A Kis-Magyar Alföld rónájának s az azt kelet és dél felől környező dombos, hegyes vidéknek 2842 km² területét foglalja magában Komárom vármegye. A Duna folyam csaknem középen szelvén kétfelé a vármegyét, azt egy kisebb és lankásabb északi, s egy nagyobb és hegyesebb déli területre osztja. Határát hét vármegye alkotja. Ezek közül déli, délkeleti, délnyugati és északkeleti határai Veszprém, Fejér és Esztergom vármegyék. Délnyugaton Veszprém vármegyében a Bakony előhegyeinek végső nyúlványai, délen, délkeleten, azaz Fejér vármegyében, s részben keleten, Esztergom vármegyében, egész a Dunáig, nevezetesen annak jobbpartján a Vértes-Gerecse hegység, balpartján pedig az Újbányai hegycsoportnak Zsitva-Garam közötti végső dombsorai. Ez utóbbi dombvidék még folytatódik az északi határ egy kis részén, Bars vármegye felől. A további északi határt alkotó Nyitra és Pozsony vármegyék e része hatalmas rónaság, épp úgy, mint a nyugati határon húzódó győrmegyei rész. Csipkézetten futó határvonalai hatalmasabb öblösödésű területet zárnak be, mely terület nagy karéjt alkot, keletre hajló szárakkal.

Komárom vármegye domborzati viszonyai elég változatosan alakultak. A hegységgel ölelkező rónaság, a nagy kiterjedésű hullámos térségek, sok folyó- s patakvölgygyel vannak tagolva. Hegyei nem mutatják ugyan a havasi tájak festői szépségeit és hegyóriásait, de a végtelenül nyilt látóhatárú, széles és termékeny völgyek, a hegység szép erdőségeivel szegélyezve, a messzebb elterülő csallóközi rónaság óriási méreteivel, mocsári tájaival, szelídebb alakban nyújtanak annyi szépet a természetből, a mennyiben az egészséges lélek gyönyörködhetik.

Komárom vármegye hegyei közűl a Vértes-Gerecse hegységet illeti az elsőség. E hegység a magyar Közép-hegység délnyugat-északkeleti vonulatának egyik tagja. A Bakony és Pilis hegy között húzódik, amattól a móri horpadás, emettől pedig a tokodi völgy választja el. A tulajdonképpeni Vértes a móri völgytől az Óbarok puszta és Felsőgalla közötti horpadásig terjed, Erzsébet puszta és Sárkány között egy mellékvonal ágazik ki belőle észak felé, mely a Czonczó és Átalér völgyei között húzódva, a tatai hegysort adja. A Vértes a fensíkos, rögös hegyek tipusát képviseli. Magaslatai a Körtvélyes (481 m.) Kapberek puszta mellett; Hárshegy (483 m.) Körtvélyes pusztánál; Mészároshegy (421 m.) Nagycsákány puszta mellett; Pfaffen-hegy (429 m.) Nagy-Somlyó; Somhegy, stb. A főválasztó éppen a gerinczén halad a hegységnek.

A Vértes délfelé hullámosan ereszkedik le s csak csekély számú oldalágat bocsát ki. Ez az oldala már Fejér vármegyére esik s lőszfödte pannoniai rétegekből álló alacsony halomvidékben folytatódik. Az északi, azaz komáromi oldalon is ilyen természetű hullámos táj terül el, melynek egyes magaslatai észak-nyugat felé húzódva, végre a Duna síkjába vesznek el. Ez a hullámos táj éles körvonalakkal végződik a Rába és Duna partjain. E magaslatok legösszefüggőbb tagját a tatai dombvidék adja, mely Naszály alatt végződik. Ennek legmagasabb pontját a Kocs határába eső Öreghegy (217 m.) jelzi.

A Vértes-hegység másik tagja a Gerecse, mely a tokodi és tatai völgyek között húzódik és összekötő kapocsként szerepel a Pilis és Vértes 2között. Gerincze észak-déli csapású. Három vonalát lehet megkülönböztetni. Az egyik a tatai völgy keleti oldalán húzódik Felsőgallához, a másik Tolna és Tarján községek közé esik, a harmadik pedig Tarján és Bajna között vonul. Legmagasabb csúcsa a Tardostól északkeletre fekvő Gerecse (633 m.), mely a középső ágból emelkedik ki, közel a vármegye határához. A hozzá tartozó Bánya-hegy (460 m.), Fehér-, Fekete- (368 m.) és Fábján-kő, már Komárom vármegye területére esnek. A nyugati, körülbelül 30 km. vonulat egyes nevezetesebb tagjai a Nagykeselyő (322 m.), Herkályos (295 m.), Peskő (404 m.), Halyagos (333 m.), Vaskapu (448 m.), a Spitz- (371 m.) és Steinberg (297 m.); továbbá az Öregkovács (508 m.), Heuberg (537 m.), Tardosi Gorba (506 m.), Borshegy (389 m.), Nagy-Somlyó (415 m.), Leshegy stb., melyek Felsőgalla, Tolna, Baj, Tardos, Almás és Neszmély között terülnek el. Felsőgalla és Szár között ez a hegylánczolat a Vértes-hegység északi nyúlványával egyesül.

A keleti vonulat magában foglalja a Szenek-hegyet (401 m.), Somberek, Pisznicze, Eménkes, stb. hegyeket, melyek közül azonban csak az első esik Komárom vármegye területére.

A Gerecse-hegység alacsony dombos vidékkel csatlakozik a Pilis-hegycsoporthoz, mely egyrészt délkelet felé nyúló hátakból és völgyületekből áll, és Bicske, Zsámbék körül, Fejér és Pest vármegyékben végződik; másrészt pedig északon, a Duna partján, Esztergom felé húzódik. E dombvidékből magánosan emelkedő mészkőszirtek a Bóczkő, Öregkő.

A Duna balpartján, Komárom és Esztergom vármegye határán húzódó magaslatok Madar és Szentpéter községeknél veszik kezdetüket. Innen húzódnak északkeletnek, majd északnak Kürt, Csúz, Jászfalun át Kolta és Csehi felé. E magaslatok kelet és nyugat felé fokozatosan ellankásodva, hatalmas kiterjedésű terraszban végződnek. A komárommegyei rész a Zsitva folyónál ér véget, az esztergommegyei a Garamnál. Mindkettő élesen elhatárolt partfalakkal.

