Borovszky - Magyarország vármegyéi és városai

A vas- és fémipar Komárom vármegye területén nincs iparteleppel képviselve. Van ugyan Komáromban néhány kisebb műhely, ezek azonban jelentéktelenek. Gépgyár sincs, csak egy nagyobb javítóműhely. Ezenkívül több kisebb gazdasági gépjavító műhely a nagyobb uradalmakban.

A gépgyártás terén az egyedüli jelentékenyebb ipartelep a »Magyar folyam- és tengerhajózási r. t.« hajóműhelye, mely 1898-ban Komáromban a várostól a részvénytársaságnak bérbeadott területen, az Erzsébet-sziget híd alatti részén épült. A műhely a Társaság számára dolgozik; a hajóállomány, (a gőzösök, uszályhajók, kikötőhajók) berendezését, fölszerelését végzi, a hajók számára bizonyos géprészeket maga gyárt s az összes javításokat végzi. Átlag 150 munkást foglalkoztat, kiknek évente 150.000 korona bért fizet ki.

Komárom vármegye tatai járásában vannak a híres vörös márvány-, bazalt- és mészkő-bányák és a tatai szénbánya, melynek jóminőségű barnaszene nemcsak hazánkban, hanem Ausztriában is ismeretes, s a melyről külön fejezetben szólunk.

Komárom vármegye keleti részén, a Gerecse hegycsoport nyugati oldalán levő márvány- és mészkőbányák évszázadok óta ismeretesek. Tardos és Héreg községek határában, az esztergomi érseki uradalmak területén, jó minőségű márványt fejtenek. A bányák bérlői Aprili testvérek, esztergomi kőfaragó-czég. A vörös márványon kívül még bazaltot és mészkövet is fejtenek, az utóbbit Dunaalmás körül. A mészkő anyaga édesvízi, tömör, kemény mészkő és így kőfaragómunkára nagyon alkalmas. A mészkőbányák tulajdonosa Barcza Adolf. Több jel arra mutat, hogy már a rómaiak aknázták ezeket a bányákat. 1850 körül a komáromi vár erődítési munkálataihoz is innen szállították a kőanyagot; később pedig a bécsi császári palotához is, a hol az egész alapzat és lábazat, a magas földszintig, az e vidéken faragott kövekből áll. Hazánk több állami épületéhez a márvány- és mészkőanyagot szintén innen szállították; nevezetesen a budapesti Szt. István templomhoz, az új országházhoz, az eskütéri hídhoz, a budai kir. várpalotához és a pénzügyminiszterium palotájához. A Tardos és Dunaalmás vidékén fekvő kőbányákban átlag 200 munkás foglalkozik és a kifejtett márvány- és mészkövek évi termelése 1500-1800 köbméter.

A Vértes hegyek nyúlványaiban sok oly mészkő van, mely nagyon jó meszet szolgáltat. Felsőgalla és Bánhida vidékén a mészégetés már régóta virágzó kereseti forrás volt. 1903-ban a régi mészégető kemenczék helyébe a körkemenczék lépnek. Az előbb említett évben épült Bánhidán Svoboda Gyula mészégetőkemenczéje és Felsőgallán a Magyar általános kőszénbánya rt. mészégető telepe. Ez utóbbi, habár leginkább a bányából kiszállított tisztátalan szén okszerű kihasználása és a bányatelep szükségletének fedezésére épült, Komárom vármegye mészszükségletét, a bánhidai mészégető-kemenczével együtt, teljesen fedezi. A mészkövet a felsőgallai trias-kőbányából fejtik és egy 1200 méter hosszú sodronypályán a mészégető telephez szállítják.

Tata vidékén az agyagipar mindenkor virágzott. A czéhben remekmű volt egy rakott pozsonyi kályha. A czéh tagjain kívül Tatán és vidékén senkinek sem volt szabad fazekasmesterséget űzni s vásárra agyagárút hozni. A XVIII. században a tatai fazekasok külön czéhet alkottak. Szabadalmaikat 1718-ban VI. Károly császártól kapták. A komáromi múzeumban számos lelet van a római korból, a mi arra mutat, hogy a megyebeli kitűnő agyagot már a rómaiak, vagy még ősibb lakosok is felhasználták. A honfoglalás óta szakadatlanul virágzott az agyagipar. Említést tesz róla Korabinsky 1786-ban, és számos községet felsorol, hol foglalkoznak vele. A XVII. században hazánkban is meghonosul az új, fehér ónmázas fayence-áru gyártása. A mult század első felében már nagyobb gyárak is keletkeznek, így Tatán a Schlögel János György gyára, kitől örökségképpen Pasteiner Józsefre szállott. Ettől megvette Fischer M., kinek fia, Károly, Nobellel egyesülvén, megalakult a mostani Fischer és Nobel czég porczellángyára. A tatai fayence-árú nagyon hasonlított a holicsi gyártmányokhoz, úgy hogy csak a védjegy után lehetett azoktól megkülönböztetni.

E gyár mellett az agyagáru-gyártás Tatán mint kisipar is jelentékeny. A tatai ipartestület területén a fazekas-iparosok száma a 40-et meghaladja, A tatatóvárosi agyagáruégető mesterek legutóbb szövetkezetbe léptek és állami segélylyel kemenczét építettek, a hol az otthon elkészített agyagedényeket 237kiégetik. A tatai zománczos edények a dunántúli vásárok piaczán nagyon keresettek.

A vármegye területén a következő hat téglagyár van: Kis-Megyeren Span Lázáré, Komáromban a Becsali téglagyár, Aszáron Hérics Mártoné, Kisbéren és Bábolnán a m. kir. ménesbirtoké és Tatán gróf Esterházy Ferenczé.

Ezek között a legnagyobb a most említett tatai téglagyár, mely 1896-ban keletkezett és azóta olyannyira bővült, hogy most évi produktuma 15 millió tégla. A telep 5 körkemenczéből áll, mely a bécs-budapesti vasúti vonal mentén elhuzódó 60 holdnyi agyagbánya mellett épült. Az első minőségű bánya-agyagból a körkemenczében sajtolt falburkoló téglákat, piros, sárga és tarka színben, hornyolt, lapos és angol hullámos cserepet, bokázott téglát, talajcsöveket, stb. égetnek. Az itt említett téglagyárakon kívül, van még több kisebb tégla-égető és egy cserépégető, mely a klosterneuburgi apátság tulajdona.

Komárom városában a fa századokon át a kereskedelem főczikke volt. A tutajokon szállított faanyag egy részét az aldunai kereskedők az ország déli részeibe vitték, de nagy részét itt dolgozták fel. A komáromi hajóácsok hajdan híresek voltak és most is elég dereglyét, kompot és ladikot építenek és szállítanak mindenfelé.

Az asztalos-ipar is igen híres volt Komáromban. A budapesti piaczon azelőtt nagy kelendőségnek örvendtek a komáromi tulipántos ládák, melyek még manapság is közismertek. Az asztalos-ipar ma is igen kiterjedt iparág, de a nagy faáru-gyárak versenye már-már a tönk szélére juttatta ezt az ipart, s e súlyos helyzetből csak az újabban elterjedt szövetkezeti eszme szabadította ki. 1903-ban a komáromi asztalosok nagy része megalakította a »Komáromi faiparosok szövetkezetét«. Állami segélylyel beszerezték a legmodernebb munkagépeket és felállították Komárom-Újvárosban, a vasúti állomás mögött, az asztalosáru-gyárat. Kétévi fennállása óta igen szép eredményeket értek el.

A modern gépekkel felszerelt asztalos-műhely segítségével oly vállalatokba is foghattak, a milyenekre eddig a nagyobb gépekkel nem rendelkező szakiparosok nem is gondolhattak. Izlésesen és jó faanyagból készített bútoraikkal kiváló hírnévre tettek szert és sok oly megrendelőt nyertek, a kik eddig Bécsből szerezték be bútorszükségletüket.

Komáromban a tutajokon leszállított faanyagot az ácsok számára jelenleg három gőzfűrész dolgozza fel, azonkívül a vármegye területén még hét gőzfűrész-telep van. Ezek között a legrégibb és legnagyobb az özv. Milch E.-né és Milch N. czég gőzfűrésztelepe, Komárom-Újvárosban. A telep 1880-ban keletkezett és fióküzlete Kisbéren van. A gőzfűrész-telep nemcsak az ácsok számára dolgoz fel faanyagot, hanem építési vállalatokkal, hídépítéssel és fahajók építésével is foglalkozik. 1892-ben a telep leégett, de újra felépült. A vasúttal iparvágány köti össze. A telepen gőzmalom is van, hogy a gőzfűrész gőzgépjének felesleges lóerejét kihasználja.

