Ezek szerint Hont vármegyében az archéi kor egyáltalában nincs, a paleozói kor pedig csak nagyon alárendelten lehet képviselve és csak a mezozói kor kőzetei jelentkeznek határozottabban a felszínen, bázisukban azzal a csillámos, többnyire vöröses, palás homokkővel, a melyet a déltiroli Werfen után neveztek el és a mely biztos határt jelez a paleozói és mezozói kor mesgyéjén. A werfeni pala a Szálláshegyen és a vármegye éjszaknyugati csücskén eléggé elterjedt. Kövületekről a Szálláshegy lejtőjén már Born tesz említést (1774), ezen a nyomon Beudant is kereste (1818), de csak Hauer Ferencznek sikerült rábukkannia, a ki nyomban felismerte a Naticella costata, Münst. és a Myacites Fassaënsis, Wissin vezérkagylókat, a melyeket immár 15 helyről ismerünk nemcsak a felületen, hanem a mélyben, a József altáró szintjéban s az »Arany-asztal«-táróban, a hol Lipold és Gröger fedete fel őket.

A szklenói völgyben, a mészégetőnél, kvarczit települ a felső triaszmész alá, a mely valószínűleg a lunzi kvarczittal egykorú. Ezt a képződményt azonban még nem tanulmányozták kellőképpen Hont vármegyében. A werfeni palák fedőjét mészkő és dolomit alkotja. A werfeni palára való települését jól látni a Szálláshegyen és a Páduai Ó-antal-táró környékén, Felső-Ferencz-táró felett. Szabó a Hodruska-völgyból kiemelkedő Závoz-hegy dolomitjából Megalodusra valló kövületnyomot lelt. A mészkő és dolomit a Szálláshegy-Bukovecz és a hodrusi völgyben nagyobb tömeget alkot, a bélabányai györgytárói völgyben, továbbá a vármegye középső részén, Bori mellett közvetlenül és Boritól kissé távolabb, a Dolnyahegyen szigetként bukkan fel. A mészkő általában fehér, de olykor szürkés, sárgás, vereses vagy kékes. Ritkán tiszta CaCo2, legtöbbször MgCO3 keveredik hozzá és fölfelé dolomitba megy át.

A triasz után a vármegye területe hosszú ideig szárazföld volt, mert júra- és krétakorú lerakodásoknak nyoma sincsen. Csak az eoczén idejében történő parteltolódások következtében jutott be éjszakról az eoczén-tenger, a melynek alapkonglomerátjai, a szklenói völgyön át, a bélabányai Györgytáróig húzódnak és megjelölik az eoczén-tenger partvonalát.

Az eoczén korban éjszakról behatolt tenger e korszak után ismét visszahuzódott és éjszakon legközelebb a handlovai medenczében hagyta hátra üledékeit. Az a tény, hogy e medencze oligoczén rétegeiben adenzittörmeléknek nyoma sincs, arra enged következteni, hogy a selmeczvidéki andezitek, az oligoczén korszakban még nem voltak meg. A vármegye déli része az oligoczén korszak végén tenger alatt volt, minthogy nehány helyen olyan üledékes rétegek ismeretesek, a melyek a felső oligoczéntól az alsó mediterránba vezetnek át fokozatosan: a Pectunculus obovatus-os és a Cerithium margaritaceum-os (vagy horni) rétegek, mint alsóbb, és az anomiás homokok, mint felsőbb rétegek; az első kettőt a felső oligoczán legmagasabb, az utolsót az alsó mediterrán legalsóbb rétegének kell tekintenünk. Dr. Schafarzik és dr. Szontágh Helemba és kövesd között (1879-ben) durvaszemű homokból és agyagból a felső oligoczén vezérkövületei: a Cerithium margaritaceum és Pectunculus obovatus társaságában olyan kövületeket (Aporrhais, Dentalium, Fusus etc. sp.) találtak, a melyek a felső oligoczén és a mediterrán fauna sajátszerű keveredését mutatják.

Szobtól éjszakra, Márianosztra felé, a Misarieck patak völgyében, csillámos homokos agyagfoltok láthatók, a melyekben wolf Cerithium margaritaceumot és C. plicatumot talált. E maradványok alapján e rétegek is a felső oligoczénba sorozhatók és említést érdemel, hogy andezittörmeléknek nyoma sincs bennök.

Az anomiás homok Hont vármegye derekán annak a medenczének a peremén fordul elő, a melyet az Ipoly folyó kővártól Ipolyságig kelet-nyugati irányban szel át. A Börzsönyi hegység keleti peremén Stache szintén több helyen említi az anomiás homokot, pl. Drégelyvár alatt, Honton, Hantken és Szabó mutatta ki. A vármegye éjszaknyugati peremén, Nyéknél, Raczkiewicz Anomia costatát és Ostrea digitalinát gyüjtött belőle. A mediterrán tengernek ebben az éjszaki öblében az alsó mediterrán korban hemzsegett a sokféle czápa, melyeknek csontmaradványait Palojta, Szelény vidékén találták.

Az alsó mediterrán korszak végével hatalmas vulkáni tevékenység színtere volt a vármegye területe. A kilökött hamuból és tufából, valamint a kiömlő hatalmas lávaárakból épültek fel a vármegye andezit hegységei. Az andezittufának az anomiás homokra való települését Stache állapította meg először a Börzsönyi hegység peremén. Nyomban utána Raczkiewicz is megerősíti e települést a nagycsalomjai 7járás területén, a nyéki profil alapján. Stache, Raczkiewicz, Inkey egyértelműen hangoztatják, hogy az anomiás homokban még nem fordul elő az andezittufa, tehát az annál fiatalabb képződmény. Az eoczén tenger előnyomulása, az oligoczén visszahuzódása a vármegye éjszaki részén már e korszakokban zavargásra utal, de a leghatalmasabb diszlokácziók az alsó mediterrán korszak végén indultak meg. A vármegye éjszaknyugati csücskén meglevő triászképletek rögökre szakadtak és legnagyobbrészben a mélybe zökkentek. Különösen a vármegye derekán kerültek a mélybe hatalmas rögök, kapcsolatosan azzal az óriási tömeggel, a mely a Kis Magyar Alföld helyén sülyedt a mélybe. Ezek a mélybe sülyedő nagy tömegek nyomták ki azt a hatalmas vulkáni tömeget, a mely a vármegye hegyein és magasabb dombjain a legfőbb kőzetanyag. A vármegye legmagasabb hegyeit, éjszakon a Szitnyát és délen a vármegye leghatalmasabb határkövét, a 939 m. Csóványost, egyaránt andezit alkotja. Míg a magas hegytömegekben a kompakt andezit az uralkodó kőzet, e hegytömegek peremén és a magasabb dobmhátságokon a lazább tufa, konglomerát és breccsia az uralkodó. A tufa és a tömött andezit sok helyen váltakozik egymással, különösen a selmeczbányai andezittömegben. Ugyanitt az andeziteknek külsejében és ásványos összetételében mutatkozó különbségek is régóta feltüntek a geológusoknak, a mit eléggé kifejez az a sokféle név, a melyekkel az andeziteket és a velök rokon többi vulkáni kőzetet illették. Az ásványos összetételben mutatkozó különbség, kapcsolatban a településsel, kétségtelen bizonyítékai annak, hogy itt korban is eltérő lávaárakkal van dolgunk. A lávaárakat szolgáltató vulkánok rekonstrukcziójára is történtek kisérletek, különösen Pettkó és Judd fáradozott ezen a téren, de a képzelmet e tekintetben nagyon kevés exakt adat támogatja. Biztosabb alapokra fektethető a kormeghatározás. Az andezitek (trachitok) posztnummulitos korát már Pettkó megállapította. Szabó a szieniteket hozta korban közelebb hozzájok, a mennyiben az aprószeműt, a diallag-dioritot, triasz után valónak mondta és az öregszeműt: a granodioritot, szienites biotit-ortoklász trachit néven, a trachitokkal egyesítvén, a felső eoczénba helyezte. Ugyanő mutatta ki, hogy a propilit (zöldkő), a melyet még Hussak is harmadkorelőttinek és önálló kőzetnek tartott, csak a trachit zöldköves módosulata.

Még jobban kitágította a harmadkori vulkáni kőzetek csoportját dr. Böckh Hugó, a ki a saját vizsgálatai és Cseh Lajosnak a bányákra vonatkozó adatai alapján kimutatta, hogy a diallag-diorit, sőt az aplit (Hussak paleozói turmalin gránitja) és a gneisz is az andezit-erupcziói körbe tartozik. E körbe tartoznak ezek szerint: a kristályos szemcsés szövetű diallag-diorit és granodiorit savanyú telérkőzetével, az aplittal; a porfiros szövetűek közül pedig a pirokszénes andezit, a biotitos amfibólos hiperszténes andezit és a riolit. A diallag-diorit a bélabányai Györgytárónál lép fel. Üde állapotban feketészöld, de gyakran zöldkövesedett. Alkotó részei, az alárendeltebb magnetit, titanit és apatiton kívül, diallag, hipersztén, amfiból, biotit, plagioklász, mikroklin és kvarcz. Legfeltünőbbek a szines alkatrészek, a biotit szélein kloritosodva és a zöldes, »közönséges« amfibol. Legérdekesebb a diallag, mely a biotit mellett a leggyakoribb alkatrész. Földpátja a labradorit-bytownit sorozatba tartozó plagioklász és mikroklin.

A granodiorit főelterjedése a hodrusi völgyben van. Öregszemű, világosszürkeszinű kőzet. A színes alkotórészek közül kloritosodott biotit és zöld »közönséges« amfibol lépnek fel benne. Pirokszén teljesen hiányzik, a mi élesen megkülönbözteti a biotitos-amfibolos andezittől. A színtelen alkatrészek közül andezin-plagioklász, szanidinszerű ortoklász és kvarcz a legfontosabb. A titanit olykor szabadszemmel is kivehető, az apatit, magnetit, zirkon csak mikroszkóposan ismerhető fel. A granodiorit nyomás következtében helyenként gneisz-szerűvé vált; másutt ismét vagy maga, vagy még gyakrabban savanyú telérkőzete, a werfeni-palát metamorfizálja gneiszszerűvé.

Az aplit a granodiorittal kapcsolatosan, a granodioritos magma szélső fáczieseként lép fel. Fehérszinű ortoklászból, alárendelten andezinből és kvarczból álló kőzet, kis mennyiségben muszkovit és helyenként turmalin is észlehető benne. A turmalin igen szépen dichroitos; sokszor gömbös tömegeket alkot és az aplitnak ezt a féleségét a bányászok tigrisércznek nevezik. A granodioriton, dioriton és a triasz-üledékeken több helyen áttör s az általa kontaktmetamorfizált kőzetekben, kontakt-ásványként, a turmalin is előfordul.

A pirokszénes andezit a Selmeczbányai hegyvidék legelterjedtebb kőzete. Belőle épült fel a Tanád hegyláncza is. Makroszkóposan üde állapotban sötét, csaknem 8feketeszinű és hol tömöttebb, hol porfirosabb szövetű. A magnetit-szemcséken és az alárendelten előforduló apatittűkön kívül, pirokszén és plagioklász-földpát a fő ásványalkatrésze. A pirokszén kétféle: hipersztén oszlopos formában, erős pleochroizmussal, a legtöbbször erősen elbontva, néha teljesen szerpentinné vagy klorittá alakulva; továbbá augit, a tipikus zöldköves féleségekben, meglepően ép állapotban. A plagioklász a bytownit-labradorit sorozatba tartozik, sokszor egészen üde. Az alapanyagban kevés az üveg, erősen elbontott. Maga a kőzet is a legtöbb helyen erősen elbontott: zöldkövesedett, kaolinosodott.