E dombvonulat egyes tagjai a következők: A Madar-Szentpéter-Kürt közé eső rész a Kövecses-hegy (178 m.), Öreg erdő (204 m.), Leshegy (196 m.), Úrhegy (246 m.) magaslatokkal; a Kürt-Csúz közötti rész, melyet a Cziglédi völgy oszt ketté, a Szőlők fölött (288 m.), Öreg-hegy (218 m.) és Hrabina (258 m.) magaslatokkal, végűl a Csúz, Kolta, Csehi községek közötti magaslatok a Dubniki (218 m.), Vinohrad (225 m.) és Kezrik hegy (244 m.) tetőkkel.

Komárom vármegye csallóközi része, nemkülönben a Vág, Nyitra és Zsitva folyók alsó szakaszainak kiszélesedett völgye adja a komáromi síkságot. Lehatalmasabb ezek között az Öreg Duna, Vág-Duna, azaz felsőbb szakaszában érsekújvári Dunaág által befogott Csallóköz. Ennek az óriási szigetnek - Komárom város, Csicsó és Alsónyárasd községektől határolt részét - kb. 650 km² területét foglalja magában Komárom vármegye. E sík területet homokdombsor osztja két részre, mely alacsony dombvonulat Komárom várostól kiindulva, kezdetben csak igen keskeny sávban húzódik nyugati irányban. Aranyos táján mindinkább kiszélesedve, északnyugati irányt vesz. Ez a lankás dombvonulat mintegy elválasztó vonalát jelzi az Öreg Duna, Vág-Duna és érsekújvári Dunaág vagy Kis Duna vízkörnyékének. Ezt a domborulatot mindössze egy helyen szakítja meg, Bogya mellett, az ú. n. Zsemlékes ér. A tőle északra, illetőleg északkeletre fekvő terület hatalmas mocsárfenék, mely Keszegfalva, Ekecs, Gúta községek között terül el. A nyugatra és délre eső rész azonban már feltöltött terület s magasabb színtájat is jelez, melyet azonban érfenekek, laposok, morotvák hálóznak be.

Komárom vármegyének a Vág, Nyitra és Zsitva alsó szakasza közé eső területe ugyancsak egy nagy mocsárfenék, melybe az egykor kanyargós, csekély esésű folyók Szimőnél, Érsekújvárnál és Udvardnál szakadtak bele. Árvízeik alkalmával a medrükből kilépő folyók óriási tavat alkottak itt, melyből csak itt-ott bukkant ki az elhagyott egykori medrek és partok homokjából feltorlaszolt apró sziget.

A vármegye különösen dunabalparti területének kialakulásában tehát elsőrangú szerep jutott azoknak a folyóknak, melyek azt ma is behálózzák, ezek közül első sorban a Dunának. Csicsó községnél a vármegye nyugati sarkától kezdődőleg épp ott, a hol általános keletnyugati irányt vesz, lép a Duna Komárom 3vármegyébe. Azok a hatalmas szigetalakító hatások, melyek nem messze innen, Győr és Pozsony vármegyék területén észlelhetők, itt csak csekély mérvben jelentkeznek. Mindössze négy nagyobb szigetet látunk sorakozni az egész komáromi Dunaszakaszon, melyek annak szelíd hajlású apró kanyarulataiban foglalnak helyet. Ezek a léli, őrsi és komáromi (Erzsébet-) szigetek, továbbá a Neszmély és Dunaradvány között elterülő neszmélyi sziget. A Duna komárommegyei szakasza egész hosszában szabályozva van s ezzel a vármegye - egykori káros kiöntése ellen - védelmet nyert. De nemcsak a Duna fenyegetett árvízveszedelemmel. A Duna ugyanis alacsony vagy közepes vízállásnál is jó vízlevezetőnek bizonyul; árvízeknél azonban az árhullám visszaszorítja balparti mellékfolyóinak víztömegét. Ez a visszahatás pl. az 1850-iki árvíznél fölhatott északra a vármegye határán túl Farkasdig. Ugyanez az áradás a Nyitrán egész Érsekújvárig, a Zsitván pedig Bagotáig volt érezhető. Ez az árvíz csak Komárom vármegyében 9710 holdat borított el.

Legnagyobb baloldali mellékfolyója a komáromi várnál beleömlő Vág-Duna. A liptói bérczek között eredő Vág, Szimőnél lép a vármegye területére s ez alsó szakaszában általános délkeleti folyással, számos kanyarulatot alkotva, Gutánál fölveszi a jobbról feléje tartó érsekújvári vagy Kis-Dunát, s innen Vág-Duna néven folytatja útját. Ez a Dunaág, a kürti tanyánál lép a vármegye területére, ott, a hol északról a Feketevíz torkollik beléje. Kanyargós délkeleti folyású víztömege, az eliszaposodás következtében, csökkenőben van. Beléje torkollik ugyancsak jobbról a Császta és Keszegfalvi csatorna, melyek a hatalmas, mocsaras gutai terület vízét csapolják le. Lándor pusztánál a vármegye másik főfolyója: a Nyitra ömlik a Dunába. Messze északon, az 1205 m. magas Revon orma alatt, Nyitra vármegyében ered. Ennek is csupán alsó szakasza szeli a vármegyét, melynek területére az Érsekújvár alatti Csalavér pusztánál lép. Egykori kanyargós folyását a szabályozás szintén megváltoztatta. Esését a számos kanyar átvágásával növelték, s a folyóvíz lefutásának ilyetén megrövidítésével normális meder kiképződését segítették elő. Jobbról három belvízlevezető csatorna torkollik belé, balról pedig a Zsitva-csatorna, mely utóbbi folyóként lép Baromlaknál a vármegye területére. Részben a tőle keletre eső diluviális terrasz vizét fogadja magába, egyben pedig az Udvard, Bajcs, Imely, Ógyalla mentén levő belvízeket veszi fel. Álomszög pusztától kezdve egy másik csatornája további belvizek levezetésére szolgál s Hetény, Kuratkeszi és Marczelház alatt futva el, Zsitvatőnél torkollik a Dunába. A vármegye legnyugatibb részének belső vízeit a Megyei- és Átlós-csatornák vezetik le, melyek közül az előbbit a Magastelki pusztánál, az utóbbit Kolosnéma alatt veszi fel a Duna. A vármegye nyugati határát különben ugyancsak csatornák alkotják, melyek közül a Pozsony-megyével határos részen a határmenti csatorna fut, a győrmegyein pedig a Csiliznek Patas-Csicsó közötti csatornája.