A bőrkikészítés Komárom vármegye területén a legrégibb időktől fogva Tatatóvárosban virágzik, és a bőr feldolgozásával is számos kisiparos foglalkozik. Már az 1775-ki népszámlálás adatai szerint is, 119 komárommegyei lakos a csizmadia-mesterséggel foglalkozott. Legutóbb a tatai lábbeli-készítő iparosok, szövetkezeti alapon, gyárat akartak állítani, a mi azonban a részvételi jegyek hiányos jegyzése következtében meghiusult.

Tatatóvárosban két bőrgyár van. A régebbi Melschmidt Gyula örökösei bőrgyára, melyben fehér keztyűhöz való glacé-bőrök készülnek; feldolgoznak még szarvas- és szőrmés bőröket. A másik gyár újabb keletű és gőzüzemre csak 1904-ben rendezték be. E gyárban, mely Leopold Gyula tulajdona, sima tehénbőrt és borjúbőrt, 1 és 2 zacczos talpbőrt és csizmabőrt készítenek.

A szövő-ipar Komárom vármegye egyik legrégebbi iparága. Az első czéh, mely a vármegye területén megalakult, a takácsok czéhe volt. A XVI. század elején ugyan még csak a pozsonyi czéh fiókja, de 1767-ben már önálló.

Mechanikus erővel dolgozó iparos nagy számmal volt már a mult század első felében is. A tatai járás vízimalmaiban sok helyen kalló-malmok voltak felállítva, a hol a hajdan oly híres csapómesterek szűrposztóikat gyártották, melyekből tarisznyákat és szűröket készítettek. Ez a mesterség már kihalt; az a néhány munkás, a ki e mesterséghez még ért, Pollák Sándor tatai szűrposztógyárában van foglalkoztatva. 1904-ben e gyárat gőzerőre rendezték be. Van 238még egy kisebb műhely, mely szintén tarisznya-, pokrócz- és szőnyeggyártással foglalkozik, de ez hanyatlóban van.

Komárom vármegye talaja, különösen a Csallóközben, a lentermelésre nagyon alkalmas levén, a lenipar a mult század végén ismét fellendült. 1898-ban Fiedler János, kinek már Magyarország területén öt és Csehországban egy lengyára volt, a Csallóközben, Nagytanyon, 300.000 korona befektetéssel, lenkikészítő gyárat épített. A lent legnagyobbrészt Komárom vármegyéből szerzi be. A lent a gyár részére körülbelül 1000 holdnyi területen termesztik.

Fiedler 1905-ben Komáromban lenfonógyárat is épített, 200.000 korona költséggel. A két gyárban összesen 650 munkást foglalkoztat.

Az ország öt selyemfonója közül az egyik, a komáromi, 1901-ben épült. A gyár bérlője Heuckell du Buisson Co. londoni czég. A gyár 156 orsóval van felszerelve, melyeknek a hajtására 25 HP. gőzgép szolgál. Átlag 300 munkásnőt foglalkoztat, kiknek keresete évenként kb. 100.000 kor. A gyárban évenként 78-80.000 kg. száraz gubó kerül feldolgozás alá, melyből 20.000 kg. nyers selyemfonalat nyernek. A nyers selyemfonál innen az olaszországi, angol és amerikai piaczokra kerül.

A malomipar szintén a tatai járásban van legjobban elterjedve. Itt már a XIII. és XIV. században találunk okleveles említést 18 vízimalomról. Ezek azonban a török világban elpusztultak. A XVIII. század elején már csak 8 vízimalma volt. E század közepén megalakult a molnár-czéh és ekkor Tatán 11 vízimalom volt, 33 kerékre. Jelenleg a vármegyében 31 vízimalom dolgozik és Komáromban 12 dunai malom.

A vízi malmokon kívül van még 5 nagyobb gőzmalom, melyek közül a legrégibb a m. kir. ménesbirtok gőzmalma Kisbéren. A többiek: Vághi Jakab gőzmalma Komáromban, a gútai gőzmalom és Holczer Adolf gőzmalma, Nemesócsán.

Ezeken kívül a nagyobb uradalmakban kisebb gazdasági gőzmalmok vannak.

A szeszipar a vármegye területén 4 gazdasági szeszgyárral és egy pezsgőgyárral van képviselve. A gazdasági szeszgyárak a következők; Grébics pusztán gróf Esterházy Ferenczé, bérlő Csetke Béla; Béla pusztán dr. Lőwinger Móré, Vas pusztán herczeg Lichtensteiné, bérlő Auspitz Pál; és Gyarmat pusztán özv. Metternich herezegné uradalmán.

A mult század első felében gróf Esterházy Tatán szesz- és sörgyárat épített, mely élesztőgyártással is foglalkozott. Ez utóbbi iparczikk oly nagy hírnévre tett szert, hogy egész Budapestet a tatai gyár látta el. A hetvenes években a gróf a gyárak üzemét beszüntette, mert a kastély átellenében épített gyár sok kellemetlenséget okozott. 1904-ben, ugyanezen a helyen keletkezett a gróf Esterházy-féle pezsgőgyár. Az itt franczia módszer szerint készült pezsgő, legnagyobbrészt az uradalomhoz tartozó neszmélyi és somlai szőlők terméséből készül.

Az élelmezési iparnak még két gyára van a vármegyében. Mindkettő a m. kir. ménesbirtoké. Az egyik a kisbéri vaj- és sajtgyár, mely az uradalom tehenészetéből nyert tejből, gőzerőre berendezett gépekkel, vajat és sajtot gyárt, a másikat az uradalom Bábolnán, a leégett gőzmalom épületében rendezte be burgonyaliszt-gyárnak. Ez hazánkban az első burgonyaliszt-gyár.

Az ácsi czukorgyár a vármegye legnagyobb és legrégibb gyártelepe. Ezt a czukorgyárat a Patzenhoffer és Berg czég a mult század hatvanas éveiben alapította. Répaszükségletét Komárom, Győr és Veszprém vármegyék gazdaközönsége szállítja. Az egyik alapító: Patzenhoffer, 1904-ben elhalálozván, a gyár vezetését fiai vették át, azt újjáépíttették és megnagyobbították, miáltal üzemképességét megkétszerezték. Jelenleg a gyár hajtóerejét egy 340 HP. gőzgép szolgáltatja. A gyár a budapest-bécsi vonal mentén, Ács község határában épült. Külön iparvágánya van. A campagne alatt 400 munkást foglalkoztat.

A két legrégibb gyár a vármegyében a vegyészeti ipart szolgálja. Ezek az almásfüzitői és az ászári keményítőgyárak. A füzitői gyár 1848-ban épült és eredetileg czukorgyár volt. A 70-es években üzeme megszűnt és a gyárból tűzérkaszárnya lett. A később Orth János név alatt ismeretessé vált János Salvator főherezeg is ebben a kaszárnyában állomásozott. 1886-ban a Brössler 239és társai czég vette meg a kaszárnyát gyári czélokra és megalapította a mostani búzakeményítő- és dextrin-gyárat, melyhez 1899-ben még egy burgonyakeményítő-gyárat csatolt. A reá következő évben a czég részvénytársasággá alakult át. 1900-ban a gyár nagy részét tűz pusztította el és jelenleg csak az 1894-ben épült kukoriczakeményítő-gyár és a dextringyár van üzemben.

A kisbér-füzitői egyesült gyári részvénytársaság 1900-ban Kisbér mellett, Ászár község területén, egy burgonyakeményítő-, szörp- és szőlőczukor-gyárat alapított, mely ezidőszerint a monarchia ily gyárai között a legnagyobb. A két gyárban a foglalkoztatott munkások száma 550; a lóerők száma 640.

A két gyár évenként 400.000 q burgonyát, 52.000 q kukoriczát dolgoz fel. E terményeket majdnem kizárólag a megyebeli gazdaközönségtől szerzik be. A vármegyében évenként 8000 holdat vetnek be burgonyával a gyárak részére.

Almásfüzitőn a keményítő- és dextringyár szomszédságában épült még egy nagy vegyészeti gyár, az amerikai »Vacuum Oil Company rt.« nagyarányú ásványolaj- és zsiradéktelepe.

Komárom vármegye háziiparának legjelentékenyebb ága a »hetényi subrikálás«. Hetény községben körülbelül huszonöt évvel ezelőtt új és szépen jövedelmező kézimunka-ipar keletkezett, a mely még most is fejlődésben van, s helyesen irányítva és terjesztve, szép jövőt ígér. E háziipar fellendítésében az oroszlánrész Baranyay Géza, komárommegyei nagybirtokost illeti, ki nejével karöltve, már évek hosszú során át fáradozik annak megszilárdításán. Az ő érdeme, hogy ez iparág a szomszédos községekben, Kurtakeszin, Marczellházán és Szentpéteren is elterjedt.

