betegség ellen. Szorgalmasan részt vesznek azokon az egyházi szertartásokon, a hol az egészség megtartásáért könyörögnek. Ilyen a Balázs-nap, a mikor mindenki megbalázsoltatja magát. Ez abból áll, hogy a pap a szentélyben térdeplő híveknek egyenként - álla alá tart két keresztbe tett égő gyertyát és kéri az Istent, hogy mentse meg az illetőt mindennemű torokbajtól. Úgyszólva minden nevezetesebb napnak, fordulónak, időszaknak, megvan a maga babonája az egészség megóvása, betegség elűzése szempontjából. Aprószentek napján megverik a gyereket seprűvel, hogy betegség ne fogjon rajtuk. De meg is kell őket köpdösni és kérdezni: "hányan vannak az aprószentek?" - A ki az első mennydörgéskor meghempergőzik a földön, annak egész esztendőben nem fáj a háta; a ki ugyanakkor falba veri a fejét, annak egész esztendőben nem fáj a feje.

A kinek szömörcsü nől a kezin, könyérsütéskor először szakajjon egy kis czipót. Azt vesse be először a kemenczébe, ha kiveszi, vágja ketté és azon melegön nyomkodja rá a szömörcsüre, osztán hajíjja oda a kutyának; a szömörcsű bizonyosan elvesz. - A kit a hideg lel, mönjön fel a piaczra, azt vigyázza, melyik asszonynak maratt a dagasztástú tészta a kezén, kérjön abbú a tésztábú, áztassa mög vízben, osztán igya mög; nem leli ki többet a hideg. (Halas.)

Turán és vidékén az egész országban elterjedt szemmel való verést nagyon körülményesen gyógyítják. A gyógyítás a következő: Az anya este a gyermeknek langyos fürdőt készít; a fürdőbe pedig 3 drb megtüzesített faszenet dob, mely három széndarab a férfit, az asszonyt és a leányt jelképezi, a melyik széndarab a vízben leszáll, a gyermek a szerint vagy férfitől, vagy asszonytól, vagy leánytól kapta a szemverést, ha aztán megállapíthatják, hogy ki verte meg szemmel a gyermeket, a néphit az, hogy ugyanaz a szemével meg is gyógyíthatja. 28Ha pedig a beteg gyermek 9 nap elmultával sem gyógyul meg, akkor anyja, a 3 drb szén helyett 9 drb termő gyümölcsfa-ágat tesz a fürdővízbe. E faágakat azonban napfelkelte előtt kedden, szerdán vagy szombaton reggel kell szedni úgy, hogy szedés közben egy szót nem szabad szólni; naplemente előtt aztán ebben a fürdőben kell a beteg gyermeket megfürdetni és a fürdővizet naplemente után kell kiönteni, de csak napnyugatnak. - Kiskunmajsán a beteg kólikás lovat elnyűtt subán vezetik át s azt hiszik, hogy akkor meggyógyul. - Karácsonykor az éjféli miséről hazatérve vacsoráznak. Az étkezés után maradt morzsákat zacskóba gyűjtik. Baromfi vagy jószág megbetegedése esetén morzsákból az étel közé szórnak s azt hiszik, hogy attól meggyógyul a jószág.

Vannak csalhatatlan ráolvasások. Félegyházán ezelőtt 25 évvel ezzel a mondókával gyógyították a nyilallást: "Uram Jézus Krisztus, a hova én ezt az ujjomot rátëszëm, mëgemlíkëzëk a Krisztus Jézusnak keserves kínszenvedésirül, annak hasításárul, elindulok a Krisztus Jézussal és a boldogságos Szűz Márijával, annak sokszámú ezer angyalaival: ha a Krisztus Jézus engenné és a boldogságos szűz Márija kikűnné ebbül a bűnös testbül (gyermeknél: ebbül az ártatlan lélekbül) a nyilamlást."

A ficzamodást pedig ezzel tudták gyógyítani: "Mikor elindula Urunk Jézus Jeruzsálemből Érikóba, mikor méne a kőhídon, ő lovának, szamárkájának lábacskája kificzemëdëtt; úgy ezen szolgádnak is lába mëgficzemëdëtt. Hanem azon Isten szájából jött szent Ige szájjon rëá, hogy semmi íziben fájdalom ne marathasson, hanem csont csonthó, vér vérhő, ín ínhó forrjon össze; az atyának kegyelme, a fijunak szerelme, a szen léleknek ereje vegye ki ezt a fájdalmat belőle. - Előtte két miatyánkot, utánna hármat a Krisztus Jézus kínszenvedésié. (És nyilván jól helyre kell masszírozni a ficzamodást a beteg egészségié!)

Ez a gyűjtemény azonban egyáltalában nem teljes, mert a babonás találékonyságnak megszámlálhatatlan sok szere van, a mit gyakran hajmeresztő módon kotyvasztanak mindenféle képtelen anyagból.

A vármegyében összesen 96.765 német lakik, a mi az összes lakosságnak 11.7%-a. Ez a németség, a svábság, eléggé csoportosulva, egy tömegben él a főváros közelében, nagyobb részük a Duna jobb partján a biai és szentendrei járásban, kisebb részük a Duna balpartján, a gödöllői, monori, s ráczkevei járásoknak a főváros felé eső részén. Lent a Duna mellékén a dunavecsei és kiskőrösi járásokban is van még nehány német telepített község. A svábság legnagyobb része róm. kath. vallású és épen úgy földmívelésből élnek, mint a köröttük lakó magyarság, a miből az következik, hogy életmódban, felfogásban, szokásokban igen sok hasonlóság van köztük és a magyarok között. E hasonlóságnak bizonyára nemcsak az életmód közösségében van az eredete, hanem átvételben is, mert bár a svábság elég zártkörű életet él és maga közül házasodik, azért sok szokásáról ki lehetne mutatni, hogy az a magyar falvakból került be hozzájuk.