Annak a hatalmas víztömegnek, melyet a Vág, Nyitra és Zsitva folyók szállítanak a Dunába, jóval kisebb hányadát adja a dunántúli rész. Nevesebb folyóvízet nem is találunk e parton, de kisebb eret és patakot annál többet. A délnyugati vízek, a bakonyfolyások, melyek Ászár, Kisbér és Kethely határain apró patakokba gyűlve össze, Nagyigmándnál Czonczó-ér néven egyesülnek. Ez felvevén az ettei, császári és szendi ereket, egyenes tart a Dunának, hova Ács alatt szakad. A délkeleti részek főere az Átalér vagy Tatai víz, Bokodnál a Szépvízből s több apró patakból gyűlvén össze, a Vértes felől hozza a vízeket, s Bánhida alatt elfolyván, a tatai Öreg tóba ömlik, honnan két csatornán Almásnál ömlik a Dunába. A Tata, Kocs és Mocsa közötti terület vízeit Füzitő puszta alatt ismét két patak szállítja a Dunába.

A folyóvízek mellett az állóvízeknek, a mocsaraknak is nagyobb szerep jut a vármegye balparti részén, habár ezeknek a területe a belvízek rendezése következtében óriási mérvben megfogyatkozott; de a vármegyének ez a része vízbőség tekintetében, nem is oly régen, hazánk síkvidékeinek talán egyik leggazdagabb területe volt. A ma jórészt szárazon elterülő rónaság keresztül volt szeldelve a Duna, Vág és Nyitra egyes mellékágaival s jórésze el volt borítva kisebb-nagyobb állóvízekkel. Igy pl. Nagymegyernél terült el az Örvénytó s a Vízhely nevű halászó, még vagy tizenhat hasonlóval; Izsap mellett folyt a Fulwiz, Tysyg és Via nevű víz, mely utóbbi egész Füssig húzódott, délkelet felé összekötve a Csilizt a csicsói posványokkal s az Öreg-Dunával. Gellér 4táján terült el a Füzes tóvíz, Ekecs és Szakállas mentén pedig a Kökényes, Sebesvíze és még egész serege a halászóhelyeknek. Guta és Megyercs között, nemkülönben a Vág és Nyitra közén, még ma is egész seregét találjuk a mocsaras területeknek, pedig a belvízcsatornák a víz nagy részét már elvezették s a legtöbb helyen az egykori erek jelzőoszlopai: a botló füzek is eltűnnek.

A dunántúli résznek számos patakja mellett igen szép tavai is vannak. Legnevezetesebb a tatai Öreg tó, 600 holdnyi területével. Ugyanitt van a Cseke-tó és még nehány apróbb tavacska. Ezeken kívül alig van helység, melynek határában kisebb-nagyobb tó nem találtatnék, melyeknek nagy része forrásokból táplálkozva, kifolyásaik mentén malmokat hajt. Ilyenek a nagyigmándi, környei, mocsai és császári tavak. Nagyobbrészt mesterségesen gátakkal duzzasztott tavak ezek.

Ásványos, továbbá hideg és meleg források sem tartoznak a ritkaságok közé e vármegye területén. Hideg források vannak a mocsai tó keleti részén, Héreg fölött a Gerecsén, Jászfalunál, Szemerén, Koltán, stb. Ásványos forrásokat találunk Almásnál, mely két forrás 20° meleg; az izsai határban; végül Kocs és Igmánd határában, mely utóbbinak keserűvíze jelentős forgalmi czikk, még pedig hazánkban Schmidhauer kezelésében, Lozert Kálmán kútjai pedig a messze tengeren túl, Délamerikában is. Meleg források Tatánál vannak 19-20° hőmérséklettel.

Komárom vármegye földtani fölépítésében a legrégibb képződményeket a Vértes-Gerecse hegység tárja elénk. A Vértes hegység magasabb csúcsait és gerinczét triaszkorú dolomit alkotja. E kőzet szemcsés szövetű, fehér vagy vörös színű, néha erősen szétmálló. Igen sok repedéstől átjárt rétegei egyes helyeken kopár sziklafalakká alakulnak. Ugyancsak a másodkor rhaetiai szisztemájához tartoznak e dolomitokkal összefüggő tömött mészkövek, melyek amazokra települve fordulnak elő. Szövetére nézve legnagyobb részben tömött vagy aprószemcsés, néha azonban, különösen felsőbb rétegeiben, durvább szerkezetet is mutat. Színe leginkább szürke vagy fehér, helyenként sárgás, néhol pedig halványpiros is. A Vértes nyugati nyulványait borítja s ebből áll a Vértessomlyó fölötti Nagy-Somlyó s a tőle keletre fekvő Vitám vár. Nagyobb kifejlődést nyer e mészkő a Gerecse-hegységben, hol a dolomit mindössze Tarján környékén, a Nagy-Baglyas, Nagy-Somlyó vára, Keselő és Harkályos hegyeken található. A többi nagyobb magaslat - mind a keleti, mind a középső s legfőképp a nyugati vonulatban - az ú. n. megalodus-mészkőből áll. E tömött mészkő ugyanis bár kevés, de jól kivehető szerves eredetű zárványt tartalmaz. Ez az ú. n. Megalodus kagyló kőmagva, mely átmetszetben szív- és köralakú rajzot mutat. E tömött, szilárd mészkövet másképp dachstein-mészkőnek is nevezik, mely meglehetős szabályos, de többnyire vaskos padokban van rétegezve. Vastagsága igen tetemes. A dolomitnak ipari alkalmazása e vidéken nagyon csekély. Minden irányban meg levén hasadozva, a legkisebb ütésre is apró darabokra hull. Itt-ott - így Bicske és Galla között - útkavicsolásra használják. Annál nagyobb ipari alkalmazást nyer a dachstein-mészkő. Tiszta minőségénél fogva égetett mész előállítására fölötte alkalmas. De ezenfelül építőkőnek is elsőrangú anyag, nemcsak durván fejtett alakjában, hanem csíszolva, mint műkő, van oly szép és jó minőségű, mint a budapesti építkezéseknél oly gyakran használt isztriai márvány.