Hetény faluban régi szokás volt, hogy a leányok udvarlóik zsebkendői, ingujjaik és vászonnadrágszáraik szegélyeit különféle öltésekkel díszítették. Erre különösen felhasználták a régi magyar divatú subrikálást, a mi abból áll, hogy a kelmének a szálait kihúzzák és a keresztszálakat, a melyek ez által szabaddá lesznek, többet összefogva, czérnával sokszorosan körülcsavarják és így likacsos minták keletkeznek.

Leleményességük és ügyességük következtében többféle mintát tudtak előállítani, melyeknek különféle népies elnevezést adtak. Ilyenek: apró mesterkés, hamis varrás, hamis búzaszem, búzaszemes koczkás, tyúkláb, egypókos koczkás, négypókos, ablakos koczkás, iksos czipós, stb. Lassanként a hölgyek, de a kereskedők is, a vidéken, különösen Komáromban, női fehérneműre, asztal- és ágyneműre alkalmazták, és mivel nemcsak szép és eredeti, de tartós is, még a szomszédos vármegyékben is alig készül kelengye, a melynél nem volna képviselve.

Akadt azután a faluban élelmesebb asszony, a ki felkereste a távolabbi városokat is, különösen Budapestet, a hol a hetényi kézimunka általánosan ismert és keresett czikk.

Néhány évvel ezelőtt Gútán még nagyon elterjedt háziipar volt a haj- és halászhálókészítés. Ezt a két háziiparágat Haar K. és fiai gútai czég honosította meg. Mielőtt a gyárakban készült halászhálók a kézi fonást a piaciról leszorították, az összes balatonvidéki és dunamenti községeket innen látták el halászhálókkal. A gyári készítmények azonban a kézimunkát kiszorítják és mivel a Haar K. és fiai czég is feloszlik, a gútai halászháló-készítők elvesztik benne árúczikkeik közvetítőjét.

Háziiparként említhető még a kosárfonás, mely a dunamenti községek lakosainak téli foglalkozása. A dunamenti partokon a kosár-füz nagyon jól díszlik, és ennek hajtásait használják fel kosárfonásra.

Komárom vármegyét 1850-ben a pozsonyi iparkamara területéhez kapcsolták és ehhez tartozott 1891-ig. Ebben az évben alakult a győri kereskedelmi és iparkamara, melyhez Győr vármegyén kívül, Komárom, Veszprém és Esztergom vármegyék tartoznak. A győri kereskedelmi és iparkamarába Komárom vármegye 12 beltagot küld. A vármegye területén három ipartestület alakult, Komáromban, Tatán és Kisbéren. Ez utóbbinak betegsegélyző pénztára is van. Kerületi betegsegélyző pénztár még Komáromban alakult. Azelőtt a tatai ipartestületnek is volt betegsegélyző pénztára, de ezt 1902-ben a kereskedelmi miniszter feloszlatta és a komáromi kerületi betegsegélyző pénztárhoz csatolta.

Az iparfelügyelői intézmény keletkezésekor Komárom vármegye is a budapesti kir. iparfelügyelő hatáskörébe tartozott. 1898-ban osztatott be a győri 240kir. iparfelügyelőséghez. Az iparfelügyelőségeknek 1905 nov. 1-én történt nagyfokú deczentralizácziója alkalmával, Komárom vármegyéből, Esztergom vármegyével együtt, külön kerületet alakítottak. A kerületi kir. iparfelügyelő Zeke Imre, székhelye Komárom.

Komárom vármegye kereskedelme, mely a XVII. és XVIII. században virágzó volt, a mult század ötvenes éveitől kezdve hanyatlásnak indult.

A kereskedelem Komáromban a XVIII. században volt a legvirágzóbb, mikor az ország minden részéből a gabona- és fakereskedők a komáromi piaczot keresték fel.

Fapiaczának jelentőségét Komárom vízi közlekedési útainak köszönheti. Komáromnál torkol a Vág a Dunába. Itt kellett megállapodnia a felvidéki tutajosnak, mert a Duna vizén már nem utazhatott azzal a készlettel, melylyel a Vágon úsztatott le. A felvidéki tutajos Komáromban rendesen hosszabb ideig vesztegelt, mert itt osztotta el áruit vidékek szerint, mivel más fát és minőséget keres a budapesti, mást a tolnamegyei és mást a bácskai vevő. Viszont a vevő is itt válogatta össze a különféle főárut a liptói, a trencséni és az árvai tutajosoktól. Komáromban jöttek össze az ország legtöbb vidékéről a fakereskedők. A komáromi fapiaczot kereste fel a pesti, közép- és aldunai, szerb, sőt bolgár fakereskedő is. Levéltári adatok szerint a komáromi fakereskedők a XVIII. században élénk forgalomban állottak Törökországgal is, hova sok talpat, azokon pedig deszkát, zsindelyt és talpfát szállítottak.

Hogy a fakereskedés Komáromban hajdan milyen fontos volt, igazolja az, hogy midőn az 1763-iki nagy földrengés a várost romba döntötte és Mária Terézia királynő a várost a Duna balpartjára akarta áthelyezni, ez a terv azért nem volt kivihető, mert a város a túlsó partot a fakereskedés czéljaira területileg kevésnek és alkalmatlannak találta. A fakereskedésnek nagy hátrányára szolgált az erődítményeknek a Vág partján való kiépítése. 1867-ben a komáromi épületfakereskedők pert indítottak a pozsonyi m. kir. kincstári ügyészség, mint a komáromi kincstár jogi képviselője ellen, a Vág partján levő épület kisajátítása iránt, mert a fatelepek és a Vág folyam között felállított erődítési művek a kereskedés folytatását lehetetlenné tették. A per egyességgel, ért véget. A fakereskedés az erődítések felépítése után sem szűnt meg, csak a telepek nyertek a várfalakon kívül elhelyezést; a kereskedők száma azonban megcsappant, a minek főoka vasúti szállításnak a vízi szállítást elnyomó versenye volt. Ma a felvidéki fűrészárut leginkább Ausztriába és Németországba exportálják és e külföldi piaczra az áru csakis vasúton szállítható. A hazai vevők is inkább vasúton rendelik meg szállítmányukat, mert gyorsabban kapják meg. A vasúton a faáru nincs is annyira kitéve a romlásnak és a szállítás sem talál oly akadályokra, mint a tutajozásnál, a hol a vízállás kedvezőtlen volta gyakran leküzdhetetlen akadálya a szállításnak.

Mindezeknek sajnálatos eredménye Komárom fakereskedésének hanyatlása. Míg tíz évvel ezelőtt a Komáromban kikötött tutajok száma meghaladta a húszezret, ma alig éri el a tízezret.

Az utolsó 6 évben a vizeken Komáromban érkezett tutajok száma a következő:

A tutajokon érkezett faanyag évi átlagos értéke 7 millió kor. körül váltakozik. Hozzászámítandó ehhez az az 1-1 1/2 millió korona értékű 2000-2500 tutaj, mely a komáromi partok érintése nélkül továbbíttatik ugyan, de mégis a komáromi fakereskedelem elszámolásának tárgyát képezi.

Komáromban a XVIII. század második felében öltött a gabonakereskedés nagy arányokat, midőn az itt megtelepedett és nagy üzleti tőkével rendelkező ráczok a bánáti búzát Komáromban raktározták és innen szállították feljebb Ausztriába és a külföldi piaczra. A jól jövedelmező gabonaüzletet a vagyonosabb 241városi polgárok is gyakorolták és a Duna mentén százakra menő tölgyfahajókkal vontatták a gabonát a piaczokra.

Hogy Komárom városa a gabonakereskedés góczpontjává lett, legjobban bizonyítja az 1807-ben itt megalakult első hazai biztosítási szövetkezet, melynek czélja a gabonaszállítmányok biztosítása volt. Ezt a társaságot Ferencz császár és király a »Császári királyi szabadítékos rév-komáromi biztosító-társaság« czímmel ruházta fel. A biztosító társaság 200.000 frt alaptőkéjét 400 drb 500 frtos részvény útján szerezte be. A társaság dolgai oly kedvezően folytak, hogy a részvények értéke több mint két millió forintra rúgott, mígnem 1811-ben a devalváczió ezt a virágzó üzletet is tönkre tette. A társaság alaptőkéje 200.000 p. forintról ugyanannyi váltóforintra szállott le. E veszteséghez járult a kereskedelmi pangás, a külföldi biztosító társaságok térfoglalása, a Győrben keletkezett társaság versenye, melyben Győr Komáromot legyőzte. A forradalmi események és az 1848-iki tűzvész után a társaság már a végromláshoz közeledett, míg végre 1854-ben feloszlott és a gabonakereskedők Komáromból tömegesen elköltöztek.