A biotitos amfibolos hipersztén andezit a vármegye déli részén, a Börzsönyi-hegységben a legelterjedettebb. Jellemző ásványkombinácziója egy, az andezin-labradorit sorozatba tartozó plagioklász, biotit, amfiból és néha hipersztén; olykor kvarcz is észlelhető benne; az első kiválások közül cordierit, apatit és magnetit fordul elő. Legfeltünőbb alkotórésze a hatszögletes pikkelyekben, gyakran chloritosodva jelentkező biotit és az amfiból, mely a bazaltos féleségekhez tartozik. Hol a biotit, hol az amfiból lép túlsulyra; innen van régebbi szétkülönítése, a mi azonban nem indokolt. Hipersztén elég gyakori, néhol túlsúlyra jut, például a Szitnya kőzetében, a melyet ezen az alapon Szabó pirokszénadezitnek vett, a bitotit és az amfiból jelenléte azonban élesen megkülönbözteti tőle. Alárendelten szanidin és kvarcz is fellép, ez alapon kapcsolta össze Szabó a granodiorittal. Utólagos termék gyanánt tridimit is fellép az üregekben. A Börzsönyi-hegységben gyakran fordul elő benne a gránát is.

A riolit színtelen alkotórésze üveges szanidin biotit és kvarcz; alárendelten az albit oligoklász sorozatba tartozó plagioklász, magnetit és apatit. Mikrofelzites és vitrofires kifejlődésben lép fel és szurokkövekkel, valamint perlitekkel függ össze, a melyekkel érdekes átmenetek kötik össze. Jól tanulmányozható a Garamvölgy felé néző hegylejtőkön Szklenótól Bakáig.

A felsorolt kőzeteknek egymáshoz való viszonylagos korát főleg a bányafeltárások alapján lehetett megállapítani. Cseh Lajos a Páduai Ó-antal-táró váspályaszintjében diallag-dioritban pirokszénandezitrögöt talált bezárva; e zárvány alapján a diorit fiatalabb a pirokszénandezitnél. A Flórián-tárón a granodiorit behatol a diallagdiorit részei közé, mikroszkóp alatt látni, hogy a granodiorit földpátja a diorit diallagjából egy darabot magábazárt; mindez arra mutat, hogy a granodiorit fiatalabb a dioritnál. A granodiorittal szorosan összefüggő aplit a Glanzenberg-altárón a pirokszén andeziten és a Páduai Ó-Antal-táró szintjében a dioriton tör át, a miből látnivaló, hogy a pirokszénandezitnél és a dioritnál fiatalabb. A biotitos amfibólon a Stampfer-aknán riolit tör át. Ez adatok alapján nyilvánvaló, hogy a Selmeczbányai hegység harmadkori eruptiv kőzeteinek egymás iránt való viszonylagos korsorozata a következő: pirokszén andezit, diorit, granodiorit, aplit, biotitos amfibólos hiperszténes andezit és riolit. Böckh Hugó e kőzetek vegyi összetételéből és a településből azt következteti, hogy e kőzetsorozat két erupczió-cziklusban került a felszinre. Mind a két cziklus bázikus kőzettel indult meg és savanyúval fejeződött be. A szűkebb értelemben vett Selmeczi hegységben az első cziklusból a pirokszénes andezit, a másodikból a biotitos amfibólos hiperszténes andezit a legelterjedtebb. E két kőzet egymásra való telepűlése jól látható a Sobóhegyen a felszinen, a Szent-Háromsághegy belsejében pedig a Ferencz császár altáróban. E településből azt a valószinű következtetést vonhatjuk, hogy a vármegye többi részén, t. i. az Osztrovszki-hegységekhez csatlakozó Szénavár dacsókeszi-hegycsoport vidékén és a tágasabb értelemben vett Börzsönyi-hegységben is ugyanilyen e két kőzet viszonylagos kora. Az eddigi vizsgálatok adataiból annyi látszik bizonyosnak, hogy a Börzsönyi-hegység túlnyomó nagy részében legalább is kétféle andezittipus van: a pirokszénes andezit s a biotitos amfibólos hiperszténes andezit. Ez a két kőzettipus azonban nem válik el egymástól oly élesen, mint Selmeczbánya vidékén, mert itt pl. a biotit és az amfiból a pirokszénes andezitben is fellép, habár csak nagyon alárendelten és erősen korrodált állapotban. Elég gyakran fellép a Börzsönyi hegység andezitjeiben a gránát is. A biotitos amfibólos hiperszténes andezitben, a gyakran nagy mennyiségben jelentkező hiperszténen kivül, különösen az a feltünő, hogy amfibólja, a selmeczvidéki biotitos amfibólos andezitekétől eltérően, a közönséges zöldes amfibólhoz áll közelebb, a mely pedig Selmeczbánya vidékén a diorit és granodioritra jellemző. Az ásványalkatrészeknek ez a sajátszerű fellépése vezette dr. Szabó Józsefet a tipus-keveredés elméletének felállítására, a mely szerint a fiatalabb trachitláva felmelegíti, részben megolvasztja a régebbit és elegyrészeiből egyeseket átvesz. A selmeczvidéki biotitos-amfibólos andezitekben több helyen 9(pl. a II. József-altáró irányában, a Zipser-akna környékén) ismeretesek pirokszénes andezit-zárványok, ezek azonban alig mutatják némi nyomát annak, hogy idősebb andezitekként a fiatalabb a biotitos amfibólos andezitet a felolvasztásig felmelegíteni tudták volna. Még bajosabb feltételezni ezt oly rengeteg intenzitással és méretekkel, a mint azt a Börzsönyi hegységben a tipuskeveredés megkivánná. Sokkal valószínűbb, hogy abban a magma-öbölben, a melyből a Börzsönyi hegység andezitjei kiömlöttek, nem haladt annyira előre a magmatikus elkülönülés, mint a selmeczvidékiben. A Selmeczi hegységben a külszínen, és még inkább a bányákban, sok helyen meggyőződhetünk arról, hogy a porfirosszövetű effuziv kőzetek, t. i. az andezitek és a riolitok magmájának lávaár alakjában való kiömlését tufájuk erupcziója előzte meg. Selmecz környékén e tufákból olyan növénymaradványok (Carpinus grandis, Ulmus macrophylla, Castanea Kubinyi és bacillariák) kerültek ki, a melyek a neogén korra utalnak, de a kort közelebbről nem jelölik meg. Állati kövületek pedig Selmecz vidékéről eddigelé az andezites tufából nem ismeretesek. A vármegye középső részéről azonban, a hol a tufa a legnagyobb területen fordul elő, Raczkiewicz és Foetterle Szelény és Dacsókeszi, Halaváts Felsőtúr, Gaál István Felsőpalojta vidékéről olyan andezittufát ír le, a mely Ancillaria glandiformis, Chenopus (Aporrhais) pes pelecani, Turritela Archimedis és turris, Pectunculus pilosus, Cassis, Pecten, Fusus, Conus, Venus, Pleurotoma, Lucinia fajokat, tehát a felső mediterrán jellemző kövületeit zárja magába. Ezek a kövületek nemcsak az andezittufa-erupcziók korát szabják meg közelebbről, hanem azt is bizonyítják, hogy a harmadkori vulkánok hamuja és a magmának egyéb elporlasztott része a tengerbe hullott le. Abból a rétegsorból, a melyet dr. G. Stache Kemencze vidékén állapít meg, kiviláglik, hogy a vármegye déli részén is legalább három hatalmasabb tufa-erupczió volt és hogy a vulkáni működés szünetelése közben neptuni rétegek képződtek, még pedig a mélyebb színtekben főleg agyag, a magasabbakban homok és kavics és a zátonyokon, a hol korallok, mészkőképző algák és osztrigák telepedtek le, mészkő. E rétegek mind, még a vulkáni eredésű andezittufával kevert agyag, sőt maga a tufa is, temérdek felső mediterránkorú kövületet zárnak magukba. M. Hoernes Szobról 70 kagylót és csigát sorolt fel, Stache a szobi fauna fajszámát 214-re emelte. Franzenau Ágost Letkésről, a melyet szintén Stache említ először gazdag kövület lelőhelyeként, 223 állatfajt ismert fel, e számból 111 esik a lágytestűekre és 106 a foraminiferákra, a melyek közül a Nodosaria és Truncatulina Letkesiensis-nek ez a locus classicusa. A szakirodalomban nagyhirű Bori bacilleraceas telepe is; e sajátszerű növényekből Pantocsek 208 fajt sorolt föl és azok között a Salacia Boryana új génuszt és új fajt képvisel. Ugyancsak Bori-ból dr. Taxler László szivacstűket írt le. A felső mediterrán korban olyanféle arczulata volt a vármegyének, mint manapság Olaszország délnyugati partvidékének, Nápolytól Szicziliáig. A vulkáni tevékenység megkezdődésétől fogva, az időközi erupcziókon kivül, a vármegye területe a szolfatárák, a mofetták, a fumarolák és a forró víz hatásának szünetlenűl ki volt téve. A posztvulkanikus tényezők egyik legfontosabb hatása a zöldkövesedés és a vele kapcsolatos telérképződés, a melyről a bányáaszatról szóló fejezetben lesz bővebben szó.

A vármegye nagy részén a felső mediterrán-korú képződmények alkotják a látható alapkőzetet, minthogy a mediterrán-korszak végével a tenger visszavonult a vármegye területéről és a szármata tenger üledékei; a homok, a durvaszemű mészkő, Horusitzky felvételi jelentései szerint, a Garam-ipolyközi földhát nyugati oldalán is csak Kisölyvedtől Páldig van meg Cerithium pictum, Tapes gregaria, Mactra podolica, Cardium plicatum szármata-korú vezérkövületekkel.

A szármata-korszak végével a tenger véglegesen visszavonúlt a vármegyéből és a szárazzá lett területen megkezdődött a folyóvizeknek: az Ipolynak és számtalan pataknak, meg a szélnek romboló és építő munkája és egyben olyan szubtropuikus növény- és állatvilágnak a megtelepülése, a milyen most Dél-Európában található. A Nagy Alföldnek a pontusi korszak vége felé beállott tetemes sülyedésével Hont területén újabb vetődések keletkeztek. E nyílásokon tódult fel a bazalt, a mely Hontban a selmeczbányai Kalvária-hegyet alkotja. E vetődések nyitottak útat a Kis Alföld pontusi korú elegyes tengervizének lecsapolódásához és e vetődések mentén alakúlt ki az esztergom-visegrádi szorosban a Duna folyam medre, melynek kialakulása után megkezdődött, a mélyebben fekvő Duna medre felől, a visszaható eróziós munka az Ipoly folyó medrében is. Az Ipoly régebbi, magasabban fekvő kavicshordalékában kimélyítette ily módon azt a medret, 10a mely a mai árterületet alkotja és arra főleg durvább homokot rakott le.

A mikor a levantei korszak végével a Nagy Alföld levantei tava is lecsapolódott, a Duna medrének a Nagy Alföldön való kimélyedése a visszafelé ható erozió következtében újabb és még mélyebb meder alakítására kényszerítette az Ipoly folyót is; így alakúlt ki a diluviumban az Ipolynak mai medre. Ezzel egyidejűleg a mai árterületen nagy mocsarak keletkeztek, a melyek lassanként az árvizek iszaphordalékából és a levegőből lehullott löszanyagból mindinkább feltöltődtek és termő talajjá alakultak át. A lösz, a diluviumnak ez a jellemző légi képződménye, az Ipoly és mellékpatakjainak a völgye mentében, a hegységek peremén, nagy területeken alkotja a vármegye felső talaját. A diluvium jellemző állatjának, a mamutnak, kedves tartózkodási helye volt a vármegye területe. Hatalmas mamutcsordák legelésztek az Ipoly és a Duna völgyében; az ipolymenti nagy mocsarakban jól érezték magukat a szarvasorrúak is. Ezt bizonyítja az a sok csont, a mely a vármegye több helyén került már napvilágra az eroziótól feltárt löszből. Így a honti szakadékból, a melyet Zipser szerint 1793-ban záporeső nyitott meg, temérdek mamut- és rinoczerosz-csont került már elő. 1864-ben Nagymaroson, a házak felett, az ú. n. Kurzel-Riegel szőlőhegy déli oldalában találtak mamut-csontokat. 1873-ban Luczenbacher Pál szobi téglavetőjében került ki a löszből két agyar és más csontrész, melyek a Nemzeti Múzeumban láthatók. De legújabban is találnak ilyen ősállati maradványokat.