A másodkori lerakódások további, fiatalabb sorozatát a jura-korszak képződményei adják, melyből a Vértes-Gerecse hegység komárommegyei részében a lias-szisztemát látjuk abban a vörös márvány-összletben előbukkanni, mely a tatai Kálváriahegyen, a tardosi Korpahegyen és Bányahegyen van kiválóbban feltárva. Hofmann Károly dr. megjegyzése szerint aprócska denudatiói, relictumai ezek a dachstein-mész fölött elterült jurakorbeli rétegsorozatnak, melyből a szomszédos kisebb, nagyobbrészt dachstein-mészből álló hegyek némelyikén, jelesen a Pisznicze-, Gerecse- és Bányahegyen, nagyobb rögök maradtak meg. A lias alsó tagját teszik e vörös mészkövek s bennök számos kövület található, főleg a barchiopodákból. A vörös márványok, melyeknek egy részét már a liashoz sorolják, kőfaragómunkára fölötte alkalmasak. A tardosi márványbányában nagy mennyiségben dolgozzák fel s szállítják a budapesti építkezésekhez. Rétegei helyenként majdnem vízszintesen feküsznek különféleképp váltakozó vastagságban, mely körülmény a tetszés szerinti méretű 5márványlapok törését nagyban elősegíti. A tardosi Bányahegyen kívül a tatai Szt. István-hegyen és a piarista gimnázium melletti kékkőbányában fejtik még. A tatai alsó és felső lias, tithon és krétakori mészkőbányák a gróf Esterházy-uradalom tulajdona; az anyag rétegességénél fogva kevésbé alkalmas műkövek előállítására, miért is főleg útkavicsolásra használják. A jurasorozatnak fiatalabb tagjait a középső doggert és alsó tithont a Tardostól nem messze fekvő, de már esztergommegyei területen levő Paprétárokból írta le Hofmann Károly dr., de ennek a nyomait Winkler Benő a Bányahegyen is megtalálta.

Ugyanezeken a helyeken a krétakor neocom rétegei jeleznek egy felsőbb színtájat. Ennek a rétegcsoportnak alsó tagját a neocom aptychus mészmárga alkotja, mely főleg a szomszédos megyei Lábatlan vidékén van erőteljesebben kifejlődve, a hol czementgyártásra használják.

Középső tagként a neocom homokkövek szerepelnek, melyek ugyancsak Lábatlan vidékén öltenek nagyobb méreteket, de Komárom vármegye területén is előfordulnak: Dunaszentmiklósnál, Xavér pusztánál, a Bányahegyen, Tardostól keletre, végül Neszmély és Süttő között, a Dunapart közelében. Érdekesebb kövület benne a Nautilus fr. bifuscatus, Ovst.

A harmadkori képződmények közül eoczén, oligoczén és neogén rétegcsoportokat találunk e vármegye területén. Az ó-harmadkori lerakodások főleg a Vértesben bukkannak elő. Ezek közül az eoczén rétegeket a tömött vagy szemcsés szövetű nummulit-mészkő képviseli. Ebben ugyan végtelen aprók e jellemző kövületek, de vele váltakozva, találunk oly rétegeket is, a melyek csaknem teljesen nummulitokból állanak, melyeket agyagos vagy meszes kötőszert tart össze. Ez utóbbiak főleg Felsőgallán a Kálvária- és a Mészároshegyen fordulnak elő s a jókora nagyságú kövületek, a kötőszer elmállása után szertehullva, egy-egy kerek pénzdarab alakjában találhatók. A tömött rétegekből meszet égetnek. Közvetetlen a Vértes dolomitjához támaszkodva, találjuk e rétegeket a szentgyörgyi erdőnél, Mindszent puszta fölött, Gesztesnél, Vértessomlyónál: a Nagy Somlyó nyugati, déli s keleti oldalán, Síkvölgy pusztánál: a Köves hegyen, a felsőgallai Kálvárián és innen keletre a vármegye határán: a Sátorhegyen. Már Fejér vármegyében, de közel Geszteshez, Gánt falu környékén vannak a Vértes és az egész túladunai résznek legszebb eoczén kövületeit tartalmazó rétegei, a fornai rétegek, melyeket Zittel és Papp Károly irtak le. Egy másik klasszikus kövület-lelőhely, a Hofmann Károlytól leirt Puszta-Vadács melletti Paprét árok, a Gerecse-hegység esztergomvármegyei oldalán, nagyon tanulságos jura- és krétakorú fossziliákat szolgáltatott. Ujabban a tatai Kálvária-hegy kőfejtőiből is - a Kálvária-domb izolált harmadkori rétegektől környezett elszakadt előörse - szintén tömérdek mezozoihus kövület került elő.

A Gerecse-hegységben az eoczén-képletnek főleg középső színtáját találjuk képviselve, de csak nagyon csekély kiterjedésben. Mindössze Dunaszentmiklós mellett fordúl elő, Operculina vagy Nummulites subplanulata agyagként. Lóczy Lajos a hasonló rétegek előbukkanását még Neszmély mellett is megfigyelte.

