389KOMÁROM VÁRMEGYE TÖRTÉNETE.
Irta ifj. Reiszig Ede dr. A református egyházra vonatkozó részt irta
Antal Gábor püspök, az ág. hitv. evangelikus egyházra vonatkozót Jánossy Lajos esperes,
a vármegye újabbkori történetét Pogrányi József
I.
1. AZ ŐSKOR, A NÉPVÁNDORLÁS ÉS A HONFOGLALÁS KORA.
A vármegye őstörténete.
A mai Komárom vármegye területének legnagyobb részét, az ember megjelenése előtt évezredekkel, miként általában a Kis-Magyar Alföldet, szárazföldi tenger borította. A németországi nagy Duna, vagy másként szármát tenger, melynek árja Passaunál és Dévénynél útat tört, elárasztotta a mai Komárom vármegye területét is. Csak később, midőn a tenger árja továbbtovább vonult kelet felé, léphetett fel az őskori állatvilág.
A harmadkorban, melyben e nagy átalakulás végbement, már az óriási kérődzők nagyszámú csordái legeltek a Cserhát rengetegeiben, honnan útat találtak maguknak a Duna mocsaras vidékére is. Ez őskori állatvilág emlékei közül említést érdemel egy agyaras mastodon-koponya (az elephantideák családjába tartozó óriási állat), melyet a komáromi halászok nehány évvel ezelőtt halásztak ki a Dunából. Ugyancsak a Duna hullámai gyakran mosnak ki mammuth-zápfogakat, melyek közül több példány van a Komáromvármegyei és Városi Muzeumban. Az Ószőny alatti »Pannonia-téren« Tuzla Tivadar 1881-ben egy ős mikrokephal-koponyát talált, melyet Lenhossék József egyet. tanár mutatott be a tudományos világnak.
A negyedkorban (diluvium) fellépő ember nem találhatott állandó otthonra e földön, mely nem volt mindenütt elég szilárd ahhoz, hogy czéljaira felhasználhatta volna. Csak a dunántúli rész volt alkalmas gyér számú, a műveltség alacsony fokán álló, vadászattal és halászattal foglalkozó népesség befogadására. A vármegye területének többi része nem kínálkozott állandó letelepedésre, sőt a Csallóköz még a Kr. u. XIII. században is szigetcsoport volt, mely csak lassanként alakult át az iszap folytonos leülepedése és felszaporodása következtében egységes szigetté.
A legrégibb emberi nyomok, a mint azokra a rendelkezésünkre álló leletekből következtethetünk, az újabb kőkorszakokból, az u. n. neolithkorból valók. E korszak emberei már a fejlődés magasabb fokán állottak, szerszámaikat, házieszközeiket csíszolt kövekből készítették, már ismerték az agyagedények gyártását, sőt már a háziállatok tenyésztésének s a földmívelésnek is némi nyomaira akadunk náluk.
Kőkorszak.
A mai Komárom vármegye területe rendkivül gazdag kőleletekben; de ezeket nem sorozhatjuk valamennyit a szoros értelemben vett kőkorszakbeli leletek közé s e tekintetben felette nehéz megvonni a határt ép e vármegye területén, mert míg a vármegye dunántúli részén a kelták beözönlésével (Kr. e. 350.) a vaskor veszi kezdetét, addig a dunáninneni részben tanyázó barbár népek, miként azt többek közt a hontvármegyei leletek is bizonyítják, még a római uralom idejében is inkább kőből és bronzból készült házieszközökkel éltek. (Századok, 1869, 642.)
Csiszont kőeszközökből legtöbbet Ebenhöch Ferencz győri kanonok gyüjtött, még pedig 50 komáromvármegyei lelőhelyről 380 darabot. A Csallóközben 390Végh Adorján gyüjtött kőeszközöket Nemesócsáról, Ekelről, Nagykesziről, Nagytanyból, Kistanyból és Nagylélről. Az Ebenhöch Ferencz által gyüjtött kőeszközök közül azonban csak 24 esik az Alsó-Csallóközre, u. m.: Aranyosra 4, Csicsóra 2, Füssre 2, Kiskeszire 3, Kolozsnémára 1, Komáromra 2, Bálványszakállasra 3.
A történet előtti ember némi nyomai mégis fenmaradtak a Csallóközben is. Végh Adorján a nagykeszii határban a Sáros-ér melletti halomdombon ásatásokat rendeztetett, mely alkalommal nyolcz embercsontvázat talált, továbbá csiszont kőcsákányokat quarcitból, lyditből (serpentin), kigylakőből és csillámpalából; Rómer Flóris pedig Bálványszakállasnál jelez egy őskori halmot.
A Vág-Duna túlsó partján, Naszvadon, 1873-ban Lehoczky Tivadar bukkant a helység Bacs felé néző keleti szélén egy kis magaslaton őskori tanyára.
E területen, mely szigetként emelkedik ki az ingoványból, teknősök és kagylók maradványaira akadtak. A naszvadi lelet tulajdonképen konyhahulladékokból áll. A halom keletkezése akként magyarázható meg, hogy az ősember a czölöpökre épített háza alatt kiöntött s idővel a gunyhó felszínéig emelkedett szemetet, konyhahulladékokat felgyujtotta, ekként igyekezvén az egészségre káros hatásukat megszüntetni. Naszvad északi oldalán a kápolna körül pedig kőeszközöket és régi cserepeket találtak.
A vármegye dunántúli felében talált leletek közül említést érdemel az az almási hasábalakú kőék, melyet Ebenhöch Ferencz gyüjteményében őriznek. A Csillagvárnál 1876-ban fehér kőbuzogányt, Kethelyen csíszolt kigylakő-szekerczét és vésőt, Kisbéren obsidián-nyílhegyeket találtak, ez utóbbiakat Marossy János tatai gyógyszerész 1870-ben a Magyar Nemzeti Muzeumnak adományozta. Szomorról 1877-ben Emán Antal két helyen átfúrt őskori osztrigahéjat küldött be a M. N. Muzeumnak. Ószőnyről szintén két csiszolt kőszerszám került vétel útján a Magyar Nemzeti Muzeum birtokába.
Az újabb leletek közé tartozik az a három kilogramm súlyú kőbalta, melyet Tatán találtak. (Gyulai Rudolf: Komárommegye őskora. A Komárom Vármegyei és Városi Muzeum-Egylet 1901-1902. évi értesítőjében. - Komárom Vármegyei és Városi Muzeum-Egylet 1889. évi ért. - Archeolog. Ért. 1896, 380.)
Rézkorszak.
Az újabbkori kőkorszakot követő rézkorszakból, melyből általában nagyon csekély számú emlékünk van hazánk területén, csak néhány lelet került felszínre. E leletek közé tartozik a Felsőgallán 1877-ben talált rézvéső, melyet Marossy János a Magyar Nemzeti Muzeumnak ajándékozott, továbbá egy újszőnyi lándzsacsúcs, egy két pengéjű csákány és egy tőr, egy Tatáról való balta és tőrhegy, végre a gyermeli véső, mely Vásárhelyi dr. gyüjteményében van. (Gyulai Rudolf i. h.)
Bronzkor.
Mintegy 13 vagy 12 századdal Kr. e., midőn az emberiség a réznek ónnal való keverékét már feltalálta, terjedtek el hazánkban is a bronz eszközök. A bronzkori lelőhelyek közül különösen gazdagok a marczelházi, dunaalmási, nagyléli és zsitvatői urnatemetők. A bronzkori ember már nemcsak a földet mívelte, miként ezt az újszőnyi öntőműhely maradványai között előforduló sarlótöredék is bizonyítja, hanem már műhelyszerű ipart is űzött.
Halottaikat rendesen elégették, de azért találunk néha bronzkori sírokra is, mint Csepen és Környén. Csepen az 1869. évben a Thaly-család birtokán, a szőlők alatti dülőben szántásközben egy sírra akadtak, melyben csontvázat találtak ülő helyzetben, minden ékszer vagy házieszköz nélkül. A sír feneke ellenben kővel volt kirakva.
Az urnatemetők közül a marczelházi a Zsitva folyó közelében terült el, míg az almási viszont a Duna partján feküdt. E két temető némi tájékozást nyújt a bronzkori ember temetési szokásait illetőleg. Almáson 1880-ban mintegy ötven cserépedényt szedtek össze, melyekből rendesen égetett csontmaradvány és hamu, azonfelül bronz gombostű, egy bronz tőr pengéje és sok apró, hengerded bronz tekercs került elő. E leletből láthatjuk, hogy a halottakat felöltöztetve égették el s hamvaikat nem gerencsér-korongon készült urnákba tették. Udvard vidékén is óriási bronzkori urnákra akadtak, melyek az esztergomi primási muzeumba kerültek.
391A bronzkori emlékeket, a vármegye területén, Gyulai Rudolf nyomán, a következőleg állíthatjuk egybe:
A gyermelyi kincs, melyet az Archeologiai Értesítő (1889., 62.) ismertetett, Komárom vidékéről való díszes fokos. A Csillagsáncznál a komáromi halászok 1881-ben egy bronz kardpengét fogtak ki a Dunából, mely jelenleg a Magyar Nemzeti Muzeumban van. Környéről való két karperecz és egy tokos véső. Ugyanott csontváz alkarján 1886-ban két vastag tekercset találtak. Kürthről két véső, Tatáról négy tokos véső, csonka ürvéső, díszes karperecz, Újszőnyről tokos véső. Ezeket Hampel ismertette a »Bronzkor Emlékei« czímű művében. Szomódról bronztű, Ószőnyből bronz-kardpenge töredéke, Kisbérről tőr került a Magyar Nemzeti Múzeumba, mely utóbbinak pengéje és markolata egy darabból van öntve.
Marossy János Bánhidáról szerzett egy tokos vésőt. Piszkén a márványbányában 1859-ben füles bronz-vésőt találtak. Remeteségen gróf Esterházy Miksa akadt különféle bronztárgyakra és cserépedényekre, melyeket 1879-ben a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott. Aszáron 1868-ban - valószínűleg kenőcsnek való - kis csuprot találtak. A vármegyei múzeumban egy Udvardról való kardpengét, egy Szentpéteren talált tokos vésőt és egy Hetényben talált bronzcsákányt őriznek.
A kelták.
Hogy micsoda népfaj lakta e vidéket a bronzkorban, az közelebbi adatok hiányában nem állapítható meg, csak a IV. században, midőn a vas használata is elterjedt, a kelták beözönlésével oszlik el némileg a homály, mely e tekintetben a vármegye multját takarja. A kelták voltak az őskor legműveltebb népei. Műveltségük örökösei a rómaiak lettek, a kik rendesen azokat a pontokat szállották meg, hol a kelták az úttörők fáradságos munkáját már elvégezték. A kelták általában a nagy folyók mentén telepedtek le, a Duna folyamnév is abból a korból ered, mikor még a kelták tanyáztak a vidékén.
Eredetileg kelta telepítés Brigetio (a mai Ószőny), mely később a rómaiak uralma idejében mindegyre nagyobb jelentőségre emelkedett.
Brigetio a kelta nyelvben erődöt vagy menedéket jelentett, miből következtethetőleg itt a keltáknak megerősített táborhelyük állott, mely idővel a kelták egyik törzsének, az azaloknak középpontja lett.
A dákok és quádok.
A római írók közül Strabo, Augustus, az ókori földrajzi íróknak egyik legnagyobbika, csak nagyon hiányos tudósításokat közöl a Dunán túl lakott népeket illetőleg. Szerinte a Duna és a Tisza közt lakó dákok hatalma kiterjedt a dunántúli részekre, illetőleg az ott lakó népekre is, így nincs kizárva a lehetőség, hogy a dákok a Duna balpartját is birták, ekként a mai Komárom vármegye udvardi járása is birtokukba került, a római uralom idejében ugyanis a Dunától északra tanyázó quádok, Strabo felfogása szerint, ekkor még a hercyniai erdőben laktak.
A mai Komárom vármegye dunántúli részében lakó népekről azonban csak a II. század római írói emlékeznek meg. Ptolemaeus Claudius, a ki a II. század közepe táján élt, már ismeri Brigetiot; de térképein a Duna kanyarulata erősen hajlik észak felé s a Rába (Arabo) torkolatát ez a geográfus Brigetio mellett keresi.
Azalok.
Ptolomaeus szerint Pannonia superiorban laktak az azalok, a kikről már a Vezuv kitörése alkalmával (Kr. u. 79.) életét vesztett Plinius is megemlékezik, s tőlük keletre, a mai Komárom vármegye területén a cyndusok, míg Pannonia inferior népei a nyugati részen az araviskok (eraviskusok). Ezek az adatok azonban korántsem megbízhatók, mert miként a britaniai Lucconak 105. január 12-éről keltezett katonai elbocsátó leveléből is kitünik, Brigetio az azalok területén állott, az Ászáron talált és 148-ból való, továbbá az ősküi (Veszprém vármegye), 154-ből származó elbocsátó levél pedig közelebbi adatot nyújt, hogy hol kell keresni e néptörzs területének határait. (Gyulai Rudolf i. h.)
Szomor és Gyermely táján már a szomszéd araviskok laktak. Az araviskok, nevük után itélve, szintén keltáknak tarthatók, nevüket a Rába (Arabo) folyó nevével hozzák kapcsolatba s úgy magyarázzák, hogy e nép a Rába körül lakott; a mennyiben csakugyan itt laktak, úgy innen délkelet felé kellett vándorolniok, mert a III. században már a mai Fejér, illetőleg Tolna vármegye területén találjuk őket, s ilyképp jöhettek helyükbe más törzsek - az azalok. (Millenn. Tört. LII. l.)
392Brigetion kívül még egy helynév őrizte meg a kelták emlékét a vármegye területén. Ez a mai Dunaalmás és Süttő tájékán állott Azao állomás, melyről egy III. századbeli utazási zsebkönyv emlékezik meg. Az első század végén a mai Komárom vármegye dunántúli része is a római uralom alá került, de hogy mikor hódították meg a rómaiak e területet, azt nem állapíthatjuk meg.
A rómaiak uralma.
Domitianus római császár, a ki a dákok ellen harczolt, a legiókkal a Dunáig nyomult, de nem valószínű, hogy az ő uralkodása alatt (81-96.) szállották meg Brigetiot, mert akkor a Morva mellékén lakó svévek nem rontottak volna be Pannonia területére Nerva uralkodása alatt. Bizonyos azonban, hogy Nerva utóda, Traján alatt, a ki 98-99 telét a Dunántúl töltötte, már megszállották a római legiók Brigetiot. (Mill. Tört. LXXIX. l.)
A Balaton és a Duna között lakó törzsek - úgy látszik - ellenállás nélkül adták meg magukat, mert mint a rómaiak szövetségesei, adót fizettek, sőt némi önkormányzattal is birtak. Az azalok azonban már a III. században beleolvadtak a rómaiságba, mert a feliratok ekkor már nem emlékeznek meg róluk.
Traianus Brigetioban új táborhelyet épített, hol az I. segédlegiót helyezte el.
Az I. segédlegio Nero uralkodása alatt a hajóhad legénységéből keletkezett, előbb Germániában harczolt, majd Domitianus alatt Pannoniába került. Traianus uralkodása alatt a segédlegió Brigetioba került s ott a dák háború befejezése után állandóan letelepíttetett. Az I. segédlegió tehát e vidéknek nemcsak őrzője, hanem Brigetio vidékének állandó lakosa lett s legénysége volt hivatva a római műveltséget terjeszteni az azalok földjén. Az I. segédlegió mindvégig Brigetioban maradt, mindaddig, míg a nyugatrómai birodalom fennállott. Kívüle még a XI., XIII. és XIV. ikerlegió és a XXX. Culpia (Victrix) tartózkodott ideiglenesen. Brigetioban, melynek bélyeges tégláira gyakran akadni Ó-Szőnyben. (Gyulai Rudolf i. h.)
A teljes I. legió azonban nem feküdt Brigetioban, mert Győrött, Billegen, Környén, Tatán, Almáson, Bajnán s másutt is találták e legió bélyeges tégláit.
Traján császár uralkodása alatt (98-117.) a Dunavonal védelmére a brigetioi megerődített táborhelyen kívül még számos erőd épült. Igy a vasi puszta Dunára eső részén ma is láthatók az öles római falak. Az ács szőlőkben »Ad mures« nevű erőd emelkedett, a Czonczó torkolata alatti sziget környékén Gyulai Rudolf római őrtorony nyomaira akadt, Monostoron is találtak római alapfalakat s a füzitői pusztán is volt római vár, mely a Dunáig nyult. Tuzla Tódor itt igen sok feliratos és domborúműves emlékre akadt. (Arch. Közl. II. 281. Arch. Ért. VIII., 126.) Az erődítvények szükségesebbekké váltak, mióta a germán quádok mindjobban fenyegették a Dunavonalat.
A quád nép a vele rokon ozokkal és continokkal a Morva folyótól a Garam forrásvidékéig terjeszkedett s már a Kr. u. I. században Vannius fejedelmük alatt (19-51.) összeköttetésben állott a szármatákkal. Ez időtől kezdve szinte észrevétlenül terjeszkedett a Duna felé, úgy, hogy a mai Komárom vármegyének dunáninneni részét még Tiberius uralkodásának idejében (Kr. u. 14-37.) szállották meg a quádok. A quád nép azonban ekkor még békében élt Pannonia szomszédságában s valószínűleg ez a körülmény indította Hadrián császárt a Traján által alkotott védőrendszer megváltoztatására, a mennyiben a középdunai védővonal középpontjává Flexumot (Magyaróvár) tette.
Hadrián és utóda Antoninus Pius uralkodása alatt még ment volt Pannonia a barbárok támadásaitól, Marcus Aurelius alatt azonban, a mint a gótok a Visztula mellékéről megindulva, a római birodalom határain lakó barbárokat dél felé szorították, a quádok áttörték a dunai védővonalat s 167-ben Brigetiot is megtámadták, melyet be is vettek. Marcus Aurelius 168-ban seregével a barbárok ellen indult s ez alkalommal a Dunáig juthatott, de onnan csakhamar visszafordult.
169-ben a császár újra háborút visel a germánok ellen a Duna vidékén, a kik rövid ideig tartó távolléte alatt ezrével hurczolták magukkal a foglyokat. 171-ben a Legió I. adiutrix legátusát, Helvius Pertinaxot küldte ellenük, a ki a Dunánál fényes győzelmet aratott a barbárok felett. 173-ban, miként a császár 393feljegyzéseiből értesülünk, a Garam mellékén táborozott seregével, mely táborozás emlékéhez a Legio fulminatrix hagyománya is fűződik.
A quádok ekkor terhes békét kötöttek a rómaiakkal, a mennyiben egy mérföldnyire vissza kellett vonulniok a Dunától, melynek balpartját is megerősítették és őrségekkel látták el. Ez időből valók többek között a Nagylél alatti és az Izsa feletti Leányvárnak nevezett erődök. (Gyulai Rudolf czikke a történeti és Régészeti Egyesület 1887. évi jelentésében.) A barbároktól feldúlt Brigetiót a rómaiak csakhamar újra felépítették s a romokat földdel eltakarván, föléje építkeztek, miáltal a talaj jelentékenyen emelkedett.
Marcus Aurelius utóda, Commodus (180-192.) mindjárt uralkodása kezdetén visszavonta a dunáninneni részen épült erődökből a katonaságot és a barbárokkal békét kötvén, visszatért Rómába.
Septimius Severusra, a ki 185-ben Pannonia főparancsnokságát átvette, hárult a feladat, hogy a quádok támadásai ellen a tartományt megvédelmezze.
A dunamenti erődök az ő uralkodása alatt érték el a tökély legnagyobb fokát, úgyszintén a legiók is, melyek őt 192-ben császárrá kiáltották ki, alatta voltak a legfegyelmezettebbek. Caracalla uralkodása alatt Pannonia területi beosztásában lényeges változás állott be; Brigetio és vele együtt a Csévig húzódó terület, mely azelőtt Felső-Pannoniához tartozott, Alsó-Pannoniához csatoltatott, az ott állomásozó legióval egyetemben. A Brigetioban állomásozó legió befogadására készült az a táborhely, melynek nyomaira Ószőny keleti határában, a budapest-újszőnyi vasút építése alkalmával akadtak. E római táborhelyen 1886-ban Berkovics Borota végzett ásatásokat. (Arch. Ért. 1886. 392.) Ez a táborhely, mely Ószőny keleti végétől ezer lépésnyire a magyar államvasút mindkét oldalán terül el, azonos a Legió I. adiutrix Brigetio nevű castrumával. Ezenkívül Brigetiotól egész Aquincumig számos kisebb táborhely nyomaira akadunk. Az egyes táborhelyek között a rómaiak az összeköttetést az általuk épített útakkal tartották fenn.
A római császárok rendkívül sokat tettek az útak építése és jókarban tartása érdekében. A fenmaradt emlékek élénk világot vetnek arra a páratlan úthálózatra, mely egész Pannoniára kiterjedt. Brigetiot, a Duna mentén húzódó útvonal kötötte össze Arrabonával és másfelől Azaon (Almás) és Crumerumon át Aquincummal. Brigetioból még egy harmadik útvonal is indult ki, mely a mai Csákváron és Székesfehérváron át Pécsre vezetett.
A távolságot a rómaiak mértföldmutatókkal jelezték, melyek egyszersmind az útak javításáról is megemlékeznek. A monostori várerődnél, hol az Újszőnyből jövő út elágazik, szintén találunk ily három öl magas mérföldmutatót, melynek felirata szerint ez ezer lépésnyire állott az egykori Brigetio városának felső kapujától. Ószőny alatt, az egykori római várhelytől mintegy kétezer lépésnyire ugyanily mértföldmutató állott, mely jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban látható. E mértföldmutató, felirata szerint, kétezer lépésnyire állott Brigetio alsó kapujától.
Az útak hatalmas kőlapokkal voltak kirakva, melyeket a késő utókor is felhasznált. Komáromban és Ószőny alsó végén különösen a házak udvarán gyakran találunk ily burkolatköveket.
Czonczón a római út a szőlőhegyek között vonul s a szőlők felett egyesül az ácsi úttal. E két szőlőhegyen egy római állomás volt. Ily állomás alapfalaira Gyulai Rudolf a páli és a décsi szőlőkben is ráakadt. Az állomások között gyalogposta, később kocsiposta tartotta fenn a közlekedést.
Marcus Aurelius császár Brigetiot ujraépítvén, hogy kitüntesse a sokat szenvedett várost, 179 táján municzipiális szervezetet adott neki. Mint municipium azonban csak korlátolt községi szervezetet nyert, melyben a római katonaság és a benszülöttek egyaránt résztvettek.
Brigetioban, mely már az I. században római táborhely volt, a római katonák terjesztették a műveltséget és ők fejlesztették a községi közigazgatást is. Brigetioban mindazonáltal csak a III. században fejlődött ki a római élet teljes virágjában. (Történeti és Régészeti Egylet 1887. évi jelentése.) A legtöbb feliratos emlék ebből az időből való.
A későbbi korból mindegyre gyérülnek az adatok. A virágzás e korszakából számos emlék maradt fenn. Ilyen az a fürdő, melynek alapfalait közvetetlenül 394a vasúti erőd előtt ásták ki s melynek stuccojából egy töredék a Történeti és Régészeti Egyesület múzeumába került. E korszakból való a vízvezeték is, mely a fürdőket tiszta forrásvízzel látta el.
A fürdőkön kívül a rómaiak felhasználták a gyógyforrásokat is, így a kisigmándi gyógyvíz sem volt előttük ismeretlen. Az e helyen felszínre került feliratok ugyanis magasztalólag emlékeznek meg e gyógyvíz jótékony hatásáról. A mai Tata melletti tó vizét is kihasználták. Az itteni tavat »Lacus felix« néven ismerték, míg a partján épült helység »Ad lacum felicem«-nek neveztetett. (Wenzel G.: Tata fénykora.)
Diocletián uralkodása alatt újabb támadás éri Pannoniát. 286-ban a szármáták törtek be, valószínűleg ekkor pusztult el Brigetio násodízben. A betöréshírére Diocletián odahagyta Ázsiát, Pannoniában termett s csakhamar kiverte a betörő barbárokat.
Brigetio újból felépült, de hosszabb időn át nincsenek róla adataink. Az egyedüli emlék e korból Maximianus arany medaillonja, melyet Ószőnyben találtak. Maximianust ugyanis a császár tudvalevőleg uralkodótársának fogadta.
II. Constantin uralkodása alatt, midőn a császár Rómát harminczkét évi távollét után felkereste, a quádok 357-ben hirtelen betörtek Pannoniának Valeria nevű részébe (a Rába, Duna és a Dráva által határolt terület) tűzzel-vassal elpusztították. A császár 358-ban kora tavaszszal hajóhidat veretett a Dunán s megtámadta a Valeriával szomszédos törzseket, melyeket a Kárpátok erdős bérczeibe szorított vissza, majd Brigetioba tette át táborát, hogy a Garam és a Vág között tanyázó quád törzseket is megfékezze, de erre már nem került a sor, mert a megrettent barbárok hűséget esküdtek. (Millenn. Tört. CCLXXXIX.)
A IV. század második felében (369.) a mindegyre nagyobb arányokat öltő germán népvándorlás Valentinianus császárt a pannoniai határok megerősítésére késztetik. Valentinianus azonban nem elégedett meg a dunai védőművek helyreállításával, hanem a quádok földjén is létesített erődöket. E miatt a barbárok 374-ben áttörték a határt s Pannóniát kezdték pusztítani.
Valentinianus a 375. év tavaszán hatalmas sereggel vonult a quádok ellen, a diadalmas hadjárat után pedig ez év őszén Brigetioba vonult, hol huzamosabb ideig tartózkodott. Itt keresték fel a quádok békekövetei, a kiknek szavain annyira felháborodott, hogy november 17-én, beszédközben szélütés érte az ingerlékeny embert. (Millenniumi Tört. CCXLVI. és CCXCIII.)
Komárom-megyei római sírleletek. (A Nemzeti Muzeumból.)
Római sírkő és sírleletek. (A Nemzeti Muzeumból.)
Római sírkő és sírleletek. (A Nemzeti Muzeumból.)
Római sírlelet. (A Nemzeti Muzeumból.)
Római sírkő és sírlelet. (A Nemzeti Muzeumból.)
Római sírkő és sírlelet. (A Nemzeti Muzeumból.)
Népvándorlás.
Ekkor Róma világuralma már mindegyre jobban hanyatlásnak indult s kezdetét veszi a nagy népvándorlás, mely csakhamar megsemmisíti Pannoniában a római uralmat. A hunnok által nyugat felé űzött gótok 378 után elözönlik Pannoniát s valószínűleg ekkor pusztult el Brigetio is, mely a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött falkarczolat tanúsága szerint még Valentinianus halálát kegyelettel megülte, de a honnan a Valentinianus utáni időből már nem akadunk feliratos emlékekre. Brigetiot a IV. század vége felé végkép megszállották a barbárok. Tanúsítják ezt azok a több száz darabból álló csontfaragványok, melyek Ószőny területén, egy épület római alapfalai között kerültek felszínre.
A római kultura helyén tehát a barbárok ütöttek tanyát. Közel öt századon át egyik népelem a másik után jelenik meg a vármegye területén, melyek gyors lezajlású uralmuk után részint nyom nélkül tüntek el, részint más népekbe olvadtak, állandó uralmat teremteni azonban egyik sem volt képes. Csak a honfoglaló magyar nemzet talált állandó otthonra e földön a IX. század végén.
Hunnok.
A római birodalom felosztásakor (395,) Pannoniát a nyugatrómai birodalomhoz csatolták, de a római uralom már csak névleges lehetett, mert - bár egyelőre csak a rómaiság keretében - mindegyre több germán, majd szármata népelem telepszik le itt, de ezeket is elsöpri, illetőleg leigázza a hunn népáradat, mely az V. század elején förgetegként tör nyugat felé. - Priscus Rhetor szerint 448-ban Attila már ura volt egész Pannoniának, de 453-ban bekövetkezett halálával hatalmas világbirodalma összeomlott, s Pannonia 395a keleti gótok birtokába került. A hunn uralom idejében a vármegye területén letelepedett szármatákról az Ószőnyön talált s rézből való áldozati üst tesz tanúságot. (Millenn. Tört. CCLXIII.)
Népvándorláskori emlékek még a Régészeti Egylet múzeumában őrzött kengyelvas és lándzsák, melyek Imelyből valók, továbbá a Környén talált női csontváz, melynek alsókarcsontját vastag bronztekercs övezte; Kürtről Mayer István két vésőt, öt karikás tekercset, hat gombot, két dárdacsúcsot és két kardtöredéket küldött a Magyar Nemzeti Múzeumba. Almáson 1880-ban Wenninger Mátyás népvándorláskori temetőre akadt. Az ekeli határban Végh Adorján szintén a népvándorlás korából való telepet fedezett fel.
Germánok.
A hunn uralmat a germánoké váltotta fel. A germánok és a velük egyesült szármaták a hunn uralom megdőltével megtartották azt a területet, melyet a római uralom idejében elfoglaltak s a gótok átvették a még megmaradt római városok védelmét. Brigetio ekkor már aligha állott fenn, mert Jordanes sem említi az akkor még létező pannoniai városok között.
A gótok azonban elhagyták Pannoniát s helyükbe a longobárdok telepedtek, a kiknek királyát, Audoint 546-ban maga Justinianus császár szólította fel Pannonia megszállására.
Avarok.
De azért maradtak itt gótok is, sőt még a hunn uralom idejéből hunnok is. Audoin utóda Alboin (563-572.) 568-ban a longobardokat Itáliába vezette, mire Pannonia az 567-ben kötött szövetség értelmében az avarok birtokába jutott, a kik ekként a későbbi Magyarország területének uraivá lettek. Nagy khagánjuk, Baján, Magyarországban tartotta székhelyét, de uralmának súlypontja inkább a Tiszántúlra esett, míg a dunántúli részekben inkább a mindegyre jobban beszivárgó szláv elem játszotta a főszerepet.
A szláv elem megtartotta helyét akkor is, midőn Nagy Károly császár (791.) s utóbb fia, Pipin 796-ban megtörték az avarok uralmát, mert a szlávok tulajdonképen csak urat cseréltek: az avarok helyett a frankokat.
Az avarok már ismerték a várépítés kezdetleges módját, lakóhelyüket fölül sűrűn befásított és palánkokkal, földsánczokkal övezték, melyeket a frankok hring-nek vagy ringh-nek neveztek. E körtanyájukba hordták össze a külföldi rablóhadjáratokból szerzett prédájukat is. Példájukat követték a szlávok, a kik családjuk és barmaik védelmére szintén földsánczokat építettek.
Ily földvár nyomaira akadunk a Kethely melletti erdőszélen, mely helyet most is Várhegynek neveznek. Nagygerecsét is egy jó karban levő sáncz veszi körül, hol a monda szerint a tatárpusztítás alatt a vidék népe talált menedékhelyet. Bonfin szerint a Nagy Károly császár által megvert avarok a Csallóközben kerestek menedéket; Bél Mátyás szerint (Notitia Hung. T. II. 318.) e feltevést támogatják a Csallóköz őskori földalkotmányai is, melyeket a nép tatárülésnek nevez. Szerinte ezek avargyürű-maradványok. Ipolyi Arnold a csallóközi Gurev, Gyrew, gyreu bukur elnevezéseket, melyek a XIII. századbeli oklevelekben előfordulnak, az egykor itt létezett avargyürűkkel hozott kapcsolatba. (Új Magyar Múzeum, 1858., 337. 538., 540.)
Szlávok.
A frankok irtó háborújában elpusztult avarok helyébe mindegyre nagyobb számban szlávok telepedtek, a kik a megmaradt avar népelemet lassanként magukba olvasztották. A vármegye területén élt szlávok emlékét a helynevek őrízték meg számunkra. Erre utal a Béla király névtelen jegyzője által említett Komárom várának szláv neve, Szúnyoghely is, mely felfogást a hely vízrajza is támogatja. (Történeti és Rég. Egylet 1889. évi jelentése, 8. lap.) Udvard szintén a szláv dvorecz, dvornik tőből származik, mely a királyi udvarnokok lakhelyét jelölte. Fenmaradt okleveles emlékeink szerint Bánhidán, Majkon és Tatán szlávok laktak. Majkon, Tatához közel, 1852-ben, régi őskeresztény rézkeresztet ástak ki a földből, melyre tisztán látható cyrill betük vannak vésve. Sasinek szerint e kereszt az itt működött Cyrill és Methód-féle szerzetesektől ered. A mai Tóvárosnak a XIII-XIV. századbeli oklevelek szerint Villa sclavonicalis volt a neve.
A IX. század közepén (855.) az itt tanyázó szlávok némileg függetlenítették magokat. A Rábától a Dunáig és Balatonig terjedő területet, melybe a mai Komárom vármegye is beleesik, Nagy-Morvaországhoz csatolták. Az itt lakó szlávok felett Rasztiszláv morva fejedelem unokaöcscse, Szvatopluk parancsolt, kinek szintén része volt a függetlenség kivívásában.
396Szvatopluk.
Miután Szvatopluk elfogatta nagybátyját, Rasztiszlávot, véres harczok árán 874-ben kivívta önállóságát, melyet elismerni a frank király is kényszerült. Vastag Károly azonban 884-ben ismét egyesítvén a frank birodalmat, Pannonia herczegévé Arnulfot tette, mire Szvatopluk áttört a Dunán s Pannoniát tűzzel-vassal pusztította. A közel három évig tartó hadjárat alatt (883-885.) Pannonia, mint a háború színtere, legtöbbet szenvedett; nemcsak elpusztult, hanem majdnem egészen elnéptelenedett.
Szvatopluk, noha Nagy-Morvaországot Arnulf király (887.) iránt való hűségi kötelezettséggel birta, mindegyre folytatta rablókalandjait a frankok ellen. Frank és szláv, halálos gyűlölettel eltelve egymás iránt, folyton harczban állott egymással. A nagyravágyó Szvatopluk megtörésére Arnulf német király hasztalan keresett szövetségeseket, Szvatopluk megtartotta hatalmát 894-ben bekövetkezett haláláig. Halála után hatalmas szláv birodalma szétfoszlott, s a testvérharczban elgyengült népet könnyű szerrel igázta le a 895. év őszén a vereczkei szoroson át beköltözködő magyar nemzet.
A honfoglalás.
Hogy minő harczok árán jutott a mai Komárom vármegye területe a magyarok birtokába, erre nézve nincsenek közvetetlen adataink, miért is a krónikák előadására vagyunk utalva. Anonymusnak, Béla király névtelen jegyzőjének tudósítása szerint Árpád a Tárnok völgyén át Székesfehérvárra vonult seregével, innen Bodajkon át a Vértes-hegyláncznak tartott, s miután azon átkelt, Bánhidánál megsemmisítette Szvatopluk morva-szláv seregét, innen Szent-Márton hegye alá mentek, majd fölmenvén a hegyre, az egész vidéket áttekintették.
Thuróczy krónikája szerint Bánhida várának romjai még az ő korában megvoltak. Kézai szerint Bánhida a Rákos folyó mellett fekszik, mely nem más, mint a mai Általér. Rák tudvalevőleg szláv eredetű szó, s Kézai ez adata kétségtelen bizonyíték arra nézve, hogy a XIII. században, vagyis az ő korában az egykor itt lakott szlávok emléke még élt e vidéken. (Történeti és Régészeti Egylet 1890. évi jelentése, 19. l. - Győrmegye és város leírása, 470-72.) A külföldi, jelesül a német forrásokat figyelembe véve, kétségtelen, hogy a magyarok 896 és 900 közt döntötték meg a morva birodalmat, vagyis ekkor került birtokukba a mai Komárom vármegye. A dunántúli rész azonban nagyobb harczok nélkül kerülhetett birtokukba, mert gyéren volt lakva, minthogy Esztergomtól és Visegrádtól délnyugatra a Balatonig hatalmas erdőség terült el. Az itt lakó szláv törzsek, ha próbáltak is ellenállni, az ellenállás nagyobb mérvű nem lehetett, (Pauler Gyula: A magyar nemzet tört. I. 6.), egyedül a mai Bánhidánál vívott ütközet hagyott mélyebb nyomokat. Erről még századok multán is regélt a nép.
Hogy a honfoglaló magyarok azonnal birtokukba vették e földet, azt igazolják nem csupán az ősmagyar helynevek, hanem a nagyszámú honfoglaláskori leletek is. Az itt talált szlávokat azonban nem irtották ki, hanem szolgaságba vetették. Csak így magyarázhatjuk meg, hogy még a XIII. században is élénk emlékezetben voltak a szláv őslakók. A helynevek közül különösen becsesek azok, a melyek az ősi nemzetségek neveit őrízték meg, mint Néma, Igmánd, Koppány, Szemere, továbbá az egyes halászóhelyek nevei, mint pl. Örvény, mely hajdan Örem-nek hangzott, s az oklevelek Eurem alakban említik.
Honfoglaláskori leletek.
A honfoglaláskori leletek közül különösen becses az az ősmagyar temető, melyre Végh Adorján Nemesócsán, saját kertjében akadt. Az itt talált tárgyak közül legbecsesebb az a kard, melynek bronz-markolata védőkoronggal van ellátva s hüvelye csontlemezből való.
Neszmélyen Wenninger M. 1877-ben sírhelyet talált, mely Pulszky Ferencz szerint a vezérek korából való. A neszmélyi leletnél az emberi csontvázak mellett lócsontok, kengyelvas, zabla, pitykegombok és két ezüst Berengár-denár került felszínre.
Mind a nemesócsai, mind a neszmélyi leletek határozottan pogány magyar temetők maradványai. Csepen is ősmagyar sírokra akadtak.
A füzitői ősmagyar temetőről I. Géza király által 1075-ben a garamszentbenedeki apátság részére kiállított adománylevél is megemlékezik.
Miként azt a nemesócsai lelet is igazolja, a Csallóköz, illetőleg ennek az a része, melynek megközelítését természeti akadályok nem gátolták, már a vezérek korában, alighanem a X. században, meg volt szállva.
401Komáromnak és környékének népe mindenkor halászattal foglalkozott, s e város környékén az ősrégi halászatra vonatkozó emlékeket is megőrízték a helynevek. Ilyenek Keszegfalva, továbbá Tany község, mely az ősrégi Thona szóból alakult; e vidéken fekszik Gadócz és Harcsás puszta is.
Ha figyelembe veszszük a komáromi halászok szerszámait, melyek sajátságos jellegüket mindmáig megőrízték, elfogadhatjuk Anonymus állítását, mely szerint a Csallóköz alsó részén a kumai (egykor a Kaspi-tó mellékén lakott) magyarság telepedett le. (Tört. és Rég. Egylet 1889. évi jel. 10-11.) Szerinte ugyanis Ketel kun vezér, a ki a Sátorhalmától a Tolcsva vizéig terjedő területet szállotta meg, utóbb a Duna és a Vág egybefolyásánál nyert nagy területet Árpádtól. Fia, Oluptulma e helyen építette Komárom várát. Anonymus ez utóbbi adata már csak azért sem hiteles, mert az Európában első ízben csak 1061-ben feltünő kunokat már szerepelteti, valószínűbb azonban, hogy a kumai magyarság törzsfőnökének emlékét akarta megörökíteni.
Anonymuson kívül még csak Márk krónikájában van némi adatunk (II. 14-19.) a vármegye megszállásáról.
Szabolcs.
Szabolcs vezér, a ki Csákvár táján szállott meg népével, valószínűleg a mai Komárom vármegye egy részét is birtokába vette. A vármegye területének jó részét azonban (leginkább a Dunántúlt) nem szállták meg a honfoglaló nemzetségek. Erre engednek következtetni a nagykiterjedésű királyi, királynői és várbirtokok, valamint az egyházi birtokok, melyeket Szent István, I. Géza, sőt Szent László királyok adományoztak a törzsbeli kötelékhez nem tartozó, tehát királyi területből.
Igmánd nemzetség.
Az Igmánd nemzetség kétségtelenül azok közé tartozik, melyek még az első foglalás jogán telepedtek le a vármegye területén. Igmánd helység nem csupán a nevét őrízte meg e nemzetségnek, hanem ősi, még szállásként birt jószága volt. De már a XIII. század elején szerfelett szétágazódott a nemzetség, s midőn 1233-ban Vata-Csanakát megszerzi a Csolt nemzetségtől, akkor már tizenhat felnőtt férfi-tagot számlál. Ősi birtoka, mint Csep is, (Wenzel VII. 456.), Nagy- és Kis-Igmánd közelében fekszik.
Csák nemzetség.
A Csák nemzetség, melynek ősi birtokai a Vértes alján terültek el, Anonymus szerint Előd honfoglaló vezértől származik, kinek Árpád a Vérteserdőt adta. Ennek Szabolcs nevű fiától származó unokája, Csák, a róla elnevezett várat építette. Kézai krónikája szerint azonban a honfoglaló vezért Szabolcsnak hívták. Bármiként áll is a dolog, annyi kétségtelen, hogy a nemzetség szintén az első foglalás jogán szerzett birtokokat a vármegye területén. Csák fia, György az 1038-46. években Béla herczegnek, a későbbi I. Béla királynak, Lengyelországban kísérője és szolgája volt. Ősi birtokai a vármegye délkeleti sarkában Csákvár közelében terülnek el, itt volt a nemzetség ősi monostora Vértes-Szent-Kereszt Oroszlánytól délfelé, a mai szentkereszti puszta helyén, melynek kegyura 1146-ban az e nemzetségből származó Ugrin comes, a Kisfaludy és a Mihályi családok őse volt. Ősi jószágai közé tartoztak az itt emelkedő hegyeken épült Gesztes és Vitám várak is, melyek a XIV. század elején Trencsényi Csák Mátét uralták, továbbá Bokod és Ecser, mely utóbbi I. Miklós 1327-ben kelt végrendelete szerint megmaradt a nemzetség Kisfaludy-ága közös birtokának. (Fejér IV. 178. Hazai Okmt. I. 16.)
Koppán (Katapán) nemzetség.
A Koppán (Katapán) nemzetség, ha ugyan nem tartozik az első foglalók közé, kétségtelen, hogy már nemzeti királyságunk első századában itt lakott. Karácsonyi János szerint (Magyar Nemzetségek, II. 328.) e nemzetség közös őse legalább is a XIII. század elején élt. A nemzetségi monostor, melyet vagy Merkúr fia, Katapán (1138.), székesfehérvári prépost, vagy az a másik Katapán épített, a ki 1198-ig székesfehérvári prépost, majd egri püspök volt, a Duna jobb partján emelkedett, közel Komáromhoz, a mai Ó-Szőnytől nyugatra. E nemzetség a Csallóközben telepedett le, ősi birtokai is leginkább a Csallóközben feküdtek, mint Ekel, Lak, Szakállas, Keszegfalva, Millértő, Iszap, Bálványszakállas (helyesen Bályán, ma puszta), Gadócz (ma puszta), vagy pedig a Duna partján, mint Lovad (elpusztult falu Ács fölött), Vas (jelenleg puszta) és Káva (ez utóbbi a Vágduna balpartján). Ha figyelembe veszszük, hogy e nemzetség ősi birtokai kivétel nélkül a nagy folyóvizek mellett terültek el, valószínűnek kell tartanunk, hogy a Koppánok ősei a Csallóközben letelepedett kumai magyarságból származnak. Támogatja e feltevésünket 402az a körülmény, hogy a nemzetség Bályán és György (1260.) nevű tagjaitól származó családok Keszeg, Posár (Ponty) és Harcsa nevet viseltek.
Szemere nemzetség.
A vármegye északkeleti sarkában a Szemere nemzetség telepedett meg. Itt van Szemere falu, itt állott Hoba falu is, mely az Anonymus által honfoglaló vezérnek mondott Huba emlékét tartotta fenn. Anonymus szerint Hubát Árpád nyitrai ispánná tette és neki a Zsitva vizétől a Türsok (Törzsök) erdőig terjedő földet adta. Anonymus előadását nem ellenőrizhetjük, mert e nemzetség birtokviszonyairól csak a tatárjárás utáni időből, 1247-től kezdve vannak okleveles adataink. Kétségtelen azonban, hogy Anonymus korában (XII. század) e nemzetség az ország előkelői között foglalt helyet, s valószínűleg ennek a nemzetségnek sarja az a Szemere semptei ispán is, a ki 1175 táján szerepel. (Karácsonyi, III. 57-60.) Végül, ha tekintetbe veszszük, hogy a nemzetség ősi birtokai Kürt, Nyék (ma Jászfalu), Csúz, Szemere, Tajd, Hoba és Lót (ma Bars várm.) egymás mellett feküsznek s szinte összefüggő területet alkotnak, beigazoltnak kell tartanunk, hogy e nemzetség szintén az első foglalás jogán jutott azoknak birtokába.
A Duna mentén fekvő Kolozsnéma helység szintén ősi nemzetség nevét őrizte meg, melyről azonban igen csekély adat áll rendelkezésünkre. Néma 1216-ban előfordul mint személynév. A helység 1226-ban említtetik a pannonhalmi apátság oklevelében (Győrmegye és város leírása, 481.) Az e nemzetségből származó Némai Kolos család 1268-1379 közt birtokos Némán.
A tatárjárás előtti korszakból még a Szák, a Csolt és a Miskolcz nemzetség letelepüléséről vannak adataink.
A Szák nemzetség, mely Tolnából Veszprém vármegyén át költözött Komáromba, s melynek emlékét a Kisbértől keletre eső hasonnevű helység őrizte meg a Kisbér határába olvadt Esztár faluban és Berén (1221.) volt birtokos.
A Miskolcz nemzetség borsmonostori ágából Domonkos bán fia, Bors bán (1194-1237.) a Tata környékén fekvő Szomod, Usztincs és Dunaszél falvakat bírta. (Fejér, III., 1., 362.)
Végül a Csolt nemzetségnek Vata-Csanaka volt ősi birtoka, melyet 1233-ban az Igmánd-nembelieknek eladván, a nemzetség többé nem szerepelt a vármegyében.
A honfoglaló magyarok és az itt talált avar-szláv népeken kívül még a következő nemzetségek telepedtek le a vármegye területén:
Bessenyők.
1. Bessenyők. A garamszentbenedeki apátság alapítólevele (1075.) szerint Udvardon laktak, de ezek a tatárjárás alkalmával kipusztultak. (Knauz: Mon. Strig. 53-60.) Bessenyő telep még Vas helység is, mely 1229-ben említtetik a pannonhalmi apátság egyik perében. (Fejér, V., 1., 305.)
Kunok.
2. Kunok. Ezeket IV. Béla király a tatárjárás után a Zsitva vidékére telepítette, a hol ezelőtt bessenyők laktak, így többek között Udvardra. Kun telepek még Gyorok, hol IV. Béla király 1264-ben a kunok iszonyú kihágásai miatt négy szállást és hat földbirtokot elkoboztatott (Fejér, IV., 3., 184.), továbbá Mócsa, mely a kun Alpra birtoka volt, de fiaitól, hűtlenségük miatt, IV. László király 1284-ben elkobozván, Rafain comesnek adományozta. (Fejér, V., 3., 258.) V. István király 1268-ban Megyert Parabuch kun származású comesnek adományozta s így valószínű, hogy Tata szomszédságában feküdt Grébics, Gurucs és Rucs helységeket is kunok lakták, mert nagyon emlékeztetnek Parabuch nevére. (Történeti és Régészeti Egylet 1890. évi jelentése, 34. l.) Gyulai Rudolf szerint Madar is kun település, mert itt sok a Kun nevű földmives.
Palóczok.
3. Palóczok. Ezek Szent László király uralkodása idejében kezdtek a Mátra hegység ágai között letelepülni, honnan az Ipoly völgyébe is átköltözködtek; valószínűleg ezek közül telepedtek le egyes családok a mai Kürt tájékára, mely helység neve palócz eredetre vall.
Németek.
4. Németek. A német településeket két csoportba oszthatjuk. Az elsőbe tartoznak az Árpád-házi királyaink idejéből való települések, a másodikba azok, a melyek a törökök kiűzetése után létesültek. A tatárjárás után IV. Béla király Örs, Kurtakeszi, Virth (a Zsitva partján) és Udvard helységekbe németeket telepített. E helységeket a király Ressul, Sebret és Sigfried német lovagoknak adományozta, a kik itt fegyvereseiket és szolgáikat helyezték el. (Knauz: I., 548., 435.)
403Szerbek.
Komáromban is találunk németeket. Mikor Károly király 1317-ben Tamás mester esztergomi érseket Komárom birtokában megerősíti, a város magyar és német lakosairól esik említés. Voltak ezeken kívül egyéb német telepek is, melyek a századok folyamán teljesen elpusztultak, mint pl. Pruster (Prinstorf), vagyis Prinzdorf, melynek emlékét a pápai tizedjegyzék őrizte meg számunkra; ennek hol fekvését sem tudjuk megállapítani, csupán annyi bizonyos, hogy a vármegye dunáninneni részében feküdt. (Ortvay Tiv. Magyarorsz. Egyh. földleírása, I., 17-18.)
A későbbi német települések közé tartoznak Tolna és Vértessomló. Tolna helységbe 1733-ban települtek németek Würzburgból és Elsassból. A mai Vértessomlóra, melynek neve 1890-ig Zsemlye volt, 1737-ben svábokat telepített a tatai uradalom. (Tört. és Rég. Egylet 1890. évi jelentése.)
5. Szerbek. A szerbek a XVI. század elején Nándorfehérvár eleste, illetőleg a mohácsi vész után kezdtek letelepedni kisebb-nagyobb csapatokban a Duna jobb partján. De már előzőleg is találunk szerb telepeket a Duna mentén; így 1428 után Szentendrén és a Csepel-szigeten, Kevén. Fényes szerint Komáromban már 1518-ban is laktak ráczok, noha a görög nem egyesültek birtokában levő, 1511-ből való pecsétnyomó e tekintetben elfogadható támasztékul nem szolgálhat.
A Komáromban megtelepedett ráczokról az első biztos adat Gerlach István, a báró Ungnad Dávid kiséretében levő protestáns pap tudósítása, mely szerint az itt lakó ráczoknak a városon kívül külön templomuk és temetőjük volt. Ezek a ráczok ekkor leginkább a komáromi naszádosok és ezek családtagjai sorából kerültek ki, a kiknek kiváltságait 1609-ben hirdeti ki Komárom vármegye. Sokkal nagyobb arányú volt a XVII. század utolsó éveiben végbement település, midőn Lipót király 1690. deczember 11-én kelt szabadalomlevele értelmében a Csernovics Arzén patriarcha érsek vezetése alatt álló szerbek egy része az ország belsejében levő katonai erősségekbe és a városokba telepíttetett; így került egy nagyobb csapat Komáromba is, de ezek idővel elmagyarosodtak. (Századok 1868., 537. Hornyik János czikke.)
2. KOMÁROM VÁRMEGYE ALAKULÁSA ÉS A VÁRMEGYEI ÉLET A KÖZÉPKORBAN.
Törzsszerkezet.
A honfoglalás befejezésétől közel egy századon át a törzsszerkezet volt a társadalmi élet alapja.
Egyes törzsek, nemzetségek székhelyén épült várak a törzsfőnököket uralták, a keresztény magyar királyság megalapításával azonban a régi szállásrendszer megszünt, de másfelől a külfölddel való sűrűbb érintkezés új, erőteljesebb szervezettel ismertette meg a nemzetet, melynek meghonosításától az ország jövője függött. Új intézményekre volt szükség, melyek szerint István alkotásainak maradandóságot biztosítani voltak hivatva.
Várak.
Szent István a már létező várakat királyiaknak jelentette ki s azokat a körülöttük fekvő vidék központjává tette. Ez intézkedésével ekkor Európaszerte fennálló gyakorlatnak tett eleget.
Ilyen vár volt Komárom is, melyet, a krónikák szerint, Ketel fia, Oluptulma épített s melynek szolgálatára mind a magával hozott, mind a vezértől szerzett népből két részt ajándékozott. A krónikák előadását nem ellenőrizhetjük, tény azonban, hogy a komáromi várszerkezet is a legrégibbek, vagyis azok közé tartozott, melyek szent István által alapítattak. Tartozékai, a várföldek a Duna mindkét partján terültek el. A Bakonytól fel a Dunán át, egész a Tuzsok erdőig terjedtek, vagyis addig, a hol a honfoglalás után a Szemere nemzetség telepedett le. A várszerkezet alapeszméje a földesuri viszony volt, a királyi vár és a szolgálmányosok között.
A várszerkezet élén állott az ispán (comes). Ő vezette hadba a várjobbágyokat, ő itélt s biráskodott felettük is. Alatta állott az udvarbíró, a későbbi korban alispán. A megyei ispán végrehajtó közegei a pristaldok voltak. A büntetések végrehajtásában a bakók (praeco-k, »börtönök«) segédkeztek a pristaldoknak, ezek tehát alsóbbrendű segédekként szerepeltek. (Pauler Gyula, I. 58. 346.) Ily alsóbbrendű végrehajtó közegeknek Kis-Csanak pusztán volt birtokuk, melyet 1235-ben Igmánd nembeli Endre nyert adományul.
404Várszerkezet.
A várszerkezethez tartozó osztályok közül a legtöbb kiváltságot élvezték a szent király jobbágyai, a kik a fegyveres bárjobbágyság legelőkelőbbjei közé tartoztak. Hozzájuk csatlakoztak a király jobbágyainak fiai, ezek már kevesebb kiváltságot élveztek. Voltak ezeken kívül még felmentett várszolgák és közönséges várszolgák. Szent István a rabszolgákat, a kik az ő hatalmába kerültek, vagy a megyei ispán alá rendelte, vagy pedig a királyi uradalmakban saját udvarának szolgálatára tartotta meg. Ez utóbbiak voltak a dvornikok, udvarnokok (Paule Gyula i. m. I., 29.), kiknek emlékét Udvard helység neve őrizte meg az utókorra. Ily királyi szolgálmányosokat találunk Belyd (Beled) táján két ismeretlen nevű faluban 1235 és 1270 között, továbbá Komáromban, hol 1268 előtt, Nemesócsán, hol 1264-ben és Bálványszakállason, hol 1285-ben szintén udvarnokok laktak. A többi szolgálmányosok közül Csicsón (1291.), Csanakon (1257.), Megyeren (Orsz. Lev. Dl. 5667.), Tárnokon, Etén (1257., 1271.) és Hetényben (1264.) hírnökök, ugyancsak Hetényben (1264.), Radványban (1267.) és Bálványszakállason lovászok, a két Lándoron (1291.) és Udvardon (1274.) halászok, Madaron (1360.) és Mercsén (1279.) sólymárok, Radványban (1267.) gyümölcskertészek, Vasban és Zelebegen (1273-1283.) szekeresek. Hasonló szolgálmányosokat találunk a királynői birtokokon is, így a két Árpa (Árpád, 1248.) egyikében, valamint Karván (1245.) és Mócsán fegyveresek és pohárnokok (1291.) laktak.
A komáromi várszerkezet, bár kétségen kívül egyike a legrégibbeknek, elsőízben csak 1214-ben fordul elő az oklevelekben. Régisége mellett bizonyít az a körülmény is, hogy a komáromi várföldek még fogyatékos okleveles emlékeinkből kivehetőleg is összefüggő egészet alkotnak, s csakis a jelenlegi vármegye területén feküdtek, az tehát abban az időben keletkezett, mikor a királynak még összefüggő terület állott rendelkezésére, hova a várjobbágyokat és az egyéb szolgálmányosokat letelepíthette. Egybevetve az okleveles adatokat, a komáromi vázszerkezethez a következő birtokok tartoztak:
Anyala, 1239. (A komáromi várhoz öt eke föld tartozott. - Fejér, IV. 1. 156. Knauz, I. 330.) Aranyos, 1268. (Fel-Aranyos.) Walter grófnak eladatott. Árpa, 1248., 1379. (Fejér, VII. 3. 31. 145.) A Csilizközben, Bős felé. Bana, 1379. (Fejér, VII. 3. 139.) Billeg, 1268. (Füzitő szomszédságában feküdt.) Bogya, 1268. (Vár-Bogya.) Walter grófnak eladatott. Alsó-Bök, 1387. Aranyos déli szomszédja. (Gyulai Rudolf i. h.) Csicsó, 1268. Walter grófnak eladatott. (Knauz, I. 550-560.) Alsó-Csicsó, 1387. (Teleki: Hunyadiak Kora, VI. 166.) Ekecs, 1268., 1283. Walter grófnak eladatott. Für (Füz, Füss), 1270. A Csiliz patak mellett feküdt Patacs és Radvány körül (Wenzel, VIII. 295.) Halas, 1387. (Teleki i. m. VI. 167.) Haraszti, 1268. Tany faluval volt határos, ma már nincs meg. Hetény, 1245. Folwyne-nek adományoztatott. (Fejér, VII. 3. 144.) Keső, 1243. (Fejér, IV. 1. 275.) Keszi (Vár-Keszi), 1268. Ipolyi Arnold szerint azonos Várközével. Komárom helység, hol királyi udvarnokok laktak. (Fejér IV. 3. 283.) Kulcsod, 1268. Gellér, Bogya, Ekel táján. Meyger, 1268. (Nagy-Megyer.) Walter grófnak eladatott. Megyercs, 1268. Walter grófnak eladatott. Mocs, 1284. Rofoynak adományoztatott. (Fejér V. 3. 258.) Néma, 1268. (Kolos-Néma.) Csak részben volt várföld. Ócsa, 1268. (Nemes-Ócsa). Walter grófnak eladatott. Örke, 1268. (Ma Felső- és Alsó-Örkény puszta.) Ó- és Uj-Örkény, 1387. Örs, 1218., 1256. Örs-Újfalu, ma egyszerűen Újfalu. Path, 1360. (Fejér, IX. 6. 106.) Pocsa, 1284., valószínűleg Nemes-Bogya. (Fejér, V. 3. 219.) Szent-András, 1268. (Valószínűleg Andrásháza Ekel mellett.) Szakállas, 1267. Apácza-Szakállas. (Bartal: A Csallóköz Tört.) Szakállas, 1268. (Bálvány-, helyesebben Bályán-Szakállos.) 1285-ben az esztergomi érseknek adományoztatott. (Fejér, V. 3. 292.) Szakállas, 1268. (Thuri-Szakállas.) Ó-Szőny, 1397. Gyulai Rudolf szerint várbirtok volt. Tany, 1268. Walter grófnak eladatott. Toldvár, 1387. (L. Ó-Szőnynél.) Udvard, 1274. Részben várbirtok. (Fejér, V. 2. 229.) Virt, 1268. A Zsitvánál, hozzátartozott Meenkyri nevű tó, vagy mocsár, mely felében az aranyosi várszolgáké volt.
Várközét 1489-ben Mátyás király Komárom városának adományozta. Ez valószínűleg a mai Várföld puszta. (L. Pesty Frigyes: A Várisp. Tört. 301.)
Imre király uralkodása, még inkább II. Endre zavarteljes kormánya alatt a komáromi várszerkezet is bomlásnak indult. Már Imre király is bőkezűen 405osztogatta a várjavakat. II. Endre pedig főleg szentföldi hadjárata után egyre-másra jutalmazta híveit várjavak adományozásával.
Példáját csakhamar követték a várszolgák is, eleinte királyi jóváhagyás mellett, gyakran azonban e nélkül is túladtak a várszolgálati kötelezettségük fejében nyert birtokokon. Már a komáromi várbirtokokra vonatkozó egyik legrégibb emlék, mely szerint Sámuel comes 1218-ban a várjobbágyoktól Örsön három eke földet vásárolt, e prédálásról tesz tanúságot. IV. Béla király uralkodása kezdetén ugyan erélyes kezekkel látott hozzá az elidegenített várföldek visszaszerzéséhez, így Anyalafaluban, hol ekkor már a komáromi váron kívül a szolgagyőrinek és a banainak is voltak tartozékai, megjelentek a királyi bírák s azokat a földeket, melyeket Mátyásnak, az esztergomi érsek udvarbírájának kezén találtak, visszavették a várjobbágyok részére, de 1239-ben IV. Béla király a visszavett földből mégis másfél ekét adott Mátyásnak, melybe ezt még ebben az évben be is iktatták. (Fejér, IV. 1. 156. - Pesty Frigyes i. m. 165.)
Az elidegenített várjavak visszavétele gyakran sok nehézséggel járt s számos panasznak, elégületlenségnek lett szülőoka. Ezért IV. Béla király főleg a tatárjárás után már kisebb hévvel fogott a várjavak visszavételéhez, sőt István ifjabb királylyal folytatott küzdelmei alatt és után maga is bőkezűen osztogatta a várjószágokat. 1243-ban a király a Kesö nevű három eke földet feloldja a várbeli kötelék alól és azt Simon meg Bertrand spanyol nemeseknek adja. (Fejér, IV. 1. 275.) 1256-ban Sebrid comes nyeri az Örs nevű várföldet (Örs-Újfalu). 1268-ban, midőn a királyné Komárom várát tartozékaival 800 ezüst márkáért Walter grófnak eladta, tömérdek várbirtok került idegen kézre, közöttük Csicsó, Keszi, Aranyos (Fel-Aranyos puszta), Ócsa, Ekecs, Megyer, (Nagy-Megyer), Tany, Szakállos, Bogya (Nemes- és Vár-Bogya), Néma (Kolozs-Néma), Örke (Felső- és Alsó-Örkény puszta) és Szent-András (talán Andrásháza). Utódai már csak az egykori komáromi várbirtokok foszlányait osztogatták szét híveik között.
A komáromi várszerkezet mindazonáltal még fennállott a XIV. század közepén. E várszerkezet utolsó emlékei közé tartozik az az adománylevél, melyben Nagy Lajos király Madari Marczel nevű sólymárának kérelmére, ennek rokonait bizonyos pathi földterület átengedéseért Path és Kürth nevű birtokokkal együtt, 1360-ban a nemesi várjobbágyság köteléke alól fölmentette s az országos nemesek sorába emelte. (Fejér, IX. 6. 106-108.) Tíz évvel utóbb Bana és Árpa komáromi várföldeket, miután a rajtuk lakott várjobbágyok kihaltak, a hazai jogszokás értelmében a király a maga számára foglalta le, utóbb, 1370-ben azonban Némai Kolos fiának, Jakabnak, allovászmesterének adományozta, melyre 1379-ben új adománylevelet állított ki. (Fejér, VII. 3. 152.) Árpádházi királyaink korában a komáromi váron kívül még más, nevezetesen a banai, galgóczi, szolgagyőri, karakói, mosoni és nyitrai királyi váraknak is voltak tartozékai a mai Komárom vármegye területén.
Az északról és nyugatról fenyegető veszély hazánk északnyugati részén a védelemnek nagyobb arányú kifejlesztését tették szükségessé.
Igy lettek azután királyi várak a honfoglaláskor is már ismert Bolondócz, Bana, Galgócz és később Szolgagyőr.
De ily szűk területen a várszerkezethez tartozó nép nem találhatott elegendő földterületet, ezért azt a távolabb vidékre telepítették le. Idővel, a népesség szaporodásával, e területi szétszórtság még inkább érezhetővé vált, de egyszersmind jelentékenyen elősegítette az illető várszerkezet felbomlását.
Jelentékeny területtel bírt a banai vár, minek alapján sokan, köztük Pesti Frigyes is az egykori Bana várat a hasonnevű helység környékén keresték, hol azonban, a mint már fentebb is láttuk, a komáromi várnak is voltak tartozékai. Pauler Gyula kutatásai szerint mindazonáltal kétségtelen, hogy Bana, vagyis Bánya a Nyitra vármegyében, Pöstyénnel szemben fekvő Banka helyén emelkedett, mely még 1395-ben is Bánya nevet viselt. (Nyitra Várm. Monogr. 486. l.) Tartozékai közül a következők feküdtek a vármegye területén: Anyala (1239.), Hetény (1245.), Kurta-Keszi (1256.), Nyék (Nyékfölde, 1332.), Örs (1264.) és Virt (1256. és 1264.)
Angyalán, hol a banai váron kívül a szolgagyőrinek és a komárominak is voltak tartozékai, 1239-ben vették vissza a kiküldött bírák az elidegenített várföldeket Mátyástól, az esztergomi érsek udvarbírájától. Hetényben, mely 406szintén a komáromi és a banai vár közt volt megosztva, három eke (egy eke 120-150 hold közt váltakozott) a banai várhoz tartozott. Ez utóbbi földet a király, mert lakatlan volt, 1245-ben Folwyne nevű hívének adományozta. (Fejér, VII. 3. 26. és 144.) Kesziben (Kurtakeszi) három várnak voltak tartozékai. A tatajárás utáni időben, midőn a király Kesziből egy részt Sefrid medliki német grófnak adományozott, Marcel és Illés comesek, valamint a komáromi várjobbágyok 1256-ban panaszt emeltek a királynál, hogy ha a német gróf közéjük jön, ők nem tudnak megélni, mire a király megengedte Sefrid grófnak, hogy a neki adományozott földeket eladhassa. Sefrid ekkor a Keszi nevű földből a szolgagyőri és a banai várhoz tartozó részt, a Zsitva mellett fekvő részekkel eladta. (Pesty Frigyes i. m. 166. l.) Örs és Virt a tatárjárás után szintén Sefrid medliki német gróf birtokába jutott, a ki Örsből tizenkét ekét és Virtből négy ekét a király engedelmével 1264-ben eladott Fülöp esztergomi érseknek, a ki ez alkalommal e földeket felmentette a banai vár köteléke alól. (Magyar Sion, I. 705.) Volt még a banai várnak egy névtelen földje a vármegyében, ezt IV. László király 1279-ben Merthey Kéza sólymárnak adományozta, mely alkalommal őt meg is nemesítette. E földről csak annyit tudunk, hogy a megnemesítettnek Merthey nevű birtokával volt határos. (Hazai Okmt., VI. 249.) A banai vár tartozékai közül egyesek, mint Nyék (Nyékfölde) és Hetény még a XIV. század közepéig fenmaradtak.
Mikor a győri káptalan 1345-ben Hetény helység birtokába beiktatta az esztergomi érseket és Apor fiát, Pétert, a Hetény területén lakó birtokosok közt a banai várnépbeliek is említtetnek. Még nehány tartozéka volt a galgóczi és a szolgagyőri várnak is.
Galgócz területén, a mai Nyitra vármegyében idővel egy Szolgagyőr nevű második vár is keletkezett, mely azzal sokféleképen összefüggött, úgy hogy e várat hol Galgócznak, hol Szolgagyőrnek nevezik az oklevelek. Mindkét vár, mely a német becsapások ellen épült, még az Árpádok kihalta előtt elpusztult s tartozékaik a területi szétszórtság miatt csakhamar veszendőbe mentek. A galgóczi várbirtokok közül e vármegye egykori területéhez tartoztak Kulcsod és Negedem (Negyven) falvak, melyeket IV. Béla 1252-ben a túróczi prépostságnak adományozott. (Hazai Okmt. VI., 52.) A szolgagyőri vár eddig ismertes, mintegy hetven-nyolczvan tartozéka közül pedig tizenhárom esett Komárom vármegyére, u. m. Anyala, melyet 1239-ben közösen laktak a szolgagyőri és a komáromi várjobbágyok, Aranyos (a Csallóközben), 1268-ban kelt határjáró levél szerint e birtok vége szolgagyőri várföld volt, Billa vagy Bille, Béla (1231. Pannonh. Bened. Oklt., I. 276.), Csém, hol 1209 előtt a galgóczi vár népei laktak (Knauz, I. 194.), Csicsó egy 1270-ben kiadott oklevélben fordul elő (Pannonh. Benedekr. Tört., II. 276.), Gellér (Gellyérd) a Csallóközben, 1258-ban említtetik, Káva szintén a Csallóközben; e birtok szomszédául 1247-ben több szolgagyőri várjobbágy említtetik, Keszi (Kis-Keszi), szintén a Csallóközben, az itt lakó várjobbágyok 1277-ben megnemesíttettek; Keszi (Kurtakeszi) 1256-ban a banai és a szolgagyőri várhoz tartozott, Madar földjén szolgagyőri várjobbágyok laktak, a kik közül egyet IV. Béla 1252-ben megnemesített, Olcsa (Nemesócsa) a Csallóközben, egyik szomszédjaként Álmos nevű várjobbágy fordul elő egy 1268-ban kelt oklevélben, Örs határában 1268-ban szintén egy szolgagyőri várjobbágy említtetik, végül Szántó (a Csallóközben), mely 1258-tól kezdve tartozott Szolgagyőrhöz, melyet ekkor vásároltak a gelléri várjobbágyok. (Tagányi Károly czikke Századok, 1882. 389.)
A komáromi, banai és szolgagyőri várakon kívül még a nyitrai, karakói és mosoni váraknak voltak tartozékai a mai Komárom vármegye területén. A nyitrai várhoz tartozott Gug (Felső-Gug), melyet IV. Béla király 1238-ban a János lovagrendnek adományozott. (Fejér, IV. 1., 108.) A mosoni várszerkezethez egy névtelen föld tartozott, mely egy 1210-ben kelt oklevél szerint a Duna mellett, Tenkere és Bodros közelében feküdt, továbbá Ászár, hol a mosoni várjobbágyok szőlőkkel bírtak, melyek 1239 előtt a Zách-nemzetség birtokába jutottak. (Gyulai Rudolf: Múz. Egyl. 1890. évi ért.) A karakói várnak Tardoson voltak tartozékai; de ezeket még Imre király az esztergomi érseknek adományozta. (Knauz, I. 216.)
A várszerkezet bomlása.
A várszerkezet bomlásával, a XIII. század közepén, főleg azonban a tatárjárás után a magukra hagyott várjobbágyok és az elszegényedett nemesség, 407az elhatalmasodó főurakkal szemben mindegyre jobban érezte a tömörülés szükségét. A nemesség azonban még mindegyre idegenkedett a főispán hatáskörétől, féltékenyen őrizvén régi kiváltságait. IV. Béláé az érdem, hogy legyőzte a nemesség ellenszenvét s egy testületbe egyesítette a várjobbágyokkal.
A vármegye.
Ezzel lerakta a vármegye alapját, mely elsősorban a jogvédelemre és az igazságszolgáltatásra volt hivatva.
Még a tatárjárás előtti időből találunk adatokat a békebíróság intézményét illetőleg; így egy 1233-1236 közt kiadott oklevél (A Pannonhalmi szt. Benedek-rend Tört., I. 748. l. 148. okl.) szerint a berencsi, banai, igmándi, alapi és gugi nemesek, mint választott bírák megkisérlik a Szőlős birtok felosztását a királyné népei, a szentmártoni apátság és a templomos lovagok közt, de sikertelenül.
A tatárjárás után még szorosabbá fűződik a viszony a királyi várjobbágyok és a nemesség közt. Különösen érdekes adatot szolgáltat az alábbi eset, mely élénken megvilágítja, miként alakult át a vármegye a várjobbágyok közönségéből a nemesek collegiumává.
1248-ban győr- és komárommegyei egyesült képviselők a szentmártoni apát és a templomosok közt támadt peres ügyben, a jog rendje és a hazai jogszokások szerint eljárván, miután a felek magukat száz ezüst font lekötése alatt a békebíróságnak alávetették, a peres föld mikénti elosztása iránt végzést hoztak, melynek végrehajtására maguk közül négy tagot küldtek ki. De midőn ezek a helyszinére kimentek, csak az egyik fél képviselőjét találták ott (t. i. az apátságét), miért is a nemesek collegiuma »Consilium collegii nobilium et assensu« - a nagymestert személyes megjelenésre idézte, de mivel ekkor másodszor sem jelent meg, hanem maga helyett egy rendtársat küldött, a ki a hívás ellenére a helyszínén megjelenni vonakodott, - a vármegye kiküldöttei végrehajtást nem eszközölhettek. (Századok, 1872. évf. 77. l. - Wenzel, VII. 278.)
IV. László király uralkodása alatt 1283-ban már Kozma alispán jár el a nyulszigeti apáczák tulajdonát tevő apáczaszakállasi földek visszavétele ügyében, melyet az ekecsi várjobbágyok bitoroltak. (Wenzel, IX. 370.)
A XIII. század végével már megalakultnak tekinthető a vármegye, melynek területe nagyjában megegyezett Komárom vármegye jelenlegi területével. Csak a határszéleken találunk kisebb-nagyobb eltéréseket, így a mai Bars vármegyéből Lót és Cseke, továbbá Esztergom vármegyéből Bátorkeszi, valamint Mócs (Dunamócs) a XV. században Komárom vármegyéhez tartoztak, viszont a vármegye keleti nyúlványát, Tolna, Héreg, Tardos és Tarján vidékét Esztergom vármegyéhez számították. A vármegye déli zugában fekvő Gerencsér pusztát inkább Fejér vármegyéhez, a veszprémi határszélen fekvő Kis- és Nagy-Bér, valamint Ászár helységeket pedig gyakran Veszprém vármegyéhez tartozóknak tekintették. Nyugat felé a határ kevés változást mutat, északon a mai Érsekújvár vidékén Szimő helység inkább Nyitra vármegyéhez tartozott. (Csánki Dezső: Magyarorsz. Tört. Földr. a Hunyadiak korában, II. 482. l.)
Várispánok.
Az egykori várszerkezet élén állott ispánokról nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre. A legrégibb eddig ismert okleveles adatok a tatárjárás előtti korszakból csak mintegy öt ispán (comes) nevét őrizték meg számunkra. A legelső, a ki egy 1214-ben kelt oklevélben előfordul, a Csák nembeli Miklós, a Kisfaludy család őse. Őt követi Orbász, a kiről 1216-ban kelt oklevél emlékezik meg. (Pauler Gyula i. m., I. 279.) Mórt, a ki 1218-ban a komáromi várjobbágyokat az esztergomi káptalan előtt képviselte, Pesty Frigyes szintén várispánnak tartja (Pesty i. m. 293.), valószínűbb azonban, hogy ez oklevélben udvarbírákról volt szó. 1230-ban Moys nádor állott a komáromi várszerkezet élén, a ki megelőzőleg Biharban működött. 1236-ban Sándor viselte a várispánsági tisztséget. (Fejér, IV. 1., 67.) A tatárjárás után, a vármegye megalakulásával a várispánból fejlődött főispáni tisztség mindegyre nagyobb jelentőségre emelkedik. A vármegyei főispánok előkelő nemzetségek sarjai közül kerültek ki, s gyakran más vármegyéket is kormányoztak, sőt országos méltóságokat töltöttek be. Detrik fia, Péter, a Balassák őse, a ki 1243-ban állott a vármegye élén, egyszersmind honti főispán is volt, a Huntpázmán nembeli Achilles fiát, Tamás bánt 1277-ben egyúttal pozsonyi és nyitrai főispánnak is mondják, a Széch nembeli Komáromi Pál (1298-1301.) mosoni, soproni, pozsonyi és győri főispán is volt.
408Az Anjouk korában még többször van országos nevű férfi a vármegye élén.
Főispánok.
Treutel Miklós, a ki 1310-től 1315-ig viselte a főispáni méltóságot, utóbb (1322-48.) Pozsony vármegye élén állott és temesi főispán is volt. Őt követte a Guth-Keled nembeli Amadé fia, Miklós (1320-25.) szlavóniai bán és soproni főispán, Zólyomi Dancs mester, Domonkos fia, egyúttal zólyomi (1330-1344.), Csór János (1360-1373.) királyi főajtónálló, egyúttal győri és Zámbó Miklós királyi tárnokmester (1383.), egyúttal pozsonyi (1382-1384.) főispánok. A XV. század elején a vármegyei főispánok, mint Laak fia, Jakab (1402.), Kristóf és Marsalf (1405.), valószínüleg Benedek és Imre (1406.) is, Hohenhain Henrik (1407.), Besenyő István (1411.) a komáromi várnagyok közül kerültek ki.
Zsigmond uralkodásának utolsó évében (1437.) Rozgonyi György állott a vármegye élén, a ki testvérével, Istvánnal egyetemben kétízben is (1384 és 1421-1450.) viselte a pozsonyi főispáni méltóságot.
A Hunyadiak korában közel három évtizeden át a felső-lindvai Széchy-család tagjai állottak a vármegye élén.
A hatalmas nemzetség sarjai közül Tamás, a ki a rigómezei csatában esett el, viselte elsőízben a főispáni méltóságot (1439-1448.), őt követték a családból Miklós (1450.), János (1451-1452.), majd János és Miklós (1453.), azután ismét János (1454-1456.), utóbb zalai főispán, végül Dénes esztergomi érsek és bibornok (1456-1465.).