Az Ipoly folyó az ó-alluvium idejében nagy tevékenységet fejtett ki, a mennyiben felsőbb szakaszán temérdek anyagot ragadott magával, a melyből lejebb egész terraszokat épített. Vámosmikolánál Horusitzky szerint, 120, Letkés körül 115 m. magasak ezek a terraszok a tenger színe felett. Nagy területet foglalnak el az Ipoly völgyén az összemosott anyagból keletkezett kolluvialis képződmények is, melyek helyenként két méternél is vastagabbak. Az új-alluvium képződményei közé tartoznak az Ipoly jelenlegi medrében a kanyarulatoknál feltorlódó kavics-halmazok és a Duna zátonyszigetein szárazra vetett futóhomok, valamint a tőzeg és a szíksó is. Ipolypásztótól délre, a Széki tó helyén, Horusitzky az iszapot is tőzegesnek találta; az ő megfigyelése szerint az altalaj tőzegességét a felszínen zsombékok árulják el. Kisebb szíkes foltok a Széki tónál és Tölgyes községnél fordulnak elő, a hol nyáron a sziksó ki is virágzik. A posztvulkánikus tevékenység a vulkáni erupcziók ideje óta máig megnyilatkozik, noha ereje rendkívül megcsökkent. A posztvulkáni munka terményei közűl a geizir-tevékenységből keletkezett édesvízi kvarczitot az alluvium képződményei közé sorozhatjuk már. Szokolya környékén s a Szitnya tövében: Hlinik és Illés közelében sok vízi növény (Phragmites Ungeri, Thypha Ungeri, Glyptostrobus Europaeus, Thuioxylon Hlinykianum, Osmundites Schemniciensis stb.) elkovásodott részét és egy süly-féle emlős koponya-köbelét találta Pettkó. (Földt. Közl. I. 180. 1.) A mészlerakodás napjainkban is folytatódik a vármegye kénes és kénsavas hévvizeiben, Bori, Mere, Gyügy és más községek határában. A posztvulkánikus tevékenység zöldkövesítő és telérképző hatása sem szűnt meg még teljesen; a Hodrusi völgyben, a Schöpfer-tárón például, egy helyt úgyszólván a szemünk előtt megy végbe a telérképződés.

Hont vármegye hasznosítható ásványainak túlnyomó nagy része telérásvány; ezek képződése a neogén-korú erupcziókkal függ össze. Ezt Lipold bizonyította be először. Az effuziv magma főleg szilikátok (földpát, csillám, amfiból, pirokszén stb.) alakjában merevedett meg, a belőle kiszabadúlt fém-szolucziók, gőzök és gázok pedig a telérásványok képződésére adtak alkalmat. A telérekben érczrétegeknek kvarczrétegekkel való váltakozása lehetségessé teszi a telérásványok kiképződésében a paragenesis és a successió megállapítását. Ily szempontból Fessl tanulmányozta a selmeczi telársványokat behatóbban és öt periodust különböztetett meg. Az első, a legrégibb periodusban a kvarcz vaskos és ú. n. czinopelt (vashidroxidtól veresre festett vaskos kvarczot) tartalmaz, a melybe galenit, szfalerit, pirit, kalkopirit, és arany van behintve. A második periodus kvarcza kristályos, de már gyéren fordúl elő benne a czinopel s a vaskos galenit és pirit. A harmadik periodus kvarcza szintén kristályos, de itt-ott ibolyás színű részek vannak közte; e kvarczréteg alatt a vaskos galenit, szfalerit, pirit, kalkopirit és a kvarcz sztefanitot fog be, míg felette szép kristályokban kiképződött galenit, pirit, kalkopirit következik, mint a melyek már a negyedik periodushoz tartoznak. A negyedik periodusban lép fel a czinnabarit és az argentit is, a melyekre a negyedik periodus kvarcza 11telepszik, helyenként szép ametisztekkel. Dr. Szabó szerint az ametiszt után successive barnapát, majd kalezit következik, mely utóbbi olykor az ötödik periodusba is átmegy. Az ötödik periodus legjellemzőbb ásványa a gipsz, de valószinűleg ide tartozik a barit, epszomit, malachit is. Az erupcziós magma helyenként kontakt ásványok képződésére is alkalmat szolgáltatott. Szakkörökben nagyhírű a Kohutova (Uszkertova) kontaktja, a hol a mészkőben fasszait, pleonaszt, hesszonit, ofikalczit fordúl elő. G. v. Rath a monzoni (tiroli) világhírű kontakt mását ismerte fel benne. Hont vármegye ásványainak leírásához J. E. v. Fichtel (1794), Esmark (1798), Beudant (1818), Haidinger, Cotta, Pettkó, Lipold, Hawer, Foetterle, G. v. Rath, Szabó, Schmidt, Loczka, Sipőcz, Szádeczky s mások járultak szakközleményekkel.

A terméselemek osztályából az aranyat és ezüstöt kell elsőhelyen felemlítenünk. Az arany csakis termés-állapotban fordúl elő, míg az ezüstfém túlnyomó része az ezüst-érczekből kerűl ki. A termés-aranyat ma már csak Selmecz- Béla-bányán és külutczáiban: Bankán, Hodrusbányán és Stefultón, meg a szomszédos Szélaknán és Hegybányán (Pjerg) bányászszák, de egykor Bakabányán (Pukancz), sőt a Börzsönyi hegységben: Börzsöny, Peröcsény és Szokolya határában is voltak aranybányák. A termés-arany a selmeczi bányákban kvarczos (czinopeles) és agyagos telérekből kerűl ki olyan apró szemcsékben, hogy szabad szemmel rendesen nem is látható. Nagyobb termés-aranyat találtak a Grüner-telér legéjszakibb részén, Béla-bányán (Baumgartner-telércsoport) és a Spitaler-telérben (Mihály-tárón). Cseh Lajos a hodrusi fővölgyből nyíló Jalsova völgyben is lelt termés-aranyat. A termés-ezüstöt szőrszálalakú, ú. n. hajezüst alakban gyakrabban tárja fel a bányászék és a kalapács. Selmeczen a Ferenc-aknán, Bankán a Teréz-érben, Stefultón a Ferencz császár altáró szintjében és különösen Hodrusbányán kvarczüregekben, fészkekben ülve nem egyszer fordúl elő. Richter bányatanácsos ezüstamalgámot is említ a Pacher-táróból, sőt irodalmi adatok szerint a terméshigany is előfordúlt Selmecz vidékén.

Hont vármegye ásványfajainak igen nagy része szulfidok osztályába tartozik. A metalloidok szulfidjai közül az antimonitot pirit, barit és barnapát kiséretében J. E. von Fichtel (Mineralogische Aufsätze) már 1794-ben említi Selmeczről, a Wehrlitnek, az ezüsttellurwismuthnak pedig Börzsöny a locus classicusa. A szakirodalomban pilsenit (Börzsöny németes neve után) és molybolénezüst néven is említik. A mostani neve Danától ered és Wehrle bányaakadémiai tanár nevét őrzi. Dr. Sipőcz Lajos elemzése szerint a Budapesten őrzött példány Ag Bi₇ Te₇ és a bécsi Bi₃ Te₅ képletre vezethető vissza; így a wehrlit helyzete az ásványrendszerben maig bizonytalan. A fémek szulfidjai közül a galenit, szfalerit, pirit a selmeczi telérek legközönségesebb ásványai, gyérebben fordulnak elő a markanzit, arzenopirit és az argentit, vagy a lágy-ezüstércz, még ritkább a pirrhotin, melyet Mohs már 1804-ben említ Selmeczről kézikönyvében és a hesszit, a melynek Richhofen szerint a börzsönyi telérekben kellett előfordulnia. Hauer és Stache a redrutitot is említik Selmeczről a Spilatelérből, ugyanebben az évben fordúlt elő ritkaságként a czinnabarit is. A fémek szulfidjai közt bányászati szempontból legfontosabb az argentit, a mely helyenként, pl. a stefultói István-telér déli vágatában, vezérszerepet visz a nemes érczek közt. A nemes (ezüst-) érczek nagy többsége: a világos és a sötét vörös ezüstércz (proustit, pirargirit), a ridegezüstércz (sztefanit) és a polibázit a szulfosok alosztályába tartozik. A pirargirit, sztefanit és polibázit a Schöpfertáróból kerül ki a legszebb kristályokban, az Ó-Mindszent-táróban ezüst és arany is előfordúl e nemes érczek társaságában. Stefultón, az István-telér északi részében, a sztefanit a kvarczos telérben fészkeket tölt ki. Az ezüstérczek gyakori kisérője a szulfosok közül a kalkopirit, mely gyakran igen szép szfenoidumos kristályokban fordul elő, ritkább a tetraëdrit (Banka).

Az oxidok osztályából a kvarcz a leggyakoribb. Selmecz szép kék ametisztjei régóta híresek. Különösen a Pacher-táróból, a Spitaler-telérből kerültek ki egykor szép kristályok; de legfőbb lelőhelyét, a Klementbelnét, régóta berakták. Elég szépek kerülnek ki a Mihály- és az Istenáldás-táróból, továbbá a Zsigmond- és az Amália-aknából. Czitrinek a Mihály-táróból, hegyikristályok István-aknából szerezhetők leginkább. Igen érdekes az u. n. vagdalt kvarcz, melyről Szabó kimutatta, hogy kalczit után képződött infiltrácziós pszeudomorfóza. A kvarcz a kőzetekben is igen elterjedt alkatrész. A kalczedon (kvarzin) féleségei közül a jáspis a Kalvária hegy keleti oldalán a felszinen, a II. József altáróban pedig a föld alatt bőven lelhető. 12A tömött (kripto-kristályos) kvarczféleségek közül a szarukő gyakori telértöltelék (pl. Istvánaknán), az aranytartalmú czinopel is vaskos kvarcz, melyet vasoxid festett veresre. A kvarcz anyagának, SiO2-nek, rombos módosulata, a tridimit, mint utólagos termék, vékony pikkelyekben, az andezitek repedéseiben, a vármegye egész területén előfordul. Az anatáz, rutil és czirkón csak mikroszkópos kristályokban ismeretesek. Dr. Szádeczky Gyula a szobi Sághegy andezitjéből zafirt is említ, melyet már szabad szemmel is felismerhetni, minthogy átmérője 0.5-1.5 mm. Csak apró pikkelyekben fordul elő a hematit.

A hidroxidok közül két nevezetes ásványa van a megyének: az opál és a diaszpór. Az üvegopál (hialit), félopál, faopál, mint egykori hévforrások terménye, sok helyen előfordul, különösen a báti medenczében, Bakabánya, Bagonya, Felső- és Alsóalmás, Zsember és Borfő vidékén. Borfőn Dercsényi Ferencz hét láb hosszú és két láb széles megkövesült fát talált. Faopál és félopál féleségek Szentantal, Tópatak, Berencsfalu környékén is előfordulnak. A diaszpór Selmecz-Bélabánya között abból az agalmatolit-tömzsből kerül ki, a melyet 1823-ban a Nándor koronaherczeg-táróval nyitottak meg. Trichroiszmusáról nevezetes; sugártörését a három főirányban Michel Lévy és Lacroix határozta meg Párisban. A hidroxidok közé tartozó limonit (barna vasércz) csak alárendelten fordúl elő. Bélabányán, a György-tárói völgyben a bányavizből válik ki, mint gyepvasércz. A Szálláshegy kvarczitjában pszeudomorfozát alkot piritkoczkák után, az andezitekben magnetit rovására keletkezik bomlás utján.

A haloid sók osztályából, nem tekintve azokat a mikroszkópos kősókoczkákat, a melyek a kvarcz zárványaiként figyelhetők meg, csak a fluorit fordúl elő és az is igen gyéren. Irodalmi adatok szerint a Nándor-táró agalmatolijából, újabban a Ferencz-aknából került ki.