Az ó-harmadkornak eoczén-korú rétegcsoportját nem zárhatjuk le a vármegye területén a nélkül, hogy rendkívüli bányászati fontosságára rá ne mutassunk. Ez a képződmény tartalmazza azokat a hatalmas kőszéntelepeket, melyek az egykor földmívelést űző, csendes vidéket, hihetetlen gyorsasággal, nagyméretű bányateleppé alakították át. A Felsőgalla, Bánhida, Vértessomlyó környékén eszközölt szénkutatások visszanyúlna már a hatvanas évekre. Ekkor ugyanis gróf Esterházy Miklós uradalma fúrási kísérletek alkalmával széntelepet ütvén meg, a földszín alatt 50-60 méterre elterjedő széntelepet mívelés alá vette. A csekély termelés azonban nem fedezvén a mívelési költségeket, az üzemet abbahagyták. Az 1891. és 1892. években gróf Pejacsevich János vette újra mívelés alá a telepet, de az üzem 1893-ban ismét megszünt. 1895-ben a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat vezetése alatt külön kutató-társulat alakult, mely az Esterházy grófi uradalommal és több községgel a szénfejtési jogra bérleti szerződést kötött. A kutatás történetét s az eszközölt fúrások eredményeit igen érdekes előadásban ismertette az ezredévi bányászati, kohászati és geologiai kongresszuson Királdi Herz Zsigmond, a társaság vezérigazgatója. A társulat első sorban Vértessomlyó község határában 6indította meg a fúrási kísérleteket, de a kedvezőtlen eredmények után Bánhida és Felsőgalla határaiban folytatta és rövid idő alatt kitünő eredményű feltárást eszközölt. A Felsőgallát övező Langenberg, Mészároshegy és Nagy Somlyó hegycsúcsok ugyanis egy medenczét öveznek, melynek több helyen kibúvó, homokos, márgás és agyagos rétegei, a középső eoczént jellemző kövületeket tartalmazzák, nevezetesen a Nummulites Lucasana és perforatát. E medenczében 10 fúrólyukat mélyesztettek le, még pedig a Síkvölgyben, továbbá Felsőgalla és Bánhida határaiban. E fúrólyukakban 61 métertől 206 méterig hatoltak le s több helyen, váltakozó mélységekben, különböző vastagságú szénrétegeket fúrtak át. Igy a Síkvölgyben, - 116.83 méteres fúrólyukban, -áthatoltak a Nummulites Lucasana és perforata, az Operculina és Nummulites subplanata, továbbá a Ceritium striatum kövületeket tartalmazó rétegcsoporton, mely után egy 5.80 méter vastag eoczén széntelepet értek el. Ettől keletre, 1490 m. távolságra, 156 m. mélységben, ismét elérték az eoczén széntelepet és 14.50 m. vastagságú réteget állapítottak meg. Bánhida határában - 153 méterben - 11.5 méteres széntelepen hatoltak át, melynek sötétfekete színű, kagylós törésű anyaga teljesen palamentesnek bizonyult, 5400 caloriával. Felsőgalla határában, 161 méterben érte el a fúrás a széntelepet és egy 10.57 méter vastag réteget talált. Itt a széntelep fekűje szilárd márgából állott. Egy újabb fúrólyuk, az államvasút vonalától egy kilométernyire - 61 méter mélységben - 8 méteres széntelepen hatolt át. E fúrásokból s az ezek nyomán megejtett geologiai vizsgálatokból nyilvánvaló lett, hogy a Bánhida és Felsőgalla községek határaiban fekvő szénmedencze hossza legalább 5 km., szélessége pedig mintegy 4 km. A széntelep felnyitása és nagyobb bányavállalat megindítása, bányatechnikai nehézségekkel nem járván, azt üzembe vették. Hogy mily eredménynyel, mutatja a bányamű mai fényes állapota.

Hogy az öt furólyukban megütött széntelepek, melyek átlagban 10 m. vastagságot képviselnek, míly valószínű széntömegre engednek következtetést, az könnyen kiszámítható. Ha a jelzett átlag-vastagságot elfogadjuk, akkor minden négyszögméter terület alatt 10 köbméter vagyis 100 métermázsa termelhető szén van. Tekintettel a fejtési s egyéb veszteségekre, a szilárd köbméter szenet 10 métermázsával számítva, egy négyszögkilométeren - mely 1 millió négyzetméter - 100 millió métermázsa szén van. Mivel pedig a medencze 20 négyzetkilométer, az abban helyet foglaló szén mennyisége 2000 millió métermázsa. A feltárás három lejtős szállító aknával történik; ú. m.: Gróf Esterházy Ferencz I. sz. akna 142.7 m. 28° ∠ lejtéssel; királdi Herz Zsigmond II. sz. akna 257.4 m. 25° ∠ és Gróf Teleki Géza III. sz. akna 322.2 m. 23° szöglejtéssel. A szénfejtés módja: haránt talp-oldal pásztafejtés. 1896-tól 1900. évig fejtettek: 1896-ban 1.200 mm., 1897-ben 379.087 mm., 1898-ban 1,285.777 mm., 1899-ben 3,018.600 mm., 1900-ban 4,200.000 métermázsát. Osztályozva kerül piaczra. Helyben átlagára 80 fillér métermázsánként. A m. kir. államvasútak chemiai laboratóriumának 1898. február havában eszközölt elemzése szerint e szén tartalmaz: 57.05 szén-, 4.35 hidrogén-, 15.18 oxigén-, 0.81 nitrogén-, 13.55 nedvesség-, 6.39 hamu-, 2.39 éghető ként; kaloriát pedig a Grashoff-képlet szerint ad 5.317-et.

A szénelőfordulás közel hoz bennünket az ó-harmadkor egy másik képletéhez, melyre csak a Gerecsében, Tolna, Héreg, Tarján községek közelében bukkanunk. Tályag- és homokos márga-rétegek képviselik e képletet, a Tornyó és Baglyas hegy alján. Jellemző kövülete a Cerithium margaritaceum Brogn., mely itt csak töredékekben, de tovább délre, Németegyháza pusztánál, számos ép példányban található. Helyenként ezekben a rétegekben is széntelepek fordulnak elő; nevezetesen Felsőgallától keletre, az u. n. Fazekas-kertben, az alluviális képződmények alatt 4-5 m. mélységben, sárgás agyag fordul elő, melyet az e vidékbeli fazekasok dolgoznak fel. Ez agyag alatt bukkantak a kőszéntelepre, melynek fedőjét bitumenes pala, sok csigalenyomattal, feküjét pedig kék homokos agyag alkotta. A csekély vastagságú széntelep bányászati kiaknázása azonban nem látszott kedvezőnek s ezért ezt nem is vették mívelés alá.

A fiatal harmadkori lerakodások közül mindössze a pannoniai rétegek szerepelnek e vármegye területén.

A dunántúli részen - Neszmély, Dunaszentmiklós és Dunaalmás környékén - legtöbbször diluviális képződményekkel takarva, a dombok egész tömegét 7alkotják. Apróbb nyomaira a hegységben is akadunk, így Baj, Ágostyán környékén; Tatán és tőle nyugatra elterülő dombos vidéken pedig úgyszólván minden patakvölgyben és domboldalon előbukkan. Igen szép feltárást nyújt e rétegekből az újszőny-ácsi Dunapart, hol e dombos vidék meredek partfalakkal végződik. E rétegek főleg agyagból és homokból állanak, melyhez itt-ott kavics csatlakozik s igen sok helyen tartalmaznak kövületeket. Legnagyobb az elterjedésük Tata, Kömlőd, Császár, Kisbér, Szend, Kocs és Igmánd környékén. Ez utóbbi két község határán, épp e képződménynyel kapcsolatosan, találjuk azokat a keserűvíz-forrásokat, melyek Hunyadi János és Corvin János forrásokként ismeretesek.