1469-ben már Kosztka (Koczka) Albertet találjuk a főispáni méltóságban, a kit Mátyás király több ízben követül küldött Podjebrádhoz. 1478 után Kosztka Péter viselte a komáromi főispánságot. Mátyás király uralkodásának végszakában a trónt természetes fia, Corvin János számára óhajtván biztosítani, 1490. január 8-án, midőn elhagyta a magyar fővárost, Komárom és Tata várakat átadván Corvin Jánosnak, sőt egyúttal komáromi és pozsonyi főispánná tette meg. (Schönherr Gyula: Corvin János, 97. l. Millenn. Tört. IV. 316.) Mátyás király halála után azonban Corvin János elüttetett a tróntól. 1490 őszén még Komáromban és Tatán találjuk, de Ulászló és tanácsosai rábeszélésének engedve, kárpótlás nélkül átadta e fontos várakat a királynak s valószínűleg ekkor vált meg a komáromi főispánságtól is. A Jagellók alatt a két Korláthkőit találjuk a vármegye főispáni székében. Osvát (Oswald), a ki 1500-1514-ig viselte a főispáni méltóságot, egyúttal komáromi és tatai kapitány is volt (1502-től 1510-ig). Utóda Péter (1514-1526.), a ki 1514-ben szintén tatai és komáromi kapitány volt, Mohácsnál esett el. (Komárom Várm. és Városi Múz. Egyl. értesítője, IV., V. évfolyam.)
Alispánok.
A vármegyei alispánok közül a mohácsi vész előtti korszakból csak nagyon kevésnek nevét őrizték meg az oklevelek. A vármegyei szolgabirák száma kezdettől fogva négy volt. Egy 1355-ben kelt oklevél szerint Halapi Gergely, Batthyáni Pető, Vésztői Márton és Kurtakeszi István viselték e tisztséget. 1449-ben Pornoki János, Dinyei Vas Márton, Felső-Örsi Kenyeres Bálint és Pathy László. 1512-ben Vasdinnyei Bakan Jakab, Makki Pyskei Benedek és Ferencz, Csepy Jósa és Ásványtői Mihály deák, tehát öten voltak szolgabirák. Közülök Vasdinnyei Bakan Jakabot még 1519-ben is hivatalában találjuk.
Közgyűlések.
A vármegye közgyűléseit a XIV-XV. században leginkább Győr vármegyével együttesen szabad ég alatt tartotta. A XIV. században a közgyűlések többnyire Győr vármegye nemességével együttesen Győr mellett tartattak.
Nevezetesen 1341. november 5-én Drugeth Vilmos nádor elnöklete alatt Győr és Komárom vármegyék nemessége Győr mellett tartott közgyűlést, ugyancsak Győr mellett gyűlésezett a két vármegye nemessége 1347. április 30-án Gilétfi Miklós nádor, 1351. május 9-én, 1358. június 30-án és 1366. május 25-én Kont Miklós nádor elnöklete alatt, ez utóbbi közgyűlés még június 3-án is folyt. 1349-ben a két vármegye nemessége Győr közelében Dezső mester alnádor elnöklete alatt gyűlésezett, mikor is a többi közt Vilmos pannonhalmi apátnak Péter fia Tamás ellen Gönyü birtoka miatt indított pere került tárgyalásra.
A XIV. század második felében Komárom vármegye már gyakran egymagában tartott közgyűlést, így 1369-ben Koppánymonostora mellett, 1382. május 12-én Garai Miklós nádor viczegerensének, Nyssai Tamás fia, Miklósnak 411elnöklete alatt gyűlésezett a vármegye nemessége. (A Pannonhalmi Szt. Benedek-r. Tört. II. 124., 399., 410., 540., 567. VIII. 76., 80., 95. Orsz. Lev. Dl. 5773. Hazai Okmt. I-VIII.)
409A bánhidai turul.
(Wessel Jenő tusrajza.)
A XV. század első felében a két vármegye nemessége ismét együttesen tartotta közgyűlését, ezúttal azonban nem Győr mellett, hanem Tatán, mely város attól kezdve, hogy Zsigmond király birtokába jutott (1411.), mindegyre nagyobb jelentőségre emelkedett. Itt gyűlésezett a két vármegye nemessége többek közt 1419. május 15-én Garai Miklós nádor elnöklete alatt (Wenzel: Tata fénykora.), s 1421. június 9-én (Pannonhalm. Benedek-r. tört. VIII. 489.) Kevéssel azután, hogy Zsigmond király hosszabb távollét után ismét Tatára jött (1429.) a két vármegye nemessége június havában Tatán tartott közgyűlést, de ezen a király már nem vett részt, hanem egyik udvari emberével képviseltette magát. (Wenzel: Tata fénykora.)
A közgyűléseken egyúttal nádori törvényszékeket is tartottak, illetőleg azokon mind magánjogi, mind bűnvádi ügyeket tárgyaltak. Mátyás király azonban 1481-ben a nádori törvényszékeket az egész országra kiterjedőleg megszüntette, mely intézkedést az 1486. évi országgyűlés (I. t.-czikk) törvénybe is iktatta. A vármegye törvénytevő gyűléseit ez időtől kezdve, a mohácsi vészig leginkább Komáromban tartotta. (Csánki Dezső i. m. III.)
A vármegye legjelentékenyebb helye már az egész középkoron át kétségen kívül Komárom volt.
Komárom.
Komáromot elsőízben a bakonybéli apátság 1037. évi oklevelében említi, de előfordul a garamszentbenedeki apátság 1075. évi alapító levelében is. (Fejér, I. 328. - Knauz, I. 55.) Legrégibb lakosai királyi udvarnokok voltak, (Knauz, I. 559.) a kik 1265-ben IV. Béla királytól ugyanazokat a kiváltságokat nyerték, melyekkel Buda város polgárai bírtak. E kiváltságlevél volt Komárom jövő fejlődésének alapja.
Egy évtized elmultával a város polgárai újabb szabadalomlevelet nyernek akkori földesuroktól, a Hunt-Pázmán-nemzetségből származott Tamás bántól, Pozsony, Nyitra és Komárom vármegyék ez időbeli főispánjától, még pedig a várnagy hatósága alóli mentességet és szabad bíróválasztási jogot. Ez a kiváltságlevél a városi levéltár legrégibb okmánya.
A XIII. század végével a város a Csák nemzetség birtokába kerülvén, új uraitól ismét kiváltságlevelet nyert. E két szabadalomlevél közül csak Trencséni Csák Máté 1307. évi kiváltságlevele maradt fenn, melyben nagybátyja, Mátyás nádor kiváltságlevelére hivatkozik. Ez oklevélben Komárom városa »Civitas« néven fordul elő. (Fejér, VI. 2., 402.) I. Károly király 1331-ben megerősítvén a Tamás bán által adott szabadalmakat, megtoldotta még azokkal a kiváltságokkal, hogy a város polgárai vámot sehol sem tartoznak fizetni és pereikben egyenesen a tárnokmesterhez és a királyhoz fellebbezhetnek. Ez az oklevél sincs meg eredetiben, csupán annak a szentmártoni konvent által 1388-ban eszközölt átírása maradt fenn az utókorra. Nagy Lajos király uralkodása alatt a város hatalmasan fejlődött; a nagy király halála után Mária királynő 1382-ben újabb kiváltságokkal ruházta fel a várost. Sajnos, ez az oklevél is elveszett, s csupán Zsigmond király 1401. évi megerősítő leveléből van felőle tudomásunk. Zsigmond király háromízben állított ki a város részére szabadalomlevelet: 1401-ben, 1411-ben és 1422-ben; az utóbbit, melyben a város polgárait minden teher alól felmentette, 1465-ben erősítette meg Mátyás király Patkó János főbíró, Literáti Sebestyén és Mihály, komáromi polgárok kérelmére.
V. László, a kinek Komárom szülőföldje volt, (itt született 1440. február 22-én), több kiváltságlevéllel fejezte ki ragaszkodását a város iránt.
Még 1446-ban Hunyadi János kormányzó, az ő nevében is megerősítette a városnak Mária és Károly királyok által adományozott szabadalmait. 1453-ból négy kiváltságlevelet találunk a városi levéltárban V. Lászlótól. Az egyikben megerősítvén a város szabadalmait, megparancsolja Szécsi Tamás komáromi várkapitánynak, hogy a város polgárainak szabadalmai felett őrködve, ne engedje őket a vásárokra és a vámokra vonatkozó szabadalmaikban háborgatni. A másikban megtiltja az adó- és vámszedőknek, hogy a város polgárait kiváltságaik ellenére ne terheljék, a harmadikban megerősíti a város régibb szabadalmait, a negyedikben pedig megtiltja a törvényhatóságoknak és a királyi 412tisztviselőknek, hogy a város polgárait befogják, vagy más úton-módon háborgassák, s megengedi a város polgárainak, hogy peres ügyeiket saját bíráikkal intéztessék el. Utóbb még 1456-ban és 1457-ben állított ki szabadalomleveleket.
Mátyás király szintén gyakran tüntette ki e várost, melyben szívesen időzött, különösen attól az időtől kezdve, mikor Tata a király vadászkastélya és pihenő-helye lőn. Komáromot, hol gyümölcsöse, vadaskertje és Bonfini szerint a révben állandó hajója volt, nagyarányú építkezésekkel emelte, sőt 1465-ben e várost szemelte ki, a csehek és a lengyelek ellen irányuló hadműveletek kiindulási pontjául.
A városi levéltár mintegy hat kiváltságlevelet őríz Mátyás királytól. E kiváltságlevelekben részint a már előzőleg nyert szabadalmakat újítja meg, részint pedig a komáromi polgárok vámmentességi jogát biztosítja. Egy 1465-ben Budán kelt levelében Mátyás eltiltotta az esztergomi és az óbudai vámosokat attól, hogy a város lakóitól adót és vámot szedjenek. 1489-ben pedig a Várköze nevű birtokot, mely azelőtt a vár tartozéka volt, a városnak adományozza. Ez utóbbi adományát Ulászló király 1492-ben átírta, mely évben különben a város régibb kiváltságleveleit is megerősítette.
A Mátyás halálát követő korszak nem volt kedvező Komárom fejlődésére. A túlsúlyra emelkedett nemesség, az elhatalmaskodott főurak részéről a polgárok szüntelen támadásoknak voltak kitéve. II. Ulászló király még 1513-ban meghagyta Podmaniczky István nyitrai püspöknek, hasson oda, hogy tisztjei, vámosai és adószedői Komárom kiváltságos város polgárait vámokkal és adókkal ne terheljék. II. Lajos király 1518-ban megismételte ez előbbi rendeletet, a vám- és adószedőket eltiltotta a város sarczolásától, majd még ebben az évben megerősítette a város régebbi kiváltságleveleit. (Városi levéltár).
Komáromon kívül még a következő helységek birtak városi kiváltságokkal.
Megyer.
Megyer. Egykor várbirtok,1268-ban még a komáromi vár tartozéka. Azután hosszabb ideig a Beledfi nemesek birták. Zsigmond király 1421. szeptember 27-én Kanizsai Istvánnak és Jánosnak adta cserébe. (Sopron várm. oklt. II. 60.) Valószínűleg a Kanizsaiaknak köszönheti kiváltságait, melyeket Mátyás király 1466-ban adott. Utóbb II. Ulászló királytól is nyert szabadalmakat, melyeket I. Ferdinánd 1534. november 14-én megerősített. (Kir. könyvek, I. 235., 236.)
Neszmély.
Neszmély. Mint helység és birtok 1235 táján említtetik. 1341-ben részben Esztergom, részben Komárom vármegyéhez tartozik, ekkor a Miklós comes birtoka. 1359-ben és 1364-ben Miklós pécsi püspök testvérei, Hanczkó és Simon mesterek birták. 1420 táján a Poroszlai Hanczkófiak birtoka. 1422-ben mint oppidum (város) szerepel. Az Albert király haláláról (1439.) megemlékező német források Langdorfnak írják. 1460-ban is e néven szerepel. Városi jellegét, miként az az 1471. és 1505. évi oklevelekből kitűnik, a középkor végeig megtartotta. (Csánki Dezső i. m. III. 491.)
Szőny.
Szőny (Ószőny). Az esztergomi érsek birtoka, melyet IV. Béla király 1249-ben Örsfaluért elcserélt. IV. László király korában is csupán mint birtok fordul elő. (Wenzel, IX. 577.) 1337-ben és 1422-ben vámjával és révjével együtt, a komáromi várhoz tartozott. 1460-ban oppidum, de vámja a komáromi váré volt.
Tany.
Tany. Régi halászó hely, a nevét is a (halász-) tanya szóból vette. 1268-ban, mint várbirtok, a komáromi vár tartozéka. (Knauz i. m. I. 556.) 1360-ban az esztergomi érsek jobbágyai és nemesei laktak benne. 1460-ban mint oppidum szerepel. Vámjával együtt a komáromi várhoz tartozott.
Tata.
Tata. Már a rómaiak idejében virágzó helység volt. A magyarok bejövetelével itt előkelő nemzetség telepedett le. Ebből származhatott az a Tata nevű úr, a ki Szent Péter tiszteletére, valószínűleg a XI. század első felében, mindenesetre azonban még Szent László király uralkodása idejében itt monostort alapított. (Pauler Gyula i. m. I. 47. 1.) Az 1268. évi oklevélben még csupán mint villa szerepel, de 1305-ben a Possessio Tata az Oppidum Tatától meg van különböztetve. (Fejér, VIII. 1., 195.) Városi szabadalmait tehát a XIII. század második felében nyerhette. 1391-92-ben Simontornyai Laczkfi István nádoré s valószínűleg a család hűtlensége következtében került Zsigmond király birtokába.
413E király uralkodása alatt a város nagy lendületet vett. A XV. század elejétől két ilynevű városról emlékeznek meg az oklevelek. Az egyik Ó-Tata, mely magyar város volt, de sok zsidó lakott benne, a másik Új-Tata, mely egy 1413-ban kelt oklevélben oppidum regis (a király városa) néven szerepel. (Orsz. levélt. D1. 10.071.) Zsigmond király 1415-ben erősítette meg régi szabadalmait.
Egy 1426-ban kelt oklevél mindkét Tata városról megemlékezik, 1439-ben pedig Új-Tatát (Nova Tata) civitas-nak nevezik. A XV. századbeli oklevelek a két várost Magyar-Tata és Tót-Tata elnevezéssel jelölték meg (Oppidum Tata hungaricale et slavonicale), egy 1472-ben kelt oklevélben az utóbbi oppidium regis Tóth-Tatha néven fordul elő. Tót-Tatából alakult idők folyamán a mai Tóváros. 1465 után a város Máyás király birtokába került, a ki a várban pompás palotát építtetett s a város egész a Dunáig kiterjedő, nagy vadaskertet létesített. Tehát a Dunával jókarban tartott út kötötte össze, hol a király díszhajója horgonyzott, mely az udvar dunai kirándulásaira szolgált. Mátyás király halála után Corvin Jánosra szállott a város, a ki ellen az ó-tatai nagyszámú zsidók 1490-ben panaszt emeltek Ulászló királynál, mivel a városi lakosság kérelmére, őket, zsarolásaik miatt, a városból és környékéről ki akarta űzetni. Rövid idő mulva a város a várral együtt II. Ulászló, majd ennek fia, Lajos király birtokába került.
Némi kiváltságokkal birt még Csep helység is, mely földesurai, az Apátiak, és a Rátonyiak kérésére Zsigmond királytól 1404-ben hetivásár tartására nyert jogot.
Komárom nem csupán a vármegye legjelentékenyebb helye, hanem egyik legfontosabb erődítménye is volt. Anonymus előadása szerint a várat még az Árpáddal beköltözött Ketel fia Alap-Tolma építette a Vág és Duna egybefolyásánál. Tehát már Anonymus idejében (XII. század) jelentékeny erősség volt; okleveles adatok azonban csak 1218-tól kezdve (Knauz - M. S. I. 219.) vannak e várról. A tatárjárás alatt bevehetetlennek bizonyult. A tatárjárás után a vár erődítési munkálatai egyre nagyobb arányokat öltöttek, különösen akkor, midőn IV. Béla király a várat Walter comes gondjaira bízta, a ki azt egy 1265. évi oklevél szavai szerint: »saját költségén, a királyi felség tiszteletére és az ország díszére, nagy mértékben gyarapította«. (Fejér, IV. 3., 283.) 1277-ben a Hunt-Pázmán nembeli Tamás bán, mint a vármegye főispánja rendelkezett a vár felett. A XIII. század végén a Csák nemzetség birtokába jutott, a mely nemzetségből származó hatalmas kényúrtól, Trencséni Csák Mátyustól 1317-ben foglalta vissza Róbert Károly király, s a várat tartozékaival együtt Tamás mester esztergomi érseknek adományozta.
1320-ban a vár visszakerült Károly király birtokába, a ki azután 1333-ban cserében Strigó- és Csáktornyáért Zólyomi Doncs mesternek adományozta. Az ő utódai 1366-ban is birták. 1372-től 1387-ig ismét királyi birtok. 1387-ben Zsigmond király Laczkfi István nádornak, továbbá Dénes volt vajda fiának és Miklós volt vajda fiának, Andrásnak adta zálogba 8000 frtért, mint a mely összegben a várat tartozandóságaival Mária királynő már előbb átírta volt.
A Laczkfiak hűtlensége következtében következtében a vár ismét a király kezére került. 1422-ben azonban Zsigmond király 6840 forintért Garai Miklós nádornak zálogosította el.
1435-ben a vár ismét Zsigmond királyé, kinek halálával Albertre és ennek nejére, Erzsébet királynőre szállott. 1439-től 1441-ig Erzsébet királynő birtokában találjuk, a ki 1441-ben Rozgonyi István pozsonyi főispánnak igérte, de 1453-ban már ismét királyi birtok gyanánt szerepel.
V. László 1456-ban 8000 forintért Széchy Dénes esztergomi érseknek zálogosította el, a mit, úgy látszik, Mátyás király is megerősített, mert 1460-ban Széchi Dénest beiktatták a vár és tartozékainak birtokába. 1465-ben a vár a király birtokába került, a ki azt, Bonfini előadása szerint, nagy költséggel újjáépíttette.
Mátyás király Komárom várát Corvin Jánsonak adta, a ki 1490-ben azt a farkashidi egyezség értelmében megtartotta birtokában s 1491 elején még itt tartózkodott. (Csánki Dezső i. m. III. k. 487.)
Tartozékai: 1268-ban Szent-András, Kesző, Örs, Örkej, Aranyos, Ócsa, Kulcsod, Bogya, Szakállas, Ekecs, Für, Megyer, Tany, Haraszt, Csicsó, Néma, 414Megyercs, Árpa, Kürt (Vért), Hetény, Bille, Komárom város és a tatai malom. 1397-ben: Komárom város, Toldvár, Halas, Kesző, Örs-Újfalu, Alsó-Bök, Alsó-Csicsó, Haraszt, Ekecs, Egyházas-Szakállas, Bogya, Ó- és Új-Örke, Megyercs, Rév-Komárom, Szőny, Mercse, továbbá a lögöri vám, végül Ásványtő, Felső-Szakállas, Bogya, Bana és Szőny helységek vámja. - 1422-ben: Komárom város, Neszmély, Almás, Füzegtő (Füzitő), Szőny, Rév-Komárom, Újfalu, Bök, Örke, Tany, Csicsó, Megyer, Izsop, Bogya, Szakállas, Ekecs, Megyercs, Kesző, Toldvár, Várkeszi és Halas.
Komárom vára mellett a középkorban számbavehető erősség nem volt a vármegye területén.
Tata inkább várkastély jellegével birt, csupán a vármegye délkeleti sarkában, a Vértes-hegység északi lejtőinél emelkedett három vár: Gesztes, Oroszlánkő, és Vitám, míg a vármegye dunáninneni felében egyedül a perbetei vár létezéséről van tudomásunk.
Gesztes.
Gesztes várának létezéséről csak a XIV. század első feléből vannak adataink. Várnagyát 1332-ben említik első ízben az oklevelek. (Anjouk. Okmt. II. 581.) 1333-tól 1360-ig Csór Tamás volt a várnagya (Hazai Okmt. VII. 435. II. 68. Anjouk. Okmt. II. 1. III. 426. IV. 10.) 1379-től kimutathatólag a király birtokában találjuk. 1387-ben Zsigmond egyik tartozékát, Barátit (Győr vm.) Kanizsai Istvánnak adományozta. 1388. október havában Zsigmond és Mária királynő tartózkodtak falai között. (Fejér X. 1. 449. 418.) Gesztes Zsigmond uralkodása alatt megmaradt a király birtokában. 1417-ben Silstrang volt a várnagya. 1435-ben deczember 15-én Zsigmond veje, Albert osztrák herczeg is megfordult falai között. (Ráth Károly: A magyar királyok utazásai.) Albert király 1438-ban Gesztes várát Rozgonyi Istvánnak adta zálogba, s ez ügylet érvényét 1458-ban Mátyás király is elismerte. Mindamellett 1444-ben és 1446-ban Ujlaki Miklós mondja magáénak, sőt az utóbbi évben tényleg birtokában találjuk. 1460-ban Rozgonyi János kir. tárnokmester és fia, János, valamint testvérei, Rajnáld és Ozsvát Ujlaki Miklósra ruházzák e várban és tartozékaiban szerzett összes örök- és zálogjogaikat. 1464-ben a Rozgonyiak tartanak hozzá jogot. 1464-ben Veszprém, 1492-ben pedig Fejér vármegyéhez tartozott. 1494-ben Ujlaki Lőrinczé, a következő évben (1495.) II. Ulászló király, a ki szeptember havában Tata és Gesztes közt vadászott, október 4-én Gesztest is meglátogatta. 1517-ben Török Imre nándorfehérvári bán birtokában találjuk.
Tartozékai: Csákvára, Árki, Dabos, (Fejér vm.), Gerencsér, Hosszú és Egyházas-Váma (ma Ondód), Oroszlánkő, Bokod, Dad, Szacska, Kömlő, Kernye (Komárom vm.), Oz-Sáp és Sári-Sáp (Esztergom várm.). (Csánki Dezső i. m. III. 486. Komáromvárm. Tört. és Rég. gylet 1890. évi jelentése. 33. l.)
Oroszlánkő.
Oroszlánkő. E vár középkori szerepléséről csak nagyon hiányos adataink vannak. 1440-1446-ban, sőt még 1460-ban is mint possessio, Gesztes várának tartozéka. (Orsz. Levélt. Dl. 15498.)
Várát oláh Miklós említi elsőízben 1536-ban »Hungaria et Attila« czímű művében. Tehát az 1460. és 1536. közti években épülhetett. Az egykori vár romjai még a XVIII. század elején is fennállottak, köveit 1733-ban a majki zárda építésekor hordták szét. (Fényes, 186. l.)
Perbete.
Perbete. Az esztergomi érsek ősi birtoka. Várának létezéséről csupán a modenai Hyppolit-codexek emlékeznek meg. A perbetei várnagy az 1487-1489. években tizenhét dukát (arany) bért s szolgájával együtt szabad élelmezést kapott. A várőrök havonként ötven denár fizetésben részesültek. (Századok, 1870. 281-283.)
Tata.
Tata. Váráról csak a XV. század elejétől kezdve vannak adataink. 1426-ban Zsigmond király Rozgonyi Istvánt temesi főispánnak és nejének, a kik 5000 forintért már előbb is birták, zálogba vetette. Ez a zálogbaadás csak ideiglenes lehetett, mert 1438-ban Rozgonyi Simon is magáénak mondja. 1440-ben, továbbá 1444-1458 közt szintén a Rozgonyiak birtokában találjuk. 1464-1465-ben Mátyás király a várat visszaváltván, újjáépítette. Ranzani és Bonfini nem győztek csodálkozni Tata nagyszerűségén. Bonfini szerint fényre minden más vár elé teendő. Mátyás király alatt a vár négyszög alakra épült, kettős kőfallal s tornyokkal, és árkokkal volt megerősítve. Körülötte hatalmas tó terült el. Mátyás király gyakran időzött falai között, így 1480. május 17-én innen keltezi Ottó bajor herczeghez intézett levelét. 1483-ban a böjt nagyobb részét a 415tatai várban töltötte s csak tíz nappal husvét előtt ment Budára. (Komárom Várm. Tört. és Rég. Egylet 1891. évi jelentése, 99-100. l.) Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak adta a várat, a ki 1490-ben a farkashidi egyesség értelmében és 1492-ben kelt egyesség szerint is megmaradt annak birtokában. 1494-ben azonban már II. Ulászló királyé, a ki 1510. julius 2-án itt keltezi egyik oklevelét, melyben a Szent-Benedek-rend kiváltságait megerősíti. (Csánki D. i. m. - Századok 1889. évf. 8. füzet. A Pannonhalmi Szent-Benedek-r. Tört. III. 631.) Tartozékai: (1426-ban) a két Tata mezőváros, Bánhida, Galya, Somolya, Gerebecs, Sárás, Tarján, Bikcse, Csapol és Szent-László (Komárom vm.), továbbá Dinyés, Méd és Pátka (Fejér vm.).
Vitám.
Vitám. (Vitány, Vitán.) Eredetileg szintén a királyé volt. Elsőízben 1379-ben említik. 1417-ben Silstrang volt a várnagya. 1440. deczember 23-án I. Ulászló király Rozgonyi Jánosnak adta élete tartamára, a ki már előzőleg birta zálogban Albert királytól. Mindamellett 1440. május 1-én Erzsébet királynő iktattatott be a vár és tartozékainak birtokába. 1445-ben Ujlaki Miklós foglalta el s meg is tartott az országnagyok rendelkezései ellenére. Utóbb, 1448-ban, zálogban birta. 1453-ban Rozgonyi Rajnáld, Osvát és János nyerik adományul V. László királytól, mely adományt 1458-ban, 1459-ben és 1460-ban Mátyás király is megerősített. 1493-ban Egervári László horvát bán nyeri Vitám várát Csókakő várával együtt 16.000 forint fejében zálog czímén. Egervári László halálával (1495 vége) a vár Egervári István, majd ennek magvaszakadtával (1512.) Kanizsai György birtokába került (Orsz. Levélt. D1. 21,725. és 22,271.), a ki után Egervári László özvegyétől született fia, Kanizsai László örökölte. Tartozékai: Bánhida, Szár, Szenttamás puszta (Fejér vm.), Bicske, Csapol, Szentlászló, Garda puszta és Kürt puszta (Pest vm.), Tarjány, Sárás, Németegyház puszta, Múr puszta, Baroczülése puszta, Zalácsta puszta (Esztergom várm.), Galla és Bánhida (Komárom vármegye).
3. EGYHÁZI VISZONYOK A KÖZÉPKORBAN.
Ó-keresztény emlékek.
A mai Komárom vármegye területe kétségen kívül azok közé tartozott hazánkban, hol a kereszténység legelőször vert gyökeret, de nincsenek határozott adataink arra nézve, hogy e területen a kereszténység még a római uradalom idejében elterjedt volna. Történetíróink felette eltérnek egymástól e tekintetben, mert míg Balics Lajos szerint (A Kereszténység Története. 1901.) a brigetioi táborhely területén talált nehány felirattöredék (sit tibi terra levis) bizonyítéka a brigetioi keresztény egyház létezésének, addig Ortvay Tivadar szerint az őskereszténység az ókorban legfeljebb csak a Rábáig és a Balatonig terjedhetett és azok a feliratos emlékek, melyek Brigetioból előkerültek, csak a pogányság létezése mellett bizonyítanak. (Magyarország Egyh. földleírása, I. 309-311.) Ortvay szerint az a »Vivas in Deo« feliratú síremlék, melyet Aurelia Hernilia készített volt férjének, Maximiusnak, nem tekinthető őskeresztény emléknek.
Kétségen kívül áll, hogy a II. és a III. század folyamán a legiók állomáshelyeinek változtatása következtében egyes katonák kerültek Brigetioba, a kiknek alkalmuk volt az egyes provincziák vallásával, így a kereszténységgel is megismerkedni. De ha egyes legiókban szolgáltak is keresztény katonák, ezek mélyebb nyomot nem hagytak maguk után.
Térítés.
A népvándorlás korából is inkább csak szórványosan vannak oly adataink, a melyekből a vármegye területén tanyázó népek keresztény voltára következtethetnénk; mert noha a hunn uralom idejében a legnagyobb vallási türelmesség uralkodott s így a térítésnek mi sem állhatott volna útjában, mindazáltal a keleti gótok és a longobárdok által terjesztett kereszténység is inkább csak a dunántúli részek déli vidékein talált talajra, mert a Dunától délre s a Bakony vidékén tanyázó avarok és szlávok még a VII. században is bálványimádók voltak. Az avarokat Nagy Károly császár (768-814.) térítette meg, de a szlávok még egy későbbi feljegyzés szerint is »utálatos pogányok« voltak. (Balics i. m. 199.)
A szlávok közt a IX. század közepén Cyrill és Method terjesztették a kereszténységet, az ő buzgalmuk következtében a Duna balpartjáig lakó népek keresztényekké lettek, valószínűleg e térítés idejéből való a Majkon talált rézkereszt is.
416Szent István.
Ekként tehát a talaj a kereszténység számára a magyarok bejövetelekor már elő volt készítve. Géza vezér uralma alatt (972-997.) már a német térítők is bejöhettek az országba s eleinte a Duna mentén lakó rabszolgákat és gyermekeiket térítették meg, de ekkor már a magyarok közül is sokan felvették a keresztséget. A keresztény magyar királyság megalapításával, Szent István király lángbuzgalommal fogott hozzá az új hit megszilárdításához. Az ő intézkedései következtében csakhamar számos egyházi intézmény létesült, különösen ott, a hol még az új hit nem volt eléggé szilárd s a hol az ősi hithez való ragaszkodás szükségessé tette az őrszemek felállítását. Ez az oka annak, hogy a vármegye területén nem találunk oly egyházi intézményeket, melyeket Szent István király alapított volna, de a vármegyének dunáninneni részében egyetlen apátság, prépostság vagy monostor létezéséről sincs tudomásunk. Erre nem is volt szükség, mert a keresztény hit már szent István király uralkodásának elején meg volt szilárdulva a mai vármegye területén.
Az esztergomi érsekség. A győri püspökség.
Az esztergomi egyházmegye, mely már első kiterjedésében magába foglalta a Vág és a Duna által szelt rónaságot, már Szent István király szervezése óta kiterjedt a vármegye dunáninneni felére s a vármegye dunáninneni része, mint az esztergomi egyházmegye kiegészítő része szerepel az egész középkoron át s az maradt napjainkig. Az esztergomi egyházmegyétől nyugatra és délre esett a győri egyházmegye, melyet szintén Szent István király alapított. Alapítási évét 1000-1033. közé teszik s így a vármegye dunántúli része - némi kivétellel - már az első szervezés idejében a győri püspökség területéhez tartozott. A győri püspökség kelet felé egész Neszmélyig terjedt, mely helység a XIV. században már a veszprémi püspökség budai főesperességéhez tartozott. Innen délkelet felé lenyuló hatalmas erdőség választotta el egymástól a győri és a veszprémi püspökségeket; az ez erdőségekben emelkedett Vérteskeresztúr már a veszprémi püspökség területéhez tartozott. Vérteskeresztúrtól a határ erős nyugati hullámzásban a Marczal felé terjedt. (Ortvay i. m. I. 316-317.)
A veszprémi püspökség.
Láthatjuk tehát, hogy a vármegye területe a középkorban három egyházmegye közt volt megosztva, de a veszprémi püspökség egyházhatósága csak a vármegye délkeleti sarkára szorítkozott. Az esztergomi érsek, egyházi hatóságából folyólag, egyházmegyéjében egyes kerületeket létesített, melyeknek igazgatását egyes fontosabb helyek lelkészeire bízta.
A vármegye területén Komárom már Szent István király alatt előkelő szerepet játszott s így természetesnek találjuk, ha a Duna és a Vág összefolyásánál elterülő síkságon alapított egyházak feletti felügyeletet a komáromi lelkészre bízta az érsek. Az ekként alakult komáromi főesperesség a középkorban magába foglalta a mai Komárom vármegye dunáninneni részét, de északon a régi főesperesség határa nagyon meg volt szorítva, míg nyugat felé a Csilizköz egészen, a Szigetköznek pedig a mai győr- és pozsonyvármegyei része szintén hozzátartozott. Ez utóbbi ma is a komáromi főesperesség hédervári kerületét alkotja. (Ortvay i. m. 18.)
Okleveles adataink csak 1223-, illetőleg 1233-tól kezdve vannak ez esperességről.(Fejér, III. 1., 428. Knauz, I. 241.) A XIV. századbeli pápai tizedjegyzékek már részletes adatokat nyújtanak az e főesperesség területén létező egyházakról.
A komáromi esperesség.
Ortvay művét véve alapul, a komáromi esperesség területén a következő plébániák állottak fenn: 1. Anka (Anyalapuszta, jelenleg Naszvadhoz tartozik). 2. Cacalas (Szakállas, Apácza- vagy Bálvány- és Túri-Szakállas). 3. Con, valószínűleg hibásan leírt név Tany helyett, mely 1268-ban már fennállott. 1450-ben Egyházas-Tany néven fordul elő. 4. Hemeu = Imöl, vagy Imely, jelenleg is plébánia. 5. Hotvort, a mai Udvard. 6. Isa, a mai Izsa. 7. Kamara, a mai Komárom. 8. Lahal, vagyis Lél, a mai Érseklél. 9. Lak, ma Lak-Szakállas, jelenleg fiókegyház. 10. Pruster (Prinstorfi = Prinzdorf) elpusztult, fekvése nem határozható meg. 11. Sacalas. A három Szakállas egyike, valószínűleg Bálvány-Szakállas lesz, melynek román modorban épített templomáról egy 1268-ban kelt oklevél emlékezik meg. (Fejér, IV. 3., 448.) 12. Eccl. Sancti Viti a győrmegyei Szigetközben, Bácsától délre feküdt, jelenleg már nem áll fenn. 1221-ben említtetik elsőízben. 13. Touere, Cemere a mai Szemere. 14. Túrdos, Ortvay nem tartja valószínűnek, hogy a mai Tardos lenne. 15. Vaskau (Naswati), a mai Naszvad. 16. Villa Petri, vagyis Szent-Péter. Wamus vagyis Vámos, a 417győrvármegyei Szigetközben 1268-ban előfordul. A győri egyházmegye szervezésekor, a vármegye dunántúli részében alapított plébániák feletti felügyeletet a győri káptalan egyik tagjára bízta, mely felügyelet a komáromi várszerkezetből alakult vármegye dunántúli részére szorítkozván, az ekként alakult esperesség szinte komáromi nevet nyert, s ma is fennáll a győri egyházmegyében.
Sajnos azonban, a győri egyházmegyéhez tartozó komáromi főesperességről nagyon hiányos adataink vannak, de az 1317-1375. évi pápai tizedjegyzékek sem nyújtanak e tekintetben felvilágosítást. A komáromi főesperes egy ízben 1346-ban Hechce nevű győrvármegyei birtok határjárásánál említtetik. (Anjouk. Okmt. IV. 626. Ortvay i. m. 317-18.)
Egybevetve egymással az okleveles adatokat, a komáromi főesperességben a következő egyházak állottak fenn a középkorban: 1. A mai kisbéri alesperességben Ászár, 1489-ben a hantai prépostság birtoka. Bana, plébánosa, Regináld 1254-ben fordul elő. (Fejér, II. 244.) Bábolna temploma Szent György tiszteletére volt szentelve; plébánosa, Péter 1328-ban fordul elő. (Komár. Rég. és Tört. Egylet 1890. évi értesítője, 17. lap.) Császár Mihály nevű plébánosa 1416-ban említtetik. (Fejér, X. 8., 582.) Dad 1283-ban a győri és a veszprémi püspökség közt a tizedügyben kötött egyességlevélben említtetik. (Fejér, VII. 5., 459.) Ete egyházát egy 1335-ben kelt oklevél említi. (Ortvay i. m. 787.) Kocs plébánosát egy 1398-ban kelt oklevél említi. (Tört. és Rég. Egylet 1890. évi jel. 44. l.) Lovad (Loval) Szent Jakab tiszteletére emelt templomát 1297-ben kelt oklevél említi. (Hazai Okmt. VI. 424.) Ma hasonnevű puszta Ács fölött. Majk prépostságáról alább emlékezünk meg. Mocsa 1291-ben került az esztergomi érsek birtokába s jelenleg is plébánia. Szent-Pál (Dunaújfaluval határos puszta) 1268-ban említtetik egyházával együtt, hol a győri püspök népei laktak. (Ortvay II. 788.) 2. A mai tatai alesperességben: Bánhida, mely egy 1461-ben kelt oklevélben Egyházas-Bánhida néven fordul elő. (Csánki D. i. m.) A jelenlegi temploma helyén fennállott templom románkori oldalajtóval birt. (Győri Tört. és Rég. Füz. I. 188.) Dunaalmás, Szent László tiszteletére emelt temploma, melyről 1216-ban történik említés, átmeneti csúcsíves ízlésben épült. Ennek maradványa a jelenlegi református templom. Koppánmonostora benedekrendi apátságáról alább lesz szó. Tata benedekrendű apátságát szintén alább ismertetjük. Szent János tiszteletére emelt templomát egy 1387-ben kelt oklevél említi. (Rupp J. Magyarorsz. Helyr. Tört. I. 2. 529.)
A szentbenedek-rendiek.
A térítés nagy művében Szent Istvánnak hatalmas segítségére voltak a Szent Benedek-rend tagjai, kiket ő telepített le a hazában. A mint Szent István Pannonhalma után megalapította a bakonybéli, zalavári, stb. apátságokat, példája követőkre talált a vármegyében birtokos ősi nemzetségek sarjaiban, s így a vármegye dunántúli részében már Árpádházi királyaink uralkodása idejében három benedekrendi monostor lakói hirdették Isten igéjét és mozdították elő a polgárosodást és a közművelődést.
A pannonhalmi apátság.
A Szent István király által alapított pannonhalmi apátságnak a középkorban jelentékeny birtokai voltak a vármegye területén. Füzitőt és Tömördöt már az első szent király adományából bírta az apátság. Az előbbit az alapítólevél is megnevezi »piscatores Fizeg« alakjában, az utóbbit megtaláljuk az alapítólevél utóiratában. A tatárjárás előtti korszakban számos birtokot szerzett az apátság részint adomány, részint vétel vagy csere útján. Billeg pusztát 1151-ben II. Géza király adományozta az apátságnak. Almás Szent László király levele szerint egészen az apátságé volt, ép úgy övé volt a mai Tárkány délkeleti határában levő három Vasdinye-puszta egyike, mely azonban a tatárjárás után (1334.) Apáti néven szerepel, továbbá Kis-Csanak még a tatárjárás előtt birtoka az apátságnak. Billát (Béla), mely a szolgagyőri vár tartozéka volt, 1231-ben, II. Endre királytól nyerte az apátság. Ölbön Apos 1210. évi végrendelete szerint tizennyolcz szabados került az apátság birtokába. Ez adományt Incze pápa 1216-ban, II. András király pedig 1221-ben megerősítette. Ronkát 1216-ban nyerte cserébe Uros szentmártoni apát a Millértő (mélyértő) nevű helyen levő rétekért és a dunai halászatért, melynek birtokában a rendet Honorius pápa 1225-ben megerősítette. Némát (Kolozsnéma) Honorius pápa 1225. évi összeíró levele említi elsőízben, az apátság birtokaként, melynek birtokában IX. Gergely pápa 1232-ben megerősítette. Csicsó birtokot 1172-ben 418Konrád, II. Géza király jobbágya ajándékozta a rendnek, mely szerzeményt IX. Gergely pápa 1232-ben megerősítette. Füss elsőízben III. Incze pápa 1216. évi összeírásában fordul elő. Ásványtő 1226-ban Uros apát új szerzeményei közt szerepel. Szántó és Erecstő először az Albeus mester esztergomi kanonok által 1240 táján eszközölt összeírásban fordul elő az apátság birtokai között. Az előbbit Uros utóda, Salamon apát (1244-1252.) eladta a szolgagyőri vár gelléri jobbágyainak, de IV. Béla király 1257-ben a birtok visszaadását rendelte el. Ugyancsak Albeus mester összeírása szerint Tatán négy jó malma volt az apátságnak. (A Pannonhalmi Szent Benedek-rend Tört. I. 266-283.)
A tatárjárás után korszakban nagy változás áll be az apátság birtokviszonyai tekintetében. Az apátság dunáninneni birtokai közül Szántó 1258-ban IV. Béla király rendeletéből visszakerült az apátság kezébe.
Füss 1268-ban az apátság birtokaként említtetik, 1383-ban István apát a füssi jobbágyoknak jutalmazása végett e birtokot Miklós fia Andrásnak és társainak adományozza katonai szolgálat kötelezettségével. Ronka, mint az apátság Füssel határos birtoka 1266-ban fordul elő. Csicsó két részből állott, egyik részét, Vaguz-Csicsót 1270-ben az apátság elzálogosította, másik része Lak-Csicsó 1332-ben szintén az apátság birtokába került. Erecs 1252-ben az apátság birtoka. Ásványtő 1266-1400. az apátságé; birtokában Nagy Lajos király is 1378-ban megerősítette. Az apátság dunántúli birtokai közül Almást 1363 előtt Hanthkó mester neszmélyi birtokos elfoglalta az apáttól, de az apát panaszára Bubek István országbíró 1364-ben a lefolytatott tárgyalás alapján az apátnak ítélte oda. Füzitőn IV. Béla király 1263-ban vendégeket telepített le, a kiket nagy kiváltságokkal ruházott fel. Vámja miatt az apátnak a XIV. század folyamán gyakran volt pere. 1342-ben Vilmos apát tiltakozott is a király előtt a vám elfoglalása miatt, míg végre 1393-ban a füzitői vám jövedelmeibe újból bevezettetett.
Mind Füzitőn, mind Almáson a benedekrend támogatásával kórház, illetőleg ápolóház állott fenn. A füzitői ápolóházról IV. Béla király 1269. évi oklevele emlékezik meg. (Századok, 1874., 484.) Almáson nagy Lajos király, Ferencz orvos figyelmeztetésére akart ispotályt felállítani, miért is tárgyalásba bocsátkozott az apátsággal. De ha fel is épült az ispotály, nem sokáig teljesíthetett szolgálatot, mert a birtok idegen kézre került.
Billeg, mely a királynő Grébics mellett fekvő jószágához csatoltatott, 1381-ben visszakerült az apátság birtokába.
Belát, melyet IV. Béla király elfoglalt, az apátság IV. Incze pápa felszólalására 1244 után visszanyerte, de később idegen kézre került, 1393-ban pedig Füzitővel egyetemben ismét az apátság birtoka.
Tömörd 1382-ben még az apátságé.
Ölbő 1245-ben hagyomány útján kerül az apátság birtokába.
Dinnye birtok Apáti nevű részét 1334-ben Vilmos apát átengedte a gugi nemeseknek.
Tatán malma és háza volt az apátságnak, miről egy 1398. évi oklevél tesz említést. (A Pannonhalmi Szent Benedek-rend Tört. II. 132-137.)
A bakonybéli apátság.
A Szent István által alapított bakonybéli apátság még az alapító adományából birta a komáromi vámot, melynek békés birtokában az apátság egész a XIII. század második feléig megmaradt. Ekkor azonban Komáromi Pál és Miklós azt a maguk részére foglalták el. A bakonybéli apát ugyan 1286-ban tiltakozott a vám elfoglalása ellen, de egyelőre nem sokat ért el, mert Pál és Miklós IV. László parancsainak is ellenszegültek. Az ország akkori közállapotai mellett az apát nem tudta jogait érvényesíteni, sőt Komáromi Pál mester, a ki akkortájt (1298-1301.) Komárom vármegye főispánja is volt, 1305-ben Komáromban monostort építtetett a Domonkos-rendűek részére s őket a lefoglalt vámjövedelemből javadalmazta, ekként az apátságnak a Domonkos-renddel is meggyűlt a baja. Minthogy ez időtájt Komárom Csák Mátyus hatalmában volt, mely alól csak 1317-ben szabadult fel, az apátnak jó ideig várnia kellett jogai érvényesítésével. 1341-ben Miklós apát Komárom és Győr vármegyék közgyűlése elé vitte az ügyet. Az e közgyűlés által kiküldött biróság 1343-ban az apátság javára döntött, de az ítélet nem volt foganatosítható. Végre 1367-ben Bubek István országbíró az apátság és a domonkosok közt fenforgó perben olykép döntött, hogy a piacz és a hídvám az apátság birtoka 421lett, míg a domonkosoknak csupán az Esztergom és Buda felé szállított halakhoz volt joguk. A következő (1368.) évben Zólyomi Dancs mester unokájával is kiegyezett az apát. Utóbb, 1373-ban a domonkosok vámszedőhelyét is megállapítván, a közel egy évszázadig tartó per befejezést nyert. (A Pannonhalmi Szent Benedek-r. Tört. VIII. 353-355.)
A kamalduliak majki kolostorának látóképe.
(Wessel Jenő tusrajza.)
A XIV. század végén azonban az apátság már nem maga kezelte a vámjövedelmeket, hanem bérbe adta Komárom urainak. Erre vall István szlavon bánnak 1394-ben kelt levele, melyben meghagyta a komáromi várnagynak, hogy a bérben birt rév- és piaczvámért a bakonybéli apátnak évenként 8 márkát fizessen.
Az I. Géza király által alapított garammelléki szentbenedeki apátság az 1075-ben kelt alapító levélben Gég, Szántó és Udvard birtokokat kapta.
E birtokok közül Komárom vármegyében kétségen kívül legbecsesebb volt Udvard, az egykori bessenyő falu, hol az apátságnak a fejedelmi alapító húsz háztartási szolgát, 40 eke földterületet és egy udvarházat kápolnával bocsátott rendelkezésére. Udvardhoz tartozott Naszály erdeje mellett egy ötvös testvéreivel és öt eke birtokkal (Pauler i. m. I. 134.), később Szárszópuszta, mely az 1489-től 1512-ig terjedő időben volt az apátság birtoka.
Az 1307. évi zsinat alkalmával a zsinaton megjelent főpapokat a benedekrend udvardi kúriájában szállásolták el. (Knauz: Mon. Strig. II. 570. l.)
Gég helységben, I. Géza király húsz halászházat és szabad halászati jogot adományozott az apátságnak. Az alapítólevél szerint e birtok a Vág mellett feküdt, helyét közelebbről megállapítja az 1353. évi oklevél, mely szerint Bálvány-Szakállas szomszédságában terült el. 1429-ben még az apátság birtoka, mely akkor Kávai Posár Dömével állott perben.
Szántó jelenleg puszta, Kolozsnéma és Nemesócsa között. A rend szintén I. Géza király adományából birta. Kiterjedése jelentékeny volt. Az alapítólevél szerint hatvanhét eke földet nyert itt az apátság, azonfelül negyven házban lovászok laktak, a kik az apátság szolgálatában állottak. Az 1354-74. közötti években bérbe adták, de a bérlet veszélyes volt az apátságra, mert Némai Kolos Jakab mindegyre nagyobb területet foglalt el a birtokból. Ezenkívül még az apátságé volt Ás puszta, mely eredetileg a barsvármegyei Bessenyő helységhez tartozott, s a mely az 1489-től 1512-ig terjedő években szerepel az apátság birtokaként. (Knauz Nándor: A Garam melletti Szent Benedeki Apátság Tört. 154. 202. 215.)
Az a vallásos buzgóság, mely árpádházi királyainkat jellemezte, követőkre talált az ősi nemzetségek tagjaiban is. Komárom vármegye dunántúli részében három benedekrendű apátság emlékét őrízték meg az oklevelek, s bár azok részben még a középkor folyamán megszüntek, mégis rövid ideig tartó fennállásuk alatt maradandó emléket hagytak az utókorra.
Koppán monostora.
A Duna mentén, az egykori komáromi várszerkezet székhelye közelében, a mai monostori puszta helyén, emelkedett Koppán monostora, melynek alapfalai a monostori szőlők felső végén néha ma is felszínre kerülnek. E monostor az Árpádok alatt virágzó Koppán (Katapán) nemzetség székhelyén, valószínűleg az e nemzetségből származott Katapán (1138.) fehérvári prépost, vagy a nemzetség másik hasonnevű tagja által alapíttatott, a ki 1190-1198. közt szintén a fehérvári prépostságot birta. E monostorról legkorábban 1222-ben értesülünk, 1233-ban említik a monostor népeit, 1247-ben a katapáni apát egyik tisztje tanúskodik az apát helyett, valamely birtokügyben. 1259-ben a Koppán nembeli János fiát Miklóst, mint a monostor kegyurát említik, a ki Márton apáttal együtt jelenik meg egy peres ügyben.
Az apátság birtokai közül csak nagyon kevésnek emlékét őrízték meg az oklevelek. Az 1268. évi oklevél szerint az apátság birtoka volt az előtte elfolyó Duna-ág fele, továbbá Örs mellett és Szakállasnál voltak földjei. Az Igmánd faluval szomszédos Csanakon az apátság népei laktak. 1383-ban az Örs melletti földön kívül Keszőben is birtokos volt az apátság.
Mária királynő 1383-ban Herke Andrást nevezte ki apáttá, de a kegyurak tiltakozása következtében e kinevezést visszavonta. A XV. század elején Lajos volt az apát, a ki 1407-ben az esztergomi érsek egyháznemeseivel, az apátság tulajdonában levő halfogók megrongálása miatt perlekedett. 1411-ben az eddig független apátság Tatával egyetemben a pannonhalmi apát fenhatósága alá 422került. A szerzetesek valószínűleg a huszita támadások hírére megerősítették a monostort, hogy esetleges támadások ellen könnyebben védekezhessenek. 1413-ban, midőn András apát Rozgonyi Simon s több léli nemes ellen pert indított, Koppánmonostora, mint megerősített hely említtetik. (Orsz. Lev. D1. 10,078.) Ez időtájt Gergely volt a monostor várnagya, a kivel azonban a kegyurak örökös viszálykodásban állottak. A XV. század közepén Fegyverneki Dénes áldozópap volt a monostor kormányzója. Hogy miként jutott e tisztséghez, nem tudjuk, de csak a század vége felé állott helyre a törvényes kormányzat, mikor Miklós apát állott a monostor élén.
A XV. század elején Balázs lett a monostor főnöke, a ki jelentékeny munkásságot fejtett ki a rend beléletében, s gyakran megfordult Pannonhalmán is, hogy a rendben keresztülviendő újítások érdekében tanácskozzék. Bár az 1508-ban Koppán monostorában megtartott vizsgálat alkalmával ellene is vádak hangzottak, mégis, mivel azokat nem bizonyították be, továbbra is megmaradt az apátság birtokában. A mohácsi vész előtti apátok sorát Pesthy János zárja be, a kit II. Lajos király rendeletére 1519-ben Czonczó (Zomzó) jószág birtokába iktattak.
Koppán monostori apátok.
Az apátok névsorát, a rendelkezésünkre álló adatok alapján, a következőleg állíthatjuk egybe: Márton 1259. Herke Endre 1385. Gál 1395. Lajos 1407. András 1413-1438. Gergely 1449. Fegyverneki Dénes kormányzó 1452. Miklós 1480. Balázs 1500-1511. Pesthy János 1519. (Sörös Pongrácz: Komárommegyei benczés-apátságok. Tört. és Rég. Egylet 1905. évi ért. - Ortvay i. m. II. 788.)
Szent Péter-monostora.
Közel Bánhidához, mely helyhez a honfoglaláskori véres harczok emléke fűződik, egy Tata nevű úr Szent Péter tiszteletére monostort alapított, mely róla Tatának neveztetett el. Csak ez lehet a Szent Péter monostora, melyről Szent László király is megemlékezik. (Pauler Gyula i. m. I. 47. Wenzel VI. 362.)
Szent László király a Pannonhalma számára készült birtokok összeírásánál megemlíti, hogy a Füzitő előtt fekvő sziget kétharmada a Szent Péter monostorának törvényes birtoka. 1221-ből való az apátság és a konventjének működéséről az első adatunk, midőn bizonyos szőlő-ügyben hozott ítéletre ráütik pecsétjüket. Egy 1225-ben kelt oklevélben említés tétetik a tatai apát majorságáról Szomola közelében, melyben egy-két szerzetes szokott lakni. A tatárjárás utáni korszakban az apát hosszú ideig pert volt kénytelen folytatni Máté fia István ellen, a ki az apátság jószágait hatalmasul elfoglalta. De csak 1263-ban nyerte vissza birtokait az apátság, mely alkalommal a király az alapító levelet is átírta és megerősítette.
Az apátság hiteles helyi kiadványai közül legrégibb az 1260. évi, melyben az egy Virten történt birtokbeiktatásról jelentést tett a királynak. Az apátság birtokviszonyairól csak a XIV. század végéről vannak adataink.
1388-ban Alsó- és Felsőfalu, az itteni hegyjog, hat tatai malom, Mesterréte-sziget és az Érkecseréte-kaszálók birtokába iktattatott Péter apát, majd Szentmiklósfölde, Szentmargitasszonyfölde és Mesterréte birtokok is kezébe jutottak. Utóda, Egyed apát 1398-ban az apátságtól elfoglalt malom visszaszerzése ügyében lépett fel, utóbb a somogyvári apátság kormányzását bízták rája. 1411-ben Tata is a pannonhalmi apátság fenhatósága alá került, ez időtájt Lajos volt az apát (1419.), a ki után egy ideig István következett († 1446 körül). Noha az apátság alárendeltségi viszonyba került, ideiglenes kegyurai a Rozgonyiak voltak, a kik 1446-ban Balázs szerzetesnek adták az apátságot. 1460. szeptember 21-én a Rozgonyiak kieszközölték Mátyás királytól életfogytiglan az apátság kegyuraságát, míg Balázs apát, Tatát odahagyván, a telki apátságot szerezte meg. László nevű utódát sok hányatás érte ez életben; rövid tatai apátsága után 1467-ben a telki, majd a bakonybéli apátság élére kerül, de sehol sem lévén maradása, alkalmasint visszakerült Tatára. A XVI. század elején Imre (1500-1501.) tatai apátról emlékeznek meg adataink. Egy 1508-ban történt vizsgálat alkalmával már Gergely volt az apát, a kit János, majd Nagyszombati Márton (1518.) követtek. (Sörös Pongrácz i. műve nyomán.)
Vérteskeresztúr.
A mai Oroszlánytól délre, a szentkereszti, helyesebben kereki puszta helyén, nem messze az ősi, hatalmas Csák nemzetség főfészkéhez, Csákvárához, emelkedett a Csákok törzsmonostora: Vérteskeresztur. Az apátság alapítási 423idejét nem határozhatjuk meg. 1146-ban a Csák-nembeli Ugrin volt kegyura. Ősi birtokai közé tartozott Csetke, a somogyvármegyei Kás egy része és egy tatai malom. Háromhajós bazilikájának romjai hatalmas építkezésről tesznek tanúságot, mely Mátyás király figyelmét is felköltötte. A monostor apátjának működéséről 1226-ban van adatunk, midőn III. Honorius pápa az itteni apátot is megbízza a pannonhalmi apát és a zágrábi püspök közt támadt tizedperben való intézkedésre és ítélethozatalra. Ily megbízásokat 1236-ban és 1239-ben is nyert az apát.
A tatárjárás utáni időből kevés adatunk maradt az apátságról, csupán arról értesülünk, hogy IV. László király 1276-ban a monostor mellett keltezi egyik oklevelét. Nagy Lajos király a tatai vámjövedelem felét adta az apátságnak, mely miatt azonban viszály támadt a vérteskeresztúri és a tatai apátság között. 1419-ben Mihály apát az apátság csetkei jószágán elkövetett hatalmaskodás miatt tiltakozott Losonczi Dénes bán fia, Miklós ellen, mely ügyben a nádor a Tatán tartott nádori gyűlésen a hatalmaskodókat elégtételadásra kötelezte. Utóda, Péter (1424.) apátsága alatt a kási birtok került felosztás alá.
A mint az apátság a Rozgonyiak kegyurasága alá került, kezdetét vette a pusztulás.
Ferencz apát, a ki 1450-ben említtetik, s a ki már a Rozgonyiaktól nyerte az apátságot, még itt tartózkodott, utóda azonban a monostor düledező állapota miatt már nem mert Szentkereszten lakni, miért is Ujlaki Miklós 1475. márczius havában a pápához intézett kérelmében az iránt folyamodott, hogy pálosokat telepíthessen le Szentkereszten. De Mátyás király nem engedte meg a pálosok letelepítését, hanem 1478. július havában a pápához intézett levelében az apátságnak Székesfehérvár elővárosába leendő áttelepítését kérelmezte.
A pápa teljesítvén a király kérelmét, Szentkereszt megszünt a benczések monostora lenni, hova többé sohasem tértek vissza. (Sörös Pongrácz id. műve nyomán.)
A majki prépostság.
Vértesszentkereszttől északkeletre emelkedett a premontrei rend Boldogságos Szűz Máriáról czímzett majki prépostsága. Elsőízben a túróczi prépostság 1252. évi alapító levele említi a prépostságot, mint a csilizközi két Kulcsod és Negyven birtok szomszédát. (Hazai Okmt. VI. 72.) Egy 1268-ban kelt oklevél szerint Gadócz birtok a majki préposté volt. Egy másik, 1279-ben kelt oklevél szerint a prépostság a premontrei rendé. 1277-ben Csege falu mellett, 1278-ban Esztergomban a Kis-Duna mellett bizonyos terület szintén a prépostságé, mely, egy 1279. évi oklevél szerint, az esztergomi vásártér mellett is birt egy telket. 1281-ből maradt fenn hiteles helyi működésének legrégibb emléke. Ekkor János volt a prépost, a kit Ambrus követett. Az 1291. évi oklevél szerint a prépostság a veszprémi egyházmegyéhez tartozott. 1349-ben Szomold említtetik, mint a prépostság birtoka, 1383-ban a prépost Gadóczon földesúr. Zsigmond király alkalmasint akkor, mikor Mária királynővel együtt Gesztesen tartózkodott, Majkra is átrándult, hol 1388. november 4-én egyik oklevelét keltezi.
Kétségen kívül fennállott a XV. és XVI. századokban is, és csak a török hódoltság alatt szünt meg. (Ortvay i. m. II. 787. - Csánki Dezső i. m. III. 485. - Knauz i. m. I. 553. - Anj. Okmt. V. 290. - Rupp Magyarorsz. Helyr. Tört. II. 2. 495. - Balics Lajos: A Róm. Kath. Egyh. Tört. II. 2., 269.)
A domonkosok.
A három benedekrendi apátságon és a majki prépostságon kívül csupán két középkori monostor emléke maradt fenn az utókorra, az egyik a komáromi domonkosoké, a másik a tóvárosi ferenczrendieké volt. A domonkosrendieket Komáromi Pál mester telepítette le Komáromban, hol részükre 1305-ben zárdát építtetett, s részükre jövedelmi forrásul az általa a bakonybéli apátságtól elfoglalt rév- és piaczvámokat kötötte le. E miatt hosszas per támadt a domonkosok és az apátság között, mely per csak 1367-ben nyert befejezést. Szepesi Pál országbíró 1373. évi ítélete szerint a domonkosoknak csak a Vág torkolatánál volt szabad vámot szedni, Czudar Péter országbíró azonban még ebben az évben megváltoztatván hivatali elődjének ítéletét, az Esztergom és Buda felé való vámot a domonkosoknak ítélte oda. A domonkosok az egész középkoron át megmaradtak Komáromban. Az utolsó emlékek egyike Keőröshegyi Benedek komáromi perjel 1524-ben kelt bizonyságlevele, melyben Benedek 424páternek Barátiba és a szomszéd falvakba gyóntatás czéljából leendő kiküldetését igazolja. (Komárom Várm. Tört. és Rég. Egylet 1890. évi jelentése.)
A szentferencz-rendiek.
A tóvárosi ferenczrendiek házáról csak a XV. század közepétől kezdve vannak adataink. Elsőízben 1462-ben találkozunk e rendházzal, midőn Varsányi István, tartományi főnök, a kit a király anyja, Hunyadi János özvegye Tatára szállíttatott, a rendházban ez év tavaszán elhalálozott. Templomukról 1486-ban Bonfinius tesz említést. Az 1510. évi június hó végétől szeptember hó közepéig tartott híres tatai országgyűlés folyamán megjelent tudósítások is megemlékeznek a tóvárosi ferenczrendiek házáról. Az egykorú adatok szerint, mivel az országgyűlésre egybegyűlt nemesség sehol sem fért el, nyilt helyen folytak a tanácskozások. A velenczei követ jelentése szerint a július 2-án tartott első ülés a ferenczrendiek háza előtti térségen folyt le. A tóvárosi ferenczesek a mohácsi vész előtti korszakban az esztergomi husztodiához tartoztak (Századok, 1898.)
Rohrbacher szerint az országgyűlést a jelenlegi kapuczinus rendház előtt tartották. Ide tereli figyelmünket az az ősrégi temető, mely a XVIII. század elejéig használatban volt. A mohácsi vész előtti időből bővebb adataink nincsenek a rendházról. Tudjuk, hogy a Ferencz-rendiek 1524-ben hozott határozata szerint, tekintettel a közelgő török veszedelemre, a rend kincseit és egyházi drágaságait a Báthoriak ecsedi várába szállították. E határozatnak a tóvárosi rendház is eleget tevén, a rend kincsei a XVI. század közepén idegen kézre jutottak. (Komár. Várm. Tört. és Rég. Egylet 1905. évi jelentése.)
Az esztergomi érseken és a győri püspökön, valamint a már tárgyalt benedekrendi apátságokon kívül, az ország távoli vidékéről is számos egyházi intézmény volt birtokos a vármegye területén.
Az esztergomi érsekség birtokai.
Az esztergomi érsek nagykiterjedésű birtokainak tekintélyes részét első szent királyunk adományából bírta, utóbb mindegyre gyarapodtak az érseki birtokok, részint új királyi adományok, részint hagyomány vagy vétel útján. A XV. században az esztergomi érsek mintegy husz-huszonkét helységben volt birtokos. Az érsekség birtokai voltak: Anyala 1239-1532, egykor várbirtok. Bajcs 1312-1404. Belyd (Beled), ezt Erzsébet királynő adományozta az érseknek 1284-ben. Billét 1425-ben az érsek elcserélte Zsigmond királylyal Kis-Mócs helységért. Cseke (ma Bars vármegyében) 1416. Emely (Imely) 1404-1554. Födémes, IV. Béla király adománya, 1239. Gadócz 1383-ban már az érsek birtoka, 1438-ban az érseki egyháznemesek birtokaként említtetik. Gug, István esztergomi érsek szerzeménye, 1245. Guta 1268-1312., a modenai Hyppolit-codexek szerint az érseki halászati állomások egyike. Gyorok, Róbert Károly király adománya, 1317-1335. Héreg 1326. Hetény 1223-1305. A XVI. században egyháznemesekkel. A két Lándor (Nándor), III. Endre király adománya, 1291-1554. Érseklél. Szent István király adománya, 1360-1449. Egyháznemesekkel. Kövesd 1339. Kürt, Tamás vajda adománya, 1445. Lék, Róbert Károly király adománya, 1317-1541. Lüki, Róbert Károly király adománya, 1317-1335. Martos 1438-1554. A modenai Hyppolit-codexek szerint 1487-ben a martosi uradalom rendkivül elhanyagolt állapotban volt. Martos 63 hajó szénát szolgáltatott. Az érseknek Martoson is volt kertje, de ez is elhanyagolt állapotban lehetett. Mócs 1208-1393. János esztergomi érsek 1208-ban a káptalannak adta. 1388-ban Zsigmond király Nagymócsot koronázási ajándék fejében adományozta az érseknek. 1391-ben azonban az érsek Mócs és Süttő helységeket az esztergomi Szent István prépostságnak adományozta. Kismócsot 1425-ben nyerte az érsek cserében Zsigmond királytól. Mocsát 1291-ben III. Endre király első neje, Fennena királyné adományozta az érseknek. Naszvad 1312-1554. Örsöt (Komárom mellett) Szefrid medleki comestől vette Fülöp érsek, 1256-1268. Örs (Hetény mellett). Ezt 1305-ben Mikó mester hagyományozta Heténynyel egyetemben az érsekségnek. Perbete 1297-1489. A XV. században vára is volt, 1554-ben itt egyháznemesek laktak. Ravasz-Kesző, zálogbirtok, 1452. Bálvány-szakállas, IV. László király adománya 1285-1383. Egyházas-szakállas 1452-ben zálogban. Szelecsény, Róbert Károly király adománya 1317-1335. Szilas 1383-1398. Szőlős 1316-1419. Szőnyt az érsek 1249-ben elcserélte a királynak Örs falujáért. Süttő Zsigmond király adománya 1388-1391. Tardost II. Endre király 1218. évi oklevele szerint még Imre király adományozta az 425érsekségnek. Tany 1360. Tivadar-Mócs 1394. Ez Zsigmond király adománya. Udvard 1265-1554. IV. Béla király adománya, melyet Nagy Lajos király 1382-ben megerősített. Vámját Szefrid lovagtól szerezte az érsek vétel útján. Virth, Fülöp érsek 1264-ben vétel útján szerezte. Zsidtő 1388.
Ezeken kívül még birta az érsek a zsitvatői vámot is. Az 1532-1533. évi adólajstrom szerint az érsek Farkasd és Szimő helységekben is birtokos volt. (Csánki Dezső i. m. III. 484. stb. l. - Gyulai Rudolf dolgozata a Komárom Várm. Tört. és Rég. Egylet 1890. évi értesítőjében.)
Az esztergomi érsek gazdasági viszonyaira nézve rendkívül érdekes adatokat szolgáltatnak a modenai Hyppolit-codexek, melyek az esztergomi érsekség 1487-1489. évi számadásait tartalmazzák. E számadások szerint Naszvadról 1489-ben egy szekér bárányt hoztak be az érseki konyhára. Az udvardiak szénakaszálás czímén évenként tizenkét aranyon váltották meg magokat. Az érsek birtokainak halászati állomása Naszvad volt. A halak közül azonban csak a besózott vizák kerültek eladásra. Naszvadon fáczánost is említenek a számadások. (Századok 1870. 282-283.)
Az esztergomi káptalan.
Az esztergomi káptalan 1208-ban Mócsot nyeri ajándékba János esztergomi érsektől, hol 1282-ben is birtokos volt. Ezenkívül Kis-Kesziben is birt, melyet Bálint kanonok hagyott a felállítandó Szent István vértanú káptalanának, mely adományt IV. László király 1272-ben megerősített. 1439-ben az Agyagos nevű halastavat nyerte új adományul. (Fejér, III. 168. V. 3. 131. - Knauz, Mon. Strig. I. 606. - Fejér XI. 267.)
A Szent Tamás prépostság.
Az esztergomi Szent Tamás prépostság Izsa helységben volt birtokos, melyet a nyúlszigeti apáczáktól nyert cserében, a budai vám fele részeért. 1532-ből is van adat, hogy ottani birtokos.
A győri püspökség és káptalan.
A győri püspökségnek és káptalannak nem voltak nagyobb birtokai a vármegye területén. A püspökségnek 1268-ban Szent Pálon voltak népei, ezenkívül 1224-ben a mai Szőlős puszta területén (Keszeg falu és Guta között) a hajdani Szovát falu az övé volt.
A káptalan 1422-ben Megyer helységben volt birtokos.
A nyitrai püspökség.
A nyitrai püspökség legbecsesebb birtoka volt a vármegye területén, a dunamenti Zsitvatő, a révvámmal együtt (1158-1527.), továbbá Szémő, melyet 1291-ben a Lipovnok nemzetségből származó Mikustól és testvérétől Dénestől nyert adományul, azután Szőlős (1316.), végül Nyárasd (1291-1395.), de az utóbbi 1416-ban, már a Csuzi-családé volt. (Fejér, X. 2. 330. - Knauz i. m. II. 282.)
A nyitrai káptalan.
A nyitrai káptalan rövid ideig Nyárasd helység felét és az udvardi vám egy tizedrészét birta, melynek birtokában Róbert Károly király a káptalant 1326-ban megerősítette.
A fehérvári káptalan.
A fehérvári káptalannak a XIII. században Battyánban voltak részei. (1250. - Hazai Oklt. 17.) A veszprémi káptalannak 1249-ben Tatán egy malma volt.
Szent János lovagrend.
A Jeruzsálemi Szent János-lovagrend székesfehérvári rendháza 1238-ban a valamikor a nyitrai várhoz tartozott Gug pusztát nyerte adományul IV. Béla királytól.
A hantai prépostság.
Nagyobb birtokosok közé tartozott a hantai világi prépostság (Veszprém vármegye), mely 1277-ben Ethey (Etej) birtokába jutott, hol szolgagyőri várnépek laktak. 1435-ben Etej pusztára új királyi adományt nyert. 1239-ben az ászári határban nehány szőlőt nyert a Zách-nembeli Leusták fia, Péter comestől adományba. 1277-ben a Bér szomszédságában levő három majorság földjét nyerte IV. László királytól. 1358-ban a prépostságnak Battyánban voltak részei. (Rupp i. m. I. 2., 465. - Csánki D. i. m. - Gyulai Rudolf i. h.)
A nyúlszigeti apáczák.
A nyúlszigeti apáczák 1267-ben Erzsébet királynétól Szalonta-Szakállast (ma Apácza-Szakállas) nyerték adományul, mely azelőtt komáromi várbirtok volt. Voltak ezenkívül Patason is földjeik, melyeknek birtokában 1270-ben megerősíttettek. (Fejér I. 196.) Izsán is volt birtokuk, hol vizahalászati jogot nyertek. V. Incze pápa 1276-ban megerősítvén az apáczákat birtokaikban, ez alkalommal a falu melletti szigetet és a Zsitva egy részét nyerik. 1291-ben Izsát az apáczák a szenttamási prépostságnak engedték át. (Gyulai Rudolf i. h.)
Egyházak.
A két budai egyház (Nagy-Boldogasszony- és Szent-György-egyház) plébánosáé volt vámjával együtt Bárk helység. (1439-1466.)
426A többi egyházi javakat a következőleg csoportosíthatjuk: A lekéri benczés apátságnak 1268-ban Aranyos határában volt birtoka. A túróczi premontrei prépostság 1252-ban Kulcsod és Negyven helységeket nyerte adományul IV. Béla királytól. A zobori Benedek-rendi apátság Kálmán király 1113. évi oklevele szerint, melyben az apátság birtokait felsorolja, Szémőt birta. (Hazai Okmt. VIII. 3.) A csatkai pálosok (Veszprém vármegye) 1421-ben és 1422-ben a Técsi-családtól Técs részeit nyerték. (Csánki Dezső III. 520.)
4. KOMÁROM VÁRMEGYE SZEREPE A NEMZETI TÖRTÉNETBEN. 997-1526.
I. István.
Géza fejedelem halálával (997.) az örökébe lépő Istvánt a vezérek és a nép uroknak elismerték, de a mindegyre nagyobb arányokat öltő térítés, főleg pedig az idegen elem térfoglalása a fejedelem környezetében csakhamar felkeltette a nemzeti visszahatást. Az ősi hithez és intézményekhez ragaszkodók megtalálták vezérüket Tar Zerind fiában, Kupában, a ki mindjárt az ifjú fejedelem uralkodásának első évében kitűzte a lázadás zászlaját.
Kupa lázadása.
A lázadók ellen István személyesen szállott síkra, még pedig teljes eredménynyel. Kupa leveretésével, a térítés művét egyelőre nem fenyegette veszély, de a kültámadások gyakran megzavarták az első berendezkedés nagy művét.
Boleszló, a lengyelek uralomra törő fejedelme, 1010. és 1018. között Trencsén felől betört az országba, sőt hatalmát kiterjesztette Komáromig. István király azonban 1018-ban kiverte az országból, sőt utóbb békét is kötött vele. (Pauler Gy. i. m. 69.) Alig egy évtized multán, Konrád császár tört be Magyarországba, de csak a Rábáig juthatott.
Sokkal veszedelmesebb volt a németekkel szövetséges csehek beütése, a kik Bretislaw herczeg vezérlete alatt a Duna bal partján, Esztergomig jutottak, útközben a vármegyének a Vágdunán túl eső részét is elpusztították.
Péter.
Szent István után a trónt Péter foglalta el, de attól az idegen uralom ellen támadt nemzeti visszahatás csakhamar megfosztotta. Utóda Péter, Aba Sámuel, a kit a nemzet többsége emelt a trónra, dölyfös magatartásával csakhamar felkeltette az ellentállást.
A ménfői csata után (1044. július 5.) az egész ország szinte akadálytalanul került vissza Péter uralma alá. De Pétert a mult nem tette okosabbá; hogy a német császár pártfogását biztosítsa, Magyarországot hűbérül ajánlotta fel III. Henriknek, mire a Duna melléke, valamint a Tiszavidék elpártolt tőle. Az elégületlenek 1046. nyarán Szár László fiait, Endrét és Leventét behívták az országba, mire a szorongatott király kevés számú híveivel a Duna bal partjára vonult, hol a Garam, Nyitra és Vágduna közötti területen táborozott. Endre bejövetelével a felkelés mindegyre nagyobb arányokat öltött. Sőt a felkelők közül három harczos éjnek idején behatolt a király táborába is, merész fellépésével megingatva hűségükben a Péter hadában levő magyarokat. Péter ekkor Zsitvatőnél sietve átkelt a Dunán s Székesfehérvár felé igyekezett, de mivel ott a kapukat zárva találta, Moson felé vette útját. Moson azonban szintén a felkelők kezében volt, mire a király Fehérvár felé igyekezett. Útközben Zámor (a mai Zámoly) falunál Endre katonái körülfogták és kíséretét levágták, míg ő maga fogságba került, hol nemsokára meg is halt.
I. Endre.
Endre ilykép megszabadulván Pétertől, a belnyugalom helyreállításához fogott. Hogy pedig a kültámadások ellen is kellően szerezve legyen az ország, behívta Béla herczeget, kire az ország hadseregének vezérletét bízta.
III. Henrik, Péter elűzetését megbosszulandó, 1051-ben a Zala forrásvidékén betört az országba. A magyar sereg a közelgő német had elől mindent elpusztított s folytonos oldaltámadásokkal nyugtalanította a németeket. III. Henrik felhagyván a sikertelen előnyomulással, a Vértes hegységen át a győri útra fordult s Bodajk, Mór és Igmánd irányában ment Győr felé, útközben nagy vereséget szenvedett. A Bakony-ér medrében még századok mulva talált kard és patkó hirdették a németek veszteségeit. (Pauler Gyula i. m. I. 101. - Millenn. Tört. II. 55.) A sikeres hadjárat azonban nem hozott békét az országnak. Endrének fia született, Salamon, kinek számára a trónt biztosítani igyekezett. A testvérek közt támadt viszály hadjárattá fajult, mely hadjáratban a király életét veszítette.
427I. Béla. Salamon. Géza.
A kivívott győzelem Bélának juttatta az ország kormányát, de 1063-ban bekövetkezett halálával a trónt IV. Henrik segélyével Salamon foglalta el, kivel az elhalt Béla király fia, Géza herczeg 1064. január 20-án Győrött kibékült. A béke azonban nem volt tartós, mert az 1072. évtől kezdve mind Salamon király, mind Géza herczeg egyaránt támadásra készült. A harcz Géza herczeg győzelmével végződött, a ki a mogyoródi ütközet után (1074.) a korona birtokába jutott, míg Salamon IV. Henrikhez fordult segítségért. A császár még ez évben betört Magyarországba, ez alkalommal Pozsony felől. Géza hadával a Csallóközbe vonult, hova a németek az árvizek miatt nem követhették. Henrik hada Váczig jutott, de a seregében kitört egyenetlenség miatt még szeptember havában visszatért. (Pauler Gyula i. m. I. 130.)
I. László.
Géza halálával (1077.) a nemzet László herczeget választotta királylyá. A gyakori betörések következtében László király 1079. elején Dömöst útbaejtve, Komárom megyén át a határszélre vonult. Ez a hadjárat meggyőzte Salamont, hogy többé mitsem remélhet Henrik császártól, s így a vármegye területe egy időre megmenekült a német betörésektől.
Könyves Kálmán.
Kálmán király uralkodása alatt kezdetüket vették a keresztes hadak átvonulásai.
Keresztes hadak.
Az első átvonulók közé tartozott a Sansavoir Valter franczia vitéz vezetése alatt álló 15,000 főnyi keresztes had, mely 1096. tavaszán (május hó) Győr felől Székesfehérvárra mentében minden baj nélkül átvonult a vármegye területén. Ép ily rendben vonult át a Bouillon Gottfried vezérlete alatt álló, fegyelmezett keresztes had, de már a többi fegyelmezetlen csapat nem jutott el Komárom vármegye területére, mert azokat Kálmán király a határszéleken elkövetett garázdálkodásaik miatt szétszórta. (Millenn. Tört. II. 192-199.)