Az ásványok ötödik osztálya gazdagabban van képviselve. A karbonátok közül a kalczit-sorozatból a kalczit, a barnapát és a rodokrozit, az aragonit sorozatból az aragonit és a czerusszit, a bázikus karbonátokból a malachit és a mangánsavas sók közül a hausmannit fordul elő. Legközönségesebb a kalczit, részint telérásvány, részint a plagioklász bomlásterménye alakjában. Igen gyakran találni szép kristályokban, rendesen szkalenoéderekben, melyek olykor oszlopos termetűek. A szobi andezit másodlagos kalczitjának oszlopos termetű kristályai, Hulyák vizsgálatai szerint, igen hegyes szkalenoéderek (R 13), csúcsukon az alapromboëderrel. A barnapát az István-teléren telértöltelékként fordul elő, az Erzsébet-teléren pedig az aplit repedéseit nyereghorpadású barnapát-romboéderek vonják be. A Schöpfer-táró kvarczgeodáinak ametiszt-kristályain is sokszor találunk szép barnapát-kristályokat. A rodokrozit a Grüner-telér törmelékében (a II. József altárón) másodlagos termékként, mint a telér-töltelék czementje, fordul elő. Stefultón az István-telér apró erecskéinek töltelékében ez a vezérásvány. Innen manganokalczit néven kerűl ki. Dialogitnak is nevezik, különösen a Mihály-táróit.

Az aragonit, főként mint vasvirág, szép példányokban fordul elő Hodrus-bányán, az ó Mindszent-táróban. A bankai (schitrisbergi) czerusszitot Schmidt Sándor írta le behatóan. A malachit a selmeczi ércztelérekben, mint a pirit és kalkopirit bomlási terméke, eléggé közönséges. A hausmanitot, ezt a ritka mangánsavas mangánsót, Haidinger említi Bakabányáról.

Az ásványok hatodik osztályából a vizmentes normális szulfátokat csak a barit képviseli. Baritjáról leghíresebb Nándor-tárón a Bieber-telér déli része, Mihály-akna felé, a hol nagy mennyiségben fordul elő csinos, táblás kristályokban; silányabb példányok ma is találhatók, künn a hányón. A viztartalmú szulfátok közül legközönségesebb a gipsz. A Spitaler-telérben, Zsigmond-akna táján csoportosan, nagy kristályokban fordul elő. Az epszomit főleg a markazit bomlásterményeként lép fel Selmeczen a Zsigmondaknán, Bélabányán a Nándor-tárón. Hodrusbányán koloradó-teléren hatalmas cseppkő-alakzatok képződtek az epszomitból; ez a cseppköves epszomit néha pirosas és az úrvölgyi fauszeritre emlékeztet; e hasonlóság alapján kerűl forgalomba a hodrusi epszomit pirosas félesége fauszerit néven. A veres színt, Loczka I. elemzése szerint, az epszomit anyagához keveredett Co és Mn okozza. A zink-vitriol (gosszlarit) a szfalerit bomlástermékeként több helyről (Pacher-táró, György-táró, Hodrus) ismeretes.

Az ásványok hetedik osztályában a spinell csoportot a pleomaszt, pikotit és a magnetit képviseli. A pleonaszt kontakt-ásványként fordult elő Hodrusbánya közelében, 13a Kohutova völgyből nyíló Uszkertova-völgy mészkövében, fénytelen, fekete kristályokban. A pikotit csak mikroszkópos kristályokban ismeretes a Kalvária-hegy bazaltjának olivinjeiben. A magnetit kontakt ásványként a Sprohova völgyben (Vihnye felé) lép fel geológiailag rendkivül érdekes képződésben; az eruptiv kőzetek alkotórészeként az első kiválások közé tartozik, itt-ott impregnáczióként oly tömegesen jelentkezett, hogy bányászni is megkisérlették, mint pl. Hodruson, de csekély eredménynyel.

A nyolczadik osztály szegényesen van képviselve. Az apatit ugyan az andeziteknek és a bazaltnak eléggé gyakori járulékos alkatrésze, de csak mikroszkópos kristálytűkben. A piromorfit (a bányászok zöld és barna ólomércze) a galenit bomlásterményeként főleg Hodruson fordul elő. Dr. Hidegh Kálmán elemzett a Hofer-táróból ilyen pszeudomorfózát galenit után. A ganomatit, a mely tulajdonképen antimonsavtartalmú piticit, szintén ritkaság.

Legtöbb ásványfaj képviseli a kilenczedik osztályt, főleg a szilikátok csoportját; ezek túlnyomó nagy része azonban csak kőzetalkatrészekként fordul elő. A bázikus szilikátok közül az andaluzitot a szobi Sághegy kordieritgneisz zárványaiban említi Szádeczky ca 4 mm. hosszú kristályokban; a szillimanit a selmeczbányai hegycsoport kontakt-metamorfizált werfeni paláiban fordul elő mikroszkópos kontakt-ásványként. A turmalin az aplitban és az aplit kontaktjaiban lép föl. Szép dichroitos, kívül kékes héjhal, belül színtelen, vagy barnás maggal. Sokszor mogyorónyi gömbös halmazokban jelentkezik az u. n. tigrisérczben. Ez a gömbös turmalin, Cserey elemzése szerint, vegyileg a zillertalihoz áll közel. Az ortokovasavas sók közül az olivint már Esmark is említi (1798.) a Kálvária bazaltjából. A gránát a Börzsönyi hegység andezitjében helyenként eléggé gyakori, a szokolya-hutai Várhegyet egyenesen Gránáthegynek is mondják. Drégely-vár hegyén, a Medvepatakban, a lelédi hídnál bőven lelni borsószem nagyságú gránátot. Az Uszkertova-völgy kontaktmetamorfizált mészkövében hesszonit kontakt ásványként fordul elő borsszem nagyságú, csinos kristályokban. A biotit hatszögletes pikkelyekben a biotitos andezit, granodiorit, diallagdiorit és a riolit jellemző ásványa; a muszkovit az aplitra és a palákra szorítkozik; a klorit bomlástermény, a biotit, a hipersztén, az amfiból posztvulkánikus hatásra kloritosodik. Ugyanilyen eredésű a szerpentin és a talk is. A kénes és vízpárás exhalácziók hatása következtében keletkezett a kaolin is, az andezitek és a riolitok földpátjából. Berencsfalun oly intenziv volt a kaolinosodás, hogy, mint Zipser említi (1817-ben), egy időben ezt a szép fehér »pipaanyagot« Bécsbe a porczellángyárba és Holicsra az edénygyárba is szállították. A bélabányai György tárói völgyben, illetőleg a Nándor-táróban, a savanyú ortoszilikátok egész csoportja fordul elő, melyek közül a folerit vagy nakrit, Smith elemzése szerint, a kaolinit átlagos összetételéhez áll közel; az agalmatolit pedig a pirofillittel rokon. Az agalmatolitot a Nándor koronaherczeg-táróval nyitották meg 1823-ban és eleintén a benne előjövő vaskovandot értékesítették; most az agalmatolitból a selmeczi középponti ezüstkohó téglagyárában kitünő tűzálló téglát gyártanak, sőt 1886 óta Zsolnay pécsi porczellán-gyárában keramikai czélokra is alkalmazzák. Haidinger szerint a Boldogasszony-táró pimelitje is agalmatolit. A földesebb, agyagosabb agalmatolitot dillnitnek (Bélabányitnak), vagy kolliritnek nevezték el, csak kovasavban szegényebb agalmatolit ez, a mely Klaproth elemzése szerint legközelebb áll a diaszpórhoz. A kollirit lelőhelyéül régibb szerzők az István-aknát és a grüner-telért említik. Lényegileg pirofillit a bol is, a melyet Szabó a Kálvária-hegy keleti oldaláról említ; az aluminium helyét vasoxid foglalja el kisebb-nagyobb mennyiségben.

Az intermediaris szilikátok közül csak a kordierit (dichroit) ismeretes a vármegyében, Szabó és Szádeczky a szobi Sághegy kőzetzárványaiból, Böckh H. a ribniki domb biotitos amfibólos andezitjéből említi. A metaszilikátok közül a pirokszén és amfiból-csoport ásványai vezérszerepet visznek a vármegye eruptiv kőzeteiben; szerintök különítjük el a pirokszénes és az amfibólos andeziteket. A rombos pirokszént a hipersztén képviseli, andezitjeinkben a neovulkánikus kőzetekre jellemző oszlopos formában lép fel és a kőzet töréslapján apró, négyzetforma pettyekben mutatkozik. Dr. Szabó J. a Pokhausz-hegy kőzetéből, a Szitnya közelében, olyan nagy hipersztént szabadított ki, hogy Dr. Schmidt Sándor mineralogiai vizsgálatnak vethette alá. (Természetrajzi Füzetek X. k. 15. 1.). A hipersztént az andezitekben Cross konstatálta először Amerikában, a ki Hont vármegyéből is vizsgált hiperszténeket, Bagonya és Podhrad vidékéről. A hiperszténnel együtt fordul 14elő a monoklin piroszének közül az augit. A halcsi völgy pirokszénes andezitjében, Selmecztől északra, vannak a legnagyobb augitek, kurta oszlopokban, jól kivehető tetőlapokkal, kereszt és csillagalakú ikrekben is. Szabó geológiai munkájában Csallról rajzban is meg van örökítve ilyen augitér. A bazaltban öves felépítést mutat. A levelesen is hasadó augit, a diallag, az aprószemű diorit vezérásványa, a selmeczi vöröskúti hágón túl, a szklenói út elején, szabad szemmel is felismerhető. Hussak a diallagon az ikerképződés két érdekes esetét rajzban is bemutatja. Az augitnak zöldes félesége, a fasszait, a vármegye legérdekesebb ásványai közé tartozik. Balás főbányamérnök fedezte fel a negyvenes években a hodrusi völgy középső részéből nyíló Kohutova völgy egyik mellékágában, az Uszkertova völgyben. Az irodalomban Foetterle vezette be 1853-ban, majd G. v. Rath írta le a monzóri kontakt másaként és ofikalczitot is említ belőle 4-5 czm. kristályokban. Ezidőszerint pleonaszt, hasszonit, ofikalczit, és fasszait ismeretesek kontakt-ásványokként e lelőhelyről; az eruptiv magmából kiszabadult ásványképzők pneumatolitikus hatására keletkeztek ezek a kontakmetamorfizált mészkőből. Dr. Szabó e helytől nem messze, a Navoristye-völgy mészkövében, wollasztonitot vélt felismerni, a mely szintén jeles kontakt-ásvány. Az amfiból csoportból a dioritokban a zöldes, u. n. közönséges és az andezitekben a bazaltos amfiból fordúl elő. A közönséges amfiból sok helyütt, pl. Mocsár felé, kimálva, ujjnyi vastag kristályokban lelhető. A poliszilikátok közül a földpátok csoportja a legfontosabb. Az ortoklász-sorozatból maga az ortoklász főalkotórésze az aplitnak, a melyben kvarczczal granofiros és mikropertites összenövést mutat; kisebb mennyiségben a granodioritban is fellép. Az üveges ortoklász, a szanidin, a riolit földpátja; de alárendelten a biotitos amfibólos andezitekben is feltalálható. A plagioklász sorozatból a mikroklin a diallagdioritban, az albitoligoklász tagjai a savanyúbb riolitban, a labradorit-bytownit tagjai a bázikusabb andezitekben és a bazaltban lépnek fel. A titanit a granodioritban olykor szabad szemmel is kivehető. A víztartalmű szilikátok, a zeolitok, csak alárendelten fordulnak elő. Egyik legnevezetesebb lelőhelyük a Galgenberg, a bélabányai vasúti állomással szemben; itt főleg heulandit és sztilbit található. A stefultói kohó kőzetében laumontit és chabazit, a Kornberger-altárón analcim lép fel. Komptonitot, dezmint, natrilitot is említenek az irodalomban Selmecz és Hodrus vidékéről. Babó leonharditja laumontit.

Az ásványok utolsó, tizedik osztályából a szenek vannak képviselve. A nógrád-vármegyei barnaszéntelepek Hontba is átnyúlnak és eddigelé Márianosztra, Szokolya, Börzsöny, Középpalojta határában ismeretesek kisebb széntelepek. A szokolyhutai, Kalecsinszky elemezése szerint, 87.31% éghető anyagot tartalmaz. Picziny foltokban Illésen is ismeretes a barnaszén. Selmeczbányán a Ferencz József-akna körül volt barnaszéntelep, a melyet a XIX. század elején fejtettek is. Újabban (1879) az antali kohónál a vulkáni tufában akadtak szép fekete kőszénre; a széndarabok között erősen fénylő, antraczitszerü is akad. Úgy látszik, itt az eruptiv anyag kausztikus hatása érvényesült.