A németséget nem lehet Buda és Óbuda ősi lakosainak tekintetbe vétele nélkül tanulmányozni. Ezen a helyen ősidők óta telepe van a germán fajnak. Már Piligrin, passaui püspök, ki a Nibelung mondáit legelőször összeíratta, azért küldi Magyarországra és épen Buda tájára az embereit, hogy itt minden mondát, hagyományt írjanak össze s ezt mondta az erről szóló vers: "Dar umbe sende ich nu zehant - Mine boten in Hiunen lant: - Da vinde ich wol din maere. (E végből most mindjárt útnak indítom követeimet Hunországba: ott bizton rátalálok az emlékekre.)

A magyar Dunántúl volt Nagy Theodorik bölcsője s ez a vidék volt valóban buja talaja a hun hagyományokkal kapcsolatba hozott ős germán mondáknak. Ezek a gepidák, a kik akkor tanyát vertek Budán és Buda körül, az időtől máig megtartották azt a sajátságos, tűzhelyszerű jellemüket, hogy szakadatlanul új meg új telepeseket vontak magukhoz. A mai németek már nem ezeknek törzsökös egyenes maradékai ugyan, de örökösei a több generátión át folyton változó németségnek. Legutóbb nagyobb telepítések III. Károly alatt, majd Mária Terézia és József császár alatt történtek. Ilyenformán Buda=Etzelburg Atilla korától máig németségnek is volt lakóhelye s vele az egész környéke is. A XVIII. század elején voltak a nagy svábtelepítések. Már 1690-ben telepítették be Isaszeget, négy évre később Dunaharasztit; a század kezdő éveiben Pest környékét, 31Promontort, 1706-ban a Csepelszigetet, majd Budaőrs, Budakesz, Solymár és Hidegkút falvakat; ezeket 1718-ban újabb telepesekkel népesítették a gróf Zichy és a Szunyogh család. 1723-ban Piliscsabát, 1724-ben Hartát a Ráday-család, Bogdányt a Zichyek telepítették be, 1827-ben Bia, 1727-ben Kerepes, 1729-ben Békásmegyer kapott német lakosokat. Gróf Zichy Péter 1750-ben Őrkényt, s gróf Grassalkovich Soroksárt telepítette be németekkel.

A pestmegyei német falvak nem különböznek valami feltünően a magyar községektől. Legjellemzőbb különbség épen olyan okból ered, a melyhez a faji tulajdonságnak semmi köze. A magyar helységek a síkságon feküsznek, míg ezek legnagyobbrészt apró hegylánczok völgyeiben, de dimbes-dombos helyen, a mi a telekbeosztást s az egész falu képét sajátságossá teszi a helykihasználás különös viszonyai miatt.

A házakat kőből, téglából építik, a vályogfal nem gyakori, vagy legalább téglaalapja van, a mi a nép jólétére mutat. Deszkacsúcsfalat nem építenek, sőt legtöbb helyen semmilyent sem. A fedés síma, s cseréppel vagy czementlapokkal fedik a tetőt. A lakásbeosztás ez: első szoba, konyha, hátsó szoba, kamra, istálló, présház, pincze, pajta, kocsiszín, legtöbbször egy fedél alatt, néha két épületben. A kisebb községekben s a nagyobbak mellékutczáiban kiskertek is vannak a ház előtt. A tornáczos házaknál a tornácz mindíg fedett. Díszül koszorú-alakú czifraság van a ház homlokán s a tulajdonos nevének első betűi vannak benne, néha az évszám is. A kútak régen kerekesek voltak, ma szivattyús kútat építenek szívesen, de a kisebb községekben gémes kútak vannak.

Az első tiszta szobában van két ágy, sublód, két sifon, varrógép, egy-két asztal, szentképek, függőlámpa, ma már ez is igen elegant; nagy úri függőlámpát, úri tükröt sárga rámával használnak; fényképek; az ágyban 6-9 párna, 2-3 dunyha, s egész a padlásig ér az öregházakban; a berendezés egész úrias; díván, fotelek és párnás székek, hajlított bútor; az ablakon fehér csipke-függöny. A hátulsó szobában egyszerűbb ágyak, egy dunnával és három párnával, piros terítővel; az első szobában elegáns bolti, finom ágy és asztalterítő van. Szokás egészen leterítetlenül is hagyni az ágyat. Asztal, karos lócza, de ezt már újat nem igen szereznek. Cserépkályha van mind a két szobában, a konyhából fűtik, vagy az újabbat a szobából. Kistükör, falióra, szentképek, s más képek, fényképek; faszékek, zsámoly, fogas fából, drótból, vasból; s ócska díván egészítik ki a butorzatot. A konyhában téglából rakott takaréktűzhely van. A falon tányérok, csészék, bögrék s kanalak, fedők, fazéktartó polcz, tálas; asztal, konyhakredencz; porczellán-edényt használnak, cserepet már alig; kanna, dézsa, zsajtár van egy padon. A kamarában hambár; ott öreg láda, szerszámok, lomok gyűlnek össze. A kamra az élelmiszerek helye is, füstölt hús, szemtermény van itt. Itt a tekenők, szakajtók helye. Két kamara is szokott lenni, az egyik, a hátulsó szobából nyíló, a speiz, a másik a gazdasági kamra, ebből van a padlásra vivő lépcső. A padláson tartják a búzaneműeket, lisztet, gyümölcsöt.