Kálmán király és testvére Álmos közt kitört viszály következtében V. Henrik 1108. szeptember havában már Pozsonynál állott, melyet csakhamar ostrom alá fogott. Míg V. Henrik Pozsonyt ostromolta, a Szvatopluk vezérlete alatt hozzácsatlakozott csehek Trencséntől Komáromig elpusztították a vidéket.
II. Géza uralkodása főleg a második keresztes hadjárat és a telepítések miatt érdekli közelebbről a vármegye történetét. 1147-ben III. Konrád német császár vezérlete alatt álló 70,000 főnyi német kereszteshad vonult át a vármegye területén. De a császár gőgös fellépésével nem volt szívesen látott vendég; annál nagyobb vendégszeretettel fogadta Géza VII. Lajos franczia király vitézeit, a kik hajókon utaztak Esztergomba, honnan a Géza királylyal történt találkozás után tovább folytatták útjokat Görögországba. (Pauler Gy. i. m. I. 265. Mill. Tört. II. 282.) Ugyancsak II. Géza király uralkodása alatt németek és flamandok települtek le hazánk területén, de ezeken kívül még számos jövevény talált nálunk otthonra. Ily jövevény volt Forco is, a ki 1146-ban Ugrin monostorának legelőt és szántóföldet adományoz Vérteskereszturon. (Wenzel I. 58.)
III. István.
II. Gézának 1162-ben bekövetkezett halálával a trón fiára, III. Istvánra szállott volna, de Manuel görög császár fondorlatai következtében a magyarok II. Géza testvéröcscsét, Lászlót választották királylyá. Ám László alig fél évi uralkodása után (1163.) elhalt, mire az Ausztriába menekült III. István Pozsonyba jött, majd a Vértes-hegység alján letelepedett s a Komáromban is birtokos Csák nemzetségnél keresett menedéket.
IV. István.
A nemzet többsége II. László öcscsét, IV. István ismerte el királynak, a ki a Csákokat leverte. 1163 nyarán azonban III. István német segélylyel diadalmasan megtörte IV. István uralmát.
III. István uralkodásának végszakában ismét keresztes hadjárat vonult át a vármegyén; Welf Oroszlán Henrik szász herczeg ipjával, Henrik osztrák herczeggel 1172. február közepén Bécsből hajókon indult el szentföldi útjára, míg lovait és szolgáit a Duna jobb partján Esztergomba küldte.
III. Béla.
III. István időközben bekövetkezett halálával a trón III. Bélára szállott, kinek uralkodása alatt ismét keresztes hadjárat átvonulásáról vannak adataink. 1189. tavaszán ugyanis Frigyes német császár keresztes hada részben hajón, részben szárazföldön átvonult a vármegyén. Útközben hozzácsatlakozott Ugrin győri püspök 2000 vitézével és seregének kalauzául szolgált. (Fejér Ipoly: Győrmegye és város egyet. leír. 494.)
428II. Endre.
III. Béla király ifjabb fiának nagymennyiségű pénzt hagyott egy szentföldi hadjáratra. De Endre e kötelezettségének csak a pápa ismételt sürgetései után 1217-ben, midőn már a trónon ült, tett eleget. E hadjáratban a vármegyében letelepedett Szák nembeli Barcz fia, Miklós is részt vett. (Pauler Gyula i. m. II. 59.) Tudjuk, hogy II. Endre keresztes hadjárata semmi eredménynyel sem járt, sőt jelentékenyen növelte az ország belzavarát, mely már uralkodásának kezdetétől fogva fennállott. A Jeruzsálemből visszatérő király János esztergomi érsektől elvette Tardos falut (Tata közelében), de utóbb 1218-ban visszaadta. (Knauz, Mon. Strig. I. 216.) A király példája követőkre akadt a királyi várjobbágyokban is, a kik szintén elidegenítették a kezükön levő várbirtokokat, mint például 1218-ban a komáromi várjobbágyok Örsön, a kiktől Sámuel comes három ekealja földet vett meg. (Wenzel, VI. 396.) IV. Béla király trónra léptével (1235.) még nagyobb arányokat öltött a vármegyében az elidegenített javak visszaszerzése, a mi sok zavart okozott.
A kunok letelepítése.
Alig csendesültek le a kedélyek, újabb zavarok támadtak az országban a kunok befogadása következtében. A vándorláshoz szokott nomád népnek a Tisza vidékén nem volt maradása, mire a király a kunoknak egyes megyék közt leendő szétosztását rendelte el. Igy kerültek kunok Komárom vármegye területére, hol Megyeren, Gurucson, Grebicsen és Rucson lehettek első telepeik. A viszály magva ezzel el volt hintve, pedig ekkor már vészfelhők tornyosultak a nemzet egén.
A tatárjárás.
A tatár-betörés hírére a király a komárommegyei zászlóaljat is a pesti táborba rendelte, hova az esztergomi érsek és a győri püspök is megérkeztek fegyvereseik élén. A szerencsétlen végű muhi csata (1241. április 11.) után a tatároknak nyitva állott az út a Dunáig, sőt ugyanez időtájt (április végével) Baidár hadoszlopa, mely a lengyel sereget megsemmisítette, Trencsénnél betört az országba, s a Vág völgyét egész a Dunáig elpusztította. (Pauler Gyula i. m. II. 170.) Ekkor pusztulhatott el Udvard is, miről IV. Béla királynak egy adománylevele is megemlékezik. (Knauz, Mon. Strig. I. 548.)
A tatár betörés hírére a mai udvardi járás népe még márczius havában szekérre rakta családját és a zsitvatői, csenkei vagy karvai ősrégi révekhez menekült. Még távol Erdélyből is találkozunk menekültekkel a Csallóközben. A Koppán nembeli Andrásnál, a ki Ekelben lakott, egyik Erdélyben lakó rokonának neje találtmenedéket. (Wenczel VII. 145.) A csallóköziek szintén Komáromban találtak menedéket, melyet Folwyne, a király híve, a mongolok betörésének első hírére megerősített. De Komáromnak természetes védelmet nyújtott a két nagy folyó összeömlése, mely többet ért minden emberalkotta védműnél, így azután a komárommegyei Csallóköz is bántatlan maradt a tatároktól. Fejér, VII. 3., 144.) Folwyne valószínűleg felhasználta azt a vízárkot, mely a Vág-Dunát a Dunával összekötötte s melyen belül húzódhattak a czölöpsorok; de nem lehetetlen, hogy a túlparti Brigetio romjainak épületanyagát is felhasználta s ebből készítette a várfalakat. (Gyulai Rudolf czikke a Komárom vármegyei és városi »Történeti és Régészeti Egylet« 1889. évi jelentésében.)
A Duna természetes gátat emelt 1241-ben a pusztításnak, de karácsony táján befagyván, a tatárok átkeltek a jégen s ekkor Esztergom városának elfoglalása után a vármegye dunántúli része is megsínylette a tatár pusztítást.
IV. Béla.
Okleveles adataink csupán Csanak és Igmánd (Nagy-Igmánd) pusztulásáról vannak (Wenzel, VII. 456-457.), de általában a dunántúli részen a pusztítás már kevesebb áldozatot követelt, azonfelül a Vértes-hegység rengetegei is biztos menedéket nyújtottak a menekülőknek. A tatárok kitakarodása után IV. Béla király az ország helyreállításához fogott. A helyreállítási munkálatokban nagy segítségére volt egy Henu, vagy kicsinyítve Henel Enok, nevű zsidó, a ki Ausztriából jött be az országba, s a kit a király 1245-ben, mint kamaraispánt a királyi jövedelmek kezelésével bízott meg, s utóbb valószínűleg pénzösszeget is kapott tőle, Komárom várát a hozzá tartozó husz faluval, s egy tatai malommal együtt a nevezett zsidónak adta zálogba. Henel vagy Henuk még 1265 előtt elhalván, mivel fiai az atyjuk által kibérelt harminczad után hátralékos 800 márkát nem tudták lefizetni, Komáromot a király tartozékaival elvette tőlük.
E helyreállítási munkálkodásai közepett nagy gondot fordított az erődítésekre, ezért a Komárommal Folwyne által megkezdett erődítést folytatta, 429mely körülmény sok embert csődített Komáromba, különösen azok közül, a kik a tatárpusztítás alatt a Vértes-hegységben találtak menedéket. IV. Béla király az erődítési munkálatok intézését és a város felépítését Walter comesre, az új budai vár bírájára és kamaraispánra bízta, kinek 1265. április 1-én Komárom helységet adta tartozékaival és Komárom-Udvarnok faluval együtt, de Komárom felvirágoztatásáról sem feledkezett meg, mert az ottlakóknak és a megtelepülőknek ugyanazokat a szabadalmakat adta, a melyeket a budai várhegy lakói élveztek.
1265-ben a király meglátogatta az épülő várost, a hol királyi palotája is volt (Szalay József: Városaink a XIII. században) s ott november 30-án egy peres ügyet intézett el. (Gyulai Rudolf i. h.) 1268-ban pedig megerősítvén Walter comest a komáromi vár és várjavak birtokában, neki Komárom városát adományozza. (Knauz, I. 550.)
Ressl vagy Ressul német lovag, a ki a király hívására bejött az országba, Udvard helységet nyerte, melynek bessenyő lakosai a tatárjárás alatt kipusztultak, míg az udvardi vámot Sebret lovagnak, adományozta, Sigfried lovagnak pedig 1256-ban a két Örsöt, Kurtakeszit és Vért helységet. (Knauz, I. 435., 548.) Ressul lovag azonban, miután egyideig békében megvolt, agyonütött egy nagyszombati polgárt, mire a megölt ember polgártársai panaszára bajvívásra ítéltetett. Ressul meghatározott vérdíjban kiegyezett a meggyilkolt özvegyével, de mert fizetni nem tudott, jószága az özvegyé lett, maga pedig királyi engedélylyel elhagyta az országot. (Pauler Gyula i. m. II. 201.)
A füzitői szabadsorsú gyarmatosoknak a király 1263-ban adott szabadalomlevelet a szentmártoni apáttal történt megállapodása alapján, hol az apátságnak már régebb időből voltak kiváltságai. (Gyulai Rudolf i. h.) Majd a Sár nevű birtokot adta a füzitői vendégeknek, hogy őt élelmiszerekkel lássák el, a hányszor a mai Almási puszta és Naszály közt elterülő Királyszéknek nevezett dombon ítélőszéket jön tartani.
A mint évek munkája árán az ország kiheverte a tatárjárás okozta pusztítást, Béla király ismét az elidegenített várjavak visszaszerzésére törekedett. Igy többek között a banai vár elidegenített tartozékainak visszaszerzésére 1258-ban Vincze nyitrai püspök küldetett ki. (Fejér, V. 1., 318. - VII. 1., 306.) De már a várjavak visszavétele sokkal nagyobb kímélettel történt, mint a tatárjárás előtti korszakban.
Maga IV. Béla is sűrűn jutalmazta híveit a várjószágokból. Igy Folwyne, Komárom erődítési műveinek megkezdője a Hetény határában fekvő várföldekből nyert adományt 1245-ben. (Fejér, VIII. 3., 144.) Várföldekre, illetőleg az egykori királyi szolgálmányosok földjeire, telepedtek Ressul, Sebret és Sigfried német jövevény lovagok is. Az Igmánd nembeli Endre comes a kir. lovászok csanaki birtokát nyerte, a kik a tatárjárás alatt szétfutottak, de mivel utóbb közülök többen jelentkeztek, 1257-ben a király a birtok két harmadát meghagyta Endre comes kezében, egy harmadát pedig a megkerült lovászoknak adta.
V. István.
IV. Béla halála után a trónt fia, V. István foglalta el, a ki mindjárt uralkodása kezdetén II. Ottokárral egyezségre igyekezett lépni, kivel is fegyverszünetet kötött, azután Komáromba utazott, hol október 29-én és november 5-én okleveleket állított ki, majd innen Pannonhalmára ment, mely alkalommal az apátság népeit minden vármegyei hatóság alól kivette. (1270. november 7. Pauler Gyula i. m. II. 283.)
IV. (Kun) László.
1271-ben mégis kitört a háború. Ottokár elfoglalván Pozsonyt, a csehek a Garamig száguldozva, elpusztították a vármegyének vágdunántúli részét. V. István halálával a trónt kiskorú fia, Kun László foglalta el, kinek uralkodása kezdetén előtérbe lépnek a Csákok, a kik közül Mátyus 1272-ben Szlavónia bánja lett.
Lászlónak Ottokár elleni küzdelmeiben tevékeny részt vett Walter comes, komáromi ispán, a ki érdemei elismeréseül 1273. október 17-én a királytól nagyobb adományban részesült. (Pauler Gyula i. m. II. 314.)
Habsburgi Rudolf.
A székesfehérvári országgyűlés után (1275.) mindenütt felütötte fejét a pártoskodás, melynek lecsendesítésére a király az 1275. év elején hónapokon át tartózkodott a túladunai országrészekben. 1276 január havában még Zalában találjuk a királyt, míg február havában a Dráva 430mellett táborozott. Márczius 21-én Vértes-Szent-Kereszten tartózkodott, másnap már Táton, Esztergom vármegyében állított ki oklevelet. (Szabó Károly: Kun László, 35. l.) A következő évben László király ismét megfordult a vármegyében s ez alkalommal Aranyosról keltezi egyik oklevelét (Ráth Károly i. m. 36. lap.) 1278-ban az ifjú király az Ottokárral kitört háborúban segélyére sietett szövetségesének, Habsburgi Rudolfnak. A Székesfehérvárt kibontott királyi zászlók alá Komáromból és Szolgagyőrből is sorakoztak a királyi várjobbágyok. Székesfehérvárról a királyi sereg Győrré, majd Pozsony felé vonult. E sereg döntötte el az augusztus 26-án vívott morvamezei csatát, mely a Habsburg-ház jövő nagyságának alapját vetette meg. A hadjáratban többek közt a Koppán nemzetségből származott Péter fia, Miklós és Imre fia, Mihály a királyi lovászok és hajósnépek comesei tüntették ki magukat, a kik közül Miklós arczán lándzsa ment keresztül, míg Mihályt lándzsával taszították le lováról, úgy, hogy sebeibe majdnem belehalt. E hadjáratban szerzett érdemeik elismeréseül 1284-ben Vas falut nyerték adományul. (Wenzel, IX. 380.)
E fényes győzelem azonban nem hozott áldást a hazára. A kunok befolyása az ifjú királyra csak növelte a zavart, melyet a folytonos kormányváltozások és ebből kifolyólag a hatalomból kibukott főurak lázadásai és pártoskodásai idéztek elő. László király csakhamar kénytelen volt személyesen hadat vezetni kedvelt kunjai ellen, mely hadjáratban az Igmánd nembeli Miklós fia András is életét vesztette. (Pauler Gyula i. m. II. 371.) Ugyancsak az e hadjáratban szerzett érdemeiért nyerte a Káta-nembeli Rafain ispán Mócs helységet, melyet eredetileg a kun származású Alprának adományozott a király, s a mely birtok a lázadásban részes Alpra fiaktól elkoboztatott. (Fejér, V. 3., 258.) Kitüntették még magokat a Koppán nembeli Miklós és Mihály, a királyi lovászok és hajósnépek comesei is. 1282-ben Csák Mátyus lett ismét a nádor s mellette Ladomér esztergomi érsek nyer nagy befolyást az ország ügyeiben, kinek a király 1285-ben Szakállas udvarnok-, várnép- és királyi lovászbirtokot adta kárpótlásul az anyakirályné által az érsekségnek okozott 400 márka kárért. (Pauler i. m. II. 382-383.) A Németújváriak egyesülvén a hűtlen Tamásfiakkal, a Barsákkal, köztük Lóránt volt vajdával, 1287. márczius közepén a Zsitva körül megtámadták a királyi hadat, melyet szétvertek. László király közbocsánatot hirdetett ugyan, de a Németújváriakkal folyton éreztette haragját és ezért tétlenül szemlélte azt a küzdelmet, mely az 1289. év őszén Albert osztrák herczeg és a Németújváriak közt lefolyt, s melynek az ország határszéli vármegyéi is áldozatul estek. IV. László e magatartása csak növelte ellene az elkeseredést, míg végre elérte a végzete, s kedvelt kunjai 1290. július 10-én Körösszegen orozva meggyilkolták.
III. Endre.
Halálának hírére az Árpád-ház utolsó sarja, III. Endre, a kit az elégületlenek már előbb behívtak az országba, titkon odahagyta Bécset és hajón Budáig jött, hol az egybegyült urak királyuknak elismervén, Székesfehérvárt megkoronáztatott. III. Endre trónralépte után, Albert osztrák herczeg ellen fordult, a ki IV. László uralkodásának végszakában a határszéli várakat és vármegyéket elfoglalta. 1291 nyarán kibontván Székesfehérvárt a zászlókat, Győrön és Komáromon át Ausztriába tört.
A békekötés után Ladomér esztergomi érseknek, a kinek legnagyobb érdeme volt Endre trónrajutásában, a két Nándor falut (ma Lándorpuszta) és Mocsát adta jutalmul, melyet felében a királyné jobbágyai, felerészben pedig a pohárnokok laktak. (Pauler Gyula i. m. II. 433-434.) Ez időtájt különösen az egyházi vagyon volt kitéve a pusztításnak. A pannonhalmi apátság javait a Dunán túl a Németújváriak, a Dunán innen Csák Máté pusztította, míg az érsekség birtokait a Hunt-Pázmánok. Trencsényi Csák Máté, a ki nagybátyja, a Csák nembeli II. Máté nádor († 1284.) után Komáromot örökölte, ekkor már félelmetes hatalommá lett, de egyelőre inkább kisebb rablásokban mutatta ki erejét.
1296. nyarán III. Endre király a Németújváriak ellenvonult, de megfékezésükkel korántsem értek véget a pusztítások a vármegyében, mert 1297-ben Hunt-Pázmán Lampert mester, az esztergomi érsek jobbágyaitól 18 barmot és lovat rabolt el. (Knauz, Mon. Strig. II. 356.)
Kevesen voltak az urak közül, a kik e nehéz viszonyok közt a királyt önzetlenül támogatták. Ezek közé tartozott a Csák nembeli Pósa fia, Ugrin, az újlaki ágból, a kit egy 1298. évi oklevél III. Endre leghívebb bárójának mond (Wenzel, 431XII. 617.) és Szécs Pál mester, komáromi főispán, a ki állandóan a király környezetében tartózkodott, de ő sem volt ment az erőszakoskodástól, mert legalább a pannonhalmi apátság javainak fosztogatásával vádolták. (Pauler Gyula i. m. II. 461.) Súlyos csapás volt III. Endre ügyére Ladomér esztergomi érseknek 1297-ben bekövetkezett halála, kinek utóda, a Koppán nemzetségből származó Gergely, nyiltan az Anjou trónkövetelőhöz csatlakozott.
Róbert Károly, számítva az elégületlenek támogatására, már 1300. nyarán kikötött Dalmácziában. Ekkor azonban még az ország főurait III. Endre király táborában találjuk, míg a hazája ügyétől elszakadt Gergely érsek, a ki az 1299. évi rákosi országgyűlésen már meg sem jelent, a szentkereszti erdőségbe húzódott vissza.
Róbert Károly.
III. Endrének 1301. január 14-én bekövetkezett halálával a helyzet lényegesen megváltozott. A haláleset hírére Róbert Károly Esztergomba jött, hol Bikcsei Gergely érsek őt ez alkalomra készült koronával királylyá koronázta. De a koronázás szertartása még nem biztosította Róbert Károlynak az uralmat. Az ország főurai, közöttük a Csákok, a Hunt-Pázmánok, tehát azok, a kik a vármegyében is befolyással birtak, Venczel cseh király jelöltségében állapodtak meg.
Venczel cseh király maga helyett kiskorú, hasonnevű fiát ajánlotta, a ki a trónt még ebben az évben elfogalta, de mivel Róbert Károly pártja, melyhez a vármegyében birtokos Becse Gergely, az Igmánd nemzetség tagjai, továbbá a Csák nembeli Márk fia, István is csatlakoztak, mindegyre gyarapodott, nem érezte többé biztonságban fiát a magyar trónon, miért is 1303. őszén Nagyszombat felől Nyárhidán és Udvardon át előbb Esztergomba, majd Budára tartott, hol a szent koronát kézrekerítvén, fiastól együtt visszatért Csehországba.
Csák Máté a csehek ellen indítandó hadjárat esetén 8000 ember kiállítására kötelezte magát. (Pór Antal, Millenn. Tört. III. 21.) Erre a szerződésre ráütötte a pecsétjét az Igmánd nembeli Lőrincz, 1294-1296. közt erdélyi vajda, tehát korának egyik befolyásos embere, kinek fia, Lőkös résztvett 1302-ben Buda ostromában. (Karácsonyi: Magyar nemzetségek, II. 242.) Továbbá a Csák nembeli Márk fia, István (u. ott, I. 328.), a Csák nembeli Ugron az újlaki ágból, a ki Füzitő szomszédbirtokosa és Károly király egyik legodaadóbb híve volt.
Venczel 1305-ben lemondott ugyan a magyar koronáról, de a koronázási jelvényeket Ottó bajor herczegnek adta át, a kit a Németújváriak, az Ákos és a Barcsa nemzetség tagjai, sőt Rádi Benedek veszprémi püspök is elismertek uruknak.
Róbert Károly ügye éppen ez időtájt állott legválságosabban, mindenkitől elhagyatva, egyedül Tamás mester esztergomi érsekbe vetette bizalmát, ki az 1307. évi május hó második felében Udvardra tartományi zsinatot hívott egybe, melyen a nyitrai, pécsi és az egri püspökök jelentek meg. Az udvardi zsinat főleg az utolsó évtizedek belháborúi alatt meglazult egyházi fegyelem visszaállítását, az egyházi javak birtoklásának megakadályozását és Károly király érdekeinek megvédését tűzte ki feladatául. (Pór Antal: Tamás mester eszterg. érs.) A zsinat alkalmasint a helység belterületén kívül, a mai Kálvária-hegyen emelkedett Szent Márton-kápolnában tartatott, míg a főpapok I. Géza király egykori kúriájában voltak elszállásolva. (Knauz, II. 570.)
Az udvardi zsinat következményei Buda városának elfoglalása, majd az 1307. október 10-én Pesten tartott országgyűlés voltak. Ezen az országgyűlésen megjelentek a vármegyében birtokos Csák nembeli Ugron az újlaki ágból, továbbá az ugyanez nembeli István fiai, Péter és Márk is; atyjok, a kinek tevékeny rész jutott Károly király trónküzdelmeiből, ekkor már aligha élt, mert 1307-ben szerepel utoljára. (Karácsonyi: Magyar nemzetségek, I. 328.) Csák Máté nem volt jelen ezen az országgyűlésen s később nemcsak hogy távol tartotta magát a királyi udvartól, hanem féktelen rablókalandjait tovább folytatta. Hasztalan figyelmeztette Gentile pápai követ a kékesi egyezményre, midőn többszöri figyelmeztetése kárba veszett, 1311. június 11-én kimondták felette a kiközösítő ítéletet.
Csák Máté.
Csák Máté haragját elsősorban az esztergomi érsekség birtokain és jobbágyain éreztette. Egyik híve és pártosa Csellei (Chelleus) Naszvadot, Gutát, Bajcsot, Szémöt (Szímő) és Petődöt pusztította el, a Csák nembeli Móricz bán fiai, Mihály és András Bulchu, Szegi és Kürt helységekben kegyetlenkedtek 432és kifosztották a jobbágyokat, úgy hogy az egész falu pusztán maradt. Igy bántak el Gug és Perbete helységekkel is. A hatalmas ellenféllel szemben senki sem mert erélyesen fellépni, sőt az érsek és káptalan, hogy a további pusztításoknak elejét vegyék, ráálltak egy csúfos alkúra. (Pór Antal i. h.)
A rozgonyi véres nap (1312. június 15.) ha Csák Máté hatalmát nem is törte meg, mégis jelentékenyen korlátozta féktelenkedését. Közbejött azonban a Barsák lázadása, mely a királyi sereg erejét a Tiszavidékén egy időre lekötötte. Később a hadat Komárom vára alá rendelte a király, ki már az 1317. évi szeptember hó első hetében Komárom közelében tartózkodott. Komárom ostroma körülbelül két hónapig tartott. Külföldi források szerint Frigyes római király, osztrák herczeg szintén részt vett Komárom ostromában, sőt Szentkláray szerint Frigyes hajóhada jelentékenyen közreműködött a vár bevételénél. (A dunai hajóhadak tört.) A vár ostromáról kevés részlet maradt az utókorra.
Komárom vára november 3-án kerülhetett a király kezébe, a mely napon Károly király ugyanis így keltez: Datum in Komarum, - míg az előző napokban jelesül november 2-án is még csak Komáromhoz közel keltezi levelét. Komárom elfoglalásával a vármegye megmenekült Csák Máté zsarnoki uralmától, maga Komárom vára azonban nem sokáig maradt Tamás mester esztergomi érsek birtokában, mert 1320-ban a várról, melyet az 1317. évi ostrom annyira megrongált, hogy újra kellett építtetni és a vármegyéről lemondván, kárpótlásul Bars várát, továbbá a hontvármegyei Bát helységet nyerte adományul. (Knauz. II. 781.)
Komárom ekként a király birtokába jutván, Róbert Károly király 1331-ben Komárom városának szabadalomlevelet adott, melylyel a város a tárnoki városok sorába emelkedett. Utóbb azonban Komárom várát 1333-ban Doncs mester zólyomi főispánnak adta, a hozzátartozó várbirtokokkal egyetemben, kárpótlásul az Árva váráért elcserélt Strido és Csáktornya várakért, mely utóbbiakat a király tőle visszaváltotta. (Anjouk. okmt. III. 31.)
Róbert Károly uralmának megszilárdulásával, úgyszintén Nagy Lajos király dicsőségteljes uralkodása alatt a vármegye békét élvezett. Komárom városa fejlődését Róbert Károly király 1331. évi szabadalomlevelének köszönheti.
A Róbert Károly uralkodása alatt tartott visegrádi fejedelmi kongresszus (1335.) megállapodásaihoz képest a vármegye a nemzetközi kereskedelem terén is jelentékeny helyet foglalt el. A cseh és morva áruk behozatalára megállapított kereskedelmi vonal a vármegye területén vonult át. A cseh-morva kereskedők útja Semptén, Nyárhidon és Udvardon át Esztergomig, s innen Budáig terjedt. Udvard egyúttal vámszedő hely is volt. (Millenn. Tört. III. 148.) A XIV. század közepén szinte megszakítás nélkül a komáromi piaczi vám- és révjog képezi a vita tárgyát. 1343-ban Gilétfi Miklós nádor a komáromi vám- és révjog kétharmadát Doncs főispán ellenében a bakonybéli apátnak ítélt oda, de ez a kérdés végleges megoldást még alig nyert, midőn a bakonybéli apátnak a komáromi domonkosok konventjével pere támadt a halak és más árúczikkek után járó vám kétharmad része felett, melyet a domonkosok ugyan maguknak igényeltek, de az országbíró 1366-ban az apátnak ítélt meg. 1373-ban Szepesi Jakab országbíró Pál apátnak ítélte oda a komáromi piacz- és révvámot, míg a domonkosoknak csak a vágdunai és a dunai halak után a Vág torkolatánál volt szabad vámot szedni. (Tört. és Rég. Egylet jelent. IV. 47.)
Nagy Lajos.
Nagy Lajos király uralkodásának első szakát a nápolyi hadjáratok foglalják el. E hadjáratokban a vármegyei urak közül részt vettek Treutel Miklós, akkoriban pozsonyi főispán, a ki még Róbert Károly uralkodása alatt kormányozta a vármegyét, s a ki már az 1347. év tavaszán olasz földön táborozó előhad egyik vezére volt, továbbá Csuzi János, alkalmasint a Szemere nemzetségből, a kire Lajos király Monte-Gargano védelmét bízta, s a ki több ízben vitézül megküzdött Tarenti Lajos hadával.
A nápolyi ügy befejeztével, a litvániai hadjáratokban vitézkedtek a vármegyei nemes családok sarjai, majd Dalmáczia visszahódítása következett (1356-1357.), mely utóbbi hadjáratban Csuzi János tüntette ki magát, a ki mint Dalmát-Horvátország bánja a bosnya ügyekben is előkelő szerepet játszott.
Mária és Erzsébet.
Nagy Lajos király halála (1382. szeptember 10.) után a trónt leánya, Mária örökölte, kinek nevében az ország kormányát az anyakirályné, Erzsébet vitte.
433A nőuralom azonban csakhamar általános elégületlenséget támasztott az országban. Az elégületlenek között ott találjuk Zámbó Miklós tárnokmestert is, Komárom vármegye akkori főispánját (1383.), a kit azonban Garai Miklós nádor ismét a királynék pártjára térített, mely alkalommal (1385.) visszafoglalta a tárnokmesterséget. Az elégületlenek még ebben az évben Kis Károlyt, Sziczilia királyát hívták be az országba, mialatt a magukra hagyott királynők Zsigmondhoz, Mária királynő jegyeséhez fordultak, a ki Nyitráig és Pozsonyig hatolt, majd egybekelvén Máriával, Csehországba távozott, hogy hadat gyűjtsön Kis Károly ellen. (Millenn. Tört. III. 370.) Kis Károly uralma azonban rövid ideig tartott, az 1386. február 7-én ellene elkövetett merénylet következtében február 27-én elhúnyván, a hatalom ismét a királynők kezébe került.
Zsigmond.
Az uralomravágyó anyakirályné ekkor Mária férjével, Zsigmonddal igyekezett egyességre lépni; miután május 12-én Zsigmonddal az egyesség létrejött, a királynők, Komáromot útba ejtvén, visszatértek Budára, honnan a délvidéki lázadás lecsendesítése végett Gyakovár felé indultak. A lázadók azonban a királynőket megtámadván, miután kíséretüket felkonczolták, őket Novigrad várába hurczolták. E rémhírre Zsigmond ismét az országban termett, s miután a rendek őt Magyarország királyává választották, 1387. július 4-én találkozott a fogságból megmenekült Máriával, kivel együtt a délvidéki lázadás lecsendesülése után Székesfehérvárott megjelent az ország rendei előtt, mely alkalommal Mária átengedte neki a királyi hatalom gyakorlását. 1388. őszén Mária királyné Zsigmonddal együtt Gesztesre jött, hol hosszabb ideig tartózkodott. Zsigmond egyik oklevele október 24-én, Mária királynéé pedig október 30-án szintén Gesztes várában kelt. Csak november negyedike táján indultak haza, útba ejtve a majki zárdát, honnan Visegrádon át Budára utaztak. (Márki Sándor: Mária, Magyarország királynéja. 132. l.)
A belnyugalom helyreálltával Zsigmond bőkezűen jutalmazta híveit. 1387-ben a komáromi várat minden tartozandóságával Simontornyai Laczkfi István nádornak és rokonainak, továbbá Laczkfi Dénes vajda fiának, Istvánnak 8000 arany forintért elzálogosította, mely összegben e várat már előbb Mária királynő átírta volt. Valószínűleg Zsigmond király adománya útján jutott Tata és Laczkfi István nádor birtokába, a ki Bebek (Bubek) Imre országbíró 1391. évi oklevelében már úgy szerepel, mint e város ura. (Wenzel: Tata fénykora.) Zsigmond könnyelmű, pazarló életmódja, de különösen az udvarában tartózkodó idegenek előtérbe helyezése mindegyre jobban szította az elégületlenséget. Az elégületlenek közül az a párt, mely Nápolyi Lászlót óhajtotta a magyar trónra, egyre háborgott. Nápolyi László hívei, kikhez II. János győri püspök is csatlakozott, Zsigmond távolléte alatt 1403. elején főleg az ország déli vidékén kitűzték a lázadás zászlaját. De a Zsigmondhoz hű Garaiak és Stibor vajda egész erejükkel hozzáláttak a lázadás elfojtásához.
Stibor vajda Győrt foglalta el, míg Szántói Laczkfi Jakab és testvére, Dávid Komárom várát szállották meg. (Millenn. Tört. IV. 458-460.) A Garaiaknak és Stibor vajdának sikerült rövid idő alatt a forradalmat elnyomniok, mire Zsigmond közbocsánatot hirdetett, majd 1404. husvét ünnepére Pozsonyba országgyűlésre hívta meg a rendeket. Ez országgyűlés törvénybe iktatta (A. 17. §. 1.) a városi polgárok vármentességi jogát, de miután Zsigmond király előzőleg 1401-ben, majd újból 1411-ben már megerősítette Róbert Károly király 1331. évi szabadalomlevelét, Komárom polgárai e törvénynyel újabb kiváltságokat nem nyertek.
Az időtájt (1411.), midőn Zsigmondot a német birodalmi rendek királylyá választották, került Tata vára a király birtokába, mely ez időtől kezdve éveken át gyakran látta falai közt királyi urát. 1411-ben Zsigmondot már egy ízben, decz. 17-én és 18-án Tatán találjuk, mely alkalommal a pécsváradi konvent és Bátmonostori Tőttös László részére adott ki rendeleteket. (Zichy Oklt. VI., 162-168.) Valószínűleg már ekkor kezdetüket vették a nagyarányú építkezések, melyek alkalmassá tették a várat a fejedelmi udvartartás befogadására, mert midőn 1412-ben Zsigmond és Jagelló Ulászló lengyel király közt márczius 15-én Lublyón béke és szövetség jött létre, fejedelmi vendégével Budára jött, hol a német birodalmi fejedelmek részvételével fényes ünnepélyeket tartottak. Innen június és július havában Tatára és Neszmélyre is átrándultak.
4341419. április 6-án a király ismét Tatán tartózkodott, hol ekkor több, a német birodalomra vonatkozó intézkedést tett.
Zsigmond 1419 őszén hosszabb időre elhagyta Magyarországot s csak 1422. április végén tért vissza. Ebben az évben adta zálogba Komárom várát és tartozékait 6840 arany forintért Garai Miklós nádornak, a ki németországi útjában hű kisérője volt.
Hosszas távollét után 1423 őszén találkozunk Zsigmonddal Ismét Tatán, hol ez időtől kezdve 1426-ig gyakran tartózkodott.
Ez a néhány év volt Tata fénykora, hol ez időtájt nem csupán fejedelmi vendégek fordultak meg, hanem gyakran jöttek ide a német birodalomi főurak és más államférfiak, hazai előkelőségek és külföldi követek is, a kik országos, sőt néha nemzetközi ügyeket intéztek el.
Albert.
Zsigmond uralkodásának későbbi éveiben, sőt Albert alatt is, Tata gyakran volt fontos tanácskozások színhelye. Az 1424. évben különösen mozgalmas élet uralkodott Tatán. Ez időtájt tartózkodtak Zsigmond udvarában Lajos, Henrik, Ernő és Vilmos bajor herczegek, a kik gyakran vadásztak a tatai erdőségekben. 1424. deczember 16-án Erik, az egyesült skandináviai országok királya látogatta meg Zsigmondot Tatán. Ugyancsak itt intézték el a gelderni herczegség örökösödésének kérdését is. Konrád mainzi választófejedelem és az egmondi ház egyik oldalrokona pedig Windeck Eberhardot küldte ide Zsigmondhoz követségbe, a ki 1423. október havától 1424 őszéig tartózkodott Magyarországon. A tárgyalások eredményekép Zsigmond 1424. augusztus 15-én Tatán János egmondi grófot az egmondi grófság rangjára emelte s fiainak a gelderni és a jülichi herczegségeket adományozta. 1424 nyarán még Palaeologus Manuel bizánczi császár is megfordult Tatán. Itt fogadta a király Traversari Ambrust is, a pápai követség vezetőjét, a ki a baseli zsinatról jött deczember 7-én. Zsigmond azonban Tatát nem találta alkalmasnak a fontos vallásügyi tárgyalások megtartására, miért is az értekezletet Székesfehérvárt tartotta meg. Traversari Ambrus több napon át tartózkodott Tatán, s az időt benyomásainak feljegyzésére fordította. Tudósításai rendkívül becses adatokat szolgáltatnak Zsigmond király tatai udvartartását illetőleg, így a többi közt feljegyezte, hogy ottléte alkalmával 5000 ló volt Tatán. 1436 nyarán rövid időre ismét Tatán találjuk Zsigmondot, ezúttal utoljára, mert innen a husziták megfékezése végett Csehorszába ment, a hol meg is halt.
Halálának hirére (1437. deczember 9.) a rendek vejét, Albert osztrák herczeget választották királylyá, a ki Zsigmond uralomra vágyó nejét, Borbálát, Komárom várával kárpótolta. (Fejér XI. 141.) Albert uralkodása azonban csak rövid ideig tartott. A törökök elleni táborozás alatt szerzett gyilkos kórt magával hozta, azonban betegségének nem tulajdonítván nagyobb jelentőséget, Budáról, hol rövid ideig megpihent, Bécs felé vette útját, de már halálos betegen érkezett Neszmélyre, hol 1439. október 27-én elhalálozott. (Millenn. Tört. III. 624-625.) Váratlan halála nagy zavart okozott az országban. Erzsébet férje halála után kísérletet tett a korona elnyerésére, s várandós állapotban levén, elég jogczíme volt arra, hogy az uralmat magához ragadja. De Erzsébetnek elsősorban pénzre volt szüksége. Miután a kincstár nem nyujtott elég fedezetet, Tatát, Új-Tatát, Gesztest, Vitámot és Essegvárt Rozgonyi István, Fejér és Győr vármegyék főispánjának elzálogosította.
A rendek többsége azonban Ulászló lengyel királyt óhajtotta a magyar trónra, mely czélból az 1440. január 18-án tartott budai országgyűlés biztosokat küldött Krakkóba Ulászló királylyal való alkudozás végett, mibe Erzsébet özvegy királyné is kénytelen-kelletlen beleegyezett.
Erzsébet, hogy a trónt születendő gyermeke számára biztosítsa, február elején elhagyta a várat s február 8-án már Komáromban volt. Itt várta Czillei Ulrik, kivel a szent korona kézrekerítésének módja felől tanácskozott.
E kényes feladatra a királynő udvarhölgye, Kottanner Ilona vállalkozott, a ki a koronát február 20-án a visegrádi trónkamarából kicsempészve, másnap reggel (február 21-én) szánon útra kelt Komáromba, hova még aznap este érkezett meg. Erzsébetet azonban a következő nap reggelén (február 22.) elért a vajudás.
435Az újszülött László nevet nyert a keresztségben, mely szertartást a királynő által Esztergomból iderendelt Széchy Dénes érsek teljesítette.
Erzsébet fiának születéséről futárral értesítette a Krakkóban tartózkodó országgyűlési kiküldötteket, de e hír csak siettette az egyezkedések befejezését, melynek eredményekép Ulászlót magyar királylyá választották.
Erzsébet azonban nem tudott beletörődni az új helyzetbe és súlyosan éreztette haragját az előtte Komáromban megjelenő országos biztosokkal, Thallóczi Mátéval és Marczali Imrével, kiket, mert utasítása ellen cselekedtek, azonnal fogságba vettetett, sőt kijelentette, hogy Ulászló megválasztását érvénytelennek tekinti. Április 10-én Komáromban kelt levelével értesítette Bécs városát, hogy László fiának gyámságát tizenhat éves korának betöltéséig Albert osztrák herczegre bizza. (Tört. és Régészeti Egylet 1891. évi jel. 12-13. l. Millenn. Tört. IV. 13-17.)
Erzsébet magatartása megosztotta az országot. A vármegyében birtokos főurak közül Rozgonyi István és fia, János, Tata, Vitám és Gesztes zálogos urai, továbbá a Széchyek, köztük Tamás, Komárom vármegye főispánja a csecsemő László pártjára állottak, de Erzsébet pártja nem bírta megakadályozni Ulászló királylyá választását és megkoronáztatását, mely után Ulászló hívei léptek fel támadólag.
Erzsébet anyakirályné Ulászló pártjának felülkerekedésével nem érezte magát többé biztonságban Komáromban, hanem előbb Győrbe, majd onnan Pozsonyba menekült, mely várat Rozgonyi István és testvére, György, neki átadtak. Ulászló hívei azonban ostrom alá fogták Győrt, melyet bevenni ugyan nem tudtak, de a várból menekülő Czillei Ulrikot az ostromlók Öttevénynél elfogták. (Horváth Mihály: Magyarország. Tört. II. 334.)
Az évekig tartó polgárháborúnak csak Cesarini Julián bibornok közbelépése vetett véget, a ki 1442. deczember 13-án hosszas alkudozások után Győrött békét hozott létre Erzsébet és Ulászló között.
Hunyadi János.
A várnai csatavesztés mélyreható változást idézett elő az országban is. Ulászló halálának hirére egyes főurak, közöttük a Rozgonyiak, a gyermek Lászlót kivánták a trónra ültetni, de a rendek előbb az ország kormányzását öt őkapitányra bízták, majd Hunyadi Jánost választották az ország kormányzójává. Hunyadinak rendkívül nehéz helyzete volt, az ősi főrangú családok megválasztása után rögtön megkezdték ellene az aknamunkát, de a vármegyei nemesség is, mely a nemzeti pártot támogatta, nehéz viszonyok közé került. Maga főispán, Széchy Tamás ekkor még V. László pártjához szított, hasonlókép a Rozgonyiak is. (Millenn. Tört. IV. 68.)
Hunyadi János 1448 nyarán a törökök ellen indult. Csak kevesen voltak a főurak közül, a kik e veszélyes vállalatában támogatták. Ezek közé tartozott Rozgonyi Rajnáld (Rénolt), a ki a Hunyadiakhoz szított, továbbá Széchy Tamás, Komárom vármegye főispánja.
A rigómezei csata után Széchy Tamás helyett Széchy Miklós lett a vármegye főispánja, de az ő működésével a kormányzó aligha lehetett megelégedve, mert 1450. június 28-án kelt rendeletével meghagyta neki, hogy a pozsonyi polgárokat törvényhatósága területén, bárkinek panaszára, személyükben vagy javaikban háborgatni ne merészelje, hanem a panaszlókat Pozsony város birája és tanácsa elé utasítsa. (Gróf Teleki: A Hunyadiak Kora, X. 81.)
Hunyadi János önzetlen törekvéseinek végre 1452-ben sikerült László királyt Frigyes császár gyámsága alól kiszabadítania, de V. László nemzetietlen kormánya nem hozott áldást a hazára. A Hunyadi László kivégeztetésének hirére kitört polgárháború elől V. László előbb Bécsben, majd Prágában keresett menedéket, magával vivén a fogoly Hunyadi Mátyást, a kit az V. László halálának hirére 1458. január elsejére egybehivott országgyűlés királylyá kiáltott ki.
Mátyás trónraléptével ifj. Rozgonyi János még 1458. márczius 4-én kieszközölte a Tata, Gesztes, Essegvár és Gerencsér várakra nézve Erzsébet királyné által kiállított záloglevél megerősítését, mely ügyben alighanem Rozgonyi Sebestyén pártfogását vette igénybe, a ki Budán az ifjú Mátyással együtt volt elfogva, majd Szilágyi Mihály oldala mellett hathatósan közreműködött 436a Hunyadiak ellenségei s az özvegy Hunyadi Jánosné közötti béke létesítésében.
Mátyás király hadait először a cseh rablók ellen indította, majd a törökök ellen fordult, győztes visszatérte után pedig 1464 virágvasárnapján Székesfehérvárott magát ünnepélyesen megkoronáztatta. Bár Giskra és népe meghódolt Mátyásnak, mindazonáltal a Pozsony és Nyitra vármegyék területén Svehla vezérlete alatt álló zsebrák had tovább űzte garázdálkodásait.
Mátyás király ezúttal ismét személyesen vezetett hadat a zsebrákok ellen és Komáromból előbb Pozsonyba ment, majd innen Kosztolány alá szállott, melyet csakhamar hatalmába kerített. (Nyitra várm. monogr. 572. - Pozsony várm. monogr. 558. - Wenzel: Tata fénykora 57.) Ez időtájt (1463.) került a király birtokába Tata is, melyet Mátyás Rozgonyi Jánostól visszaváltott.
A várat környező vadaskert ültetvényeit egész a Dunáig terjesztette ki Mátyás, a kinek jelleme Róma nagy alakjainak csodálásában képződött, s a ki a római emlékek iránt mindig nagy előszeretettel viseltetett.
Mikor Tatát birtokába vette, a mai Újszőny környékén a régi Brigetionak emlékét frissítette fel, sőt Szőnynél át akarta hidalni a Dunát is, de e tervében korai halála megakadályozta.
Mátyás király nagyon szerette Komromot, hol ezidőtájt páratlan gyümölcsöskertje volt, melyet szépségeért aranykert-nek nevezte. Komárom városa iránti jóakaratát leginkább tanusítja 1489. évi adománya, midőn Várköz falut a városhoz csatolta. E falu helyén állott a rómaiak korában a Virginaceum Castellum nevű erőd, melynek romjai a Vágdunán túl még a XIX. század első felében is fennállottak. (Fényes Elek.)
Corvin János.
Mátyás királynak nem lévén törvényes fiörököse, a trónt természetes fia, Corvin János részére igyekezett biztosítani. Mielőtt tehát 1490 elején Bécsbe ment, Komáromot és a tatai várat, úgyszintén Visegrádot is, hol a királyi koronát őrízték, Corvin Jánosnak adta át. Mátyást azonban megakadályozta törekvéseiben április 6-án bekövetkezett halála. Hült tetemeit Pozsony mellett helyezték fekete posztóval bevont hajóra, mely április 17-én érkezett Komáromba, hol rövid időre megállapodván, Beatrix özvegy királyné innen küldte szét a körében egybegyűlt főurak hozzájárulásával meghívó leveleit a Rákoson május 17-én megnyitandó királyválasztó országgyűlésre. Ezután a nagy király holttestét előbb Budára, majd innen kocsin Székesfehérvárra szállították. (Mill. Tört. IV. 316-318. - Komárom várm. Tört. és Rég. Egylet 1890. évi jelentése.)
A rendek egy része megfeledkezvén Mátyásnak adott igéretéről, Ulászló cseh királyt óhajtotta a trónra, míg Corvin Jánosnak egyességet ajánlottak fel, melynek értelmében a megválasztandó királytól Pozsony, Komárom és Tata várakért 40.000 arany forint váltságdíjat kap, de egyszersmind magát a korona kiadására is kötelezi.
II. Ulászló.
Az országgyűlés Ulászlót választotta királylyá, Corvin János pedig megtartotta Komáromot és Tatát.
Corvin Jánost 1491. elején Komáromban találjuk. Feledve az őt ért méltatlanságot, innen indult mintegy 500 lovassal Ulászló seregéhez, a ki trónkövetelő öcscsét, János Albert herczeget akarta kiverni az országból. Az 1492. évi szerződés értelmében Tata és Komárom megmaradt Corvin János birtokában, de már 1494-ben mindkét vár a hozzátartozó uradalmakkal együtt Ulászlóé volt. (Acsády Ignácz: Régi Magyar Birtokviszonyok. Akad. Ért. XVI. köt.) Ulászló ettől kezdve gyakran időzött Tatán, így 1510-ben is, a mely év tavaszán az országszerte dühöngő pestisragály elől a király Tatán keresett menedéket.
A tatai országgyűlés.
A június 24-ére Székesfehérvárra összehívott országgyűlést a ragály miatt nem a városban, hanem a Tatára vezető országút mentén tartották meg egy erdő szélén, hol az urak és főpapok sátrak alatt tanyáztak. Ulászló, a ki az udvarral és a külállamok képviselőivel május 23-án érkezett Tatára, attól tartva, hogy a köznemesség nagy tömege könnyen leend terjesztője a ragálynak, azt óhajtotta, hogy megyénként két-három követet válaszszanak, s azután oszoljanak szét. E terv eleinte heves ellenzésre talált a köznemesség körében, de azután mégis belenyugodtak, mire a köznemesség képviselői, továbbá a főurak és főpapok, köztük Bakócz Tamás biboros érsek és Perényi Imre nádor, az utóbbi 200 lovas kíséretében, Tatára mentek, hol július 2-án, egy nyilt téren 443nagy nézőközönség előtt tartották első ülésüket. Az országgyűlésen a tárgyalások egy része nemzetközi ügyekre vonatkozott. A külállamok képviselői közül a pápai legátus, Miksa, XII. Lajos franczia király küldötte és a velenczei követ járultak az országgyűlés elé. Ez az országgyűlés, melyen a hatalmas európai államok követei jelentek meg, részint, hogy uralkodóik szövetségét felajánlják, részint hogy a törökök elleni hadjáratra buzdítsák a keresztény fejedelmeket, a régi dicsőséges korszakot látszott felújítani. A köznemesség képviselőinek eltávoztával csak a királyi tanács maradt Tatán. Ez hét főpapból és kilencz főúrból állott. Mivel a járvány még mindegyre tartott, Ulászló augusztus 14-én Komáromban telepedett le, honnan augusztus 30-án Nyitrába költözött, s az év hátralevő részét ott töltötte. (Millenn. Tört. IV. 338-391. - Wenzel: Tata fénykora.)
A tatai vár romjai.
Albert király kútja Neszmélyen.
439Tata ostroma.
(Az Országos Képtárból.)
Részlet a tatai várból.
A Mátyás-korabeli várkastély maradványa Tatán.
II. Lajos.
II. Ulászló halála után (1516.) a trónt kiskorú fia, II. Lajos foglalta el. Midőn II. Lajos trónra lépett, a vármegye kormánya élén Korlátkeői Péter állott, a ki egyúttal a komáromi és a tatai várak kapitánya volt.
Korlátkeői, mint az udvari párt egyik elszánt tagja, nem tudott megbarátkozni az 1518. évi országgyűlésen uralomra emelkedett köznemességgel, sőt ama kevesek közé tartozott, a kik nyilt ellentállást mertek tanúsítani. Az 1518. évi országgyűlés rendelkezései (XIV. t.-cz.) értelmében Tata és Komárom várak jövedelmeit a királyi udvar ellátására kellett volna fordítani. Korlátkeői Péter azonban a királyi tanács felszólítására sem bocsátotta ki kezei közül Tata és Komárom várát, arra hivatkozván, hogy Ulászló királynak tett esküjéhez híven, e várakat II. Lajos nagykorúságáig másnak nem adhatja át. (Millenn. Tört. IV. 422. l.)
Mialatt a főurak s a köznemesek között küzdelem mindegyre jobban kiélesedett, azalatt kelet felől egyre közelgett a török hódítás veszedelme. Szulejmán szultán elfoglalván a trónt, Berham csauszt küldte követül Budára, hol ekkor a bomladozó közállapotok között is felette harczias hangulat uralkodott. Berham fenhéjázó fellépése csak fokozta az ingerültséget, melynek hatása alatt Lajos király őt elfogatta és Tatára szállíttatta, hol tisztességes őrízet alatt tartották. (Wenzel: Tata fénykora.) A nemzetközi jog e meggondolatlan megsértésére Szulejmán Nándorfehérvár elfoglalásával válaszolt. A veszedelem már a küszöbön állott, de a két párt még egyre elkeseredetten folytatta küzdelmét a főhatalomért. Az 1525. július elején megnyílt hatvani országgyűlésen, melyre mintegy 14.000 nemes gyűlt egybe, a felbőszült köznemesség indulatosan követelte a király eddigi tanácsosainak elbocsátását. A támadásokból kijutott Korlátkeői Péternek is, a ki vármegyei főispánsága mellett a főudvarmesteri méltóságot töltötte be. Egy fehérvári köznemes, Korlátkeőit ez alkalommal a következő szavakkal támadta: »Minden jószágomat elfoglalta, feleségemet vízbe akarta fojtani, engem ártatlanul ítélt el.« (Millenn. Tört. IV. 469.)
A hatvani országgyűlés megdöntötte ugyan a főurak uralmát, de a közelgő vészt nem birta feltartóztatni.
Az 1526. év tavaszán tartott országgyűlésen ismét a főúri párt kerekedvén felül, Korlátkeői is visszanyerte eddigi befolyását az országtanácsban. Alig oszlott szét a budai országgyűlés, az eddigi pártküzdelmeket a hadikészülődés váltotta fel. Mikor II. Lajos hadba szólította a nemzetet, Komárom vármegye főispánjának vezetése alatt állott ki a síkra.
A mohácsi vész.
A szerencsétlen kimenetelű mohácsi csatában (1526. augusztus 29.) Korlátkeői a második csatarendben felállított egyik lovas-hadosztály parancsnoka lett. Korlátkeői is azok közé a kevesek közé tartozott, a kik a csatázók tömkelegéből kimenekült Lajos királyt menekülésében követték. A király azonban menekülése közben a Csele patakba fúlt. Holtteste mellett találták meg hűséges főudvarmesterének s Komárom vármegye főispánjának holttestét is, a ki, úgy látszik, a menekülő királyt üldöző törökök kardjától esett el.
A mohácsi vészszel közel kétszázados küzdelemteljes korszak veszi kezdetét a vármegye történetében. A mohácsi vészig terjedő korszakot a vármegye fő- és alispánok névsorával zárjuk, kedve a rendelkezésünkre álló legrégibb adatoktól 1526-ig.
Főispánok.
Főispánok: Csák nembeli Miklós, a Kisfaludy család őse. 1209-1214. Orbáz 1216. Mór 1218. Sándor 1236. Detrik fia, Péter, a Balassa-család őse, 1243. Tetus (Teutus, Tekes), később Sáros vármegye főispánja, a Szalonnai 444Jolsvafői, Tekes, Széni és Zsadányi családok őse, 1244. január 26-tól 1245. febr. 8-áig. Herman 1273. Walter, kir. kamarafőnök, 1273-1275. Hunt Pázmánnembeli Achilles fia, Tamás bán, egyúttal pozsonyi és nyitrai főispán, 1277. Kozma, komáromi várnagy, 1283. Széchnembeli Komáromi Pál, 1298-1301., egyúttal mosoni, pozsonyi, soproni és győri főispán. Treutel Miklós 1310-1315., pozsonyi és temesi főispán. Tamás mester, esztergomi érsek, 1315-1320. Guth Kelednembeli Amadé fia Miklós, egyúttal szlavóniai bán és soproni főispán, 1320-1325. Zólyomi Domonkos fia, Dancs mester, egyúttal zólyomi főispán, 1330-1344. Benedek mester 1357. Csór János, kir. főajtónálló, győri főispán, 1360-1373. Zámbó Miklós, kir. tárnokmester, 1383. István bán 1394. Laczk fia, Jakab komáromi várnagy 1402. Kanizsai Miklós és István 1403. Kristóf és Marsalf, komáromi várnagyok 1405. Benedek és Imre 1406. Hohenhain Henrik 1407. Berencsi Gergely fia, Besenyő István 1411. Dubai Venczel 1417. Rozgonyi György 1430-1437. Felső-Lyndvai Széchy Tamás 1439-1448. Széchy Miklós 1450. Széchy János 1451-1452. Széchy Miklós és János 1453. Széchy János, egyúttal Vas vármegye főispánja 1454-1459. Széchy Dénes, esztergomi érsek 1456-1465. Koczka Albert 1469-1478. Kosztka Péter, az 1479-1490. közti időben. Corvin János 1490. Bucsányi Korlátkeői Ozsvát, tatai és komáromi várnagy 1500-1514. Bucsányi Korlátkeői Péter, tatai és komáromi várnagy 1514-1526. Elesett Mohácsnál. (Pauler Gyula i. m. I. 279. - Anjouk. Okmt. VI. 560. - Történelmi Tár, 1897. 479. - Hazai Okmánytár I.-VI. - Csánki Dezső i. m. III. 534. - Komárom vármegye és város. Tört. és Rég. Egylet 1890-1891. évi jelentése.)
Alispánok.
Alispánok: Pouka 1260-1270. Kozma, egyszersmint komáromi várnagy, 1283. Beke 1308-1309. Dénes, alvárnagy 1310. Vass János, Sideu (Zsidó) Mihály fia 1355. Láli William fia János, a Becse-Gergely nemzetségből, 1356. Nudi Lőrincz 1357. Körtvélyesi János 1404. Marsalf alvárnagy 1407. Imre 1406. Konkoli Orbán 1438. Radványi László 1448-1452. (1447-ben országgyűlési követ.) Konkoli Orbán 1460. Nagy György 1468. Cseri Miklós 1468. Gyellai Sándor Ozsvát deák 1515-1522. (Hazai Okmt. III. 8. - Wenzel i. m. IX. 370. - Hazai Okmt. VII. 325. - Orsz. Levéltár Dl. 8942. - Orsz. Levéltár. Pecsétek mutatója. - Karácsonyi János: Hamis, hibáskeltezésű és keltezetlen oklevelek jegyzéke. - Komárom Várm. és Városi Tört. és Rég. Egylet 1890-1891. évi jelentése.)
II.
1. A VÁRMEGYE TÖRTÉNETE, AZ ORSZÁG HÁROM RÉSZRE SZAKADÁSÁNAK IDEJÉN, A SZABADSÁG ÉS A VALLÁSHARCZOK KORÁBAN.
A mohácsi csatavész híre annyira megbénította a nemzet erejét, hogy ellentállásra senki sem gondolt. Igy azután a török martalóczok Buda megszállása után szinte akadálytalanul kalandozták be a vármegye dunántúli részeit.
Szapolyai János.
A török had jóformán még el sem hagyta az országot, máris a királyválasztás foglalkoztatta a kedélyeket. Míg a nemzet nagy többsége Szapolyai János köré csoportosult, s benne látta a jövő királyát, addig a vajda személyes ellenségei és az udvarhoz tartozó főurak, Mária királynéval élükön, Ferdinánd osztrák főherczeg jelöltsége mellett foglaltak állást.
A hainburgi értekezlet után Mária özvegy királyné október közepén szétküldött meghivóiban, melyeket október 9-iki kelettel látott el, az országgyűlést november 26-ára Komáromba hívta egybe, de János vajda még október 27-én megszállotta a fővárost és mire a vajda Budára ért, Ráskai Gáspár fegyveres erővel előbb Tata alá vonult, melyet Cseszneky György alvárnagy önkényt feladott, maga pedig sietett segélyért Mária királynéhoz Pozsonyba. Ráskay csakhamar Komárom alatt termett, melyet Endrédi Somogyi Ferencz várnagy szintén kezére játszott, onnan pedig Gutát foglalta el. Ilyképp a János vajda pártja által november 5-ére egybehivott székesfehérvári országgyűlés megtartása biztosítva volt.
Az országgyűlés János vajdát választotta meg királylyá s a Pozsonyba húzódott urak egyidőre tétlenségre voltak kárhoztatva. De Mária királyné 445nem csüggedt; mindenekelőtt az elveszett várakat igyekezett visszaszerezni. E végből Somogyi Ferencz komáromi várnagy tanácsára Varjasi Nagy Imrét Komárom és Tata visszafoglalására küldte, de Nagy Imrét Somogyi álnokul Ráskay kezére játszotta. (Millenn. Tört. V. 27. - Jászai Pál, A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után. 227-28.) Mivel Komárom immár János király birtokában volt, a Ferdinánd-párti főurak Pozsonyba gyültek egybe, hol deczember 17-én Ferdinánd főherczeget királylyá kiáltották ki.
Az 1527. év eleje nagyrészt külföldi szövetségesek keresésével telt el, mindamellett azonban János király, hogy Ferdinándot az ország hangulatáról tájékoztassa, 1527. márczius 17-ére Budára országgyűlést hirdetett, melyen Komárom vármegye képviseletében Zenth Miklós és Kürthy Miklós jelentek meg. (Fraknói V. Magyar Országgyűl. Emlékek. I. 101.) Ferdinánd ezzel szemben elsősorban János király hiveit igyekezett eltántorítani, s miután a hónapokon át folytatott aknamunka sikerrel kecsegtetett, julius végén megkezdte az előnyomulást Buda felé.
Ferdinánd.
Ferdinánd fellépését siker koronázta. Győr, Komárom és Tata, nemkülönben Esztergom szinte kardcsapás nélkül meghódoltak, ekként a vármegye területe Ferdinánd birtokába került, ki Komárom várát Branstein Ernőnek zálogosította el.
A magárahagyott János király ekkor Laszky Jeromos követét küldte Konstantinápolyba, kinek ügyes fellépése megszerezte számára a török szövetséget. Szulejmán 1529 nyarán hatalmas seregével megindult Ferdinánd ellen. Buda, majd Esztergom bevétele után a Komárom és Tata közt elterülő vidéken nyomult előre, de ámbár a német zsoldos had mindkét helyről gyáván megszökött, a törökök még sem foglalták el az elhagyott várakat. Csupán Tatát szállották meg János király katonái. Szulejmán szeptember 13-án érkezett Komárom alá, s itt átkelvén a Dunán, másnap már Bécs felé vette útját.
Szulejmán csakhamar bekövetkezett visszavonulása után Ferdinánd, felhasználván az alkalmat, az elfoglalt részek visszaszerzésére gróf Salm Miklós vezérlete alatt nagyobb hadat indított Magyarországba, mely Győrt, Komáromot és Eszergom városát is megszállotta, de Esztergom várának vitéz ellenállása következtében Salm kénytelen volt a további előrenyomulással felhagyni. A német hadak Tatát is ostrom alá akarták venni, de mivel a várat Szapolyai jól fegyelmezett gyalogsága már előbb megszállotta, a németek elvonultak a vár alól. (Századok 1872. 507.) Ferdinánd most arra törekedett, hogy az akkoriban egyre nagyobb szerepet játszó Komárom várát kipróbált parancsnokra bizza. Ez a férfiu Hardeck János volt, a ki 1529. november 24-én neveztetett ki e fontos állásra (Millenn. Tört. V. 61-79. Komárom Várm. és Városi Tört. és Rég. Egylet 1891. évi Értesítője), míg viszont Tata alkapitánya Pohár Kristóf lett.
A török támadásának eredménytelensége mély hatást keltett országszerte és egyre jobban megnehezítette János király helyzetét, jelentékenyen növelvén Ferdinánd híveinek számát.
A következő év (1530.) őszén, midőn Ferdinánd vezére, Rogendorf Vilmos Esztergomot és Budát vette ostrom alá, Komárom volt a hadműveletek kiindulási pontja. Buda ostroma alkalmul szolgált Szulejmánnak, hogy hadait ismét Ferdinánd ellen vezesse.
Mialatt Szulejmán Kőszeg alól visszavonulófélben volt (1532.), János király hajóhada szeptember második hetében Komáromnál szétverte a németeknek 49 naszádból álló hajóraját, de Esztergomot nem birta visszaszerezni. (Millenn. Tört. V. 95.) Mivel fegyverrel egyik fél sem birt győzelmet aratni, Ferdinánd király most arra törekedett, hogy az ellenpárti főurak közül mennél többet megnyerjen a maga számára. Igy Maylád Istvánnak életfogytiglan Komárom várát igérte Ferdinánd, ha átpártol János királytól és Erdélyt megszerzi. De miután nem ért czélt, 1535. június 5-én Haetitsch Ditrik soproni kapitánynak zálogosította el Komáromot 14.897 forintért. (Gyulai Rudolf i. h.)
János király nősülése, majd halála után (1540. július 21.) a küzdelem Buda birtokáért folyt. Ferdinánd, nem hallgatván György barát, János király kincstartójának szavára, fegyverrel akarta megszerezni Izabella özvegy királynőtől Buda várát. Ferdinánd vezére, Fels Lénárd október havában Esztergomból 446Buda alá indult, de az itt szenvedett kudarcz után Tata ellen fordult, melyet csakhamar kézre is kerített, honnan Székesfehérvár ellen indult. (Millenn. Tört. V. 218.)
Buda megtámadásával Ferdinánd magára vonta Szulejmán haragját, a ki a következő év (1541.) tavaszán hatalmas sereggel jött Magyarország elfoglalására.
A törökök hadikészületeinek hirére Ferdinábd is tekintélyes sereget gyűjtött egybe. A dunai hajóhad, valamint a szárazföldi sereg már április hó elején Komáromnál volt összpontosítva, hol ekkor 24 gálya, 80 naszád és 100 sajka állott rendelkezésre.
Buda eleste.
E hajóhad rendeltetése az lett volna, hogy a pesti őrséget támogassa, míg viszont a szárazföldi sereg Rogendorf Vilmos vezérlete alatt Buda elfoglalását tűzte ki czélul. Rogendorf azonban hihetetlen lassusággal fogott czéljának keresztülviteléhez s egy hónapig tartott, míg seregét Komáromból Buda alá szállította. Rogendorf vállalkozása kudarczczal végződött, melyet csakhamar követett Buda várának Szulejmán által történt megszállása. Ezzel a törököknek Komárom vármegye területére is megnyílt az út.
A Buda elestének hírére támadt általános rémület hatása alatt először közeledett egymáshoz a két ellenpárt, minek eredménye a Ferdinánd és Izabella közt 1540 deczember 29-én kötött gyalui egyesség volt. Ferdinánd király az erdélyiek támogatásában bizva, 1542-ben kisérletet tett ugyan Buda visszavételére, de ez a kisérlet csúfos kudarczczal végződött, sőt a török bosszuját is fölkeltette. 1543. július havában Szulejmán már Budán tartózkodott, honnan először Esztergom ostromára ment. Komáromból ugyan negyven naszád sietett a várbeliek segélyére, s ezek a török hajóhadat szét is verték, sőt Horváth Bertalan, az esztergomi érsek hadainak vezére, 200 ökröt és ugyanannyi akó bort vitt be a törökök által körülzárolt Esztergomba, maga pedig ügyesen kijátszván a török hadat, Komáromba menekült. A vár elestét azonban mindez nem tudta megakadályozni; augusztus 10-én Esztergom is a töröké lett, a mit csakhamar követett Tata elfoglalása, mely vár szintén még augusztus havában a törökök birtokába került. Tatát Haly basa leromboltatta, s ez alkalommal semmisültek meg Mátyás király nagyszerű alkotásai. (Gyulai Rudolf: A Törökvilág Komárom vármegyében.)
Ezalatt Komáromban tekintélyes had gyűlt egybe, többek közt Ungnád János, Fotiscus Ottó és Tornielli Fülöp parancsnoksága alatt, de sem ez a had, sem a Győrnél szeptember közepén összeverődött 40.000 ember nem tudta a törököt feltartóztatni.
A győri tábor szétoszlása után még mintegy 10.000 idegen zsoldos maradt vissza Komárom vidékén, de ebben nem volt köszönet, mert a gyülevész had a népet sanyargatta.
Komárom várának megerősítése 1545-től kezdve serényen folyt. Ebben az évben 31 naszád állomásozott Komáromnál 900 főnyi legénységgel, mely havonként 2674 forintba került. A naszádosok főkapitánya Tarnóczy András volt, mellette Pozsgay Zsigmond működött, kinek Ferdinánd 1550-ben Szőnyt adományozta. Ezenkívül még egy zászlóalj német gyalogság is állomásozott Komáromban. Az 1547-ben öt évre kötött béke a nyilt háborunak egyidőre véget vetett, de a török portyázások ezután sem szüntek meg.
Törökvilág.
1549-ben a törökök Komárom mellől 25 lovat és 103 ökröt hajtottak el, 1551 nyarán pedig Tatáról, melyet időközben helyreállítottak és megszállottak, továbbá Gesztesről támadást intéztek Komárom ellen, de a naszádosok, kiket Tarnóczy lesbe állított és a vár ágyui visszaűzték őket. (Takáts Sándor: Thelekesy Imre mint komáromi naszádos kapitány. 1905.) 1551 őszén azonban már magyar kézen van Tata, hova Ferdinánd király Garai Jánost nevezte ki várkapitánynyá és őrségül 100 katonát rendelt. Garait Aly Máté követte a tatai kapitányságban, a ki gyakori kirohanásaival zavarta a budai basát. (Komárom Várm. T. Egyl. 1891. évi jel.) 1551-ben Castaldo jött Komáromba, hogy a város és a vár megerősítését ellenőrizze.
Pozsgay halálával (1551. augusztus) Thelekesy Imre lett a naszádosok kapitánya, de még ugyanez évben (szeptember 7-én) Alonso Contrares lett az olasz módra átalakított naszádcsapat parancsnoka. E dölyfös spanyol azonban fenhéjázó magatartásával csakhamar magára vonta a magyarok gyűlöletét. 447Egyenetlenségek támadván, Ferdinánd király Contrarest Komáromból október 17-én visszarendelte s ekkor Csömöri Zay Ferencz lett a naszádosok főkapitánya, ki már 1553. július 13-án elindult követségbe Verancsics Antal püspökkel Konstantinápolyba, honnan csak 1557. október havában tért vissza Komáromba. (Thallóczy Lajos: Csömöri Zay Ferencz.)
Thelekesy Imre, a naszádosok kapitánya rövid ideig tartó komáromi tartózkodása alatt vakmerő támadással örökítette meg nevét. Többek között 1551. november 23. és 24. közti éjjel Esztergomot támadta meg 629 naszádossal, 12 hajduval és 50 német puskással, a vállalat nem sikerült ugyan, de a király megdicsérte Thelekesyt bátor támadásáért. (Takáts S. i. h.) 1552-ben Paxy (Paksy) János lett a komáromi kapitány, kinek Ferdinánd király részletes utasítást adott. Nevezetesen meghagyta neki, hogy a Dunán és a Vágon éjjel-nappal őrszemeket állítson, a lőréseken levő vasrácsok kulcsait a puskaművesektől elvétetvén, azokat a várkapitánynak rendeli átadni, továbbá intézkedik a vár tisztántartására, valamint a várban elszaporodott kutyák kiirtása iránt. Úgyszintén elrendeli, hogy a várban levő felesleges nőszemélyek onnan kiutasíttassanak, megtiltja továbbá, hogy bárminő katonaságot, kivéve az odarendeltet, a várba bebocsásson, végül a portyázások korlátozását is lelkére kötötte. (Komárom Vármegyei és Városi Muzeum-Egylet 1891. évi jelentése.)
1554-ben Ferdinánd Gall Ádámot küldte ki Komárom erődítvényeinek és lőszerkészleteinek felülvizsgálására, a ki 1555-ben komáromi várparancsnok lett, míg Paxy János továbbra is megmaradt a vármegye főispánjának.
Az 1555. év nagyobbrészt az erődítési munkálatokkal telt el. Az óváron kívül a várost is megerősítették, s az e czélra szükséges rőzsét Sforzia átengedte Paxy Jánosnak.
Az 1555. év őszén a török támadást intézett Komárom ellen, de visszaverték, minek következtében a gyönge Tata elfoglalását sem kisérelte meg, pedig ekkor a vár összes őrsége 60 lovasból, 96 gyalogosból és 4 pattantyusból állott.
Tata eleste.
Az 1556. év elején Paxy egy kém jelentéséből arról értesülvén, hogy a török újabb támadásra készül Komárom ellen, négy teljesen fölszerelt hajót kért, mert ekkor a komáromi helyiőrség csupán 400 német zsoldosból, 528 naszádosból és 150 huszárból állott, s e helyőrségből is 100 naszádost Győrbe vittek, a német katonaságot pedig máshova helyezték át. Komárom megtámadása azonban ebben az évben elmaradt, de Nagy János tatai kapitány annál gyakrabban rontott ki az arra portyázó törökökre. Nagy János jól tudta, hogy folytonos támadásaival felingerelte a török dühét s aggodalma nem is volt alaptalan. 1558. október 21-én Komáromból kelt levelében írja, hogy a lábatlani biró előadása szerint a »budai passának ide fel Győr felé és mi reánk van szándéka« (Magyar Tört. Eml. II. Irók, III. 207.). Tata még ebben az évben csakugyan a törökök kezébe került.
Tata eleste után a vármegyében egyedül Komárom volt számottevő erősség, hová a Buda és Esztergom közötti vidékről is egyre többen telepedtek le. A polgárság azonban örökös háboruságban élt Gall Ádám várparancsnokkal, a kit 1559-ben be is panaszoltak a királynál, hogy az épületre való telkeiket kiváltságaik ellenére elveszi tőlük. Ferdinánd uralkodásának végszakában fiának, Miksa főherczegnek igyekezett biztosítani a trónt, miért is az urakat 1563-ban országgyűlésre hívta meg Pozsonyba, mely alkalommal a haditanács javaslatára a király kijelentette, hogy csak Komáromba és Győrbe szállíthat külföldről élelmiszereket.
Miksa trónraléptétől kezdve a törökkel szemben egyre jobban kiélesedett az ellentét, különösen a mióta az évi adó is elmaradt. A török hadikészülődéseinek hírére Miksa 1566 nyarán Győr közelében vonta össze hadait, mialatt Salm Gyula gróf Helfenstein gróffal együtt előbb Veszprémet (június 24.), majd Pápát (július 9.) megvevén, július végén Tata alá csapott, melynek őrsége megtagadván a vár feladását, heves ostrom után csakhamar kapitulálni volt kénytelen. Tata bevétele után a gesztesi vár őrsége Esztergomba futott, a mely vár szintén Salm birtokába jutott, míg Oroszlánkő és Vitám várakat, Tatának előerődeit, felgyujtották.
Zrinyi Miklós.
Szulejmán egész haderejével Sziget ellen fordult, melyet a hős Zrinyi Miklós védett. Szigetvár eleste után a budai basa a hős Zrinyi fejét Komáromba küldte, melyet a komáromi huszárok, a basa kivánságához képest Győrbe 448szállítottak Salm grófhoz. (Milenn. Tört. V. 363-380. Tört. tár 1878. 495. Magyar Tört. Eml. XX. 198.)
Az 1566. évi hadjárat sikere csak fokozta a törökök harczi kedvét. A következő években is folytonos támadásokról értesülünk. Gesztes várát még 1566-ban visszaszerezték a törökök, az 1567. évi pedig folytonos csete-patékkal telt el. Különösen az esztergomi törökök ingerelték folyton a komáromi őrséget, sőt augusztus havában Komárom és Győr között egy gabonás hajót is megtámadtak s a hajósokat foglyul ejtették. A télen át, mivel tartani lehetett attól, hogy a törökök a befagyott Dunán is átmennek, a csallóközi jobbágyságot a Duna jegének felvágására rendelték ki, majd a dunai töltéseket javították ki.
Az 1566. évi hadjárat szörnyű kudarcza Miksát békére késztette. A békekötés végett Verancsics Antal püspök és Teuffenbach Kristóf még 1567. július 15-ike után elindultak Komáromból Konstantinápolyba. A békekötést rendkívül megnehezítették a törökök túlzott követelései, a kik többek közt Tata várának lebontását is megjelölték a béke egyik előfeltételeként. Végre 1568 elején mégis létrejött a béke, mely 1592-ig tartott.
A békekötés után Göppingeni Kielmann ezredes lett Komárom főkapitánya, a kit Forgách István (1579.) követett. Forgách, hogy a török támadásait elkerülje, jó viszonyban igyekezett lenni az esztergomi béggel, kivel élénk levelezésben állott.
Az 1580. évi pozsonyi országgyűlés, a törökök gyakori támadásaira való tekintettel ismét Tata megerősítésével foglalkozik, mely czélra tizenkét napi ingyen munkát rendelt el minden huszonöt porta után kiállítandó egy szekérrel. Helyőrsége 200 katona volt ezidőtájt. (Fraknói i. m. VI. 366.)
Pálffy Miklós.
Mióta Pálffy Miklós lett komáromi főkapitány (1584. szeptember 20.), gyakoriabbak lettek az összetüzések a komáromi őrség és az esztergomi törökök között. Az ő főkapitánysága alatt a komáromi őrséget is jelentékenyen szaporították. 1585-ben Komáromban 400 német zsoldos, 200 huszár, 4 darabant és 33 naszád volt, Tatán pedig 320 főre emelkedett a helyőrség. (Gyulai R. i. m. 59. l.)
Pálffy erélyes fellépése némi sikerrel járt, a török martalóczok támadásai is alábbhagytak, sőt a kereskedelem terén is némileg kedvezőbb helyzet állott be, a mióta Memy bég 1589-ben biztosította Pálffy főkapitányt, hogy a komáromi kereskedők akadálytalanul jöhetnek a kakati (párkányi) vásárra, mert a vásárra jövők portékáit nem fogják más komáromi kereskedők adósságai fejében lefoglalni. (Gyulai Rudolf i. m. 109.)
Időközben a szultán Perzsiával békét kötvén, a portán újabb magyarországi hadjáratra készültek, különösen mióta a harczias Szinán basa lett nagyvezérré. A küzdelem 1593 nyarán vette kezdetét. Október 6-án a török hatalmába kerítette Veszprémet, majd Vár-Palotát, melyet rövid idő alatt követett a császári és a magyar had által Székesfehérvár ellen intézett támadás, mely ugyan sikertelen maradt, de Pákozdnál a Székesfehérvár alól visszavonuló keresztény had fényes győzelmet aratott a budai pasa felett.