A Duna balparti területén szintén szerepelnek ezek a fiatal harmadkori rétegek, még pedig legrégibb képződményekként. Azok a magaslatok ugyanis, melyek Madartól Koltáig jelölik a vármegye keleti határát, javarészben a képződményekből állanak. Uralkodóan lép fel a homok, s helyen homokkőpadokkal váltakozva, melynek fekvőjeként itt-ott márga vagy agyag bukkan elő. Egy-két helyen a homok fölött kavicsréteget is találunk; így Madarnál és Kürtnél. A homokkő nagyon laza összetartású és számos kőfejtőben (Jászfalu, Madar, Szentpéter, Újgyalla, Csúz, stb.) aknázva, csupán helyi építkezéseknél jöhet számításba. A pannónia agyagot Neszmély és Tata vidékén téglaégetésre és cserépedény készítésére használják. A kavicsot főleg Dad, Kömlőd, Mocsa és Madar mellett bányásszák s útak, nemkülönben a vasúti pályatest kavicsolására használják.

A diluviális képződmények között legnagyobb elterjedést mutat a lösz és a homok; alárendelten szerepel az édesvízi mészkő és kavics. A dunántúli részen, Tatától nyugatra csaknem a Dunáig terjedő hullámos vidéket, a kisebb elterjedésű fiatal harmadkori lerakódások között, lösz borítja. De felhúzódik a hegységbe is és foszlányos lepelként Tardos, Tolna, Tarján és Galla vidékén nemcsak a dachstein-mész lejtőit borítja, hanem úgyszólván az egész hegységet. A vele összefüggő homok főleg Kisbér, Ete és Bábolna környékén borít nagyobb területeket. A dunabalparti részen, a vármegye keleti dombsorait kíséri, főleg Kürt, Für, Csúz, Jászfalu, Kolta és Szemere határaiban. Azt a terraszt pedig, mely e magaslatoktól nyugatra terül el s Ógyallánál, Bagotánál, Bajcsnál, Udvardnál és Baromlaknál éles parttal határolódik, diluviális homok alkotja. E diluviális képződmények mellett az édesvízi mészkőnek, elterjedése tekintetében, alárendelt szerep jut, annál nagyobb azonban ipari fontossága. Süttő és Dunaalmás környékén, a Duna közelében, továbbá Szomódon és Tatán, igen szépen rétegzett tömegekben fordul elő. Tömött, néhol likacsos padjait öt hatalmas kőbányában fejtik, melyek a klosterneuburgi (Ausztria) Szt. Ágoston kanonokrend tulajdonát képezik. Bérlői Ney Ede és Tsa Budapesten és Holzdampf Sándor Süttőn. E bányákat 1600. körül nyitották meg. E kőzetből több m³-es darabok is fejthetők, az évi termelés pedig kitesz 50-80 ezer köbmétert. Ez az ú. n. süttői vagy almási fehér márvány, a fővárosi építkezéseknél különösen kedvelt. Budapesten a királyi palota, az eskütéri híd, Bécsben a Hofburg építkezésénél használták. Hanisch vizsgálatai szerint e kőnek száraz állapotban megállapított szilárdsági coefficiensei a következők: Volumensúly vagyis 1 dm³ súlya: 2.34 kg. Szilárdsági tényező cm²-ként a padozottságra, szárazon: 1006. nedvesen: 894. Likacsosság: suly % 5.11, volum. % 9.24. A dunabalparti részen Újgyalla és Szentpéter határaiban ugyancsak előfordul, de még nincsen feltárva. A futóhomok érdemel még említést, mely a Duna mindkét részén, főleg azonban a jobbparton borít nagyobb területeket. Összekötő kapocsul szolgál a diluvium s a jelen kor geologiai képződményei között, mert mozgása azóta máig is tart. A Duna magas jobbparti szegélyén, majd behuzódva a tatai völgybe, Baj, Bánhida, Galla, Környe, Oroszlán határaiban találjuk meg, sőt felhúzódik a Vértes előhegyeire is. A dunáninneni részen Hetény, Szentpéter, Ógyalla, Imely, Naszvad határaiban találjuk szétszórt buczkáit. E buczkák iránya az egész területen északnyugat-délkeleti s párhuzamos vonulatokat alkot.

A jelenkori képződményekig tehát Komárom vármegye területén a következő geologiai alakulatok fordulnak elő. 1. Dachstein- (megalodus) mész. Raethi emelet. 2. Alsó liasz (veres márvány). 3. Középső dogger (vörös és gumós márgás mészkő Stephanoceras Humphriesianum-mal). 4. Alsó tithon (szaruköves 8mészkő). 5. Alsó neocom (palás aptychus mészmárga. Berriasien). 6. Közép neocom (lábatlani homokkő. Rossfeldi rétegek). 7. Operculina agyag (közép eoczén). 8. Pannoniai (Congeria) rétegek. 9. Édesvizi mész. 10. Homok és kavics. 11. Lösz. 12. Futóhomok, mely utóbbi képződmények diluviális eredetűek.

A jelenkori képződmények folyóvízi s tavi lerakódások, melyekhez a szélhordta futóhomok járul ma is, sok helyen folytonosan mozgó buczkáival. A vízek jelenkori munkája a dunántúli területen végtelen kicsiny mértékben érvényesül amaz apró patakok révén, melyek keskeny völgyeikben, a Vértes és Bakony felől, több-kevesebb hordalékkal megrakva, sietnek a Duna felé. Ugyancsak csekély dimenziójú az a jelenkori mésztufa-lerakodás is, mely a tatai források környékén konstatálható. Komárom vármegye dunáninneni részén kell végigtekintenünk, a Csallóköz s a hozzá csatlakozó Vág és Nyitra völgyének rónáján, hogy a folyók jelenkori munkájának hatalmasan kibontakozó képét láthassuk.