A férfiak szabóval készíttetik a ruhájukat, csak a felsőruhát veszik készen. Nyáron a férfiak munkában gatyában járnak, de mivel kendert nem termelnek és a szövés-fonás egy emberöltő óta kiment divatból, boltban vásárolt fehér vászonból készítik a fehérneműt. Zsinóros ruhát viselnek, magyaros szabásút, de mégis úgy, hogy rá lehet ismerni a németekre benne. Fekete, szürke, barna, kék színű posztóból és szövetből készül a ruhájuk. A nadrág szíjjal van átkötve magyarosan, nadrágtartót nem viselnek. A mellény régen sárga gombbal volt, most fekete, a ruhához illő gomb van rajta, valamint a kabáton. Régebben janklt hordtak, de ez már csak az öregeknek van.

Vasárnap keményített ingük van és nyakkendőt nem viselnek; azelőtt fekete selyem- és színes kazsmírkendőt hordtak nyakban. A lábravalójuk nem olyan bő, mint a magyaroké; ez mindíg fehér, de az ing lehet színes, barna, kék is. Csizmát és czipőt viselnek mindenfélét. Kalapjuk fekete posztóból van, télen sapkát, nyáron szalmakalapot használnak. Kötött alsó ujjasuk jellemző. Téli felsőruhának báránybőr-bélésű kabátot vesznek, köpönyeget már alig látni. Fekete gubát is viselnek. Az asszonyok fehérneműje rendesen otthon készül, de ezt is varrónő varrja már soknak. Minden házban van egy varrógép s az egyszerűbb ruhákat maguknak s a gyerekeknek otthon készítik. A télre veszik a vatakitl-t, a vatta-szoknyát, a mely igen vastag, s fönt korczban, hurkaszerű csomóval van kitöltve. Négy-nyolcz szoknyát vesznek föl, a fiatalok többet, 32az öregebbek kevesebbet. A szoknya bokáig ér; a gyerekeké is. Jupperl-t, bluzt, jankerlt, reklit, régi nevén pancsurl-t vesznek föl. Selyem-, posztó-, bársony-szövet és mosó-kelmékből készítik. A blúz díszítése igen változik, a gombok, csipkék, fodrok igen gyorsan kimennek a divatból; ilyenkor restellik már viselni, s akkor halomra gyűl a régebbi ruha a szekrényekben. Keményített kendőből sopfot csinálnak, ez egyszerűen hátrakötött kendő, a mit sipka módra tesznek fel és le. Igen sok selyem- és másféle kendője van mindenkinek, pedig alig viselik őket. Az asszonyok bársony- és bőrfélczipőt viselnek. Bundát nem viselnek, csak testhezálló posztókabátot: jankl-t. A lányok, ha férjhez mennek, kapnak 3-6 törülközőt, abroszt, lepedőt, párnahajat és teljes bölcsőfelszerelést; az otthoni bölcsőt kapja az első lány, a kinek legelőször kell. Ha nincsen lány, a fiú is megkapja, ha kell neki. Ma már itt is kocsit vesznek inkább bölcső helyett.

Az életmódban ma is sok vonása van meg a régebb patriarchiális jellegű életnek. A családapa igen nagy tekintélyben él s gyermekeinek, vejeinek és menyeinek parancsol. Ha a gyerekek a gazdaságába kerülnek be, erősen alantasai, de ha elköltöznek, természetesen kiesnek az apa hatalma alól. Egyszerűen, igen takarékosan és szegényesen élnek, csak ritkán tesznek ki magukért. Egyáltalán roppant munkásak és nagyon tudnak spórolni. Pénzért mindenre készek, csak becstelenségre nem; tolvaj, zsivány, verekedő és más gazember kevés kerül ki közölök. Inni egyre jobban szeretnek, minden sarkon van már kocsma, a hol zeneszó mellett mulatnak és zeneértő is gyakran kerül közöttük.

Maguknak élő emberek, főleg középtermetűek, s egyes községekben feltünő sok a köpczös termet (Soroksár), másutt ösztövérek (Piliscsaba). Szemük színe legnagyobb részben kék és hajuk barna.

Ünnepi és más vidám szokásuk elég sok van, de nem eredetiek s nem elég színesek. Karácsonykor minden házban van karácsonyfa. Négy lány jár énekelni, karácsony estéjén fehér ruhában, fehér fátyollal, kék-piros szalagosan, ezek a Krisztkindlsinger-ek, az angyalok, s ezek viszik be a szobába a gyerekek közé a feldíszített karácsonyfát, a min aranyospapírláncz, czukor, dió, játék s más van.

Ujévkor verselni járnak a gyerekek, fiúk-lányok, s krajczárt kapnak a versekért. Némely faluban betlehemet visznek, másutt csak a vízkereszti csillaghordás szokásos. Négy lány viszi ezt: angyal, őrangyal, Mária és József. Husvétkor nem szokás locsolódni, de piros tojást sokat készítenek a lányos háznál, de a czukortojás az igazi kitüntetés. Hímezik is a tojást, a nevét is ráírják annak, a kinek szánták. Farsangkor maskarázás is van és a kakasnyakazást is ismerik, különösen az esztergomi részen. Aratáskor néhol koszorút kötnek.