A következő évben az egész vonalon kitört a harcz. Mátyás főherczeg már kora tavaszszal Komárom mellett táborozott, honnan Drégely és Nyitra felé vonult. Nógrád megvétele után (1594. márczius 25.) a magyarok Esztergom elfoglalását tűzték ki czélul. Mátyás főherczeg, az alsómagyarországi had vezére, áprilisban csakugyan Esztergom alá nyomult, de késedelmes fellépése következtében az ostrommal nem igen boldogult, ezért a nagyvezér közeledtének hirére seregének ellenzése daczára Győrbe vonult vissza.
Jellemző a közhangulatra, hogy a magyarok gróf Braun Erazmus komáromi várparancsnok közbenjárásának tulajdonították az ostrom abbanhagyását.
Szinán basa már július 18-án megkezdte Tata ostromát. A várat Paxy György parancsnoksága alatt 60 lovas, 100 gyalogos és 50 német zsoldos védte. Paxy csak egy nappal az ostrom megkezdése előtt érkezett vissza a várba a császári táborból, a lőszert pedig, melyet Győrből küldtek, útközben elfogták a törökök.
Győr eleste.
A magára hagyott vár negyednapra megadta magát. (Századok, 1870. 241. Gyulai Rudolf i. m.) Tata alól a nagyvezér Győr felé vonult, mely nagy fontosságú vár szeptember 29-én török kézbe kerülvén, Szinán Komáromot vette ostrom alá. Komárom nagy veszedelemben forgott, mert sem elég őrséggel, 449sem élelme nem volt, de a hős Pálffy Miklós, noha az előző harczokban megsebesült, Mátyás főherczeg utasítására nagymennyiségű élelmet és más készletet szállított be a várba. A török lovasság már október 6-án Komárom alá ért, majd a pusztításai miatt oly félelmetes tatár lovasság, átusztatva a Dunát, a csallóközi partról fedezte a török had átvonulását. A nagyvezér, miután Braun főkapitány a vár feladására irányuló felhívást visszautasította, csakhamar sánczokat hányatott és megkezdte a vár lövetését. De az őrség vitézül ellenállott. Már több rohamot vertek vissza a várbeliek, midőn a kémek a felmentő sereg közeledését hozták hirül. Braun Erazmus e hírre, bár az ostrom folyamán lábán megsebesült, a vár piaczán lelkesítő beszédet intézett a katonáihoz, melynek hatása alatt a német zsoldosok másnap Starsich Farkas alkapitány vezérlete alatt kitörtek s az aknamunkásokat egy szálig levágva, gazdag zsákmánynyal tértek vissza a várba. A felmentő sereg ugyan nem mutatkozott, de október 24-én a törökök megkezdték a visszavonulást s 28-án három ágyú és töméntelen podgyász hátrahagyásával egy részük Győr, a másik részük Tata felé elvonult. A török visszavonulása közben Starsich alkapitány kitört a várból és katonái csakhamar hatalmukba kerítették a törökök által hátrahagyott tábort.
A felmentő had azonban nem mozdult Pozsony környékéről, pedig ha ekkor üldözőbe vették volna Szinán hadát, az egykorú források szerint Győrt is visszafoglalhatták volna. Valószinű különben, hogy a nagyvezért a seregében kiütött ragály késztette a visszavonulásra, mert egykorú írók szerint a nagyvezér elvonulása után 8000-nél több beteg törököt vágtak le Komáromnál. (Millenn. Tört. V. 512-512. Komárom Várm. és Vár. Tört. és Rég. Egylet 1891. évi jelentése 68-83.
Komárom felszabadulását Pálffy még október 29-én hirül vitte Bécsbe, mire Mátyás főherczeg Komáromba jött, de csakhamar visszatért a pozsonyi táborba. Komáromot a király Pálffy gondjaira bízta, míg a német zsoldosokat a Csallóközben, a Püspökitől Komáromig elterülő falvakban helyezték el.
Rudolf király a következő év tavaszán gróf Mansfeld Károlyt nevezte ki a császári hadak fővezérévé, a ki 1595. július elsején Pálffyval egyetértve, Esztergomot vette ostrom alá, melynek folyamán súlyosan megbetegedvén, Komáromba hozták, hol augusztus 14-én meghalt. (Magyar Tört. Eml. Irók: VII. 23.)
1597. május havában Pálffy Miklós Bernstein Jánossal, Nádasdy Ferenczczel és Petz, Esztegomban állomásozó császári ezredessel egyesülvén, Tata visszafoglalását tűzte ki czélul. Bernstein és Nádasdy még május 20-án elindultak, petárdákkal és mozsarakkal felfegyverkezve Almásig nyomultak, hol bevárván az Esztergomból jövő segédcsapatokat, a melyek elé Pogrányi Benedek küldetett 500 hajduval, az ostromló sereg 3000-re szaporodott. Másnap legnagyobb csendben közeledtek Tata felé, a várat megrohanták és csakhamar hatalmukba kerítették. Tatán egyelőre Petz főkapitány maradt 450 katonájával, 300 hajdúval és 25 huszárral, de az őrség egyrészét csakhamar elrendelték a várból, így Tata ismét a szükséges fegyveres erő nélkül maradt. Sajnos, ezt az intézkedést a török a maga hasznára fordította s Tata csak rövid ideig maradt a magyarok birtokában.
Szatirdsi Mehemet basa ugyanis, Győr felé vonultában október 9-én ostrom alá vette Tatát, melyet Vajda Kristóf mintegy 150 főnyi őrséggel védett.
Az őrség azonban, miután a Komáromból várt segély nem érkezett meg, október 13-án éjnek idején rejtekúton kimenekült a várból, melyet a törökök még három órán át lövöldöztek, mikor egy török nő, a kit a magyarok visszahagytak, az ostromlókat a várbeliek eltávozásáról értesítette.
A törökök ekkor bevonultak a várba, de a mint azt elfoglalták, egy akna felrobbant s 500 törököt temetett maga alá. (Millenn. Tört. V. 522. Századok 1870. 241.)
Győr visszavétele.
Pálffy, a ki 1597-1598 telén Győrt folyton szemmel tartotta, a vár visszavételét tüzte ki czélul. Schwarzenberg Adolf, a királyi hadak vezére, a ki hadával az 1597-98. év telét Komáromban töltötte, Pálffy Miklóssal márczius 27-én délután egy óra tájt indult Komáromból Győr felé, melyet rajtaütéssel kézrekerítettek.
450Győr elfoglalása után Pálffy és Schwarzenberg folytatták a harczot, előbb Veszprémet, majd 14.000 főnyi gyalog és lovas had élén július 31-én Tatát vették ostrom alá, melyet másnap hajnaltól kezdve délután öt óráig 6 nagy és 10 kisebb ágyuval szakadatlanul lövettek, s miután a 300 főnyi török őrség a várat feladni vonakodott, délután rohammal bevették s az őrséget egy szálig felkonczolták. Tata visszafoglalásával a vármegye dunántúli része megszabadult a török martalóczoktól, Komáromot pedig az 1598. évi országgyűlés rendeletéből még ebben az évben kijavították.
A következő évek jobbára portyázásokkal teltek el. A komáromi szabad hajduk még 1597. június 24-én Székesfehérvár felé portyázva, 2500 birkával, szarvasmarhával és több jól megterhelt lóval tértek vissza a hódoltsági részekből.
1598 május 7-én 540 komáromi és esztergomi szabad hajdú Szekszárdig hatolt előre, 1599. június elején pedig Bicskéig hatoltak s ott is rengeteg zsákmányra tettek szert.
Székesfehérvár visszafoglalása után (1601 szeptember 20.) számos kisebb vár került ismét vissza a törököktől, de 1602. augusztus végén a törökök ismét hatalmukba kerítették, ugyancsak ez időtájt került Tata is újból török kézre, hogy a következő évben, 1603-ban ismét gazdát cseréljen, ezúttal újból a császáriak birtokába kerülvén.
Az ostrom alkalmával a császári hadak nagy hasznát vették a John Smith angol tiszttől feltalált »tüzes sárkány« elnevezésű röppentyűknek, melyeknek készítési módját a feltaláló 1602-ben mutatta be Komáromban Sultz császári tüzérségi parancsnok előtt. (Turul VI. 166.)
Rudolf önkényes eljárása, a protestánsok vallási sérelmei, az üldözések következtében támadt elégületlenség 1604 őszén nyilt felkelésben tört ki, a melynek élére Bocskay István állott.
A dunántúli részek 1605 tavaszán csatlakoztak a felkeléshez. Tata vára is kaput nyitott Némethy Gergely hajduvezér előtt (Pethő Gergely Rövid Magyar Krónikája, 166.), de Komárom és Érsekujvár megmaradt a Rudolf iránti hűségben. Csallóköz elfoglalásával azonban a hajdúk elzárták a Pozsony-Komárom közti összeköttetést, s ezzel a komáromi őrség hónapokon át magára volt hagyatva.
Bocskay István.
Az eredményes felkelő hadjárat az 1606. június 23-án létrejött bécsi békekötéssel nyert befejezést, melynek értelmében Komárom vármegye visszakerült a magyar király birtokába. A bécsi békének mintegy kiegészítő része a zsitvatoroki, melyet Bocskay közvetített a török és a Habsburgok között. A tárgyalások Komárom alatt a Zsitva vizének a Dunába való torkolatánál elterülő nyilt mezőn felütött sátrakban folytak.
A szultán és a bécsi udvar követein (Molarth János és Althan Adolf tábornokok, továbbá Thurzó György, Istvánfi Miklós, Batthyány Ferencz és Erdődy Kristóf) kívül megjelentek Illésházy István, Nyáry Pál, Czobor Mihály és Hoffmann György, Bocskay fejedelem küldöttei is, a kik igen jó közvetítőknek bizonyultak a nehézkesen megindult tárgyalások során.
A zsitvatoroki béke véget vetett az 1592 óta czéltalanul folyó háborúnak s egyúttal rendezte a területi viszonyokat is.
A zsitvatoroki béke.
A békekötés értelmében csak 36 komáromvármegyei falu került török adó alá, 1610-ben már 51 behódolt és 51 a töröknek való szolgálattól ment szabados porta volt a vármegyében. De e porták is a vármegye dunáninneni részéből valók, mint Martos, Imő, Naszvad, Anyala, Baromlak, Udvard, Kótha (Kolta), Szemere, Kerekszállás, Jászfalu, Csúz, Fül, Kürt, Madar, Szent-Péter, Bagota.
Ez utóbbi összeírásban azonban a vármegye dunántúli járásáról említés sincsen, minélfogva a e járás falvai vagy pusztán állottak, vagy a török hódoltsághoz tartoztak. (Századok 1877. 355. l.)
Az 1608. évi országgyűlés Mátyás főherczeget választotta királylyá, a bécsi és a zsitvatoroki békét pedig törvénybe iktatta.
II. Mátyás.
II. Mátyás Komáromot 1609-ben 1700 rénes forinton Khuen János Özsébnek s ez összeg visszafizetése után 1614-ben ugyanazon összeg erejéig Raiffenberg János Tódornak zálogosította el. (Rupp i. m. I. 1. 151.) Komárom elzálogosítását a magyarok nem szívesen fogadták, Hartwich von Stilten már 1613. október 9-én kelt levelével írja Pruckmannak, hogy e miatt igen nagy az 457elégületlenség a magyarok között. (Tört. Tár 1879. 366.) Raiffenberg halálával Komáromot Kolonich Imre nyerte királyi adományul.
451Komárom 1567-ben.
(Az Országos Képtárból.)
453Komárom ostroma.
(Az Országos Képtárból.)
Tata a XVI. században.
(Az Országos Képtárból.)
1618 február 27-én Molard Lajos és Apponyi Pál Komáromban megkötötték Gratiani Gáspárral, a szultán főkövetével a szerződést, melynek értelmében Komárom, Nyitra, Bars és Hont vármegyékből 60 falut a töröknek engedtek át.
Az 1618. évi országgyűlésen ismét szóba került, hogy a komáromi kapitányság még mindig idegen kézen van, sőt Tatába is idegen származású kapitányt neveztek ki.
A rendek panasza különösen Raiffenberg komáromi kapitány ellen irányult, nem csupán az általa elkövetett hatalmaskodások miatt, hanem azért is, mert a vármegyei közgyűléseken megjelenő nemeseket is megtámadta. A komáromiak különben a miatt is panaszkodtak, hogy Raiffenberg megtiltotta a várfalakon kívül elpusztult házak felépítését, sőt több komáromi nemesi udvarház fedelét erőszakkal leromboltatta.
A tatai főkapitány viselkedése is sok panaszra adott okot. Pettinger Farkas, 1618 óta tatai főkapitány ugyanis, még komáromi alkapitánysága idejében, több rendbeli hatalmaskodást követett el az általa gyűlölt Pozsár Lukács ellen. 1613-ban kirendelte az egész komáromi helyőrséget Pozsár Lukács Bagota nevű falujának elpusztítására, utóbb pedig, mint tatai kapitány, gyakran megtámadta a közgyülésekre utazó nemeseket, a kikre egy vagy más okból neheztelt. A sérelmekre adott királyi válasz mentegetni igyekezett ugyan a főkapitányok eljárását a várfalak közelében való építkezés rendtartásának szabályaival, mégis a vizsgálatra kiküldött nádornak meghagyta a VI. t.-cz., hogy figyelme a leégett és az ujraépítendő házakra is kiterjedjen, a VII. t.-cz. pedig elrendeli, hogy a tatai kapitány helyét magyar tiszt foglalja el. (Millenn. Tört. VI. 203-204.) Ha mindezekhez hozzáveszszük a protestánsok vallási sérelmeit, melyeket Raiffenberg főkapitánytól el kellett szenvedniök, továbbá a zsoldhátralék miatt ingerült hajduság forrongó hangulatát, láthatjuk, hogy a talaj elő volt már készítve újabb felkelésre, melyet Hartwich von Stilten már 1613. október 9-én kelt levelében, a komáromiak hangulatára czélozva, előre megjósolt. (Tört. Tár. 1879. 366.)
Bethlen Gábor.
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a cseh felkelés hírére, felismervén a pillanat fontosságát, a fenyegetett vallásszabadság védelmére 1619. szeptember havában kardot rántott. Bethlen még Kassára sem ért derékhadával, midőn alvezérei, Széchy György és Rhédey Ferencz a nyugati határ felé vonultak. Széchy majdnem akadály nélkül ért Érsekujvár alá, melyet az őrség feladott, az udvarhoz hű kapitányt, Koháry Pétert kiszolgáltatván Bethlen vezérének. (Millenn. Tört. VI. 233.)
Érsekujvár elfoglalásának hírére a komáromi hajdúk is mozogni kezdtek. Október elején 500 hajdú kijelentette, ha nem kap fizetést, a felkelőkhöz csatlakozik. (Tört. Tár. 1879. 539.) A komáromi várban kiütött fejetlenség következtében Széchy hadának egy része akadálytalanul átjött a Csallóközbe, hol a révet őrző német gyalogságot támadták meg. (Tört. Tár, 1892. 328.)
A vármegye, melynek többsége ekkor protestáns volt, lelkesedéssel csatlakozott a felkeléshez. A vármegye rendei Markházy Márton alispánt és Laky János táblabirót küldték a szeptember havában tartott kassai országgyűlésre.
A beszterczebányai országgyűlésen a Magyarország királyává választott Bethlen szeptember végén Lakompak, majd Hainburg ostromára indult, mialatt Komárom és Győr között mintegy 3000 embert küldött át a dunántúli, még Ferdinánd hűségén levő várak elfoglalására, de Komáromot nem bántotta. A vár parancsnokának sikerült Chalauf Ibrahim esztergomi agától, természetesen jó pénzért, élelmiszert, bort és fát szereznie, s így megmenekült a kiéheztetés veszedelmétől, de midőn ez a fejedelem tudomására jutott, a portára írt levelében nem is késett a töröknek szemére hányni. (Török-Magyar Államokmt. I. 255.)
Az 1621. év elején a helyzet lényegesen megváltozott. Buquoy Longueval gróf, a császári sereg fővezére, egy kirohanása alkalmával Érsekujvár alatt életét veszítvén, Lichtenstein Miksa vette át a vezérletet, ki Gutánál erős sánczczal védelmezte táborát, de Bethlen hadai addig nyugtalanították, míg július 25-én serege romjaival átköltözött a Csallóközbe. Bethlen főtörekvése 458most az volt, hogy Lichtenstein egyhamar ki ne jöhessen a Csallóközből, nehogy Pozsony védelmére mehessen. Ezt, noha Olgyánál csatát vesztett, el is érte. (Millenn. Tört. VI. 315.)
Komárom ostroma.
Bethlen hada eközben Komáromot vette ostrom alá, de sikertelenül, noha a város ez alkalommal a lángok martaléka lett. (Gyulai Rudolf i. m. 22.)
A felkelő hadjáratnak az 1622. év első napjaiban megkötött nikolsburgi béke vetett véget, melynek értelmében Komárom vármegye ismét visszakerült Ferdinánd birtokába.
Bethlen időközben külföldről tetemes segélyt nyervén, a nikolsburgi béke egyes pontjainak megsértését hozván fel okul, 1623 őszén újból fegyvert fogott. Jól szervezett hada ma október 21-e körül elözönlötte a Csallóközt, mire Komárom várának parancsnoka sürgős segélyt kért Bécsből, mert ostrom esetén alig tarthatta volna magát.
A létrejött fegyverszünet alatt buzgón folytak a béketanácskozások, melyeknek erdményekép 1624. május 8-án megkötötték a békét, s ez megerősítette a nikolsburgi béke vivmányait.
A bécsi békével egyidejüleg Ferdinánd király a törökökkel is megkezdte a tárgyalásokat. 1624. szeptember közepén a magyar király biztosai már Komáromban voltak, mindazonáltal hónapok teltek el, míg a török biztosokkal találkoztak. A komáromi őrségből ugyanis egy csapat portyázó szeptember 1-je táján Ercsi és Pentele közt megtámadott egy pénzszállító török csapatot s a pénzt elragadta tőlük.
A budai basa ezért a Budán levő császári követet, gróf Althan Adolf kérésének ellenére, feltartóztatta s nem engedte Komáromba menni. (Török-Magyar Államokmt. I. 424.)
Igy azután gróf Althan kénytelen volt követtársaival hónapokon át Komáromba vesztegelni, s csak a következő év (1625.) április havában gyűlhettek össze a meghatalmazottak a hidasgyarmati határban tanácskozásra.
A külföldi protestáns fejedelmekkel kötött szövetség értelmében Bethlen 1626-ban harmadizben támadt Ferdinándra, de ez a felkelés nagyobb mozgalmat nem idézett elő a vármegyében.
A törökök bagdadi veresége után a porta is sietve megindította a béketárgyalásokat Ferdinánddal. Murtéza budai basa képviseletében a budai mufti, továbbá az egri basa, az esztergomi és a szolnoki bégek 1627. június 30-án Komárom és Szőny közt egy színben megkezdték a tanácskozásokat Ferdinánd biztosaival, Sennyey István váczi püspök kanczellárral, Koháry Péterrel, Esterházy Dániellel és Questenberggel.
A szőnyi béke.
A béketárgyalások egész nyáron át elhúzódtak s csak szeptember 13-án nyertek befejezést. A szőnyi békének egyik pontja értelmében a ratifikált példányok kicserélése végett küldött követek egyike sem hagyhatja el hamarább császárja területét, mint a másik, hanem bizonyos napon találkozzanak Almás és Szőny között. (Millenn. Tört. VI. 397.)
A szőnyi béke huszonöt évre biztosította a békét a hadviselő felek között, de azért a végbeliek között napirenden voltak a kisebb csatározások.
1636 vége felé 4000 budai török Győrig portyázva, négy falut elhamvasztott, ötven embert leölt és hetvenet foglyul ejtett. 1641-ben Kisbérnél a törökök négy hajdút levágtak, ötöt és a velük volt két asszonyt foglyul ejtették. Az 1642-iki békealkudozások okmányai szerint Komárom vármegyéből harminczkét embert vittek rabul s rabváltságért 7582 forintot fizettek a törököknek. (Gyulai Rudolf i. m. Tört. Tár 1885. 580.)
IV. Murád szultán halála után a béke megerősítése, valamint a végbeli zavarok elintézése végett a porta Oszmán aga kapucsi basát küldte Magyarországba, a ki a többi török kiküldötteivel együtt 1642 január 12-én Szőnyben megkezdte az alkudozásokat Lippay György, Esterházy Dániel, Mikulich Tamás és Szunyogh Gáspár királyi biztosokkal. Az alkudozások csakhamar véget értek és 1642. márczius 19-én húsz évre újból megkötötték a békét.
De ez a második szőnyi béke a végbeli viszonyokon mitsem változtatott, mert a hódoltsági falvak ügyét újabb tárgyalásokra halasztották. (Millenn. Tört. VI. 476.)
Rákóczi György.
Bethlen utóda az erdélyi fejedelemségben, I. Rákóczi György, a svédek segélyére támaszkodva, 1644-ben fegyvert fogott, de e felkelés, mely az 1645 459deczember 16-án kötött linzi békével befejezést nyert, nagyobb hullámokat nem vert a vármegyében. Annál több bajt okoztak a török portyázások, melyek szinte évről-évre szedték az áldozatokat. 1644-ben az esztergomi törökök a vármegye dunántúli részét verték fel, mely alkalommal 300 embert elraboltak. 1648-ban Tata környékén, tavaszszal is, aratáskor is sok embert fűztek rabszíjra. 1655 deczember vége felé Érsekújvár környékén három falut kiraboltak és a lakosokat részint leölték, részint fogságra vetették. 1661-ben és 1662-ben, valamint 1664-ben ismét Érsekújvár környékén garázdálkodtak, az előbbi évben kétszáz embert, 1662-ben egy behódolt faluból két nemest, egy czigányt és negyven jobbágyot, 1664-ben pedig kétszáz keresztényt vittek el rabul, sőt ebben az évben a törökök átjöttek a Vágdunán, s annak partján három csallóközi falut vertek fel, a negyven éven felüli lakosságot levágták, az ifjuságot pedig foglyul ejtették. (Gyulai Rudolf i. m. 15. l.)
A török veszedelmen kívül ez időtájt a ragály is sok áldozatot követelt. 1655-ben a komáromi jezsuita évkönyvek a pestis fellépéséről tesznek említést, azonfelül a császári sereg sem volt különb a töröknél. Des Souches császári tábornok 1664-ben az udvardi járásban harmincz embert felakasztatott, negyvennek pedig orrát-fülét levágatta, mert élelmiszert vittek Érsekújvárra a törököknek.
Komárom várának parancsnoka ez időtájt gróf Puchhaim Kristóf volt kinek III. Ferdinánd király 1650-ben Komáromot adományozta. A vár ekkor igen csekély számú őrséggel volt ellátva, sőt 1651-ben faltörő ágyúkat, mozsarakat és gránátokat szállítottak innen Kanizsa ostromára. (Magy. Tört. Eml. II. Irók VI. 34.)
A vár erődítési munkálatai azonban sohasem szüneteltek. A mai csillagsáncz helyén 1592-1649 közt palánkok épültek, 1654 táján létesült a Szent-Miklós kastély, 1662-ben pedig a Szent-Fülöp és Szent-Péter nevű palánkok.
I. Lipót.
I. Lipót uralkodásának első éveit az erdélyi viszonyok és a töröknek újabb hódításai kötötték le.
A töröknek az erdélyi ügyekbe való beavatkozását a bécsi udvar aggodalommal fogadta a különösen arra a hírre, hogy a török Kassát megtámadni készül, csakhamar hozzáfogott a fegyverkezéshez. 1658 nyarán már tekintélyes sereg gyült egybe Komárom körül, mely Gonzaga parancsnoksága alatt Kassa felé indult. (Tört. Tár 1880. 6.)
Még mielőtt kardélre került a dolog, Lipót király 1659-ben, mellőzve a komáromi uradalomnak zálogbaadását, azt tartozékaival együtt gróf Zichy István győri főkapitánynak adományozta.
1662 szeptember havában a török aga megjelent Komáromban, panaszt emelni Zrinyi Miklós legutóbbi portyázásai miatt. (Tört. Tár 1881. 119.)
Hasztalan uralkodott békés hangulat az 1662. évi május elsejére egybehivott országgyűlésen, az itt elhangzott nyilatkozatok hatástalanok voltak a törökökre, a háború Konstantinápolyban 1663 elején már befejezett dolog volt.
A török hadikészülődéseinek hirére a bécsi kormány még egyre folytatta a békealkudozásokat, s csak midőn a török had már az Aldunánál táborozott, kezdték a császári hadat összpontosítani, valamint fegyverbe szólították, noha elkésve, a nemesi felkelést is.
1663 július elején Komáromban és Érsekújvárt mintegy 10.000 ember táborozott. Az egykorú tudósítás szerint ugyanannyi főből álló magyar hadat a Csallóközben helyeztek el, míg Nádasdy Ferencz, Batthyány Ádám és Esterházy Pál, Győr és Komárom között mintegy 30.000 embert vontak össze. (Tört. Tár 1980. 126.)
A nagyvezér csak július hó végén kezdte meg a hadműveleteket, s nem, mint eredetileg tervezte, Győr vagy Bécs, hanem Érsekújvár ellen fordult. Mialatt a török had Esztergomnál megkezdte az átkelést a Dunán, Forgách Ádám érsekújvári főkapitány augusztus 6-án a törökök által már előbb megszállott Párkányt megtámadta, de a törökök már felkészülve várták s Forgách súlyos vereséggel hagyta el a küzdelem színhelyét.
Érsekújvár eleste.
Forgách vereségének híre nagy megdöbbenést okozott a vármegyében, a megfogyott érsekújvári őrség kiegészítésére Komáromból is küldtek katonaságot, de ez már nem sokat lendített a vár sorsán, mert Érsekújvár szeptember 26-án kaput nyitott. Érsekújvár eleste után egyedül Zrinyi Miklós vette fel a küzdelmet 460a törökökkel. Október havában ismét Komáromnál táborozott, honnan október 16-án csatlakozásra szólította fel a győrvármegyei nemességet. (Tört. Tár VII. 253.) Hadával az Érsekújvárról Esztergomba visszatérő törököket folytonos támadásokkal zavarta, sikerült is neki a tatárok által elfogott rabok egy részét kiszabadítani. (Millenn. Tört. VII. 175-181.)
Az 1664. évi hadjárat folyamán Des Souches császári fővezér Nyitra visszavétele, s a lévai, majd a szentbenedeki győzelem után Érsekújvárt vette ostrom alá, de Montecuccoli szentgotthárdi győzelme ellenére is csakhamar összeszedték magukat a török hadvezérek. Ahmed basa Esztergomon át sietve vonult Érsekújvár felmentésére, minek hírére a császári sereg abbanhagyta az ostromot.
A szégyenteljes vasvári béke (1664 aug. 14.) értelmében Érsekújvár továbbra is török kézben maradt, ezzel a vármegye dunáninneni része továbbra is ki volt szolgáltatva a török martalóczoknak. A vasvári béke ugyan egy időre a török háborunak véget vetett, de a békekötés következtében támadt általános elégületlenség újabb bonyodalmakba sodorta az országot.
Főleg az Érsekújvár vidékén lakó birtokosok voltak elkeseredve, mert előre látható volt, hogy a török folytatni fogja hódításait, de másrészt a török közelléte örökös rettegésben tartotta a csallóközieket. A bécsi udvar némi kísérleteket tett ugyan a kedélyek megnyugtatására, de a nemzetnek ellene táplált bizalmatlansága már sokkal mélyebb gyökeret vert, semhogy egykönnyen kiirtható lett volna. A kormány tehát mindenekelőtt az ország fékentartását tűzte ki czélul.
E végből a várakba csak katholikus vallású, leginkább császári főtiszteket neveztek ki kapitányokul, a városok szabadalmait megnyirbálták s a városi közigazgatás élére katholikus vallású előljárókat tettek; ezzel egyúttal megkezdődött a protestánsok üldözése és elnyomása, valamint a gyanusítottak ellen való hajsza is.
Teleki Mihály már 1665. január 3-án írja Szatmárról, hogy az érsekújvári főkapitányságot Komáromba helyezték át, melynek parancsnoka báró Zuza tábornok lesz.
Azonban ekkor még Des Souches volt a komáromi várkapitány, a ki a városi közigazgatás ügyeibe is minduntalan beleavatkozott. 1666-ban az ő erőszakos fellépése következtében alakult a városi tisztikar, hosszú idő óta első ízben, csupa katholikusokból. Utóda, báró Zuza a hitfelekezeti ügyekbe még jobban beleártotta magát. 1668-ban meghagyta az alispánnak, hogy a katholikus ünnepeket a nem katholikus vallásúakkal is tartassa meg. E miatt már április 23-án zavargások voltak a városban, de az ügy szóba kerülvén a vármegyei közgyűlésen, a főispán a protestáns nemességnek adott igazat.
Vallási sérelmek.
Rövid idő mulva a vallási sérelmek nagyobb arányokat öltöttek. 1670-ben Széchenyi György kalocsai érsek rendeletére, gróf Hoffkirchen Károly Lajos komáromi várkapitány katonai karhatalommal elfoglalta Komáromban mindkét protestáns hitfelekezet templomát, iskoláit és paplakát. A viszonyok Tatán sem voltak kedvezőbbek. Ennek várkapitánya, gróf Csáky László, nagy műveltsége ellenére is ugyanez időtájt szintén kezdte háborgatni a protestánsokat vallásgyakorlatukban, sőt a református templomot le is foglalta, melyet csak kilencz év mulva váltottak vissza 600 forintért. Addig kis fatemplomban tartották istentiszteletüket.
Az 1681. évi országgyűlésen a protestánsok által benyujtott sérelmek között a már említett kettőn, Komáromon és Tatán kívül még a következő helységeket találjuk megnevezve, hol a protestánsok templomai, paplakjai, iskolái vagy egyéb birtokai hasonló sorsban részesültek: Ekel, Túri-Szakállas, Apácza-Szakállas, Ekecs, Nagy-Megyer, Csicsó, Néma, Füss, Kis-Tany, Nagy-Keszi és Mocsa. (Gyulai Rudolf i. m. 33. l. - Török Magyar Államokmt. IV. 186.)
Szelepcsényi Györgyben, a kit a kormány Lippay halálával, az esztergomi érseki székbe ültetett (1666-1685.), oly férfiút nyert, a kire feltétlenül számíthatott.
Kollonics Lipót.
Kívüle még egy másik férfiú tünt ki e sötét korszakban, főleg a protestánsok elleni gyűlöletével. Ez gróf Kollonics Lipót, a ki ugyanekkor nyitrai püspökké neveztetett ki. Kollonics Komáromban született, s így pályája közelebbről érdekli a vármegye történetét. Atyja komáromi várparancsnok korában tért vissza 461a kath. egyház kebelébe. Eredetileg katonai pályára szánták. A máltai lovagrendbe lépett, s hosszabb időn át vitézül harczolt a hitetlenek ellen. Midőn nyitrai püspökké lett, még fel sem volt szentelve, s ilyképp e püspökséget csak két év mulva foglalta el, míglen 1685-ben győri püspökké lett. Évtizedeken át tartó főpapi pályája alatt végzetes szerepet vitt hazánk történetében, s a protestánsok kíméletlen üldözésével, valamint a magyarok elleni kérlelhetlen gyűlöletével a későbbi felkelések egyik okozója lőn. Kollonics méltó társa Sinelli Imre bécsi püspök és 1674 után miniszter volt, a ki ugyancsak Komáromban született; mészáros fia volt a Lipót király egyik legbizalmasabb embere lett. (Millenn. Tört. VII. 296.)
A bécsi kormány alkotmányellenes magatartása a kath. főurak körében is visszahatást keltett. Összeesküvés támadt, melynek élére maga a nádor, Wesselényi Ferencz állott.
De Wesselényi váratlan halálával az összeesküvés más irányba terelődött, nemsokára fel is fedezték, és az egész mozgalmat vérbefojtották. Noha a nemzet nagy része távol állott a főurak ez összeesküvésétől, a bécsi kormány kapott az alkalmon, hogy a protestánsok üldözését mennél nagyobb mértékben kiterjeszthesse.
Az 1671-ben megnyilt pozsonyi vértörvényszék elé e megyebeli protestáns papokat is idéztek; ezek között volt Vigléb János, komáromi evang. lelkész is.
A komáromi protestánsok hosszú időn át lelkész nélkül maradtak. A reformátusok ugyan 1676-ban titokban lelkészt hívtak a városba, de a várparancsnokság erről tudomást szerezvén, a lelkészt elfogatta és Lipótvárba vitette. (Gyulai Rudolf i. m.)
Gróf Rottal János 1674-ben 7992 forintot vetett ki a vármegyére, de a jobbágyság sanyarú helyzete miatt ennek az összegnek csupán 30 százaléka folyt be. Már 1672-ben behozták a fogyasztási adót, melyet az előző évben Komárom vármegyében próbáltak ki. A sok inséghez járult még a pestis, melynek 1678-ban Komárom vármegye területén 320, a városban 219 ember esett áldozatul.
A vasvári béke következtében a törökök elleni hadikészülődések is szüneteltek, sőt a sereg ellátásáról sem gondoskodtak. 1677-ben a tisztek nem kapván fizetést, kénytelenek voltak fegyvereiket és lovaikat eladni, hogy családjaikat eltarthassák.
Thököly Imre.
Thököly és a bujdosók sikerei némi engedékenységre bírták Lipót királyt. Az 1681. évi országgyűlésen első sorban a protestánsok vallási sérelmei nyertek elintézést, minek következtében Komáromban mindkét protestáns felekezet visszakapta elfoglalt épületeit.
A Thököly-féle felkelés hullámai csak 1683-ban csaptak át Komárom vármegye területére, mikor már a török Bécset fenyegette.
Komárom várában ekkor mintegy 600 ember volt. Midőn 1683 tavaszán Kara Musztafa 250.000 főnyi hadával Magyarország határát átlépte, az egész ország Thököly pártjához csatlakozott.
A nagyvezér Székesfehérvárról Győr alá vonult, majd Bécset ostromolta. Ezalatt Thököly, a ki ekkor már jóformán egész Felső-Magyarország ura volt, a magára hagyott Komáromot vette ostrom alá. A város ekkor szintén Thökölyhez pártolt, s lakosai, hogy a vár ostromát megkönnyítsék, a XVII. század végén ott járt Tollius tudósítása szerint, felgyujtották a várost.
A várbeli őrségből egy porkoláb fejtett ki nagy tevékenységet, hogy a várat a kuruczok kezére juttassa, és mikor Thököly hadainak el kellett hagyniok Komáromot, ő is hozzájuk csatlakozott, híven kitartott a kuruczok mellett, de végre 1685-ben Váradnál a császáriak elfogták. (Tört. Tár, VII. 39.)
Bécs felmentésével azonban a helyzet lényegesen megváltozott. Míg Kara Musztafa hada eszeveszett futásban keresett menedéket, addig Sobieski János lengyel király, a győztes felmentő sereggel Párkány felé vonult, hol a törökök október 9-én nagy vereséget szenvedtek. A párkányi csatában résztvett Komárom vármegye felkelt nemessége is Thaly Ferencz vezetése alatt, a ki a csatában életét vesztette. (Gyulai R. i. m. 69. l.)
Esztergom visszavételével a vármegyét a törökök részéről többé nem fenyegette veszedelem. Sajnos azonban a protestánsok nem örülhettek a törökök felett kivívott győzelemnek, mert a vallásüldözés csakhamar újból elkezdődött. 462Száky János református lelkészt, a ki a szigorú tilalom ellenére visszatért Komáromba, a katonaság megölte (Beöthy: Romemlékek.), a protestáns iparosokat pedig 4 forint büntetés terhe alatt kényszerítették az egyházi körmenetekben és szertartásokban való részvételre.
Buda visszavétele.
Az 1683-ban kivívott siker hatása alatt az udvar Magyarország felszabadítását tűzte ki czélul.
1686-ban Budát foglalták vissza a törököktől. Az ostromban résztvett Fiáth János, a vármegye későbbi alispánja (1688-1690). A kivívott győzelmek azonban óriási terhet róttak a népre. Maga gróf Zichy István országbíró, Komárom vármegye főispánja, 1685-ben ezt írja Koháry Istvánnak: »szegény hazánk valóban nagy pusztulásra juta; ha isten hamar békességet nem ad, éhenhaló elég lészen«. - E sorok élénken és híven ecsetelik az akkori helyzetet. 1685-ben már a Csallóköz is annyira elpusztult, hogy alig lehetett egy-két kunyhóban embert találni.
A katonaság eltartására kivetett adó roppant teherként nehezedett a lakosságra. 1687/88-ban hathavi téli katonai beszállásolás czímén 14.455 forint 41 denárt, 1688/89-ben 14.898 forint 78 denárt, 1689/90-ben pedig csak 7401 forint 94 denárt fordítottak a katonaság eltartására szükséges portiókra. 1690/91-ben 5402 forint 18 denárt adott ki a vármegye katonai porcziók czímén.
A lakosságra óriási teherként ránehezedő adó behajtása kíméletlen katonai segítséggel történt. 1688/89 telén Székesfehérvár és Komárom között egy hideg téli éjtszakán öt falu népe az erdőkben keresett menedéket az adóbehajtásra kiküldött katonaság elől, s kilencz gyermeket hagyott az úton, a kiket megfagyva találtak. (Millenn. Tört. VII. 523.)
A Kollonics-féle kormányrendszer nagyszabású gyarmatosítással akarta sarokba szorítani a magyar elemet. Az utolsó török háborúk alatt a Balkánról kiszorult ráczok mindegyre tömegesebben telepedtek le Magyarországon. Egyes rajok Komáromba húzódtak, melyet már a XVI. század elejétől kezdve különös előszeretettel kerestek fel. (Millenn. Tört. VII. 515.)
Időközben a hatalom üldözései elől menekülő nép itt-ott tömörülni kezdett. A Vértes hegység buvóhelyei alkalmas tanyául szolgáltak az üldözötteknek, csak vezérre volt szükség, hogy felvehessék a harczot elnyomóikkal.
II. Rákóczi Ferencz.
Mikor Rákóczi Ferencz kibontotta a szabadságharcz lobogóit, a bécsi kormány egyre-másra küldözgette a vármegyéhez rendeleteit, melyek legnagyobbrészt a bajor háborúban szükséges katonaság kiállítására vonatkoztak. Már a nyár folyamán számos szökött katona lehetett a vármegyében, a kik a bajor háborúba küldött ezredekből ezernyi veszély közepett vergődtek haza. Lipót király ugyan még június havában meghagyta a vármegyének, hogy a szökött huszárokat kutattassa és feltalálás esetén adja át a győri parancsnoknak, sőt július 16-án a vármegyére eső katonai létszám kiállítását sürgeti, de e rendeletek foganatosítása már nem ment könnyen, mert a felkelés híre villámgyorsan elterjedt a vármegyében.
Gróf Bercsényi Miklós hadainak közeledtére a Montecuccoli ezredből tíz század vasas katona Pestről Győrbe vonultában szinte akaratlanul is előhírnöke volt a kuruczhad közeledésének.
A bécsi kormány, mely a mozgalomnak eleinte nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, s melynek minden figyelmét a bajor háború kötötte le ez időtájt, csak 1703 nyarán kezdett gondoskodni a védelem szervezéséről.
Lipót király még augusztus 13-án kelt leiratával óva inti a vármegyét attól, hogy a szabadság visszaszerzésének ürügye alatt a lázadókhoz csatlakozzék. E válságos időkben halt meg gróf Zichy László, a vármegye főispánja, kinek helyébe Lipót király gróf Esterházy Antalt nevezte ki.
Esterházy Antal.
Gróf Esterházy Antal (született 1676. † 1722.) már kora ifjuságában a törökök ellen harczolván, fogságba esett, s szabadságát csak a karloviczi béke után nyerte vissza. Ezután számos kitüntetésben volt része. Többek között Pápa város kapitánya és egy császári ezred parancsnoka volt. Midőn főispáni székét elfoglalta (augusztus 29.), akkor már az egész vármegye telítve volt a kurucz támadás hírétől szított forradalmi hangulattal.
Lipót még augusztus 20-án meghagyta a vármegyének, hogy a Komáromból Árva és Likava várakba rendelt hadiszerek elszállításáról gondoskodjék. Alig néhány hét mulva újabb királyi rendelet érkezett a vármegyéhez, melyben 463Érsekújvár és Komárom erődítési munkálataihoz közmunka kirndelését parancsolja. Szeptember 19-én személyes nemesi felkelést rendel el a felkelők ellen. A felkelt nemesség gyűlőhelyéül Komárom és Esztergom volt kijelölve. A felkelősereg azonban lassan készült fel, s ezért október 3-án a király újabb sürgető rendeletet intézett a vármegyéhez.
A kuruczhad e közben egyre jobban közeledett a vármegye határához.
Hatástalanok maradtak Lipót király október 18-iki kiáltványai, melyekben közbocsánatot hirdetett, de egyúttal meghagyta a vármegyének, hogy a kuruczokat, a kik csatlakozásra szólítják fel a népet, fogják el és adják át Huyn és Pfeffershoven császári parancsnokoknak, kik a pártütőket irgalmatlanul ki fogják végeztetni.
A nemesi felkelés végre nagy nehezen felkészült és Forgách Simon tábornok vezérlete alatt a kuruczok ellen indult, de Zólyomnál ismételten megveretvén, Pozsonyig hátrált. Deczember 24-én Károlyi Sándor Dévénynél átkelt a Morván, Alsó-Ausztriát pusztította, mialatt a kuruczok a Csallóközben egész Komáromig portyáztak.
Lipót király rendelete, mely újból 102 lovas és gyalogos kiállítását követelte a vármegyétől, kissé megkésett, épp úgy feleslegesnek bizonyult Esterházy Antal főispán parancsa, mely a vármegyei lovasságot Gönyőhöz rendelte. Az új év (1704) lényeges fordulatot idézett elő a dolgok állásában. A kuruczok a Dunántúlra csaptak át, mely szintén a felkeléshez csatlakozott. A következő (1704.) év elején Esterházy Antal főispán is Rákóczi pártjára állott. Példáját követte az egész vármegye nemessége, egyedül a megvíhatatlan komáromi vár maradt meg a császáriak birtokában, honnan azonban a kuriális nemesek lassanként kiszökdöstek.
Heister Szigbert.
A bécsi kormány a kuruczok sikereinek hatása alatt gróf Heister Szigbertet nevezte ki a magyarországi hadak főparancsnokává és herczeg Esterházy Pál nádor útján újból közbocsánatot hirdetett. Heister márczius havában megkezdvén az előnyomulást, miután a Dunántúl egy részét pusztítva bekalandozta, Komárom körül összpontosította a császári hadat, hogy a Csallóközt megtisztítsa a kuruczoktól. Bevárván a gróf Pálffy János vezérlete alatt álló horvátokat, a gróf Pekri Lőrincz és Ocskay László dandárnokok alatt álló kuruczok ellen indult, a kik az április 21-én Püspökinél kivívott siker óta folytonosan támadták a gutai sánczokat, melyeket időközben a császáriak foglaltak el. - Április 28-án Pekri, Ocskay és Somogyi Ferencz huszárezredes, mintegy 1000 lovassal és 500 gyaloggal elindultak Komárom felé és Nyárasdnál összeütköztek Heister táborával. Erős küzdelem támadt, melynek folyamán a kuruczok a túlerővel szemben hátrálni voltak kénytelenek. A császáriak a nagymagyari révig üldözték a hátrálókat és Pekri Lőrincz, a ki súlyosan megsebesült, csak a segélyére siető Bercsényi védelme alatt tudott elmenekülni. (Thaly Kálmán: Ocskay László. 40. old. Pozsony, várm. monogr.)
Heister ezután Érsekújvárt mentette fel az ostromzár alól, majd Léva felé vonult, de arra a hírre, hogy a Dunántúl a kuruczok mindegyre nagyobb tért hódítanak, csakhamar visszafordult s Érsekújváron át május 16-án ismét Komáromba érkezett s innen a dunántúli vármegyékbe vonult.
Míg Heister a Dunántúl volt, a dunáninneni részen a kuruczok mindegyre nagyobb sikereket arattak. A szomolányi győzelem után (május 28.) Bercsényi Ebeczkyt és Szabó Mátét a Csallóközbe, Galánthai Balogh István ezredest pedig a gutai sáncz elfoglalására küldte. A megrettent haditanács egymásután küldözgette rendeleteit a vármegyére. Hogy a lakosságot megnyugtassák, május 12-én a király felszólította a vármegyét, tegye közhírré, hogy a császári sereg által okozott károkat a károsultak jelentsék be gróf Lamberg miniszternek. Ezt a csekély kedvezményt azonban csakhamar szigorúbb rendeletek követték.
A hadi tanács május 15-én szemére hányta a vármegyének, hogy Heister seregének ellátására semminemű intézkedést sem tett, egyben utasítja a vármegyét, hogy ebben az ügyben Friedberg hadibiztossal egyezkedjék. Csakhogy ekkor már nem volt senki, a ki ezeket a rendeleteket végrehajthatta volna, mert, mint a május 23-án kelt királyi rendelet is mondja, a vármegye legnagyobb része a felkelőkhöz állott.
A szeptember 12-én kötött fegyverszünet alatt Heister, a ki az engesztelhetlenség képviselője volt, szigorú intézkedésekkel akarta meggátolni a felkelés 464tovaterjedését. Már szeptember 23-án megtiltotta a vármegye lakosságának a fegyverviselést, majd október 16-án eltiltotta a Rákóczi által veretett rézpénz forgalmát, november 12-én pedig Lipót király megsürgette az általános lefegyverzés tárgyában kiadott rendelet végrehajtását s egyúttal 1350 köböl gabonát követelt a vármegyétől.
Bottyán János.
A fegyverszünet lejártával, november 16. és 17-ike közötti éjjel kuruczok elfoglalták Érsekújvárt, mely a további harczok folyamán hatalmas támaszul szolgált a fölkelő csapatoknak. Érsekújvárt a Rákóczi-párti vármegye, mely Komáromból kiköltözködni kénytelenült, új otthonra talált, miután már előzőleg, 1704 elejétől Tatán és Udvardon tartotta üléseit. 1704 végétől vagy Érsekújvárt vagy Bottyán János várában, Bátorkeszin, folytak le Komárom vármegye közgyűlései. 1705 elején a Duna mentén Bottyán János, II. Rákóczi Ferencz vitézi dandárnoka volt a helyzet ura. Bottyán, a ki Érsekújvár bevétele után Madart és Szent-Pétert nyerte adományul, a télen át erélyesen szervezte seregét. Nagyrészt komáromvármegyei legénységből alakította híres huszárezredét, mely a későbbi harczokban oly sokszor vitte győzelemre a kurucz zászlókat. Az 1705. év kisebb csatározásokkal telt el. Bercsényi lázas tevékenységet fejtett ki, hogy a nagyszombati vereség hatását ellensúlyozza. Körútjában ellátogatott a Csallóközbe is. Igy márczius végén Szent-Péteren találjuk, míg Kamocsánál Rétey György kuruczezredes tanyázott.
I. József.
Lipót király halálával (1705. május 5.) a trón fiára, Józsefre szállott, a ki május 15-én tudatta a vármegyével, hogy Heister helyébe gróf Herbevillet nevezte ki hadai fővezérévé.
Az új hadvezérnek természetesen megint pénz és katona kellett.
A király június 22-én 1687 köböl gabonát vagy annak árát, (egy köböl értéke 1 forint 15 krajczár) és 24 ökröt követelt a vármegyétől, de Friedberg élelmezési biztos semmire sem tudott menni a vármegyével és ezért a király meghagyja, hogy a még Heister seregének élelmezésére fordított 20.000 forint ügyében kitűzött tárgyalásra küldjön a vármegye követeket Bécsbe. Schlick császári tábornoknak azonban már nem volt türelme tárgyalni a vármegyével, s azért augusztus 4-én ráírt a vármegyére, hogy miután a kivetett adót sem természetben, sem készpénzben nem szolgáltatta be, azt mielőbb fizesse meg, mert különben irgalmatlanul behajtja a lakosságon.
A nyár folyamán kötött rövid fegyverszünet lejártával ismét megkezdődtek az ellenségeskedések. Bercsényi újból bejárta a Csallóközt. Az új főhadvezér az osztrák határszélek védelmét gróf Pálffy Jánosra bízván, maga szeptember elején Győrön, Komáromon és Budán át Erdélybe akart betörni. November elején Pálffy hada már Győr és Komárom között táborozott, mindennek daczára Bottyán gróf Csáky Mihálylyal ostrom alá vétette Tatát, s utóbb maga is oda sietett a derékhadával, mire a várbeliek közül a magyarok egyenként kiszökdöstek és a kuruczokhoz csatlakoztak. A várban maradt német had, miután hasztalan várt segítséget, november 22-én kegyelemre megadta magát.
Bottyán még aznap megszállotta Tatát s onnan Pápa felé tartott.
Starhemberg Guido.
A fegyverszünet lejártával a magyarországi császári hadak fővezérévé gróf Starhemberg Guidót, a császári sereg legjelesebb tábornokainak egyikét nevezték ki, a ki még a fegyverszünet alatt Komárom felé vonult, de Bottyán, Esterházy Antallal egyesülve, még szeptember első napjaiban Banánál állást foglalt, hogy Starhemberg előnyomulását megakadályozza. Mivel Starhemberg Esztergom felmentését tűzte ki czélul, ezért Bottyán előőrseit Komárommal szemközt helyezte el, maga pedig lovasezredével Nyergesújfalunál állt fel.
A dunántúli hadjárat.
Eközben Rákóczi szeptember 14-én véres harczok árán bevette Esztergomot, de a vár nem sokáig maradt a kuruczok birtokában, mert Starhemberg október 19-én visszafoglalta, tulajdonképpeni czélját azonban, hogy t. i. az előnyomulást folytassa, nem érte el, mert a kurucz hadak elől ismét kénytelen volt visszavonulni Komáromba, honnan a Csallóközön át Pozsony felé vette útját. Bottyán mindenütt a nyomában. Október végén Szent-Péternél táborozott, honnan egyfelől Komáromot szorongatta, másfelől a fürge kurucz lovasság egész Szeredig portyázott.
November 6-án Starhemberg már téli szállásra osztotta szét hadait és ezzel a hadjárat ebben az évben véget ért. Az apró csatározások mindazonáltal szünet nélkül tovább folytak. Bottyán, miután Starhemberg Somorjánál 467elsánczolta magát, arra törekedett, hogy a császáriak összeköttetését Pozsony, Győr és Komárom között, mindjobban megnehezítse. Deczember elején Karvánál lesbe állott egy hadosztálylyal, de ekkor Rákóczi a Dunántúlra rendelte. Bottyán azonban egyre halasztotta eltávozását a karvai sánczokból, hogy Starhemberg mozdulatait megfigyelhesse. Később Nyergesújfalunál, majd Neszmély, Szőny és Tata környékén ütötte fel hadiszállását. A közép-dunai kurucz hadak feletti vezérletet ugyanekkor Esterházy Dániel vette át, kinek hadai folyton nyugtalanították a császáriakat.
465Zsitvatő.
A zsitvatoroki béke szinhelye.
Az 1706. év végével a vármegye legnagyobb része a kuruczok birtokában volt. Csupán Komárom és a Csallóköz uralta a császáriakat. De a nép híven kitartott a kuruczok mellett; a császári hadak közeledtének hírére a falvak lakossága mindenütt elfutott vagy pedig az élelmet vermekbe rejtett. A komáromi királyi harminczados jelentése szerint a nép semmit sem fizetett meg az évben.
Rabutin Lajos.
Deczember 25-én Bottyán elhagyván Császárt, hol legutoljára táborozott, Pápa felé vonult, ezzel Starhemberget kizavarta téli nyugalmából, a ki lovasságát átküldte a Dunántúlra. Gróf Rabutin Lajos császári tábornagy, az erdélyi hadsereg vezére Pest felé közeledett. Bercsényi meghagyta Esterházynak, hogy Szent-Péternél annyi haderőt gyüjtsön egybe, a mennyi a komáromi helyőrség kicsapásainak megakadályozására szükséges, a többi hadával pedig vonuljon Esztergom felé.
Esterházy január derekán csakugyan elhagyta Szent-Pétert s Esztergomnál helyezkedett el, honnan szükség esetén a karvai révhez vonulhatott vissza.
Rabutin hada eközben fáradtan, rongyosan és éhségtől kimerülve, csakugyan Pestre érkezett.
Bécsből Rabutin hada számára a Dunán 8000 akó lisztet küldtek, de a szállítmány a zajló jég miatt Komáromnál tovább nem juthatott, de itt rekedt még Starhemberg hadsegéde, Defigny is, a kit a fővezér Rabutin elé küldött.
Rabutin Bicskénél adott Starhembergnek találkozót, a ki Mosony vármegyéből 500 válogatott lovasának fedezete alatt, Tatán át vonult Bicskére, hol a haditanács február 8-án összeült.
A bicskei haditanácsból Tatán és Győrön át visszatérő Starhemberget azonban a kuruczok, (Kisfaludy László ezrede), Igmándnál megtámadták, de mivel a támadók ereje csekély lehetett, a fővezér akadály nélkül Bécsbe juthatott. (Thaly Kálmán: A Dunántúli Hadjárat. Századok, 1879.)
Bottyán hogy Rabutinnak Starhemberggel való egyesülését megakadályozza, Pápára tette át főhadiszállását és Török István huszárezredét rendelte ki a Karvával való közlekedés fentartására. Mielőtt a hadműveletek kezdetüket vették, Bottyán közbenjárására a dunántúli nemesség és az odavaló tisztek családtagjai a karvai réven át Lévára vagy Csábrágra költözködtek. A karvai rév volt az egész dunántúli hadjárat folyamán az összekötő kapocs egyrészt a bányavárosok és Érsekújvár, másrészt Bottyán hadteste között.
E réven át nyert a diadalmas kurucztábornok a hadsereg számára élelmet és hadiszereket.
Bottyánnak Rabutin hadai felett kivívott sikerei lényegesen megváltoztatták a helyzetet. A császári had már márcziustól kezdve inkább csak a védelemre szorítkozott, ekként a vármegye dunántúli része egy időre megmenekült a háború borzalmaitól, de annál többet szenvedtek a csallóközi helységek, hol a császári had áttelelt vagy tavaszi szálláson volt.
A gutaiak márczius 26-án kelt levelükben panaszkodnak, hogy a Krosenfeld-ezred, mely egy hónapig volt náluk, csaknem mindenüket elpusztította.
A székhelyéről kiszorult vármegye május havában tartotta közgyűlését, melyen az emlékezetes ónodi országgyűlésre Konkoly-Thege László alispánt választották követül. Eközben a Komáromban rekedt és a császári kézen levő csallóközi nemesség, felsőbb parancsra, szintén közgyűléseket kezdett tartani, főképp, hogy a mindegyre sűrűbben érkező rendeletek végrehajtására a szükséges közegek rendelkezésre álljanak. A labancz vármegye 1707. június 8-án tartotta tisztújító közgyűlését, mely alkalommal alispánná Baranyay Györgyöt, központi szolgabíróvá Gyárfás Istvánt, esküdtekké Bokor Lászlót, Somody Györgyöt és Ander Istvánt, jegyzővé pedig Nedeczky Mihályt választották meg. Több szolgabíróra nem volt szükség, mert a vármegye dunántúli része, valamint az udvardi járás a kuruczokhoz csatlakozott.
468Egy 1707-ből való, különben meglehetős hiányos kimutatás a következő helységeket sorolja fel, a melyek Rákóczihoz csatlakoztak: Mocsa, Almás, Szend, Kocs, Neszmély, Bánhida, Szőny, Igmánd, Tarján, Naszály, Császár, Dad, Szomód, Lábatlan, Szomor, Környe, Héreg, Ács, Bokod, Tárkány, Bana, Gyermely, Baj, Oroszlánkő, Szák, Ászár és Kisbér.
Starhemberg még mielőtt a vágmelléki hadműveleteit végrehajtotta, a karvai sánczok ellen intézett rohamot, de nagyobb kárt nem okozott a kuruczoknak. Rabutin tábornagy, ki Bottyánnal szemben semmire sem mehetett, seregének a dunántúli harcztérről való elszállítását kezdte meg. Tüzérségét és gyalogságát augusztus 18-án Gönyőnél hajókra rakva, Komárom és Esztergom felé szállíttatta, maga pedig öt lovasezredével a part mentén követte őket. Augusztus 19-én Ácsnál, 20-án Szőnynél állapodott meg, honnan egy különítményt Tata elpusztítására küldött, mely város, noha a vár újból a császáriak kezébe került, híven támogatta a kuruczokat. A császári had a kuruczokhoz hű Tata városát kirabolta és felégette.
Szekeres István ezredes, a kit Bottyán Rabutin szemmeltartására küldött, fürge kuruczlovasságával Esztergomtól folytonos támadásokkal Pestig nyugtalanította Rabutin utóhadát, s tömérdek zsákmányt vett el a császáriaktól. (Thaly Kálmán: Századok, 1880. 24.)
Az október havában beállott rendkívüli nagy esőzések és vízáradások a hadjárat folytatását lehetetlenné tevén, Bottyán három-négyszáz hajdút rendelt portyázásra a Vértes hegységbe. Az év végén Bottyán megvált a dunántúli hadak parancsnokságától, helyébe az érsekújvári tábornokságot foglalta el. Még mielőtt elhagyta Dunántúlt, Szekerest ezredével Komárom és Tata elé rendelte, az év vége felé pedig Szekeres és Goda István lovasezreit rendelte Komárom vármegye tatai és gesztesi járásaiba, melyek Győr, Komárom és Tata közt portyáztak. Bottyán csak 1708. január közepén kelt át Karvánál a Dunán, útközben bátorkeszi kastélyában nehány hétre megpihenvén; február elején átvette Nyitrán a vezérletet báró Andrássy Istvántól. (Thaly Kálmán: i. h. 156. l.)
Midőn Bottyán átvette az érsekújvári tábornokságot, a Vág melléke kurucz kézben volt, de a Csallóközben Szeredtől Komáromig császári had tanyázott, mely Gutánál és Szerednél erősen elsánczolta magát. A császári hadakkal szemben Újvár és Csenkevár, valamint a karvai rév között Berthóty István dandára táborozott.
A pozsonyi országgyűlés.
Az 1708. február 29-ére hirdetett pozsonyi országgyűlésen, bár Rákóczi nem ellenezte, a kuruczpárti vármegye nem jelent meg, mert a rendek attól tartottak, hogy őket a kényuralom bosszújának fogják kiszolgáltatni, ellenben ott volt a Komáromba szorult labancz vármegye, melyet Labody Ádám, Hajnal Márton és Nedeczky Mihály képviseltek.
Ám ezeknek az országgyűlésen nem sok dolguk akadt, annál több teendőjük volt a császári hadvezetőséggel a vármegyére kirótt szolgálmányok ügyében. Május 17-én elismerték a követek, hogy Ebergényi László tábornok 1707. november 1-től 1708. április végéig a megyére kivetett szolgálmányokból csak 6495 font húst, 135 font sót, 7037 mérő zabot, 49 szekér szénát és 150 frt 40 krt kapott, míg a vármegye hátraléka 969 frtot tesz ki. Bottyán, hogy a császáriak Komárom és Esztergom közötti összeköttetését elvágja, a karvai sánczokat május havában megnagyobbíttatta. A komáromi őrség meg akarta ugyan akadályozni ebbeli munkájában, de Bottyán visszaverte a támadást.
A karvai sáncz csakhamar elkészülvén, valósággal elzárta a Dunát, úgy hogy maga az esztergomí várparancsnok is Komáromban rekedt. Alig erősítette meg a karvai sánczokat a fáradhatatlan kuruczvezér, csakhamar elvágta a Vág-Sellye és Gúta közti összeköttetést. Innen Nyitra vármegyébe tette át hadműveleteinek középpontját, majd Surányon át Érsekújvárba tért vissza. Mikor pedig az újonnan kinevezett fővezér, gróf Heister Szigbert a Dunántúlra csapott át, Bottyán Gútánál és Komáromnál figyelő zászlóaljakat hagyván hátra, egész Pozsonyig nyomult. A nyár folyamán a portyázások s a kisebb csete-paték szünet nélkül folytak. Bottyán július 12-én kémszemlére indult Gúta felé, hogy a császáriak állásáról tájékozva legyen, de a kuruczok előnyomulása következtében július 24-én Pálffy János a gutai őrséget jelentékenyen megerősítette.
469Noha Bottyán csak 4000 emberrel rendelkezett, július végén az Érsekújvárról hozott réstörő ágyúkkal megtámadta a gutai sánczokat, míg lovasezredét Komárom felé állította fel, nehogy az ottani őrség segélyt hozhasson a gutaiaknak. A réstörő ágyúk fedezete alatt heves rohammal csakhamar hatalmába kerítette Gútát, melynek őrségét a kuruczok nagyrészt levágták, s csak nehányat fogtak el belőle, kiket Érsekújvárba szállítottak. Bottyán a kuruczok által »békavár«-nak gúnyolt gutai erősségeket lerontatván, hadaival a fejedelemhez csatlakozott.
Bottyán sikereit azonban csakhamar lerontotta a trencséni vereség, mely végzetes fordulópont a szabadságharcz történetében. A csatavesztés következtében az egész Vágvonal a császáriak kezébe került. Heister még augusztus közepén helyreállíttatta a lerombolt gutai erődítményeket és azokba dánokat helyezett el. Augusztus 18-án 4000 dán gyalogos indult Gútára, 2000 dán és ugyanannyi császári lovas pedig Királyfalva felé. Szeptemberben a császáriak a karvai sánczokat is hatalmukba kerítették, melyeket Bottyán Bercsényi utasítására lerontatott, s azokat helyreállítván, onnan egész Madarig pusztították a vidéket. Az áruló Ocskay még augusztus 28-án igéretet tett Pálffynak, hogy Bottyánt elfogja, de e tervét nem hajthatta végre, mert Bottyán ekkor betegen feküdt Visken, s nem Garam-Szent-Györgynél, mint Ocskay hitte.
Időközben Heister a Dunántúlról visszatérvén, átkelt a Vág-Dunán s szeptember 18-án Érsekújvárt fogta ostrom alá, de mert Bottyán még a nyár folyamán kinyittatta a zsilipeket, így a várhoz vezető útak annyira el voltak iszaposodva, hogy az ostromlók előnyomulása legnagyobb nehézségekbe ütközött.
Bár Heister a Gútáról hozott ágyúkkal a malom erődöt elfoglalta, az érsekújvári vár ostroma heteken át egy lépéssel sem haladt előbbre, ezért október 11-én abbanhagyva a meddő küzdelmet, a bányavárosok felé indult.
Alig hagyta el Heister Érsekújvár vidékét, Bottyán ismét előnyomult a Zsitva mellékéről s Ebeczky, valamint Balogh István hadait Jászfalu, Kürt, Csúz, Ölyved, Für, Bény és Zseliz falvakban helyezte el.
Illyképp az udvardi járás, bár kisebb küzdelmek árán, megmaradt a kuruczok kezében, de a vármegye dunántúli részében a császári had ütött tábort.
Heister már november 29-én ráparancsolt a vármegyére, hogy a Bareith-féle dragonyosezred és a Tolletián-féle gyalogezred tizenkét századát, valamint a rácz katonaságot helyezze el a meghódított falvakban. A császári had, de különösen a ráczok beszállásolása szinte elviselhetetlen csapás volt a lakosságra.
Heister, miután Érsekújvárt fegyverrel nem bírta elfoglalni, a vár kiéheztetését tűzte ki czélul. Ezért október 5-én meghagyta az alispánnak, hirdesse ki a vár körüli falvak lakosai előtt, hogy mindazokat, a kik az érsekújvári kuruczoknak élelmet szállítanak, karóba fogja huzatni. Csakhogy az érsekújvári vár, Bottyán gondoskodásából, hosszú időre el volt látva élelemmel és lőszerrel, s a kuruczok a várra támaszkodva, gyakori kicsapásaikkal tömérdek kárt okoztak a császáriaknak.
A trencséni csata.
1709. február közepén Károlyi Sándor Jászfaluig hatolt, de mivel a hófuvás miatt nem mehetett előre, az udvardi járásban maradt. Hadát még márcziusban is itt találjuk, a nép rengeteg kárára.
Eközben a császári had is mindegyre nagyobb területet foglalt el a vármegyében. Február 15-én 3000 német vonult Füssre, hol Balogh István kuruczezredes birtokait prédálták fel. Egy másik csapat Fürt, Ölyvedet és Csúzt foglalta el s a Zsitva vizéig hatolt.
A császári had előnyomulásával megkezdődtek a kegyetlenkedések is. Jászfalun a bírót, mert nem adott nekik hírt a kuruczokról, a falu közepén lefejezték, Köbölkúton pedig az elfogott ifjabb Bottyánt lábánál fogva felakasztották.
A nyár folyamán a kuruczok több ízben intéztek támadást a császári had ellen. Május havában újra az egész Csallóköz birtokába jutottak, honnan gyakran fenyegették a Dunán leevező bárkákat, melyeket hatalmukba kerítvén a bennük talált lőszert és élelmiszereket az érsekújvári várba szállították.
Augusztus vége felé Szekeres kuruczezredes Győrből 300 németet kicsalt Pannonhalma tájára, hol a kuruczok legnagyobb részüket levágták. Októberben az érsekújvári kuruczoknak még egy vitéz kirohanásáról van adatunk, midőn a Savoyai Eugén-féle dragonyosezredet tették tönkre, majd október végén egy 470kuruczcsapat Komárom alá csapott, mely alkalommal gróf Zichy György alezredes, komáromi helyettes várparancsnok is fogságba esett.
Szeptember havában (24-25-én) a kuruczokat pótolhatatlan veszteség érte Bottyán János halálával, de ekkorra már az egész vármegye a császáriak birtokában volt, egyedül Érsekújvár állt még, hol a kurucz vármegye is otthonra talált. Érsekújvárt Károlyi Sándor még 1710 tavaszán rendkívül ügyesen kieszelt és végrehajtott terv szerint ellátta élelemmel. De ez intézkedések már nem akadályozhatták meg a magára hagyott város feladását. Heister 1710 augusztusában ismét körülzárta Érsekújvárt, melyet szeptember 24-én a kuruczok át is adtak a császáriaknak. Az átadási feltételek a várban levő nemességnek is fegyveres kivonulást biztosítottak. A kuruczpárti vármegyei tisztviselők is hazatértek házi tűzhelyeikhez, de sajnos, az iratokat a történetírás pótolhatatlan kárára nem szolgáltatták át a labancz vármegyének, melynek élén ekkor már az I. József által kinevezett gróf Esterházy József főispán állott.
Érsekújvár feladásával a kuruczvilág véget ért Komárom vármegyében is, melynek népe ettől kezdve csak tétlen szemlélője volt annak a nagy küzdelemnek, mely a szatmári békével ért véget.
Közel két századon át tartó küzdelem történetét zárjuk be e fejezettel.
A török hódoltság, a szabadság- és vallásharczok alatt elpusztított, agyonsanyargatott vármegyének hosszú időre volt szüksége, hogy új életre kelve, a nemzeti törekvések korában újból vezérszerepre juthasson.
2. A VÁRMEGYEI ÖNKORMÁNYZAT FEJLŐDÉSE ÉS A VÁRMEGYEI ÉLET. (1526-1711.)
A mohácsi vész után, az ország három részre szakadásával, a rombadőlt államegység a vármegyei önkormányzat kifejlődésére vezetett. Az ellenkirályok korszakában a török hódítással szemben magára hagyott nemesség egyaránt érezte a tömörülés szükségét.
A mohácsi vészszel az elhatalmasodott főurak elveszítették befolyásukat, velük szemben a nemesség mindegyre nagyobb tért foglal el, átveszi az ügyek vezetését és a vármegye megbízása utján képviseli a nemzetet. A mohácsi vésztől kezdve a vármegye hatásköre lényegesen tágul. Ezentúl a vármegye alkotja az összekötő kapcsot nemzet és uralkodó között.
A főispán. Az alispán.
A változott viszonyokhoz képest a főispáni állás is lényegesen átalakul. A vármegyei önkormányzat kifejlődésével a főispán a királyi hatalom képviselőjeként lép előtérbe. Feladata a király rendeleteinek végrehajtását ellenőrizni s az uralkodó érdekeit védeni a vármegye közönségével szemben. A főispánnal szemben a vármegye közönségének személyesítője és a vármegyei önkormányzat képviselője az alispán volt. Az alispán hatáskörét a törvények állapították meg, de a vármegyei helyhatósági szabályrendeletek is jelentékenyen kiterjesztették. A törvények értelmében az alispán hatáskörébe tartozott a vármegyei nemesi felkelés szervezése, minden rendű katona és önkéntes előállítása, a katonaság elszállásolása (1545: XIV., XXVI., 1555: IV., 1595: XXVI. stb. törvényczikkek), a katonaság által okozott károk megtérítése, a károsultak kielégítése (1554: IV. t.-cz.), a közmunkaügy (1555: IV., 1557: 6., 1563: XIII., 1596: XVIII. I. t.-cz.), a jobbágyok oltalmazása (1547: XXXII., 1548: XLIII., 1550: XXVII. t.-cz.), a királyi adó kezelésére vonatkozó intézkedés (1550: XXII.-XXVII. törvényczikkek).
A vármegye hatáskörébe tartozott továbbá a végvárak javításához szükséges rőzse, fa és fuvar beszerzésére, a várbeliek élelmezésére, tél idején a folyók lékelésére és őrzésére, 1569 óta a dunai töltések helyreállítására, 1640-ben a Csiliz-töltések elkészítésére vonatkozó intézkedések megtétele. Az alispán egyszersmind békebíró volt a felekezetek közötti viszályokban és ő intézte el azok panaszait és kérelmeit.
Hires főispánok.
A mohácsi vész után I. Ferdinánd Szomszédvári Désházy Istvánt nevezte ki Komárom vármegye főispánjává, de ennek lemondása vagy halála után (1535-ben már nem élhetett,) 1535-ben Hartitsch Detrik nyerte el e méltóságot Komárom zálogbirtokával együtt. Ámde a vármegye megtagadta az idegen főispánnak 471az engedelmességet és a vármegye követei ezt az 1538. évi pozsonyi országgyűlésen ki is jelentették, követelvén Hartitsch eltávolítását.
A vármegye fellépését utóbb siker koronázta, mert idegent többé nem neveztek ki főispánnak Komáromba, hol előzőleg (Paksy) Paxy János (1552-1562.), utóbb Gersei Pethő János (1562-67.), majd ismét Paxy János viselte e méltóságot. Mindketten hosszabb vagy rövidebb ideig a komáromi vár kapitányai is voltak. Pethő János előbb Sopron vármegye főispánja, majd zólyomi, lippai, kassai (1558.) kapitány 1562-ben foglalta el Paxy János helyét, 1566-ban a komáromi naszádosok parancsnoka lett, majd a dunamelléki hadak főkapitányaként megvált a komáromi főispánságtól, s utóbb a főpohárnoki és főkamarási méltóságokat is viselte.
1584-ben báró Pálffy Miklós, a győri hős lett Komárom vármegye főispánja és komáromi kapitány; ő már előbb (1580.) Pozsony vármegye főispánja volt, utóbb pedig (1589.) érsekújvári kapitány lett. 1600 április 23-án bekövetkezett halála után a főispáni állás egy ideig ismét betöltetlen maradt. Ez idő alatt, úgy látszik, a bécsi kormány ismét a várkapitányokat akarta felhasználni a főispáni teendők végzésére, csakhogy ebbeli törekvése az ősi alkotmányra féltékeny vármegye ellenállásán csakhamar hajótörést szenvedett. Egy 1622-ben tartott vármegyei közgyűlésen ki is jelentették a rendek Reiffenberg János várparancsnoknak, hogy neki ott nincsen szava. (Gyulai Rudolf i. m. 44. l.)
A vármegye fellépése használt. Ettől kezdve az egész XVII. századon keresztül a vármegye főispáni állást hosszabb ideig mindig betöltötték.
Az 1625-ben tartott országgyűlésen már báró Czobor Imre jelenik meg a vármegye főispánjaként, a ki utóbb 1630-ban főtárnokmesterré lett. 1636-ig terjedő hivataloskodása után, közel félszázadon át, a gróf Csáky-család adott a vármegyének főispánt.
A Csáky-családból származó főispánok sorát László, Léva örökös ura és ugyancsak Léva, Tata és Pápa örökös kapitánya nyitja meg, a ki egyúttal Zólyom vármegye főispánja, majd országbíró lett. 1655-ben bekövetkezett halálakor a főispáni méltóság a tatai főkapitánysággal együtt idősebb fiára, Péterre szállott, kinek 1671-ben bekövetkezett halála után Péter testvére, László lett Komárom vármegye főispánja (1682-90.).
A Csákyak után a Zichy grófok következtek a főispánságban. István (szül. 1616., † 1693.), koronaőr és tárnokmester, a ki grófi rangot nyert, rövid ideig Komárom vármegye főispánja volt, mely méltóságában másodszülött fia, István követte. Gróf Zichy Istvánt 1697-ben nevezték ki Komáromvármegye főispánjává. Ennek idősebb fia, László, 1700-ban lett Komárom vármegye főispánjává, de ő is, mint atyja meg nagyatyja, csak három évig viselte e méltóságot, mert éppen a kuruczháború küszöbén elhalálozott. A főispáni szék, tekintettel a zavaros időkre, nem maradhatott betöltetlenül, ezért Lipót király 1703. július 30-án Esterházy Antalt nevezte ki főispánná. Esterházy 1704-ben kuruczczá lett, 1704-ben a nagyszombati csatában a balszárnyat vezényelte, 1705-ben a Vág mentén, 1706-ban a Fertő mellett táborozott és ez utóbbi alkalommal gróf Starhemberg Miksa hadait megerősített védállásukból kivervén, Bécsig portyázott, majd Tatánál őrködött. Az 1707. évi ónodi országgyűlés után a vágmenti kuruczhadak feletti parancsnoksággal bízták meg, 1708-ban pedig a dunántúli hadak vezére lett. A kuruczok szerencsecsillagának hanyatlása után a Duna balpartjára, majd Sárospatakra vonult, de hadát Viard 1710. november havában meglepte. Esterházy Lengyelországba menekült, majd Rákóczinak hű társa lett a számkivetésben. Hazájától távol 1722-ben fejezte be életét s a rodostói görög templomban temették el.
Midőn a kuruczok a Duna mellékéről végképp kiszorultak, I. József király gróf Esterházy Antal testvéröcscsét, József grófot nevezte ki a vármegye főispánjává. Gróf Esterházy József császári tisztként kezdte pályáját és mint ezredes részt vett az 1708. augusztus 6-án vívott szerencsétlen kimenetelű trencséni csatában. Fél évszázadot meghaladó főispáni működése azonban már jobbára a következő korszakra esik.
Alispánok.
A vármegyei alispánokról felette hiányos adataink vannak.
A vármegyei jegyzőkönyvek csak 1617-től kezdve vannak meg, de ezekben is nagy hézagok találhatók. 1624-től 1636-ig semmi sem maradt fenn, 1704. májusától 1707. deczemberéig, mialatt a kurucz vármegye a váron kívül ülésezett, 472ismét hiányzanak a jegyzőkönyvek. A XVI. századból is csak nehány alispán nevét őrizték meg az oklevelek, mint Pákos-Paksi Szemere Jánosét (1552) és Posár Lukácsét (1577). A XVII. században szerepelt alispánok közül felsőböki Markházy Márton (1617), Szeghy János (1647-55.), Radostiticz Ferencz (1687-81), Fiáth János (1688-90), Baranyay György (1697-1703) és Konkoly-Thege László működéséről vannak részletesebb adataink. Az utóbbiakról az előző fejezetben már megemlékeztünk.
Az alispán mellett működött a vármegye jegyzője, a ki nem volt állandó tisztviselő, hanem akkorra fogadták fel, mikor az írásbeli munka ezt szükségessé tette. 1619-ben Szily Lőrincz, 1642-ben pedig Pesthy János volt a vármegyei jegyző.
Közigazgatási beosztás.
A vármegye négy járásra oszlott, melyeknek élén a szolgabírák állottak. Buda (1541), Esztergom és Székesfehérvár eleste után Pilis, Esztergom és Fejér vármegyéből a vértesaljai járás egy ideig Komárom vármegyéhez tartozott.