A Csallóköz 188.519 hektárnyi (1885 km²) kiterjedésével kontinensünk folyóvízrendszerében párját ritkító nagy sziget. E területnek 650 km²-nyi része Komárom vármegyére esik. S e hatalmas szigetország a Duna geologiai működésének eredménye. Ha a mai szabályozott felső Dunaszakasznak, a szomszédos Pozsony és Győr megyék területére eső részét nézzük, a szigetek egész tömkelegét látjuk e folyam mindkét oldalán. Merész kanyarulatokkal szakadnak ki nagyobb és kisebb ágak jobbról-balról a Dunából, körülölelvén sokszor csak nehány bokorral vagy gyepes térséggel borított apró szigetkét, vagy több kilométernyi sűrű erdővel, bozóttal benőtt területet. A ma töltésekkel megzabolázott folyam egykor szertekalandozott a Csallóköz sík térségein. Sodra itt-ott akadályokba ütközött. Kavicsra kavics, homok, majd iszap rakodott s a vízfolyás fölötte mindig lassúdva, a zátony csakhamar kibukott a felszinre. Majd tanyát üt rajta fű, bokor, fa, virág s területében folyton növekedve, a zátony helyét a sziget váltja fel. S a hajdani szigettömkelegből szilárd egész lett olyképpen, hogy a különálló szigetek és szigetcsoportok közötti Dunaágakat, az azokban keletkezett újabb zátonyok kötötték össze, és mind közelebb jutva egymáshoz, az eliszaposodott medrek legtöbb helyen végleg elsimultak. E zátonyok homokja sok századon át érdekes foglalkozásnak szolgált alapjául. Csekély aranytartalmát az aranyászok mosták. Az aranymosás azonban Komárom megyében ma már teljesen megszünt, főleg mióta a felső Dunaszakasz szabályozásával a folyam sodra erősebb lett s kavicsos zátonyaiba temette a hozott kevés mennyiségű aranyport.

A Vág és Nyitra medrének változásait azok a mocsaras területek, morotvák jelzik, melyek jobb- és baloldalán ma is láthatók. S ez elhagyott medrek mentén apró magaslatokat látunk sorakozni, melyek részint törmelékkúpjai, részint a széltől összehalmozott képződményei a folyómedernek.

Az alluviális hatások keretébe foglaljuk bele e vármegye talajviszonyainak ismertetését. Talajféleségeit eredet szerint három csoportba oszthatjuk, ú. m.: helytálló, víz- és szélhordta talajokra. Helytállók azok a talajféleségek, melyek az eredeti kőzet fokozatos, lassúbb vagy gyorsabb elmállása következtében a helyszinén képződnek. Ilyen talajféleséget a vármegye hegyvidékén találunk. A Vértes és Gerecse hegységben uralkodólag fellépő mészkő és dolomit málladékai: agyagtalajok, több-kevesebb kőtörmelékkel, helytálló talajt képviselnek. Ezek a területek mind fekvésüknél, mind a talajviszonyaiknál fogva az erdőgazdálkodást vannak hivatva szolgálni. A vármegye 13.2% erdőterületének java része erre esik. A fiatalabb geologiai képződmények - mint a minők a Vértes-Gerecse neogén-korú rétegekből álló előhegyei, nemkülönben a Duna balpartján levő határmenti magaslatok - szelidebb lejtőikkel, lazább szerkezetű homokos agyag és vályog felső talajaikkal a szőlőmívelésre alkalmasak, épp úgy, mint a szélhordta löszképződménynek az előhegységekben elszórt foltjai és a futóhomok-területek. Ezeknek betelepítésénél a mai 1.2% szőlőterületet jelentékenyen lehetne szaporítani.

A magaslatokhoz simuló diluviális terraszok talajféleségei vályogból, homokos vályogból és homokból állanak. Elég mélyrétegűek, és alsó talajuk homok vagy lösz. A vályogtalajt - az agyag és a homok között foglalván helyet - középkötött talajnak is nevezik. Nem lévén oly kötött, mint az agyag s oly laza, mint a homok, a legtöbb kulturnövény termelésére alkalmas. Mívelése 13könnyebb mint az agyagé, s ha nem is ad oly dús terméseket, mint a humozus agyagtalaj, de annál jobban kedvez a minőségnek. A vármegye 57.1% szántóföldjének java része erre a talajféleségre esik.

A komáromi síkság a Csallóközzel, a Vág, Nyitra és Zsitva völgyével fölötte változatos talajviszonyokat tüntet fel. Szimő, Udvard és Lándor puszta között nagy kiterjedésű rétségek, nádasok foglalnak helyet. E terület uralkodó talajfélesége a fekete réti agyag, melyet a Kis-Duna, Vág, Nyitra, Zsitva és Császta mentén szakít meg szélesebb-keskenyebb sávban e folyók öntés-iszapja. Apáczaszakállas, Komárom és Kolozsnéma között, már alárendeltebben fordul elő e talajféleség s helyét a Duna nagyobb kiterjedésű öntésiszapja s az a homokbuczka-vonulat foglalja el, mely a Duna és a Vág között húzódik északnyugat-délkeleti irányban. A fekete réti agyagterület tetemes részén rétek, kaszálók vannak s a vármegye 10.8% rétterületének tetemes része itt foglal helyet. Ugyancsak e terület adja nagy részben a 6.2% terméketlen részt a vármegye határából.

Az a székes-iszap, atka, réti mészkő, mely e fekete agyagot az alsó talajban rendszerint kíséri, még pedig többnyire sekély mélységben, óva int e területeknek kalászosok termelésére való felhasználásától. Pedig e rétek feltörése, úgy látszik, lázas sietséggel folyik; de csakhamar jelentkezik annak súlyos következményeként a talaj elszékesedése. Komárom, Aranyos, Megyercs, Ekel táján már ott fehérlenek a kisebb-nagyobb székesfoltok, bántó hatással illeszkedve bele az innen is, túl is zöldelő rónaságba. A Csallóköz régi híres szénatermései ma csak emlékezetben élnek, és Gúta, a hajdani szénszállító góczpont ma alig továbbít a Vágon egy-két dereglyével. Épp ily okszerűtlen az a gazdálkodási irány, mely a Duna, Vág és a Nyitra öntésiszapját nem aknázza ki kellőképpen. Ez iszap jó minőségű, mélyrétegű vályogtalaja, éppen az említett folyók partján terülve el, már a természettől is a legintenzivebb kerti gazdálkodásra van predesztinálva. A vágparti Guta, még inkább Kamocsa és Szimő népe nemcsak a vármegyében, hanem annak határain túl is híres zöldség- és káposzta-termelőként ismeretes. Ennek a gazdálkodási iránynak kiterjesztése és gyümölcstermeléssel való egybekötése volna e vidékre nézve fölötte kivánatos. Ennek főfeltétele azonban öntöző csatornák létesítése, a melyek által e vidék hova tovább sivárabb képe más alakot öltene, pusztuló népe szebb jövőnek nézhetne elébe. Mert az egykori hatalmas mocsárterület fekete agyagtalaján az öntözött rét az okszerű rétművelés alapját vetné meg, a folyók öntés iszapjának vályogtalaja öntözéssel virágzó kerti gazdálkodásra vezethetne, melyet a mai hullámtereknek gyümölcsökkel, az elszórt futóhomok buczkáknak szőlővel való betelepítése egészíthetne ki. Mindezek olyan gazdasági fejlődést biztosítanának a vármegye e része lakóinak, a minőről ma még talán álmodni sem mernek.