Az állami és törvényhatósági közútak Komárom vármegye területén általában jókarban vannak, de mivel legnagyobb részben kőalap nélkül szűkölködnek, ki vannak téve az idők viszontagságainak. Országútjai közül egyesek az ország legrégibb útjai közé tartoznak. Ilyen a Mészáros-út, melyen a régebbi időben a hízott vágó-marhát hajtották Bécsbe; de ezt a forgalmat a vasút foglalta le. Újabban ezen az úton találkozunk leginkább az úgynevezett »burslisokkal«, kik a rossz gebéket hajtják a bécsi lóvágóhidra. A Mészáros-út a vármegyei községek közül Bánhidán, Kocson, Nagyigmándon, Bábolnán és Banán halad át és a vármegyét 41.0 km. hosszban szeli.

Komárom vármegye régebbi országútjai még: a budapest-bécsi, mely Neszmély, Danaalmás, Ószőny, Újszőny, Ács községeken vonul keresztül; hossza 44.03 km., a komárom-érsekújvári, mely Szentpéter, Újgyalla, Perbete, Jászfalu, Kolta községeken vonul át, hossza 34.60 km. A komárom-kisbérpápai vonal, mely Kisigmánd, Nagyigmánd, Csep, Ete és Kisbér községeken vonul át, hossza 33.6 km. A bajcs-perbete-kisújfalusi út, mely Bajcs és Perbete községeken halad át, hossza 17.00 km.

Újabb útak a komárom-gútai és udvard-bajcsi út, melyek 1904-905-ben épültek.

A Komárom vármegye területén végighúzódó állami útak hossza 719.52 km., melyeknek a fentartása évenként 43.124 korona terhet ró az államra. A törvényhatósági útak hossza 428.93 km. s ezek fentartási költségei 130.304 koronára rúgnak, melynek fedezésére 9% évi útadó van kivetve, a mi évenként 95.000 korona.

A Duna a vármegyét 51.2 km. hosszban szeli át. A vármegye kereskedelmét ez a víziút nagyban előmozdította, de gyakori kiöntésével rengeteg károkat okozott a vármegye gazdaközönségének. Ezen a bajon segített a Duna folyam szabályozása, melyet az 1885. évi VIII. t.-cz. alapján a dévény-dunaradványi folyamszakaszon 1885-1897. években végeztek. Jelenleg csak a fentartási és kiegészítési munkálatok és a kis vízmedernek fenék-sarkantyúkkal való szabályozása vannak folyamatban. Komárom városánál az öreg vár sarkán ömlik a Dunába a Kis-Duna, melynek felfelé, Gútáig terjedő részét Vág-Dunának nevezik, mivel Gútán a Vággal egyesülve, folyik le Komáromig; e folyamszakasz hossza 26.7 km.

A Vág-Duna, valamint a Vágnak Komárom vármegye területén elhúzódó 9.4 km. hosszú része (Gútától Szímőig), kedvező vízállás mellett hajózható, a mi azonban Gútán mérve +1.50 m., illetőleg Komáromnál mérve +2.50 m. vízállást követel. A Vág-Duna rendszeres hajózásának egyik főakadálya a komáromi vágdunai jármos fahíd alacsonysága és a hídjármok közelsége. A Vág-Duna folytatása felfelé az érsekújvári Duna, mely a vármegye területén 14.00 km. hosszban folyik. Ez azonban nem hajózható és tutajozásra sem használják. A tutajozásra legalkalmasabb a Vág; ezen bocsátják le a nagymennyiségű fát az ország északi részéből Komáromba. A Vág szabályozása a tornócz-komáromi szakaszon, az 1885. évi VIII. t.-cz. alapján, szintén folyamatban van. Komárom vármegye területén folyik végül a Nyitra folyó 229 km. hosszúságban, mely azonban hajózásra nem alkalmas.

242A vármegye területén az összes víziútak hossza 124.2 km.

A hajóközlekedés előmozdításának egyik tényezője a Komáromban épült téli kikötő, melynek építését 1900-ban kezdték meg és 1903-ban fejezték be. A téli kikötő építésének költségei 1,185.542 korona 22 fillérre rúgtak. A téli kikötő használható medenczéje 20 hektár, mélysége 1.5 m., használható parthossza 4.5 m. 300 nagy és 100 kisebb vízi jármű találhat benne téli menedéket. A jobb parton az árvíz színe fölé érő vontató út, a bal parton 20 m. széles rakpart határolja a téli kikötőt.

A dunai Erzsébet-híd, mely Komárom városát Újszőnynyel köti össze (most Komárom-Újváros) 1891-ben épült. Ez a híd bonyolítja le a forgalmat a Dunántúl és a Csallóköz között. Azelőtt itt csak repülő híd volt, melyen a közlekedés jégzajlás idején szünetelt.

Komárom városában a hidak és révek 1796-ig a kincstár tulajdonában voltak. Ettől kezdve a Duna nagy ágán átvezető repülő híd és a kis ág jármos hídja, valamint a vág-dunai húzó-komp, 27.830 forint 31 1/2 kr vételárban, az összes szerelvényekkel együtt, a város tulajdonába mentek át. Ebbe az összegbe belefoglaltatott a haszonélvezetért járó örökváltság díja is. 1837-ben a Duna nagyobbik ágán a repülő hidat a város kicserélte hajó-híddal, melynek építési költségei 30.881 frt 57 1/2 krajczárra rúgtak.

A jelenlegi, állandó Duna-hidat az állam építtette, a régi győrdunai hajóhíd helyén. Komárom városa a hajóhíd után járó jövedelem elvesztéseért az államtól kártalanítást nyert.

A dunai híd két részből áll: a hosszabbik a régi Újszőnyt a Duna-szigettel köti össze, a Duna nagy ágán épült vashíd, mely folytatásképpen a vasút pályatestét is áthidalja és a rövidebbik, mely a dunai szigetet a várossal köti össze. A komáromi Erzsébet-dunahíd 416 méter hosszú és a kocsipálya szélessége 6 méter. A híd vasfelszerkezetű, s három meder- és két parti pilléren nyugszik. Az egyes pillérek légnyomású, ú. n. Caison alapozási módszerrel, a Duna »0« vízsíkja alá, 13.0 méter mélységig vannak alapozva. A híd két oldalán a gyalogközlekedés számára készített járó, a főtartókhoz erősített consolokon nyugszik, A híd építési költsége 2,330.000 korona volt. A fentartás évenként 12.000 koronába kerül. A hídvámból befolyó évenkénti 23.000 korona jövedelem, a kereskedelemügyi m. kir. miniszterium tárczájának a javára fordíttatik.

A vármegye területén még a Vág-Dunán van dunai híd, mely a várost az udvardi járással köti össze. Ez azonban csak jármos fahíd.

E hidakon, kívül a vármegye folyóin több hídösszeköttetés nincsen. A forgalmat több helyen komp-közlekedés bonyolítja le. A Dunán kompon a vármegye területén két helyen lehet átkelni. Az egyik - kocsiközlekedésre alkalmas - kompjárat Gönyő és Kolosnéma községek között van, a másik Danaalmás község határában.

A Vág folyón Keszegfalun, Gútán, Kamocsán, és Szímőnél van kompjárat a vármegye területén.

A gőzhajózás Komárom vármegye területén a Cs. és Szab. Kir. Első Dunagőzhajózási Társaság kezében van. Az első gőzhajó, a »Franz I.,« 1830 szeptember 4-én tette meg első próba-útját Komárom érintésével Budapestre, 14 óra és 15 percz alatt.

Naponként egy személyszállító hajó közlekedik Budapest és Bécs felé. Különösen a teherforgalom nagy a komáromi hajóállomáson. A hajón szállított áruk leginkább fa, gabonaneműek és zöldségáruk, melyeket nagyszámú uszályhajók szállítanak a budapesti piaczra. A teherforgalmat a fenti hajózási vállalat nem egyedül bonyolítja le, hanem mellette sok magánvállalat tart fenn hajójáratot.

Komárom vármegye az elsők között volt, melyek mind Budapesttel, mind Bécscsel vasúti összeköttetést nyertek. Ekkor azonban még Komáromot sem Bécsből, sem Budapestről nem lehetett vasúttal megközelíteni. Ez csak 1856-ban következett be, midőn a Szab, Osztrák Államvasút Társaság vasútvonalát Győrtől Újszőnyig kiépítette. Ekkor ugyan még csak kompjárat volt Újszőny és Komárom között, de azért Komárom kereskedelmére és közlekedésére ez az új vasúti vonalszakasz előnyös hatással volt.