Pilis megye egy része már 1592-ben Komárom vármegyéhez tartozott, Fejér megye egy része valószínűleg Tata és Gesztes 1598. évi visszafoglalása után csatoltatott a vármegyéhez, míg Esztergom vármegye egy részének idetartozásáról csak az 1643. évi közgyűlési jegyzőkönyvekben történik említés, a mennyiben a megye területén lakó földesurak közt 26 érsekújvári, illetőleg esztergommegyei nemes van felsorolva. (Gyulai Rudolf i. m. 7. l.)
Az 1643. évi jegyzőkönyvek már áttekinthető képet nyujtanak a vármegye akkori közigazgatási beosztásáról.
1643-ban a mai csallóközi járás neve dunaközi járás, az udvardiénak districtus ultradanubialis, a tataiénak transdanubialis és a Fejér vármegyéből bekeblezett járásénak sári járás.
1960-ban a járások a következőleg neveztettek el: csallóközi, újvárpusztai (mai udvardi), győri vagy felsőpusztai (tatai és gesztesi) és a vértesaljai (Fejér vármegye) járások.
Fejér vármegyéből 1622-ben Komáromhoz tartoztak: Bicske, Gyúró, Vereb, Farna. 1643-ban Mór, Zámoly, Pátka, Almás, Forna, Csákvár, Gyúró, Vereb, Etyek, Sokoró, Pákozd, Tabajd és Bicske. Ez az állapot 1693-ig állott fenn.
A köztisztviselők fizetése a XVII. században, az akkori pénzszűk időben szerfölött kevés volt.
1646-ban a vármegye különféle szükségleteire 454 mérő búzát szedtek be, a törököknek be nem hódolt járásokból. Ennek eladási árából került ki a köztisztviselők fizetése.
Tisztviselők fizetése.
Az alispán fizetése ekkor 150 forint, a négy szolgabíróé együtt 240 forint, a jegyzőé 50 forint, a pénztárnoké 20 forint volt, a többi pénzt a rendőrség fentartására, a rabok élelmezésére és a kivégzésekre fordították.
1690-ben a vármegye rendes kiadása 1054 frt 79 dénár volt. A tisztviselők fizetésén kívül a vármegye kiadásai közé tartoztak még a követek napidíjai, továbbá a várparancsnokok és a szomszéd török basák részére megszavazott ajándékok költségei is.
Az adók.
Az országgyűlés által megszavazott adókat egy-egy jobbágytelek után vetették ki, miért is bizonyos időközökben adóösszeírásokat eszközöltek. Különösen becses adatokat szolgáltatnak ezek az adóösszeírások, mert élénken feltüntetik azt a pusztulást, melynek a vármegye a törökök előnyomulásával ki volt téve. A ránk maradt legrégibb összeírások szerint 1495-ben 2161 jobbágytelek (porta) volt a vármegyében. A török hódoltság következtében a porták száma is lényegesen apadt. 1553-ban 49 városban és helységben 506 1/2 portát írtak össze. Ez összeírás szerint 117 új ház és 9 égett ház volt a vármegyében, melyeknek a törvény háromévi adómentességet biztosított, volt ezenkívül még 175 zsellér, 10 malomporta és 105 puszta telek. Rudolf trónraléptével (1576.) az országgyűlés portánként két-két forintot szavazott meg, ezért új összeírást végeztek, melyet a következő években megújítottak. 1577-ben 293 szabad és 239 hódolt, 1578-79-ben 263 szabad és 235 hódolt, 1582-ben 283 szabad és 191 hódolt portát írtak össze. 1588-ban 287 1/2 szabad és 190 hódolt portára 765 forint adó volt kivetve, de ezenkívül még Ernő főherczegnek tiszteletdíjúl minden porta után 40 dénárt és az ország pénzügyeinek, valamint a végváraknak vizsgálatára kiküldött országos bizottság költségeire portánként 10 dénárt vetettek ki. Az előbbi czímen 153 forint, az utóbbi czímen 38 forint 25 dénár 473esett a vármegyére. Az adóbehajtási költség 124 forint volt. Ebből az adórovó (dicator) fizetése 80 forint, dologi kiadása 20 forint volt, míg az alispán 24, a szolgabírák 16 és a jegyző 4 forintot kaptak. 1593-94-ben 304 szabad és 254 1/2 hódolt portára 1293 frt 75 dénár lett kivetve, melyből 1030 forint folyt be, míg a személyi szükséglet 148 forintot emésztett fel. 1596-ban az országszerte dúló török háború miatt csak 47 1/2 szabad portát lehetett összeírni, erre 432 1/4 frt volt kivetve, de a háború miatt semmi sem folyt be. (Acsády Ignácz értekezései. Értek. a Történettud. kör. XIV-XVI. kötet.)
A porták.
A XVII. századból fenmaradt összeírások sem tüntetnek fel kedvezőbb viszonyokat. Az 1610. évi adójegyzék szerint 74 szabad és 51 hódolt, 1618-19-ben 70 szabad és 116 hódolt, 1622-ben 53 szabad és 81 hódolt portát írtak össze. Ekkor a mai udvardi járás is török kézen volt, így csupán a Csallóköz és néhány fejérvármegyei helység fizetett adót. 1623-ban 48 szabad és 91 hódolt porta találtatott. 1644-ben 24 szabad és 88 hódolt porta. 1669-ben a csallóközi járásban 20, a sári járásban 46, a behódolt udvardi járásban 24, a behódolt tataiban és gesztesiben 70 és 1/2 porta volt. Érsekújvár eleste után a Csallóköz is pusztulásnak volt kitéve. Az 1669. évi összeírás szerint Keszegfalva, Vízvár, Bálvány-Szakállas, Szőlős, Gyalla, Jászfalu, Kürt, Für, Csúz, Udvard, Anyala, Csehi, Baromlak és Kerekszállás mint elpusztult falvak szerepelnek. A pusztulás szomorú képét még élénkebben tárják fel az 1690., 1694. és 1698. évi összeírások. Magában Komáromban 1690-ben csupán 130 nemesi kúriát, 1692-ben 131 polgári házat és 74 zsellér-háztartást találtak. A Csallóközben 1690-ben 103 nemest és 493 gazdát, a győri pusztai járásban ugyanez évben 16 nemest és 328 gazdát, az ujvári (udvardi) járásban 1698-ban csupán 695 gazdát írtak össze, nemes egy sem fordul elő az összeírásban. (Gyulai Rudolf i. m. 13. l.)
Komáromi város kiváltságai.
A középkorban virágzott városok közül csupán Komárom tudott némi önállóságra jutni, de a város lakosai örökös küzdelemben állottak az idegen várparancsnokokkal, a kik a város régi kiváltságait nem akarták figyelembe venni. Midőn az ország nagy része János király birtokába került, 1527-ben a király megerősítette a város régi szabadalmait, egyben megtiltotta a gutai, komáromi kapitányoknak és várnagyoknak, hogy a város lakosaitól szabadalmaik ellenére adót szedjenek. Mikor Komárom Ferdinándé lett, 1538-ban ő is megerősítette a város régi kiváltságait s 1548-ban a győri, pápai és más adószedőket és vámosokat a város polgárainak zaklatásától eltiltotta. Ezt a tilalmat 1560-ban kiterjesztette az ország valamennyi törvényhatósága területén működő adószedőkre és vámosokra. Miksa király 1576-ban Rudolf 1578-ban újból megerősítették a város régi kiváltságait. 1605-ben Mátyás főherczeg is eltiltotta a helyőrség tisztikarát a város lakosainak zsarolásától. De éppen ez a sok kiváltságlevél azt látszik igazolni, hogy a várparancsnokok, sőt még a vármegye sem vették komolyan a város kiváltságait, mert különben nem kellett volna azokat a tiltó rendelkezéseket minduntalan megújítani.
II. Mátyás trónralépte után 1609-ben újból megerősítette a város kiváltságait s a város birtokügyeinek rendezése czéljából bizottságot küldött ki. II. Ferdinánd 1622-ben megerősítvén az elődei által adott szabadalmakat, 1629-ben mind Komárom vármegye alispánja, mind a komáromi várkapitányt eltiltotta attól, hogy a város polgáraitól akár személyök, akár árúik után, akár szárazon, akár vízen adót vagy révvámot szedjenek. III. Ferdinánd király 1651-ben, Lipót király pedig 1694-ben erősítette meg a város szabadalmait.
Lipót király különben több ízben jelét adta a város iránt való jóindulatának.
1692-ben a város adóját évenként 418 frtban állapítván meg, mindennemű más szolgálmány alól felmentette, 1695-ben pedig szabad járást-kelést biztosít a város polgárainak s meghagyta a törvényhatóságoknak, hogy a vásárokra jövő-menő komáromi polgárokat útjokban ne akadályozzák.
A király még közvetetlenül a szabadságharcz kitörése előtt (1703.) megtiltotta a rajkai, győri, köpcsényi, nezsideri és zirczi vámszedőknek, hogy a város lakosaitól vámot szedjenek.
A szabadságharcz alatt, bár a város a császáriak hatalmában volt, Rákóczi Ferencz hadainak fővezére, gróf Bercsényi Miklós 1705-ben a város iránti jóindulatának jeléül szabad menetet biztosított a város küldötteinek. (Városi levéltár.)
474Kiváltságos helységek.
Komárom városán kívül e korszakban csak nagyon kevés helység nyert kiváltságokat. Bálványszakállas kiváltságait 1582. február 1-én erősítette meg Rudolf király; Kisfüss 1550. márczius 8-án I. Ferdinánd királytól, majd 1574. november 25-én Fejérkövi István veszprémi püspöktől s 1697. márczius 8-án Lipót királytól nyert kiváltságlevelet. Nagymegyer régi kiváltságait I. Ferdinánd király 1534. november 14-én és ugyanez évi november 25-én erősítette meg. (Illéssy János: Községi kiváltságlevelek jegyzéke.)
A középkorban oly jelentékeny Tata város a török hódoltság alatt, - mint végvár, - jóformán teljesen megsemmisült. De a törökvilág megszűntével jelentékenyen emelkedett, a mit legjobban igazolnak az adóösszeírások. 1690-ben még csak 60 gazdát és 6 nemest, 1692-ben már 94 gazdát, 1701-ben pedig 254 gazdát és 31 nemest írtak össze. Mindazonáltal régi kiváltságait e korszakban többé nem bírta visszaszerezni.
Igazságszolgáltatás.
Az igazságszolgáltatás terén ez időtájt rendkívül zavaros viszonyok uralkodtak. A jobbágy elsőfokú birósága a földesúri szék volt, melynek ítélete ellen a megyéhez fellebbeztek, de azért a hódoltságbeliek a törökökhöz is fordultak igazságért. De mert a vármegye a saját hatóságát a hódoltsági részekre is kiterjesztette, szigorúan megbüntette azokat, a kik a török hatóságok elé vitték ügyeiket.
Ezért indított vizsgálatot Almás község lakosai ellen és annak kiderítésére, vajjon az almásiak, vagy a neszmélyiek mentek-e először az esztergomi törökökhöz panaszra.
1654-ben a vármegye ki is mondta a hódoltságbeliekre, hogy a ki a töröknél keres igazságot, érdeme szerint bűnhődjék, 1659-ben pedig az ugyanez évi XIII. törvényczikket, mely a török előtt perlekedőket hazaárulóknak minősíti és őket fejvesztéssel sujtja, jegyzőkönyvbe iktatják. (Gyulai Rudolf i. m. 37.)
A jogszolgáltatás terén különösen a lopásra kimondott kegyetlen büntetések és a boszorkányperek kötik le a figyelmünket. Komárom városának jegyzőkönyvei szerint a tolvaj gyakran halállal lakolt bűnéért, csak néha válthatta meg magát pénzen (60 frt) a halálbüntetéstől.
A tolvajlás kegyetlen fenyítéséből következtethetőleg a tulajdon- és vagyonbiztonság nagyon ingó alapon állott ebben a korszakban.
Boszorkányperek.
A boszorkányperek közül különösen érdekes Thassy Zsuzsánna esete, a ki boszorkány hírében állván, 1693. november 20-án máglyahalálra ítéltetett, mely ítéletet rajta november 21-én végrehajtották.
A vármegyei levéltárban őrzött boszorkányperek közül főleg Jászberényi Judit vallomása köti le a figyelmünket, a ki meglátván a kínzóeszközöket, melyekkel a bírák tőle vallomást akarta kicsikarni, önkénytes vallomást tett, mely szerint, elhagyván hitét, az ördögökkel szövetkezett s azoknak segítségével macskává változott át, majd pedig az ördög segítségével a Szent-Gellért hegyre repült, hol hasonló ördögi szövetségben levő társaival tobzódott. A bölcs biróság azon az alapon, hogy »kinek-kinek az Törvényszéknek színe előtt tett saját nyelve vallása Országunk élő Törvénye szerint visszavonhatatlan«, a szerencsétlen asszonyt fejvesztésre, holttestét pedig máglyán leendő elégetésre ítélte, enyhítő körülményül tudván be a vádlott őszinte (!) vallomását s azt a körülményt, hogy embertársait nem sikerült megrontania. (Gyulai Rudolf i. m. 42-43.)
Szabó Pál özvegyét, Kun Anna bábaasszonyt, a ki férje halála után Komáromban telepedett le, irigyei boszorkánysággal és ördöngösséggel vádolták, mely szállongó hiresztelés alapján Hattyu István, Komárom város főbírája, 1674. szeptember 26-án a törvényszék elé állította. Bár a lefolyt tanúkihallgatások leginkább a vádlott bábaasszonyi működése körül forogtak, a törvényszék deczember 26-án máglyahalálra ítélte az asszonyt. Gróf Hoffkirchennek, a komáromi vár főkapitányának kivánságára azonban a tanúkihallgatásokról szóló jegyzőkönyveket, valamint a vádlottnak a kínpadon tett vallomását gróf Kollonics Lipót akkori pozsonyi kamarai elnöknek adták át, a ki az állítólagos boszorkányt megmentette a máglyahaláltól. (Komárom Várm. és Városi Tört. és Rég. Egylet 1887. évi jelentése.)
Mezőgazdaság.
A mezőgazdaság, mely a középkor végén a Kis Magyar Alföldön már a virágzás magas fokán állott, a török uralom korszakában ismét hanyatlásnak indult.
Komárom a XVII. században.
(Az Országos Képtárból.)
477A török támadások következtében a földmíveléssel foglalkozó jobbágyság a veszélyeztetettebb vidékekről javarészben elköltözött s így óriási területek maradtak míveletlenül. Phygius írja, hogy 1570-ben Komáromból Győrbe utaztában néptelen, míveletlen vidéken ment át. A vármegye dunántúli részének 1553-tól 1622-ig nem voltak megadóztatható lakosai, mert a jobbágyság elhagyván a falvakat, csak kunyhókban tengődött és baromtenyésztést űzött. A mint a török megvetette lábát Érsekújvárt, a mai udvardi járás is hasonló sorsra jutott. Csak a Csallóköz, mely a XVI-XVII. században ment maradt a török támadásoktól, volt alkalmas a földmívelésre, de itt a védőtöltések elromolván, az árvizek tömérdek kárt okoztak a mezőgazdaságnak. Az 1569. évi III. törvényczikk elrendelte ugyan az elromlott védőtöltések kijavítását, mely czélból a csallóközi lakosok közmunkáját igénybe vette, de a vármegye is több ízben intézkedett azok helyreállítására és a belvizek kitisztítása iránt, mindez intézkedések azonban a legkezdetlegesebb színvonalon állottak. A törökök kiűzetése után némileg javult a helyzet, de a belháborúk ezután is jelentékenyen akadályozták a földmívelést.
1691-ben a csallóközi járásban 2085, 1694-ben a mai tatai és gesztesi járásban 5447, 1698-ban az ujváriban (mai udvardi járás) 1610 mérő alá való mívelt föld volt. A gabonaneműeken kívül termesztettek dohányt is, bár ennek termelését Komárom városa 1703-ban eltiltotta. A szőlőt csakis a dunántúli részben mívelték. Az 1694. évi összeírás szerint a következő helyeken termesztették: Lábatlan, Almás, Mocsa, Neszmély, Naszály, Tata, Kocs és Komárom, de az utóbbi helyen kevés termett.
Állattenyésztés.
A marhatenyésztés már jobban virágzott. 1691-ben az egész vármegye területén 493 göböly volt. A tehénállomány 1698-ban 5270 darab. A lóállomány 1691-ben 21.018, a juhállomány 1698-ban az egész vármegyében 8912 drb.
De ezek a számadatok nem egészen megbízhatók, mert 1694-ben eszközölt adóösszeírásokban Tatán az adóköteles juhok száma meghaladja az ezret.
Méhkas az egész vármegye területén 1691-ben 624 volt.
Ipar.
Az iparos osztály leginkább az erődített Komáromban és Tatán talált menedéket e korszakban. A Komáromban letelepedett czéhek levelei közül legrégibb a magyar vargák czéhszabálya, mely 1463-ból való és melyet a városi tanács 1569-ben megerősített. Komáromban már a XVI. században virágzó ötvösipar volt; ez a czéh, épp úgy, mint az idővel Érsekújváron letelepedett ötvösök, Pest város 1529 évi czéhszabályaival élt, melyeket Hethesi Pethe Márton helytartó 1603-ban számukra átirt és megerősített. (Századok, 1877. 798. l.)
A XVII. században a Komáromban fennáló czéhek szabályzatai közül az asztalosoké, magyar és német szabóké 1686-ból való, a szíjgyártó-, nyerges- és csiszár-czéhé 1692-ből. Timár-czéhről 1656-ban, a szűrszabókról 1637-ben, a mészárosokról 1637-ben történik említés. A tatai takácsok czéhlevele 1603-ból való, 1623-ban újból átiratott. Külön czéhet alkottak a borbélyok is, kiknek czéhét a körmenetekben a tiszteletre legméltóbb hely illette meg. Czéhszabályai 1606-ból valók.
Híres volt a XVII. században a tatai agyagműves ipar is. A Szalay Ágoston-féle gyűjteményben 1656-ból való tatai korsót találunk, az Esterházy-család színeiből összeállított tulipánokkal.
Kereskedelem.
A vármegye kereskedelme Komáromban összpontosult. A kiviteli kereskedelmi czikkek közül különösen a hal volt nagyobb forgalom tárgya, a vizát, tokot rendesen Bécsbe vitték. A XVI. században Komárom után Gúta és Naszvad primási birtokok szerepelnek mint főhalásztelepek. Brown John angol utazó szerint (1669-70) Komromon felül a Csallóközben van a legnagyobb dunamenti halraktár. A város lakosai a XVI. század második felében bőrkereskedést is űztek, de Korlatovics Jeromos győri katonai élelmezési biztos által okozott nehézségek következtében kénytelenek voltak vele felhagyni. 1617-ben említenek egy Mendöll (Mandl?) nevű komáromi zsidó marhakereskedőt, 1618-ban pedig egy Todorosz nevűt.
A kereskedést sújtó visszaélések folytonos ismétlődése következtében 1662-ben Kerekes András pozsonyi kamarai tanácsos a Komárom városi tanács és a helybeli harminczados között egyességet kötött, melynek értelmében a komáromi lakosok által a Dunán való átkelésért fizetendő révdíjat, továbbá a mészárosok által vett marhák behozatalának díjait, úgy szintén a terhes szekerekért 478fizetendő díjakat szabályozták, végül a piaczra hozott élelmiszereket minden harminczad fizetése alól felmentették.
A vármegye 1665-ben és 1666-ban szabályrendeletileg megállapította a bor árát, mely alkalommal a fertőmelléki, hegyaljai borok pintjét 10 pénzben, a balatonmellékiekét pedig 8 pénzben állapította meg. Komárom városa 1675-ben állapította meg az újbor árát, mely alkalommal kimondotta, hogy a ki a megállapított pénznél drágábban adná el borát, annak egy hordó borát a Szent András templomának építésére fordítják. A sörgyártás már a XVI. században virágzott. 1559-ben a komáromi őrség számára egy sörfőzőmestert küldenek Bécsből, 1691-ben pedig már három polgári sörfőzdét említenek. (Gyulai Rudolf: Törökvilág Komárom megyében, 104-124. l.)
A kereskedelem előmozdítására szolgáló intézkedések közül főleg a vásárszabadalmak érdemelnek említést. Komárom város 1695-ben hetivásártartásra, Tata 1677-ben országos vásárra nyert szabadalmat. Komárom már előbb is birt jogot hetivásár-tartásra, 1693-ban a hetivásárt szerdára tették s mind a heti, mind az országos vásárok a vár területén tartattak. 1540-ben Taxis Mátyás megnyitotta a postaforgalmat, mely Bécsújhelyről Komáromba és innen Esztergomba irányult, míg Győr és Komárom között külön postaküldöncz járt.
Egészségügy.
Orvosra a törökvilágban nem akadunk Komáromban. De már az 1710-ben dühöngött pestisragály idejében a város is alkalmazott egy orvost egy forint napidíj mellett, a neki segédkező városi borbélynak pedig 50 pénzt (denárt) adtak naponként, ezenkívül havi fizetését 10 tallérra emelték.
Gyógyszertárról 1676-ban történik első ízben említés Komáromban. 1694-ben egy Herpius nevű gyógyszerész fordul elő az adóösszeírásban. A komáromi jezsuiták is foglalkoztak gyógyítással. 1666-ban két lázbeteget gyógyítottak meg, sőt az 1678. és 1710. évi pestisragály alkalmával részt vettek a ragály továbbterjedése körüli óvóintézkedések végrehajtásában.
3. A RÓM. KATH. EGYHÁZ. (1526-1848.)
A reformáczió.
A mohácsi vészszel súlyos megpróbáltatás napjai nehezedtek az egyházra is. Miután az egyház főpapjai legnagyobbrészt a mohácsi csatában lelték halálukat, az általános fejetlenség közepett az egyházi birtokok közprédára kerültek, melyekből mindegyre nagyobb rész jutott az előnyomuló töröknek is, de az egyházat még nagyobb veszedelem fenyegette a hovatovább előtérbe lépő protestantizmusban, mely vallási téren is megosztotta a nemzetet. Az új hit tanai közvetetlenül a mohácsi vész után terjedtek el Komáromban. 1527-ben Braunstein Ernő volt a várparancsnok, a ki már a helyőrség legnagyobb részével az új tanhoz hajolt. 1529-ben Hardeck János várparancsnok szintén az új hit híve volt, s pártfogása mellett az evangélikus hit mindegyre jobban elterjedt, úgy hogy a század közepén csak 5-6 katholikus család maradt Komáromban. A törökök előnyomulása következtében Várday Pál érsek többé nem érezte magát biztonságban Esztergomban, ezért előbb Pozsonyba, majd 1543-tól Nagyszombatba tette át székhelyét, melynek védelmére, hogy a törököt előnyomulásában megakadályozza, az érsekújvári várat építtette. Esztergom elestével (1543.) a vármegyének dunántúli része, valamint az udvardi járás mindegyre jobban ki volt téve a törökök támadásának.
A fenyegetett helyeket az egyházi rend tagjai sietve elhagyták; helyükbe az új hit terjesztői léptek, kiket a török politikai okokból is mindenütt előzékenyen fogadott.
Az Oláh Miklós esztergomi érsek által 1561-ben és 1562-ben megtartott egyházlátogatások élénken feltűntetik azt a nagy pusztítást, melyet a török hódoltság, s a protestantismus okoztak az egyházban.
A komáromi esperesség.
A középkorban virágzó komáromi esperességben csupán 9 plébános volt, még pedig Naszvadon, Udvardon, Gután, Nagy-Megyeren, Bálvány-Szakállason, Tanyon, Bátorkeszin, Madaron és Tényén (Pozsony vármegye). A többi 29 plébániának nem volt lelkésze. Szent-Pált, Perbetét, Ásványtőt a török pusztította el, Martoson és Imelyen a helység lakosai eladták a templom földjeit, 479hogy magukat a törököktől megválthassák. Füssön elpusztult a templom, Némán a templomot az odavaló földesúr foglalta el, Lélen a templom gondozás hiányában elpusztult. Nem volt plébánosa Komárom városának sem, hol ekkor Huszár Gál hirdette az újhit igéit, a ki az ottani evang. reform. egyház alapját meg vetette.
Komáromba, hol ekkor a református egyház már szervezve volt, 1563-ban egy ferenczrendű szerzetes járt be az istentisztelet végzésére, de ezt a komáromi asszonyok kisöprűzték a városból. A XVI. század végén a túlsúlyra jutott protestánsok már nem is tűrtek meg Komáromban katholikus papot s így az itteni hívek leginkább a Huszár Istvánnál menedéket talált győri ferenczrendű szerzetesektől részesültek a szentségekben.
A XVI. század végén a vármegye területén hasonló viszonyokat tapasztalunk. Udvardon már ekkor nem volt katholikus pap, Érsekújváron pedig Thurzó György 1602-ben betiltotta a katholikus istentiszteletet. (Gyulai Rudolf i. m. 16-20. l.)
A vármegye dunántúli részében a pusztulás még szembeötlőbb.
Koppán-Monostora.
A tatai vár kapitánya, Eöséni Baranyay Mátyás 1537-ben elfoglalta Koppánmonostorát, melyet lakosai, a benedekrendű szerzetesek a törököktől való félelmükben elhagytak. De Baranyay ezzel nem érte be, mert rátette kezét a tatai apátság javaira is, sőt a pannonhalmi főapát birtokai közül 1537-ben Tömördöt is hatalmába kerítette. (Rupp: Magyarorsz. Helyr. Tört. I. 2. 484-85. - A Pannonhalmi szent Benedekrend. tört. III. 270. Sörös Pongrácz: Komárommegyei benczés apátságok.) Mihály pannonhalmi főapát felszólalt ugyan Koppánmonostorának és Tatának elfoglalása miatt, de bár Baranyay Mihály tatai várnagy megigérte neki, hogy lefoglalt birtokai ügyében félelem nélkül tárgyalhat vele, mindazonáltal birtokait nem birta visszaszerezni, sőt Tatát sem kapták vissza a benczések többé sohasem. A Koppánmonostorához tartozó dunai halászatot I. Ferdinánd 1540-ben a pannonhalmi főapátnak rendelte ugyan visszaadni, de azért a monostor törzsbirtokát a király 1548-ban Farkas Mártonnak adományozta. A mindenéből kifosztott pannonhalmi főapát 1539-ben gelléri és tarcsali földjeit 14 frt ára búzáért volt kénytelen zálogba adni.
Fejérkövy István, mint pannonhalmi jószágkormányzó, 1581-ben a Koppánmonostorához tartozó javakat bérbe adta, de attól kezdve, hogy Ferdinánd Monostort eladományozta, az udvarnál többé nem tekintették egyházi birtoknak s 1592-ben is mint a komáromi vár tartozéka szerepelt.
Miután Tata 1543-ban török kézre került, az új hit követői elfoglalták a Balázs-templomot, melyért a katholikusok azután 1680-ig viaskodtak a protestánsokkal.
Tata elfoglalását azonban az odavaló ferenczrendűek már nem várták be; a török hadak közeledtének hírére a szerzetesek még idejében elmenekültek, magukkal vivén a templomi felszereléseket és az egyházi ruhákat, a melyek Kassára és Szécsénybe kerültek s ott elvesztek.
Az 1544-ben tartott aradi gyűlésen Warbonai Balázs volt tatai házfőnök is megjelent, a kit a német-hinchi ház fejévé választottak. (Mohl Adolf czikke a Komáromi Tört. és Rég. Egyl. 1905. évi értesítőjében.)
Szuhay István váczi püspök kir. biztos fellépése következtében, majd Forgách Ferencz (1606-1615.) érseksége alatt a katholikus hit ismét némi tért foglal a vármegyében. 1605-ben Komáromban már ismét találunk katholikus plébánost, sőt 1606-ban Érsekújvárt a protestáns katonák templomát is el akarták foglalni, de a kiküldött bizottság a katonák ellenszegülése következtében ezúttal nem ért el eredményt.
Az esztergomi érsekség.
Ez azonban csupán előjátéka volt a Pázmány Péter által megindított térítési munkának, mert az érsek tevékenységét a Bethlen-féle felkelések hosszabb időre megbénították. Midőn Pázmány az esztergomi érsekséget elfoglalta, az érseki birtokok jelentékeny része Komárom vármegyében is a törökök birtokában volt.
Pázmány észszerű gazdálkodása azonban csakhamar jövedelmezőkké tette a megmaradt prímási birtokokat.
A megyebeli érseki javakat az érsek újvári tiszttartójával kormányoztatta, a kit egyúttal a térítések alkalmával is felhasznált.
480Pázmány térítői működése első sorban arra a területre irányult, mely egész Komáromig terjedt, miután ez a terület a király birtokában volt.
Leginkább a főurakat és a főtisztviselőket, valamint a hadparancsnokokat térítgette, a kik között a katholikus elem csakhamar túlsúlyra is jutott. Pázmány további térítési működésében ezekre akart támaszkodni, noha közreműködésükben nem mindig volt köszönet. Igy pl. Reiffenberg János komáromi várkapitány (1616-1623.) és a komáromi váruradalmának zálogos-birtokosa, túlbuzgalmában Komáromban a református templomot, iskolát és paplakot leromboltatta, minek következtében Bethlen Gábor viszonzásul a komáromi várat vette ostrom alá, melyet bevenni nem tudott ugyan, de a város ez alkalommal a lángok martaléka lőn.
Az 1629. október 4-én tartott egyházmegyei zsinat 46 plébániát sorol elő a komáromi főesperességben (Tudom. Gyüjt. 1829. IV. 4. l.), ám ez a szám csupán a papiroson volt meg, mert az 1634. évi egyházlátogatás alkalmával is csak Komáromban, Gútán, Naszvadon, Héderváron, Ásványon és Medvén voltak plébánosok. Vámoson és Udvardon világi emberek működtek, de a papság nem felelt meg hivatásának; nagy részéről Pázmány kedvezőtlenűl nyilatkozott, de nem mozdíthatta el őket, mert különben a hívek ismét a protestantizmus karjaiba vetették volna magukat. Komáromban 1622-től a nagyszombati ferenczrendiek jártak misszióra 1626-ig, midőn gróf Althan Adolf a jezsuiták számára itt misszióházat alapított.
Az udvardi járásban ezidőtájt az érsekújvári ferenczrendiek végezték a lelkipásztori teendőket, kiknek részére Pázmány 1626-1630 között templomot és rendházat építtetett, melyet 1631-ben szentelt fel. (Fraknói Vilmos: Pázmány Péter, 193.)
Pázmány, a világi hatalomra támaszkodva, először az érseki birtokokról űzte el a prédikátorokat. Példáját követték a világi urak is, így rövid idő alatt Bajcs, Bálvány-Szakállas, Hetény, Mócsa, Apácza-Szakállas, Izsa, Komárom, Szent-Péter és Tata maradt protestáns lelkipásztor nélkül. Az érsek a ferenczrendiket akarta letelepíteni Komáromban, de ebben korai halála (1637.) megakadályozta.
Bármily nagy csapás érte az egyházat Pázmány elhunytával, a katholikus hit terjedése immár biztosítva volt. Pázmány halálakor a vármegyében birtokos főurak legnagyobb része katholikus volt, mint gróf Zichy István, gróf Esterházy Miklós nádor, csallóközi birtokos, a Pálffyak, a Csákyak, az Apponyiak, a Thuryak a Csereyek stb.
A jezsuiták Komáromban.
1645-ben tért vissza gróf Nádasdy Ferencz is, a ki a katholikus hitet főleg a vármegye dunántúli részében elterülő uradalmaiban igyekezett terjeszteni. A jezsuita misszió fentartását Komáromban gróf Althan várparancsnok és báró Jakusich György püspök bőkezű alapítványai biztosították.
Gróf Puchaim János Kristóf várkapitány 1649-ben a várgrófi házat átadta a jezsuitáknak, a kik legott hozzáláttak kollégiumuk megépítéséhez, melyet a mai sétatér elején, a várba vezető út mellett emeltek. 1673-ban megkapták a lutheránusoktól elvett templomot is. Ez a későbbi Szent János templom. A jezsuiták végleges megtelepedésével a térítés is mindegyre nagyobb arányokat öltött. 1659-1660 között a szentpáli pusztán, 1662-ben az újvárban építettek a jezsuiták kápolnákat. 1661-ben Tatába, 1673-ban Ekelre és Aranyosra, 1675-ben Őrsre jártak lelkészkedni.
A lelkipásztorkodás mellett a jezsuiták nagy sikert értek el a tanítás terén is. Komáromi gimnáziumuk megnyitásának pontos évét nem állapíthatjuk meg, valószinűleg 1635-1648 között, de a jezsuiták évkönyvei szerint 1654-ben már fennállott. 1662-ben a jezsuita-rendtag mellett egy világi tanár is működött. 1678-ban a tanulók száma a kétszázat meghaladta. 1679-ben azonban, valószínűleg a kuruczháborúk következtében, a tanulók száma csak valamivel emelkedett felül a százon. 1681-ben a tanulók egy latin drámát adtak elő, melynek czíme ez volt: »Damietta ostroma II. Endre király által.« A humaniorák első osztályának megnyitását 1698-ban Kollonics Lipót bíbornok-érsek 12.000 frtos alapítványa tette lehetővé. Ez évtől három jezsuita tanár működött a gimnáziumban és a tanulók száma háromszázra emelkedett. 1701-ben már a rhetorikai osztály is megnyílt. 1703-ban, a szabadságharcz kitörésének évében már mintegy négyszáz tanulója volt a komáromi gimnáziumnak. 1701-ben a felső osztály 481tanulói gróf Zichy László főispán tiszteletére egy drámát adtak elő, melynek költségeit a vármegye rendei fedezték. (Gyulai Rudolf i. m. 129-131.)
A Ferenczrendiek.
Tata ismét magyar kézre kerülvén, a ferenczrendiek vissza akartak térni elhagyott monostorukba, mely a török hódoltság alatt nem pusztult el teljesen. De a ferenczrendiek többé nem tudtak letelepedni Tatán, e helyett azonban Szelepcsényi György esztergomi érsek Komáromot jelölte ki számukra, hol 1672-ben gróf Hochkirchen Károly Lajos komáromi várkapitány által a protestánsoktól elvett épületeket kapták meg. (Rupp i. m. I. 1. 153.) A ferenczrendiek 1677-ben Pálffy Tamás nyitrai püspök segítségével felépítették az »Angyalok Királynéja« tiszteletére szentelt templomukat, mely mellé 1750-ben új rendházat kaptak. Az 1763. évi földrengés azonban mind a templomot, mind a rendházat megrongálván, a szerzetesek ezeket 1769-ben újraépítették. A ferenczrendiek egész 1809-ig maradtak Komáromban. A franczia hadak közeledtének hírére a szerzetesek ebben az évben a csallóközi szentantali rendházba költöztek, komáromi házuk pedig kórházzá alakíttatott át. A XVII. század második felében számos templomot vettek el a protestánsoktól. Tatán gróf Csáky László vette el a református templomot s a hivőknek kilencz éven át fatemplomban kellett ájtatoskodni, míg 600 forintért vissza nem váltották a régit. Az 1681. évi sérelmekben ama helyek között, hol a protestánsok templomai vagy paplakai visszavétettek, a következő helységek szerepelnek még: Aranyos, Ekel, Thúri-Szakállas, Apácza-Szakállas, Ekecs, Nagy-Megyer, Csicsó, Néma, Füss, Kis-Tany, Nagy-Keszi és Mocsa. (Gyulai Rudolf i. m. 33. l.)
A XVII. század vallási küzdelmei közepett, a Komáromban és vidékén letelepedett görög keleti hitű ráczok is mindegyre jobban közelednek a katholikus egyházhoz. A bécsi kormány politikája a ráczokat közelebb tudta hozni a katholikus egyházhoz mint a nemzethez, mert bennük hatalmas támaszt nyert a Bocskay, Bethlen és Thököly elleni harczokban, de folytonos hatalmaskodásaikkal a város polgársága részéről örökös panaszra szolgáltattak okot.
1673-ban a komáromi ráczok egy vegyes bizottság előtt kijelentették, hogy a katholikus egyházzal egyesülni akarnak, mely alkalommal a Szent András-utczában levő templomukat továbbra is megtartották. Ez a templom azelőtt az evangélikusoké volt.
A benczések.
A katholikus hit térfoglalásával, bármennyire is igyekeztek a benczések nagy kiterjedésű birtokaikat visszaszerezni, azokat nem tudták megmenteni a szétforgácsolástól. Füzitő, Sár, továbbá Almás idegen kézre kerültek. 1624-ben hasztalan tiltakozik Himmelreich György pannonhalmi kormányzó Raiffenberg Tivadarnak, a komáromi várbirtok bérlőjének eljárása ellen, a ki az apátság javait hatalmasúl elfoglalta. Utóbb Puchaim János Kristóf királyi adományt nyert e birtokokra, mely adomány ellen a főapát által 1651-ben és 1673-ban tett óvás hasonlóképp eredménytelennek bizonyult. (Komárom várm. Múz. Egyl. 1891. évi ért.) Hasonló sors érte Naszályt és Tömördöt, melyet a tataiak foglaltak el.
Tömörd visszakerült ugyan az apátság birtokába, de a XVII. század folyamán tömérdek viszontagságon ment át. 1659-ben Járfás Miklós bitorolta Apáthival, Ekecscsel és Karommal egyetemben, 1660-ban az apát Eölbey Mártonnak és Tarchy Jánosnak adta át, de 1669-ben ismét visszavette tőlük. 1694-ben a tatai alvárnagy hatalmaskodott Tömördön. Koppánmonostorát sem tudták visszaszerezni a benedekrendiek.
Pálffy Mátyás 1640-ben határjárást tartatott ugyan, tíz évvel később Magger Placzid apát is tiltakozott a monostor javainak elidegenítése ellen, de ezek a törökök kiűzetése után is megmaradtak a komáromi vár tartozékai czímén a Zichy grófok birtokában, és így a XVII. század végétől csupán az apátság czímét adományozta a király.
Hasonló sorsra jutott a tatai apátság is. I. Lipót király ugyan még 1697-ben gróf Thurn Ferencz Lajost nevezte ki apáttá, de sem ő, sem utóda, Tarródi János (1707-1725.) győri kanonok, nem foglalhatták el az apátság birtokait, melyek lassanként beleolvadván a tatai uradalomba, 1727-ben gróf Esterházy József kezébe kerültek.
Fóky Benedek szombathelyi kanonok tatai apáttá neveztetvén ki, 1737-ben pert indított gróf Esterházy József ellen, az apátsági birtokoknak visszaadása ügyében, de mivel a birtokoknak sem mennyiségét, sem fekvését nem tudta kimutatni, a királyi tábla keresetével elutasította.
482A vérteskeresztúri apátság.
A vérteskeresztúri apátság birtokai szintén a gróf Esterházy család kezébe kerültek. A törökök kiűzetése után az apátság czímét ismét adományozni kezdték. Előbb báró Adrian Placidot, majd 1712-től lovag Freyenfels Miksát nevezték ki apátnak. Gróf Sorau József János kinevezési okmánya (1719.) szerint az apátságot összes javaival kapta, de ez csupán formaság volt, mert utódának, lovag Dobrzenszky Károlynak ajánlásánál a kanczellária világosan megmondja, hogy csupán czímzetes apátságról van szó. Csak a monostor templomának romjait mentette meg Sajgó Benedek főapát tiltakozásával a széthordástól, melyeket a gróf Esterházyak a tatai templom építésére akartak felhasználni. (Sörös Pongrácz: Komárommegyei benczés apátságok. - Mohl Adolf czikke a Komárom Várm. Tört. és Rég. Egyl. 1905. évi értesítőjében.)
A XVIII. század folyamán a jezsuitákon és a ferenczrendieken kívül újabb szerezetesrendek telepednek le a vármegye területén.
A Szent Háromság rabváltó szerzeteseit Mattyasovszky László nyitrai püspök telepítette le 1712 után Komáromban. Miután a város beleegyezésével telket szereztek, azon templomot és rendházat építettek, melybe az esztergomi érsek hozzájárulásával 1715-ben beiktattattak. (Rupp i. m. I. 1. 154.)
A kamalduliak.
Majkon, a premontrei rend elpusztult monostorának helyén, a XVIII. század elején kamalduli szerzetesek telepednek meg, a kiknek eltartására Esterházy József horvát bán a gesztesi uradalmához tartozó majki pusztát, gróf Draskovich Lipót pedig a Farkaserdőben egy és a Fejérvíz patakon épült két másik malmot adományozta, melyet III. Károly király 1738-ban jóváhagyott. A szerzetesek már 1731-ben letelepedtek Majkon, hol a kolostor délkeleti oldalán nagy kiterjedésű kertnek vetették meg alapját, melyben Korabinszky szerint a legszebb aloék és más mindenféle délszaki növények virultak. Nagyobb pénzbeli adományokat tettek Draskovich-Sinzendorf grófnő, Schmidegg Frigyesné született Széchenyi grófnő, Neuhauser József, gróf Zichy Miklós és neje, Berényi Éva grófnő, Dietrichstein született Salm herczegnő és gróf Zichy Adám, a ki több fekvőséget is adott a monostornak.
Közel harmincz évi munka után a kamalduliak majki remetesége 1770-ben befejezést nyert.
A szerzetesek ezután nem sokáig maradtak meg Majkon, melyet 1782-ben II. József feloszlató rendelete következtében el kellett hagyniok. Nem is tértek többé vissza, s vagyonukat a vallásalaphoz csatolták. (Rupp i. m. II. 2. 479.)
Gróf Esterházy József 1744-ben Tatán a kapuczinusok számára rendházat építtetett, mely 1746-ban nyert befejezést. A rendház az 1743-ban épült templomot kapta, melynek építése alkalmával a ferenczrendiek romokban heverő monostorának köveit is felhasználták. (Rupp i. m. I. 2, 530. - Mohl Adolf czikke.)
A piaristák.
A piaristákat (kegyes tanitórendieket) gróf Esterházy Miklós telepítette le Tatára. 1764-ben rendházat adományozott nekik, mely mellett a Kalazanti Szent József tiszteletére szentelt templom épült. Mária Terézia királynő 1765-ben kelt jóváhagyása következtében a piarista rend tagjai még ebben az évben átvették a rendházat s november hó 13-án megnyitották a gimnáziumot, melybe 415 tanuló jelentkezett felvételre, de ezeknek jórészét részint előhaladott koruk, részint helyszűke miatt felvenni nem lehetett.
1767-ben már benlakó növendékeket is vettek fel.
Az 1777. évi tanrend szerint a gimnázium öt osztályú beosztást nyert, a tanulók száma 1805-ig 200-ra növekedett.
II. József uralkodása végén a cs. kir. élelmezési biztos, az iskola tantermeit, a folyosókat s a magtárt lefoglalván, a tanároknak saját szobáikban kellett a növendékeket tanítani.
1806-1807-ben a gimnázium hatosztályúvá lett, melyben a tanulók száma a 280-at meghaladta, ez az állapot az 1850-51. tanévig fennállott. A gimnázium mellett fentartott nevelőintézet főleg 1817-től egész 1848-ig jó hírben állott és jelentékeny látogatottságnak örvendett, benne a legelőkelőbb családok gyermekei nyertek elhelyezést.
A szabadságharcz lezajlása után a hazafias piaristarend is megérezte az önkény vaskezét. Az 1850-51. tanévtől kezdődőleg az eddigi hat osztályú gimnázium négyosztályúvá alakíttatott s az ifjúság száma is jelentékenyen apadt, mindamellett az önkényuralom alatt a tanárok a szabadságharcz alatt tanúsított hazafias magatartásuk miatt tömérdek zaklatásnak voltak kitéve, csak 483az 1867. évi kiegyezés óta kezd a tanintézet ismét virágzásra emelkedni. (Mészáros Ferencz: A magyarországi kath. gymnasiumok története.)
A jezsuiták 1748-1761 között építették Komáromban a Szent András templomot, melyet az 1763. évi földrengés erősen megrongált, s csak 1771-ben készült el újból. A jezsuitarend eltörlése (1774) után a Szent András templom plébánia-templommá lett, míg a rendházat és gimnáziumot Mária Terézia királynő 1780-ban a benedekrendieknek adta át.
Midőn II. József a benedekrendet 1784 november 14-én feloszlatta, a komáromi gimnázium vezetését világi tanárokra bízta, a kik között azonban több exjezsuita és volt benedekrendű szerzetes, valamint piarista is volt. Ezek közül főleg Révai Miklós és Schwarzel Zsigmond érdemelnek említést.
Révai Miklós, a nagy nyelvtudós († 1807.), 1799-ben foglalta el tanári székét a komáromi gimnáziumban, hol 1800. június végéig tanított.
I. Ferencz király 1811-ben a jezsuiták egykori gimnáziumát és rendházát visszaadta a benedekrendnek, mely ez időtől kezdve négyosztályú gimnáziumot tart fenn Komáromban. (Rupp Jakab: Magyarorsz. Helyr. Tört. I. 1. 159. - Takáts Sándor: Piaristák Komáromban. - Komáromi Lapok 1887. 20. )
A szabadságharcz alatt a benedekrendiek székháza és a gimnázium is sok viszontagságon ment át. A szabadságharcz riadójára az ifjúság is elhagyta a tantermeket, melyek hosszabb időn át üresen állottak. Az 1848. szeptember 17-én kitört tűzvész alkalmával mind a rendház, mind a gimnázium épületének teteje elhamvadt, s miután a megfelelő épületanyagok hiányában mindkét épület deszkatető alá került, a székház kórházul, a gimnázium pedig katonai raktárul lefoglaltatott.
Az 1849. év őszén a benedekrendiek visszanyerték székházukat, melynek földszintjén tartották az előadásokat. 1850-ben a gimnázium négyosztályúvá lett.
Plébániák.
A katholikus hit terjedésével a XVII. században, de főleg a szatmári békekötés utáni korszakban, a középkori plébániák tekintélyes részét helyreállították. Igy I. az esztergomi egyházmegyében: Csicsó (1677.), Ekecs (1790.), Ekel (1816.), Érseklél (1787.), Gúta (1634-ben már ismét fennállott; anyakönyvei 1715-től), Izsa (1721.), Keszegfalva (1763.), Komárom (1605., illetőleg 1626.), Nagy-Megyer (1681 előtt), Csúz (1703.), Jászfalu (1736.), Kolta (1780.), Szent-Péter (1662 előtt), Kurtakeszi (1754.), Kürt (anyakönyvek 1714-től), Ógyalla (anyakönyvek 1773-tól), Perbete (1655 előtt), Szemere (1725.), Udvard (1698.), Bajcs (1876-ban alakíttatott plébániává), Naszvad (1634-ben tartott egyházlátogatás alkalmával fennálló plébániaként fordul elő), Szimő (plébániája Gutról lett áthelyezve, anyakönyvei 1719-től kezdődnek), Héreg (1723.), Szomor (1764.), Tardos (1764.), Tarján (1756.) plébániákat.
II. A győri egyházmegyében ma meglevő plébániák visszaállításának időpontját közelebbi adatok hiányában nem állapíthatjuk meg, csupán Mocsáról, Bánhidáról és Tatáról mutatható ki, hogy a XVII. században már fennállottak.
Mocsát és Tatát az 1681-ben tartott országgyűlésen benyujtott sérelmekben mint olyan helyeket említik, a hol a protestánsok templomai és paplakjai elvétettek.
Bánhidán az anyakönyvek 1635-ben kezdődnek, s így egyike lehet azoknak a plébániáknak, melyek a XVI-XVII. század vallási küzdelmei közepett szakadatlan fennállottak. A többi plébániánál csupán az anyakönyvek nyujtanak fennállásukat illetőleg némi támasztékot.
Alább közöljük a győri egyházmegyéhez tartozó plébániákat zárjelben megemlítvén az évet, a melytől fogva az anyakönyvek kezdetüket veszik. 1. Kisbéri alesperesi kerület: Ács (1751.), Ászár (1803.), Bana (1785.), Bábolna, alapíttatott 1881-ben (1882.), Bokod, alapíttatott 1870-ben, Császár (1724.), Dad (1748.), Kisbér (1722.), Kocs (1748.), Mocsa (1700.), Nagyigmánd (1724.), Ószőny (1741.), Szend (1772.), 2. tatai alesperesi kerület: Alsógalla (1800.), Bánhida (1635.), Dunaalmás (1715.), Felsőgalla (1742.), Gesztes, 1900-ban létesült (1851.), Kecskéd (1750.), Környe (1746.), Szomód (1763.), Szőlős (1866.), Tata (1690.), Tolna (1742.), Vértessomló (1787.).
484III. A XVIII. SZÁZAD ÉS A FRANCZIA HÁBORÚK KORA.
Az 1715. évi összeírás.
A szatmári békétől a bécsi kongresszusig terjedő száznégy év legnagyobbrészt a belső átalakulás, az anyagi fejlődés korszaka.
Közel kétszázados küzdelem alatt a vármegye legnagyobb része elpusztult, de a kuruczvilág utolsó éveiben fellépő pestisragály is megtizedelte a népességet. Csak a ragály megszűntével kezdődött fejlődés gazdasági téren.
Az 1712-1715. évi országgyűlés által elrendelt összeírás, melyet 1715-ben első ízben végeztek, s a melyet 1720-ban megismételtek, élénk tanúságot tesz az utolsó évek alatt elért gazdasági fejlődésről. 1715-ben a vármegye közigazgatásilag három járásra (csallóközi, érsekújvári és győri) osztatott fel. - E három járás területén 1715-ben két mezőváros, öt kuriális és hatvan jobbágyközség, 1720-ban tizennégy kuriális és 62 jobbágyközség volt.
1715-ben e 67 helységben összesen 185 mezővárosi polgár, 1511 jobbágy, 443 zsellér, 42 taksás, összesen 2181 háztartás, 1720-ban, jóllehet az összeírt helységek száma 78-ra emelkedett, és 26 nemes háztartást is összeírtak, összesen csak 2101 háztartás van feltüntetve. Ez csak úgy magyarázható meg, hogy az összeírásnál kizárólag az adóalanyok voltak irányadók, miért is az elszegényedett vagy egyéb okból adófizetésre képtelen háztartásokat kihagyták az összeírásból. Ugyanez a szempont vezette az összeírókat a művelés alatt álló területek összeírásánál is.
1715-ben 22.594 köblös szántó, 120 köblös írtvány, 2871 kaszás rét, 950 1/2 kapás szőlő, 13 1/4 malom, 1720-ban pedig 23.933 köblös szántó 257 1/4 köblös irtvány, 3645 kaszás rét, 1962 kapás szőlő, 27 1/2 malom került összeírásra.
Láthatjuk ebből hogy a mívelés alatt álló terület a békés korszak beálltával jelentékenyen növekedett. Az 1715-1720. évi összeírás csak nagyon kevés adatot szolgáltat az egyes községek lakosai által űzött földmívelési vagy tenyésztési ágakat illetőleg. Az 1715. évi összeírásban még több községnél meg van említve, hogy lakosai halászattal folgalkoznak; ilyenek Kamocsa, Megyercs, Martos, Naszvad. Csak két község (Kamocsa és Szimő) lakosai termeltek gyümölcsöt. Az 1720. évi összeírás szerint Guta község lakosai halászattal, Lábatlanéi, Neszmélyéi és Szimőéi pedig gyümölcstermeléssel foglalkoztak, Ácson a lótenyésztés, Igmándon és Kócson pedig a marhatenyésztés nyomaira akadunk.
Az 1715. évi összeírás csak Igmándnál és Kocsnál említ szőlőmívelést, 1720-ban már Császáron is voltak új szőlőültetvények és Lábatlan határában, melynek egy részét 1718-1719-ben ültették.
Komárom városa, noha ekkor még nem bírt szabad királyi városi joggal, külön összeírás tárgya volt. 1715-ben 719, 1720-ban 932 háztartást írtak össze Komáromban.
Komárom a XVIII. század elején.
E feltünő emelkedést főleg az magyarázza meg, hogy 1720-ban 197 nemes és 172 katonai háztartást is felvettek az összeírásba. De a polgári háztartások száma is jelentékenyen növekedett, mert míg 1715-ben csak 449 volt, addig 1720-ban 511-et írtak össze. Ellenben a zsellér háztartások száma 270-ről 52-re apadt.
Az 1720. évi összeírás 58 lovas és 114 gyalogos háztartást sorol fel, köztük 11 nemest. A katonaság egész birtoka 13 polgári házból és 96 házikóból, továbbá 70 köbölös földből és egy malomból állott.
Az 1720. évi összeírásban Komárom lakói közt ott találjuk Jókay Mihályt, kinek egy polgári háza volt, továbbá Jókay Andrást és Sámuelt. A katonaság között előfordul Zichy György alezredes és Fejérváry György fővajda.
A város lakossága túlnyomólag magyar volt; 1715-ben 657, 1720-ban 777 magyar nevű háztartást találunk, s mellettük az utóbbi évben 93 németet, 43 tótot, 17 szerbet és két olaszt.
A vármegyében is túlsúlyban volt a magyar elem. Az 1715. évi összeírásban 2181 háztartás közül 2005 magyar, 13 német és 163 egyéb nemzetiségű, míg 1720-ban 1947 magyar, 6 német, 139 tót és 9 szerb. (Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában.)
A majki zárda czellaépületei és templom-romja.
487Az összeírás adatai alapján állapították meg a vármegye portáinak számát, mely a XVIII. században már hovatovább eszmei fogalommá vált. A vármegye portáinak száma 1723-ban, Komárom városával együtt 90 volt, de már 1724-ben 93-ra emelkedett.
Telepítések.
A vármegye dunántúli gyér népességű vidékeinek betelepítését már az 1723. évi országgyűlés folyamán tervbe vették.
E tekintetben Tata új földesura, gróf Esterházy József fejtett ki nagy tevékenységet. Az ő kezdeményezésére a Rajna vidékéről németek, a felvidékről tótok telepedtek le a vármegyében. E telepítések következtében ismét jelentékeny földterületek kerültek mívelés alá.
Németek települtek le Vértessomlóban (1737.), Felső-Gallán (1735.), Alsó-Gallán (1733.), Agostyánon (1731.) Würzburgból, Kecskéden Würtembergből, Tolnán (1733.) Würtembergből és Elsassból. Bajra 1745-ben gróf Esterházy József Mosonból telepített németeket. Tótok telepedtek le Ekecsen, melynek nemes lakosai nem akarván elvállalni az úrbéri kötelezettségeket, kivándoroltak; továbbá Baromlakon, Bokodon Nyitra és Hont vármegyékből, Oroszlán pusztán szintén tótok Nyitra, Trencsén és Pozsony vármegyékből.
Az ipar fellendülése.
A szatmári béke utáni években az ipar is nagyobb lendületet vett. A Tata melletti Szent Iván hegyen 1711 után kőbányát nyitottak, melyből igen szép márványt bányásztak. Ezt azután többnyire olasz származasú iparosok dolgozták fel.
Az 1715. évi összeírás szerint 67, 1720-ban 89 iparos volt Tatán, az iparosok nagyobb része, - 1715-ben 34, 1720-ban 46. - pokrócz-csapó volt. A XVIII. század végén a pokrócz-csapók száma 150-re emelkedett. (Horváth Mihály: Kis Tört. Munkái, III. 140-148.) A csapókon kívül az 1720. évi összeírásban Tatán még a következő iparosokat találjuk: asztalos (1), borbély (2), csizmadia (5), fazekas (3), kádár (1), kovács (1), mészáros (1), mézeskalácsos (1), szabó (16), szíjgyártó (1), szűcs (3), takács (3), varga (4), egyéb iparos (1).
Komáromban az ipar és kereskedelem terén még fejlettebb viszonyokat találunk. 1720-ban 367 iparost, 58 kereskedőt és 152 más foglalkozású egyént írtak össze.
Az iparosok az egyes iparágak szerint a következőleg oszlottak meg:
ács | 4 | 6 |
asztalos | 6 | 10 |
bádogos | - | 2 |
borbély | 7 | 6 |
csapó | 6 | 9 |
csizmadia | 34 | 42 |
fazekas | 10 | 16 |
fésűs | 1 | 1 |
fuvaros | 31 | 31 |
gombkötő | 4 | 7 |
gyógyszerész | 1 | 1 |
kádár | 5 | 5 |
kalapos | 2 | 3 |
kelmefestő | 2 | 1 |
kerékgyártó | 3 | 4 |
késes | 1 | 2 |
kovács | 3 | 4 |
könyvkötő | 1 | - |
kötélverő | 3 | 3 |
lakatos | 5 | 8 |
mészáros | 8 | 12 |
mézeskalácsos | | 2 |
molnár | 10 | 17 |
ötvös | 2 | 2 |
pék | 2 | 4 |
rézmíves | - | 1 |
serfőző | 3 | 4 |
szabó | 21 | 29 |
szappanos | 1 | 1 |
szíjgyártó | 1 | 2 |
szitakötő | 1 | - |
szücs | 8 | 10 |
takács | 9 | 7 |
timár | 3 | 3 |
üveges | 1 | 2 |
varga | 14 | 14 |
egyéb | 39 | 88 |
bádogos | - | 2 |
esztergályos | - | 3 |
fürdős | - | 1 |
kocsmáros | - | 1 |
kőmíves | - | 3 |
Az egyéb iparos rovatában 1715-ben 38 halász, 1 pipakészítő, 1720-ban 2 bányász, 83 halász, 1 szobafestő, 2 csiszár szerepel, a másfoglalkozásúak rovatában pedig 4 hajós és 1 szakács. Kereskedő 1715-ben 53, 1720-ban 58 volt Komáromban.
Komáromban a XVIII. század elején már számos czéh virágzott, melyek legnagyobbrészt a XVII. század folyamán nyerték czéhlevelüket, mint a halászok 488czéhe, mely 1696-ban nyert szabadalmat Lipót királytól. A rácz kalaposok 1696-ban, a serfőzők 1697-ben, a csapók 1698-ban, a borbélyok 1714-ben III. Károly királytól, az ácsok 1718-ban, utóbb 1754-ben Mária Terézia királynőtől, a mészárosok 1728-ban III. Károly királytól, a kádárok 1687-ben, a szürszabók 1686-ban, utóbb a város által új czéhlevelet nyertek 1744-ben, a szabók 1688-ban, a szíjgyártók 1692-ben Lipót királytól nyertek szabadalomlevelet. (Értek. a Tört. tud. köréből XIV. k. )
Kiváltságok
Károly király 1712-ben megerősítvén a város régibb kiváltságait, a város lakóit a mezei és egyéb külső munkák alól felmentette s a város évi adóját 418 frtban állapította meg. 1715-ben megerősítette a városnak a vármegyével a közterhek viselésére nézve kötött egyességét. 1723-tól kezdve peres ügyeit a tárnoki székhez felebbezte a város.
1737-ben III. Károly király újolag megerősítvén a Lipót király által Komárom városa részére 1692-ben adott kiváltságlevelet, polgári és büntetőügyekben joghatósággal ruházta fel a tanácsot, egyúttal szabályozván a főbenjáró ügyek körüli eljárást is. (Komárom város levéltára.) Komáromon kívül még Kisfüss nyert kiváltságlevelet III. Károly királytól, Guta község pedig 1725-ben országos vásár tartására nyert engedélyt. (Királyi Könyvek.)
Gróf Esterházy József.
A vármegye élén III. Károly uralkodása alatt gróf Esterházy József állott, a kit még József király 1709-ben nevezett ki Komárom vármegye főispánjává kuruczczá lett Antal bátyja helyébe, a ki 1722-ben Rodostóban bekövetkezett haláláig híven kitartott a fejedelem mellett.
Esterházy József eredetileg papnak készült. 1693-ban rátóti préposttá neveztetett ki, 1700-ban Bécsben a bölcselettudomány doktorává avatták. 1705-ben elhagyván a papi pályát, katona lett; 1708-ban már részt vett a kuruczok elleni hadjáratban, többek közt a trencséni csatában is, ebben az évben huszárezredessé nevezték ki. Komárom vármegye főispánjaként sokfelé volt elfoglalva. 1716-1718-ban a törökök ellen harczolt, 1721-ben tábornagygyá, 1723-ban hétszemélynökké nevezték ki, 1725-ben helytartósági tanácsos lett, de ez utóbbi tisztétől III. Károly király, mivel az 1728-1729. évi országgyűlésen legerősebben ellenezte az adónak a telekre való hárítását, megfosztotta, sőt katonai fizetését is beszüntették.
De épen ez az 1728-1729. évi országgyűlésen tanúsított magatartása szerezte meg számára a népszerűséget.
Az 1728-iki országgyűlésen, midőn a nemesség a jobbágytelkek adó alá vonása ellen tiltakozott s elkeseredetten védte ősi jogait, Esterházy Józsefet és gróf Zichy Ádámot küldték a királyhoz, s midőn a király kénytelen-kelletlen engedett, úgy ünnepelték, mint az ország szabadságának, a nemesi kiváltságnak megvédőjét. (Millenn. Tört. VIII. 47. - Kolinovics: Posthuma memoria Jos. Esterházy. 79.) Midőn Esterházy kegyvesztetté lőn, egyidőre Tatára vonult vissza, melyet csak alig néhány évvel (1727.) azelőtt szerzett meg vétel útján, de a kormány csakhamar új működési kört igyekezett neki biztosítani, mert veszedelmesnek tartotta, hogy a köznemesség előtt oly nagy népszerűségre emelkedett férfiú vármegyéjében maradjon. Ezért III. Károly király 1733-ban horvát bánná nevezte ki, mely hivatalát 1741-ig viselte.
Az 1741. évi országgyűlés tárgyalásainak előkészítésében is jelentékeny szerepe volt, és annál a nagy népszerűségnél fogva, melylyel a köznemességnél bírt, sokan őt óhajtották látni a nádori méltóságban, Esterházy azonban ritka önzetlenséggel félrevonult, s maga helyett gróf Pálffy Jánost ajánlotta a nádorságra, mely alkalommal országbíróvá neveztetett ki.
Mária Terézia
Az 1741. évi országgyűlésen az a hazafias törekvése növelte népszerűségét, hogy a nemzet sérelmei mielőbb orvosoltassanak, s hogy a királynő Magyarországban lakjék. Midőn pedig az országgyűlés lelkesedéssel megszavazta a nemesi felkelőhad kiállítását, az elsők közé tartozott, a kik kardot kötöttek a királynő ingadozó trónjának védelmére.
Mária Terézia trónjának megmentésében a vármegye méltókép kivette részét. Az országgyűlés által megszavazott hat ezred számára 1741-ben 372 katonát adott, azonfelül a vármegyei nemesség is fegyvert fogott. Szluha György vezérlete alatt, a ki az örökösödési háború alatt szerzett érdemeért 1743-ban megkapta a grófi rangot. A vármegye nemessége derekasan megállta helyét a csehországi határon és különösen Prága ostroma alkalmával tünt ki.
489Az örökösödési háború befejeztével Mária Terézia királynő, hogy a köznemességet, melynek vitézségét a háborúk folyamán bő alkalma nyílott megismerni, az udvarba vonja, a nemesi testőrség felállítását határozta el, mely czélra a vármegye 2000, a város 200 forintot ajánlott fel, ezenkívül még a vármegyének a testőrség lovai számára, míg azok Pozsonyban voltak, a szükséges takarmányról is gondoskodnia kellett. A felállítás alkalmával a vármegye 1760-ban Fejérváry Istvánt, Kürthy Ignáczot, Csécsy Józsefet és Madaskovics Józsefet ajánlotta a testőrségbe. (Hadi tört. Közl. 1895. 526.)
A bajor örökösödési háború alkalmával, 1778-ban, a királynő még egy ízben fegyverbe szólította a vármegyéket. Mivel az országgyűlés nem volt egybehíva, a szükséges gyalogos katonaságot a vármegyék szavazták meg.
A közigazgatás ujjászervezése.
Komárom vármegye ez alkalommal 350 újonczot állított ki, míg a vármegyében birtokos Nádasdyak 30, gróf Zichy Károly, Ferencz és István 60, gróf Zichy Miklós 15, Esterházy János és Ferencz 100 fölszerelt huszárt adtak a lovasság szaporítására.
Kardélre azonban nem került a dolog, mert az 1779. május 13-án Teschenben kötött béke véget vetett a hadikészülődésnek.
A szatmári békekötés után a vármegyei közigazgatás is újonnan szerveztetett. A szervezés munkája kétségkívül gróf Esterházy József főispán érdeme, a ki közvetetlen azután, hogy III. Károly király őt a főispáni méltóságban megerősítette, 1713. február 7-ére egybehívta a rendeket a tisztújító közgyűlésre.
Ezen a közgyűlésen állapították meg a választás útján betöltendő tisztségeket, valamint a tisztviselői fizetéseket is. Az alispán fizetését ekkor 300, a szolgabírákét 100, a megyei jegyzőkét 175, az adószedőét 200 forintban állapították meg. Már ekkor is voltak tiszteletbeli tisztviselők. Nedeczky Mihály, a kit 1719-ben főjegyzővé választottak, megválasztatását megelőzőleg két éven át díjtalanul végezte a főjegyzői teendőket.
A másodalispáni állás.
A II. alispáni állást első ízben 1719-ben töltötték be, midőn Szluha Ferencz kir. tanácsos, később alországbíró mellé II. alispánnak Skaricza Györgyöt, a csallóközi járás főszolgabíróját választották meg. Szluha Ferencz azonban nem maradhatott meg sokáig a vármegyei közigazgatás élén.
Szluha Ferencz.
Az országgyűlésen kifejtett tevékenysége és különösen a pragmatica sanctio létrejötte körül szerzett érdemei csakhamar magas méltóságokba és kitüntetésekre emelték. Az országgyűlés alatt udvari tanácsossá nevezték ki, utóbb 1726-ban pedig bárói rangra emeltetett. Ezért az 1724. évi tisztújító közgyűlésen lemondott az alispánságról, de a vármegye ragaszkodásának jeléül Szluhát táblabírónak választotta, míg az alispáni széket Gyulay Ferencz, a szomszéd Esztergom vármegye alispánja foglalta el.
1732-ben a II. alispáni tisztséget újból rendszeresítették. Az I. alispán fizetését 500, a II. alispánét pedig 300 forintban állapították meg, míg a főjegyzőét 300, a szolgabírákét 200 forintra emelte fel a vármegye közönsége.
A vármegyei közgyűlések számát és a tárgyalási rendet 1717. április 13-án alkotott szabályrendelettel állapították meg a rendek. Érdekes, hogy ez a szabályrendelet megszüntette a közgyűlések alkalmával adatni szokott lakomákat is.
A dohányzást már az 1717. évben szigorúan eltiltotta a vármegye. Az 1724. november 9-én hozott statutum e tilalmat megismételvén, a büntetést 50 dénárban állapította meg. Az 1726. január 11-én tartott közgyűlés meghagyta a tisztviselőknek, hogy a hivatalos levelezéseken az eddigi zöld pecsét helyett pirosat használjanak.
Az 1732. évi közgyűlés felhatalmazta a főispánt az időközben megüresedett állásoknak helyettesítés útján való betöltésére, de ez az intézkedés a vármegyei önkormányzatnak jelentékeny hátrányára volt, mert törvénytelenségekre szolgáltatott alkalmat.
Gróf Nádasdy Lipót.
Esterházy József halála után (1748.) Nádasdy Boldizsár királyi biztosi minőségben kormányozta a vármegyét. Őt gróf Nádasdy Lipót Flórián követte, a ki 1751. szeptember 26-án iktattatott be a főispáni méltóságba, melyet Mária Terézia királynő örökössé tett a Nádasdy családban. Gróf Nádasdy Lipót Flórián főispánsága alatt az 1753. július 23-án tartott közgyűlésben az eddigi győri járást két részre (tatai és gesztesi) osztották; ezzel a szolgabírói állások száma négyre emelkedett.
490A Mária Terézia uralkodása alatt folyt erőszakos térítések s a protestánsoknak a közhivatalokból való kizárására irányuló igyekezet a közigazgatásra is bénítólag hatottak, sőt Esterházy főispán halála után a vármegyei tisztújítást sem tartották meg a rendes három évi időközökben.
1757. október 6-án gróf Nádasdy Lipót Flórián értesítette a rendeket, hogy betegsége miatt nem tartja meg a tisztújítást, hanem a megüresedett főjegyzői és aljegyzői állásokat kinevezés útján töltötte be. Időközben Nedeczky Ferencz alispán kir. táblabíróvá lett és így huzamosan távol volt a vármegye székhelyétől. A főispán ekkor sem hívta egybe a közgyűlést, hanem 1757. augusztus 11-én Ordódy Pétert nevezte ki helyettes alispánnak. Midőn 1758. január 15-én Nádasdy Boldizsár foglalta el a főispáni széket, a viszonyok némileg javultak.
Nádasdy mindjárt beiktatása után, február 10-én, megtartotta a tisztújító közgyűlést, mely Ordódy Pétert I. s Nedeczky Józsefet II. alispánná választotta. Nádasdy Boldizsár halála után a főispáni méltóságot kiskorú fia, gróf Nádasdy Mihály örökölte, kinek kiskorúsága idejére Mária Terézia királynő gróf Zichy Istvánt nevezte ki helytartóvá.
Az adminisztrátori időszak alatt Nedeczky József volt a vármegye alispánja, ki azonban az 1772. évi tisztújítás alkalmával összetűzött Naszvady kapitánynyal, a mi hosszas eljárást vont maga után. (Nedeczky Gáspár: A Nedeczky család. 502-503.)
Az ő alispánsága alatt kezdték rendezni a vármegyei levéltárat, melynek iratait az 1772-1774 közötti években lajstromozták. A vármegye külön levéltárnoki állás rendszeresítését kérte a helytartótanácstól, de a helytartótanács a kérelmet megtagadta, azt válaszolván, hogy a levéltár mindenütt a jegyzői hivatal gondozására van bízva, s elvárja Komárom vármegye jegyzőitől is, hogy hivatalos kötelességüknek eleget fognak tenni. (Századok, 1903. 739.) Hosszú szünet után, 1781. július 9-én tartotta meg Nádasdy Mihály ismét a tisztújítást, mely alkalommal Bossányi Andrást I., Ordódy Mihályt II. alispánná választották. Ők állottak a vármegyei közigazgatás élén a vármegyei önkormányzatnak II. József által történt felfüggesztéséig.
A vármegye székhelye, Komárom városa, a szatmári békekötés utáni korszakban hosszas küzdelmet vívott önállóságáért. A komáromi várparancsnokok törekvése e században is oda irányult, hogy a város ismerje el őket földesurának, a minek jeléül a levágott marhák nyelvét a várba kellett beszolgáltatni, a czéheknek pedig 6-8-10 darab arany ajándékot kellett fizetniök. Mind e mellett a várparancsnokok magatartása egyre bénítóbban nehezedett a város fejlődésére. Igy hosszabb időn át megakadályozták a sörház építését, majd egyes kereskedések megnyitása elé gördítettek akadályokat.
III. Károly király 1712-ben megerősítette ugyan a város régibb szabadalmait, és ez alkalommal a város lakosait mindennemű mezei és külső munkák alól felmentette, az évi adót pedig 418 forintban állapította meg, utóbb 1715-ben és 1717-ben is adott a városnak szabadalomlevelet, gróf Csáky Zsigmond királyi tárnokmester pedig 1723-ban kelt rendeletével meghagyta a városnak, hogy peres ügyeit a tárnoki székhez felebbezze, sőt III. Károly király 1737-ben a várost polgári és büntető ügyekben is joghatósággal ruházta fel, mindazonáltal a polgároknak az a régi óhaja, hogy a várparancsnokoktól teljesen függetleníttessenek, csak Mária Terézia királynő uralkodása alatt teljesedett, a ki 1745. márczius 16-án Komáromot a szabad királyi városok sorába iktatta, mely szabadalmat az 1751. évi országgyűlés is beczikkelyezte.
Komárom városának azonban sokba került a szabad királyi várossá való átalakulás. Az első, a kit a városnak meg kellett nyernie, herczeg Hilburghausen várparancsnok volt, kinek a városi tanács előbb hallal kedveskedett, majd 3000 forintot adott neki kölcsön, de a várparancsnok keveselvén ezt az összeget, 12.000 forintot követelt a közbenjárásért, utóbb a város neki 14.000 forintot fizetett, ezenkívül a kiváltságlevél kiállítása is 50.000 forintba került.
Földrengések.
A szabad királyi városi kiváltság kieszközlése után elemi csapások, árvizek és földrengések sujtották a várost. Földrengést már 1759-ben is éreztek, de ez nem okozott nagyobb károkat. Azonban az 1763. július 18-án reggel 8 órakor támadt földrengés, mely egyike volt a legborzasztóbbaknak, tömérdek áldozatot követelt. A három napon át tartó rengések következtében 7 templom, közte a Szent András-templom, melynek alapkövét 1748. augusztus 3-án tették le, 491továbbá 279 ház összedőlt, 785 épület megrongálódott. A lakosok közül 63 ember lelte halálát a romok közt, míg 102 megsebesült. Egykorú tudósítások szerint a földrengés tartama alatt a Duna hullámai toronymagasságra emelkedtek, a víz gőzölgött, mintha forrott volna, a föld megrepedt s kékes gőz szállott ki belőle. (Romemlékek.)
Az 1763. év szeptember, október és deczember havában a földrengések megújultak, 1764. január 3-án, február 9-én, továbbá márczius, április, május, június, július, augusztus és szeptember hónapokban ismét földrengés volt, úgyszintén az 1765. év folyamán is, midőn a városi tanács felterjesztést intézett a helytartótanácshoz, hogy a gyakori földrengések miatt már a város elsülyedésétől kell tartani.
A földrengés okozta károkat 160.465 forint 35 dénárra becsülték.
A lakosság felsegélyezésére a helytartótanács, a város kiküldöttei részére, országszerte való könyöradományok gyűjtése czéljából, három útlevelet állított ki, melyek jelenleg is megvannak a városi levéltárban.
Mihelyt a földrengés alább hagyott, újabb elemi csapások sujtották a sokat szenvedett lakosságot.
1767. május 26-án iszonyú tűzvész pusztított a városban, mely a Pihegő-utczában keletkezett s a hirtelen támadt szélvihar következtében nagy arányokat öltött. Rövid három óra alatt 256 ház hamvadt el s 2226 ember maradt hajléktalanul. 1768-ban ismét 137 épület lett a lángok martaléka. (Romemlékek.)
Ily állapotban találta a várost József császár, a ki 1768-ban, délvidéki útjából visszajövet, ellátogatott Komáromba, honnan június 6-án Győrbe utazott. Nem csodálkozhatunk, ha a földrengések és az elemi csapások miatt megrongált vár nem nyerte meg tetszését, miről a császár naplójegyzetei is tanúskodnak.
1783-ban földrengés következtében ismét 500 ház dőlt össze vagy sérült meg, s a kár 86.000 forintot tett ki. Különösen a vár szenvedett sokat, melyet ettől kezdve a franczia háborúk idejéig inkább csak fogháznak használtak.
Komárom polgárságának vállvetett buzgalma rövid idő alatt eltüntette a földrengés nyomait. A II. József uralkodása alatt fellendült az ipar és a kereskedelem is.
Iparral az 1780-1783 években Komáromban 1556-an foglalkoztak. A város lakosainak száma is jelentékenyen emelkedett, 1780-ban 11.007 lelket, 1787-ben 12.067 lelket tett ki. (Marczali: Magyarország II. József korában. I. 198.) Jelentékenyen emelkedett a gabonakereskedés is, melynek a XVIII. század végén Komárom volt egyik kiviteli góczpontja. A kereskedelem, különösen a hajózás előmozdítása érdekében, a túlnyomólag rácz származású kereskedők erősen dolgoztak a Vágduna tisztításán, a nagy Dunát szintén szabályozták és a Duna mentén vontatóutat készítettek.
II. József.
Mária Terézia halála után a trón fiára, II. Józsefre szállott.
Első intézkedései közül a türelmi rendelet nagy örömet keltett a vármegye protestáns lakossága körében. A türelmi rendelet első sorban a vármegyei közigazgatás terén vert nagyobb hullámokat. II. József e rendeletben meghagyta, hogy a kijelölésnél tekintet nélkül a vallásra, csupán az érdemre és a tehetségre legyenek figyelemmel, de a Mária Terézia királynő uralkodása alatt a vármegyében túlsúlyra jutott katholikus rendek felemelték szavukat a türelmi rendelet ellen, Komárom vármegye több vármegyével együtt oda nyilatkozott, hogy a vallásügyet, nem a vallás sérelmét bízták a rendek ő felségére. A vármegyei protestánsok azonban még a közgyűlésen ellene mondottak e határozatnak.