A keresztelés (Kindlmal) a következőleg folyik le. A gyereket 1-3 napos korában megkeresztelik. A koma mindig ugyanaz. Templomba menet a koma vagy kománé a gyerek pólyájába 5-10 koronát köt be. Ez az ajándék. A koma a mindenkori násznagy is, ha pedig már nem él, akkor a fia vagy a veje. A keresztelőn esznek, isznak, legfölebb koczczintásra mond a koma egy rigmust pl.

Den neuen Prinzen dieser Welt zu ehren, ein volles Glas zu lehren - wird mir niemand wehren.

A lakodalmat rendszerint rezes bandával ülik meg, ha ugyan a menyasszony nem megesett leány. Ritkaság azonban, hogy az ilyen leányt szeretője ott hagyja. A násznép elmegy a vőlegényért, onnan az egész társaság a menyasszonyhoz, a hol mindenkit kalácscsal, borral és rozmaringgal kínálnak meg. A násznagyok kikérik egyszerű prózában a leányt vagy legényt, inkább vallásos beszéddel, de minden igyekezetükkel azon vannak, hogy mindenki sírjon. Ezért azután nagy passzióval színezik a dolgot, mikor az esetleg elhalt szülőiktől, testvérektől, a háznak régi lakóitól is búcsúztatják őket. A búcsúztatás után imádkoznak.

Templomból jövet krajczárokat dobál a násznép az utczagyerekeknek s legjobban mulat, ha azok a földön fetrengenek, vagy a jégen bukfenczeznek. A lakodalmas ház ajtaja zárva van. Kivülről kopognak. A násznagyok alkudoznak s mindenféle élczeket mondanak a bentlevőknek. Majd krajczárokat dobálnak be, míg végre beengedik őket. A násznagy beszél:

33Általános gratulácziók következnek. Dél van. A vendégek haza mennek, ellátják otthon a házi állatokat, gyekeket stb. s délután 4-5 órakor gyülekeznek az ebédhez. Van az asztalon mindenféle étel, kuglóf, becsinált leves, disznóhús, kürtös kalács, mákos, diós, dinsztelt alma mazsolával, szódás bor, vagy szóda és bor, stb. Ebédnél a menyasszony egy sarokban (de az asztalnál) ül, keményített, fehér zsebkendő alatt rejtőzködik és nem is eszik. (Már előbb jól lakott). A társaság vigad, a banda trombitál, a menyasszonynyal senki sem törődik. Következnek a köszöntők.

A menyasszony egyik leányszomszédja ezeket mondja: Bräutigam und Braut zu ehren, lass uns froh die Gläser lehren, dass ihr Glück möge ewig währen. Fifát! - (Tus.) Másik példa (kiejtés szerinti átirásban): In unseren Garten is a Zwetsken Pám, mit zwá Zusl, und wann der Preitigám die Braut gern hat, so gibt ihre a Pusl. Fifát! - Másik: Stet still und habet Ruh und heret mir a weile zu, und schautz mir zu - wir i trinken tú. Fifát! - Másik: Zum Schluss wünsch i den Brautpoár noch áns, und dés is: alle Jahr a Klans, und nachad nocha mannigsjahr á schéns und starkes Zwüllingspaar. Fifát! Ujabban már igen ritka a nagy lakodalom.

Halottitor. A halál évfordulóján nagy vacsora van, gét und godl, nachbar stb. (koma, kománé, szomszéd) rokon, sírásó van jelen. Hosszasan imádkoznak az elhunytért s mindazokért, kik a házból kihaltak. Érdekes, hogy legényt vagy leányt zenével temetnek és temetés után a zenekar a legvígabb nótákat, indulókat játszsza, kárpótlásúl az elmaradt lakodalomért.

Hisznek a boszorkányokban. Mintegy két éve a következő eset történt Solymáron. Egyik lakos tehene nem akart tejet adni s napközben erősen izzadt. A tulajdonosa mindjárt kitalálta, hogy biztosan valami boszorkány rontotta meg. Fogta tehát a tehén tejét, beöntötte egy tányérba, késsel keresztül-kasul metélte s egyéb hókusz-pókuszszal a boszorkányt másnap reggelre beidézte s biztosnak vette, hogy annak meg is kell jelennie s valamit kérni kell. Másnap már korán reggel bement hozzá egy helybeli öreg asszony - mint mondta nedves, hideg idő lévén - melegedni. - A mint a tehén gazdája megpillantotta, felkiáltott: "Ahá! itt van már a boszorkány" s azzal egy előkerített husánggal úgy elverte az asszonyt, hogy az belehalt. (A büntető biróság persze azután nem respektálta a boszorkányidéző tudományát.)

Egyáltalán nem lehet azt mondani rájuk, hogy babonásak, de azért vannak helyek, a hol sok a babonás ember. Hiszik, hogy sok öreg férfi és nő van, a kik az istállóban látatlanul megjelennek és kifejik a tehén tejét. Betegségekre ráolvasnak, vagy inkább ráimádkoznak. A szemtől való verésben nagyon hisznek s szintén szenes vízzel gyógyítják. - Ha nagypénteken keresztelés vagy temetés van, jég veri el a határt. Ha késő őszszel égzörgés van, jövő őszszel elhalnak a fiatalok. - Az elmaradt tavaszi köd kárt tesz. - A korai égzörgés a legbiztosabb jele az éhínségnek. "Der frühe Dunner bringt sicher Hunger." - Ha a nagyhéten magas a vízállás, egész éven fenyeget az árvíz. "In der Osterwoche eine Donau-Überschwemmung - Selben Jahre davon los zu kommen keine Hoffnung. - Viharfelhő elé harangoznak.