A vármegye éjszak-déli kiterjedése csak 83 km. ugyan, de sajátszerű helyzeténél: a Kis Alföld és a Felvidék között, és változatos függőleges tagoltságánál fogva, nagyobb az időjárások tényezőiben a változatosság, mint az ötszörte szélesebb Nagy Alföldön. Kitetszik ez mindjárt az évi közép hőmérséklet normális eloszlásából. A vármegye délnyugati csücskén, Páld és Garamkövesd vidékén, 10°, a vármegye derekán, Bakabánya-Németiig 9° és onnan Bacsófalva-Korponáig 8°, a vármegye északkeleti csücskén Selmecz-Bélabánya vidékén 7° C. az évi középhőmérséklet. Az évi csapadék eloszlásában is legalább három övet lehet megkülönböztetni Hont vármegye területén. A vármegye derekán: a báti, az ipolysági és a nagycsalomjai járás területén 50-60, a börzsönyi hegység délnyugati területén 60-70, az északi részen, a Selmeczbányai hegycsoportban 70-80 mm. az átlagos évi csapadékmennyiség. A szelek közül az északnyugati és a nyugati az uralkodók. Selmeczbányán 1845-től kezdve végeznek meteorologiai megfigyeléseket. Dr. Schwartz Ottó 1891-ben, a selmeczbányai gyógyászati és természettudományi egyesület megbizásából, 37 év adatait dolgozta fel minthogy azonban Selmeczbánya keletnek nyíló, védett völgyteknőben fekszik, a meteorologiai megfigyelések adatai egészen lokális jellegűek. Az országos meteorologiai intézet nehány év előtt munkakörébe vonta a zivatarok szakszerű megfigyelését is. Hontban Szalka, Ipolypásztó, Visk, Ipolyság, Ipolynyék, Dacsókeszi, Csábrágvarbók és Selmeczbánya a zivatarmegfigyelő állomások. Az 1903. évi megfigyelések szerint, júniusban van a legtöbb 15(6-11) napon zivatar, májusban 5-7 és júliusban 4-5 a zivataros napok száma. A zivatarok d. u. 3-5 óra között jelentkeztek a legtöbbször. A zivatarral kapcsolatosan a villámcsapásra is kiterjedt a megfigyelés. Harmincz év alatt 106 esetben okozott a villám tűzkárt a vármegyében, vagyis átlag háromszor évenkint.

Egy-egy vidék klimaviszonyait igen szembetünően tükrözi vissza a növényzet. A röghöz kötött növényfajok minden életműködésükben annyira függnek a világosságtól, a hőtől és a csapadékviszonyoktól, hogy e tényezők helyi eltérése kifejezésre jut a növényfajok külső alakjában is. Egy-egy flóra-terület jellemző növényfajainak kibetűzése, a különböző flóra-területek határainak megállapítása a florisztika legszebb, de egyben legnehezebb feladata. Hont vármegye földje florisztikailag az ország egyik legérdekesebb területe, mert a túladunai pannóniai flórabirodalom összeszövődik itt az éjszaki, balti flórabirodalommal, a melynek növénypolgárai közé a vármegye éjszaki, magasabb hegyein nehány havasalji faj is társul szegődött (1. Dr. Cserey A.: Selmeczbánya vidéke növénytani tekintetben).

A vármegye déli nagyobb része, völgyeivel és dombjaival, a pontusi flórabirodalom pannoniai flóravidékéhez tartozik. Az alsó vagy pusztai régió árvalányhaj-formácziója a délre nyíló völgyekben egész Berencsfalu környékéig felhatol és a vezérnövényen kívűl, jellemzőbb növényfajai: az éles mosófű (Chrysopogon Gryllus), melynek fás gyökérszálai szolgáltatják a »sikálót«; a vérállító fenyérfű (Andropogon Ischaemum); az apró nőszirom (Iris pumila); a buglyos derczefű (Gypsophila paniculata); a homoki ibolya (Viola arenaria); a fakó gurgolya (Seseli glaucum); az apróvirágú ezüstös pimpó (Potentilla argentea); a csattanó szamócza (Fragaria collina), a melynek a csészéje a terméshez símúl és gyümölcse nehezen válik el a vaczoktól; a szerecsen zsálya (Salvia Aethiopis); a lilaszínű ökörfarkkóró (Verbascum Phoeniceum); a vajszínű ördögszem (Scabiosa ochroleuca); a selymes örvénygyökér (Inula oculus Christi); a háromágú tövisekkel felfegyverzett szúrós szerbtövis (Xanthium spinosum); a cziczkafark (Achillea nobilis és setacea). A homoki puszták formáczióját a kései szegfű (Dianthus serotinus) öve képviseli; jellemzőbb növényfajai: a pannóniai csenkesz (Festuca Pannonica), a fürtös gyöngyike, vagy kigyóhagyma (Muscari racemosum), a kékesen hamvas ernyős olocsán (Holosteum umbellatum), a farkas fűtej (Euphorbia Cyparissias), mely helyenként egymaga takar egész területet, az indásszárú ezüstös hölgymál (Hieracium Pilosella). A halofitákat főleg a libapimpó (Potentilla Anserina), a faluszéli libatop (Chenopodium urbicum) és a kései pitypang (Taraxacum serotinum) képviselik. Az ipolymenti mocsarakban nagy nádasok vannak. A cseplesz meggy (Prunus pumila) formácziója bőven van képviselve. A szelid gesztenye Nagymarosnál még nehány hold erdőt alkot, de a vármegye derakán már csak szóványosan fordúl elő. A szőlővenyige, a melynek a pontusi flórabirodalom az ősi hazája, meleg nyáron dús fürtöket érlel; a mélyrétegű lösztalaj és kiváltképen az alkáliákban gazdag andezitmurva a szőlőnek nagy mértékben kedvez. A vármegye leghíresebb bora a Börzsönyi hegység peremén terem, a szőlő azonban a kukoriczával együtt felhatol egész Kormosó szélességéig. A pontusi flórabirodalom középső régióját a molyhos tölgy (Quercus lanuginosa) formácziója képviseli, a melynek, a fák és a cserjék közül, a kocsányos és a kocsánytalan tölgy (Quercus pedunculata és sessiliflora), a cser (Quercus Ceris), a kopasz szil (Ulmus campestre), a mezei juhar (Acer campestre), a felemásvirágú közönséges kőrisfa (Fraxinus excelsior), az aranysárgavirágú húsos som (Cornus mas), a csíkos kecskerágó, vagy papsapkafa (Evonymus Europaeus), a mogyorós hólyagfa (Staphylea pinnata); a dudvák közűl a ligeti perje (Poa nemoralis), a nagyranövő csodás ibolya (Viola mirabilis), az erdei szamócza (Fragaria vesca), melynek csészéje visszatüremlett és gyümölcse könnyen elválik a vaczoktól; a tarajos csormolya (Melampyrum cristatum) és a fűzlevelű örvénygyökér (Inula salicina) még a nevezetesebb növényfajok. A pontusi flóra felső régióját a fekete fenyő formácziója alkotja az erdei és az ausztriai fenyővel és az egymagvú galagonya (Crataegus monogyna), a rózsa, szeder, bajnócza, rekettye, zanót és nyúlfarkfű fajokkal.

A vármegye éjszaki részének magasabb hegyvidéke a balti flórabirodalomhoz tartozik. A magastörzsű fáknak van itt főszerepük, de ezek mellett a zöld 16rétek és a fűtakarók is jelentékenyek. Általában a hegylejtők alacsonyabb részén a tölgy és a kőris, feljebb a bükk és a gyertyán, legfelűl pedig a tűlevelűek az uralkodók; a hegység déli oldalán nemcsak a tölgy, a kőris és a bükk formácziója keverődnek össze, hanem a fenyveserdőkben előfordul még a kocsános és a kocsántalan tölgy, sőt a cser is. A Szitnyán, a Tatárrét körűl és egészen fel a csúcsig, sűrűn kerűl szem elé a hegyi, vagy fürtös juhar (Acer Pseudoplatanus), melynek fehér és nem vetemedő faja kitünő műfát szolgáltat, továbbá a jókori, vagy töklevelű és a mezei juhar (Acer platanoides és campestre). Az erdei tisztásokon szórványosan a fehér nyír (Betula alba), a rezgő nyárfa (Populus tremula), a kecskefűz (Salix caprea), melynek szép barkáit virágvasárnapkor szentelik, mindenütt található, de nem hiányzik a hárs sem. Kmety András, a Szitnyavidék e lelkes floristája a Kis-Szitnya hársfáját Tilia Sitnensisnek keresztelte el. Nagyon szembetünő, hogy a Szitnya éjszaki eljtőjén határozottan a fenyő dominál. Feltünő, hogy a szálerdőben a jegenyefenyő (Abies pectinata DC.) luczfenyővel (Picea excelsa DC.) keverve van túlsúlyban. A vörös fenyőnek nem kedvez ez a vidék. A cserjék közül nevezetesebbek az alacsonyabb dombvidéken is honos mogyorón, közönséges borókán, kökényen, csíkos kecskerágón, galagonyán és kányafán (Viburnum opulus) kivül az ebcseresznye vagy ükörke-loncz (Lonicera Xylosteum), vesszős fagyal (Ligustrum vulgare), málna (Rubus Idaeus), fekete áfonya (Vaccinium Myrtillus), farkas boroszlán (Daphne Mezereum), melynek hármas lila virágai az orgona virágaira emlékeztetnek és hazánk egyik legmérgesebb növénye; továbbá a borostyán (Hedera Helix), melynek szára a Szitnyán karvastagságú.

A Szitnya és vidéke a vadontermő rózsák legklasszikusabb helye, még Tirol és Svájcz sem vetekedhetnek vele. Európában hozzáfoghatóan gazdag rózsalelőhely nem ismeretes. A Szitnya vadontermő rózsáit Kitaibel Pál, a pesti botanikus-kert alapítója, kezdte ismertetni, de főleg Kmety berencsfalusi róm. kath. plébános érdeme, hogy most már a Szitnyáról és környékéről leírt rózsafajok és fajváltozatok száma háromszázra rúg. Kmety maga is sok rózsát írt le és sok anyagot küldött Borbás Vinczének »A Magyar birodalom vadontermő rózsái monographiájának kisérlete« czímű nagy munkájához, valamint Braun Henriknek (Beiträge zur Kenntniss einiger arten u. Formen der Gattung Rosa).

Borbás Vincze hazánk vadontermő rózsáit 11 csoportra (sectio) osztotta. Ezek közül a Szitnyán és vidékén 9 van képviselve; magán a Szitnyán 7. Már júniusban, de különösen júliusban legszebb virításban találjuk a Szitnya rózsáit. Legfeltünőbbek a nagyszirmúak és ezek között is különösen a Rosa gallica, olykor egész 8 cm.-es virágokkal. Belőle származik a százlevelű rózsa (R. centifolia). A nagyszirmú rózsák közül a Rosa trachyphylla Rau. csak a Szitnyán fordul elő. A csipkerózsák csoportjából legszebb a Rosa Friwaldskyi H. Br. A felálló kelyhű alpesi és tiroli rózsák igen szépen vannak képviselve a Szitnyán; ezek között legérdekesebb a Rosa Ilseana Crép., a mely a Szitnyán kivül csak kevés helyen ismeretes hazánkban. Először Kitaibel említi (Rosa glaucescens Kit. néven), másodszor (1876-ban) Kmety találta Szélaknán. Borbás említi, hogy ez a rózsa délen élénkpiros, holott a Szitnyán egészen halvány. érdekes még e csoporból a Rosa incana Kit. és a Kmetiana Borb., továbbá a Rosa Sytnensis Kmety és f. Petri Km. A rozsdás levelű rózsák közül a kellemes illatú Rosa rubiginosa L., R. nitidula, Bess, scabrata Crép, Bohemica H. Br. (Németiben), Gisellae, Borb. és különösen a szép Rosa granensis említendő. A molyhos rózsáknak a Rosa tomentosa Sm., a fahéjrózsáknak a Rosa cinnamomea L. f. foecundissima Koch a főképviselője. legjellemzőbb azonban a Szitnyán az alhavasi és az apró levelű rózsák csoportja. Az alhavasi rózsák virágjai rendesen magánosak, bíborbirosak. Nevezetesebbek a Rosa pubescens, adenophora, globosa, prifera stb. Érdekes közülök a R. coccialba, a melynek sötétvörös virága belül fehéres. Az aprólevelű rózsákat a Rosa spinosissima L. és f. spinosa képviseli.