II. József azonban nem sokat törődött a közgyűlések tiltakozásával és még 1781. április 17-én meghagyta, hogy az általa rendszeresített falusi jegyzők hivatali esküjöket - a vármegye felterjesztésétől eltérőleg, - ne a kath. papok, hanem a legközelebbi hivatalnok előtt tegyék le. A türelmi rendelet kibocsátása után az egyházi intézmények és szervezetek átalakítására került a sor.
A szerzetesrendek eltörlése.
1781. deczember 6-án a császár eltörülvén mindazokat a szerzetesrendeket, melyek betegápolással nem foglalkoztak, vagy nem tartottak fenn iskolát, a vármegye területén letelepedett kamalduli szerezteseknek is távozniok kellett Majkról. Vagyonukat a vallásalap számára foglalták le. Templomukat és székházukat valósággal széthordták. A templom kövei Ácsra kerültek, a harangok Oroszlánba, a remek faragású szentélyszékek a komáromi rácz templomban 492ma is láthatók. Csupán a művészileg helyreállított étterem van meg Majkon. A Szent Háromság rabváltó szerzetesrendje szintén eltöröltetvén, komáromi rendházukat a kincstár foglalta le; később, 1818-ban, az épületek elárvereztettek, mely alkalommal katonai kórházzá alakították át. A Benedek-rendre csak később került a sor. A rend tagjai 1787. május 13-án oszlottak szét komáromi rendházukból.
A türelmi rendelet végrehajtása azonban sok nehézségbe ütközött. Maga a kanczellária is gyakran tett kifogást az ily irányú kérvények tárgyalása alkalmával. Midőn Mocsa lakosai 1782-ben szabad vallásgyakorlat engedélyezéséért folyamodtak, a kanczellária azzal tagadta meg kérelmüket, hogy 2089 forinttal tartoznak földesuruknak.
Az ország felmérése.
A reformok sikeres keresztülvitele első sorban az ország ismeretét tette szükségessé. E végből II. József 1784. május 1-én az egész ország felmérését és összeírását rendelte el. Az összeírás tárgyában kibocsátott rendeletet Komáromban szomorú eset előzte meg. 1783. április 22-én ismét heves földrengés pusztított a városban. A császár értesülvén ez újabb csapásról, 6888 forint 33 1/3 dénárt utalványozott a hadipénztárból, mely összeg a földrengés sujtotta lakosság közt kiosztatott. (Romemlékek.)
Az összeírás tárgyában kelt rendelet, a többi vármegyékben uralkodó hangulattól eltérőleg, eleinte nem okozott nagyobb mozgalmat a vármegyében. Komárom vármegye közönsége késznek nyilatkozott az összeírás végrehajtására, a küldöttséget is megválasztotta, csupán azt kérte, hogy a nemesi házakat megkülönböztetésűl zöld színnel és N-betűvel jelöljék meg.
Ekkora előzékenység mellett a vármegye méltán számíthatott arra, hogy kérése meghallgatásra talál. Csakhogy az ilynemű megkülönböztetés nem illett bele II. József intézkedéseinek keretébe.
Mikor azután 1784. november havában megkezdődött az összeírás, a komáromvármegyei nemesség, mely az összlakosság 1/8 részét tette ki, oly nagyarányú ellentállást fejtett ki, hogy katonaságot kellett kiküldeni az összeírást végző tisztviselők védelmére, mindazonáltal az összeírás nagyobb baj nélkül 1786 nyarán befejezést nyert. (Millenn. Tört. VIII. 410. - Marczali: Magyarország II. József korában. 376-381.)
Az összeírás tárgyában kibocsátott rendelettel majdnem egyidejűleg a német nyelv behozatala foglalkoztatta a vármegye közönségét.
II. József rendszere.
A vármegyénél a német nyelv behozatala nem ment simán. Midőn a rendek az 1784. június 8-án tartott közgyűlésben II. Józsefnek április 26-án kelt rendeletét, mely a német nyelvet, mint a birodalom nyelvét, hivatalos nyelvvé tette, tárgyalták, feliratban fejezték ki aggodalmaikat. Mindenekelőtt hangsúlyozza a vármegye, hogy nem látja be, minő monarchiának, birodalomnak lehet része a független Magyarország. Komárom vármegye fentartandónak véli a latin nyelvet, nem azért, mintha a magyar nyelv nem volna alkalmas, de a latin nyelv használata kényelmesebb, mert a nemesség megszokta. Végül tiltakozását fejezi ki a vármegye a nyelvrendelet ellen, mely nyugalmukból felrázta a rendeket.
A császár parancsának végül mégis engedni kellett és 1785. október 8-ától kezdve a vármegyei közgyűlési jegyzőkönyveket németül vezették. Ez az állapot 1790-ig tartott, midőn újból a latin váltotta fel a német jegyzőkönyvi nyelvet. A német nyelv behozatala csak előhírnöke volt ama nagy közigazgatási reformnak, mely a következő évben életbe lépett.
Éppen ez időtájt halt meg (1758. május 31.) gróf Nádasdy Lipót Flórián, a vármegye első örökös főispánja is, és így a kerületi biztos hivatalba lépése elé a legcsekélyebb akadály sem gördült Komárom vármegyében.
II. József az országot tíz kerületre osztotta fel. Komárom a győri kerületbe soroztatott, melynek élére gróf Győry Ferencz kerületi biztos került. Azonkívül közigazgatásilag Komárom Esztergommal egyesíttetett.
A császár a földrengéssujtotta Komáromot is át akarta telepíttetni a Duna jobb partjára, de a városi tanács e rendeletet nem tartván czélszerűnek, csak egyeseknek engedte meg az átköltözködést, mert különben a lakosok elestek volna a Vág folyón folytatott kereskedelem előnyeitől. (Gyulai R. czikke a Komáromi Közlöny 1889. évfolyamában.)
Az új kerületi biztos nagy buzgalommal fogott hivatalához.
493Első sorban a tűzrendészetre fordítja figyelmét. A községek által beszerezteti a szükséges tűzoltószerszámokat, majd a községi tisztviselőket veszi ellenőrzés alá. A hanyag és mulasztó falusi jegyzőket összeíratja, gondoskodik, hogy a jegyzők pontosan megkapják fizetésüket, adókönyvecskéket hoz be, mi által az adózók nyilvántarthatják tartozásaikat.
Tagadhatatlan, hogy II. József közigazgatási rendszere jelentékeny haladást mutat a rendi vármegyével szemben, de nem tudott és nem akart százados alkotmányunkba beilleszkedni, azért már eleve bizalmatlanságra talált s meg kellett buknia.
A közigazgatással egyidejűleg az igazságszolgáltatást is átalakította a császár.
Az egyesített Komárom-Esztergom vármegyébe is törvényszéket rendelt, mint az igazságszolgáltatás terén első fokú hatóságot, mind a polgári, mind a büntető ügyekben.
1787. végén már behozza az Ausztriában életbeléptetett büntetőtörvénykönyvet, melynek alkalmazása azonban sokszor nevetségessé tette II. József rendszerét. Igy Esztergom-Komárom vármegye törvényszéke 1789. július 11-én százévi súlyos börtönre, azonfelül három napon át két óra hosszat pellengérre és a hóhér által nyilvánosan végrehajtandó botozásra ítélt el egy asszonyt, a ki egy éjjel megölte mostoha gyermekeit s azután bűnét a zsidókra fogta. Lipót király utóbb büntetését 30 évi börtönre változtatta. (Millenn. Tört. VIII. 434.)
II. József rendszere már az 1788. évi török háború kitörésekor is lehetetlennek bizonyúlt. Bármennyire buzgólkodtak is a közigazgatási tisztviselők, a háború viseléséhez szükséges élelmet és takarmányt nem voltak képesek előteremteni.
A czéltalan török háború csakhamar általános elégületlenség kútfeje lesz országszerte, melyet még inkább fokozott az, hogy 1789-ben a vármegyében rossz termés volt, mindazonáltal az összes élelmet és takarmányt Magyarországon akarták beszerezni, még pedig a régi olcsó piaczi árakon. E végből mindenütt összeírták a termést, de a nemesség, sőt a parasztok is ellenállottak. Keszegfalván a lakosok nem akarták megengedni a gabonájuk összeírását, s mivel a szolgabíró nem tágított, agyonlőtték. (Millenn. Tört. VIII. 452.)
Gróf Győry Ferencz kerületi biztost is aggodalom fogja el, sőt a kitört éhínség miatt lázadástól tartott, ezért tanácskozásra hívta az esztergom-komárommegyei birtokosokat, de a meghívottak kijelentették, hogy nincs hatalmuk határozni, mert az a rendeknél (országgyűlésnél) van, és így nincs más mód, mint annak összehívása. (Marczali i. m. III. 406., 542.)
1790 elején a megyei hatóságok és a tisztviselők nem merték elfoglalni helyeiket a közgyűlésen, sőt maga a kerületi biztos is beteget jelentett, annyira félt a közgyűléstől. A vármegye közönsége azonban megerősítette a lemondó tisztviselőket állásaikban, azzal a kikötéssel mégis, hogy a régi alkotmányos módon járjanak el, a felmérési iratokat lefoglalták, a német nyelv használatát beszüntették, melynek helyébe ismét a latin nyelv lépett.
Alig néhány nap alatt az események jelentékeny fordulatot vettek.
II. József halála.
II. József 1790. január 28-án összes intézkedéseit, a türelmi rendeletre, a lelkészi rendezésre és a jobbágyságra vonatkozók kivételével, egy tollvonással megsemmisítette, a szent koronát pedig Budára szállíttatta. Épp február 20-án, II. József halála napján érkezett a koronát vivő hajó Komáromba, mely elé a város lakossága, Péczely József vezetése alatt zöld galyakkal vonult ki, a ki ez alkalomra írt költeménynyel üdvözölte a koronát kísérő méltóságokat.
A márczius 13-án tartott közgyűlésen a nemzeti ellenállás teljes diadalt ült. A közgyűlés mindenekelőtt II. Józsefnek a türelmi rendeletét, a lelkészi rendezésre és a jobbágyságra vonatkozó intézkedéseit is elveti, mert nem országgyűlési törvények, fanem fejedelmi pátens alakjában jelentkeztek.
Majd lázas sietséggel fogtak hozzá II. József összes intézkedéseinek megsemmisítéséhez.
A felmérési iratokat, melyeket II. József utolsó rendelkezése értelmében a levéltárban helyeztek el, a rendek nem tűrték többé meg s elégetésüket határozták el.
E határozatot Csejtey István szolgabíró hajtotta végre harmadmagával, a hagyomány szerint a szigeti nagy fa alatt. A közgyűlés megtiltotta a tandíjak 494szedését is s a német nyelvnek azonnali kiküszöbölését rendelte el. Készségesen teljesítik Somogyi Dániel volt szentmártoni apát kérvényét, a ki a Benedekrend helyreállítása érdekében fordult a vármegyéhez, mely a szomszéd Győr és Veszprém vármegyéket is támogatásra hívta fel. A visszaérkezett korona tiszteletére gróf Esterházy Károly vezetése alatt koronaőrző bandériumot küldött fel Budára, mely bandérium május 1-étől Győr és Moson vármegye bandériumaival egyetemben május 12-éig teljesített szolgálatot. (Századok, 1881. 339. l.)
A nemzeti visszahatás, mely II. József uralkodásának végszakában a vármegyében nyilvánult, az 1790. június 6-ára egybehívott országgyűlésre kibocsátott követi utasításban is kifejezésre jutott.
A két protestáns felekezet nem elégedett meg a türelmi rendelet fentartásával, hanem követelte annak törvényerőre emelését. A vármegye közönsége nem zárkózott el II. József reformjai elől, de mindenkor hangsúlyozza a nemzeti szellem érvényesülését. Igy a követi utasítások 23. és 42. pontjaiban sürgeti a magyar viszonyoknak megfelelő büntetőtörvénykönyv szerkesztését, de kiköti, hogy a hozandó törvény magyar legyen.
A követi utasítás 29. pontjában a vármegye a főrangú családok bécsi tartózkodása ellen emeli fel szavát s annak meggátlását, illetőleg megszüntetését sürgeti.
De a közjogi kérdések mellett a gazdasági viszonyokra is kiterjeszkedett a követi utasítás.
A követi utasítás 26. pontjában a vármegye a termény-, de különösen a marhavám leszállítását sürgeti s tiltakozik az ellen, hogy a kincstár csupán nyerészkedésből vásárolja össze a marhát.
A czéhek fentartása ügyében pedig hangsúlyozza a vármegye, hogy a czéhek akadályozzák az ipar fellendűlését, mert a felvétel a czéhbe sokba kerül és így a legügyesebb mesteremberek, ha nem tudják lefizetni a felvételi díjat, vagy pedig ha a czéhbelieknél jobban értik a mesterségüket, kizáratnak a felvételből.
Végül felkelti figyelmünket a követi utasítás 24. pontja, mely Komárom várának erődjellegét kívánja továbbra fentartani.
II. József megszüntette a vár erődjellegét, de halála után a vármegye tiltakozott az ellen, hogy az egyes komáromi polgárok, a kik a vár falait építőanyagul megvették, azt lerombolni merészeljék. A vármegye közönsége e tiltakozásával mintha a jövőbe látott volna, midőn a természettől is védett, szinte bevehetetlen komáromi vár fentartása érdekében az országgyűléshez fordult. Pedig alig telt el két évtized s az uralkodócsalád minden kincseivel Komárom, falai közt talált menedéket.
II. Lipótnak 1792-ben bekövetkezett halálával a trón fiára, I. Ferenczre, szállott, a ki egyúttal a kitörőfélben levő franczia háborút örökölte.
I. Napoleon.
Bár a francziák elleni háború 1793 óta szinte szakadatlan tartott, nagyobb veszedelem csak akkor fenyegette az országot, midőn a direktorium 1796-ban az ifjú Bonaparte Napoleonra bízta az olaszországi hadsereg vezérletét. A franczia hadak közeledtére Ferencz király az 1796. évi november 6-ára egybehívott országgyűléstől nyert felhatalmazás alapján az 1797. év tavaszán fegyverbe szólította a nemességet. Komárom vármegye gróf Nádasdy Mihály parancsnoksága alatt két lovasszázadot állított ki, melyet a III. dandárhoz osztottak be.
Csokonai Vitéz Mihály
Április havában már együtt találta Komáromban a felkelt nemességet Csokonai Vitéz Mihály, a ki ez időtájt érkezett ide a pozsonyi diétáról. Ekkor írta »A nemes magyarságnak felülésére« czímű ódáját. Itt ismerkedett meg Vajda Juliannával, a kihez a Lilla-dalokat intézte.
A felkelt nemesség felkészülvén, el is ment a szombathelyi táborba, de kardélre ekkor nem került a dolog, mert az október 17-én kötött campo-formói béke után hazabocsátották a felkelőket.
Bonaparte egyiptomi útja alatt az osztrák sereg némi sikereket ért el mind Itáliában, mind Németországban, de a mint Bonaparte visszatért s konzullá választása után átvette az olaszországi sereg feletti vezérletet, a helyzet a harcztéren gyökeresen megváltozott.
A felkelt nemesség.
A megrettent bécsi udvar 1800 őszén ismét fegyverbe szólította a nemességet, Komárom vármegye két század gyalog és egy század lovas kiállítására köteleztetett, de a felkelt nemesség ezúttal sem vonult a harcztérre, mert a deczember 25-én Steyerben aláírt fegyverszünet az ellenségeskedésnek egy időre 497véget vetett. Mindazonáltal 1801. április havában a felkelt nemességet a Fischamend melletti táborba rendelték kiképzés végett, de onnan csakhamar hazabocsátották. (Haditört. Közl. 1888. évf., 52-53.)
A komáromi vár és a sánczok a mult század elején.
(Az Országos Képtárból.)
Az 1802. évi május 2-ára egybehívott országgyűlés eloszlása után újból kitört a háború, de bár 1805-ben a franczia hadak egész Pozsonyig hatoltak, hazánkat nem fenyegette egyelőre veszedelem, mert Ferencz király 1805. deczember 26-án megkötötte a pozsonyi békét.
A francziák elleni háború óriási áldozatokat követelt, így bármennyire is idegenkedtek Bécsben a magyar országgyűléstől, a hadviseléshez szükséges katonaság és adó megszavazása miatt annak összehívásától nem zárkózhattak el.
Az 1807. április 5-én Budára összehívott országgyűlésen, melyen már rendes, kifejlett pártélet mutatkozott, Balogh János alispán képviselte Komárom vármegyét.
De az országgyűlés az adó és a katonaság megajánlásán kívül mitsem végzett, a sérelmek orvoslását csak a jövőben helyezték kilátásba.
Az 1808. évi országgyűlés is a katonaság megajánlása végett gyűlt egybe. A megszavazott 20.000 főnyi ujonczból 250 esett Komárom vármegyére.
A francziák hadikészülődéseinek hírére a nádor a nemességet is fegyverbe szólítván, Komárom vármegye április 26-án tartott közgyűlésében a tisztikart a következőleg alakította meg.
A tisztikar.
A lovasságnál. Első kapitány: Erős Benjamin. Másod-kapitány: Konkoly-Thege Gábor. Főhadnagyok: John Lajos, Nyáry Gedeon. Alhadnagyok: Sárkány Ferencz, Kürthy József. Őrmesterek: Kosár József, Tornyosy István. Zászlótartó: Csaba István. A gyalogságnál: Századosok. Nedeczky Zsigmond, Laky András és Konkoly-Thege Gedeon. Főhadnagyok: Fogarasy Gábor, Karátsonyi Gábor és Szabó Lajos. Alhadnagyok: Zámory Károly, Miskey Lázár, Zámory Sándor, Jókay József, Halász Dávid és Csorba István. Őrmesterek: Molnár Ferencz, Fodor Gábor, Gozon István, Kolossváry Mihály, Fehér Pál és Asztalos Ferencz.
A felkelt nemesség lovassága Tolna vármegyével együtt alkotott egy ezredet, a gyalogsága pedig Tolna és Győr vármegyékkel egy zászlóaljat. Parancsnokává gróf Zichy Ferencz alezredest választották meg. (Várm. Levélt. Prot. Liber. XXXXIII. 127.)
Az 1809. évi hadjáratot Károly főherczeg támadása nyitotta meg, de visszaveretvén, a Duna balpartjára vonult vissza, míg Napoleon hadai május 13-án már Bécset szállották meg. Mialatt a felkelt nemesség gyülekezett, János főherczeg az asperni véres nap után (május 22.) parancsot nyert az Olaszország felől közelgő Beauharnais Eugen alkirály feltartóztatására. János főherczeg ekkor Gráczból Győr felé vonult, hova június 4-én József nádor is áttette főhadiszállását.
A győri ütközet.
A felkelt nemesség egy része ekkor már Győrött táborozott. A hátráló János főherczeg egyesülvén a nádor vezérlete alatt álló felkelt nemességgel, Győr mellett foglalt állást és itt várta be a francziákat; de ez az egyesülés egyik seregnek sem vált előnyére, mert a vezérek között épp a döntő pillanatban egyenetlenség támadt. A főherczegek viszálykodását a francziák felhasználva, június 14-én Győr-Kismegyernél túlnyomó erővel megtámadták és szétverték a nemességet, mely Komáromig hátrált, hova János főherczeg hadából a Jellachich és Colloredo vezérlete alatt álló derékhad is visszavonult.
A győr-kismegyeri ütközet után csakhamar (június 24-én) a győri vár is a francziák kezébe került. A nádor és János főherczeg megkísérelték ugyan Győr felmentését, e végből át akartak menni Kis-Csallóközbe, de Károly főherczeg parancsára János főherczeg június 22-én Pozsonyba vonult a hídfő védelmére. Mindazonáltal június 26-án Pozsony is a francziák hatalmába került.
A győri csata után a franczia sereg csak Gönyőig üldözte a hátráló császáriakat s a felkelt nemességet, de június 16-án néhány száz lovasból és két lövegből álló különítmény Ácsnál összeütközött Frimont altábornagy előőrseivel. A francziák azonban innen is és Némáról is csakhamar visszavonultak.
Míg a harcztéren az események rohamosan követték egymást, addig Komáromban lázas sietséggel készültek a védelemre.
A komáromi tábor.
Komárom ekkor óriási táborhelyhez hasonlított. József nádor, a ki már a szerencsétlen kimenetelű győr-kismegyeri ütközet után Komáromba tette át 498főhadiszállását, csakhamar egybegyűjtötte a szétszórt felkelt nemességet, melynek előőrseit Somorjától Komáromig terjesztette ki.
Komáromnál ekkor 9 zászlóalj gyalogság és 24 lovas osztály állt a felkelt nemességből. (Haditört. Közl. 1889. 485.) Mivel a francziák a Kisbérrel szemben fekvő Bakonyszombathelyig nyomultak előre, a nádor a pesti seregből Goszthonyi ezredes parancsnoksága alatt két lovas ezredet Tatára rendelt, míg a közeli bábolnai ménest Mezőhegyesre szállíttatta.
Ezalatt Komárom megerősítése serényen folyt. A Duna balpartjától a Vág jobb partjáig földsánczokat hánytak és hat várdát emeltek, ezeket az erődítvényeket József nádorról »Nádor vonalnak« nevezik.
A szerencsétlen kimenetelű wagrami csata (július 5-6.) után Ausztriának többé nem volt harczrakész serege.
Míg a hős Károly főherczeg hadával Csehország hegyes vidékére vonult, addig János főherczeg, a ki késedelmeskedése következtében nem jelent meg a csatatéren, a wagrami vereség hírére hadával Komárom felé vonult, ott július 18-ika körül átkelvén a Dunán, Ácsig nyomult előre. Igy Ferencz királynak sem maradt más választása, mint az, hogy elhagyván Olmütz várát, Komárom falai között keressen menedéket, hova július 14-én este 9 órakor érkezett meg. (Haditört. Közl. 1889. 239.)
A wagrami csata után Komárom városa a monarchiának valóságos középpontja lett.
Nemcsak a Habsburg-ház tagjainak és családi kincseinek lett menedékhelye, hanem a további hadműveleteknek középpontja és a hadvezetőség főhadiszállása is lett, mert Komáromra támaszkodva akarták folytatni a hadjáratot a győztes francziák ellen. Károly főherczeg azonban már jól ismerte a francziák erejét, nem volt eltelve ily vérmes reményekkel a háború további sorsát illetőleg, ezért már visszavonuló útjában megkezdte az alkudozásokat, melyek a znaimi fegyverszünet megkötésére vezettek, a miről Ferencz király Komáromban értesült.
I. Ferencz Komáromban.
Ferencz király megérkezésének hírére József nádor is a ki eddig Koronczónál tartotta főhadiszállását, Komáromba sietett.
Ekkor a felkelt nemesség nagy része már a szőnyi táborban volt gróf Hadik vezénylőtábornok parancsnoksága alatt, még pedig a gyalogságból az I. és II. vasi, komáromi, zalai, szatmári, máramarosi, bihari, hevesi, I. és II. borsodi, gömöri és zempléni zálszlóaljak. Igmándnál pedig a Sztáray-féle gyalogezred sánczolta el magát. Ferencz király Komáromba érkezte után, a vele levő új államminisztert, Metternich herczeget Nugent gróf társaságában, Magyaróvárra küldte a béketárgyalásokra. Mialatt azonban a béketárgyalások folytak, a hadikészülődések szinte szakadatlanul tartottak. Pár nappal utóbb Komáromba érkezett Mária Ludovika királynő, az ő jelenlétében folyt le július 27-én a komáromi nagy hadgyakorlat s ostromkísérlet, mely alkalommal Ferencz király azt a kívánságát fejezte ki, hogy a város 200.000 embert befogadó erősséggé alakíttassék át.
Az udvar Tatán.
Augusztus hó elején Ferencz Tatára tette át székhelyét; ide követte őt Mária Ludovika királyné, továbbá gróf Pálffy nádor is, míg az udvartartás egy része s a legmagasabb állami méltóságok Komáromban maradtak. Augusztus 8-án Ferencz ismét Komáromba ment, hol a porosz király követét, Knesebeck ezredest fogadta, ezután (augusztus 22-én) ismét Tatán találjuk, míg József főherczeg Kisbéren, szeptember havában pedig Komáromban tartotta főhadiszállását. Míg a békealkudozások folytak, gróf Stadion Fülöpöt is Tatára hívták, a ki szeptember 4-én érkezett oda; ekkor már gróf Bubna Ferdinánd is Tatán volt Napoleon ultimátumával.
A schönbrunni béke.
Szeptember 25-én ült össze a tatai vár egyik termében Ferencz király elnöklete alatt az a tanács, mely hivatva volt a béke és a háború felett határozni. E tanácskozásban részt vettek gróf Bubna, herczeg Liechtenstein János, a hadsereg fővezére, gróf Bellegarde Henrik József és Stadion. Ferencz király végre hosszas megfontolás után október 14-én Tatán, a várkastély keleti toronyszobájában, aláírta a schönbrunni békét, mely a monarchiát az egész tengerparttól megfosztotta.
Míg a békealkudozások folytak, a Tatán tartózkodó tábornokok és az udvari méltóságok vadászattal töltötték az időt. Károly Ambrus főherczeg, esztergomi érsek is ott lakott, a ki 1809 nyarán huszonhárom éves korában, mint emberszeretetének áldozata, az ottani lelkészlakban fejezte be életét.
499A békekötés után az udvar csakhamar eltávozott Komárom vármegyéből. A háború Komárom város virágzásának alapját vetette meg. Rövid néhány hó leforgása alatt a város lakosai megkétszereződtek, a nagyszámú katonaság számos iparost vonzott Komáromba, a kereskedelem is jelentékenyen fellendült. Ez időtájt közel félezer kereskedő lakott Komáromban. (Wertheimer Ede: Ausztria és Magyarország a XIX. század első tizedében, II. köt. - Krones: Zur Geschichte Österr. - Haditört. Közl. 1889.) A komáromi vár építéséből a városnak is jelentékeny haszna volt. Az erődítvények czéljaira szükséges terület kisajátítása czimén a polgárok három millió forintot kaptak. A ferenczrendűek temploma az erődítési munkálatok alkalmával szintén áldozatul esett. A kisajátításért járó díjat akkoriban a vallásalap vette fel, mely ebből az összegből négy szerzetest és egy ujoncznövendéket tartott a városi plébános segítségére.
A francziák elleni háború újabb áldozatokat követelt a vármegyétől. Az 1811. augusztus 25-ére egybehívott országgyűlés, melyen a vármegyét Ghyczy Ferencz alispán és Ordódy János főjegyző, Komárom városát pedig Rauch János képviselték, 1,000.000 pozsonyi mérő rozsot és másfél millió mérő zabot ajánlott fel, melyből Komárom vármegyére 14.436 mérő rozs és 21.654 mérő zab, Komárom városára pedig 1000 mérő rozs és 1500 mérő zab esett, de ezenkívül a vármegye az inszurrekczionális alapba fizetendő 217.245 forint 2 krajczárból hátralékos 28.375 forint 2 krajczár befizetésére köteleztetett. (Országgyűlési irományok.)
A dunai hajózás érdekében Csepy Zsigmond ügyvéd buzgólkodása következtében 1807-ben létrejött az első hazai biztosító társaság, az ú. n. »hajókármentesítő társaság«, mely Pesten, Mosonban, Baján, Monostorszegen és Törökbecsén állított fel ügyvivőségeket.
I. Ferencz király 1805-ben egy új (Rókus-napi) vásár tartására adott engedélyt. Újabb czéhek is alakultak, mint a szíj- és nyereggyártók, kőművesek, kőfaragók czéhei, ezek 1815-ben, a molnárok 1818-ban, a hentesek és szűrszabók 1845-ben nyertek czéhleveleket. (Szádeczky Lajos: Értek. a tört. XIV. köt.) Az 1809. évi árvíz után, mely 319 házat döntött össze, a Duna szabályozása is kezdetét vette.
II. József halálát megelőzőleg az alkotmány visszaállításával a vármegyei közigazgatás ismét a rendek által közakarattal választott tisztikar kezébe került.
Az 1790. évi tisztújítás.
Az első tisztújítást 1790. márczius 18-án tartotta a vármegye közönsége gróf Nádasdy Mihály örökös főispán elnöklete alatt, mely alkalommal Bajcsy János I. és Ghyczy József II. alispánná választatott. Az utóbbit 1794-ben I. alispánná választották, mely tisztét 1806-ig viselte, mikor a hétszemélyes kir. tábla elnöke, majd utóbb (1825-1839.) Torontál vármegye főispáni helytartója lett. Az 1794. április 29-én megtartott tisztújításon a rendek Galántai Balog Jánost választották meg II. alispánná.
Balogh János (született 1759. okt. 12. † 1827.) az alkotmányos élet visszaállításával 1790-ben lépett Komárom vármegye szolgálatába, előbb főjegyző, 1794. április 29-én II. és 1806. október 8-án I. alispán lett. Mint a magyarság s a magyar nyelv ügyének lelkes előharczosa, főjegyző korában keresztülvitte a vármegyei jegyzőkönyvek magyarul való szerkesztését. Komárom vármegye 1792-ben országgyűlési követnek választotta, ezen az országgyűlésen csakhamar kitűnt szónoki tehetségével. Az 1796., 1802., 1805., 1807. és 1808. évi országgyűlésen is Komárom vármegyét képviselte, 1810-ben azonban megvált Komárom vármegyétől s a szomszéd Bars vármegyébe tette át lakását, hol többek közt Füssön volt birtokos. Az 1811-1812. évi országgyűlésen már mint Bars vármegye követe, az ellenzéknek egyik vezéralakja lett. Helyét Komáromban 1810. május 8-án megtartott tisztújítás alkalmával Ghyczy Ferencz foglalta el, a ki több ízben képviselte a vármegyét az országgyűlésen, melléje Pázmándy Pált választotta a közgyűlés, de az ő hivataloskodásuk már inkább a következő korszakra esik.
A XIX. század elején a vármegyei tisztikar tagjainak számát is jelentékenyen szaporították. 1794-ben rendes levéltárnoki állást rendszeresítettek, sőt már tiszteletbeli állásokkal is találkozunk.
Az 1810. évi tisztújítás.
Az 1810. évi tisztújítás alkalmával a következő állásokat töltötték be: egy első alispán, egy másod-alispán, egy főjegyző, két aljegyző, egy tiszteletbeli aljegyző, egy levéltárnok, egy főadószedő, négy főszolgabíró, egy főügyész, egy 500alügyész, egy tiszteletbeli alügyész, egy főszámvevő, négy I. alszolgabíró, négy II. alszolgabíró, négy aladószedő, négy esküdt és egy csendbiztos.
Főispánok.
Végül közöljük a vármegyei fő- és alispánok névsorát 1526-tól napjainkig. Főispánok: Szomszédvári Désházi István 1529-1530. Markházy Ambrus György 1532. Hartitsch Detrich 1535-1538. Paxy János 1552-1562. Gersei Pethő János 1563-1567. Paxy János 1567. Erdődi báró Pálffy Miklós 1584-1600. Czoborszentmihályi Czobor Imre 1624-1635. Gróf Pálffy János 1636. Gróf Csáky László országbíró 1642-1655. Gróf Csáky Péter 1656-1671. Gróf Csáky László 1682-1690. Gróf Zichy István tárnokmester 1690. Gróf Csáky László 1694. Gróf Zichy István koronaőr 1697-1700. Gróf Zichy László 1700. július 8.-1703. Gróf Esterházy Antal 1703-1709. Gróf Esterházy József 1709-1748. Gróf Nádasdy Boldizsár 1748-1751. Gróf Nádasdy Lipót Flórián örökös főispán, 1751-1758. Gróf Nádasdy Boldizsár 1758. január 15.-1761. (†). Gróf Nádasdy Mihály először 1761. augusztus 4-től 1785-ig kiskorúsága alatt gróf Zichy István főispáni helytartó 1761-1781. Gróf Győry Ferencz kerületi biztos 1785-1790. Gróf Nádasdy Mihály 1790-1822. Gróf Nádasdy Lipót 1822-1827. Gróf Nádasdy Lipót II. 1827-1836. Gróf Nádasdy Lipót III. 1836-1848. Halassy Ede kormánybiztos 1848. Puky Miklós kormánybiztos 1849. február 5-ig. Ujházy László kormánybiztos 1849. október 5-ig. Gróf Nádasdy Lipót másodszor 1860-1861. és 1867-1875. Nánhegyeselli Zuber József 1875-1892. Rudnay Béla 1892-1894. Sárközy Aurél 1894-1905. október 30-ig. Kubinyi Géza 1905. október 30-tól 1906. áprilisig. Kálmán Rudolf 1906. áprilistól.
Alispánok.
Alispánok: Pákos-Paksi Szemere János 1552. Posár Lukács 1577. Szelle Ambrus 1603. Felsőböki Markházy Márton 1617. Markházy Imre 1617-1621. Patak János 1622-1624 márczius. 1. Laky János 1624. április 29-1625. Thaly György 1635. Gyárfás Gáspár 1643-1646. Szeghy János 1647-1655. Szeghy János 1667. Radostits (Radosticz) Ferencz 1678-1681. Zámory György 1683. Zámory György 1686-1687. Fiáth János 1688. február 3.-1694. Fiáth János másodszor 1694. deczember 11.-1697 Baranyay György 1697 július 1.-1703. Konkoly-Thege László 1703-1710. Baranyay György 1707. deczembertől 1713. Nedeczky Sándor 1713. február 7. Nedeczky Sándor másodízben 1716. április 20. († 1719. augusztus 9.). Ikladi Szluha Ferencz 1719. augusztus 29. Skaricza György másodalispán. Marczelházi és Gyulai Gyulay Ferenez 1724. július 12. Gyulay Ferencz másodízben 1727. márczius 10. Gyulay Ferencz harmadízben 1732. márczius 26. Nedeczky Mihály I. alispán († 1751.) és Nedeczky Ferencz II. alispán 1744. április 8. Nedeczky Mihály és Nedeczky Ferencz másodízben 1750. június 2. Ordódy Péter helyettes II. alispán 1751. márczius 22. Nedeczky Ferencz I. alispán 1753. július 23. Ordódy Péter kineveztetett 1757. augusztus 11. Ordódy Péter I., Nedeczky András II. 1758. február 10. Nedeczky József kineveztetett 1761., újból 1772-1781-ig viselte az alispáni tisztet. Bossányi András I., Ordódy Mihály II. 1781. július 9. Sissay Károly I., Ordódy Mihály kineveztettek 1786. május 8-án. Bajcsi János I., Ghyczy József II. 1790. márczius 18. Ghyczy József I., Galánthai Balogh János II. 1794. április 29. Ghyczy József I., Galánthai Balogh János II. másodízben 1799. április 17. Galánthai Balogh János I., Ghyczy Ferencz 1806. október 8. Ghyczy Ferencz I., Pázmándy Pál II. 1810. május 8. Ghyczy Ferencz I., Thaly Zsigmond II. 1817. október 21. Pázmándy Dénes I., Kürthy Lajos II. 1828. június 17. Pázmándy Dénes I., Ghyczy Rafael II. 1832. május 29. Pázmándy Dénes I., Ghyczy Rafael II. 1836. június 16. Ghyczy Rafael I. Sárközy József II. 1840. szeptember 3. Ghyczy Kálmán I., ifj. Pázmándy Dénes II. 1844. márczius 28-29. Ghyczy Kálmán I., ifj. Pázmándy Dénes II. 1847. április 27. Halassy Ede I., Szatmáry Dániel II. 1848. május 4. Madarassy Mór I., Domonkos Mihály II. 1849. május 12. Sárközy József I., Madarassy Mór II. 1860. deczember 28. Bathó Bálint 1881-ig, Szombathelyi Győző (1881-1893) és Ghyczy Dénes 1893-tól kezdve. (Komárom Várm. és Városi Tört. és Régészeti egylet 1889., 1890. és 1892. évi értesítője. - Közgyűlési jegyzőkönyvek.)
501IV. PROTESTÁNS EGYHÁZAK.
a) A református egyház.
A hitjavítás eszméi kezdettől fogva hálás talajra találtak mind Komárom vármegye, mind Komárom sz. kir. város lakosainak szívében és gyökereiket oly mélyre eresztették a kedvező talajba, hogy rövid idő alatt megerősödött ez eszmék erejére alapított egyház s ellent tudott állani a később bekövetkezett elnyomatás és üldöztetés viharainak. Komárom megyében is, Komárom sz. kir. városában is, a reformáczió helvét iránya, vagyis a kálvinista egyház kapott kezdettől fogva nagyobb erőre és tartotta meg állandóan mind a népesség száma, mind a magyar nemzeti közművelődés szolgálata tekintetében tekintélyes állását, úgy hogy a vármegyében 158.966 lélek közül 50.563, tehát 32%, a városban 16.816 lélek közül 4488, tehát 27% ma is a református egyházhoz tartozik.
Ha a reformáczió elterjedésének nyomait vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy Komárom városában először azok a német katonák voltak ennek a követői, a kiket Ferdinánd 1527-ben a vár őrségeként ide telepített, s kiknek a szász származású Braunstein Ernő volt a parancsnokuk. Braunstein maga is protestáns volt, valamint utódja, Hardeck János is. Ennek lehet tulajdonítani, hogy a várőrség tisztjei 1530-tól itt állandóan prédikátorokat tartottak, kik közül Plechner Mártont, Zchort Istvánt, Pleininger Jánost és Hósius Jánost nevezhetjük meg.
0
E német lelkészeknek és a protestáns tant követő várőrségnek mindenesetre volt érdeme abban, hogy a reformáczió a városban elterjedt.
Midőn a magyarországi reformáczió egyik legbuzgóbb terjesztője,
Huszár Gál az 1562. év őszén Komáromban megjelent, itt a rokongondolkodású polgárság szívesen fogadta. Oláh Miklós esztergomi érsek, midőn értesült arról, hogy Komáromban milyen nagy arányokat öltött a reformáczió, nem késett, hogy gyors intézkedéseivel a vándor reformátor hathatós működésének gátat vessen, miért is felhívta a város bíráját és a csajkások kapitányát, hogy az eretnek prédikátort űzzék el a hatóságuk alatt levő területről, vagy fogják el és börtönözzék be.
1
Az érsek, parancsának érvényt szerzendő, 1563. január 15-én Ferdinándhoz fordult, s levelében felemlítette, hogy már jelentést tett bizonyos Gál nevű gonosz, bujtogató, lázadást szító, eretnek szentségtagadóról és sok elvetemedett, bűnökben leledző emberről, a ki Komáromban lázítja a népet; de mivel hiába parancsolta meg a város bírájának és a várkapitánynak, hogy ezt az eretnek prédikátort maguk között ne tartsák, hasonló tartalmú királyi parancsért esedezik, és kéri a Felséget, hogy rendelje el Huszár Gál eltávolítását, s gondolja meg, hogy e gonosz országháborító, kóbor férfiú az ellenkező irányba fordult helyeken mily sok rosszat tett, és különösen Kassának mily zajos nyugtalanságot és zűrzavart okozott, mig kebeléből kikergethette.
2
Ferdinánd azonban nem adott ki parancsot Huszár Gál elfogatására. Ekkor az érsek Károly főherczeghez fordult, a ki még az 1563. év elején szigorú parancsot küldött, hogy az eretnek reformátort fogják el, de Nagy István, a naszádosok kapitánya, kinek e parancsot végre kellett volna hajtani, Huszár Gálnak és a reformácziónak buzgó híve lévén, s különben is az üldözött reformátor hallgatói és pártfogóihoz tartozván, lehetségessé tette neki, hogy Komáromból elmenekülhessen.
3
Komárom város és vármegye reformátorának tehát joggal Huszár Gált tarthatjuk. Adatok hiányában nem kísérhetjük nyomról-nyomra a reformált egyház szervezkedését és térfoglalását, de a város jegyzőkönyvéből bizonyos, hogy a XVI. század közepén a lakosság legnagyobb részben ennek tanait követte
502és kath. papot nem is tűrt meg a városban. A csekélyszámú katholikusok Huszár Mátyás kath. nemes ember házában gyűltek össze magán áhitatoskodásra.
4
A XVI. század végén, a reformáczió megerősödése ellenében, a katholikus visszahatás az erőszak alkalmazását vette igénybe. Szuhay István püspök is elűzte Komáromból 1603-ban Keresztes Dániel ref. lelkészt, és mint Migazzy püspök barátjának ez évi decz. 3-án írja, a saját tekintélyével és vallásos buzgóságától indíttatva, személyesen vetette ki az eretnek hitszónokot. De a bécsi békekötés és az ezt beczikkelyező 1608. koronázás előtti első törvényczikk új életre keltette a felsődunamelléki reformált egyházakat is. Asztalos András nagyszombati polgár 1609. febr. 10-én örömmel írja Molnár Albertnek: »Immár Isten kegyelméből, most minden helyeken, hol ennek előtte még csak házuknál sem volt szabad olvasni a Szentírást, most nyilván nagy bátorsággal hirdettetik az evangéliom...Sok helyeken, hol a háború előtt be se mert menni az evangélikus prédikátor, most immár a pápistát be sem bocsátják, mint Komáromban... és több falukban is«
5
Szenczi Lukács pedig arról értesíti 1611-ben, hogy Dobronoky Miklós püspök Bölcskei Istvánnal Komáromban őrzi a Krisztus seregét,
6
az iskolában Laskói János volt a rektor, melyben felsőbb tudományokat is tanítottak, és a kiválóbb tanulókat egyenesen külföldi akadémiákra küldték. Az 1619. sóki zsinat pedig elrendelte, hogy a komáromi iskolában logika, theologia és pedig a vitás kérdések nyilvános vitatásával együtt, továbbá rhetorika a szónoklati gyakorlatok kíséretében taníttassanak.
7
Komáromot általában Csallóköz szemefényének tartották, mely czímet egyházi tekintetben is megtartotta. Állandóan két lelkészt tartott, iskolájában kiváló rektorok tanítottak. Közöttük volt Péczelyi Király Imre, hírneves költő és énekszerző a XVII. században, a kit Dobronoky Miklós püspök halála után 1616-ban lelkészükké választottak, de éppen e kiváló helyzete miatt később sok szenvedést kellett kiállania.
Már az 1637. évi országgyűlés sérelmei között fájdalommal panaszolják a protestáns rendek, hogy Komárom vármegyében az evangélikus lelkészek a katholikus szentszék elé idéztetnek s tizenhatodaik elvétetnek. Az apáczaszakállasi templomot, mely az ottani lakosok költségén épült, a pozsonyi apáczák elfoglalták. A hetényi, bajcsi, érsekújvári református lelkészek Literati Tamás érseki biztos által a lakosok akarata ellenére elűzettek, a bálványszakállasi templom pedig, mely szintén az ottani lakosok költségén épült, ugyancsak az érseki biztos által elvétetett, a lelkész pedig elűzetett. Kollonics komáromi kapitány a szentpéteri reform. lelkészt elűzte, a lakosokat pedig bírság terhe alatt a katholikus vallásra való áttérésre kényszerítette. Hasonló módon járt el Balogh István tatai kapitány, a ki az ottani reform. lelkészt elűzte és a protestáns katonaságot erőszakkal és börtönnel kényszerítette a katholikus vallásra.
Abban az összeírásban, melyet a protestáns rendek 1647. jan. 16-án az 1608. óta elfoglalt, tehát visszaadandó templomaikról készítettek, Komárom vármegyéből a következő kilenczet sorolják elő:
Nagymegyer, Apáczaszakállas, Bálványszakállas, Udvard, Imely, Hetény, Martos, Bajcs, Perbete, de csak a három elsőt nyerték vissza.
8
Egy 1650-ben kelt feljegyzés szerint pedig Komárom vármegye területén a következő református anyaegyházak voltak: Komárom, Tata, Nagymegyer, Füss, Csicsó, Tany, Nagykeszi, Aranyos, Ekel, Megyercs, Turiszakállas, Ekecs, Rétköz-Szakállas, Ács, Bana, Császár, Igmánd, Szend, Dad, Kocs, Környe, Bánhida, Bajna, Csanak, Süttő, Neszmély, Szomód, Baj, Naszály, Mocsa, Szőny, Izsa, Radvány, Mocs, Marczelháza, Hetény, Martos, Bagota, Szentpéter, Madar, Almás, Udvard, Bajcs, Perbete, Csúz, Jászfalu, Csehi, Für. Ez egyházak közül az Udvardig elősoroltak a komáromi, az azután következők a komjáti egyházmegyébe voltak beosztva.
9
Tehát a mai tatai egyházmegyében lévő egyházak is a komáromi egyházmegyéhez tartoztak és emlékeink
503szerint 1652-ben választottak a Duna jobb partján levő gyülekezetek felvigyázására esperest Mányoki Mihály tatai lelkész személyében.
Az 1681. évi soproni országgyűlésen, a protestáns rendek által előszámlált sérelmek között, Komárom vármegyéről azt olvassuk, hogy Komárom városában két templom, imaház, parochiával, iskolákkal, temetőkkel s más hozzátartozókkal, továbbá Aranyoson, Ekelen, Turiszakállason, Apáczaszakállason, Ekecsen, Nagymegyeren, Csicsón, Némán, Füssön, Kistanyon, Nagykeszin, Mocsán, Tatán a templom, paplakkal és iskolával együtt elfoglaltatott.
Magára a komáromi egyházra is szomorú idők következtek. Széchényi György kalocsai érsek 1670-ben katonai karhatalommal nemcsak elfoglalta a két prot. hitfelekezet templomát, hanem lelkészeiket is elűzte és halálos büntetéssel fenyegette, ha valaha a város területére mennének. Nem is mentek, mégis egy szomorú esemény színhelye lett Komárom: Széchényi György, Száki János ekeli református lelkészt vasas katonákkal éjnek idején ágyában elfogatta, megkötöztette, feleségével együtt a városba hurczoltatta és minden kihallgatás nélkül halálra ítéltette, a lelkész fejéről a hajat a körülötte forgolódó jezsuita a hóhérral leborotváltatta, azután forró olvasztott ólmot öntetett fejére, ezt mondván: »önts az ő fejére szentelt olajat, mert méltó ő ilyen drága kenetre«, azután az előre elkészített vásznat kénkőben és szurokban megmártván, mezítelen testére varratta, majd meggyújtatta és így sütögette, míg iszonyú kínok között meg nem halt.
10
Ez csak a kezdete volt azoknak a nagyobbmérvű üldözéseknek, melyeket Szelepcsényi György esztergomi érsek kezdett a magyar protestáns egyház ellen, midőn lelkészeit 1674. márcz. 5-ére Pozsonyba rendkívüli törvényszék elé idézte. A jegyzőkönyv szerint Komárom vármegyéből a következő lelkészek idéztettek meg: Németh István ógyallai, Mezőlaki Sámuel perbetei, Komáromi Miklós martosi, Ürményi László bajcsi, Ágoston Balázs udvardi, Séllyei András bagotai, Marosi István szemerei, Tornai nevű izsapi, Kiskó István madari, Szentpéteri Márton hetényi, Vécsey Tamás radványi, Aliszáli György szőnyi, Komáromi István ácsi, Sallai János igmándi, Körmendi György banai, Somodi János szendi, Győri Péter szenterzsébeti, Csatai Miklós bokodi, Mohácsi Ferencz héregi, Marosi Miklós almási, Magyari János szomódi, Lévai János naszályi, Szenczi Száki János tatai, Oroszkai János lábatlani, Rátkai Imre tabárdi, Csobai István csúzi, Újvári István vasdinnyei, Marosi István kisbéri, Földvári András kéthelyi, Szőllősi István császári, Szőnyi János ászári, Barsi János tarjáni, Tornai János gyermelyi, Samarjai Márton baji, Szecsei István környei, Vöröstói Pál etei, Győri Mihály száki, Ürményi Tamás kocsi, Marosi István bánhidai, Vécsei Péter megyercsi lelkészek.
11
Mivel hitüket elhagyni nem akarták, különböző börtönökben sínylődtek, néhányan megszabadultak közölök, az ácsi, szőnyi, császári, hetényi és szendi lelkészek pedig a gályarabság iszonyú kínjait is átszenvedték és 1676. febr. 11-én szabadultak meg Ruyter holland tengernagy közbenjárására, kivéve Szőllősi Istvánt, a ki a gályákon halt meg 1675. júl. 2-án.
A megidézettek között volt Szenczi Száki János püspök is, a ki kibujdosván a hazából, sok nyomorgás után 1675 márcziusában meghalt. Ettől kezdve 37 esztendeig nem volt a felsődunamelléki református egyházkerületnek püspöke, mert e hosszú idő alatt nem volt kedvező alkalom zsinat tartására, a hol az új püspököt megválaszthatták volna. Az esperesek őrködtek az egyházakra.
Mivel II. Rákóczi Ferencz szerencséjének csillaga folyvást alábbszállt, 1709. okt. 15-én a Komárom vármegyében levő összes református lelkészeket behívták Komáromba, hogy a királyi felség részére a hódolati esküt egyebekkel együtt mindnyájan letegyék. Itt nagy számmal együtt lévén, hogy a jó rendet az ekklézsiában helyreállíthassák, 35 évi néma veszteglés után, ez alkalommal beszéltek egymásközt először arról, hogy a felsődunamelléki püspökséget helyre kellene állítani.
12
Midőn I. József kiadta azt az 1710. nov. 21-ről kelt leiratát, melyben kijelentette, hogy a protestánsok templomainak elvétele, papjainak, tanítóinak 504kiűzése nem az ő tudtával s akaratából történt, mivel ő a protestánsok érdekeit mindenkor királyi védelemben részesíti: ez felbátorította a felsődunamelléki reform. egyházkerület lelkészeit is, s a királyi szavakban rég várt szebb jövőjük hajnalának zálogát látták. Azért újból összegyűltek az egyházmegyék megbízottai Komáromba és elhatározták, hogy a püspökválasztást tovább nem halogatják. Magyari Péter ekeli lelkész, az új püspök a barsi, örményi és palánki egyházmegyéket mindjárt 1712 elején meglátogatta és az újonnan választott espereseket hivatalaikba állította. Magát a püspököt pedig az 1713. évi április 2-án tartott kocsi zsinaton avatta fel Pathay János dunamelléki püspök. Komárom vármegyében ekkor a következő reform. egyházak voltak: Nagykeszi, Néma, Füss, Apáczaszakállas, Ekecs, Nagymegyer, Turiszakállas, Nemes-Ócsa, Aranyos, Megyercs, Ekel, Szomód, Baj, Tata, Kocs, Környe, Dad, Szend, Császár, Ete, Igmánd, Bana, Ács, Szőny, Mocsa, Naszály, Almás, Neszmély, Süttő, Lábatlan, Nagysáp, Csanak, Úny, Epely, Szomor, Gyermely, Tarján, Héreg, Neszmély, Kamocsa, Szentpéter, Madar, Csúz, Csehi, Udvard, Perbete. Ugyanezen a zsinaton hat részre osztott egyházi törvényeket hirdetett ki az új püspök, melynek egyházalkotmányi szempontból a presbiterekről szóló rendelkezése kiváló fontosságú, a mennyiben elrendeli, hogy ezek minden ekklézsiában meglegyenek; ha nagy az ekklézsia, tizenketten, ha pedig kicsiny, hatan legyenek a közjónak munkálódására.
Magyari Péter után 1722-ben Kocsi Major István szőnyi lelkész lett a felsődunamelléki egyházkerület püspöke. Mivel III. Károly 1734. okt. 20-án kiadott vallásügyi rendeletében a magyarországi mindkét hitvallású evangélikusoknak négy-négy püspök választását engedélyezte, és mivel a Fehér, Veszprém, Vas és Somogy vármegyékben levő református egyházaknak 1710-től, Hodosi Sámuel veszprémi lelkész elűzetésétől fogva nem volt püspöke, az említett királyi rendelet pedig úgy intézkedett, hogy a négy egyházkerületet a mostaniak helyén kell megalakítani: a felsődunamelléki egyházkerület a Duna jobbpartján volt dunántúli egyházkerülettel 1736. július 29-én Peremartonban tartott közgyűlésen egyesült, és az egyesüléskor a két kerület a dunántúli nevet vette fel.
Mivel az 1681. XVI. t.-czikk és ennek értelmezésére kiadott Lipót-féle vallásügyi rendelet szerint mindazok a templomok, melyek kath. szertartás szerint valamikor fel voltak szentelve, a protestánsoktól visszaveendők, ennek alapján a következő helyeken vették el a templomokat: Bagotán 1719-ben, a lelkész elűzetett, Tanyból 1712-ben a lelkészt a földesúr kiűzte, a templomot elfoglalta, Csicsón hasonlóképpen, Nagymegyeren 1718-ban, Gelléren 1748-ban, Ekecsen 1740-ben, Hetényen 1715. óta lelkészt nem tarthatnak, Perbetén 1717-ben, Szentpéteren 1717-ben, Marczelházán 1716-ban, Csúzon 1721-ben, Komáromban 1683-ban, Szenden 1744-ben, Bokodon ugyanakkor, Csepen 1770-ben, Szomoron 1754-ben, Tarjánon 1758-ban, Héregen 1714-ben, Tárkányon 1725-ben, Mocsán 1699-ben, Környén 1746-ban, Tatán 1759-ben.
A Komárom megyében levő legtöbb ev. reformált egyházban tehát az 1673. évtől 1783. évig szünetelt a nyilvános vallásgyakorlat hosszabb-rövidebb ideig. A gesztesi járásban fekvő egyházak még a legtöbb sikerrel tudták magukat védeni. Mindazáltal az üldözések és szorongattatások e nehéz napjaiban a reformátusság mindenütt hű maradt vallásához és öt-hat falu népe is eljárt egy-egy olyan templomba, a melyet nem foglaltak el és a hol valami czímen biztosítani tudták a hívek a nyilvános vallásgyakorlatot. Azok a községek, a melyek a tilalom miatt lelkészt nem tarthattak, legalább arra törekedtek, hogy református jegyzőt válaszszanak, a ki azután egyúttal iskolamester is volt és gyermekeiket az ev. ref. hitelvek szerint elemi oktatásban részesítette.
A komáromi ev. ref. egyháznak az 1683. évtől fogva nem volt lelkésze. A komáromi ev. ref. hívek gyermekei keresztelését vagy a szomszéd ószőnyi és aranyosi ref., vagy a helybeli róm. kath. plébánosok végezték, valamint a házasságuk kötését is, úgy hogy az e korbeli anyakönyvi feljegyzések mai nap is e lelkészi hivatalok anyakönyveiben találhatók fel.
Iskoláját azonban a komáromi reformált egyház ez időben is fentartotta és pedig nemcsak mint elemi iskolát, hanem arra törekedett, hogy rektorai és subrektorai mindig theologiai akadémiát végzett kiválóbb egyének legyenek, a kik a latin nyelvet és egyéb világi tudományokat tanították.
A komáromi vár uj kapuja.
A kőszűz.
A komáromi vár öreg belső kapuja.
507A II. József-féle türelmi parancs kibocsátása után a Komárom városi református egyház visszanyerte régi fényét. Már 1784-ben elkezdte építeni nagy és díszes templomát, két lelkészlakát, hivatalba állította két lelkészét, id. Péczeli Józsefet, a kiváló írót és Mindszenti Sámuelt. A templomhoz, a paplakhoz a tágas telket, a város közepén a gyülekezeti tagok adományából pénzen vásárolta, az építési költségeket is a hívektől gyűjtötte össze. A ki mást nem tudott adni, odaadta ezüstgombját, nyaklánczát, fülbevalóját, násfáját, a fuvarozási és kézimunkát, sőt a mint írva van, az iparosmunkát az iparosok legnagyobb részben ingyen végezték.
A templom és lelkészlakok építésének bevégzése után hozzáfogott a komáromi ev. ref. egyház legfőbb büszkeségének, a kollégiumnak megépítéséhez és szervezéséhez. Az 1794. évben Ferencz királytól megnyerte az engedélyt a kollégium visszaállítására. Az 1795. és 1796. években készült el az impozáns, századokra szóló, ma is teljesen jó karban levő épület, a melynek homlokán, márvány emléktáblán a következő felirat olvasható:
»Musis positum sumt. Eccl. Ref. Comarom MDCCXCVI.«
Az épület 1797. jan. 2-ikán avattatott fel Mindszenti Sámuel és Farkas János lelkészsége idejében nagy ünnepélyességgel, az egész városi tanács jelenlétében, lévén a városi tanács kivétel nélkül reformált vallású. Ámbár a komáromi egyháznak terve és szándéka volt, hogy ez iskoláját főiskolává fejleszsze, a mely czélra úgy az egyház, mint egyes hívek sok áldozatot hoztak, ez a szándék nem sikerült, a mennyiben a dunántúli ev. ref. egyházkerület, illetőleg a fejedelmi szó, az ez iránt 1804-ben, 1839-ben és 1892-ben megindított s nagy erővel lefolytatott küzdelemben Pápa mellett döntött. Mint gimnázium azonban elévülhetetlen szolgálatokat tett a magyarság, a reformátusság és Komárom város közművelődési ügyének. Innen került ki a magyar irodalom és tudományosság sok kiváló képviselője, a kik közül legyen elég megemlíteni: Jókai Mórt, e kollégium legnagyobb büszkeségét, ifjabb Péczeli Józsefet, Hetényi Istvánt, az akadémikust, Tóth Lőrinczet, Katonát, Beőthy Zsigmondot, Kalmár Józsefet.
Az 1848. év és az akkori események további következményei súlyos csapást mértek a komáromi ev. ref. egyházra. Az 1849-ik évi ostrom alatt temploma és tornya, a mely az ostromló sereg ágyuinak legfőbb czélpontja volt, leégett, alapítványainak nagy része talán a kezelők gondatlansága miatt is, magyar bankókba bevételeztetett s a várparancsnokság által beköveteltetvén, elégettetett. Az egész Dunán a komáromi kálvinista szekeres gazdák űzték legnagyobb mértékben a hajóvontatást, de a gőzhajózás és vasút kifejlődésével e szépen jövedelmező keresetágtól elestek. A legvirágzóbb iparág volt 1848-ig a hajóácsmesterség (schuper) és a molnárság. E foglalkozásokat az óbudai hajógyár felállítása és a budapesti gőzmalmok letörték, minek következtében száz és száz család költözött el Komáromból, hogy mint szakértő munkás e gyárakban keresse megélhetését.
E kedvezőtlen körülmények behatása alatt a ref. egyház gimnáziumát az 1851. évben kénytelen volt bezárni, csupán elemi iskolái maradtak meg 1869-ig, a midőn Komárom városában községi iskolák szerveztetvén, a ref. egyház elemi iskolái is megszűntek.
Az alkotmányos élet visszaállítása óta fokozatosan erősödött a ref. egyház Komárom megyében, híveinek száma kedvező arányban szaporodik, iskoláinak, tanítóinak száma emelkedik, egyházi épületei megújulnak és a kívánalmaknak mind megfelelőbbekké tétetnek, szóval a haladás jelei minden irányban tagadhatatlanok.
Komárom vármegye és Komárom város területén van jelenleg 47 ref. anyaegyház, 9 ref. leányegyház 50.563 hívővel, 47 lelkészszel. Van továbbá 58 iskola 84 tanteremmel és 84 tanítóval, a mely iskolákban 7605 mindennapi és ismétlő iskolás tankötelest oktatnak. A 47 anya- és 9 leányegyház közül 23 anya- és 6 leányegyház tartozik a komáromi ref. egyházmegyébe. Ennek esperese ez időszerint Tóth Kálmán deáki lelkész, gondnoka Kálmán Rudolf Komárom megye főispánja; 24 anya- és 3 leányegyház tartozik a tatai ev. ref. egyházmegyébe, a melynek esperese Czike Lajos ószőnyi ref. lelkész, gondnoka Konkoly-Thege Imre.
508Mindkét egyházmegye a dunántúli ev. ref. egyházkerület kebelébe tartozik, a melynek püspöki székhelye 60 év óta Komárom városa, a mennyiben az utolsó 3 dunántúli ev. ref. püspök (1845-1874-ig Nagy Mihály, 1874-1896-ig Pap Gábor, 1896-tól Antal Gábor) komáromi ref. lelkész is volt.
b) Az ág. hit. evangélikus egyház.
Az ág. h. evangélikus keresztény egyháznak öt egyházközsége van Komárom vármegyében, u. m. Bokod, Oroszlány, Révkomárom, Szák és Szend. Legrégibb köztük a révkomáromi gyülekezet. Történetének legelső szálai visszanyulnak a reformáczió kezdetéig, úgy hogy történeti tényként állapíthatjuk meg, hogy a protestantizmus itt tűnik fel először a megye területén. 1550-ben már nagyobb számmal vannak itt Luther követői, kik részt vesznek a várbeli istentiszteleteken, melyeket az itt állomásozó evangélikus helyőrség számára tartattak a vár evangélikus parancsnokai. Különösen kitűnik ezek között a híres Walther obester, kinek várbeli privát papja, First lett a város evangélikusainak is legelső rendes lelkésze; az ő működése alatt építették legelső, deszkából összerótt ideiglenes imaházukat 1648-ban.
A következő évben puszta házat vesznek az öreg vár sánczain kívül, ennek telkén építik kőből első rendes templomukat, iskola- és parochiális házukat. Mindezt azonban csak négy esztendeig bírják: 1653-ban az új vár építése következtében épületeiket elkobozták és lerombolták.
Ekkor a főtéren, a mai szt. András temploma bérházának helyén vettek telket, erre építették nagy áldozatok árán szép tornyos templomukat, harangokkal is fölszerelvén azt. Az egyházközségi élet fellendült; Ermann János ötvös és Borbély Simon fél-fél telek szántóföldet adományoznak a gyülekezetnek. 1672-ben azonban, a pozsonyi vértörvényszék idejében megjelenik Széchényi György esztergomi érsek s megfosztja az evangélikusokat egyházi épületeiktől, elveszi szántóföldjeiket, pénzüket, arany és ezüst szentedényeiket s lelkészüket, Nigléb Jánost vasas katonák űzik ki az Úr házából. 1681-ben, a soproni czikkek értelmében ismét visszanyerik ugyan elvett javaikat, de csak azért, hogy két esztendő mulva megint és most már végképp elveszítsék. Hoffkirchen Károly Lajos várparancsnok az esztergomi érsek rendeletére megfosztja őket minden javuktól, templomukat átadván a jezsuitáknak, a kik azt szt. János temploma név alatt bírták is az országból való számüzettetésükig. A templom azután is a róm. kath. egyház tulajdona maradt 1848-ig, a mikor a nagy tűzvész elhamvasztotta. Helyén most nagy bérház van, a mely a szt. András templomé. A templomhoz tartozó 21 hold szántóföldet, evang. emberek kegyes hagyományát, ugyanakkor a város adatta el, árát saját czéljaira fordítván.
Ez időtől kezdve éppen száz esztendeig volt templom nélkül a komáromi evang. gyülekezet. A nagy földrengés idején, 1763-ban, éppen a róm. kath. atyafiak buzdítására deszkahajlékot emeltek a régi temetőn, a mostani Kossuth Lajos téren; de csak pár hónapig bírhatták azt, hasztalan fordultak Mária Teréziához, mire küldötteik Bécsből visszajöttek, a jezsuiták összetördelve, széthányatták hajlékukat. Megint templom és lelki szolgálat nélkül maradtak. Hosszú idő mulva is csak annyit vívhattak ki, hogy évenként háromszor résztvehettek a várbeli katonai istentiszteleteken s a szomszédos gyülekezeteket, Szákot, Bokodot, majd Oroszlányt is fölkereshették.
Végre II. József uralkodása alatt, a türelmi rendelet következtében a komáromi evangélikusok is kérelmezték a szabad vallásgyakorlatot, s mivel csak 82 családot számláltak, csatlakozásra szólítják fel a vidék evangélikusait. Ez megtörténvén, nemes Megyercsi István vágdunasori házát bérelik ki, melynek udvarán néhány nap alatt felállítják az egyszerű deszkaimaházat. Ugyanebben az utczában lelkész- és tanítólakást is béreltek s első lelkészüknek Perlaky Gábor nemesdömölki lelkész és dunántúli püspök testvéröcscsét, Perlaky Dávidot hívták meg Nemeskérről, 1783. évi május hó 19-én, áldozó csütörtök napján tartván első istentiszteletüket az új hajlékban.
Állandó templomról óhajtván gondoskodni, 1783. május 26-án 3300 forintért megveszik a mostani lelkészlakot s ennek udvarára hozzák át a deszkahajlékot a Vágdunasorról. Közben azonban megkísérlik a fentebb említett szent János 509temploma visszaszerzését, felségkérvényt nyujtván be annak visszaadása végett. Lépésüket siker koronázza. A fejedelem 1789. évi július 25-én elrendeli, hogy a megye nevezett templomot minden liczitáczió nélkül összes hozzátartozandóságaival együtt 2000 forintért adja vissza a gyülekezetnek, királyi biztosul Szentgály József konziliáriust küldvén ki. Batthyány érsek és a tanács mindent elkövetnek, hogy az átadás ne történhessék meg. Hasztalan, Szentgály megérkezik, a pénz együtt van s a hivatalos átadás idejét másnapra kitűzi. Éjszakára azonban Ácsra megy Eszterházy Károly grófhoz; itt értesülvén, hogy II. József meghalt, egyenesen Bécsbe megy s az elárult evangélikusok minden folyamodásuk mellett sem nyerhették vissza soha, fejedelmileg is megítélt jogos tulajdonukat.
Ismét templomépítéshez kellett fogniok. Eközben lelkészváltozás is történt. Perlaky Dávid Kispéczre megy s a gyülekezet 1793. évi október hó 23-án Alsó-szopori Nagy Pált, a győri egyház rektorprofesszorát hívja meg lelkészéül. Az ő nevéhez fűződik a révkomáromi evangélikus egyház új életrekeltése, vagyoni megizmosodása és a jelenlegi templom felépítése. 1795. június hó 24-én teszik le ennek alapkövét s 1797-ben fejezik be az építést. Megindító az a buzgóság, melylyel a hívek a 100.000 váltóforintot összeadják, a mibe szentegyházuk került; megható az az imádság, melylyel fáradhatatlan lelkészük hálát ád Istennek, hogy tanúja lehetett ennek az áldozatkészségnek. Mosóczy Institoris Mihály pozsonyi lelkész szenteli fel az új templomot 1798. januárius hó 14-én Teschlak Pál oroszlányi, Kohány András száki, Balogh István palotai és a helybeli lelkész segédkezése mellett. A régi hajléktól Nagy Pál bucsúzott el s a hívek öröménekeket zengedezve vonultak új templomukba.
De alig örülhettek ennek, már is új veszedelem fenyegette őket. 1809-ben, a franczia háborúk idején a vár védelmi czéljaira a hadi tanács ki akarja sajátítani a mostani gróf Széchenyi István-utcza keleti során az összes telkeket, az evangélikus egyház ingatlanait 186.000 váltóforintra becsülvén. A kisajátítás elmaradt ugyan, de az egyházközség 1809. évi szeptember hó 23-án mégis kénytelen volt a kincstárnak összes épületeit átengedni, mely a templomot, élelmezési raktárnak rendezte be és elfoglalva tartotta egész 1811. évi karácsony napjáig. Ez idő alatt ismét egy, a ház udvarán felállított deszkahajlékban voltak az istentiszteletek.
Azóta zavartalanul szolgálhat magasztos rendeltetésének, s mikor a nagy tűzvész 1848-ban a város összes templomait elpusztította s csak az evangélikusokét kímélte meg, az összes felekezetek felváltva ebben tartották istentiszteletüket. 1899-ben új mezt öltött az akkor már roskadozó templom. A hívek megemlékezve száz esztendővel azelőtt élt elődeik hitbuzgóságáról, teljesen átépítették azt, tornyot emeltek, három, ritka szép hangú, összesen 24 métermázsa súlyú harangot öntettek a közös hadügyminiszterium ajándékozta ágyúérczből.
Az egyház kezdettől fogva nagy gondot fordított iskoláira. Külön iskolai bizottság működik keblében a lelkész elnöklete mellett, ez állapít meg rendszeres tantervet olyankor, a mikor rendszeres iskoláztatásról igen kevés helyen lehetett csak szó, ez ügyel fel a tanítókra, nem egyszer ma is megszívlelhető tanácsokat adván mind a préczeptornak, ki az idősebbeket, mind a rektornak, ki a kisebbeket oktatta; még az alsóbb osztályból a felsőbbe is ez a bizottság ereszthette csak a növendékeket. Az iskola 1869-ig állott fenn, a mikor a gyülekezet a községi iskola mellett foglalván állást, saját iskoláját beszüntette.
Révkomárom után időrendben Szák következik. 1610 körül keletkezett, valószínűleg tót gyarmat volt, tagjai azonban teljesen magyarokká váltak. Az üldözések alatt artikuláris hely, melynek istentiszteletére messze vidékről, Komáromból, sőt még Győrből is kijártak az evangélikus hívek.
Bokod 1624-ben keletkezett magyar, tót és német települőkből. A falu a csókakői uradalomhoz tartozott, földesura Széchényi György esztergomi érsek volt; azonban sem ő, sem pedig a későbbi földesurak sohasem háborgatták a gyülekezetet a vallás szabad gyakorlatában. A más nemzetiségű hívek az idők folyamán itt is teljesen beleolvadtak a magyarba.
Oroszlány már szintén a sok sanyargatással küzködő gyülekezetek közé tartozik. Nevét Oroszlánkő várától veszi. 1701-ben, a gróf Eszterházy Antaltól kibocsátott települési szerződés annyi népet vonzott a Pozsony, Nyitra és Trencsén vármegyéken végighúzódó Kárpátok bérczei közül, hogy az oroszlányi 510puszta csakhamar benépesült s a hős kurucz vezér a többnyire evangélikus vallású lakosoknak szabad vallásgyakorlatot engedett. Mikor azonban öcscse, József gróf vette birtokába az uradalmat, egy csapásra megváltozott minden. A települési szerződést az uradalom bekérte és sohasem adta többé vissza a jámbor népnek. 1745-ben Kricsán Dávid lett a lelkész, az uradalom kormányzójának tudtával és beleegyezésével. Az akkor a poroszok ellen harczoló József gróf, hazatérvén a hadjáratból, a lelkészt, két hívével együtt a tatai börtönbe vitette, mert az ő engedelmének bevárása nélkül merészelte elfoglalni hivatalát. Nem is bocsátotta ki addig, míg a lelkész a gróf szerkesztette reverzálist alá nem írta, a hívek a templom kulcsát át nem szolgáltatták s meg nem ígérték, hogy az ugyanez időtájban épülő majki klastrom számára 12 kemencze meszet égetnek, kemenczéjét harmincz mérővel számítván s azt a kikötött helyre szállítják. Itt is csak II. József idejében lélegzettek szabadabban a hívek, 1786-ban építvén föl jelenlegi templomukat is.
Szend 1710-ben lesz Szák filiája, de 1655-ben oratóriuma és harangja van, mi csak úgy magyarázható, hogy a 17-ik század elején önálló gyülekezet volt s csak az üldöztetések alatt gyöngült filiává. 1786-ban anyaegyházzá lesz. 1793-ban fog temploma építéséhez s 1794. szeptember 14-én szenteli föl. Régi harangját a róm. kath. plébános vitette el; e miatt hosszadalmas pörbe keveredett, sok zaklatással, de csak annyit vívhatott ki, hogy a harangot az evangélikusok is használhatták. Az 1856-iki nagy tűzvészben a községgel együtt az egyházi épületek is elpusztultak. Iskolából, templomból, lelkész- és tanítólakból csak a kormos, csupasz fal maradt meg, még a harangok is leolvadtak. A nép maga is koldusbotra jutott! De ébren virrasztott a testvérszeretet. A gyülekezet kérő szózatára 14.748 frt 47 kr. gyűlt össze könyörülő szívek kegyes filléreiből s az egyház újra föltámadt hamvaiból.
Ez öt egyházhoz tartozik, mint szórvány, egész Komárom vármegye, sőt Nyitra és Esztergom vármegye egy részének evangélikus lakossága is; a komárommegyei öt egyházközség Fejér vármegye hét anyagyülekezetével együtt alkotja a fejér-komáromi ág. h. evangélikus keresztény egyházmegyét, mely 1894 előtt a dunántúli egyházkerülethez tartozott, 1894 óta azonban a dunáninneni egyházkerület kiegészítő részét képezi. Új kötelékében is régi szelleme vezérli: törhetetlen hithűség és tántoríthatatlan hazaszeretet!
V. KOMÁROM VÁRMEGYE ÚJABBKORI TÖRTÉNETE 1815-1906.
Vármegyei önkormányzat.
A vármegyék, mint a magyar államélet helyhatósági szervei, a közjogi és politikai jelentőségnek ama fokára, melyen azok a XIX. évszázad első felében jelentkeznek, százados politikai harczok nehéz viszontagságain keresztül jutottak el.
A keletkezésében idegen, máshol mindenütt már régen nyomtalan eltűnt megyei intézményt kizárólagosan magyar önkormányzati intézménynyé, a magyar lélek, gondolkozás faji sajátosságai mellett, különösen két tényező közrehatása fejlesztette. Az egyik ama viszonynak különös politikai természete és következése, a melybe hazánk a nemzeti állam bukása után egy oly hatalmassággal szemben jutott, melynek hatalmi súlypontja az ország határain kívül esik; a másik az a harczmodor, melyet a magyarság az ilyen, nemzetiségében, történeti hagyományaiban is merőben idegen hatalommal politikai önállóságának, alkotmányának, szabadságainak, sőt nem egyszer nemzeti létének megoltalmazásáért folytatott nehéz küzdelmeiben követni kényszerült.
A vármegyéknek jutott a feladat: megvédelmezni az enyészettől, törvénynek, vagy szükséghez képest kardnak erejével is a nemzeti alkotmány fenmaradását.
Ebben erőssége az volt, hogy saját választott tisztviselőivel, önkormányzati területet alkot, melynek hatósága területén oly középponti kormányrendelet, mely törvénybe, alkotmányba ütközik, a megyei rendek hozzájárulása nélkül végre sem hajtható.
511Az úgynevezett »birodalmi egység« réme folytonosan kísértgetett a magyar látóhatáron. Elődeinket az egységesítés, összpontosítás kísérleteinek észlelete, tapasztalása intette, hogy védekezzenek még a gondolatától is a kormányzati összpontosításnak, mely fent és alant idegen kézbe s nemzetellenes czélra szolgáltatná ki a magyar összes államhatalmat, mely a megyei önkormányzat révén eddigelé a nemzet kezében is van. A veszedelem szüntelen érzete sarkalta vármegyéinket a hatalom összpontosítási irányzatával ellenkező működésre: minél több erőtartalmat vonni be a helyhatósági önkormányzat hatáskörébe.
E gondoskodásra valóban nagy szükség is volt. Mert jött idő, midőn a haza fiainak keblében elszunnyadt a nemzeti öntudat, midőn lüktető életjelt, mely a közért, magasabb nemzeti ideálokért, vágyódásokért dobogna, a nemzeti szívverés nem mutatott. A császárváros felé fordultak az áhítatos tekintetek, mert onnét sugárzik minden, mi földi érdeket kielégíthet: méltóság, rang, czím, hivatal, birtokadományozás.
De a Gondviselés őrködésének útjai csodálatosak: a koronázatlan uralkodó erőszakos hatalmi ténykedései képében jótékony, tisztító vihart támaszt.
A vármegye mint az alkotmány védőbástyája.
A császár nyilt kényuralmi fellépése s intézkedései, melyek a magyarságnak nemzeti mivoltából, alkotmányából most már teljes kiforgatását tűzik ki egyenesen bevallott czélul, - a magyarságban újra felélesztik, sőt daczra, ellenállásra tüzelik a nemzeti közérzést. A magyarság, visszaemlékezve multjára, bizonyságait láthatta, hogy a XVII. század nagy politikai viharai közt folytatott nemzeti küzdelmeinek legnyomatékosabb erkölcsi súlyt a nemzeti köztudatnak, közérzésnek az az ereje szolgáltatott, melyhez a termő talajt jórészben akkori irodalmunk fellendülése segített megmívelni. Az ige ápolásának költőkben, írókban lelkes, elszánt mívelői, apostolai, hirdetésének a vármegyék egyes hivatottjaiban buzgó szószólói támadtak. A magyar közéletben ez időtől fogva a nemzeti politika és nemzeti irodalom egy nyomon haladt, egy czél felé tartott. Haladásukban egy a vezérlő alapgondolat: a nemzeti közérzés és közmívelődés kifejlesztése és ezzel egybefonódva az alkotmány és törvény ereje által Magyarország kormányzatának függetlenítése és ez úton az országnak újra kiképzése nemzeti állammá.