Solymáron az öregek azt beszélik, hogy az ottani Schlossbergben lakott a Mátyás király kedvese. A király soká nem látogatta meg s a leány bújában elbujdosott. Mikor megjött a király, nem találta, de addig kerestette, míg távol egy cselédházban ráakadtak. A király többször szépen kérdezte tőle, miért ment el. A leány nem felelt. Erre a király megharagudott s a lábával dobbantva rákiáltott: Szólj már! Az öreg németek azt mondják, ebből lett a falu neve: Szól-már. Ez az adoma nem szokatlan példája a paraszt névetimológiának. - Piliscsabán pedig valami régi csata emlékét őrzik azzal, hogy Tinnye-Csaba-Nagykovácsi között a hegyekben időnként éjféltájt lovak száguldozását s harczi trombitákat lehet hallani.

A tótok száma a vármegyében 33.325 lélek, tehát belőlük áll a lakosság 5%-a. Ezren felüli számban élnek az alsódabasi, dunavecsei, monori, pomázi, váczi járásban s legtöbben, 9056-an a gödöllőiben. Nagyobb tót lakossága a következő községeknek van: Sári 2/3 részben; Dunaegyháza 9/10-ed, Csömör kb. 1/4-ed, Czinkota 1/3-ad, Domony 1/3-ad, Isaszeg 1/3-ad, Kerepes 1/2, Kistarcsa 34és Nagytarcsa 9/10-ed, Rákoskeresztúr 1/4, Bénye 1/2, Ecser 2/3-ad, Péteri 3/4, Pilis 1/2, Tápiósáp 1/3-ad, Pilisszántó 9/10-ed, Pilisszentkereszt 3/4, Pilisszentlászló 4/5-öd, Csomád 4/4-ad, Dunakeszi 1/2, Galgagyörk 1/3-ad és Püspökhatvan 1/2 részben tót lakosságú s Újpesten is ezeren felül laknak tótok. Vallásra nézve nagyobb részt katholikusok és ág. hitv. evangelikusok; a telepítés szerint vannak így megoszolva, egy helyen kath., másutt lutheránus a tótság.

A egész tótság a magyar földmívesével egyező életet él. Mezőgazdaságuk ugyanolyan színvonalon áll, mint általában a magyar kisgazdáé. Csak itt-ott kezdenek a nagyobb uradalmaktól eltanulni egyet-mást a modern gazdálkodásból. Azonban csak olyan lassan, hogy azt lehet mondani, hogy a tótok gazdálkodnak a legkezdetlegesebben a vármegyében. Hogy mégis elég jómódúak, azt jellembeli tulajdonságaiknak köszönhetik. Szorgalmasak, igen takarékosak és főleg szerfölött kisigényűek. A nők maguk szövik a maguk termelte kenderből az összes fehérneműt, a férfiak maguk készítik a gazdasági szerszámaik közül, a mit otthon meg lehet csinálni. Azonban itt is terjed már a fényűzés, egyre többet vásárolnak boltban a tótok is, de azért ők valahogy megérzik azt az okos határt, a melyen túl már romlás következnék. És ha díszes és drága ruhát vásárolnak is, azért az életmódjuk olyan, hogy jóformán semmi egyébre nem költenek egész éven át. E tekintetben még talán a tótok a legszerényebbek s így a legrendezettebb viszonyúak az egész vármegyében. Nem lehet ugyan azt sem mondani, hogy nagyon gazdag volna ez a népelem. Nincsenek parasztnábobjaik, de kevés a teljesen tönkrement ember is közöttük s nincsenek általánosan eladósodva. Ha adósságuk van, az a legritkább esetben eredt a fényűzésből vagy más életmódbeli mértéktelenségből, egyéb gazdasági oka van annak.

A tótság magyarosodott szláv típusnak látszik; hajuk színe nagy általánosságban barna s a szemük kék. Középtermetűek és ösztövérek, eldolgozzák magukat és az asszonyok korán is vénülnek. Vannak ugyan olyan községek, a hol jobb mód van és a köpczös termet épen nem ritkaság. Korán házasodnak, még a katonaság leszolgálása előtt, és nem igen ragaszkodnak az egyke gyermekrendszerhez, de azért a népszaporodás nem erősebb itt sem a vármegye átlagánál.