A dudvás-növények a fiatal fenyvesekben szintén nagy számmal találhatók.

A réteken feltünőbb tömeges-növényfajok: az őszi kikirics (Colchicum autumnale), legmérgesebb növényeink egyike; a tavaszi kikirics, vagy orvosi kankalin (Primula officinalis), a tavaszi vagy magyar sáfrány (Crocus Heuffelianus, Selmeczbánya, Teplipatak), a kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis), a mocsári gólyahir (Caltha palustris), főleg patakágyak mentén, ugyanilyen helyeken a fehér kalapfű lapu, vagy acsafű (Petasites albus), melyen gyakran élősködik 17a sárga szádor (Orobanche flava); az agyagos partokon a lókörmű martilapu (Tussilago Farfara), a százszorszép (Bellis perennis), a galambszínű ördögszem (Scabiosa columbaria), a nagyvirágú margitfű (Chrysanthemum leucanthemum), a pitypangfélék, a boglárkafélék (dagadttövű boglárka), veronikák, csengetyűkék, nefelejcsek, a barátszegfű (Dianthus Carthusianorum), a széleslevelű gyapjas fű (Eriophorum latifolium, pl. a Paradicsom alján), a kosborfélék: a vitéz, foltos, gömbös, agár, bodza kosbor (Orchis militaris, maculata, globosa, morio, sambucina), a mocsári zsurló (Equisetum palustre). Nagyrabecsült tömeges-növény a vármegyében a leánykökörcsin, Anemone (Pulsatilla) grandis; halványlila virágai a Szitnya déli lejtőin, a Tatárréten már akkor nyilnak, a mikor még a Szitnya éjszaki oldala hó alatt van. Őszkor virít a szagos harangvirág (Adenophora suaveolens); a Szitnyát díszíti a nagyvirágú Parnassia palustris és a bársonyos mécsvirág (Lichnis coronaria), melyet nagy biborszínű virágai miatt kertekben is kedvelnek. Elég tömeges helyenként a tavaszi lednek (Lathyrus seu Orobus vernus), a csinos kétlevelű csilla, vagy erdei jáczint (Scilla bifolia), a galambvirág (Isopyrum thalictroides); ritkább a pikkelyes farontó, vagy kónya vicsorgó (Lathraea squammaria), mely a bükk és a mogyoró gyökerén élősködik; továbbá a fehér fagyöngy (Viscum album), mely a gyümölcsfákra is rátelepszik; sziklás helyeken gyakori a borsos varjúháj (Sedum acre), a kövi rózsa (Sempervivum tectorum és hirtum). Nagyon ritka sziklanövény a hegyi tömjéngyökér (Libanotis montana), a melyet Kmety észlelt (Veleba Sitna 103. 1.) a Szitnyán.

A hegyi kaszálók és legelők sokféle füve közül csak hegyvidéken ismeretes a közepes rezgőfű (Brisa media), a kék nyúlfarkúfű (Sesleria coerulea) és a szagos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), mely utóbbi okozza cumarin-szagával a hegyvidéki széna kellemes illatát.

E hegyvidéki füvek, a havasi rózsák csoportja, a jegenye és a luczfenyő erdők, de kiváltképen a Szentlászló tárnicsa (Gentiana cruciata), az egyvirágú és a gyöngyvirágú körtike (Pirola uniflora és secunda), a változó búzavirág (Centaurea variegata), a fekete szeder (Rubus saxatilis), a hármaslevelű macskagyökér (Valeriana tripetris) és a fürtös kőrontó (Saxifraga Aizoon) havasalji flórát jeleznek a Szitnyán.

A havasalji flórára emlékeztet a harasztok, páfrányok nagy része is. Hegyvidékek árnyas erdeiben, sziklahasadékaiban sokféle páfrány él. Árnyas fenyvesekben közönséges az erdei paizsika (Aspidium Filix mas), ehhez hasonló, de finomabb alkotású az erdei hölgyharaszt (Athyrium Filix femina); gyakori az ölyv-, vagy sasharaszt (Pteris aquilina) és édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare); inkább nedves sziklákban fordul elő a ritka mocsári paizsika (Aspidium Thelipteris), napos sziklafalkon pedig az apró szirti haraszt (Woodsia ilvensis). A sziklahasdékokban a kislevelű harasztok közül: a kövi, a csipkés és a rostos bodorka (Asplenium Ruta muraria, Trichomanes és septemtrionale) található. A kigyónyelvű harasztokat a kis holdruta (Botrychium Lunaria) képviseli. A korpafüvek közül csak a kapcsos korpafű (Licopodium clavatum) gyakoribb, a mohos korpafű (Lycopodium Selago) csak a Szitnyán fordul elő, a lépcsők fölött. A súrlók közűl különösen az erdei és a téli súrló (Equisetum sylvaticum és hiemale) érdemel említést. Az egyszerűbb alkotású virágtalan növéyek (mohok, telepsek) tenyészetének felette kedvező Hont vármegye nedves talaja. A csúcson termő lombos mohok közűl a Dicranium scopiarum L., Encalypta vulgaris, Webera cruda Schreb. Bryum polymorphum, Mnium-fajok, Polytrichum commune, Buxbaumia aphylla L., fajokon kivül, a melyek a síkon épúgy otthonosak, mint a hegyvidéken, különösebb figyelmet érdemel a hegyvidéki Bartramia Halleriana és a sziklákon és tűzhelyeken növő Fumaria Halleriana. Az oldaltermő lombos mohokat a Fontinalis antipyretica Dil. és főleg a Hypnumok képviselik. A réssel nyiló lombos mohok közül, a melyeknek csak egy neme, az Andraea ismeretes hazánkban, gyakori a Szitnyán az Andraea petrophylla Electa. A kocsános lombos mohok közűl igen elterjedtek a tőzegmohok (Sphagnum). A májmohok közül, a közönséges Marchantia polymorphán kivűl, az illatos Grimaldia barbifrons, a sziklákon növő Preissia commutata, s a Fegatella conica és a földkerekség egyik legelterjedtebb mohja, a Metzgeria furcata képviseli főleg. A zuzmók közűl a cladoniák, usneák, ramalineák, peltigerák, parmeliák, graphideák bőven találhatók. A Szitnyán, a többi zuzmó társaságában él az izlandi zuzmó (Cetraria Islandica) és a rénzuzmó (Cladonia rangiferina) is.

18A vármegye gombáit igen sok kiváló mikologus tanulmányozta. E téren dr. Scopoli Antal János, a selmeczbányai főiskola egykori hirneves tanára volt az első. Nevét máig őrzik a Hydnum coralloides, Scop., a Boletus strobilaceus Scop. stb. Rendkivül sok gombát gyüjtött Kmety és anyagát Hazslinszky Frigyes, (Előmunkálatok Magyarhon gombavirányához és Magyarhon és társországainak szabályos discomycetái.), J. A. Bäumler (Fungi Schemnitzienses), dr. D. Saccardo (Contributo alla flora mycologica di Schemnitz), Abbé de bresadola (Hymenomycetes Hungarici Kmetiani) és dr. Hollós László (Magyarország gasteromycetái és Magyarország földalatti gombái) dolgozták fel. Hazslinszkynak dr. Mágócsi Dietz Sándor, Hollósnak szabó Zoltán is küldött a vármegyéből anyagot. A gazdaságilag káros gombákat újabban a selmeczbányai középponti kisérleti állomás teszi tanulmány tárgyává és a Vadas Jenő szerkesztette »Erdészeti Kisérletek«-ben különösen dr. Tuzson János ismertetett sok káros gombafajt.

Az ehető gombák közül nevezetesebbek: a bunkós gombák közül: a medvefarok, a lasa és a kláris gomba (Clavaria Botrytis flava és coralloides); a hydnumfélék közül a petrezselyem-gomba (Hydnum corralloides). Nagyon kedvelt a kanyargós gereben (Hydnum repandum), melyet őszkor a fagy beálltáig kapni. A polyporus-félék közül a bokros gomba (Polyporus frondosus) korhadó tölgyön gyakori. A tinóorrú gombák közül jó nyárigomba a gesztenyeszínű tinóorrú (Suillus castaneus); az édesnyelű tinóorrú (Boletus scaber) igen izletes, savanykás gomba, de korántsem oly becses, mint a hiribi (Boletus bulbosus vagy edulis), melynek husosabb, őszi termését télire is szárítják. Jó a bronzgomba (Boletus aereus), a húsos tinóorrú (Boletus bovinus), a melyet a fenyvesekben bőven lelni és a szemcsésnyelű tinóorrú (Boletus granulatus) is. A cantharellus-félék közül a tojássárgaszínű rókagomba (Cantharellus cibarius) kelemes kajszinbaraczk illatával nagyon kedvelt. Még kedveltebb a lemezes gombák (Agaricus-félék) közül a rizike (Lactaria deliciosa), melynek kellemes zamatú az illata; ez kétségkívül a legjobb ehető gombák közé tartozik, őszkor erdőn-mezőn bőven terem, különösen mohok között. Legfontosabb azonban az agaricusok közül a csiperke (Psalliota campestris), a melynek Ipolyságon csibiskegomba, csuportgomba a magyar neve. Ha lemezei megfeketednek, dobjuk el.

A kékhátú russula (Russula cyanoxantha) ehető, ellenben a vékony karimájú, fehérbélű vargánya (Russula foetens) kerülendő. Jó a szegfű-galócza (Agaricus esculentus) s az édeskés laska-gomba (A. ostreatus). nagyon kedvelt a tölcsérgomba (A. infundibuliformis), a mely nyáron, meleg eső utn, tömegesen bújik ki; kellemes, jóízű a szilfagomba (A. ulmarius) is. Nagyra becsülik az úrgombát (Amanita caesarea). A hasas gombák közül, melyekből dr. Hollós László 38 fajt és 4 fajváltozatot sorol fel Hont vármegyéből, a gömbölyű pöfeteg (Bovista plumbea) és a fekete pöfeteg (B. nigricens), a míg fiatal s belseje fehér, ehető és egész novemberig szedhető. Kedvelt tavaszi gomba a papsapka (Gyromitra esculenta). Még kedveltebb tavaszi gomba a kucsmagomba (Morchella esculenta), melyet sokan a legjobb gombának tartanak. Szárítva kereskedelmi czikk is lehetne. Hodrus-bányán a hegyes kucsmagomba (M. conica) terem bőségesen. Még nagyobb áron lehetne értékesíteni a szarvasgombákat, vagy triflákat. Ezekből dr. Hollós L. szerint a fehér szarvasgomba (Charomyces meandriformis Vitt.) és a vörös trifla (Melanogaster variegatus Vitt.) fordul elő Hont vármegyében. A fehér szarvasgomba, mely Ipolyságon a rozsnyói káptalan erdejében tömegesen előfordul, burgonyához hasonló földalatti gomba; kívül sárgás, belseje tömött, eleinte fehér, majd sárgás-barna, meander-formán szalagos, gyakran fölpúposítja a földet és tetejével olykor napvilágra is kerül; fő termőideje július-szeptember; ize és illata a franczia szarvasgomba fölé emelik, a melyet pedig 30 frankjával árulnak kilogrammonkint. Az intézőköröknek fel kellene hívni a szegény nép figyelmét e földalatti gomba gyüjtésére és mesterséges termesztésére. Kereskedelmi czikk lehetne nálunk a vörös trifla is, mely diónagyságú, ananász-rum szagú földalatti gomba. A földalatti gombák nem mérgesek, többnyire élvezhetők is, keresésük azonban sok kitartást és nagy türelmet kíván. Dr Hollós L. tiz fajt sorol fel Hont vármegyéből, melyek közül csak a Tuber maculatum, dryophilum és nitidum s az Elaphomyces arvinus említendők.