Öt évvel a győr-újszőnyi vonalszakasz megnyitása után, vagyis 1861-ben, Komárom-Újszőny állomás összeköttetést nyer Budával. 1860-ban a Szab. Cs. 243Kir. Délivasút Társaság felépíti az újszőny-székesfehérvári vonalrészt és a reákövetkező évben a buda-kanizsai vonalat. Ezzel Komárom-Újszőny vasúti összeköttetést kapott Budapest és Pragerhof felé is. Azonban Székesfehérváron át Budapestre nagyon hosszú volt az út. Sokkal előnyösebb lett a közlekedés Újszőny és Budapest között, midőn 1884-ben a Magyar Államvasút Társaság, mely 1883-ban a bruck-újszőnyi vonalat átvette, az egyenes vonalat egész Budapestig kiépítette, miáltal Tatatóváros is vasúthoz jutott.

Az esztergom-almásfüzitői helyiérdekű vasút 1891-ben épült. Ezt követte 1896-ban a csallóközi vasút és ez az első vasút, mely Komárom városát érinti. A pozsony-újváros-dunaszerdahely-újkomáromi vonal igen nagy előnyt biztosított a Csallóköznek, mely eddigelé csakis a víziútra támaszkodhatott. Legutoljára épült a pápa-bánhídi vonalrész.

Már rég tervezik a kormárom-újszőny-érsekújvári vonal kiépítését, mely Komárom város kereskedelmét nagy mértékben fellendítené. Ennek a vonalnak nemcsak helyiérdekű jelentősége volna, hanem a legegyenesebb irányban összekötné Dunántúl vidékét Felsőmagyarországgal és az északi államokkal. Ez a vasút Komáromban a budapest-bécsi fővonalból ágaznék ki és az újonnan építendő vasúti hídon a Dunát átszelve, Érsekújvárig vezetne. A vonal hivatalos bejárása már 1894-ben megtörtént, de kivitelét a közbejött akadályok feltartóztatták.

A vármegye területén a vasúti vonalak hossza 210 km.

A vármegye fontosabb ipartelepeinek adatait itt adjuk.

Komárom vármegye a tatai szénbányászattal foglalta el helyét a nyugateurópai értelemben vett nagyipari vállalkozásokat magukba fogadó vármegyék között, és ha visszapillantunk ez iparvállalat szédületesen gyors fejlődésére, ha megállapítjuk, hogy rövid tíz év alatt mind a foglalkoztatott munkások számát, mind a termelés mennyiségét tekintve, az ország első széntermelő telepévé küzdötte fel magát: méltán elmondhatjuk, hogy a vármegye e téren is nagy történelmi jelentőségéhez és a neki eddig hazánk mezőgazdaságában kijutott előkelő szerephez méltón foglalta el helyét.

A sors különös kegyét kell látnunk abban, hogy e nagyszabású ipari vállalkozás éppen szén termelésében áll, amaz anyagéban, mely minden más ipari vállalkozásnak nemcsak létfeltétele, de valóságban szülőanyja, és hogy felfedezésének és kifejlődésének időpontja összeesik azzal az idővel, midőn a nemzet teljes tudatára látszik ébredni annak, hogy Magyarországnak ipari állammá kell válnia, s midőn ez az óhaj az ország vezető körei előtt minden eddigi megnyilatkozásánál hangosabban és sürgetőbben követel meghallgatást.

Az évezredes agrár államból új évezredeket ígérő modern iparállammá való átváltozás, melynek előjeleit most véljük észlelhetni, fogja csak megadni a tatai bányászatnak és ezzel Komárom vármegyének hazánk ipargazdasági haladásában teljes jelentőségét.

Már évtizedekkel ezelőtt, a negyvenes évek elején ismertek Komárom vármegye délkeleti, Fehér megyével határos részén szénelőjövetelt, sőt az Esterházy grófi uradalom itt - Zsemlye község határában - többszörös, megszakítással, jelentéktelen bányászatot is folytatott, melyet azonban utóbb végleg beszüntetett. E szénelőjövetelre lett figyelmessé 1894-ben a tatai bányászat megalapítója, Királdi Hercz Zsigmond. Az általa kiküldött kitűnő hazai szakférfiak a zsemlyei ismert szénelőjövetelt, gyenge minőségénél fogva, nem tartották alkalmas alapnak nagyobbszerű és életképes vállalkozáshoz. Beható földtani tanulmányaik azonban arra indították őket, hogy kiküldőjüknek mély fúrások eszközlését a legmelegebben ajánlják. A vidék alapos bejárásánál jellegzetes kövületekre akadtak, melyek remélni engedték, hogy a minőségileg ki nem elégítő, az oligoczén képződményhez tartozó zsemlyei szén alatt a régibb képződményű eoczén rétegek és ezek között jobb minőségű széntelepek lesznek feltalálhatók.

A szénbányászati jogok bérlete a földtulajdonosoktól, nevezetesen az Esterházy grófi uradalomtól és a körülfekvő községek birtokosaitól szerződésileg féltételesen megszereztetvén, megkezdődtek a mélyfúrási munkálatok a régi Zsemlye, most Vértessomlyó község határában. Az eredmény az első fúrólyukakkal teljességgel meddő maradt, mert ezek 110, 206 illetőleg 128 méter mélységekben az itt az alapkőzetet alkotó triasz-korbeli mészkövet elérték, anélkül, hogy eoczén rétegekre bukkantak volna. A fúrásokkal kapcsolatos és meddőnek bizonyult nagy kiadások már-már kedvét szegték a vállalkozó csoportnak. A szakférfiak benső meggyőződésből eredő erős rábeszélésére volt szükség, hogy még egy negyedik, egy utolsó fúrólyuk mélyíttessék. Az előző fúrólyukakból merített tanulságok nyomán, e fúrás helyét jóval nyugat felé Bánhida község határában tűzték ki. Lázas izgatottsággal követték szakemberek és vállalkozók e fúrás haladását. Előbb jellemző kövületekben bővelkedő eoczén rétegeket fúrtak át, 116 méter mélységben pedig egy 5.80 méter vastagságú széntelepet. A. fúróval kihozott szén szurokfekete színű, kagylós törésű volt, minősége, vegyi vizsgálat alapján, körülbelül 5500 hőegység hőhatálylyal bírónak bizonyult.

E minden várakozást felűlmuló eredmény után gyors egymásutánban következett a többi fúrólyuk. - 1906 végéig már nem kevesebb, mint 180 ilyen fúrólyukat mélyítettek, melyekkel 5-10-14, sőt egy helyen, a hol a szén feltornyosulása tételézhető fel, 30 méter vastag rétegben, összesen mintegy 200 millió tonna szénnek előjövetelét állapították meg. E szénterület, mely nagyobb számú község alatt terjed el és melynek szíve Felsőgalla, Bánhida és Alsógalla községek, megszokás következtében általánosságban »tatai szénmedencze« gyűjtőnév alá foglaltatik.

Az ősi természet ilyképp egy nagyszabású bányászat alapját vetette meg. A vállalkozás feladata volt immár a természet kincseit, aknák mélyítésével hozzáférhetővé tenni, nagyszámú munkásnéppel, hatalmas gépek segélyével mozgásba hozni és számukra, a modern nagyipar igényeinek megfelelő közlekedési eszközök útján, a nagy forgalmi útakat megnyitni.

A tatai bányászat történetében mindenkor emlékezetes marad az 1896. év karácsony estéje. Ez időben érte el az első, Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida községek hármas határpontján telepített akna a széntelepet és midőn országszerte kigyultak a karácsonyfák gyertyái: egy kis csoport visszafojtott lélekzettel leste az első csille szén kihozatalát egy eddig szűz területről; az első csillét, hogy utána annak ezrei, százezrei, milliói következzenek, munkát adva munkások ezreinek, alapot a haza gazdasági fejlődésének.

A tatai szénbányászat külső berendezéseinek műszaki alapterve abban állott, hogy Alsógalla község határában, a magyar királyi államvasútak budapest-brucki vasútvonalának mentén, középponti rakodóállomás építtessék, melylyel a köröskörül telepítendő aknák, sugárszerűleg kiinduló sodronykötélpályákkal kapcsoltassanak össze. Ehhez képest első sorban egy 4 1/2 kilométer hosszú, a magyar királyi államvasútak szabványainak megfelelő normálvágányú vasúti pálya építtetett meg, mely a szénmedenczét Bánhida állomással köti össze, egy nagyszabású rakodó állomással és napi 400 vaggonrakomány-teljesítményű szénosztályozóval. Ez utóbbival kötötték össze - sodronypályák segélyével - előbb az első, gróf Esterházy Ferenczről, azután a második, Királdi Hercz Zsigmondról és utóbb a harmadik, gróf Teleky Gézáról elnevezett aknát.