A falvak ugyanolyanok, mint általában az alföldi falvak, legföljebb némi alig jellemezhető helyi sajátszerü szokásokat lehet rögtön meglátni, különösen gyakorlott szemmel. Igy jellemző, hogy általában igen szeretik kék színnel díszíteni a házakat. A mészbe kék festéket kevernek s az ablak és homlokzati czifraságokat legszívesebben kékkel csinálják. Messze meglehet ismerni közöttük a magyarok fehér házait s a zsidókét, a kik ugyanilyen szívesen sárgára meszelik a házat. Az építési anyag régen sokkal olcsóbb volt, mint ma; addig vert falat és legfeljebb vályogfalat építettek, ma a drága téglát és követ használják az építésnél, ha már egy kissé is jobbmódú a gazda. A homlokzat mindenütt csúcsfalas, vagy épített vályogfallal, vagy újabban deszkafallal, a mibe czifrán metszik bele a szelelő ablakot, vagy a deszkát czifra léczdiszszel teszik tetszetősebbé. A tetőzet is eddig nád és zsupszalma volt, ma a tűzrendészeti szabályok miatt már zsindely, sőt legtöbbnyire cserép. Csinosak a házak, az utczák s az udvarok is. Kis kertek virítanak végig a házak előtt az utcza során s a vármegyei tót falvak egyáltalában nem emlékeztetnek a felvidéki tótok szegény falvaira, inkább épen olyanok, mint a magyar faluk. A nép egyre jobban megmagyarosodik.

A házak berendezésében sem találunk sok új és eredeti, vagy különös szokást, inkább a nép ruházkodásában. Itt is tulajdonképen annyi a jellemző, hogy jobban ragaszkodnak a régi-módi ruházkodáshoz: az asszonyok a világos és rikító kelméket szeretik, rövid szoknyát hordanak és sokat vesznek fel egyszerre. Németes hatás, hogy a bársonyt szeretik ruhára és hogy bársonyczipőt szívesen viselnek. Magyaros, zsinóros, bojtos díszítés, a guba és a szűr a férfiaknál, a kik némely falvakban egészen bő magyar gatyát viselnek, másutt szűk trityit. Az is magyaros, hogy a bocskort újabban már egészen lerugták és csizmát viselnek. Ruhadarabjaik a magyar népével egészen azonosak.

Életükből, szokásaikból sem tudunk sok újat felhozni. Ha teljesen meg akarnánk rajzolni életük lefolyását, ismételni kellene, a mit a magyarságról mondottunk el. A közös foglalkozás, a hasonló anyagi viszonyok, az egymás szomszédságában való lakás egészen egyformára nivellálta a két népfajt s az a válaszfal is egyre jobban fogy, a mit a külön nyelv állít közöttük. Eredményeképen azután valami furcsa, romló, bomlasztó hatást lehet megfigyelni, a mely elrontja az 35egyes szokások eredetiségét s zagyvaságot teremt a tiszta faji vonás helyén. Egyes népszokáson lehet ezt legjobban megfigyelni. Igy a szomszéd német falvakban szokásos még a "kakas nyakazás". Ezt eltanulták a tótok is, de náluk már teljesen értelme veszett heczcz az egész, sem a napját, sem az okát, sem a módját nem tudják. A népszokások különben mindenben a magyarság után igazodnak. Az ünnepi szokásaik az aratási, szüreti, már a hol van szőlő, s a gazdasági élet egyes más szokásai mind a magyar földről ismerősek. Még a tánczuk is csupán csárdás, legfeljebb ha tánczmestertől tanulnak valami újat. A régi tót tánczokra már az öregek sem igen emlékeznek. Szokatlanabb a Sári községben való "fekete vasárnap", a mikor egy nagy kóczbabát végighurczolnak a faluban s a végén beledobják a patakba. Egészen új szokás azonban az, hogy egyes buzgó és lelkes tanítók magyar bethlehemi pásztorjátékra tanítják meg a gyermekeket, a kik így kovászai lesznek ezzel a magyarosodásnak. Püspökhatvanban például egészen meghonosodott így a betlehemezés. A Pilishegy vidéki falvakban meg van a husvéti virgácsolás. Másutt elég gyakori a "májfa" állítása lányos házak ablaka elé, erősen díszítve papír- és pántlika-czifrasággal. Isaszegen a farsang utólsó három napját áttánczolják s hamvazószerdán a tánczos legények összejönnek és egy tuskót kötélre kötve, végighurczolják a faluban s minden háznál megállanak inni, dalolni, a hol leány van, a ki részt vesz a tánczban. Ezeknél a házaknál pénzt, szalonnát, tojást kapnak, a miből még egy utólsó korhely-mulatságot csapnak.

A lakodalom ma is nagyban megy még, bár nem annyira, mint régen. Új és eredeti vonást nem tudunk róla mondani. A keresztelő is megvan, de a tor már kiment a divatból. Legnagyobb népmulatság azonban a búcsú. Kár, hogy ennek nincsen semmi érdekes szokása, csak épen alkalom hatalmas eszem-iszomra, tánczra és általában nagy családi és baráti összejövetelre, mert a búcsúra a szomszéd falukból, sőt messzebbről is összejönnek az ismerősök.

Mesélni még mindig szoktak az öregek, de a fiatalok könyvet, ujságot olvasnak s a vőfély-mondókákat vásári füzetből tanulják. Érdekes és a tótságra jellemző babonák, mondák nincsenek; közösek a magyarsággal és a svábsággal. A czinkotai magyaros-tót lakosság Mátyás nagy iczczéjére ma is büszke.