A káros gombák közűl a szőlő s a burgonya peronoszpórája, a gabonaneműeken élősködő üszög, rozsdagomba és anyarozs széltében elterjedt. A gyümölcsösökben a szilvafa életnedvét a Cucurbitaria Kmetii Bäum., Podosphaera tridactyla 19De Bary, az Exoascus pruni Fuckel szívja. Az erdei fákon élősködő gomba-fajok (Polyporusok, Trametesek, Melampsorák, Pucciniák) száma, Bäumler és D. Saccardo vizsgálatai szerint, százakra megy. A vármegyéből leírt új fajok közül a Hymenula microsporea Bäum. (a csörege fűzön), a Tympanis Kmetiana D. Sacc., (a cseregalagonyán) és a Macrosporium Schemnitziense Bäum. említendők. A Trametes pini-nek a fenyvesekben okozott pusztításait bőven ismertette dr. Tuzson János.

Hont vármegye területén harmincznál többféle, ma is használatos gyógynövény található. Ilyenek, a fészkesek közül: a pitypáng (Taraxacum officinale L.), a kék buzavirág (Centaurea Cyanus L.), a lókörmű martilapu (Tussilago Farfara L.), a fehér üröm (Artemisia absinthium L.), az orvosi székfű (Matricaria chamomilla L.), a közönséges cziczfark (Achillea millefolium L.), és az örvénygyökér (Inula Helenium L.). A macskagyökér-félék közül: a mezei macskagyökér (Valeriana officinalis L.), a bodzafélék közül: a fekete bodza (Sambucus nigra L.). Az utilapú-félék közül a lándzsás utilapú (Plantago lanceolata L.). A tátogatók közül az ökörfarkkóró (Verbascum phlomoides L.). Az ajakosok közül az orvosi zsálya (Salvia officinalis L.), az orvosi méhfű (Melissa officinalis), a kakukfű (Thymus vulgaris L.), a fodor- és a borsos-menta (Mentha sylvestris L. és M. piperita L.) és a pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis L.). A burgonya-félék közül a maszlag (Datura Stramonium L.), a bolondító beléndek (Hyosciamus niger L.) és a maszlagos nadragulya (Atropa Belladonna L.). A tárnicsfélék közül a keserű vidrafű (Menyanthes trifoliata L.), a százforintos földepe vagy kis ezerjófű (Erythraea Centaurium Pers). A pillangósvirágúak közül az orvosi somkóró (Melilotus officinalis). Az ernyősök közül az angyélika (Archangelica officinalis Hoffm.), a foltos bürök (Conium maculatum L.). A mályva-félék közül az erdei és a kerek mályva (Malva sylvestris és rotundifolia), a fehér és a fekete mályva vagy ziliz (Althaea officinalis és rosea). A hársfélék közül a nagylevelű hárs (Tilia grandifolia). Az ibolyafélék közül a háromszinú ibolya (Viola tricolor). A mákfélék közül a pipacs (Papaver Rhoeas) és a virágtalanok közül az édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare).

Hont vármegye állatvilága természeti alakulata következtében eléggé gazdag. Hegyek és völgyek, magasabb hegyi laposok és alacsonyabb sík térségek, álló és folyóvizek, mezők, rétek és erdőségek váltakoznak itt és sokféle állatfajnak biztosítják a megélhetést. Azok között, a kik e megye változatos állatvilágát kutatták, és irodalmilag ismertették, dr. Scopoli János Antal bányatanácsos volt az első, a ki különösen az izeltlábuakkal foglalkozott előszeretettel. A magyar tudományos madártan megalapítójának, Petényi Salamonnak a szeme is Hont vármegye területén élesedett ki. 1814-ben tizenötéves korában került Selmeczbányára a liczeumba; a természetrajz elemeit Severlay Mátyástól, a liczeum akkori hírneves tanárától tanulta, de élesszemű megfigyelővé a természet körében képezte ki magát. A kisiblyei főerdész gyermekeit ingyen tanította, csakhogy az ottani pagonyban akadálytalanúl megfigyelhesse a madáréletet. A mikor 1870-ben Kriesch János megkezdte hazánkban állattani utazásait, útját Selmecznek vette és útijelentéseiben a Miklós-aknában talált halakat írta le. Herman Ottó is több izben megfordult a vármegyében. Pók-faunájában 21 selmeczi pókot és a Halászat könyvében az Ipolyból 17 halat sorol fel. Terényi erdőrendező 272 lepkefajt gyüjtött Selmecz vidékén, a melyek a selmeczi főiskola gyüjteményében láthatók. Frivaldszky János, dr. Horváth Géza, Örley László, Petrogalli Arthur egyes adatain kivül Petricskó Jenő »Selmeczbánya és vidéke álattani tekintetben« czímű monografiájában találunk legtöbb adatot. Petricskó 2177 állatfajt sorolt fel, a melyeknek csaknem a fele a bogarakra esik; utánuk a lepkék és a madarak következnek a legnagyobb fajszámban. A madarak, a bogarak és a lepkék vonták magukra az újabb gyüjtők figyelmét is, a kik közül Vaitzik Emil, Wangel Jenő és Vollnhofer Pál említendők elsősorban. A selmeczbányai középponti erdészeti kisérleti állomás, Vadas Jenő főerdőtanácsos vezetése alatt, az erdészetileg káros állatok tanulmányozását is a megfigyelései körébe vonta.

Hont vármegye faunáját a magyar birodalom állatvilágának éjszaknyugati tájához (regio septentr. occidentalis) sorozzák és főleg azért érdekes, mert itt a dombos felvidék és a sík alföld nem egy jellemző állatfaja együttesen fordul elő. Szépen bizonyítják e tételt az emlősök közül mindjárt a denevérek. A pipistrellus nemhez tartozó törpe denevér (P. pipistrellus Schreb), mely inkább a dombos-hegyes vidékeken él és a durva-vitorlájú denevér (Pipistrellus Nathusii Keys & Blas), a mely csaknem kizárólag az alföldi tájakon honos, Selmeczbánya vidékén 20Méhely Lajos (Magyarország denevéreinek monographiája, Bpest. 1990. 360 l.) szerint, együttesen fordul elő. A durva vitorlájú denevért, a mely a törpe denevérnél sokkal ritkább, Rokosz István beszterczebányai tanító még 1851-ben gyüjtötte Selmeczen. Már évek óta feltünt dr. Böckh H. főiskolai tanárnak, hogy a bányászati főiskola új épülete előtt télen is röpköd két-három denevér. E sorok írója 1905. deczember 31-én este hat órakor a főiskola épülete előtt a havas kőburkolaton elfogott egyet, a mely a fehértorkú denevér (Vespertilio murinus L. = Vesperugo discolor Natt.) fajnak bizonyult; ez a faj az erdős hegyvidéken van igazán otthon s alföldön nagyon ritka. A simaorrú denevérek közül még a hosszúfülü denevér (Plecotus auritus L.) és a közönséges denevér (Myotis myotis Bechst. = Vespertilio murinus Schreb.) ismeretesek a vármegyében, melyek azonban hazánk más részein is mindenütt közönségesek. A patkósorrú denevérek közül a kis patkós denevér (Rhinolophus hipposideros Bechst.), mely nemének legéjszakibb faja, gyakori Selmecz vidékén.

A ragadozó emlősöknek csaknem minden hazai faja előfordúl a vármegyében, csak hiúzt nem észleltek s a medve és a farkas előfordulása kétséges. A vadmacska sem gyakori. Nehány év előtt (1900-ban) Gerő Gusztáv erdőgondnok lőtt Szélaknán egy hatalmas, szürkés kandúrt, a mely a selmeczi ev. liczeum gyüjteményében van. A vidra nem ritka. Borz a Szitnya erdeiben fordúl elő. Róka minden évben bőven kerűl puska elé; egy hatalmas példány, mely a Sobó-hegyen sztrichin áldozata lett, a liczeum gyüjteményében látható. A nyuszt és a nyest, a menyét és a görény közönségesek. Nyestet Selmeczen magában a városban is lőttek. A rovarevők közül a sün, vakond, erdei cziczkány, a rágcsálók közül a mókus, gyakoriak. A mogyorós pele levelekből készített, művészi fészkét, egy ízben anyányi kicsinyekkel együtt, e sorok írója is többször gyüjtötte. A vándorpatkány mellett, a mely a bányákban is erősen elterjedt, előfordul még a házipatkány is. A mezei nyúl a zoologus nyelvén gyakori, de a vadász szempontjából nagyon is ritka. A vaddisznót ellenben a vadász sem mondhatja ritkának, különösen a Szitnya erdeiben (Gyekésen). Leggyakoribb nemes vad az őz.

A madarak közül a pusztai talpastyúk (Syrrhaptes paradoxus Pall.) keltette a legnagyobb feltűnést, a mikor Ázsia pusztáiról jöve, 1888. május-június havában megjelent Hont vármegyében is. Herman Ottó is említi (a Természettudományi Közlöny 226. füzetében), hogy Ipolynyéken mintegy 40 főből álló csapat tűnt fel, a melyből hat darabot el is ejtettek. Ezek közűl egy kakas a II. nemzetközi ornithologiai kongresszuson is ki volt állítva. A következő évben másik nevezetes vándormadarat észleltek a vármegyében: a pásztormadarat, más néven rózsa-seregélyt (Pastor roseus Temm), a melyből Baczuron, Selmeczbánya mellett, lőttek egy példányt. A költözködő madarak közűl az éjszaki költözők tűnnek fel leginkább, azok a madarak t. i., a melyeknek a mi vidékünk épen olyan téli szállásuk, mint a gólyának, fecskének Afrika. Legérdekesebb ezek között a füles vöcsök (Podiceps auritus Lath.), a melynek egy példányát Ocsárd Károly lőtte 1884-ben Hegybányán (Pjergen). Kiválóan éjszaki madár ez és hazánkban nagyon ritka. A nagy bukót (Mergus merganser L.), a mely a sarkkör vidékén van otthon és Chernel István szerint, a szegény lapp és finn embernek valóságos tojótyúkja, többször lőtték a vármegyében. Legismeretesebb éjszaki vendégünk a fenyőrigó (Turdus pilaris L.). Ezzel együtt némely évben nagy mennyiségben kerűl a lószőr-tőrökbe az éjszaki tájaknak másik szép madara, a csonttollú madár (Ampelis garrulus L.). A rendetlenűl megjelenő éjszaki költözők egyik tipusa a nyári zsezse (Cannabina Linaria L.). Míg az előbb említett éjszaki költők itt tartózkodásuk alatt közömbösek, a nyíri zsezse nálunk is határozottan hasznos; Vollnhofer Pál (Erdészeti kisérletek, V. évf. 60. l.) szerint 1902-3. telén a Paradicsom-hegy vörös fenyőire végzetes Tinea latricella molylepke áttelelő zsákos hernyóit a nyíri zsezse nagy csapatai pusztították. A káros éjszaki költözők közül legérdekesebb a gatyás ölyv (Archibuteo lagopus Brünn), melynek egy példányát Pauer János, a főiskola egykori titkára, lőtte Hont vármegyében, 1886-ban. Inkább az éjszaki vidékeken otthonosak a szalonkák is. A vármegye déli részén már márczius elején húznak (Ipolyság III. 5.), az éjszakin csak márczius vége felé vonúlnak át (Bacsófalva, Gyekés III. 25.).

A madárvonulásnak számos megfigyelője van Hont vármegyében; ezek feljegyzései szerint költözködő madaraink tavaszi vonulása 1902-ben a következő volt: legkorábban tért vissza a mezei pacsirta, a Duna mentére már február 16-án, Selmeczre 24-én; korán tért vissza az ipolymenti mocsarakra a bibicz is, Ipolyságon 21már márczius 6-án jelezték; mindjárt utána jött a fehér billegető (Tópatak III. 10.).; a gólya valamivel később, márczius vége felé, április elején érkezett. Ezidőtájt jött meg a búbos banka, a darázsölyv, a ráró; áprilisban tért vissza a füsti fecske, a kakuk, a fülemüle, a molnár fecske, és a sarlós fecske. Csak május elején jelent meg a fürj, a haris, a kövi rigó (Monticola saxatilis L.), a tövisszúró gébics. 1888-9-ben a fenyőrigó nem jött hozzánk, mert hazájában (Livlandban) is enyhe volt az időjárás és bogyó is volt ott bőven. A mi költözködő madaraink közül is sokszor hazákban telel a vadgalamb és a pacsirta. Állandó madaraink közül a harkályokat és a kóbor czinegéket kell első helyen megemlítenünk. A harkályok közül ritkaságként sorolja fel a Szitnya erdeiből Frivaldszky Imre a fehérhátú fakopácsot (Dedrocopus leuconotus, Bechst.) A czinegék kóbor csapatában legszembetünőbbek az őszapó, a fenyőczinege. A meggyvágó, a keresztcsörű pinty, a pirók az éneklők közűl; továbbá a baglyok, a ragadozók rendjéből, általánosan ismert madaraink.