Merész újítást jelentett a hazai bányászat terén az a körülmény is, hogy a tatai bányászatot, noha a széntelep a föld felszíne alatt 100 és 200 méter közötti mélységben fekszik, nem függélyes, hanem lejtős aknákkal tárták fel. Ez aknák az eddig szokatlan 300-400 méter lejtős hosszban mélyíttettek le és lehetővé teszik, hogy a föld felszínén levő sodronypályák az almák mélyéig nyúljanak és a nekik a föld gyomrában átadott szénnel telt csille, minden megszakítás nélkül menjen az osztályozón át, a vasúti kocsiig.

Az aknák berendezésével párhuzamosan járt természetszerűleg az erőforrás: egy középponti villanyos telep megalkotása.

Míg annakelőtte minden gép hajtásához külön kazántelepen fejlesztették a szükséges gőzt és egy-egy bányánál nem ritkán több tuczatra rugott a kazánházak száma: addig ma a tatai bányászat összes gépeit egyetlen középponti telepen fejlesztett villanyos erővel mozgatják. Tizenkét hatalmas, összesen 1800 négyszögméter fűtőfelületű kazánban fejlesztik a gőzt, három darab, egyenként háromszáz és egy darab ezer lóerős gőzgép, továbbá egy 2300 lóerős gőzturbina számára. Ez utóbbi a legnagyobb ilynemű gép, mely 1906 végén hazánkban üzemben van. A gőzgépekkel és turbinával közvetetlenül kapcsolt villanyfejlesztő gépek (dinamók) összesen 4000 lóerőt adnak át vörösréz huzaloknak, melyek az erőt a több kilométernyi körzetben levő egyes fogyasztási helyeken felállított motorok között osztják szét.

Csak a gépészeti technikának meseszerű fejlődése, melynek a XIX. század második felében tanúi voltunk, és mely e századot az emberi művelődés történetében kimagasló jelentőségre emeli, tette lehetővé a jelenkori bányászatot. Csak a csoda, mely vékony drótokon a lóerők százait, ezreit viszi a bányák legfélreesőbb helyeire, képesít arra, hogy a föld mélyében, aránylag kis helyen, munkások ezrei munkálkodhassanak és termelhessék ama rengeteg mennyiségű fűtőanyagot, mely a modern iparnak nélkülözhetetlen alapja. A szénipar gépészet nélkül ma épp oly kevéssé lehet meg, mint a nagyipar szén nélkül.

A nagyméretű üzemekben való bányászkodás manap magas színvonalon álló tudomány, melyet hazánk kitűnő bányamérnöki kara a selmeczbányai m. kir. bányászati főiskolán sajátított és sajátít el.

Nehéz és felelősségteljes az üzemvezető bányamérnök feladata és kétszeresen az új bányaműveknél, mint a tatainál, hol a szakerők többé-kevésbbé ismeretlen alakulásokkal állottak szemben. A bányamérnöknek működésében három, fontosságuk sorrendjében felsorolt szempontot kell törhetetlenül szem előtt tartania: a munkások biztonságát, a bányamű biztonságát és az észszerű, versenyképes üzemet. E szempontok figyelembe vételével állapítja meg az 252üzemtervet és ennek legfontosabb részét: a fejtési módszert, melynek helyes megválasztásától függ egy bányamű felvirágzása vagy tönkje. Laikus ember alig tudja elképzelni, hogy mennyi körülményre kell tekintettel lennie az üzemvezetőnek a fejtési módszer megválasztásánál. A telep csapására és dőlésére, a szén, valamint a fedő- és fekü-kőzet anyagának minőségére, a szénréteg vastagságára, a szállító, légvezető és tömedék-folyosók kedvező elhelyezésére, stb. stb.

Tatabányán a bányászat kiváló képességű vezetője, Ranzinger Vincze, m. kir. bányatanácsos-bányaigazgató a talp-oldalpászta fejtési módszerét honosította meg, mely immár tíz év óta kitűnően bevált.

A mai nagy tudományos apparátussal és gépóriásokkal dolgozó bányászatnál természetesen a bányamunkás munkaviszonyai is mások, mint régebben voltak.

Sokan még ma is borzongással gondolnak a bányász munkájára. Képzeletükben ott áll az ős, a mint titokzatosan leszáll a föld mélyébe, görnyedve hasogatja gyenge szerszámaival a sziklát, küzdve ezer veszedelemmel és végre roskadozva czipeli terhét a bánya kijárata felé.

A tatai és hasonló, a jelenkori technika magaslatán álló bányászat látása, mindenesetre nagy meglepetéssel járna az ilyképpen képzelődőkre. Tatabányán a munkások reggelenként, illetőleg esténként az egyes aknák közelében levő tágas »felolvasó-termekben» gyűlnek össze, hol névsor olvasása útján megállapítják jelenlétüket. Egy idősebb munkás hangosan elmondja a napi imát, melyet ájtatosan ismételnek a jelenlévők.

Ezek után a munkás, csákánynyal vállán, kis biztonsági lámpával kezében, az úgynevezett személyszállító aknához megy, mely a munkások közlekedésére szánt felvonóval - lifttel - van felszerelve. E felvonók néhány pillanat alatt az akna fenekére szállítják, honnan sugárszerűleg, több irányba kiinduló, villamossággal világított, széles, magas vágatok vezetnek a munkahelyekre.

A bánya látogatóinak elsősorban az üde levegő fog feltűnni, mely mind a vágatokban, mind a legtávolabb eső munkahelyeken körülveszi. A modern bányamérnöki tudomány egyik legnehezebb, de eredményében legáldásosabb ága: a légvezetés tette ezt lehetővé. A külszínen elhelyezett hatalmas szellőztetők - ventillátorok - perczenként több ezer köbméter levegőt szívnak a bányákon keresztül. E légáram oly módon vezettetik, hogy annak minden egyes munkahelyet érintenie kell, hogy minden egyes munkásnak a szükséges friss, üde levegőt meg kell kapnia.

A munkás, a munkahelyre érkezvén, rendszerint a »réselés« munkájába fog, azaz csákányával a még érintetlen szénfalba 100-120 centiméter mély, változó szélességű és 30-50 centiméter magas rést vág. Mikor a rés készen van, mind a rés felett, mind a rés alatt megmaradt szénfalba, a réshez hasonló mélységű lyukakat fúr, ezekbe biztonsági robbantószert helyez el és e robbantószert, villanyos gyújtógépek segélyével, jó távolból meggyújtja. A »lövések« eldördülése után megvárja, míg a szellőztető a gázokkal telt levegőt frissel pótolta, azután újból a munkahelyre megy és a »lelőtt« szenet csillébe - négykerekű kis kocsiba - rakja, melyet a bányásznyelv »kutyának« nevezett el és ezt továbbszállítás végett a »csillésnek« adja át.

Nagyfontosságú feladata ezután a munkásnak: a munkahely biztosítása bedőlés ellen; e czélból oly távolságban, mint ezt a fedőkőzet többé vagy kevésbbé szilárd volta megköveteli, faoszlopokat állít fel.

Közben a csillés a síneken mozgó szeneskocsikat az akna felé tolja. Mi sem természetesebb, mint az, hogy e téren is már legnagyobbrészt géperő pótolja az emberi munkát. Oly modern felszerelésű bánya, mint a tatai, keresztül-kasul van hálózva a legkülönfélébb szállítási berendezésekkel. A siklókon fékek segélyével eresztik le a telt csilléket és ezek önsúlyukkal vonják fel az üreseket; meredek emelkedésű folyosókon vitlák hozzák fel őket, míg csekély emelkedésű és szintes vágatokban végnélküli kötelek mozognak állandóan, magukkal vivén a telt csilléket és hozva az üreseket.

Az 1906. év vége felé egy angol mérnök kért és nyert engedélyt a tatai bányászat megtekintésére. Előzetes beszélgetés közben a vendég az angol bányák tökéletes szállítási berendezéseit magasztalta és azok tanulmányozását kötötte a vezetőség lelkére. A bányák bejárása után azonban kijelentette, hogy ez irányban a tatai berendezések jobban már nem tökéletesíthetők.