Komárom vármegye sem területileg nem oly nagy kiterjedésű, sem térszinileg nem tüntet fel oly óriási ellentéteket, hogy időjárás tekintetében róla mint földrajzi egyediségről beszélhetnénk; éghajlata nagyjában hozzásimul a környezetéhez: a Kis-Alföldéhez és a Dunántúl északi s nyugati részéhez. Mindazonáltal adjuk e vármegye térszinileg mégis kétféle, t. i. kis alföldi és Vértes-Gerecse hegyvidéki részének hőmérséki különbözeteit, annál inkább, mert a vármegye két megfigyelő állomása, t. i. Ógyalla és Tata, az illető területeken fekszenek.

Az egyes hónapok középhőmérsékletei a következőképpen oszlanak meg:

Évi középhőmérséklet Ógyallán 9.4°, illetőleg kijavítva 10.0°

Évi középhőmérséklet Tatán 10.0°, illetőleg kijavítva 10.5°.

A mint ez összeállításból látszik, Ógyallán a hőmérséklet minden hónapban alacsonyabb, mint Tatán. Ennek elfogadható magyarázatát nem 14igen tudjuk adni. Ha már most hazánk izothermáját nézzük, azt látjuk, hogy a Kis-Alföld legmélyebb részén, a Duna, Vág és Nyitra összeszögellésénél, melybe Ógyalla is beleesik, egy alacsony hőmérsékleti sziget emelkedik ki abból a melegebb területből, a mely hazánk egész nyugati részét északról délre elfoglalja. Ez a sziget a vármegye dunántúli részére nem terjed át. Ezt a jelenséget még nagyjában analógnak tekinthetjük a Nagy-Alföldével, a mennyiben télen itt is, ott is a mélyebben fekvő területekre húzódik le a környező magaslatok nehezebb levegője. Itt tehát a Kis-Alföldnek síksági hatása nyilvánulna. Azt várhatnók ezután, hogy ez a síksági hatás nyáron is ki fog tünni a megfigyelésekből, azaz - föltéve a megfigyelések helyességét - hogy nyáron ez a kisalföldi rész melegebb, mint a dunántúli. A dolog azonban nem így van, mert a júliusnak, mint legmelegebb hónapnak, középhőmérséklete Ógyallán 1/2 fokkal alacsonyabb mint Tatán, hacsak az itt állandóan uralkodó északnyugati szél nem okozza e hatást. Az évi középhőmérséklet, mint látjuk, a 10°-os izothermával fejezhető ki. A hőmérséki térkép tehát azt mutatja, hogy Ógyalla ebben a tekintetben is az északnyugati Felföldhöz húz, míg Tata a dunántúlihoz.

A légnyomás eloszlásánál még nagyobb területet kell tekintetbe vennünk, mert a lokális körülmények itt még kevésbé jutnak érvényre. Az évi közepes barometer-állás 762.6 mm., s ez jóval magasabb mint a Nagy-Alföldön. Január hónap izobárja 766.4 mm. A légnyomási térkép szerint a Kis-Alföldön magas légnyomású réteg fekszik, mely a hegyvidékre nem nyúlik át s ez ismét érthetővé teszi a föntebb említett téli hideget. A július hónap izobárja 761.0 mm., de ez már nem válik el a környezettől.

A légnyomás eloszlásával függ össze a szelek járása is. Ebben a tekintetben a vármegye két fele lényegesen különbözik egymástól. Ógyallán ugyanis az évnek minden szakában az északnyugati szél az uralkodó, Tatán pedig a déli. Esik pedig Ógyallán az északnyugatira 61.1, Tatán a délire 104.4. Feltünő Ógyallán, Tatával szemben, a szélcsendes napok nagy száma, a mit talán emennek magasabb fekvésével lehet magyarázni.

A csapadék eloszlása tekintetében a Kis-Alföld, Komárom s Fejér vármegyékkel együtt, nem az északnyugati Felföldhöz, vagy a Dunántúlhoz húz, hanem egyedül a Nagy-Alföldhöz, a mely hazánknak esőben legszegényebb része, s melyet az évi 600 mm-es görbével határozhatunk körül.

Vegyünk egy évi, pl. az 1900. évi csapadékmennyiséget:

Csapadékos napok száma:

E kis összeállításból látható, hogy a legtöbb az eső június hónapban, a mikor főleg záporok alakjában jelentkezik. A hó általában kevés. Tatán a csapadékos napok száma aránytalanul kevesebb, mint Ógyallán. A csapadékviszonyoknak ilyetén eloszlása nem mondható kedvezőnek a vármegye talajviszonyaira, a mennyiben főleg a dunántúli rész mezőgazdálkodásra berendezett területe aránylag laza talajféleségű, mely a csapadékot könnyen átbocsátja. Ezért tehát úgy a dunántúli részek, mint a dunáninneni homokvidék és vármegyénk folyóinak öntésterületei a szárazságtól sokat szenvednek. A rétek és legelők nem kevésbé érzik a csapadék csekély voltát, a mennyiben ez idő szerint szabályozva lévén, folyóink termékenyítő iszaphordalékjától hatalmas védgátakkal ép úgy el vannak zárva, mint az ezzel kapcsolatos öntözéstől, minek következtében ezek az egykori dús szénatermő rétek, kövér legelők manapság alig érnek valamit. Kopár legelőkön éhesen ödöng az erősen megfogyatkozott gulya, s a kaszálók nagyobbára a laposok, mélyedések mentén hoznak kevés, jórészt savanyú füvekből álló, silány minőségű szénát.