Ám a kapcsolatot nemzeti politika és nemzeti irodalom között megsejtette csakhamar az intéző hatalom is, s a napoleoni háborúk diadalmas bevégzése után létrejött »szent szövetség« erejére támaszkodva, legelső gondjai közé a szólás és írás szabadságának elnyomását, a vármegyék egymásközötti, politikai vonatkozásokat rejthető levelezésének, postai továbbításának eltiltását sorolta. Ez volt az úgynevezett »cabinet noir« uralmának első kiadása hazánkban.
A vármegye azonban három évszázad óta nem volt soha puszta közigazgatási gépezet. Élő, cselekvő politikai valóság volt még akkor is, mikor erejét, kifelé való működését a ránehezedett viszonyok teljesen megbénítani látszottak. A mit pedig ilyenkor hivatalosan meg nem tehetett, azt pótolták egyes szóvivő lelkesek, kiknek fenmaradt levelezése mutatja, hogy miként tartották fenn a vármegyék maguk között továbbra is az összeköttetést, mely alkalmasnak látszott arra, hogy szétfutó, majd ismét egybefonódó szálaival közvetítse, eszközölje valamely fontosabb közérdekű kérdésben a közvéleménynek megteremtését.
Ily helyzetben voltak a vármegyék, midőn az országgyűlésnek törvény ellenére való folytonos szüneteltetése, a lezajlott háborúk és a rossz kormányzás által előidézett pénzügyi tönk súlyos következéseinek szenvedése közben, a legközelebb elmult századok harmadik évtizedének első felében az ujonczállítás és adószedés ismeretes dolgában kibocsátott udvari parancsolatok során a súlyos összeütközés fejedelem és nemzet között beállott, a melyhez hasonló hazánk történetében nem egyszer fordul elő.
* * *
És itt, az előtér rövid megrajzolása után, amaz időponthoz érkeztünk, melynél Komárom vármegye újabbkori politikai történetének fonalát fel is vehetnők. Mielőtt azonban erre rátérnénk, az 1848 előtti vármegyéről általánosságban, s ennek keretében a kínálkozó alkalomhoz képest Komárom vármegyéről is, egyet-mást ismertetésül az emlékezetben fölelevenítünk.
512Az 1848 előtti vármegye törvényhatóságát, mint intéző s rendelkező szervet, a megyebeli birtokos-nemesség törvényesen egybehívott és konstituált gyűlése alkotta, igazgatási és igazságszolgáltatási hatalomkörét pedig az intézkedés és végrehajtás körében tisztviselői által gyakorolta.
13
Tisztviselőinek működése felett az ellenőrzést a közgyűlés, a kormányhatalom részéről a főispán gyakorolta. - A gyűlés kétféle volt: közgyűlés és kisgyűlés. Közjogi, felségjogi vonatkozású, országos vagy egyéb nagyobb fontosságú ügyek s elvi kérdések, ilyenekben érkezett kormányrendeletek, kir. leiratok s válaszok, tervezett feliratok felett a tanácskozás és határozati megállapodás, követválasztások, követutasítások, nemesi bizonyságlevelek kiadása, karhatalom alkalmazásának elrendelése, a tisztikartól működésének s eljárásának számonkérése, stb. - a közgyűlés hatásköréhez tartoztak; míg egyéb, noha nem egyszer szintén nagyérdekű s fontosságú kérdések előkészítésével kapcsolatos tárgyak a kisgyűléseken is elintézhetők voltak. Közgyűlést kitűzhetett a főispán vagy a megelőző közgyűlés; kisgyűlést pedig az alispán, a főispán tudta s hozzájárulása nélkül is. A közgyűlésen elnökölt elsősorban a főispán, másodsorban az első alispán, harmadsorban a másod-alispán.
14
A gyűlési jegyzőkönyvekben a jelenvoltak közül az elnökön kívül névszerint csupán a táblabírák neveztettek meg; ha megyebeli főrendűek vagy magasabb rangú és állású vendégek voltak jelen, úgy ezek is. A többiek (tisztikar, uradalmak képviselői, nemesség) jelenlétére csak egyszerű utalás történt. A gyűlési jegyzőkönyvekben a vármegye intéző közönségét Rendek vagy Karok, vagy pedig együttesen Karok és Rende néven nevezik.
15
A gyűlések rendes tárgysorozati rendje volt: 1. A kir. udv. kanczellária leiratai, rendeleti közjogi, különböző igazságügyi, gyám-, gondnokságügyi, birtokperi, stb. ügyekben. 2. A nádor és a ker. helytartótanács rendeletei közönséges közigazgatási, és kormányzati ügyekben. 3. Törvényhatóságok átiratai. 4. Küldöttségek jelentései. 5. Nemesi bizonyságlevelek. 6. Tisztviselők jelentései. 7. Kérvényezések. 8. Zárgondnokság elrendelése. 9. Karhatalom elrendelése. 10. Előintések, ügyvéd-vallások, stb. 11. Ki- és beutalványozások. 12. Be- és kitáblázások.
Ezekhez járult országgyűlések idején a követek részére szóló utasítások, pótutasítások megállapítása, azok jelentéseinek és beszámolásainak meghallgatása és tárgyalása, végül a szentesített törvények kihirdetése.
16
Hányszor intézhet feliratot a közgyűlés valamely kormányrendelet ellen annak végrehajtása előtt, az törvényben nem volt megszabva. Ezért a le- és felirat-váltások, midőn ama felsőbb rendelet törvényes vagy törvénytelen volta, törvényes szokás és gyakorlatba ütközése vagy nem ütközése forgott szóban, gyakran megismétlődtek és mindaddig tartottak, míg vagy eligazították a kérdést békés úton, vagy pedig a királyi harag megnyilvánult s ekkor az erősebbel szemben következett a meghajlás, vagy, szenvedőleges ellenállás képében, az alkotmány-háború.
* * *
Szervezet.
A vármegye törvénykezési joghatóságát a járásokban a fő- és alszolgabirák gyakorolták esküdt társaikkal, a központban az alispánok, úgyis, mint külön ügybíróság, úgyis, mint a törvényszék elnökei. A törvényszék kéthavonként egyszer-egyszer egész héten át ülésezett s ítélőbírái a táblabírák voltak, kiket a megelőző gyűlés erre az alkalomra kirendelt. A törvényszéken, törvényes bizonyságul, folyton egy fő- vagy alszolgabírónak s esküdt társának kellett jelen lenni. A táblabírákat a főispán nevezte ki a megye társadalmának előkelőségei és azok közül, kiket hosszabb tisztviselői szolgálat, avagy 513irodalmi s társadalmi téren kifejtett munkásság érdemesített e kitüntetésre. A megye köztanácskozásaiban, megállapodásaiban a vezérlő és döntő szerepet ők vitték.
A vármegyének két főpénztára volt: a hadi adópénztár és a házi adópénztár. Amabban a hadi adóra, az utóbbiban a megye saját háztartási szükségleteire befolyó összegeket kezelték. Komárom megyében, az 1820-1848 előtti időszak alatt, az évi hadiadó kivetésének összege átlagban s kerekszámban hatvanezer, a háziadóé ötvenezer forintra tehető.
A mértéket illetőleg, a melylyel a vármegye a házipénztár fölött rendelkezett, a kir. helytartótanács és a megye között olykor éles vita folyt. A kormány a maga felügyeleti jogkörének természetére, a vármegye ellenben régebbi tételes törvények sokaságára hivatkozhatott, s e miatt a kérdés nem egy esetben eldöntetlen maradt.
A gyám-gondnoksági, mindennemű számvizsgálati ügyek ellátását, az úriszékek bíráskodása felett az elsőfokú felügyeletet és ellenőrzést a törvényszék gyakorolta. Úgy a fegyelmi bíráskodást is.
17
Komárom megye területe, igazgatás tekintetében, akkor is, mint ma, négy járásra: az udvardira, a csallóközire, a gesztesire és a tataira oszlott, mégis azzal a különbséggel, hogy Komárom sz. kir. város kuriális telkei és nemesei is, a csallóközi járásba beosztva, a vármegye joghatósága körébe tartoztak.
A megye fő útjai voltak a gesztesi járásban: 1. bécsi posta-út; 2. győr-fehérvári út; 3. komárom-tatai út; 4. komárom-fejérvári út; 5. komárom-veszprémi kereskedelmi út; 6. mészárosok útja; az udvardi járásban: 1. a sóhordó út (Hetényszentpéter); 2. a bányavárosokba vezető út (Perbete-Koltha-út); 3. bagossa-perbetei út; 4. komárom-érsekújvári út; 5. udvard-bessenyői út; 6. udvard-érsekújvári út; 6. komárom-zsitvatoroki út; a tatai járásban: 1. a tata-komáromi út; 2. tata-fejérvári út; 3. tata-almádi út; 4. füzitő-nyergesújfalusi út; 5. a mészárosok útja; a csallóközi járásban: 1. a pozsonyi országút; 2. a Nádszeg felé vezető sóhordó út; 3. öreg dunai út; Győr és Pozsony megyékbe vezető út.
Postaállomások akkor még nagyon gyér számmal voltak. A vármegye az igazgatásban ezt a hiányt lovas hajdúk alkalmazásával pótolta. Komárom megye az 1820-1840-es időszakban tiz ily lovas hajdút alkalmazott a központból, s ez magyarázza meg annak a lehetőségét, hogy a midőn péld. a megye országgyűlési követe Pozsonyból valamely fontosabb politikai kérdésben sürgős követutasítást kért, a következett ötödik napon már együtt volt az utasítás fölött tanácskozó közgyűlés.
Komárom vármegye tisztikara a következőkből állott: első alispán, másodalispán, főjegyző, első aljegyző, másodaljegyző, főügyész, első alügyész, másodalügyész, házi főpénztárnok, hadi főpénztárnok, számvevő, levéltárnok, főhadibiztos, központi biztos, két főorvos, két mérnök, könyvtárnok, pertárnok; a járásokban: egy-egy, összesen négy főszolgabíró, egy-egy, összesen négy első alszolgabíró, egy-egy, összesen négy, illetve nyolcz másod- és harmadalszolgabíró, a melléjök választott 12 esküdttel, egy-egy, összesen négy aladószedő (járási pénztárnok) és egy-egy, összesen négy alorvos.
18
A tisztviselők közül a jegyzői kart, a levéltárnokot, a központi biztost, könyvtárnokot és pertárnokot egyik tisztujítástól a következőig terjedő időre és mindig a tisztujításon, az orvosokat és mérnököket pedig életfogytiglanra a főispán nevezte ki. Ő töltötte be helyettesítéssel, kivéve az alispáni állást, az időközben megüresedett tiszti állásokat is.
A LakyJános alispánsága idejéből, 1624-ből származó megyei czímeres pecsétnyomó, melyet az alispánok e korban használtak, a Nemzeti Múzeumban van.
19
514Főispánok.
Komárom vármegyében a főispáni méltóságot 1752 óta a Fogarasföldi előneves Nádasdy grófok, Ferencztől, az örökösödési háborúk idején nagy vitézi tettekkel hősködött lovassági tábornoktól leszármazott idősbik családág sarjadékai viselték. I. Nádasdy Lipót, Ferencz fia, ki maga és utódai számára kapta királyi adományban Komárom vármegyére nézve az örökös főispánságot, 1752-től 1772-ig viselte a tisztet. A főispáni székben követték: fia, Mihály (1772-1826.), ennek fia, II. Nádasdy Lipót (1826-1833.), majd ennek fia, III. Nádasdy Lipót (1833-tól 1873-ig).
A két első főispán magasabb udvari tisztségeket (kir. kincstárnok, kir. udv. kanczellár, stb.) is viselvén, nem sok időt fordíthattak vármegyéjök dolgainak intézésére.
Gróf Nádasdy Mihály főispán hajlott korának utolsó esztendeiben személyesen alig érintkezett vármegyéjével. Hagyta a megyét saját hatáskörében teljes szabadsággal mozogni, összeköttetése azzal már csakis az elkerülhetetlen formaiságokból szükséges levélváltásokra szorítkozott.
Alispánok. Az ujonczkérdés.
Ez idő alatt, Ghyczy Ferencz és Thaly Zsigmond alispánságuk idejében, az 1821-ik esztendő tavaszán, vette a vármegye ez évi április hó 4-én 4298. sz. alatt kibocsátott udvari parancsolatot, hogy az 1813-1815. évekből hátramaradt százkilenczvenöt ujonczot haladéktalanul állítsa ki. Egyidejűleg a kir. parancscsal érkezett Koháry Ferencz herczeg kir. udv. kanczellártól a főispánhoz is hivatalos levél, melyben a kanczellár a főispánt figyelmezteti, hogy a kir. parancsnak mindenképpen és mielőbb foganatot szerezni iparkodjék s az eredmény felől ő felségéhez felterjesztést küldjön.
A vármegye közönsége (a megyei rendek) 1821. május 14-én tartott közgyűlésében tanácskozás alá vette a kir. parancsolatot s a következőket mondotta ki határozatul:
»A koronás fő és a haza boldogítására törekvő nemzeti dicsőség mennyire tulajdona legyen e nemes vármegye Rendeinek: ezt megmutatta azzal is, hogy az 1813. és 1815-iki esztendőkben, midőn a hatalmas ellenség hirtelen fellépésétől ostromoltatva,
20
elegendő ideje nem maradt a boldog emlékezetű elődök által megszabott módokat követni s azokkal élni, - hozzájárult a közös veszedelem elhárításához.«
»De már akkor is kijelentette, hogy cselekszi azt kényszerűségből s azon feltétel alatt, hogy ezen esetből soha a törvényes szabadságnak semmi ártalma ne következtessék. A kívánt ujonczok számát kiállította akkor szabad akaratból, nem pedig kötelességből. S ha Isten kegyelme az ellenség hatalmát idejében meg nem töri, úgy kiállította volna a kívánt ujonczok elmaradt számát is, a melynek most pótlása követeltetik.«
»De minthogy erre most már szükség nincs, sőt maga a kegy. kir. parancsolat is nyíltan állítja, miképen felséges urunk vitéz seregei az ellenség erejét végképen semmivé tették, tehát az 1715: VIII., 1740: LXIII., 1790: XIX. és. LXVI., 1802: I. és 1807: I. t.-czikkelyek szerint az ország gyűlésén kívül akármi néven nevezhető segedelmeknek kiszolgáltatása világosan tiltva is lévén: a Rendek a magyar ezredeknek csupán verbung útján leendő kiegészíthetését és csupán a közveszedelem tekintetéből és pedig az 1807. esztendei I. t.-czikkely hatodik és hetedik szakaszaiban foglalt és előszabott módhoz alkalmazhatónak ítélik.«
»De midőn a verbung alkalmazását kénytelenségből nem ellenzik a Rendek, azon hiedelemben vannak, hogy Ő Felsége hű alattvalói igazságainak sértetlen fentartására önként hajló indulattal vezéreltetve, az ország számos sérelmeinek törvényes orvoslására az ország nagyjait s rendjeit mielőbb összehívni s velök a sérelmek fölött tanácskozni méltóztatik.«
Az ezredek toborzás, vagyis szabad hadfogadás útján való kiegészítésének eszméjét a rendek nem ellenezvén, fenti határozatukban a járási főszolgabiráknak meghagyták, hogy majd midőn a katonaság illető tisztsége 515a szabad katonafogadás eszközlése végett jelentkezni fog, ebbeli működésében neki törvénynyel nem ellenkező módon segítségére legyenek.
De legmagasabb helyen ezzel az intézkedéssel nem voltak megelégedve s már május 15-iki kelettel újabb kormányrendelet jött a megyéhez, mely sürgeti a kir. parancsolatnak a végrehajtását. A rendek erre május 29-én tartott közgyűlésükből felirattal fordultak a nádorhoz, mely szerint:
»A rendek továbbra is kénytelenek azon az állásponton, melyet a május 14-iki közgyűlésükből Ő Felségéhez intézett alázatos feliratukban magukénak vallottak, megmaradni. Cs. kir. főherczegségednek azon kinyilatkoztatásukat bátorkodnak kijelenteni, hogy ők, midőn a kegy. kir. parancsolat ujonczok hátramaradásban levő számának kiállítására czéloz, szemök előtt tartják azon világos törvényeinket, melyek bármiféle segedelemnek, ujonczállításnak ország gyűlésén kívül való kívánását és adását nyíltan tilalmazzák s magukat ezzel ellenkezőhöz tartani épenséggel nem óhajtják.«
»Egyébiránt pedig kérik Fenségedet, méltóztassék esedezésüknek ő Felsége előtt kegyes szószólója lenni: mely szerint, ha birodalmának s népének bátorsága és nyugodalma rendkívül való áldozatokat kívánna, azok előállítása végett, meg hazánk régi sebei megorvoslása végett is, ország gyűlését méltóztassék mielőbb egybehívni és tartani.«
A király válasza (1821 július 27.) a neheztelés hangján szólott, zokon vette, hogy a vármegye az ujonczállítás dolgát az országgyűlésre tartozónak nyilvánította, »a jó polgárok kötelességének meg nem felelt, sőt még politikai környülállások meghatározásába is beleereszkedett«; megparancsolja tehát a tárgynak újabb felvételét s »a királyi akaratnak minél előbb leendő végrehajtását.
21
Ugyancsak ezzel kapcsolatban szeptember 18-iki levelében felszólítja a rendeket a főispán is, hogy »Ő felsége kívánságához igazodni iparkodjanak«.
A rendek a kir. választ 1821. október 16-án tartott közgyűlésükben tanácskozás alá vevén, abban állapodtak meg, hogy a kérdésben eddig vallott nézeteik mellett továbbra is megmaradnak, mert »semmiképen nem állhatnak rá, hogy a kir. parancsolatban felhozott ezredek kiegészítése ujonczok elmaradt számának pótlására vonatkoztathassék, midőn legfölebb is csak az 1807. esztendei 1-ső törvényczikkely értelme szerint való katonai verbungnak alkalmazásáról lehetne szó« - kijelentik továbbá, hogy ha ő felsége ezt az utóbbi módot, »melynél mást, ország gyűlésén kívül hazai törvényeink meg nem engednek«, czélja elérésére eléggé foganatosnak nem találná, úgy e végből is az ország gyűlését mielőbb összehívni méltóztassék.
A királyi parancscsal szemben több más vármegye is hasonló módon járván el, legmagasabb helyen az ott befolyásos tényezők és a katonai kormány meghallgatása után belenyugodtak abba, hogy a magyar ezredekben beállott fogyatékok pótlása tehát szabad toborzás útján történjék meg; mégis úgy, hogy a hadfogadás sikerének biztosítása tekintetéből, a katonai kincstárból megajánlott fejenkénti tiz-tiz forint foglalópénznek és katonaöltözéki költségnek pótlására a vármegye közönsége is a maga részéről fejenkint huszonöt-huszonöt forinttal hozzájáruljon.
Az engedékenység idelenn is lecsillapította a kedélyeket. Úgy látszik, a kiegyenlítés módozata iránt valami előzetes megegyezés is jött létre. Erre vall a királyi udvari kanczelláriának az első alispánhoz október 28-áról keltezve érkezett levelének tartalma s a vármegye közgyűlésének e tárgyban hozott határozata; nemkülönben az a körülmény is, hogy a megyebeli hadfogadás eszközlésére kiküldött verbungos tiszt (Tichy főhadnagy) a vármegye gyűlésén megjelenvén, ott kijelentette, hogy ő az ujonczok átvételére és felruházására készen van s fel is van hatalmazva arra, hogy minden beállónak kézi pénz fejében tíz forintot átszolgáltasson.
516A rendek közgyűlési határozata így szólott: »Minekutánna a Rendek a magyar ezredek kiegészítésére vonatkozó eddigi felirataikban az ajánlást oly módon megtették, hogy a kiegészítéshez az 1807: I. t.-czikkely értelme szerint, vagyis a szokott katonai verbung megsegítésével hozzájárulni készek: most, hogy mind a konstituczió és törvények sérthetetlen szentségének, mind ő felsége kegyes bizodalmának eleget tehessenek, abban állapodtak meg, hogy a katonai verbung részéről adandó 10-10 frt kézi pénzen felül a vármegye részéről fejenként még külön 25-25 frt adassék kézi pénzül.«
»Mivel pedig a felkelési pénztár állapota e költség viselésére nem alkalmas, a Rendek legczélszerűbbnek látják a kézi pénzeket szabad ajánlásokból összegyűjteni, a mire Mérey Sándor kir. kamarás érsekségi kormányzó úr primásunk ő herczegsége nevében 1000 (ezer) forintoknak megajánlásával már is vonzó példát nyújtott. Ennélfogva a megyebeli főrendű és nagyobb birtokos urak hasonló ajánlatokra ex publico írandó levéllel szólíttassanak fel; a főszolgabíró urak pedig arra a többi birtokosokat személyesen is serkentsék, az ajánlott összegeket tőlük beszedjék, az eredményt bejelentsék s a begyülendő pénzeket a beállott ujonczok között oszszák ki.«
»A mennyiben a befolyandó somma a szabad akaratból kezet adandó ujonczok 25-25 frt pénzilletőségei fedezésére elegendő nem lenne, úgy itélik a Rendek, hogy ezt a kézi adópénztárból pótolni annyival inkább lehetne, mivel a nemességet egyedül a rendkívüli esetekben való felkelés terhes és költséges kötelessége, a köznépet pedig a rendszerint való katonáskodás illetvén, a jelen adakozás is mindkettőnek könnyebbségre szolgálna.
»Mivel pedig ezek szerint a Rendek fentartván a constitutiónak sérthetlenségét, ő felsége rendelkézését a törvényes szabad katonafogadás útján kívánják előmozdítani, méltán feltehetik mindenkiről, hogy ezen, a törvényekkel nem ellenkező szabad hadfogadásban akadályt nem fog tenni. Egyébiránt, hogy a Rendek ez elhatározásai végrehajtassanak, az arra való felügyeletet első alispán és járási főszolgabíró uraknak figyelmökbe ajánlják.«
A főszolgabírák ama jelentésére, hogy járásaikban a hadfogadás részben már megkezdetett, a rendek még ugyanazon hónap 21-én tartott közgyűlésükben úgy határoztak, hogy addig is, míg a 25 frtos hadfogadási költségek a szabad ajánlásokból befolynak, azokat a házi adópénztár kölcsönkép előlegezni fogja.
Az ajánlók és ajánlataik összegei voltak: a herczegprimás 1000 frt; az esztergomi főkáptalan 200 frt, Nádasdy Mihály gr. főispán 100 frt, verebi Végh Antal szeptemvir 50 frt, Fogarassy Gábor 100 frt, Eszterházy Miklós gr. 1600 frt, összesen 3050 frt erejéig.
Ez összeg a követelt 195 ujoncz között 25 frtjával felosztva, a fedezeti hiány 1825 frtot tett, melyet a rendek végzéséből kellett kipótolni.
Úgy tetszik, mintha a vármegye, a mikor így járt el, nem volt szigorúan következetes felfogásában az alkotmány szélleméhez, mely tételes törvényekben is (1504: I. és 1790: XIX. törvényczikkek) megnyilatkozva, minden, országgyűlési megajánlás nélkül kívánt hadi segedelemhez egyesek vagy törvényhatóságok részéről a hozzájárulást és közreműködést egyenesen megtiltja, s e tilalmával azt, hogy a kormányhatalom törvényellenes szándékai, czélzata valósulhassanak, már eleve lehetetlenné akarja tenni.
Az 1807. évi I. t.-cz. hatodik és hetedik szakaszai, melyekre a rendek ismételt hivatkozásai történnek, az azon alkalomra megszavazott 12 ezer újoncz megajánlása után, ekképen rendelkeznek: »A magyar ezredek kiegészítése ezentúl hadfogadás útján történik, és mivel bizonyos, hogy a nagyobb felpénz kiválóképen biztosítja a hadfogadás sikerét: ezért a karok és rendek nem akarván a mostani körülmények között a kir. kincstárt új kiadásokkal terhelni, a toborzó pénztár jobb ellátása végett évenkint 200 ezer frt összeget fölajánlanak, mely azelőtt a kincstárból toborzásra költetett, úgy, hogy ez összeg a tartománybiztosi számadásban elkülönítve kezeltessék, ugyanazon biztosítékok alatt, melyeken az adózás nyugszik; azon határozott kikötéssel, hogy ebből sohase lehessen azt a következtetést formálni, mintha a hadkiegészítésnek ezt a terhét az ország magára vállalta volna.« Az 1808. évi VI. törvényczikk pedig, melyre a vármegye rendeinek figyelme egyszer sem terjedt ki, szintén így rendelkezik.
Ez intézkedések után tehát, és azon körülmény mellett, hogy a szóban forgó esetet megelőzött legutóbbi (1812. évi) országgyűlés a királyi felségnek 517újonczot nem ajánlott meg, azóta pedig országgyűlést törvény ellenére, folytonos sürgetések daczára egyszer sem hívtak egybe, abból, hogy 1887-ben maga az országgyűlés, mely azt szabadon tehette, hadfogadási költségek fedezésére segedelmet, a megyék hadi adópénztárai terhére kirovandót, ajánlott fel, még nem következhetett, hogy hadi segedelem adásához, annak közvetítéséhez, különösen még hozzá béke idején és a házi adópénztár esetleges megterhelésével, a törvényhatóság országgyűlésen kívül hozzájáruljon.
Azonban bizonyos az is, hogy a mi törvényeink sokszor nem szabatosak s nem fejezik ki elég világosan a czélt, ezért valószínűnek tarthatták később, hogy a rendek felfogása és akarata az volt, hogy mivel béke idején a magyar ezredek kiegészítése, törvény szerint, a király hatalmi jog- és kötelességkörébe tartozik, úgy akkor, midőn ő ezt a hivatást teljesíti, alkotmányosan cselekszik, s e működésében törvénysértés nélkül támogatható is.
Mégis, úgy látszik, csak szorongatott helyzetében és csak a hivatalos megye járt el így: mert az ajánlattevők névsorából következtetve, nyilván látható, hogy politikai felfogásban, magatartásban, segedelmezési hozzájárulásban vele a vármegye közönségének zöme, fő alkotó eleme, a közép nemesi osztály semmi részben nem osztozott.
* * *
A hadfogadás.
A hadfogadás dolga, ujonczozás helyett, e szerint elrendeztetett volna: de azzal a köznyugalom nem állhatott helyre. A nehezebb küzdelem még csak ezután következett, ama királyi parancs következtében, mely a rendekhez a hadiadó dolgában érkezett.
Pénzügy.
A Perzenburgban 1821. augusztus 13-án kelt királyi parancsolat, annak előrebocsátása mellett, hogy ő felsége atyai gondoskodásának sikerülvén a majdnem harmincz évig tartott háborúk súlya alatt megrendült pénzügyet s közhitelt a forgalomban levő váltóczédulák és papírpénzjegyek nagyobb részének pengő pénzértékre változtatásával helyreállítani, és hogy e czédulák és jegyek most már a bécsi szabadalmazott nemzeti banknál és más királyi pénztáraknál pengő pénzértékben szabad tetszés szerint beválthatók, kegyelmesen meghagyja Komárom vármegye rendeinek is, hogy a hadi adót ezentúl az adózóktól pengő pénzben szedessék, és így is szolgáltassák be a katonai pénztárba.
22
Komárom vármegye rendei 1822. január 26-án tartott közgyűlésükben foglalkoztak először a rendelettel. Határozatuk és fölterjesztett feliratuk nem találta foganatosíthatónak a kir. parancsolatot. Kifogásolták törvényesség szempontjából is, felhozván, hogy az adóztatás dolga az 1715: VIII., 1741: XXII. és 1790: XIX. t.-czikkek szerint, a pénzrendszer kérdése pedig az 1439: X. t.-czikk szerint az ország gyűlésének elhatározása alá tartozik, meg gazdasági okokból is, felsorolván a kormányhatalom helytelen pénzügyi gazdálkodása és önkényes vámpolitikája által teremtett gazdasági helyzet nyomoruságait, melyek a kereskedelem teljes pangásában, a gazdasági termékek árának lesülyedésében, a külső iparczikkek annál nagyobb drágaságában, a harminczadok vámjának önkényes fölemeléséből, stb. eredő anyagi károsodásokban nyilvánulnak s az adózó népet újabb teher elviselésére amúgyis képtelenné teszik. Kérik mindezeknél fogva a rendek ő felségét, méltóztassék a kérdés eligazítása végett országgyűlést egybehívni, tartani, s a királyi parancs foganatosításának követélésétől addig is elállani.
A feliratra a Veronából november 17-én keltezett királyi válasz kijelentette, hogy miután ő felsége már a katonaság zsoldjait is pengő pénzben fizeti, ama tényével és intézkedésével pedig, hogy a horvát-szlavon országrészeknek és a tengerpartnak az anyaországhoz való visszacsatolását elrendelte, a vámokat időközben leszállitotta s ez által a pénzkeresetet megkönnyítette, nyilvánvaló 518jelenségeit igazolja ezúttal is annak, hogy az ország közjavát mennyire szívén viseli. Ezért tehát elvárja s újabban is megparancsolja, hogy a parancsban kinyilatkoztatott változhatatlan akarata most már haladék nélkül végrehajtassék.
A rendek erre 1822. deczember 22-én tartott közgyűlésükből fölterjesztett feliratukban megint csak kérték a királyt, álljon el a parancs végrehajtásának követelésétől, a vámdíjak leszállitásával nyisson útat a kereskedés szabadabb forgalmának, s hívja össze az adó és pénz dolgának rendezése végett az ország gyűlését, eligazítván ott az országos rendekkel egyetértően a fenforgó kérdést.
A vármegye vonakodását nagyon zokon vette az udvar. Nádasdy Lipót (II.) főispáni helytartó, mint ez alkalomra kinevezett királyi biztos útján zárt levélben szigorú, fenyegető királyi parancsolat jött, kihirdetés, alkalmazkodás és foganatosítás végett a vármegyéhez.
A főispáni helytartó s most már királyi biztos előlülése mellett 1823. márczius 3-án tartott gyűlésen felbontott levélben foglalt királyi rendelet megparancsolja a vármegyének, hogy »a nevezett Kir. Commissarius úrnak mindezekben, a miket ezen változhatatlan akaratunkat újabban is kijelentő királyi resolutio végrehajtása körül művelend és rendelend, fenyíték terhe alatt egész engedelmességet mutasson.«
23
Harcz az adó körül.
A kegy. királyi levél tartalmának felolvasása után a kir. biztos kinyilatkoztatta, hogy »ő ugyan nagyon ohajtaná, miszerint a Rendek nem várnák be, hogy ő a ráruházott királyi biztosi hatalommal éljen s maguk jószántából állanának reá Ő Felsége változhatatlan akaratának végrehajtására, a hadi adónak még ezen gyűlésben pengő pénzérték szerint való kivetése, felosztása és fizetése elhatározására, - ebbeli készségükkel is megbizonyítván a koronás, fejedelem iránt való hűségüket és engedelmességüket, akkor is, midőn különben a felséges akarattal meggyőződésük egyezésben nincs: minélfogva, hogy sérelmeiknek Ő Felsége elé terjesztésében és azok törvényes orvoslásának kérésében annál nagyobb fiúi bizodalommal és reménységgel élhessenek, ajánlja bizodalmasan a felséges királyi akarat föltétlen teljesítését, míg ellenkező esetben mint királyi biztos kénytelen lesz a kérdéses adónak rögtöni kivetését és felosztását saját erőhatalma útján keresztülvitetni.«
A rendek mindazonáltal, - a jegyzőkönyv szavai szerint, - »bővebb és hosszasabb tanácskozások után, mind ő felsége iránt való hívségüknek, mind ő excja méltósága, érdemei és személye iránt való tiszteletüknek megőrzése mellett abban állapodtak meg, hogy miután egyrészről az 1715: VIII., 1740 évi XXII. és 1791: XIX. törvényczikkelyek világos értelme szerint az adó dolgának, az 1439: X. t.-cz. szerint pedig a pénzérték dolgának elhatározása egyedül az ország gyűlésére, és ott a nemzet s a koronás király egyesült hatalomkörére tartoznék; másrészről mivel meg vannak teljesen győződve, miszerint a felséges akarat teljesítése csak az adózó nép vagyoni helyzetének teljes megrontására s veszedelmére vezetne, a miért pedig a felelősséget magukra egyáltalán nem vállalhatják: mindezeknél fogva az adónak pengő pénzben való kivetésébe, felosztásába, annál kevésbbé annak az adózóktól beszedésébe nem bocsátkozhatnak.«
24
»És ámbátor, - így folytatja a jegyzőkönyv, - ő excja újabban is és több ízben hathatósan eléjök terjesztette volna, miként ő felségének más elhatározott akaratától való elállását többé reményleni nem lehetne és azt is, hogy vonakodásuknak mi lehetend a következése, tehát a dolgot jól gondolják meg: a rendek mindazonáltal kijelentik, hogy eddigi elhatározásuk mellett továbbra is megmaradnak.«
519A király az ez értelemben fölterjesztett feliratra 1823. június 6-án kibocsátott királyi parancsban a királyi biztost az adónak pengőpénzben leendő behajtására újabban felhatalmazta, a vármegyének pedig szigorúan meghagyta, hogy a királyi biztost ebbeli működésében kész engedelmességgel támogatni kötelességének tartsa.
A rendek ez újabb királyi parancsot a főispáni helytartó királyi biztos elnöklése mellett 1823. július 15-én tartott gyűlésükben tanácskozás tárgyává tették. A királyi biztos a parancs felolvasása után »minden kitelhető módokkal és okokkal« igyekezett rábírni a rendeket: fontolják meg a király megmásíthatatlan akaratát, engedjenek a hatalomnak, a legfelsőbb parancsolatnak; mit ha megtesznek, annál hamarabb remélhetik az ország sérelmeinek orvoslását. De vegyék tekintetbe az ő »szomorú helyeztetését« is, midőn ő egy részről a rendek egész bizodalmát bírni, fentartani, az ország közszabadságaival ellenkező minden lépést elkerülni egész lélekkel kívánkozik, másrészről viszont, mint a királyi felség biztosa, annak szoros parancsolatait még a »legkellemetlenebb erőhatalommal is« végrehajtani kénytelen. Fontolják meg tehát mindezeket a rendek, s ne vonják a különben is sikertelen ellenállásukkal az eltávoztatni kívántnál is nagyobb bajt magukra, mely »az elkerülhetetlen erőszakból« rájuk fog szakadni, stb.
A rendek azonban szilárdan ragaszkodván elfoglalt álláspontjukhoz, hogy t. i. a fenforgó kérdés eligazítása az országgyűlés joghatóságához tartozik, s a törvények ereje alól nekik sem lehet és nem szabad magukat kivonniok - határozottan kijelentették, hogy »ő felsége törvényen kívüli akaratára reáállani nincs módjukban.«
Midőn a királyi biztos erre kijelentette, hogy e szerint ő a királyi felség változhatatlan parancsolatát a reáruházott hatalomnál fogva végrehajtani fogja, ekkor felállott helyéről az első alispán s előadta, hogy »mivel az aratás ideje éppen beállott s az arató és nyomtató részek szokásos meghatározását a gazdaközönség és a munkások érdekei tekintetéből, valamint a szarvasmarha árának alábbszálltával a hús árának újabb szabályozását a fogyasztó közönség érdekéből a gyűlés már nem halaszthatja«: a rendek a királyi biztos hozzájárulásával a gyűlést e végből a következő más napon az első alispán elnöklete mellett folytatandónak határozták.
Midőn azonban ekkor, július 16-án, a rendek, élükön az alispánnal, a dolog felett javában tanácskoztak, felhangzott a dobszó, melylyel a vármegye székháza elé katonaságot vezényeltek.
A tanakodó rendek ennek tapasztalatára küldöttjeik által a főispáni helytartót, mint királyi biztost megkérdeztették: vajjon a katonai erőnek ez a kirendelése s ide vezényeltetése az ő tudtával történt-e, és mi végből? A küldöttek a királyi biztos azon válaszával tértek vissza, hogy a katonai erőt igenis ő, mint királyi biztos rendelte a székházhoz, és pedig oly végből, hogy ezáltal a tisztviselői kart, »mely a királyi felség parancsolata előtt meghajolni tartozik«, az engedelmességre erőszakkal is kényszeríthesse.
A rendek ez üzenetre a következőket határozták: »A rendek a tisztikartól semmi esetben, kiváltképen pedig a mostani szorongató körülmények között különválni nem akarnak, annak sorsát a maguk ügyévé teszik, - s ebből kifolyólag, tekintettel a fenforgó esetre, mely szerint a kir. felség akaratának erővel is foganatosítandó végrehajtására a fegyveres hatalom erőszaka immár tettlegesen is jelen van, a tisztviselők részére adandó utasításul megállapodtak abban, hogy a tisztikar, a mint oly helyzetbe szoríttatni látja s érzi magát, a midőn már személyes szabadsága is veszedelemben forog: e szomorú esetben engedhet az erőszaknak, s e tekintetben feloldozzák azt a felelet terhétől. De kinyilatkoztatják a rendek ezúttal is óvásul ünnepélyesen, miszerint a királyi parancsolat követelését ország gyűlésének hozzájárulása s végzése nélkül érvényesnek, törvényesnek, soha el nem ismerik.«
A megye rendeinek ugyanez évi november hó 10-én tartott gyűléséről szóló jegyzőkönyv feljajduló szavaiból kitetszik, hogy a tisztikar a királyi parancs végrehajtására, miként sok más vármegyében, úgy itt is katonai erőhatalommal kényszeríttetett, »holott - mint a jegyzőkönyv mondja - a fegyveres erő egyedül a haza védelmére lenne rendeltetve«. Majd kijelentik ugyanebben a határozatban a rendek, hogy addig is, míg e nagy sérelmök orvosoltatását 520a folyton sürgetett, ezúttal is sürgetendő országgyűlés egybehívásától várhatnák, a jelenlevő kényszerhelyzetben nem tehetnek egyebet, mint ő felségéhez újabb feliratban ismételten kérést intézni: méltóztassék a követelt adónak behajtatásával felhagyni, sőt az adózó népen a vámok törvényes és igazságos rendezése s ezzel kapcsolatosan a magyar termények szabad kiviteli forgalma által könnyíteni és segíteni.
A feliratra dörgedelmes királyi válasz jött, mely a vármegyét minden e tárgyban való feliratnak küldésétől jövőre szigorúan eltiltja, s szemökre hányja a rendeknek, hogy a királyi biztos kirendelését tulajdonítsák egyedül a saját »vétköknek, mely szerint megengedhetőnek tartották, miképen a legkegyelmesebb királyi parancsolattal ellenkezést tanúsítani merészeltek.«
Hogy mennyire ment a törvényen kívüli állapot három éven át tartott ideje alatt a katonai erőhatalom alkalmazásávál behajtott hadi adó: azt a vármegye későbbi, 1828. évi közgyűlési jegyzőkönyveiből tudjuk meg, a melyek szerint az egész országot illetően elengedett 3,342.746 frt 15 krból Komárom vármegyére 53.596 frt 30 kr, tehát az egészhez viszonyítva 1.60% esik. Ez utóbbi összeg a megyebeli adózók törvényszerű adótartozásának hátralékába beszámíttatván, maradt a törvény alapján követelhető adóhátralék ugyanazon időről számítva összesen 6347 frt 21 kr.
* * *
Követutasítások.
A régi vármegye gondolkodása és szelleme leghívebben a rendeknek megye országgyűlési követei részére időnként adni szokott utasításaiból ismerhető meg. Ez utasítások tartalma, iránya mutatja meg, hogy a vármegyék koruk különféle kérdéseitől, uralkodó eszméiről általános nemzeti szempontból vagy a saját szűkebb helyhatósági körük nézőpontjából mikép gondolkoztak.
Komárom vármegyét illetően az 1825/7., 1830., :1832/6., 1839/40., 1843/4: és 1847/8. évi országgyűlésekre szólott követutasításokból kivonatosan ide foglaljuk azokat a jellemzőbb tételeket, melyek még ma is mindegyre napirenden levő politikai vagy közmívelődési kérdéseket tartalmaznak.
Követutasítások az 1825. évi országgyűlésre:
Alkotmányvédelem.
1. Alkotmányvédelem: »Követ urak az ország sarkalatos törvényeit és Ő Felsége hitlevelét zsinórmértékül vevén, oda törekedjenek, hogy oly dolog, a mi az ország törvényeivel, jogaival, szabadságaival, a rendek előjogaival, általában az ország alkotmányával ellenkezhetnék, tárgyalás alá ne vétessék, - szóval, ügyeljenek szigorúan, hogy az ország diplomatikai és pragmatikus jogai sértődést ne szenvedjenek«.
»Magyarország, az 1790: X. és XII. törv.-czikkelyek világos értelme szerint is, minden más országtól és nemzettől független. Más országok módjára tehát patensekkel kormányozható sem lévén, mindazon törvényeink foganatosítását, melyek a magyar ügyeknek kizáróan magyar hazafiak és magyar kormányszékek által való intéztetését rendelik, s ebből folyólag a m. kir. udv. kanczelláriának, a m. kir. udv. kamarának, s általában az ország minden kormányszékének minden idegen kormányszék beavatkozásától való függetlenségét követeljék és sürgessék.«
»Megtörtént, hogy a haza törvényeinek, jelesül pedig az 1504: I., 1597: XLVI., 1599: XXIII., 1681: XII. és 1790: XII. t.-czikkelyek ellenére az ország pénzügye és pénzviszonyai kir. parancsolattal vonattak rendszabás alá, s e parancsolat végrehajtására azon vármegyékbe, melyek az ország alkotmányához hívebben ragaszkodtak, kir. biztosok menesztettek s a parancs elfogadására kényszeríttettek. Míg másrészről, sajnos, akadtak vármegyék, melyek, mintha csak különböző vagy különálló testét képeznék az országnak s törvényhozásának, megfeledkezve magukról, elfogadták önként a parancsolatot. Ezért követ urak az elkövetett súlyos sérelem elenyésztetését hathatós szigorúsággal szorgalmazzák, az e tárgyban hozandó törvényben egyszersmind óvásként világosan kimondassák, miszerint a történtekből az ország alkotmányos állására hátrányos következtetés nem vonathatik, - sőt hasonló esetek ismétlődhetése ellenében az ország biztosíttassék.«
»Az 1802: VII. t.-czikk világos tartalma szerint a magyar katonaság békelétszáma meghatároztatott, s a katonai ujonczok állításának megajánlása, 521azok számának a törvényhatóságokra kivetése egyedül az ország gyűlésére tartozik. Ennek ellenére a katonai ujonczok számát kir. parancsolattal szabták meg s a megszabott ujonczmennyiség ettől a vármegyétől is követeltetett. Ez a sérelem is orvosolandó.«
»Az adó ügye és az adó megajánlása az 1715: VIII. t.-cz. kétségtelen értelme szerint szintén egyedül az ország gyűlését illeti: és az mégis önkényes kir. parancsolattal lett megszabva, az országra kivetve, a behajtás kir. biztosok által katonai fegyveres erővel végrehajtatva. Ezen kir. biztosok a katonáságot a vármegyék székházaiba bevezényeltették, a nemesi házakba beszállásoltatták, a megyék gyűlésein a szólás és felírás szabadságát elvonták, sőt több helyen még a gyűlés tartását is eltiltották, birtokos nemeseket és tisztviselőket fogságba, őrizet alá helyeztek és azért, hogy a törvények védelmére állottak, ellenök vizsgálatokat rendeltek.
25
Követ urak ez erőszakos eseteket az ország gyűlésén terjeszszék elő s a sérelmek orvosoltatását sürgessék.«
»Az 1723: LVIII. t.-cz. nyilván rendeli, hogy a tisztikar a gyűlési végzések iránt engedelmességgel viseltetni tartozik. Az utóbbi esztendőkben azonban sajnosan kellett tapasztalni, hogy a tisztviselői kar a gyűlési végzések ellenére a kir. biztos által az önkényes királyi parancsolatnak végrehajtására kényszeríttetett. Ezért tehát, hogy jövendőre azon ősi törvényes kapocs és egység, mely a rendek és a tiszti kar között mindenkor megvolt, föl ne bontathassék, a tisztviselőség a rendektől szét ne választathassék: követ uraknak a rendek ezennel meghagyják, hogy sürgessék egy megfelelő alkalmatos törvénynek létrehozását, mely által hasonló esetek ismétlődhetése már eleve lehetetlenné tétessék.«
»Segedelemnek (t. i. adónak, ujonczoknak) országgyűlésen kívül vármegyék vagy egyesek részéről való megajánlása vagy nyujtása nyilván ellenkezik II. Ulászló király ötödik dekrétuma első czikkelyének 5-ik ágazatával. Követ urak e törvény újra való megerősítését hathatósan követeljék.«
A sérelem, hogy az ország gyűlése a törvényrendelte minden harmadik évben egybehivatni elmulasztatott s a legutóbbi (1811/12. esztendei) országgyűlés is a kir. előterjesztések letárgyalása után a sérelmek és kívánalmak mellőzésével feloszlattatott, megfelelő hatályos törvény alkotásával orvosoltassék.
Közgazdaság.
2. Közgazdaság, vámrendszer: »Minthogy a magyar kereskedelemnek nem lehet különben előmenetelét reményleni, ha csak a határszéleken szedetni szokott rendkívüli nagy vámok alább nem szállíttatnak: ezért a vámok leszállítása s a termesztmények szabadabb kiviteléről szóló 1807: V., VI., VII. t.-czikkelyek sikeresítését, valamint a fiumei magyar tengeri kereskedés tökéletes szabadságának helyreállítását követ urak az országgyűlésen szorgalmazzák, sőt ő felségénél annak kieszközlését is sürgettessék, engedje meg, miszerint a mely magyar termesztmények, akár gabonában, akár borban, akár marhákban, a császári örökös tartományokba kívántatnak, az efféle gazdasági czikkek oda más országból ne vitessenek. A rendek ezek által vélik elérni, hogy Magyarországból a még meglevő arany- és ezüstpénz is ki nem foly.«
26
A magyar nyelv ügye.
3. A magyar nemzeti nyelv kifejtése, jogai érvényesítése és irodalmának előmozdítása: »Hogy az országlakosok a magyar nyelvi mívelődés előmozdításán mennyire buzgólkodnak, ezt az utóbb lefolyt országgyűlések jegyzőkönyvei eléggé bizonyítják. E vármegye rendei ugyancsak ezen nemzeti szent czéltól lelkesíttetve, követ uraknak kötelességül meghagyják, miképpen az 1807-iki országgyűlésből kirendelt országos küldöttség előterjesztéséhez képest a tudományoknak magyar nyelven leendő tanítása, a törvényeknek ne csak latin, hanem magyar nyelven is leendő szerkesztése, a régi törvényeknek magyar nyelvre leendő átfordítása, valamint a nemzeti magyar tudós társaságnak felállítása iránt törvénynek hozatalát buzgón szorgalmazzák.«
522Sajtószabadság.
4. Sajtójog és szabadság: »Követ urak az országgyűlésen keressenek és kerestessenek arra nézve módot, hogy a midőn - mint ez különösen a most lefolyt esztendőkben is történt, - idegen írók az ország alkotmányát méltatlanul sértegették, az ilyenekre készült feleletek és védiratok kinyomatását a Censura ne akadályozza. Sőt működjenek azon, hogy az ily, alkotmányunkat becsmérlő, nemzeti becsületünket gúnyoló, a közerkölcsöket megvesztegető röpiratok, könyvek vagy czikkeknek sajtó alá bocsátása egyenesen eltiltassék. Máskülönben pedig a sajtó szabadságát követeljék.«
Hadügy.
5. Hadügy és honvédelem: »Törvényeink világos értelme szerint a magyar sereg a régi időkben is mindenkor az ország nádorispánjától, mint az ország főkapitányától függött. Az 1715: VIII. t.-czikk, mely által a portális fölkelés helyébe az állandó katonaság rendszere behozattatott, az előbbeni törvények erejét nem ronthatta le. A magyar katonaságnak és főhadikormányszéknek a bécsi udvari haditanácstól való függése tehát minden törvényes alapot nélkülöz. Ezért a rendek követ uraknak kötelességeik közé sorolják odaműködni, hogy a magyar katonaság és annak kormányzata a bécsi udvari haditanács hatásköre alól elvonassék, a nádorispán hatósága alá visszahelyeztessék, és mindez a régi törvények megerősítése mellett és újabb törvénynek is hozatala által biztosíttassék.«
Követutasítások az 1830. évi országgyűlésre:
Nemzeti fenségjog.
1. A nemzeti fenségjog különböző vonatkozásaiban: »A magyar nemzetnek mindenkor kívánsága volt, hogy ő kir. felségének Magyarországban állandó legyen a lakása. Követ urak e czél elérésén buzgólkodjanak.«
»Ő felsége e mostani országgyűléstől katonaujonczokat azon puszta indokolással követel, hogy az ezredeknél a katonák száma igen megfogyott. Békesség idején azonban ez a körülmény ujonczok követelésének nem lehet alapja, mert az ezredek kiegészítése ilyenkor, miként ez az 1741: LXIII., 1807: I. és 1802: VI. t.-czikkelyekből világosan kitetszik, csak szabad hadfogadás (toborzás = verbung) útján történhetik. Követ urak tehát ujonczot csak abban az esetben szavazhatnak meg, ha ő felsége az országgyűlés folyama alatt nyilván oly kijelentést tenne, miszerint háború bekövetkezésére mutató környülállások vannak, melyek a haza védelmére szükséges intézkedést követelnek. De az 1741: LXIII. t.-cz. rendelésének épségben maradására még ez esetben is szigorúan ügyeljenek.«
»Követeljék követ urak, hogy az ország közjövedelmeiről, melyek fölött ő felsége csak az országos rendekkel egyezésben intézkedhetik, az ország gyűlése elé számadások terjesztessenek.«
Közművelődés.
2. Nemzeti közművelődés ügye: »Követ urak abban az irányban működjenek, hogy a magyar nyelvnek a népiskolák útján a föld népe közt való nagyobb elterjesztésére módok találtassanak s a hozzá való eszközök törvényileg megállapíttassanak:« - »Egyébiránt pedig nádorispán úr ő fenségének a magyar tudóstársaság létrehozásánál tanusított buzgólkodásáért az országgyűlésen hálás köszönet nyilváníttassék.«
A katonaság elhelyezése.
3. Katonaság elhelyezése: »Követ urak sürgessék törvénynek hozatalát, mely a katonaságnak vidékenként való elhelyezését, mi e vármegyére nézve oly sérelmesen történik, az igazság és a méltányosság alapján szabályoztassék.«
27
Követutasítások az 1832-iki országgyűlésre:
Magyarország állami és gazdasági függetlensége.
1. Magyarország külön államisága és gazdasági függetlensége: »A Magyarország és Ausztria közötti vámviszonylatban a kölcsönösség és viszonosság elve alkalmaztassék, - akkép, hogy a tőlünk Ausztriába legnagyobb mennyiségben kivitetni szokott czikkek után fizetendő vám arányban legyen mindig az onnét hozzánk legnagyobb mennyiségben behozni szokott áruczikkek vámjával. A borra nézve, mely különösen szokott kivitetni és behozatni, az egyenlő vám és harminczad megállhatna.«
»A vonatkozó törvényjavaslatból a »Monarchia« szó, nehogy az oly értelmezésre vezessen, mintha hazánk és az örökös tartományok egy államtestet képeznének vagy képezhetnének, hagyassék ki, s hazánkkal szemben a császári
523állam, a régtől fogva bevett szokásos kifejezéssel, t. i. »Ő felsége örökös tartományai« czímen neveztessék. Követ urak, ha ez el nem fogadtatnék, e vármegye részéről a monarchia kifejezés ellen óvást jelentsenek be, s azt a diéta jegyzőkönyvébe foglaltassák be.«
28
»A tarifát mindenkor az ország gyűlése állapítja meg, és mindig csak meghatározott időre, s ezen a kormány soha nem változtathat.«
»Az idegen külföldről hozzánk Ausztrián keresztül behozott czikkek után harminczad csak nálunk legyen szedhető, Ausztriában csak átviteli (transito) vám.«
»Az idegen külföldi államokat és hazánkat érdeklő kereskedelmi szerződések ő Felsége által egyenesen Magyarország nevében köttessenek. Azok kötését ő Felsége mindig csak az országgyűlés felszólítására és kezdeményezéséből eszközölhesse, s a megkötött szerződés jóváhagyás végett a törvényhozás elé terjesztessék.«
»Hazánk és Erdély között a vámszedés királyi parancscsal töröltetett el. Mivel azonban e két ország csak törvényekkel igazgatható, az eltörlés törvény által mondassék ki.«
»A magyar katonaság fölszerelése, az 1764: XXIV és 1830: IV. törvényczikkek rendeléseihez képest, csak egyedül a magyar ipar készítményeiből láttassék el, s egyedárúsági szabadalmak egyeseknek vagy czégeknek ne osztogattassanak.«
»Az országos küldöttség által javasolt magyar nemzeti bank, részvénytársaság összehozása mellett állíttassék fel, mely bank a nemzet oltalmának védpajzsa alatt s a közvagyonra (fundus publicus) ügyelő országos bizottmány ellenőrködése mellett működjön. Erről törvény alkottassék, de oly világos kikötéssel, hogy a bank a bécsi banktól teljesen független legyen, dolgaiba a kormány ne avatkozhassék.«
Országos pénztár.
2. Országos pénztár alapítása és közútak építése. »Nemzetünk anyagi mívelődésének kifejleszthetése végett az országos pénztár minél előbb megalkottassék. Az 1802-iki országos küldöttség által e czélra javasolt öt millió forint, tekintet nélkül a javak jogi természetére, vettessék ki s 3 esztendő alatt fizettessék be. A valódi hazafiunak könnyű lesz a reá arányosan esendő terhet viselni, mert a haza szent oltárára letett áldozata a nemzeti ipar és kereskedelem lendülete által a tőke után dús haszonban fog részesülni.«
»A közpénztárból létesítendő utak, csatornák és folyamszabályozások tervjavaslatai fölött mindig maga a törvényhozás döntsön, kezelése pedig úgy szerveztessék, hogy megbízhatósága felől a nemzet mindenkor nyugodt lehessen.«
Tengerészet.
3. Magyar tengerészet ügye. »A rendek helyeslik s pártolják az orsz. küldöttség azon javaslatát, mely szerint magyar tengerészeti törvény alkotandó, s melyben a honi hajókon hazai termékekkel kereskedő hazafiaknak mindazon kedvezmények megadása biztosíttassék, melyek szükségesek arra, hogy Trieszt kedvezéseivel szemben megállhassák a versenyt, továbbá, hogy a törvényben a tengerészeti iskolai szakoktatás szervezése is már eleve kimondassék.«
Adóügy.
4. Az adó országgyűlési megajánlásának dolga : »Az országgyűlés, igen is, minden három esztendőben pontosan megtartassék, - de a törvényben sanctio-képpen hozzátoldassék, miszerint ha az a három esztendő elforgásakor nyomban össze nem hivatnék, ez esetben az utolsó diétán ígért bármifélé adónak követelése s fizetése azonnal szünjék meg; minek még teljesebb biztosítása végett a hadiadó ne általánosságban a legközelebb tartandó országgyűlésig terjedő időre, hanem egy előre meghatározott bizonyos napiglan terjedő időtartamra ajánlható meg. - Egyébként pedig a folyamatban levő országgyűlést eloszlatni addig ne lehessen, míg az ott előterjesztett ország-sérelmek fel nem vétettek s törvény által végkép el nem intéztettek.«
Sajtószabadság.
5. Sajtószabadság dolgában: »A sajtószabadság a polgári alkotmány és szabadságnak garantialis eszköze lévén, követ urak annak törvényben leendő kimondását sürgessék.«
524A vármegyék jogköre.
6. A vármegyék hatás- és jogkörének, valamint a főispánok jogkörének szabályozása. Az országos rendszeres munkálatok e fejezeténél a követutasítás következőkben nyilatkozik meg:
7. A magyar ezredekben a tisztek és főtisztek honossága és a fegyvergyakorlat nyelve: »Követ urak sürgessék a törvénysérelem orvoslását, hogy t. i. a magyar ezredekben tisztekül nagy részben, főtisztekül legfőképen idegenek alkalmaztatnak hazafiak helyett, -- másrészről sürgessék hathatósan azt is, hogy ez ezredekben a fegyvergyakorlat, miként ez egész a mult század közepéig történt, ezután ismét magyar nyelven eszközöltessék.«
Nevelésügy.
8. Az iskolai oktatás és nevelés ügye. Az országos küldöttség itt két dolognál, t. i. a szabadelvűség és a nemzeti irány követése körül némelyekben valóban a legszélsőbb határig ment, a mire a hozzávaló készségnek talaja, bizony, még ma sincsen elkészülve. Kiterjeszkedett a népoktatás, a közép- és felső iskolák ügyeire; a magyar nyelvnek az iskolák útján való elterjesztésére. Részletezi a közoktatási rendszerről való nézeteit. Elsősorban mindig a hazafi aggodalmai és vágyai lebegnek szeme előtt s az iskolákat, mint a nemzeti élet tápláló szervét akarja szabályozni.
»Minthogy szomorú tapasztalás bizonyítja, miszerint némely törvényhatóságok, mintha az országtól különvált testek lettek volna, azon királyi kívánatokat, melyeket az országgyűlés el nem fogadott, s így azok törvénynyé sem válhattak, az országgyűlés (t. i. az 1812-iki) eloszlatása után elfogadták s teljesítették, sőt fennálló világos törvényeink ellenére segedelmet (subsidium) ígértek s adtak: ennek jövőre lehetetlenné tétele végett a rendek utasítják követ urakat, hogy a vonatkozó törvényben, mindjárt a bevezető rész után, a következőknek előre bocsátását is követeljék, úgy mint: kötelessége a vármegyének hivatalból őrködni, miszerint: ha valamely felsőbb rendelet felől észrevenné, hogy az az ország törvényeibe s alkotmányába ütközik vagy a végrehajtó hatalom jogkörét túllépi, és a kérdés a törvényhozó testület megítélése s eldöntése alá tartozik ez esetben a vármegye az ilyen rendeletek ellen, származzanak azok akár ő felségétől, akár a kir. helyt. tanácstól, nemcsak hogy, és pedig birtokon kívül ismét és ismét felírhat vagy az ország nádorispánjának közbejárulását kérheti, hanem azt megcselekedni az 1597: XLVI., 1599: XXIII. és 1681: XII. törvényczikkek értelmében és szellemében köteles is. - Követeljék követ urak, hogy a törvényben világosan mondassék ki, miszerint: a tisztikar és a rendek egymástól elválaszthatlan testületi egységet képeznek; a tisztikar választása csak három évre szólhasson, mely időszak lejártával hivataláról a legközelebbi közgyűlésen leköszönni, a főispán pedig a választás idejét azonnal kitűzni tartozik. Követeljék, hogy a főispán a jegyzőket is csak jelölhesse, de azokat is a rendek válaszszák; továbbá, hogy hivatali esküt a tiszti ügyész is tegyen; általában pedig, hogy a tiszti eskü szövegébe a hazai alkotmány iránti hűségnek fogadása is belefoglaltassék.«
»Követeljék nemkülönben, hogy a hozandó törvényben a következők is világosan jelentessenek ki, úgymint: a főispánok a hivataluk viselését csak a hivatali eskü letétele után kezdhetik meg; esküjők formáját, tartalmát ne a kormány, hanem a törvényhozás szabja meg. Követeljék egyszersmind az országos küldöttség javaslatából e szavaknak: aut administratoribus a regio Majestate pari auctoritate nominandi stb. kihagyását, minél a főispáni helytartóság (administrator) a mi törvényeinkben ismeretlen valami. A főispánok tisztük szerint különben is a vármegyében lakni kötelesek, s helytartóra már ezért sem lehet szükségük.«
»Kir. biztosok pedig, ha csak valamely különös czeremoniára nem, rendelkezés hatalomkörével felruházva a vármegyékbe ne küldethessenek: ezt is követeljék. «
Követutasítások az 1839/40. évi országgyűlésre.
Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos.
1. Az országgyűlési ifjak, nemkülönben a Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos elfogatása, az ellenök, valamint Pest és Bars megyék közgyűlésein a szólásszabadság kérdéseiben felszólalt szónokok ellen folyamatba tett felségsértési, hűtlenségi és becstelenségí perek miatt követ urak a rendek nevében a kormányhatalom eljárása ellen tiltakozzanak és minden kitelhető módon rajta legyenek, miszerint szigorú törvény alkottassék, mely az ily erőszakos cselekedeteknek megismétlődhetését jövendőre nézve lehetetlenné tegye.
5252. A magyar nyelv, nemzeti szín és czímer diplomatikai érvényesülése: »Szorgalmazzák és sürgessék továbbra is követ urak, hogy az országos feliratok kezdettől fogva csak magyar nyelven szerkesztessenek; a kir, bíróságok és kir. kamara is csak magyar nyelven hivataloskodjanak; a katonaság a törvényhatóságokkal magyarul levelezzen; a magyar ezredek a fegyverben magyar nyelven gyakoroltassanak; a Magyarországban levő kincstári és katonai épületeken magyar felírások és színek használtassanak; a magyar katonaság zászlói, czímerei, egyenruhái az ország színeivel jeleltessenek; a magyar tengermelléki hajók magyar zászlók alatt járjanak s erről a külső hatalmasságok is értesíttessenek; sürgessék ezután is, hogy a magyar ezredekben csak magyar tisztek alkalmaztassanak, azok előléptetése is csak ilyen ezredekben történjék, - és végül tiltakozzanak az ellen, hogy osztrák kormányszékeknél szolgálatban álló magyar honosok főispánságot viselhessenek.«
Szinészet.
3. A nemzeti színészet előmozdítása: »Mindazon intézmények iránt, melyek kitűzött czélja a magyar nemzetiségnek megerősítése, a rendek hazafiui forró részvét érzésével viseltetvén, követ urakat odautasítják, hogy a hazai színészetnek Pesten, az ország központján leendő állandósítását a nemzet méltóságához illő díszű hajlékkal is való ellátását e vármegye részéről is gyarapítandó országos megajánlással s megfelelő törvény alkotásával előmozdítani buzgólkodjanak.«
Hadügy.
4. Az országgyűlésen megajánltatni kért újonczlétszám kívánása okainak a kir. felség részéről a nemzet elé világosságba helyezése.
29
»A kir. előadások fölött való tárgyalásoknál követ urak a válaszfeliratban követeljék, hogy ő Felsége világosítsa fel az országot, melynek a külügyekhez hozzászólani különben is törvényekkel biztosított joga van, hogyan értelmezendők az újonczok kívánásának indokolásánál azok a homályos czélzások, melyek ott a keleti viszonyokra nézve tétettek; - egyszersmind sürgessék, hogy a nemesség, védkötelezettségénél fogva, a hon védelmére folytonos fegyvergyakorlat által alkalmassá tétessék. Ezt pedig a rendek annyival inkább sürgősnek ítélik, mert, egy szomszéd nagy nemzet példáján tanulva, aggodalom nélkül nem nézhetik az északi nagy hatalmat, mely túlnyomó befolyásával Európa nemzeteinek függetlenségét veszélyezteti, s hatalmát már oly országokra is kiterjeszti, melyek hajdan a magyar szent korona részei voltak, méltán arra az aggodalomra nyujt okot, hogy országunk, valamint régente a töröknek délről fölfelé nyomuló hadai ellen volt, úgy jövőben az észak óriási hatalma ellen lesz kénytelen Európa szabadságának folyton ostromlott védbástyája lenni. A feliratban tehát ő Felsége kéressék meg, járuljon hozzá megfelelő törvénynek alkotásához, mely a nemességnek fegyverben való gyakoroltatását rendelje el, s a czélszerű gyakorlás módjait és eszközeit állapítsa meg.
Követutasítások az 1843/4. évi országgyűlésre.
Szólásszabadság.
1. Szólásszabadság ügye: »A szólás szabadságán és a személyes bátorságon ejtett súlyos sérelmek mindeddig teljesen orvosolva nem lévén, követ urak utasíttatnak, hogy a büntető törvényjavaslat tárgyalásánál a rendek által e tárgyban már kifejtett jogelvekhez szorosan ragaszkodjanak. Sürgessék a sajtószabadság törvényben leendő biztosítását, addig is pedig annak kieszközlését, hogy a diétai tanácskozások és kijelentések az időszaki sajtó útján szabadon közöltethessenek, a mi mellőzhetetlen az üdvös szél elérésére, hogy törvényhozás és közönség egymásra folyton hathassanak.«
A magyar nyelv.
2. A magyar nyelv diplomatikai érvényesülése: »A nemzet fennállására nézve olyannyira fontos hazai nyelv ügyében követ urak annak felvirágoztatása előmozdítását legfőbb kötelességeik közé számítsák, és sürgessék, hogy a hazai nyelv az ország összes polgári, katonai és egyházi, közigazgatásában, nemkülönben az iskolai oktatásban hivatalos nyelvvé tétessék, stb.«
Népnevelés.
3. Népnevelés ügye: »A népnevelés ügye halogatást nem szenvedhet. Sajnosan tapasztalják azonban a rendek, hogy a kormány az oktatás és nevelés ügyét 526a törvényhozás illetékessége köréből ki és egészen magához ragadni akarja: követ uraknak meghagyják, hogy a törvényhozásnak e részben való kétségtelen s kizárólagos jogait elismertetni, az egész népnevelés rendszerét törvény által megalkottatni szintén feladatuknak tartsák, s a rendek őket a szükséges anyagi áldozatok megajánlására ezennel fel is hatalmazzák.«
Hadügy.
4. A nemesség fegyverben gyakoroltatása. »Követ urak törekedjenek eszközölni, miszerint a nemesség fegyverben oly módon gyakoroltassék, hogy országos költséggel kerületenkint külön-külön ezredek állíttatván fel, ott a fegyvergyakorlásban minden nemes ifju, kivétel nélkül, bizonyos évekig folyton részt vegyen s hadi fegyelem alatt álljon.«
Vámrendszer.
5. A vámrendszer ügye. »Az ország nyomasztó gazdasági állapotának főoka abban fekszik, hogy a vámrendszer, a törvényhozás befolyása és illetősége köréből kiragadtatva, egyenesen az osztrák tartományok érdekében kezeltetik. Halaszthatatlan tehát, hogy ez a nemzet lételét folyton sorvasztó eljárás megszüntettessék. Minélfogva a követ uraknak egyik legfőbb kötelessége leszen oda működni, hogy az egész vámkezelési s kereskedelmi ügy a törvényhozás körébe, a hova az tartozik, visszavezettessék, s ezzel egyszersmind lehetővé tétessék, miszerint a magyar ipar is, a védvámrendszer alkalmazása mellett, felvirágozhassék.«
Haladás.
6. Az ország korszerű haladásának szellemi s anyagi szükségletei, s ezekkel kapcsolatosan az országos közpénztár megteremtése. »Követ urakkal, megfelelő alkalmazkodásul, tudatják a rendek, miszerint kívánják a következőket: Országos költségen állíttassék fel Pesten, a központon egy műegyetem, a különböző országrészeken reáliskolák, a honnét a kitűnőbb tehetségű ifjaknak kereskedési és ipari tárgyakban szerzendő bővebb tapasztalás végett az e téren előhaladt külföld meglátogatása elősegíttessék.«
»Létesíttessenek úgy az általános gazdasági, mint a nemzeti szempontok figyelemben tartásával készítendő, az ország úgy bel-, mint külkereskedelmét előmozdító kőutak, csatornák és vasútak; mely utóbbiak között a Pestet és az Alföldet Fiuméval összekötő, és pedig országos költségen építendő Vasútnak a létesítés időrendjében mindenek fölött elsőbbség adandó.«
30
»Elismerik a rendek, hogy a közállomány terhei viselésében részt venni a legelső polgári kötelességek közé tartozik. A nemesi rend ezt a szent kötelességet a közszükség követelményeihez képest a mult idők minden szakában híven teljesítette. Midőn pedig e részben a közállomány megváltozott viszonyai és új szükségei a haza javára bővebb áldozatot kívánnak, azt ők a haza oltárára letenni most sem vonakodnak... Mivel pedig a mellőzhetetlen nemzeti érdek nyilván szükségessé teszi az országos nemzeti pénztárnak haladéktalan felállítását, s a rendek a haza iránti kötelességük teljes tudatában sürgetik is annak létesítését, és pedig oly módon, hogy ezen, országos felügyelet alatt állandó pénztár létesítésének s fenntartásának terhét a közadózástól eddig mentes nemesi rend a vagyona arányában ugyan, de nem mindenkorra lekötelezve, hanem csak időről-időre és szabad, önkéntes megajánlás mellett viselje.«
»A megyei házi adó terhének a nemesség által való viselésébe azonban a rendek nem egyeznek.«
»Bárminemű adónak örök időkre való s feltétlen elvállalását a rendek, minden más szabad ország példája szerint is, alkotmányos szempontból, a mi sajátszerű, jólismert nemzeti viszonyaink között, a nemzet szabadságai fenntartására nézve okvetlen károsnak, sőt egyenesen veszélyesnek is ítélik; teljesen meg lévén győződve, hogy a midőn a közterhek viselésére nézve a nemesség szabad megajánlási jogát csorbítatlanul fenntartják: ezzel oly fontos nemzeti jogot őriznek meg; mely, következetesen kifejtve, jótékony következéseivel üdvösen fog hatni nemcsak a nemesi rendre; hanem e haza összes lakosainak egyetemére.«
Nemzeti bank.
7. Országos nemzeti bank, országos földhitelintézet. A rendek ez intézetek létesítésének sürgetésére unszolják ezúttal is a követeket.
527Urbér.
8. Az urbéri tartozások megváltásának ügye. »Folytonos akadályokkal küzdő közgazdasági állapotunk mellett a legközelebbi időkben alkotott úrbéri törvények üdvös hatása annyira ki nem fejlődhetett, s oly fokra a nép vagyonossága sem emelkedhetett, hogy az úrbéri tartozások megváltásának kényszere már most kimondathatnék. Noha ezt az idő szelleme már általános szabályul látszik is kívánni, mindamellett, tekintettel nehéz viszonyainkra s a körülményre, hogy a kényszeres megváltás szükségét láthatólag még maga a nép sem érzi: követ urak tehát e kérdés körül a lehetőség és a méltányosság szempontjait követvén, igyekezzenek egy oly törvény létrehozásán közreműködni, mely szerint úrbéri tartozásait a jobbágy a földesurától szabad egyezkedés útján, azon közhatósági felügyelet mellett, melyet az adó alapjának fenntartása igényel, örökösen megválthassa. És, hogy a megváltást kívánó jobbágyok az ahhoz szükségelt tőkét uzsorás kezek nélkül is biztosan megválthassák, a megalakítandó földhitelintézet az ő kölcsönügyleti működését az ily megváltások közvetítésére is kiterjeszsze.«
Birtokpolitika.
9. Nemzeti birtokpolitika: »Hogy semmiképpen meg ne történhessék, miszerint hazánkban földbirtokot oly idegenek is szerezhessenek, kiknek itt semmi honosulási szándékuk nincs, - másrészről, hogy azon, az országra nézve súlyos kár is elháríttassék, mely főuraink közül igen soknak külföldön - ide értve Ausztriát is - lakásából származik, a mely az ilyen eseteket lehetetlenné tegye, a netalán engedetlenkedő birtokos pedig az országos pénztár javára érzékeny, súlyos adóval rovassék meg.«
Vallásügy.
10. A törvényesen bevett vallások egyenjogúsága és viszonossága: »A közigazság és az ország közjava tekintetéből is követ urak a törvényesen bevett vallások egyenjogúságának és egymásközti viszonosságának érvényesülését továbbra is hathatósan szorgalmazzák.«
Politikai jogok.
11. Politikai jogok kiterjesztése: Az úgynevezett honoratiorok osztálya. »Az ország alkotmányának erőteljesebb fennállását a rendek az által vélik biztosíthatni, ha annak jótékonyságában minél többen részesülnek: azért a közügyekre való befolyás jogát s a képviseletet fokonként a népre is kiterjeszteni óhajtják. - Kívánják már most is, hogy önálló, független, értelmiségi tekintetben is helyt álló tisztes rendűeknek, vagyis a honoratioroknak a vármegye gyűlésein és választásain a szavazati jog megadassék.«
Követutasítások az 1847/8. évi országgyűlésre.
31
Általánosságban: »A közelgő országgyűlés fontosságát tekintve, ha valaha, úgy most szükséges, hogy követ urak a tudásuk és tapasztalataik minden ágát felhasználják, s oda irányozzák, mikép a nemzet érdekeinek többséget szerezzenek. Működésükben az egyes kérdéseknél ne a részletekre, hanem, a végczél lebegvén szemeik előtt, magára a lényegre legyenek főtekintettel.«
A magyar nyelv érvényesülése.
1. A magyar nyelv diplomatikai érvényesülése: »Nyelvünk közérvényesítése s ezzel nemzeti mivoltunk erősítésére újabb időkben már sok történt. De mégsem annyi, a mennyi ez irányban elérendőül szükséges. Ezért követ urak törekedjenek, mikép az 1843. decz. 11-én ő felségéhez a magyar nyelv általános érvényesítése iránt felterjesztett országos felirat kívánalmának megfelelő törvénynyel foganat szereztessék.«
»Fájlalják a rendek az anyaország és a horvát nemzet között e kérdés körül előállott surlódásokat, s követ urakat odautasítják: igyekezzenek a két nemzet közti viszonyokat, az anyaország felsőbbségének, méltóságának fenntartása, s a horvátok saját nemzetiségükhöz való ragaszkodásának tiszteletben tartása mellett, kiegyenlíteni.«
Vallásszabadság.
2. Vallások egyenjogúsága és viszonossága: »Álljon bár valamely nemzet a míveltség legmagasabb fokán, addig a nemzeti hatalom legnagyobb tényezője, az érdekegység szilárd alapra nem helyezkedhetik, míg a nemzet keblében vallásbeli jogkülönbség létezik. E részben tehát a teljes egyenjogúság és viszonosság kimondásának követ urak foganatot szerezni iparkodjanak minden törvényesen bevett egyházra nézve.«
Közteherviselés.
3. Közteherviselés kérdése: »Kijelentik a rendek a következőket: A hadi adót ugyan, melynek alapjait törvényeink kijelölték, el nem vállalják; de készek 528az ország újabb szükségeinek kielégítésére szükséges anyagi áldozatokat, valamint a megyei házi adó fizetésének terhét is az ország minden rendű polgárai között közössé tenni, azokat a néppel megosztani.«
Urbéri megváltás.
4. Urbéri megváltás: »Elérkezettnek látják a rendek, hogy a földesúr és a jobbágy közt fennforgó viszonyok s kérdések mielőbb megoldassanak; elismerik, hogy a fejledező polgári élet a jobbágyi birtoknak az úri terhektől való felszabadítását sürgeti: ezért kívánják, alkottassék törvény, mely szerint a földesúr a jobbágyközség többségének megváltási szándékát ne akadályozhassa; másfelől, hogy a megváltásra nézve a földesúr és az egyes jobbágy egymásközt szabadon egyezkedhessenek. És hogy mindez lehetővé is váljék, országos kezesség biztosítása mellett állíttassék fel a megfelelő intézet, mely a megváltáshoz szükségeltető kölcsönt közvetítse.«
Bírák függetlensége.
5. Bírák függetlensége, elmozdíthatlansága, a bíráskodás formája. Esküdtszéki eljárás meghonosítása: »Követ urak sürgessék a már régen kész büntetőtörvényjavaslatnak törvénynyé váltását és törvénynek alkotását, melyben kimondassék a felebbviteli (királyi) bírák elmozdíthatlansága, az alsóbb fokon levő bírák hosszabb időre leendő választandósága; szorgalmazzák létrehozni a törvényt, mely kimondja az eljárás nyilvánosságát, szóbeliségét; ugyancsak megalkotni a törvényt, mely meghonosítja büntető eljárásunkban az esküdtszéki bíráskodást; az esetben pedig, ha ez utóbbi eljárás a felségsértési és hűtlenségi perekre vonatkozólag el nem fogadtatnék, úgy minden erővel azon legyenek, hogy e perek fölött a bíráskodást legalább a főrendi tábla gyakorolja.«
Vámrendszer.
6. Vámrendszer s kereskedelmi politika: »Követ urak az ország vám- és kereskedelmi rendszere megállapításának s a külkereskedelmi viszonyok rendezésének jogkörét az ország törvényhozásának hatóságába visszahelyezni minden erejökkel törekedjenek.«
Indigenátus.
7. Az idegenek honosítása és birtokképességének korlátozása. - Itt a rendek a korábbi utasítást megújítják, s a kérdést nemzeti birtokpolitikai szempontokkal még bővebb részletességgel kifejtik.