A vármegyében összesen 3451 szerb anyanyelvű lakik. Az egész lakosságnak alig fél százaléka. De ezek meglehetősen egy-egy tömegben élnek s így némileg megőrizték ethnográfiai képüket. Csak egy község van, a hol tisztán szerb a lakosság, Lóréven. Itt 604-en laknak. Jelentékenyebb a számuk Budakalászon (a lakosság 25%-a), Csobánkán (22%), Pomázon (20%), Szentendrén (12%), Váczon (1%). A szerbek görögkeletiek, s így a vallásuk is segít abban, hogy bizonyos erősebb középponti vonzódás egybefűzze őket. Életmódjuk is meglehetősen különbözik a többi magyar földmívesekétől, mert ők konyhakertészettel foglalkoznak nagyban s ez egészen különös intenzívebb gazdálkodásban csoportosítja őket. Régebben sokkal több szerb volt a vármegyében, de már egészen megmagyarosodtak. Jellemző pl. hogy Ráczkevén, a mely nevét is rácz lakosaitól vette, az 1900-iki népszámláláskor csak 10 szerb anyanyelvű lakos volt.

A nép faji jellegére nézve olyan, mint a lentebb délre lakó szerbség; mégis általában középtermetűek és ösztövérek, gesztenyebarna a hajuk és szemük színe túlnyomóan barna vagy fekete. Az asszonyok hasonlóan barna bőrűek s barna szeműek. Különben izmosak, erőteljesek és kitartóak.

Az építkezésük ugyanolyan, mint a vármegye többi községeiben és semmi eredeti vagy különös szokásuk nincsen. Vályogfal és fecskerakás a leggyakoribb, gazdagabbaknál a tégla- és kőfal is előfordúl, különösen alapozásnak. A ház homlokzatán épített csúcsfalat alkalmaznak és a tetőt símán fedik cseréppel, zsindelylyel vagy náddal. A lakószobák és mellékhelyiségek egy fedél alatt vannak, egyenes vonalban. A két szobát a konyha választja el, ezek után következnek a kamra és az istállók. Kis kertjük nincsen az utcza felől; s tornáczot sem építenek. A falakat fehérre meszelik s díszítést nem látni rajtuk. A régibb házak igen egyszerűek, szegényesek s kerítéssel és kapuval sincsenek körülvéve; újabban módosabb házat építenek s rácsos kerítést és rácsos kaput állítanak; ezt olajfestékkel be is vonják, még pedig rendesen világos kékkel.

A férfiak ruházata a déli szerbek ruhaszabásának s a magyaros divatnak erős vegyülését mutatja; ruhadarabjaikat a rendes néven nevezik. Viselik még az övet s a bocskort, ezt a két ruhadarabot, a mely legjobban megkülönbözteti őket a tiszta magyar vidékektől, a hol ezeket senki sem viseli, különösen díszesebb ruhának. Az asszonynép rendkívűl fényűző hajlamú és a szoknyák, valamint a pruszlik, a lependzsa, selyemből, bársonyból készülnek a legújabb s gyorsan változó divat szerint. Minden ruhadarabot lehetőleg drága kelméből készítenek. A czipőjük is rendesen lakk és félczipő; csak az idősebbek viselnek ünnepnapon is egyszerű fekete bőrből készült félczipőt. Hímzést, különösen maguk készítette hímzést alig használnak. Mindent boltban vesznek. A régi díszes szerb ruhából már egyéb nem igen maradt meg, csak a nyakravaló; ez bársonyszalagra fűzött pénzekből áll, arany és ezüst pénzdarabok, legalább 20 vagy ötven korona értékűnek kell lenni, hogy feltegye egy lány. A csipke nagyon divatos.

Régi népszokások már teljes tisztaságban itt sem találhatók. Legfontosabb a pátrónus, a házvédőszent megünneplése. Minden család megünnepli a pátrónusát. A pátrónus annak a napnak a szentje, a melyen a család ősei a keresztény hitre áttértek a pogány vallásból. Az ünnepség itt abból áll, hogy az ünnep napjának reggelén a plebános és a kántortanító megjelenik a család házánál ünnepi ornátusban és ott beszenteli a házat és a vizet. Azután templomba mennek, a hol a család előtt isteni tisztelet van. Ezután ünnepi ebédet és vacsorát esznek otthon; a melyre az összes rokonok és jóbarátok hivatalosak.

A többi szokásaikat bőven leírtuk a bácsbodrog-vármegyei kötetben. Csupán a keresztelésről kell bővebben szólani, mert azt itt sokkal nagyobb czeremóniával ülik meg, mint ott.

A mikor a gyermek megszületik, a beteg anya ágya fölé sátrat állítanak. A sátor különböző czifra szövésű és hímzésű szerb vászonból készül, s a mennyezetes ágy mintájára van elkészítve és teljesen csukott. A sátor négy felső sarkába sót, kenyeret és bazsalikomot kötnek csomóba, de az egész csomó egy jókora dió nagyságú. A sátor közepére bazsalikomból keresztet tűznek fel. A beteg asszony feje fölött, közvetetlenül az ágy fala mellett egy konyhakést szúrnak le a szalmazsákba és melléje foghagymát tesznek. A mikor a sátor elkészűl, megjelenik a háznál a lelkész és beszenteli az újszülöttet, imát mond és a gyermeknek ideiglenes nevet ad. Ugyanakkor megszenteli a vizet egy jókora fazékban s azt a fazék vizet a beteg-ágyba teszik és az ott is marad, míg csak le nem bontják a sátort. A sátor rendesen nyolcz napig van felállítva, a kilenczedik nap reggelén napfelkelte előtt lebontják. A sátor azért készül, hogy az anyát, de különösen az újszülöttet senki meg ne nézhesse és szemmel meg ne verhesse. Féltik a gyermeket különösen az apjától, mert az a hit, hogy az apa leginkább megverheti szemmel a gyermeket. Sót, kenyeret azért tesznek a sátor sarkába, hogy só és kenyér mindig legyen a háznál s miután a bazsalikom a legkedvesebb viráguk, mert a nép hite szerint a Jézus keresztfáját bazsalikom között találták meg, azért mindenben felhasználják. A konyhakést azért szúrják le az ágyba, hogy az asszony ne féljen, bátor legyen. A foghagyma arra való, hogy a gyermeket a boszorkányoktól megmentse, szerintük ugyanis a boszorkányok irtóznak a foghagyma szagától. A szentelt vizet pedig a gyermek fürdőjébe öntik.