A tataihoz hasonló vastag széntelepek kitermelésénél, a visszamaradó nagy üregek állandóan veszélyeztették bányászatokat, főleg két irányban: elsősorban az üregekben lévő levegő behatása alatt, a csaknem minden bányában található széndús, égvényes palák vegyileg bomlani kezdettek, meggyulladtak, állandó tűzveszélylyel fenyegetve az üzemben levő bányákat; másik nagy hátránya ez üregeknek, hogy lassan-lassan a felszíni talaj süppedését idézik elő, E jelentős hátrányok elkerülése végett a kivett szén helyét földdel tömik be, a mi mind a meggyulladást, mind a süppedést megakadályozza. A tatai bányászatot már megalapításakor ily módon rendezte be vezetője. A kitermelt szén helyébe földet tömtek, mely földet ugyanazokon a csilléken hordották a bányába, melyek a szenet hozták ki. Három éve, hogy Németországon keresztül egy jelentős amerikai találmány híre, az úgynevezett iszaptömedékelésé, érkezett hozzánk. A tatai bányászat e tömedékelési eljárást hazánkban elsőül tette magáévá; e szerint a tömedék anyaga, vízzel keverve, mint iszap, kilométernyi távolságokra csöveken át vezettetik a földalatti folyosókon és e csövekből hull ki a kiszedett szén helyére, hol a víz lefolyván, a homok szilárd falként marad vissza. Hogy laikusoknak e találmány fontosságát némileg jellemezzük, felemlítjük, hogy a minden iránt érdeklődő német császár kihallgatásra rendelte ez eljárás németországi első bevezetőjét, hogy jelentőségét és mibenlétét magának megmagyaráztassa. Az új eljárás sok száz munkás nehéz munkáját pótolja.

A vállalkozók anyagi érdeke, de a folyton növekedő fogyasztás is, melylyel nem áll arányban a munkáskéz szaporodása, arra ösztökéli a modern technikus világot, hogy az emberi munkát minden lehetőség szerint gépek munkájával pótolni igyekezzék. Ez irányban az »iszaptömedékelés« már óriási haladást jelent, melyet nyomon követ a másik: a géppel való réselés, vagyis az általunk már előbb említett, az érintetlen szénfalba vésendő első bevágásnak géppel való elkészítése. Hazánkban eddig e munkát a bányász kézzel végezte, ő vájta a szénbe csákányával a rést; e legnehezebb és a legtöbb szakértelmet igénylő, egyúttal legveszélyesebb munkája után nyerte a tulajdonképpeni kiképzett szakbányamunkás a »vájár« nevet. Az előrehaladott külföld, különösen Északamerika és Anglia nyomán indulva, a mely két állam együtt a világ széntermelésének felét produkálja, a réselésnek sűrített levegővel hajtott gépekkel való elvégzése van e pillanatban, az 1906. év végén a tatai bányászatnál berendezés alatt. E nagy anyagi befektetéseket igénylő gépészeti berendezés a bányásznak, - mint fent említettük, - legnehezebb és legveszélyesebb munkáját van hivatva végezni.

Kétségtelen, hogy a bányászat ma is sokféle veszélylyel egybekötött foglalkozás és sajnos, az 1906-ban a francziaországi Courrièresben előfordult elrémítő szerencsétlenség mutatja, hogy nagy katasztrófák ma sincsenek kizárva. A bányákban manapság előforduló ily nagy szerencsétlenségek rendszerint sokféle természeti esély összejátszásának eredményei; ezek teljesen kizárva soha sem lesznek oly helyeken, hol emberek nagy tömegekben vannak együtt, hol az emberi ész által teljesen sohasem ellenőrizhető természeti erők behatásával, pillanatnyi romboló féktelenségével állunk szemben, de nem hiszszük, hogy ily módon manap a bányászat több áldozatot szedne, mint tegyük fel a színházégések. Bízvást elmondhatjuk, hogy a tatai bányászat minden berendezésénél, költségkímélés nélkül, megtörtént és megtörténik minden, a mi alkalmas a munkával járó veszély csökkentésére, a munkások testi jólétének, egészségének megóvására, konzerválására. S ha magában a napi munkában - bár hála az égnek, elvétve - előfordulnak balesetek, ezek nem számosabbak, bármely más, hasonló, nagyszámú munkáskezet foglalkoztató iparnál és az esetek legnagyobb része bebizonyíthatólag arra vezethető vissza, hogy a munkások elfásulnak a mindennapi veszedelmek iránt, mint például a kőmíves vagy cserepes a leesés veszedelme iránt, és a fennálló biztonsági intézkedések legelemibb előírásait is nem ritkán határtalan könnyelműséggel mellőzik.

Mily rövidlátó az, ki a huszadik század elején a munkaadóban még a munkásnép ellenségét keresi. A kapocs a tőke és a munka között napról-napra szorosabb, az egymásra utaltság érzése erősebb és tán egy iparnál sem oly mértékben, mint a bányászatnál.

A tatai bányászat megalapítói az első percztől kezdve teljesen át voltak hatva az érdekek kölcsönösségének, párhuzamos voltának ez érzésétől, és minden ténykedésükben ez vezette őket. Kétszeres fontossággal birt a munkáskérdés éppen a tatai bányászatnál. A környék amúgy is csekélyszámú munkásnépe csak az évek folyamán, lassanként szokott bele a bányamunkába. A munkásnépet messzeföldről kellett összetoborzani és minden egyes munkás elhelyezésére lakásról gondoskodni. A tatai bányászat ez irányban, a tekintetbe jövő egyéb bányászatokkal szemben, kedvezőtlen helyzetben van. Míg az osztrák bányák a környező népes falvakban megfelelő számban találnak munkáskezet, míg a hazai, nagyobb jelentőségű nógrádi bányák, lassúbb fejlődésükben, ugyancsak leginkább a környékben tudtak munkástörzsre szert tenni, addig a tatai bányászatnak, rohamos fejlődése következtében, tíz év alatt egész várost kellett felépítenie és benépesítenie. Tíz évi üzem után az 5000 főnyi munkásságnak már harmadrésze kerül ki a környékbeli falvakból, míg kétharmad része még mindig telepített, kolonizált munkás. Minden munkás elhelyezése átlagban 1000 korona befektetéssel jár. Ezért kellett a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulatnak egész várost felépítenie, mely ma hatszázötven épületet és 10.000 léleknyi lakosságot számlál, külön vasúti, posta-, távíró- és telefonállomással, és Tatabánya önálló község néven szerepel a községek országos törzskönyvében. A fejlődés e gyorsasága páratlan hazánkban és a külföldön sem talál sok analogiára.

Tatabánya község több kilométernyi hosszban a vasút mentén terül el; újabb részei már a volt bánhidai uradalmi erdőben épültek. A szabályosan egymás mellé sorakozó házak egyenes utczákat alkotnak, melyek fákkal vannak szegélyezve. Minden munkásház hat családnak nyújt egy-egy szobából, konyhából és kamarából álló lakást, melyhez kis házikert is tartozik.

A nőtlen munkások számára czélszerűen berendezett munkáskaszárnyákat épített a társulat.

A tiszti lakok kis kertektől körülvéve, festői látványt nyújtanak.

Legfőbb kötelességének ismerte a társulat nagyrészt saját költségén, kisrészben a munkástársládával egyetemben, mindazoknak az intézményeknek megteremtését, melyek a munkások szellemi és testi jóvoltát szolgálni hivatvák.

A társulat iskolájában immár tizenhat tanerő oktat 1500 gyermeket és a nevelés hazafias iránya mind a megye, mind a tanügyi kormány részéről többször részesült dicsérő méltatásban. A német, tót, vend, lengyel ajkú munkás-gyermek, félévi iskoláztatás után meglepő, módon sajátítja el hazánk nyelvét. A kisdedek, - nem kevesebb, mint 300, - két szakképzett óvónő és megfelelő számú segédszemélyzet felügyelete alatt játszanak és játszva tanulnak.

A munkások testi jóvoltának ápolása és megvédése a legbehatóbb gondoskodás tárgya. Jól felszerelt és czélszerűen berendezett modern kórház áll a betegek rendelkezésére, külön pavillonnal ragályos betegek részére és jól felszerelt gyógyszertárral. Egy főorvos, egy műtőorvos és egy belgyógyász nagy lelkiismeretességgel igyekeznek a munkásokat betegség esetén gyógyítani és előrelátó gondoskodásuk, jó tanácsaik következtében, az új község egészségi állapota igen kielégítő. Ebbeli fáradozásaikat támogatja a társulattól berendezett egészséges ivóvizet szolgáltató vízvezeték, valamint a díjtalanul a munkások rendelkezésére álló kád- és zuhanyfürdő.

Tűzoltóság, gyakorlott mentőszemélyzet egészítik ki a közjónak szolgáló intézményeket.

Az új község lakossága túlnyomó részben róm. katholikus hitvallású lévén, a társulat kuratiát létesített és a lelkipásztori teendőket egy kurátus osztja meg két káplánnal.

A tisztviselők szórakoztatására kaszinó, az altisztek részére társas olvasókör áll rendelkezésre, míg a munkások nyáron a társulat által külön e czélból megvásárolt, a községgel határos erdőben, télen pedig az e czélra szolgáló termekben, a munkás-zenekar hangjainál szórakoznak.