Sajtószabadság.
8. Sajtószabadság ügye. Itt is a korábbi utasítások újíttatnak meg.
A zsidó-kérdés.
9. Zsidóság ügye: »A zsidóságra törvényhozás befolyása nélkül rótt türedelmi adó szüntettessék meg. Annak a szomszéd tartományokból beözönlése gátoltassék. A törvényhozás a zsidóságnak az ország többi lakosaitól különböző, a közállomány előtt ismeretlen különös szokásai által elszigetelt helyzetét figyelembe véve, azt, a mennyire a vallásbeli elvek szükséges kímélése engedi, a többi országlakosok állapotával összhangzásba hozni igyekezzék. Követ urak ily irányban működjenek közre.«
Külön államiság.
10. Az ország politikai függetlensége, külön államiságának külső jelzése: »Különösen meghagyják a rendek követ uraknak, hogy mindazokra, mik az ország függetlenségét, önállóságát illetik, legfőbb figyelmöket fordítsák, és annak külső nyilvánulásai és jeleiként követeljék, hogy a köz- és állami épületeken magyar feliratok s az ország színei legyenek láthatók; a magyar ezredek zászlói, egyenruhái az ország czímerével és színeivel jelöltessenek; a magyar érdekű ügyekbeli kiadványokon egyedül az ország czímerét magában foglaló pecsét használtassék; a magyar vizeken és tengeren járó hajókon magyar zászlók lengjenek; a magyar ezredekben csak honos tisztek alkalmaztassanak, s ezek előléptetése is csak ezen ezredekben történjék.«
Adminisztrátori rendszer.
11. Az adminisztrátori rendszer: »Az utóbbi esztendőben a varmegyék egy nagy része a törvény előtt ismeretlen főispáni helyettesekkel láttattak el. Ez a sérelem orvoslandó, s követ urakat a rendek utasítják, hogy ez adminisztrátorság törvénytelen rendszerének megszüntetését világos törvényben kimondatni igyekezzenek, s egyszersmind odahassanak, alkottassék törvény, mely a főispán jog- és hatáskörét világosan írja körül, melyen túl a főispán, felelősség nélkül terjeszkedhetik.
32
52912. Általánosságban a kormány-, s vele kapcsolatban az adminisztrátori rendszer. »Keserű érzéssel tapasztalják a rendek, hogy a kir. felség kormánytanácsosai mily makacsul törekesznek nemzetünket az erkölcsi, szellemi és anyagi boldogulás elérésére czélozó haladás munkájában megakadályozni, arra irányuló tevékenységét megbénítani, és ez által a nemzetet a korszellem folyton sürgető nagy kérdéseinek sikeres megoldására tehetetlenné, a készületlenség felháborító előidézésével azt veszélybe dönteni. Kik a helyett, hogy a nemzetet e sürgető kérdések békés és fokozatos megoldásában kötelességükhöz képest vezérelnék, avagy csak támogatnák is, különféle reakcziós rendszabályaikkal inkább provokálni, ingerelni, hazafias, békés útjáról leterelni igyekeznek a nemzetet. - Az úgynevezett adminisztrátori rendszer dolgában legutóbb kibocsátott, az országgyűléshez intézett kir. leiratban a rendek nemcsak nem látják az 1486: IX., 1548: LXX., 1576: XXXII., 1613: XXIII. és XXIV., 1681: X., 1723: LVI., 1790: X., XII. és XIV. törvényczikkelyek által biztosított megyei önkormányzaton ejtett sérelmek orvoslásának szándokát, de sőt inkább az arra valló törekvésnek bizonyságait, hogy a kormány, a midőn eljárásának ismét és ismét a törvényes voltát vitatja, ennek a rendszernek állandósítására törekszik. Friss emlékezetében van még a rendeknek a felháborító méltatlanság és törvénytelenség, melylyel a kormány Turopolyának a hazához, alkotmányához és nemzeti egységéhez mindenkor hű nemésségét Horvátország ügyeire való törvényes befolyásától megfosztotta. Nem feledhetik, hogy a nemzet lelkesebb férfiai által tett indítványokra, ezek megkönnyítése helyett, nyílt erőszakkal, üldözéssel, pártoskodás és meghasonlás élesztésével, a megvesztegetés rút eszközeivel felelt. Azon rendkívüli események is, melyek mostanában bekövetkeztek s Európa nemzetei nagyobb részének belviszonyait, álladalmi és társadalmi intézményeit, így Magyarországéit is oly közelről illetik, ha valaha, úgy éppen most a nemzet külömböző társadalmainak egybeforradását s ez egység létrehozásával azt a támadható bonyodalmak veszélyeinek sikeres leküzdésére képessé tételét követelnék. E szempontoktól vezéreltetve a rendek követ uraknak meghagyják, miszerint ama királyi főbb hivatalnokoknak és tanácsadóknak, kik e kárhozatos kormányzásnak főrészesei s elősegítői, az 1507: VII., 1536: XXXVI., 1588: XLVIII., 1625: XXVII., 1635: IX., 1647: LXXVI., 1790: XVIII. törvényczikkelyek értelmében szigorú feleletre vonatását, s mint olyanoknak, kik iránt a nemzet legkisebb bizalommal sem viseltetik, s a kik a fejedelem bizalmával visszaélve, alkotmányellenes törekvéseiknek annyi jelét adták, s a mostani körülmények által parancsolt nagyszabású intézkedések eszközlésére semmiképen nem alkalmasak, a kormány polczáról való elmozdíttatását a legelső kerületi ülésben indítványozzák s a törvényhozásban ez indítványuknak haladéktalan elfogadását minden áron szorgalmazzák.«
»Hirlik, hogy ő Felsége uralkodóházát, idegen birodalmi tanácsosai, a jogaik kielégítését sürgető nemzetek ellen ama külhatalommal való frigykötésre unszolják, minek végczélja nem lehet más, mint hódítás, korlátlan zsarnokság és szabadságeltiprás, a mitől elsősorban is a magyarságnak van oka tartózkodni; hírlik, hogy ez a hatalom már is roppant seregeket készül a gácsi és a moldvai határszéleknél, átlépésre minden pillanatban készen, összpontosítani: a rendek tehát kötelességükké teszik a követ uraknak, hogy meggyőződvén e hír valóságának jeleiről, az ország színe előtt ünnepélyes óvást tegyenek az orosz hadaknak Magyarország határain átlépése ellen; egyszersmind pedig hassanak oda az országgyűlésen, hogy mindazok, kik ő Felségének az átlépés megengedését tanácsolnák, avagy azt elősegítni merészkednének, Magyarország elárulóinak nyilváníttassanak s velök, mint országárulókkal bánjanak el, - szorgalmazzák az országgyűlés feliratában ajánlott nemzeti őrseregnek haladéktalan felállítását s megszervezését, hogy készületlenül semmiféle bonyodalom ne találja a nemzetet.«
33
530Közteherviselés.
13. A nemzeti átalakulás szükségletei egészletben: »Követeljék a követ urak azonnal törvényben kimondatni úgy az országos, mint a helyhatósági összes terheknek vagyonaránylag szerint való közös viselését, az összes polgároknak törvény előtti jogegyenlőségét, a magyar hadseregnek a haza és alkotmánya iránti hűségre való felesketését, annak egyedül és csupán a nemzet közérdekében és az alkotmányosság követelménye szerint való alkalmazhatóságát, a sajtónak teljes szabadságát, Tancsics Mihály jogtalanul börtönt szenvedő hazánkfiának rögtöni szabadon bocsátását, az ország gyűlésének azonnal Pestre áttételét.«
»Azon nem várt esetben pedig, ha mindezen halaszthatatlan nemzeti szükségességek s a sürgetőleg parancsolt átalakulás művének elősegítése a régi igazgatási rendszerhez való makacs ragaszkodással felülről még most is akadályoztatnának, sőt az ország gyűlésének a mindezek iránt hozandó törvények létrehozása nélkül eloszlatása kíséreltetnék meg: az országgyűlés - utalva az 1790 évi XIX. és 1825: IV. t.-czikkekben biztosított jogára - a hadi adónak megajánlását már eleve is tagadja meg, egyszersmind pedig táblai határozattal magát állandónak, permanensnek nyilvánítsa.«
Népképviselet.
14. Népképviselet behozatala ideiglenesen statutárius jogon a megyében; és a szab. kir. városok országgyűlési képviselete: »Vegyék tudomásul követ urak, hogy a vármegye statutárius jogánál fogva ezennel elhatározza, mikép addig is, míg a nép a politikai jogokban törvényhozásilag is részesíttetni fog, a vármegye köztanácskozásain nemcsak a honoratiorok, hanem a községek is, bíráik és jegyzőik által képviselve, részt vesznek és szavazattal bírnak. - Másfelől pedig utasítják követ urakat a rendek, hogy az ország gyűlésén indítványozzák, miszerint a városok addig is, míg rendezésökről a törvény megalkottatnék, követeik által az országosan már közösen megállapított 16 voksarány mellett a szavazatjogot a törvényhozásban már most gyakorolhassák.«
* * *
A rendiség alkonya.
Ezzel az utolsó követutasítással kezdett zárulni a vármegye életének alkonya nyolcz évszázra terjedett rendiségi szervezete. Komárom vármegye politikai életének azt a történeti szakát, melyről most különösebben emlékeztünk, a polgári és politikai erények virágainak egész füzére ékesíti, minek következménye a mindig megokolt és folytonos haladás volt, a polgári, politikai és vallási szabadság, jogegyenlőség fejlesztésének, terjesztésének munkálásában.
Kiváló férfiak.
Jeles férfiakban bővelkedett a vármegye. Ott látjuk élükön a következő nevek viselőit:
Ghyczy Ferencz első alispán (1810-1828.) és országgyűlési követ (1825-1827.), Thaly Zsigmond másodalispán (1817-1828.); id. Pázmándy Dénes első alispán (1828-1840.) és követ (1825/7., 1830., 1832/6., 1839/40.); Kürthy Lajos másodalispán (1828-1832.); Ghyczy Rafael másodalispán (1832-1840.), első alispán (1840-1844.), követ (1830., 1832/6., 1839/40.); Sárközy József másodalispán (1843-1844.); Ghyczy Kálmán, Ferencz fia, első alispán (1844-1847.); követ (1843/4., 1847.); ifj. Pázmándy Dénes, id. Dénes fia, másodalispán (1844-1847.), első alispán (1847-1848.), követ (1843/4., 1847/8.); Milkovics Antal követ (1847/8.).
Rövidesen néhány szónyi jellemzés. Ghyczy Ferencz: a közigazgatás vezetésében tekintély. Előadása tömör, világos.
34
Thaly Zsigmond: törvénykezési tudásával, a bíráskodás nyugodt, tapintatos vezetésével tűnt ki. Idősb Pázmándy Dénes: jó szónok. Sima modor, bánásmód, nagy emberismerettel
535fölfegyverezve. Kürthy Lajos: eleven, gyakorlati elme, élénk, mozgékony véralkat, gyors cselekvőképességgel, kinek eleme inkább a független élet, miért is mint táblabíró vagy utóbb alispánhelyettes, nagy áldozatkészséggel gyakorolja a nobile officium olykor terhes feladatait.
35
Ghyczy Rafael, Milkovics Antal, Sárközy József egyéniségét a közügy szolgálatában élénk, nemes becsvágy hevíti, a környező nép iránt a szeretetteljes atyáskodás érzése jellemzi, - a miért irányukban a nép is közszeretettel adózott. - Ghyczy Kálmán és ifj. Pázmándy Dénes utóbb képviselőházi elnökök országos közszereplése ismeretes.
Jelenet Komárom ostrománál.
533Klapka György.
(Az Országos Képtárból.)
De ugyanekkor lehetetlen kegyelettel meg nem emlékeznünk a vármegye e korszakbeli többi érdemeseiről is, közöttük különösebben Ordódy János, Ordódy Bálint, Pázmándy Pál, Laky Mihály, Baranyay Zsigmond, Szabadhegyi András táblabírákról, Ordódy Vincze főjegyzőről (Pál, a későbbi első alispán, majd miniszter atyjáról) és Huszár Ferencz főszolgabiróról) kik néha, mint alispánhelyettesek is hű, odaadó, fáradhatatlan munkásai voltak megyéjökben a közügynek.
* * *
A szabadságharcz.
A népképviselet alapján 1848. májusában megszervezkedett vármegyére már is nehéz gondok szakadtak: védelmezni kellett a hazát, mely létében támadtatott meg. Az 1848. augusztus 24-én tartott közgyűlésében megszavazta 190.000 forint költséggel a kétezer s néhány száz főnyi önkéntes sereget, mely utóbb a reá kivetett ujonczjutaléknak, illetőleg megyebeli honvédségnek a magvát alkotta.
Az önkéntesek seregének megalakulásakor ennek főparancsnoka Kosztolányi Móricz ezredes, őrnagyai gróf Eszterházy Pál és Csúzy János voltak. Egyik századosa Thaly Zsigmond mérnök. Ez utóbbi élesen figyelő őrködésének, erélyes és gyors közreműködésének köszönhető, hogy Komárom várát a nemzeti védelem számára meg lehetett tartani és pedig azzal, hogy a várőrségnek a magyar felsőbbség ellen lázongó részét (a gróf Ceccopierri-féle ezredet) még idejében lefegyverezték s az őrségtől eltávolították.
A nemzeti kormány a képviselőház 1848. julius 11-iki ülésében megajánlott 200.000 ujoncznak megyénként való kiállítását, általában a védelem ügyének helyi szervezése előkészítését szeptember hó közepétől fogva már kormánybiztosok által intéztette.
36
A vármegye a reá kivetett ujonczjutaléknak mintegy 86 százalékát már kiállította, midőn a nemzeti kormány, az országra mindinkább tornyosuló veszedelmek között s különösen akkor, midőn a császári hadak sokasága a megye területének jóformán egészét hatalmába keríté, meggyőződött arról, hogy a helyi védelem és igazgatás ügyét kívánt sikerrel, szabatos pontossággal saját megyebeli egyének által nem intéztetheti. S így a vármegyének 1849. évi február hó 3-án csakis a dunabalparti járások csekély töredékének részvételével tarthatott közgyűlésén Puky Miklóst, Heves vármegye első alispánját, mint teljhatalmú kormánybiztost látjuk szerepelni.
37
536De a fenforgott helyi viszonyok között pozitiv eredményeket az ő buzgó igyekezete sem tudhatott biztosítani. Az ellenség nemcsak hogy megszállva tartotta a megye területét s körülzárta székhelyét, hanem a székhelyet s várőrséget márczius 19-én ostrom alá vette s április 22-ikéig éjjel-nappal szakadatlanul bombáztatta.
Végre mégis a magyar hadaknak Nagy-Sarlónál április 19-én és Herkálynál április 26-án kivívott nagy diadalai megszabadítván a székhelyet a további ostromtól, a megye külterületeit a megszállástól, Puky kormánybiztos is abba a helyzetbe jöhetett, hogy bejárhatta a vármegyét, megismerkedhetett viszonyaival és a már fejetlenségbe sülyedt közigazgatást tisztújítás rögtönzésével újraszervezte, helyreállította, egyidejűleg pedig a megyére újabban kivetett 484 főnyi ujonczjutalék kiállítására a szükséges intézkedéseket megtette.
38
Puky Miklóst a kormánybiztosság tisztjében nemsokára Ujházy László, sárosi főispán követte. A megye junius 4-iki közgyűlésén már ő elnökölt.
39
Ám az orosz hadak e közben mindinkább elözönölték az ország keleti és északkeleti részeit, s fölszabadították a magyar fegyverek áprilisi és májusi fényes győzelmei által megfogyasztott, agyonszorongatott osztrák haderőt addigi lekötöttségéből, s június hava vége felé a vármegye székhelyének egész vidéke már ismét el volt lepve az ellenséges hadak sokaságától és megkezdődtek a vár s környékének birtokáért a szüntelenül vívott kisebb-nagyobb harczok.
Az Ó-Szőny, Kis-Igmánd és Ács községek között elterülő, részben erdős, dombos síkokon folyt nagyobb ütközetek július 2-án, 11-ikén és augusztus 3-án vívattak, - míg végre szeptember 3-án még egy utolsó, orosz segédhadaktól is támogatott megszálló sereg érkezett, hogy nagyobb nyomatékot biztosítson a Világos után már csak egyetlen magyar véderősségnek kézrekerítésére.
40
A vár feladása iránt megkezdett alkudozások közben, szeptember 5-én, a kapituláczió aláírását huszonkét nappal, a tényleges átadást és teljes kivonulást megelőzőleg harmincz nappal, tartotta a vármegye utolsó közgyűlését. A rost a tanácskozás komorságába, a tragédia lefolyásába mintha még a gúnynak, az iróniának keserű cseppjeit is vegyíteni akarta volna. A gyűlési tanácskozás utolsó tárgya Pázmány Mihály színigazgató ama folyamodványa volt, melyben a székház gyűlésterme alsó részének a téli színidényre való átengedését kérelmezte színielőadásokra vármegye közönségétől.
...Jó Pázmány Mihály, Thalia istennő lelkes magyar papja, a lelkek szorongattatásának még e nehéz pillanataiban is mily nagy vala a te naiv hitednek optimizmusa Komárom várának bevehetetlenségében, a bástya falára vésett kőszűznek nemzeted függetlenségét, szabadságát megőrző hatalma erejében, hogy paptársaidnak, Komárom megye bombáktól átlyukgatott székházánál még téli idényi szerepléséről is álmodhattál?! A szerepeket, egészen másféléket, ott már akkor régen a császári biztosok, hadtörvényszéki bírák, profószok, stb. játszották.
41
* * *
537Az abszolutizmus.
Az önkényuralom a katonai diktatura abszolutizmusának tizenegy évi ideje alatt az első négy évben császári biztosokkal, azután császári kir. megyefőnökökkel folytatta helyhatósági igazgatási kisérletezéseit, - miközben 1853-ban, megszervezte az új cs. kir. Komárom megyét, területébe belefoglalva a régi Komárom megyének dunáninneni, a régi Esztergom megyének szintén dunáninneni, a régi Győr megyének Duna-Csiliz közti részét és a régi Komárom sz. kir. város területét, - míg ellenben a régi megye dunántúli részét az új cs. kir. Esztergom megyéhez osztotta be.
42
Megszűnt, elfojtva lett hosszú időre minden politikai nyilvános élet. A hazafiakban a nemzeti közérzést az irodalom, a hazai zene és színi művészet ápolta, őrizte. Míg végre tizedik évében a szomorú korszaknak ez a közérzés szélesebb keretekben és külsőlegesen is megnyilvánulhatott. A kényuralom lombardiai hadvereségei, az egyházszervezet-, és iskolaügy pátense ellen folytatott heves küzdelmek és a pátens visszavonása, a Kazinczy és Széchenyi emlékezetét dicsőítő ünnepélyességek reményélesztő, további ellenállásra biztató fényvillanásai voltak a sötét korszak alkonyának.
* * *
Az októberi diploma.
Az úgynevezett októberi diploma és februári patens korszakában élt alkotmányos Komárom vármegye politikai története: szakadatlan küzdelem a vármegye és a tényleges hatalom között a magyar alkotmány jogfolytonosságának kérdése felett folytatott vita körül. A vármegye tiltakozik szünetlen a kormányzat törvénytelen volta ellen, követeli a 48-iki törvények végrehajtását s ahhoz képest a felelős parlamenti kormányrendszer visszaállítását: ezzel szemben a tényleges hatalom a patrimoniális uralom elvi álláspontját foglalva el, csak annyit enged, hogy visszaállítja az 1848 előtti dikaszteriális kormányrendszert s Magyarországot megkínálja az összpontosított birodalmi tanácsban leendő országos képviselettel.
Midőn a vitaharcz hevében a tényleges hatalom meginti a vármegyéket, hogy a 48-iki törvények visszaállítására czélzó törekvésektől, mert »politikai vélemények nyilatkoztatása nem tartozik törvényes hatáskörükhöz«, tartózkodjanak, Komárom vármegye közönsége a megintésre így felel: »Az október 20-iki diploma önkényesen változtat az alkotmány lénegén, melynek legfőbb elve az, hogy az alkotmányban változtatások csak a koronás király és a nemzet közös megegyezésével történhetnek. Az alkotmányos jogok fentartása pedig nemcsak joga, de törvényhatósági kötelessége is a vármegyéknek. Megszegné a vármegye ebbeli kötelességét, ha oly tényekhez járulna, melyeket a törvények tiltanak, ha oly jogok fentartását mulasztanák el, melyeket a törvények reájok ruháztak, melyek szorosan az ő létezésükhöz vannak füzve és nekik kötelességül feladva. Ha a törvényhatóságok nem az elvek követése mellett működnének, úgy nem lennének többé alkotmányos hatóságok, s a törvényhatóságtól oly hatáskör vonatnék el, mely sarkalatosan a lényegükhöz tartozik. - Kijelenti tehát a vármegye közönsége, hogy az 1848-iki törvényekhez ragaszkodik, tökéletes megnyugvását csak ezekben a törvényekben találhatja meg, s hogy változtatást azokon csak a koronás fejedelem és a nemzet egyesült akarata tehet.«
A viszony, hogy a vármegye egyfelől az alkotmány és a törvények fölött az őrködés jogát, kötelességét, a központi kormányszékek (kir. udvari kanczellária és kir. helytartótanács) alkalmazása ellen a tiltakozás szerepkörét gyakorolja, másfelől pedig a velök való hivatalos érintkezést még sem kerülheti el: sajátságos helyzetet teremtett. Midőn a kormány különösen az adók behajtása vagy a szabadságos katonák berendelése körül kezdi látni, hogy sürgető intézkedéseivel a vármegye közgyűlésén nem boldogul, s megkerülni kívánva ezt, a járási tisztviselők (fő- és alszolgabírák, aladószedők és esküdtek) nevei, lakóhelyei és azok kerületei és községei miképpen való beosztása iránt tudakozódik, hogy velök a kormány, szükséghez képest, közvetetlenül is érintkezhessék, a vármegye ezirányban minden felvilágosítást megtagad, válaszolván, hogy a vármegye közönsége a kir. helytartótanácsot, mint nem az 1848-iki szentesített törvényekben gyökeredző kormánytestületet, el nem ismerheti ugyan, 538de a vele való hivatalos érintkezést a jelen viszonyok között a közigazgatás fennakadása és egyesek kára nélkül nem mellőzhetvén, érintkezései minden egyes alkalmával óvását a kormányszék létezésének törvénytelen volta ellen kijelenti, a megyei adón kívül semmi más adót ki nem vet, be nem szedet, - és mivel a vármegye tisztikara a törvényhatóság bizottmányával egy testületet képez, s ennek hozzájárulása, tudta nélkül bármiféle kormányhatósággal vagy annak közegével érintkezésbe nem bocsátkozhatik: ezért a katonai vagy a pénzügyi kormánytól is megkeresést közvetetlenül csak az alispán, mint a vármegye első tisztviselője, fogadhat el. - A municzipális élet természetéből foly, hogy a megyét minden tekintetben a közgyűlés képviseli, mind aláfelé, mind fölfelé. Ha felelős valaki a vármegye végzéseiért, úgy az csak maga a közgyűlés. A megyei tisztviselők nem azért felelősek, hogy törvényhatóságuk közgyűlési végzéseit teljesítik, hanem ellenkezőleg felelősek lennének azért, ha azokat nem teljesítenék.«
A tényleges hatalom erre visszatorló lépésekhez folyamodott, a kir. helytartótanács útján a vármegyének megparancsolta, hogy a megyei szükségletek fedezéséről szóló költségvetést, felsőbb jóváhagyás végett, terjeszsze fel; egyszersmind pedig ama figyelmeztetés mellett, hogy a megyei háztartási költségek a kormány saját pénzügyi közegei útján behajtandó, s a kir. adóhivatalok által kezelt pénzekből fognak utalványoztatni - a törvényhatóság elnökét, rendelkező alispánját és pénztárnokait a házi adó egyéni kivetésétől és beszedésétől felelet terhe alatt szigorúan eltiltotta.
Erre a vármegye közönsége így válaszolt: »A törvényhatóságok önkormányzatának lényeges életfeltétele, hogy a saját szükségleteiket önállóan határozzák meg és önmagok fedezzék, - a mi nélkül hatósági önkormányzat nem is képzelhető. - A tényleges hatalom részéről elérni kívánt czél szemmelláthatólag az, hogy a törvényhatóságok a költségkivetés jogától s ezzel önállóságuktól is megfosztatván, alkotmányos törvényhatóság helyett a hatalomnak puszat végrehajtó szerveivé változtattassanak át, bennök a haza alkotmányának bástyaoszlopai ledöntessenek, s ez úton maga ősi alkotmányunk annál könnyebben romba döntethessék és helyébe, alkotmányunk s hazánk végromlásával, az október diploma és a februári patens léptessenek életbe. - A vármegye azonban állhatatosan ragaszkodván törvényeink szentségéhez, el van szánva szilárdan fentartani minden jogokat, melyekkel az alkotmány a haza javára felruházza. Elhatározza tehát a vármegye közönsége a következőket: 1. A megye költségvetését a helytartótanácshoz nem terjeszti fel, mert ez az országnak nem törvényes kormányszéke, s mint ilyen arra, hogy a megye törvényes eljárását felülvizsgálhassa, jogosítva nincs. - Nincs is különben törvény, mely a vármegyék ama jogát, hogy házi szükségleteiket sajátjukból fedezhessék, felsőbb jóváhagyás hozzájárulásától föltételezné. Mindezeknél fogva a kir. helytartótanács rendeletét, mint törvénybe ütközőt, figyelembe nem veszi, s erről őt egyszerű kisérőlevél kapcsolatában értesíti.«
Midőn a helytartótanács az ország gyűlésének karhatalommal eloszlatása (1861. augusztus 21.) után a vármegyéket, különösen ama határozataik miatt, melyekben az országgyűlés határozatainak mindenekben helyeslését s az eloszlatásnak törvénytelenségét nyilván kimondották, működésük beszüntetésével megfenyegette, sőt közülök többeket immár tényleg is fegyveres karhatalom használásával fel is oszlatott: Komárom vármegye, gróf Nádasdy Lipót örökös főispán elnöklete alatt október 16-án (1861) tartott közgyűlésében a kormányhatalom minden ténykedései ellen tiltakozván, kijelentette a következőket: »A vármegyék törvényhozási rendezéséig e vármegye a saját törvényes kormányának csak önmagát ismerheti el, és kinyilváníthatja, hogy a polgárok bizalma által legbecsesebb letéteményként hűségére bizott megyei hatóságot mindaddig, míg azt a törvény értelmében gyakorolnia hatalmában lesz, gyakorolni fogja, s a megye első alispánjának, tiszttársai nevében is, a közgyűlés színe előtt tett hazafias nyilatkozásához képest elvárja tisztviselőitől, hogy hivatalos működésüket mindaddig, míg azt alkotmányosan tehetik, vagyis a megye bizottmányának fennállásáig, melynek megszüntetésével az ő alkotmányos hivataloskodásuk alapja is megszűnik, ernyedetlenül folytatni fogják.« - »A megpróbáltatás napjai a magyar nemzetre ismét elkövetkeztek. Ha a nemzet nem bírja kiállani a megpróbáltatás szenvedéseit, s megtörve, meghajolva a hatalom parancsszava előtt: úgy vesztének okát, erkölcsi jellemének értéktelenségét 539önmagában hordozza, vesztét megérdemli, a mely tőle holmi politikai mesterfogásokkal el nem távolítható. Ha ellenben a haza fiai, híven atyáik példájához, jogaikhoz és alkotmányukhoz szilárd állhatatossággal ragaszkodnak, azokból semmit el nem engednek; azon jogokat, melyek tőlük elvonattak, folyvást visszakövetelhetik; ha törvényszegéshez önként semmi emberi tekintetekből nem járulnak: akkor a nemzet egyetértvén, állhatatosságán, erkölcsi jellemének vasvértezetén a hatalom fegyvere darabokra fog törni.«
Ez volt az 1860. deczember 28-30-ik napjaiban megszerveztetett 61-iki vármegyének az alkotmány védelmében hozott utolsó határozata. Alig két hétre rá megérkezett felülről a hatalmi parancs, mely a törvényhatóság és tisztikarának további működését beszűnteti s erre nézve nagyobb nyomatékul a további működést fegyveres erőhatalom alkalmazásának kilátásba helyezésével meg is tiltja.
Alispánok és képviselők.
A rövid életű, de küzdelmekben tartalmas, az alkotmány védelmének nemes elszántságában valóban az ekkor tragikus halállal kimult Teleki László politikai szellemére emlékeztető korszakban Komárom megyének alispánjai Sárközy József és Madarassy Móricz, kerületeinek országgyűlési képviselői Ghyczy Kálmán, Sárközy József, Zámory Kálmán és Konkoly Thege Dénes voltak.
* * *
A provizórium. Főispáni helytartók és alispánok.
Az úgynevezett ideiglenes kormányrendszer (provizorium) alatt a vármegyének, mint ilyennek, alkotmányos s élete ismét szünetelt. Volt megyei kormányzat alkotmányos névhangzású (főispán, alispán, szolgabíró, esküdt, stb.) és magyar törvények szerint bíráskodó, idegenből kinevezett és elszármazott hivatalnokokkal, de a vármegye közönségének minden képviselete, hozzájárulása nélkül. E korszak főispáni helytartói Ambróz János, utóbb Lipthay Béla, alispánjai Szilasi Pázmány Zsigmond és Franits Lénárd voltak.
Noha a megyének, mint szervezett ősi intézménynek politikai élete több, mint félévtizeden keresztül ismét szünetelésre kényszeríttetett, még sem lehet mondani, hogy maga a megye közönségének társadalma elől a közéleti tevékenység sorompója teljesen zárva maradt volna. A vereségek, melyek Ausztriát 1859-től kezdve harczmezőn, diplomácziában és magyarországi belpolitikájában érték, érzékenyen sujtották a kényuralom nagyhatalmi tekintélyét, egyszersmind figyelmeztették is, hogy a továbbsülyedés megelőzése végett magyarországi politikájában az alkudozás és békülés lehetőségének módjait keresse. A politikai bizonytalanság, várakozás ez időszaka alatt támadtak új életre vagy születtek meg tömegesen hazánkban, így Komárom megyében is a megyei gazdasági egyesületek, melyek gyűlésezései, majd utóbb az ismeretes »husvéti czikk« kijelentései következésében még ugyanaz 1865. év novemberére egybehívott országgyűlés előkészítésének választási mozgalmai és magán az országgyűlésen elhangzott nagy közjogi viták folyton ébren tartották a megye intéző társadalmának közszellemét; míg végre, hosszas alkudozás és közben még egy újabb súlyos harcztéri vereség után megérett a kölcsönös engedékenység fájának gyümölcse a »67-iki kiegyezés« képében: a felelős parlamenti kormányrendszernek és a vármegyék önkormányzatának visszaállításával.
* * *
A kiegyezés.
Hogy mi volt az új helyzettel szemben Komárom vármegye politikai vélekedése és állásfoglalása, az az 1867. április 25-iki közgyűlés ama határozatából tetszik ki, melyben a kir. belügyminiszternek 1867. április 13-án kelt, a felelős kormányrendszer és a megyei törvényhatóságok működése között az összhangzat szükségességét, kívánatos voltát ajánló leiratára adott válaszban foglaltatik. E határozat rendelkező részét a történeti hűség teljességének kedvéért szószerint ide iktatjuk:
»A vármegye közönsége hazafias örömmel üdvözli az ország törvényes kormányának, a felelős kormánynak s a köztörvényhatóságoknak visszaállítását, mert e kettőben együtt látja az alkotmányos szabadságnak erős biztosítékát, a jó közigazgatásnak mellőzhetlen feltételét s az ország javára úgy törvényhozási, mint közigazgatási úton létesíthető számos nagyhorderejű és üdvös intézkedésekre 540való képességének egyik főforrását. - De öröme nem tökéletes, mert az az alap, melyen a czélba vett nemzeti átalakulás nyugszik, t. i. az úgynevezett közös ügyekre nézve elfogadott országgyűlési javaslat, több oly elvet foglal magában, melyeknek gyakorlati alkalmazása Magyarország törvényes önállását, függetlenségét, anyagi és szellemi erejének életerős fejlesztését veszélyezteti. Hogy ez elvek alkotmányos úton, ha még lehet, a nemzet jogainak s érdekeinek megfelelően módosíttassanak: legforróbb óhajtása e vármegye közönségének, s óhaja teljesítését az ország gyűlésétől várja. - Egyébiránt pedig meg lévén győződve, hogy a törvényes kormánytól, mely a köztörvényhatóságok önkormányzatának fentartását is feladatának vallja, törvénybe ütköző rendeletek nem érkezhetnek: nem késik tehát a megye közönsége kijelenteni, hogy törvényes rendeltetéséhez híven, mely szerint saját kebelében a törvényeknek végrehajtására s a közigazgatásnak kezelésére van hivatva, részéről mindent megtenni kész, a mi a törvények érvényének fentartására, az alkotmánynak tökéletes visszaállítására, az alkotmányos és felelős kormányzat rendszerének megszilárdítására vezet, és a kormánynak e czélra irányuló törekvéseit tehetsége szerint támogatni, törvényes rendeleteit végrehajtani, s a helyhatósági igazgatás szervezetét, minden ágazatban, a lehetségig czélszerűen alakítani kötelességének tartja. - De e mellett nem feledkezhetik meg törvényes hivatásának ama másik részéről sem, melynél fogva, mint alkotmányunk szerint a törvények őre, a törvények szentségének s a törvényhatóságok jogainak fentartása körüli tisztében hűségesen eljárni jövőben is mindenkor szoros kötelességének tartandja.«
A felelős kormány és a megyei törvényhatóság eljárása között való harmóniába, mit a felelős kormány belügyminisztere a vármegye közönségének figyelmébe ajánlott, az igazgatás rendjén disszonánczia nem vegyült, jóllehet a kormány és a megye közönsége, miként a fenti határozatból is kitetszik, a politikai hitvallás legfőbb közjogi sarktételében épen nem voltak azonos nézeten.
Gróf Nádasdy Lipót.
Az igazgatás rendje tekintetében a felelős kormány és köztörvényhatóság között fennálló jogviszony e kölcsönös méltánylatának uralmát megtestesítő, annak jegyét homlokán viselő időszak (1867-1875) alatt végezte be gróf Nádasdy Lipót, e vármegye enyészhetetlen emlékezetű örökös főispánja az ő hazafias és polgári erényekben gazdag és példás élete pályafutását. Mind gondolkozásban, mind cselekvésben mintaképe az igazi, feltétlenül alkotmányos érzületű főispánnak, a pártok tusáin ingathatatlanul felül álló kormányzónak, megszemélyesítője a pártatlan, hajthatlan igazságszeretetnek, serkentője a tisztviselő munkásságának, s méltánylója kifejtett tevékenységének. Alapítványainak emlékét, melyekkel megyéje közönségének erkölcsi és szellemi művelődésére, gazdasági kulturájának fejlesztésére magas műveltségű, magasztos érzésű hitvestársa, Forray Julia grófnővel karöltve a közjónak áldozott, az utókor hálás kegyeletes érzése őrzi.
Alispánok.
Ugyanez időszakban a vármegye alispánjai voltak: Ordódy Pál és Pázmándy Lajos, majd Madarassy Móricz és Pázmándy Lajos; a közigazgatástól a törvénykezésnek 1872-ben történt szétválasztása után egymaga Pázmándy Lajos és őt követőleg Bathó Bálint.
Az 1865. évi képviselőválasztás.
A megye négy választókerületéből küldött országgyűlési képviselők pedig voltak kerületenként és pártállás szerint, az 1865/8. évi országgyűlésen Nagy-Igmánd: Sárközy József (balközép), majd Milkovics Zsigmond (balközép); Tata: Ghyczy Ignácz (balközép), majd Huszár László (balközép); Udvard: Madarassy Móricz (balközép); Nemes-Ócsa: Zámory Kálmán (balközép); az 1869-1872. évi országgyűlésen Nagy-Igmánd: Milkovics Zsigmond (balközép); Tata: Fittler Dezső (Deák-párti); Udvard: Ordódy Pál (Deák-párti); Nemes-Ócsa: Zámory Kálmán (balközép); az 1872-1875. évi országgyűlésen Nagy-Igmánd: Milkovics Zsigmond (szélsőbal); Tata: Ghyczy Dénes (balközép); Udvard: Szombathelyi Győző (balközép); Nemes-Ócsa: Zámory Kálmán (balközép).
Ugyancsak e korszakban a megyének többi közéleti szerepvivői és pedig mind a régi, nem tisztviselői gárdából még: Ghyczy Kálmán, ki 1865. óta az országgyűlésen már Komárom szab. kir. városát képviselte, Galántai Balogh Ferencz, Baranyay László, Milkovics Zsigmond, Thaly Zsigmond, Szabadhegyi Móricz, Jaross Károly, Ekeli Pázmány Zsigmond, Missics Elek, stb. törvényhatósági bizottsági tagok.
* * *
541Elvitathatatlan történeti igazság, hogy: nemzeteket a szellemi és anyagi haladás nagy útján a kishitűség élesztésével, a nemzeti aspirácziók bénításával nem lehet sikeresen előre vinni. Nálunk a XVI. és XVII. évszázad élete telve volt politikai, hadi viszontagságokkal, melyek magát a nemzeti létet is veszélyeztették: de volt politikai erély, önbizalom a lelkekben, mely tevékenység mellett, saját szabad ipara, szabad kereskedelme, - ez utóbbi nemcsak belső, hanem külső is, jelentékeny, lendületes.
Ez a kereskedelem a XVIII. században hanyatlott el, midőn azonkori elődeink felülről mesterségesen ápolt politikai rezignácziója a minden egyéni, emberi és nemzeti törekvés, előhaladás előfeltételét, az önbizalmat a nemzet lelkében elcsüggesztette. Széchenyi nagy szelleme megtört a probléma megoldása proczessusának szirtjén: hogyan, mi módon és eszközökkel lehetne nemzetének pótolni, a mit az előző két-három nemzedék politikai lemondása a magyarság erkölcsi és anyagi javaiból veszni engedett.
Távol esik tőlünk politikai iskolája követőinek jóhiszeműségében kételkedni, vagy azt, a mit kormányzati ténykedésük körében az anyagi előhaladás terén az utóbbi harmadévszázad alatt műveltek, kicsinyléssel illetni: de láttuk, hogy az eredmények, melyeket felelős nemzeti kormány közreműködésével és védőpajzsa alatt elértünk, a nemzet anyagi erejének óriási megfeszítésével szemben mennyire aránytalanok; láttuk, hogy a mód, mely szerint a politikai kishitűség élesztésére, a nemzeti aspirácziók elhárítására alapított kormányrendszer gyakorolva volt, a nemzet erkölcsi és anyagi javaiból, talán akaratlanul is, mennyit elpusztított.
Kormány és törvényhatóság.
Folyton hangoztatott, de a mi saját viszonyainkra éppen nem illő jelszavak és tényleg alkalmazott állítólagos közigazgatási reformok hatása és párthatalmi érdekek sugallása alatt igazgatási rendszerünk felfogásában oly szellemirány keletkezett, mely felbontotta a kormány és a törvényhatóságok hatásköri működése között az összhangot. Köztörvényhatóságaink lassanként a kormányhatalom puszta gépies végrehajtó eszközeivé sülyeszttettek, legnagyobb részének nyilvános fórumai, gyűlési termei már csak a felső akarat, hatalom szavát visszhangozták.
A kor politikai szelleme ez irányzatának befogadásától Komárommegye sem maradt érintetlen. Kidőltek egymásután az élők sorából a társadalom régi független elemei, kiket gondolkodásban, magatartásban a régi politikai erkölcsök vezéreltek. A még életben maradt keveseket, a táblabírák ez utolsó mohikánjait az újabb elemek politikai opportunizmusa már meg nem értette, s így hatást a közélet irányítására nem is gyakorolhattak. Szürkévé, sivárrá, minden magasabb, nemesebb erkölcsi tartalomtól idegenné vált a közélet, mit nemzeti ideálok többé nem lelkesítettek.
Emlékezzünk meg itt a régi letűnt világ ez időben elköltözött három utolsó alakjáról. Milkovics Zsigmond a multban él és a jövőnek él. Amannak erkölcsi és szellemi kincseiben gyönyörködik, emennek biztosításáért szivesen áldoz. A jelent csak puszta átmenetnek, rossz álomnak nézi, melynek üres hivalkodásaival, személy- és hatalombálványozási kultuszával az ő rendíthetetlen politikai s erkölcsi puritanizmusa össze nem fér. - Thaly Zsigmond jeles szónok forró véralkat, nyugtalan szellem, ostromló erő, született ellenzék. Ellenzék, mint honvédezredes, Komárom várának feladásával szemben is, künn a száműzetésben az emigráczió - szerinte lanyha - vezetésével szemben is. A politikában, mert vérmesen reménykedett, sokat is csalódott, de meggyőződése oly hajthatatlan, oly erős, hogy optimizmusa szilárd vértezetén minden csalódás megtört. - Baranyay Gáspár magyar nagyúr, spártai erkölcsökkel, miként társai, nemes egyszerűséggel. Az élet szépségét a közügy odaadó szolgálatában keresi s találja fel. Erkölcsi törvényül vallja s cselekszi; a móddal a hazafiui kötelesség arányos. Társadalmi élete remeteszerű, melynek otthonából csak a nobile officiumok csalják ki, miknek teljesítésétől nem tartja őt vissza sem hajlott kor, sem vihar, sem zápor. Megjelenése, modora talán túlságosan komoly, de tartalmas lelket takar, kitől az üres nagyzás, a hívság szégyenkezve húzódik félre.
Főispánok.
A vármegyének e három évtizedre terjedő időszakában főispánjai voltak: Zuker József (1875-1892), Rudnay Béla (1892-1894), Sárközy Aurél (1894-1905).
542Alispánok.
Alispánjai: Bathó Bálint (1881-ig), Szombathelyi Győző (1881-1893) és Ghyczy Dénes (1893-tól kezdve).
43
A harmincz év alatt lefolyt nyolcz országgyűlésen a megye négy választókerülete közül: a tatai kerület 1875-ben, 1878-ban, 1881-ben, 1884-ben, 1887-ben, 1896-ban és 1901-ben a kormánypárthoz, 1902-ben a közjogi ellenzékhez; az udvardi kerület éppen úgy; a nemes-ócsai kerület 1875-ben, 1881-ben, 1896-ban és 1901-ben a kormánypárthoz, 1878-ban, 1884-ben, 1887-ben és 1892-ben a közjogi ellenzékhez; a nagyigmándi kerület folytonosan és állandóan a közjogi ellenzékhez járult.
* * *
Az 1904. évi válság.
A hazánkban az 1904. év vége felé a képviselőházi házszabály módosításának erőszakos kisérlete alkalmából kitört, hatásában és következéseiben az addigi politikai pártviszonyokat hirtelenében megváltoztatott nagy parlamenti válság lefolyása, az ország gyűlésének az 1848: IV. t.-cz. 6. szakasza, illetve az 1867: X. t.-cz. intézkedései ellenére történt feloszlatása, a központi kormányzatnak az 1905. év február 16. napjára egybehívott új országgyűlésen alakult többség, tehát a parlamentárizmus alapelve, a többségkormányzati elv ellenére továbbfolytatása, sőt utóbb ugyanez év júniusában a Fejérváry-kormány kinevezése és működtetése tényében felelős parlamenti kormányzat elvének egyenes megtagadása, a tényleges hatalomnak nem tetsző új többségalakulatú országgyűlésnek ismételt önkényes elnapolása, a parlamenti többség vezéreivel szemben 1905. szeptember 23-án Bécsben, a legmagasabb szinen elkövetett megszégyenítő eljárás, stb. az alkotmányválságnak beláthatatlan bonyodalmaiba sodrotta az országot.
Az 1905. évi képviselőválasztás.
Az új országgyűlésre az udvardi kerület gróf Zichy Miklós, a tatai kerület Világhy Gyula, a nagyigmándi kerület Kálmán Rudolf, a nemes-ócsai kerület Kuszka István személyében képviselőkül mind közjogi ellenzékit választott.
A veszély nagyságának megismerése felriasztotta a magyarság lelkében a közérzéseket, a jogosságnak, igazságnak ama sem nyilt abszolutizmussal, sem alkotmányos formák közt működő bürokratizmussal el nem enyésztethető örök érzését, mely előtt a nemzet régi nagyságának történelmi fénye világít, és a mely sarkalja szüntelen a nemzetet küzdeni törvényes függetlensége biztosítékának visszaszerzéseért. Felriasztotta a közérzésükben azokat a hazafiakat is, kik a hatvanas évek derekán egygyé kialakult Széchenyi-Deák-féle politikai iskola tanításaiból merítik politikai hitvallásukat, s kik bár támogatták kezdettől végig vagy utóbb a parlamentarizmus elve alapján létesült s működött kormányokat, de melléktekintetektől szabadon, függetlenül, amaz őszinte meggyőződésben, hogy politikai hitvallásuk dogmái, az út és mód, melyet követnek, nemzetük javára czélirányosak, üdvösek.
Az imparlamentáris kormány, hogy magának a katonai s hadi felségjog értelmezése s alkalmazása dolgában megindult nemzeti törekvések visszaszorítására, leverésére alulról is hátvédet készítsen, biztosítson: az általános választói jog kilátásba helyezésével már-már a végsőkig feszítette a közizgalmat. És miután így és a parlament elnémításával a központon saját czéljaira mindent elrendezett, romboló hadjáratát a vármegyék ellen vezette.
A közfigyelem most, mint alkotmányveszedelem idején már annyiszor, megint a vármegyék felé fordult.
Felmerült a kérdés, vajjon képes lesz-e a vármegye, ez a parlamentárizmus nevében harmadévszázon keresztül történelmi hivatásának teljesíthetésében folyton veszélyeztetett, hatáskörében folyton nyirbált ősi intézmény, kifejthető törvényes ellenállásával, a tényleges törvényen kívül helyezkedő hatalmas munkájában megállítani vagy csak fel is tartóztatni?!... Ezt a politikailag megnyomorgatott vármegyétől magától, mint puszta helyhatósági intézménytől bizton várni alig lehetett. A siker attól függött, hogy mily fajsúlya, mekkora terjedelme van az elszántságnak, az erkölcsi erőnek, a mit az illető vármegye társadalma képes lesz a mérkőzésre, védelemre harczba vinni.
A nemzeti ellenállás.
A kormány a köztörvényhatóságokkal szemben a rabulisztika fegyvereihez folyamodott. A mely törvényekkel létezése, hatalmi ténykedése egyenes ellentétben 545volt, azoknak (pl. az 1848: IV., 1867: X., 1886: XIX. t.-cz.) értelmét egyoldalú önkényes magyarázatokkal elcsavarta, más törvényeket, mint pl. az országgyűlésen meg nem ajánlott adók fizetésének, vagy meg nem ajánlott ujonczszállítási kötelezettség lerovásának önkéntes teljesítését megtiltó törvényeket (1504: I., 1791: XIX. t.-cz.) elavultaknak, hatályukat vesztetteknek nyilatkoztatta, majd utóbb erőszakosan, fegyveres katonai és csendőr-erő nyomásának segítségével beiktatott vagy beállított főispánjaival, főispáni helytartóival, királyi vagy kormánybiztosi czímen alkalmazott hatalmi közegeivel az alkotmány védelmében következetesen hajthatatlan törvényhatósági tisztviselőket, kik törvénytelen parancsainak megtagadták az engedelmességet, az 1886. évi 21. t.-cz. 65. §-ának alkalmazásával, mely voltaképpen csak a létezésében törvényes és parlamentárisan kormányzó hatalom főispánjait illetné meg, hivatali állásaikból elmozdította, sőt többeket közülök még bűnvádi kereset alá is fogatott.
Az ácsi ütközet emlékoszlopa.
Komárom vármegye az alkotmány cselekvőleges védelme körül az elszántság, a hajthatatlan szilárdság ama dicsőségében, mely történelmünk e korszakában Abauj-Tornát, Zemplént, Nógrádot, Pestet az erkölcsi erőnek oly csodás fényével sugározta körül, nem osztozhatik. Társadalma alakulatának, összetételének ama, noha kisebb, de befolyásra nézve még mindig jelentékeny része, melyet közérzületében az alig mult idők kormányzati szelleme lenyűgözött, megakadályozta, bénította a törvényes ellenállás vezérletét, hogy e vármegye is a csatasor első harczvonalában állhasson.
44
Mindazáltal a mi a fenforgó viszonyok között a törvényes ellenállás ama taktikai czélját illeti, hogy t. i. az ellenséges hatalom hadmozdulati cselekvéseiben lépésről-lépésre akadályoztassék, vele szemben az ellenszenv, a bénítás minden lehető erkölcsi és törvényes fegyvere minden adott alkalommal éreztessék és felhasználtassék, e tekintetben az alkotmányvédelem vezérlete megtette eredményesen hazafias kötelességét. Felemelte tiltakozó szavát az alkotmányellenes hatalom tövénytelen volta ellen; az önkéntes adószolgáltatás és önkéntes ujonczbeállás korábbi egyenes betiltásával utóbb felhagyott ugyan, de ugyanakkor kiadta az érdekelteknek hivatalosan is, és pedig sikeresen a jelszót: elvárja a megye minden polgárától e részben is, mint minden egyébben, a hazafiság, az alkotmány követelményének szigorú teljesítését.
A kormány a megye részére Sárközy Aurél helyébe főispánnak 1905. november havának első felében Kubinyi Géza gömöri birtokost, volt országgyűlési képviselőt neveztette ki.
Kubinyi a törvény (1886: XXI. t.-cz. 46. szakasza), százados szokás és gyakorlat ellenére, a minthogy különben a vármegye ellenállása miatt másként nem is tehetett, még ugyane hónap 29-ikének 10 órájára maga tűzte ki a közgyűlést, mely őt a főispáni székbe beiktatandó lenne. Az alkotmányvédelem hívei a törvény ellenére egybehívott gyülekezetből elmaradjanak, sőt föltételezhetvén, miként néhányan csak azért is megjelennek, hogy jelenlétük által az önkényes beiktatásnak formaszerű törvényes színt adjanak, abban állapodott meg, hogy a székház gyűlési termében a mondott napon reggeli tizedfél órakor megjelenik, a hol és a mikor ünnepélyes és nyilvános tiltakozását bejelentendi a czélba vett önkényes főispáni beiktatás ellen, s e tiltakozás kinyilvánítására a törvényhatóság bizottságának tagjait meghívja.
Ily előzmények után virradt el a nap, melynek kora reggelén a vármegye székházának kapuit, udvarát, folyosóit katonaság és csendőrség fegyveres hada megszállotta, hogy fedezete alatt biztosíttassék a czélba vett beiktatási aktus.
A megszálló fegyveres sereg egy zászlóalj gyalogságból, egy század lovasságból, 36 csendőrből, összesen mintegy 900-1000 főből állott.
A székház gyűlési termében tiltakozásra nagy számmal pontosan megjelent bizottsági tagok élén Kálmán Rudolf országgyűlési képviselő s bizottsági tag, az alkotmányvédelem intézésének fővezérlője, csendben, feszült figyelemmel 546hallgatott, koronként zajos helyeslésekkel kisért beszédében óvást emelt a törvénytelen kormány helyhatósági hatalmi közege által czélba vett főispáni beiktatás törvénytelen volta ellen. Közhelyeslés hozzájárulásával jelentette ki, hogy valamint a beiktatásra szóló meghívást, úgy magát a beiktatás czége alatt netalán jelentkező egyének gyülekezetét a vármegye közgyűlésének, mint szintén a tervezett beiktatási aktust törvényesnek el nem ismerheti.
Mielőtt azonban még beszédét befejezhette, Kubinyi Géza főispán, be nem várva a saját meghívójában megszabott időt, jobbára ismeretlen idegenekből állott kiséretével, a teremben hirtelen megjelent; láttára fülsiketítő lárma, zsivaj támadt, melynek fenyegető magatartást eláruló zajában, a felháborodott érzelmek és forrongó szenvedelmek kitörése közt, a terem zöld asztalának ősi, nagyöblű kalamárisa valamiképpen mozgásba jött s röptében tartalma nedvével a főispáni díszköntöst feketére festette, de nem csekély súlyával személyt, szerencsére, nem talált, s a főispán, ki ezalatt kezében tartott papirlapról esküszöveget olvasott le, nyomban elhagyta a termet.
A teremben erre egyszerre helyreállt a csend, s a szónok, Kálmán Rudolf, a megszakadt beszédet a vármegye jelenvolt tiszti ügyészéhez intézett ama kérdésével végezte be: nyilatkozzék az iránt, vajjon a közgyűlésre szóló főispáni meghívást törvényesnek, a gyülekezetet főispáni beiktató közgyűlésnek, az állítólagos eskütételt a törvénynyel, szokással, gyakorlattal egyezőnek találja-e?
A tiszti ügyész a kérdésre tagadó értelemben válaszol. De mielőtt nyilatkozatát formaszerűleg megindokolhatta volna, a fegyveres erő előcsapata megjelent a teremben, s parancsnoka felsőbb utasítására s nyert hatalmára hivatkozva, szétoszlásra kényszerítette a tiltakozókat.
* * *
Kubinyi Géza.
A mi Kubinyi Géza alig pár hónapra terjedt működését illeti, e részben, hogy kormánya szándékainak, czéljai érdekének eleget tegyen, közigazgatási téren tagadhatatlan jártasságának felhasználásával, jobb ügyhöz méltó hévvel, buzgósággal és szívós kitartással tőle telhetőleg mindent elkövetett. Igyekezete azonban a vármegye független társadalmi és politikai elemei részéről a nyilvános és társadalmi élet minden terén kifejtett törvényes ellenállás miatt a kívánt eredményhez nem juthatott. Az ellentét a mérkőző erők között teljes volt, élessége az elnöki széknek leszavaztatásában gyakran megnyilvánult, de tettleges összeütközéssé nem súlyosodott.
Mesterkedését, hogy például az út-kérdés felvetésével és felhasználásával hogyan iparkodott a vármegyét az akkori kormányhatalom karjai közé édesgetni, mi ha sikerül, alkalmas lenne a megye jó hirnevét az egész ország előtt megsemmisíteni, - a beszámításnál egyszerűen csak a vicinalizmus járványos szelleme maradványának terhére róható fel, mely ilyetén dolgokat már olyannyira megszokott, hogy bennük megütközni valót éppen nem talál.
* * *
Az országgyűlés feloszlatása.
Az országgyűlést folytonos elnapolások után 1906. február 19-én fegyveres erőszak nyomása mellett feloszlatták, a külkereskedelmi szerződéseket, a külhatalmasságokkal, világos törvényeink ellenére, a nemzet megkérdeztetése nélkül megkötötték: az izgalom az országban tetőfokra hágott. A válság romboló vihara alkotmányunk külső szerkezetének épületéről lesodorta a tetőt, s most az épület sarkfalaival, a vármegyékkel vívja még az élethalálharczot. Az idő múlik, múlik, s az abszolutizmus egész valójában közeledik: de a Rubikon átlépésében a másikat megelőzni mindegyik küzdőfél óvakodik.
A kétség és reménység közt vergődő hányattatás e legborusabb napjaiban, már márczius vége felé történik, hogy hazánk előkelő női világa köréből, mint egykor a negyvenes évek ötödikének őszén, lelkes elhatározással kiindul a mozgalom: a külkereskedelmi szerződések megkötése ellenében védelembe venni a hazai ipart, s védelmét egyesületi úton szervezni, Bécs hatalmaskodásával 547szemben a nemzeti ellenállás erejét erkölcsileg és anyagilag ez által is fokozni.
Az eszme igazságának varázsereje röptében hódít, megkapja, magával ragadja a magasztos czél iránt fogékony magyar női lelket, s lelkes női apostolok buzgó kezdeményezése mellett alig egy pár nap alatt egymásután országszerte, Komárom megyében is, létrejönnek a hazai ipart védő egyesületek.
A tulipánmozgalom.
Sajnáljuk, hogy a negyvenes évekbeli védegyleti szervezkedésnek Komárom megyére nézve nem találtuk nyomait. Annál nagyobb örömmel jegyezhetjük föl az eszme mostani létesítése lelkes kezdeményezőinek, női apostolainak neveit. Ezek: gróf Zichy Miklósné, Karcsay Lászlóné, Kánya Vilmosné, Baranyay Gézáné, Kürthy Istvánné, Farkas Ferenczné, Fáy Istvánné.
A nemzeti kormány.
Az iparvédő egyletek szervezkedési mozgalmaival párhuzamosan az alkotmányválság sötét felhőjének sűrűjéből nagy vajudás között, ime, kibontakozik az engeszelődés mosolygó napja is, mely meghozza - noha csak fegyverszünet jegyének képében - a békét. Virágvasárnapja előtti napon, 1906. április 7-én, véget ért az imparlamentáris kormányzat. A többségkormányzat elve alapján a pártok többségszövetségéből (koaliczió) kinevezték az új felelős parlamenti kormányt, s annak közreműködésével meghirdettetett csakhamar az új országgyűlés.
45
Kálmán Rudolfnak, megyéjében a mostani alkotmányvédelem előharczosának, a megye főispánjává kinevezése a vármegye közönségében, mely az alkotmányromboló tényleges hatalom lidércznyomása alól csak imént lélekzett fel, egyszerre felélesztette az utolsó Nádasdy főispánságának nagy emlékét.
A vármegye régi közgyűlési jegyzőkönyvei a főispáni beiktatást »nemzeti ünnep« nevezésével tisztelik. Az 1906. május 10-iki főispáni beiktatás ez elnevezéshez, a hogy azt elődeink értelmezték, díszben, fényben, az érzelmek bensőségében, teljesen méltó volt, a minőhöz hasonlóra e vármegyében a még élő korosabb nemzedék is már csak a gróf Nádasdy Lipót főispánsága negyvenéves évfordulójának ez előtt éppen harmadévszázaddal történt megünneplése alkalmából emlékezhetik.
A vármegye közönsége akkor egy leáldozni készülő életnap bucsuzó sugarainál a dicsőségesen működött férfiú érdemeinek a kegyelet meleg érzéseivel, most pedig nemzeti istenének, a miért tavasza napjának derengő, enyhe sugára a politikai szabadulást számára meghozza, a hála érzetével áldozott. A két emlékezetes alkalom között közös vonás: az is, ez is, a hazafias érdemnek méltatása és ünneplése volt.
* * *
A nagy eszmék igazságában a hitnek megváltó ereje lakozik, hogy a kik érette küzdenek, áldoznak, az eszme diadalát életben vagy halálban keresztülviszik. A magyarságnak e földön végzete, hogy természettől örökölt nemzeti lényével egybeforrt nagy eszményét, a közszabadságot és az annak diadalában való hitet nagy megpróbáltatások, szenvedések árán váltsa meg.
II. Rákóczi Ferencz temetése.
Az Úr születése esztendejének ezerkilenczszázhatodik évfordulójában a tizedik hónap utolsó napjaiban Magyarország törvényhozása, kormánya, minden köztörvényhatósága, irodalmi és művelődési intézete, összes egyházi és világi társadalma a nagy török birodalom fővárosából és ázsiai parton fekvő Izmid nevű városából hamvaikban hazahozott, nemzetök közszabadságáért, függetlenségéért, becsületéért harczolt, minden javaikat odaáldozott, sokat szenvedett utolsó nemzeti fejedelmek, hőslelkű fejedelemnő és a küzdésben, a hontalanság keserveiben velök osztozó hívek emlékezetének a kegyeletes tisztelet és rajongó érzés e világban példátlan nyilvánulásaival hódolt.
A közhódolat e forrongásában, a közünneplés e magasztosságában a történelem törvényének igazsága, örök bizonysága nyilatkozott meg: öntudatos, 548czéltudatos nemzetek nagy eszményei azok szenvedéseiben és haló poraiban, kik érettük küzdöttek, áldoztak, megdicsőülnek, és igazságuk isteni erejénél fogva előbb vagy utóbb, de kivívják maguknak, ellenséges földi hatalmak minden erőszaka ellenére, a végleges diadalt.
Komárom vármegye e nagy történeti igazság országos megünneplésében, az ország fővárosában és az immár itthon nyugvó fejedelmi hamvak szentelt sírhelyein, küldöttjei által azzal a lelkesedéssel, azzal a hazafias áhítattal vett részt, mely történeti multjához, nemzete eszményének kultusza oltárához, nemzete nagy alakjainak emlékezetéhez méltó.
46
Újabbkori politikai történetét, ez ünnepi tény följegyzésével zárjuk.
Komárom vármegye czímere.
Komárom sz. kir. város czímere.
0. Ursinus Velius: De bello Pannonico.
1. Századok 1867. évf. 34. l. Fraknói Vilmos közleménye.
4. Első számú tanácsi jegyzőkönyv. 14. l.
5. Dr. Dézsi Lajos: Szenczi Molnár Albert naplója, levelezése és irományai. Budapest, 1898. 298. l.
7. A dunántúli reform. egyházkerület régi jegyzőkönyvéből.
8. Historia Diplomatica. Appendix 17. l.
9. Perlaki Könczöl Márton lévai esperes levele Szilágyi Istvánhoz a debreczeni főiskolai könyvtárban.
10. Lampe-Ember: Historia ecclsiae reformatae, 749. l.
11. A jkönyvet lásd Sárospataki füzetek, 1863. 669. l.
12. Tatai János komáromi esperes Önéletrajzában.
13. Komárom vármegye nemességének létszáma az 1820-1848 közötti időben tizennyolczezer körül volt, a létszám magassága tekintetében tehát a vármegyék közt a 11-ik helyen állt. Ebből a szavazatra jogosult mintegy 2500. Birtokos özvegy nemesnők a tiszt-, és követválasztásoknál meghatalmazott által szavazatjogot gyakorolhattak.
14. Komárom vármegyében: negyedsorban a főjegyző, vagy valamelyik érdemesebb s tekintélyesebb főszolgabíró is, - mint közgyűlési különösebb megbízásból - alispánhelyettes.
15. Történetünk során midig a »rendek« elnevezést fogjuk használni.
16. A követutasításokat utóbb a rendeknek egy e végre koronként megbízott küdöttsége készítette elő.
17. A törvényszéki tárgyalás úgy polgári, mint büntető ügyekben nyilvános volt. Fegyelmi ügy ritkán fordult elő. Sok czeremoniával nem járt, s ha az ügy természete kivánta, nyomban zárlatra került a sor.
18. Az első alispán általában az igazgatás élén, a másodalispán a törvénykezés élén, a hadi biztos a törvényhatóság és a helytálló s átvonuló katonaság közötti személyes érintkezést, az ellátás, élelmezés biztosítása körüli teendőket közvetítette. A központi biztos, főszolgabirói ranggal, szolgabirói s gazdai teendőket végzett a központban. A könyvtárnok, a néhai jó Kultsár István (a Hazai Tudósítások szerkesztője) által a megyének hagyományozott, s utóbb folyton gyarapított megyei könyvtárt gondozta.
19. Az újabb, magyar köriratú pecsétnyomó 1861-ben készült.
20. Czélzás az Elba szigetéről 1815. márcziusában váratlanul megszökött hadóriásnak Francziaországban fegyveres megjelenése által előállott helyzetre, mely többek közt a bécsi udvart is rémületbe ejtette, s azt rögtöni védekezésre kényszerítette. Ámde a veszély még azon év júniusában Waterlónál elmult; s az országgyűlést ujonczok megajánlása végett azóta egybe sem hívták.
21. A »szent szövetség« erejében elbizakodott bécsi udvar hatalmi öntudatát, mely el volt szánva az ország alkotmányát megtörni, valóban sérthette az első feliratban alkalmazott, szinte gúnyorosság szinében is feltünhető élesebb szembeállítása a kir. parancs ama szembeszökően következetlen két tételének, hogy míg egy részről az ellenség erejének a vitéz seregek által végképen megsemmisítésére történik büszke hivatkozás, másrészről ugyanakkor szüksége van ujonczok sürgős kiállítására is. Ennek a paradoxonnak fölemlítése fakaszthatta ki a hatalmi önérzet teltségének azt a nyilvánulását, hogy a vármegye még politikai környülállások meghatározásába is beleereszkedni merészkedett.
22. A bécsi birodalmi kormány helytelen pénzügyi gazdálkodása, önkényes hitelműveletei óriási gazdasági károkat okoztak az országnak. A minden reális alap nélkül kibocsátott papirpénzjegyek s u. n. »Anicipations-schein«-ok leszállították a pénznek korábbi értékét 100-ről 40-re vagyis a száz krajczárét (1 pengő forint) negyven krajczárra (1 váltó frt), s mert önkényűleg azt követelték, hogy az eddigi váltó pénzérték helyett a hadi adó pengő pénzértékben fizettessék be.
23. Gróf Nádasdy Mihály örökös főispán előrehaladott kora s betegeskedése miatt a királyi akarat szándékait e válságos viszonyok között kellő nyomatékkal nem képviselhetvén, élete tartamára fia, Lipót (kir. kamarás. belső t. tanácsos, kir. helyt. tanácsos) a megyéjébe főispáni helytartóul már korábban kinevezetetett. Mint ilyent iktatták be a vármegye 1822. évi márczius 26-iki közgyűlésén nagy ünnepélyességgel. Atyja halála után, mint akkor már örökös és valóságos főispánt, a rendek ujra beiktatták.
24. A jegyzőkönyv a gyűlést nem közgyűlésnek, hanem commissariusi gyűlésnek nevezi.
25. Fogságot szenvedett s hivatali állása odahagyására kényszeríttetett e vármegye udvardi járásának akkori főszolgabírája, Fajkürthi Kürthy Lajos is, kit aztán elégtételül Pálffy József herczeg a bátorkeszi uradalom jószágkormányzásával bízott meg, megyéje pedig utóbb a legközelebb elkövetkezett tisztújításnál alispánul választott meg.
26. A helyzet t. i. az volt, hogy a bécsi kormány az osztrák kincstár gazdagítása végett Magyarország hátrányára oly vámrendszert űzött, hogy Magyarország termesztményeinek fölöslegét Fiumén át ne értékesíthesse, hanem csak Ausztria felé, s az osztrák határvámnál a magyar kiviteli termékeket rendkívül nagy vámdíjtételekkel sujtotta.
27. Komárommegye területén állandóan volt, és pedig lovas katonaság (Ferdinánd-, Samariva-, Nostitz-, Greth-féle, stb. könnyű lovasság) elszállásolva, melynek a szükséges épületekkel, tüzelővel, világítással, zabbal, szénával való ellátása a megyének temérdek gondot okozott, s emellett az úgynevezett deperditák miatt, a megye házipénztárára is külön nagy terhet hárított. Sok panasz-felirat tárgya volt.
28. Még az 1790-iki országgyűlés rendelkezése folytán egy, az ország összes közviszonyai rendezését tárgyazó tervezet készült, melyet az 1825-7-iki országgyűlés e tárgyban megbízott küldöttsége átvizsgálván s újra átdolgozván, a vármegyék megrostálásain is keresztül ment munkálat (orsz. rendszeres munkálat) egyes részei, mint törvényjavaslatok kerültek az 1832-iki országgyűlés tanácskozása alá. A hol e szakaszban törvényjavaslat említtetik, az alatt mindig az efféle törvényjavaslatok értendők, miként ennél a pontnál is.
29. A védrendszer értelmében, ugyanis, az ujonczok ajánlása kívánatának törvényszerű feltétele volt: hogy az ujonczok állításának szükségessége, az ország fegyveres megvédelmezése tekintetéből kimutattatták; a mi, természetesen, kapcsolatban állott a nemzet ama jogával is, hogy a külügyekre befolyást gyakorolhasson. Míg ellenben a haderő béke-létszámának fentartása, béke idején az ezredeknek hadfogadás utján kiegészítése csupán a király gondja és költsége volt, hacsak az országgyűlés külön törvény mellett esetről-esetre ily hadfogadási költséget is meg nem szavazott.
30. Tudni való, hogy az e tárgyban működött országgyűlési választmány javaslata a többi vasutvonal irányokat ekép jelölte meg:
1. Pest-Szolnok-Debreczen-M.-Sziget, és ugyancsak Pest-Érsekujvár-Pozsony-országhatár;
2. Pest-Zimony;
3. Pest-Miskolcz-Tokaj-országhatárszél;
4. Szolnok-Arad-Erdély;
5. Szolnok-Szeged-Erdély;
6. Pest-Győr-Pápa-országhatár;
7. Érsekujvár-Nyitra-Holics-országhatár;
8. Besztercze-országhatár Krakkó felé.
31. Az e szakasz alatt előforduló utasításokból az 1-13. alattiak részint még az ország gyűlését megelőzőleg, részint még a márcziusi ülésszak bekövetkezése előtt adattak; a 12. alatti már márczius 13-iki, a 13. alatti pedig márczius 15-iki keletű.
32. Komárom vármegyének az adminisztratori rendszerrel, mely ekkoriban az ország némely megyéi közéletét folytonos lázban tartotta, különlegesen nem volt baja. Főispánjának, III. Nádasdy Lipótnak teljes pártatlansága, szigorú igazságszeretete, egyeztető békés szelleme, bölcsessége, igaz hazafiúi érzése és ezek mellett fölfelé is hatni tudó nagy tekintélye megmentették a megyét s otthonát az adminisztrátorság üzelmeinek szenvedésétől.
33. Látszik már a korábbi hasonló tartalmú, meg ezen utasításból is, az osztrák orosz fegyverszövetség létezésének gondolatával mennyire telítve volt nálunk a közvélekedés. Akármikor történt meg e tekintetben az érdekelt két hatalom között a formaszerű megegyezés, a szövetkezet föltételezése igen természetes és indokolt volt. Valamint az is igen természetes, hogy a nagyhatalmi öntudat büszkeségnek érzékenysége a semleges fegyveres beavatkozást csak akkor kérje s vegye igénybe, a mikor máskülönben a végveszedelem reá nézve már nyilvánvaló dolog.
34. Állása hatalmi körének tudata egy alkalommal a kelleténél túl talált kicsapni a kerékvágásból. Egy ebbeli minőségében magára nagyon sokat tartó udvari szállító, a szőnyi fogadóhoz érkezvén, hogy császárvárosi szép fogatát az épen megeredt záporesőtől megkímélje, a telve volt kocsifélszer alól az ekkor épen Szőnyön időzött alispán kocsiját huzatta ki embereivel az esőre, s midőn e miatt az alispántól kérdőre vonatott, annak nagy fenhéjázva sértően válaszolt. Az alispán ezért őt a hajdujával lehuzatta s büntetésül jó tizenkettőt csapatott rá. A szállító panaszára Bécsből »ad verbum regium audiendum« legmagasabb parancsolat jön, s Ghyczy viczeispán Bécsben, a Burgban ő felsége Ferencz császár-király legmagasabb színe előtt nagy tiszteletadással, de egyenes deréktartással megjelenik.
- Hogy merészelt ön - hangzott a szigorú kérdés, - az én emberemen ilyen súlyos dolgot elkövetni, - mivel képes ezt az eljárását menteni?
Ghyczy alispán előadván a büntetés cselekményének előzményeit, nyugodt méltósággal igyen felelt:
- Felséges királyom, megcselekedtem; de kénytelen vagyok mondani, hogy valamiképpen a felséges császár és király nagy birodalmában maga felséges uram parancsol, azonképpen a vármegyében ősi szokás szerint annak viczeispánja parancsol.
A patriarkális gondolkozású császár-királynak megtetszett az őszinte, egyenes felelet, melyhez nem igen volt szokva, s kedélyességre hangolódva, és zsebéből burnótszelenczéjét elővonva, a közelében állott, tolmácsként is alkalmazott udvari tanácsoshoz intézve mondogatta: Na, Er sagt was...Ja, ja. Er hat wahrscheinlich Recht!...Majd pedig nyomban az alispánhoz fordulva, nyájasabbra váltott hangon így fejezé be az audiendumot: »Abert, nicht wahr, lieber Vicegeschpan, Sie werden das nicht mehr repetiren?!« -
35. Az abban az időben nagyban dívott választási gúnyversek egyike, annak jelzéséül, hogy tótságlakta faluja környékén nagy társadalmi befolyást gyakorolt, »tót király«-nak nevezi. Ám jó tót király volt. Nevelt a magyar hazának két jeles fiat: Istvánt, ki a szabadságharczban Bocskay-huszárezredes volt, s kit 49-ben golyó általi halálra, majd kegyelemből tizennégy évi várfogságra itéltek, miből a csehországi Josefstadtban hét esztendőt ki is töltött, - és Józsefet, Bars vármegye 1861-iki lelkes alispánját.
36. E megyében az első kormánybiztosok: Halassy Ede első alispán, majd Sárközy József egykori alispán, kömlődi nagybirtokosok voltak.
37. A megszálló osztrák hadak egyik, Nagy-Megyer körül táborozott parancsnoka, Neustädter tábornok, a falusi birtokaikon időzött Szatmáry Dániel másodalispánt, Pázmány Zs. főszámvevőt, Ghyczy Mátyás főszolgabírót, Csontos István szolgabírót és még három kisebb állású tisztviselőtársukat összefogdostatta, fegyverek között maga elé kisértette s a császári hűségeskü letételére kényszerítette.
38. Az elnöklete alatt tartott közgyűlésen alispánokul a vármegyéből még az előző év végén Szolnok tájára menekült Halassy Ede és a nevezett Szatmáry D. helyébe Madarassy Móricz és Domonkos Mihály választattak meg.
39. A szabadságharcz leverése után a győztes hatalom haditörvényszéke Pukyt és Ujházyt kötélhalálra itélte, de itéletét rajtuk csak in effigie hajthatta végre. Külföldi bujdosásaikban Puky végre Genfben telepedett meg, a honnan 1867-ben hazatért s 1887-ben halt meg, míg Ujházy 1870-ben Amerikában, Texas államban fejezte életét.
40. Különben a legelső ütközet, mely a vármegye területét érte, még 1849-ben január 13-án, Aszód pusztáján ment végbe. A csata Nádszegnél kezdődött, a miért nádszegi ütközet néven ismeretes. A csatákban elvérzett honvédhősök emlékezetére a vármegye közönséges 1871-ben, a herkályi erdős síkon, kegyelete jeléül, messze ellátszó emlékszobrot állított.
41. A vár átadásának feltételei, melyeket 1849. szeptember 27-én Herkályon osztrák részről Haynau császári táborszernagy, magyar részről öt ezredes, három alezredes, két százados, mint kiküldött biztosok és Klapka György, mint vár- és hadparancsnok, jóváhagyólag aláírtak, lásd részletesen megírva id. Szinnyei József »Komárom 1848/9-ben« czímű művében.
42. A Schwarzenberg-kormány császári biztosai voltak: Dőry, Jankó és Szathmáry; a Bach-kormány császári megyefőnöke: Ambróz János.
43. Ghyczy Dénes, Ferencz unokája, e családi néven a megyének ötödik alispánja.
44. Az alkotmányvédelem vezérletének törzskarát alkották: Baranyay Géza, Kálmán Rudolf, gróf Zichy Miklós, Kürthy István, Világhy Gyula, Thaly Ferencz, Vásárhelyi Imre, Lózert Kálmán, Csetke Béla, Mihályi Béla, Palkovics Imre, Gyalókay László törvényhatósági bizottsági tagok.
45. A megye választókerületei az április 30-án tartott választásoknál az országgyűlésre az udvardi, tatai és németócsai kerületekből képviselőkül ismét gróf Zichy Miklóst, Világhy Gyulát és Kuszka Istvánt, a nagyigmándi kerületből a most főispánná kinevezett Kálmán Rudolf helyébe Thaly Ferenczet, most már harmadszor, mindnyájan függetlenségi pártiakat, egyhangúlag választották.
46. A megye az ünnepélyességeken következő, a főispán vezetésével menesztett küldöttségekkel képviseltette magát, és pedig a fővárosban: Ghyczy Dénes alispán, gróf Eszterházy Ferencz, gróf Eszterházy Móricz, gróf Zichy Miklós, gróf Zichy Frigyes, Antal Gábor, Thaly Ferencz, Világhy Gyula, Kürthy István, Jaross István, Baranyai Géza, Kánia Vilmos, Világhy Tibor, Vásárhelyi Imre, Paulovics Dezső, Fáy István, Szombathelyi Aurél, Losonczy Elemér, Cserka Béla, Lózert Kálmán, Jaross Vilmos, Palkovics Viktor, Erdélyi Gáspár, Emanuel Sándor, Konkoly Thege Lajos és Pogrányi József; Kassán: gróf Zichy Miklós, Baranyai Géza és Pogrányi József.