A gyermeket rendesen harmadnap keresztelik. A keresztszülőt rendesen komának nevezik. A komának a keresztelés napján nem szabad ennie a keresztelés megtörténte előtt. A komaságra bába kéri fel komának azt, a kit a szülők akarnak, s ez alkalommal a bába egy jókora, körülbelül öt kilogramm súlyú kalácsot is visz a komának. A koma, a mint átveszi a kalácsot, rögtön meg is szegi és mindenkinek ad belőle, a ki ott van vagy közben oda jön. Ez azért van, hogy az újszülött, ha felnő s házasságra való, minél kapósabb legyen, mert minél többen kapkodják a kalácsát, annál többen kapnak rajta, ha megnő, akár fiú, akár leány. Kereszteléskor a keresztszülő szerbvászonnal ajándékozza meg a keresztgyermekét annak az emlékére, hogy Jézus szintén vásznat kapott Szent Jánostól, mikor megkeresztelkedett. Ha a gyermek életben marad, inget varrnak belőle neki, ha meghal, akkor ebből lesz a szemfedője. Figyelemre méltó, hogy nem a keresztszülő ad ajándékot, hanem ő kap a szülőktől, kivéve természetesen a vászonajándékot. Ennek az értéke összesen egy-két korona.

A születéstől számított hét nap éjjelén virrasztanak, mert ezeken az éjjeleken szokták a boszorkányok kicserélni a gyermeket. Ezeken a virrasztásokon 37a jelenlevők sok tréfát visznek végbe egymással, de megharagudni nem szabad, még a durvábbakért sem. A gyermek születésétől számított hat héten belül semmit sem szabad kivinni a házból, még az udvarra sem. Ez alatt az idő alatt még pénzt sem adnak ki. A ki a gyermeket ez alatt az idő alatt meglátogatja, ad neki egykét krajczár ajándékot s hogy a gyermek álmát el ne vigye, a ruhájából kiszakít egy darabkát vagy egy szálacskát s azt a gyermekre teszi.

A többi ismert szerb népszokások közül csak a legismertebbek fordulnak elő s azokban sem igen akad olyan változata, a melylyel új színben tüntethetnénk fel a szerb népéletet. Nincs meg már a leányvásár, de a lakodalmi szokások között van némi nyoma ennek a régi szokás emlékének, valamint a leányrablásnak is. A nép rendesen igen korán házasítja meg fiait s adja férjhez leányait. A lakodalom ma már itt sem olyan teljes, mint hajdan volt, de azért még mindig nagy ünnepséggel s elég nagy áldozatkészséggel folyik le. A temetés szokásai közül ma is megvan a sirató, a virrasztás, a tor, a mely azonban nem túlságos nagy és mindig inkább csöndben végzik el.

A szerbek igen babonások, s különösen nagyon hisznek a bűbájosságban és mindenféle természetfölötti dologban. Vannak jó és rossz szellemek, a melyek jó vagy rossz befolyással tudnak lenni ránk. S vannak boszorkányok, különösen a csúnya vén asszonyokat mind boszorkánynak tartják, mert azt beszélik, hogy az ördög éjszaka széppé teszi magának a boszorkányt és szerelmeskedik vele, de azért azután nappal csúnya, mint az éjtszaka. Tehát az olyan öreg asszony a ki tisztességes életet él és nem czimborál az ördöggel, nem csúful meg. A boszorkány ellen paphoz fordulnak még ma is és szomorú dolog, hogy a papok ma sem világosítják fel a népet, hanem ma is erősítik a hitét azzal, hogy elfogadják a megbízásukat, hogy mentsék meg a boszorkány rontásától. Sok babonájuk van, a mely egész nyilvánvalóan a régi pogányság maradványa.

Aratáskor megtartják - legalább kicsinyben - a zsetvát, az aratást befejező ünnepet, a mikor koszorút visznek a gazdának s ilyenkor táncz is van, és ők is eljárják a kólót. A szüret, a kukoriczafosztás, mind felér egy-egy ünnepnappal. Valamint télen a disznótor is.

Az ünnepek közül nekik is a karácsony a legmelegebb családi ünnepük, a mikor igen sok csodát sejtenek a természetben is. Emberi hangon szólalnak meg ilyenkor a fák és az állatok, de jaj annak, a ki meghallja és megérti. Virágvasárnapon a leányok Lázár feltámadásáról énekelnek, s másnap reggel a szabadban eljárják a kólót s ezzel ünneplik a természet megújulását. A husvétot, a nagyhetet s a pünkösdöt a legnagyobb áhitattal ülik meg.

Népköltészetük a szerb népköltés ismert anyagából merít, de ma már távol esvén az eredeti forrástól, egyre jobban veszíti gazdagságát s romlik, vagy kicserélődik a magyarosodás következményeképen a magyar népköltésből és irodalmi forrásokból merített ismeretekkel és egyéb tudásokkal.