Nagy és fontos feladat háramlott a társulatra a munkások olcsó megélhetésének biztosítása körül. Az évről-évre szaporodott munkáslétszámot a környék nem tudván élelmiszerrel ellátni az árak rendkívüli mértékben emelkedtek. A társulat élelmiszertárt állított fel, három vendéglőt, egy nagy, 255a katonai pékműhelyekhez hasonlóan felszerelt pékműhelyt, tejüzletet, mészárszékeket, stb. A vezérelv mindenben az volt, a munkást a lehető legjobb áruval, a lehető legolcsóbb, nagyban való bevásárlási árban ellátni és a mellett különös ügyet vetni arra, hogy a szükséges egészséges élelmiczikkek: hús, kenyér, liszt, sör, zsír, szalonna, a lehető legjutányosabban kerüljön a munkás kezéhez, míg az erős alkoholtartalmú italok ne legyenek olcsóbbak a környékbeli falvak árainál, nehogy az olcsó árakkal a sajnos, úgyis eléggé elharapódzott iszákosság istápoltassék. A telepen lakó önálló kézművesek megszabott jutányos árban tartoznak a munkásság igényeit szolgálni. Mindez üzletekről külön mérleg készül és terjesztetik a bányakapitányság jóváhagyása alá, mely a mutatkozó nyereséget a munkások társládájának utalj a ki.

A nőtlen munkások jó és olcsó ellátására munkás népkonyha áll fenn, ahol 90 fillérért reggeliből, ebédből és vacsorából álló egészséges napi élelmet nyújtanak a jelentkezőknek.

Az eredményeket tekintve, joggal mondhatjuk, hogy a munkások jó és olcsó ellátását czélzó intézmények kiválóképpen beváltak és elsősorban ezeknek köszönhető, hogy aránylag rövid idő alatt sikerült ily nagyszámú munkásnépet összegyűjteni.

A tatai bányászat megalapítói, bár egész vállalkozásuk nagyszabású voltát tagadni bizonyára senki sem fogja, még legvérmesebb reményeikben sem merték a bányászat olymérvű fejlődését remélni, mint azt a következő számok feltüntetik:

E jelentős mennyiségek kitermelésében az 1900.-1903. években átmenetileg szerepet játszott a külszíni fejtés is. Több millió métermázsa szén oly csekély mélységben találtatott a föld felszíne alatt, hogy a földréteg eltávolítható volt és a széntelep a nap fényénél fejtetett le.

A tág keretekben megszabott Tatabánya állomás lassan-lassan elégtelennek bizonyult a növekvő forgalom lebonyolítására, annyival is inkább, miután az 1906. évben már 13 millió métermázsa szállítása irányoztatott elő. Ez tette szükségessé, hogy a magyar királyi államvasútak Felsőgalla állomásának kapcsán, új szénrakodó állomást nyisson, mely 1906. év végén adatott át a forgalomnak. Az új állomás 1200 méter hosszú vashíddal van összekötve, a nagyérdemű Ranzinger Vincze bányatanácsos-bányaigazgatóról elnevezett VI. számú és VII. számú aknával. Modern berendezésű és nagy teljesítő képességű osztályozóján a szén tetszésszerinti nagyságú darabokra választható.

A tatai bányászat rohamos fejlődését jórészt kereskedelmi szempontból is igen kedvező fekvésének köszöni. A m. kir. államvásútak fővonalán, két oly nagyjelentőségű ipari góczpont között fekve, mint Budapest és Bécs fő- és székvárosok; előnyös vasúti kapcsolatban Komárom, Győr, Pozsony és a Dunántúl egyéb ipari jelentőségű városaival, kitűnő széntermékére, busás fogyasztási piaczot talált. Ma már nemcsak a Dunántúl iparát szolgálja, de hazánk dunáninneni részeiben, a Duna-Tisza közén, a Nagy Magyar Alföldön és a bánsági vármegyékben talál készséges vevőkre.

A tatai bányászat teremtette meg a szénkivitelt Ausztria felé és 1906-ban már több mint 35.000 kocsirakomány talált elhelyezést a szomszéd országban, 4,000.000 koronával javítva meg hazánk gazdasági mérlegét.

A tatai bányászatnál honosították meg először nagyobb mértékben a brikettgyártást. A szénpor, szurok segélyével tojás, vagy tégla alakú darabokba sajtolva, ma már kedvelt fűtőanyaga a hazai közönségnek.

Ugyancsak a tatai bányászattal kapcsolatos a felsőgallai mészégétőtelep, mely ma hazánk legnagyobb ily telepei között foglal helyet és 1906-ban 2500 kocsirakomány meszet adott át a forgalomnak.

A bányatelepen levő géptéglagyár évi két millió tömör tégla termelésével, a fűrészmalom, a nagy kőbánya és gépműhely kizárólag a telep szükségletét szolgálják.

Ez volna dióhéjban a tatai bányászat rövid, tíz esztendős multjának és jelenének ismertetése. A kiindulási pont 1896-ban Alsó- és Felsőgalla testvérközségek, Bánhida, stb. szántóin az ismert »szőke halászszal rengő térség«, melyen 1906-ban tízezer lelket számláló, virágzó község, 24 millió korona tőkével, 5000 munkást foglalkoztató, 12 millió korona értéket produkáló iparvállalat áll, mely óriási anyag, élelmi- és ruházkodási czikk fogyasztásával, közvetve még további ezreknek ad kenyeret, megélhetést, nagy mértékben hozzájárult a közjólét emeléséhez a környékbeli falvakban és számottevő tényező hazánk iparában.

A kiindulási pont és a mai állapot között mérhetetlenül sok érdemes munka és gond, sok jó barát támogatása, sok nehézség és kishitűség leküzdése fekszik.

Komárom vármegye közönsége és hivatott vezetői mindenkor felismerték e nagy ipartelep fontosságát a vármegye gazdasági életében. A rideg formalitásokat mellőző előzékenység sokban egyengette útját Tatabánya fényes fejlődésének.

Gyár jellege	Gyárak száma	Lóerők száma	Munkások száma
Dunai vízi malom	12	-	-
Faárugyár	1	40	40
Gazd. gépgyár	1	6	10
Gázgyár	1	8	10
Gőzfűrész	3	100	130
Gőzmalom	1	60	15
Hajógyár	1	80	150
Könyvnyomda	5	-	30
Lenfonógyár	1
Műlakatos-gyár	1	3	10
Selyemfonó	1	30	350
Szikvízgyár	1	2	4
Vágóhíd	1	10	6
Vízvezeték	1	32	4

Gyár jellege	Gyárak száma	Lóerők száma	Munkások száma
Agyagedénygyár	1	-	30
Briquettgyár	1	250	200
Burgonyaliszt-gyár	1	-	-
Bőrgyár	2	32	30
Cserépégető-telep	1	-	20
Czukorgyár	1	340	400
Flanel- és szűrposztó-gyár	2	42	30
Gazd. szeszgyár	4	59	24
Gépműhely	3	24	70
Gőzfűrész	1	6	10
Gőzmalom	5	284	60
Keményítőgyár	2	640	550
Kőfaragó-telep	2	-	150
Kőbánya	2	-	150
Kőolajfinomító	1	berendezés alatt
Lenkikészítőgyár	1	25	200
Mészégető-telep	2	-	80
Porczellángyár	1	6	20
Szénbánya	1	1900	3000
Téglagyár	6	-	220
Vajgyár	1	7	12
Vízimalom	31	-	-

1900-ik évben érkezett	8600 tutaj
1901-ik évben érkezett	9604 tutaj
1902-ik évben érkezett	9876 tutaj
1903-ik évben érkezett	10339 tutaj
1904-ik évben érkezett	11896 tutaj
1905-ik évben érkezett	10890 tutaj

1897. évben a termelés	379.066 mm.,	a munkások létszáma 450
1898. évben a termelés	1,215.383 mm.,	a munkások létszáma 1.259
1899. évben a termelés	3,039.858 mm.,	a munkások létszáma 1.829
1900. évben a termelés	4,806.600 mm.,	a munkások létszáma 2.794
1901. évben a termelés	6,547.800 mm.,	a munkások létszáma 3.467
1902. évben a termelés	8,119.000 mm.,	a munkások létszáma 3.555
1903. évben a termelés	8,193.500 mm.,	a munkások létszáma 3.488
1904. évben a termelés	9,372.000 mm.,	a munkások létszáma 4.642
1905. évben a termelés	11,106.000 mm.,	a munkások létszáma 4.803
1906. évben a termelés	12, 750.000 mm.,	a munkások létszáma 5.000