A hüllők osztálya szegényes; a gyikok közül a fali gyík és a kígyóformájú törékeny kuszma a legfeltünőbbek. Mérges kígyó Hont vármegyében nincsen. A vármegye déli részén inkább a vízi sikló, az éjszakin az ausztriai vagy réz-sikló van elterjedve. A kétéletűek közűl a Triton alpestrist említjük meg.

A halak osztályából Herman Ottó 17 fajt sorol fel az Ipoly derekáról. A pontyon, a harcsán és a csukán kívül, a rózsás márna színtájába tartozó fejes domolykó, vésettajkú paducz és a tarka meny az Ipoly legjellemzőbb halai. A rózsás márna jóízű rózsaszínű húsa miatt a keresettebb halak közé tartozik; jóízű a vésettajkú paducz húsa is, de szálkás; a széles kárász, a sujtásos küsz, a lapos keszeg a szegény ember eledele. A küszhalaknak a ragadozó őn a réme. Az ipolymenti mocsarakban jól érzi magát a nyálkás czompó, a réti és a vágó csík, míg a kövi csík a tiszta vizet kedveli és a kavicsok között bújkál. A kecsege, tok minden évben ellátogat az Ipolyba is; a tüskés pikó és az angolna kivételes ritkaság. Nagy érdeklődést keltettek egy időben a selmeczi bányavizekben észlelt halak. Rusegger egykori bányagróf közlése alapján, Heckel a fürge cselléről (Phoxinus laevis Ag.), melyet 1851. évben a bélabányai aknában fogtak, azt említi, hogy ijedtében ezer ölnyire is berohan a bányák vizébe. Ugyanő említi a csíkot is. 1863-ban Kornhuber tesz említést egy halfajról (Correspondenzblatt d. Ver. f. Naturk. zu Pressburg II. Jahrg. 1863.); ezidőtájt ugyanis a 72 öl mély Niclas aknából került elő a fürge cselle és a kövi csík (Cobitis barbatula L.) és ezek között egyesek nagy fejjel, kidudorodott szemekkel tűntek ki. Kriesch állattani utazási jelentéseiben a táplálékhiány okozta lesoványodást hozza fel erre magyarázatúl, habár megjegyzi, hogy ő maga ily feltűnő alakó halakat nem kapott. 1873-ban a II. József-altáróhoz tartozó Lill-aknában a fejes domolykó, Squalius dobula L. ( = cephalus L.) több példányát fogták; egy pár máig is látható közűlök a selmeczbányai földtani gyüjteményben. E halak nem sajátságos, bányavizeket lakó fajok, hanem csupán a Garam vizéből véletlenségből betévedt példányok. A fürge cselléről Herman Ottó is említi, hogy a sötét helyeken megrekedt példányai nem pusztulnak el, hanem alkalmazkodnak. Hegyi tavakban az ember honosította meg a halakat.

Kisebb területek zoographiai jellemzésére, nehéz helyváltoztatásuk következtében, különösen alkalmasak a csigák és a kagylók. A vármegye árnyas erdeiben, a lehullott lomb között, a kövek alatt, a fák kéregrepedéseiben és a mocsarak vízében sok érdekes csigafajra bukkanhatni. Nagyon szembetűnőek az élénkszínű, házatlan csigák, különösen a nagy házatlan csiga (Lumax maximus L.), mely 15 cm. hosszúra is megnő és a vármegyében három varietásban (cinero niger, cinereus és unicolor) fordúl elő; továbbá az aroen-csigák (A. hortensis, brunneus és Bourguignati-fajokkal). A házas csigák közül a Helixek, Vitrinák és a Clausilia-félék a legjellemzőbbek. Az előlkopoltyús csigák közül a Bythinella Austriacat említjük a Szitnya forrásaiból.

A rovarok egyenesszárnyú rendjéből a sáskák és tücskök némely faja rengeteg számban található. A sáskák közül zoogeografice a Stenobothrus stigmaticus Ramb. és a S. viridulus L. érdekesek; a tücskök közül pedig a fekete tücsök (Gryllus melas Charp), a mely Pungur Gyula (A magyarországi tücsökfélék természetrajza, Bpest, 1891.) szerint, hazánk egyik legjellemzőbb állatja. Az álreczés szárnyú rovarok rendjébe tartozó szitakötők közül a négypettyes szitakötő (Libellula quadrimaculata L.) nehány év előtt vándorútra kelve, egész rajokban lepte el Selmecz vidékét. A Diplax flaveolát, mely hazánkban nem közönséges, Szentantalból említi Kohaut 22(A magyarországi szitakötőfélék természetrajza; Bp., 1896.); egyéb Diplax-félék (meridionalis, Charpenter) Nagymaros környékén közönségesek.

Állatfajainknak csaknem a fele (47%) a bogarak rendjébe való. Petricskó Selmeczbánya vidékéről ezernél több fajt említ és ezekből 10%-nál több esik a futóbogarakra. Nagy fajszámban vannak képviselve a czinczérfélék és a chrysomelidák is. Ez utóbbi családból igen ritka, alpesi fajként kell megemlítenem az Orina melanocephala Dfl.-t. Tiroli faj a Mycetochares thoracica Gredler is. A staphilinidák családjából ritka a Medon castanopterus Kr. A nagytermetű bogarak közűl nagyon gyakori a vármegyében a szarvasbogár (Lucanus cervus L.); a var. capreolus Sulz ritkább, de még ritkább e családból az Aesalus scarabaeoides L. Az apró bogarak közűl a szúfélék hirhedett kártevők. A görbefogú szú (Tomicus curvidens Germ.) a jegenyefenyőt, a betüző szú (Tomicus typographus L.) a luczfenyőt, a Hylesimus fraxini és crenatus Fabr. a kőrisfát támadja meg. A Tomicus micrographus Gyll, a T. lineatus Gyll, a Helysinus piniperda a kidöntött vagy elnyomott fát rágják. Sok kártevő van az ormányos bogarak között is, melyek nemcsak az erdei fákat támadják meg (mint a Pissodes Picae Ill., a Balaninus nucum L., Anhonomus Ulmi etc.), hanem a gyümölcsfákra is rávetik magukat. Az Anthonomus pomorum például az almafa feslő virágrügyeibe rakja petéit és a termésnek mintegy 4%-át már virágjában tönkreteszi. A megmaradt mogyoró- és diónagyságú almákon a Phyllopertha horticola L. váj mélyreható lyukakat és a termés 5-10% a ilymódon semmisül meg. (V. ö. Vollnhofer Pál: Rovartani megfigyelések Selmeczbánya környékén. Erdészeti Kisérletek V. és VI. évf.)

Hirhedt farontók vannak a hártyásszárnyú rovarok rendjében is, így a levéldarazsak közé tartozó Lyda campestris, vagy a nagy fadarázs (Sirex gigas L.) a mely gyakran akkor kerül elő, a mikor a fa butornak feldolgozva a szobában áll. De ugyancsak e rendből valók a fürkészek, a melyek közül a nagy Rhyssa persausoria L. temérdek fadarázs-álczát pusztít el.

A lepkékből már Scopoli is 12 fajt és 8 fajváltozatot ír le Hont vármegyéből (Anno Historico-naturalis V. 110. l.). Az ő elnevezései azonban csaknem teljesen feledésbe mentek. Egy lepkét Révay Péternek, Turócz vármegye főispánjának a tiszteletére nevezett el (Totrix Revayana), a ki a rovarok lelkes megfigyelője volt. Azért érdekes ez, mert abban az időben, a XVIII. század derekán még a tudósok is édes-keveset törődtek a rovarokkal. Bél Mátyás például, a ki pedig kiváló polyhistor volt, egyetlen lepkét vagy más rovart sem említ hatalmas munkájában, a négy kötetes Notitia Hungariae-ban. Terényi 272 lepkefajt gyűjtött Selmecz vidékén; Petricskó, főleg Vaitzik Emil gyűjtése alapján, 296 fajt sorol fel. Vaitziknak, Wangelnek (Adatok Magyarország rovarfaunájához. Rovartani Lapok XII. 1905.) és Vollnhofernek újabb gyűjtései 368-ra emelték Hont vármegye lepkéinek számát. Sokat gyűjtött a vármegye déli részén, Nagymaros környékén, Aigner Gyula is. A bukóscsápú nappali nagy pillangók közűl legjellemzőbb e vidékre a szép Apollólepke (Parnassius Apollo L.) vérvörös szárnyfoltjaival. Csinos a csipkézett Thais Polyxene is. A fehér lepkék (Pieris crataegi, brassicae) rengeteg számban jelennek meg időnként; legszebb közöttük az Auróra-lepke (Antocharis Cardamines L.), melynek hímje termetben és színezetben erősen eltér a tojótól, annál kisebb és a mellső szárnyainak csúcsa narancsvörösszínű. A sárga lepkék közűl a citromlepke (Ganopteryx Rhamnix L.) a legfeltűnőbb. Az apró, élénkszínű boglárkalepkék között legcsinosabb a Thecla betulae. A színjátszó lepkék közül a vármegye erdős-dombos vidékén az Aratura Iris L. és A. Ilia Schiff, továbbá az A. Ilia var. Clytie Schiff. fordulnak elő. A szép szöglenczek (Vanessa Atalanta, antiopa, Io, Urticae, polychloros etc.) közűl különösen a Vanessa Io L. ab. ioides említendő, a mely e vármegyén kívül még csak Gölniczbánya és Késmárk vidékéről ismeretes az országban. A gyöngyházlepkéknek és a melitaeáknak sok faja él a vármegyében. A satyridák családjából a Satyrusok, Parargék, Epinephelék és a kicsiny Coneo nymphák sok faja mellett, az alhavasi faunára jellemző Erebiák közül, az E. Medusa, Manto és aetyopis fordulnak elő. A szürkületi lepkék közűl a zúgólepkék családjába tartozó, nagy halálfejű lepke (Acherontia Atropos L.), a mely valószínűleg a burgonyával együtt került hazánkba Amerikából, eléggé gyakori. A zúgólepkék közül a fenyő-, a fagyal-, a hajnalka-, a szőlő-, a kutyatej-, és az oleander-zúgólepkéje a feltünőbb. Eléggé gyakori a kivágott szárnyú Smerinthusok némely faja (Tiliae, ocellata, populi) is. A mimikri érdekes példái a darázsalakú Macroglossa fuciformis, a méhforma szitaszárnyú lepke (Trochilium apiforme). A Sessiák közül a S. tipuliformis és cephiformis fordulnak elő.

23A szőrös, vastagtestű szövőlepkék közül, a papmacskafélék családjából az Arctia Hebe s a Callimorpha Hera tűnnek ki élénk szinezetökkel; a hegyvidéki C. dominula gyakori Selmecz vidékén. A farontólepkék családjából közönségesebbek a gesztenye farontó (Zeuzura aesculi) és a Cossus ligniperda. A Psychidák zsákhoró hernyóit a selmeczi Kalvária-hegy alatt sokszor látni. A liparidák között sok a káros; legkárosabbak: a fekete gyapjas lepke (Pentophora morio), a bükk gyapjas lepkéje (Dasychira pudibunda L.), a fűzfa gyapjas lepkéje (Leucoma salicis. L.), a sárgafarú lepke (Porthesia chrysorrhaea L.), az apácza-lepke (Psilura monacha és ab. eremita) és a gyapjas lepke (Ocnerie dispar L.). A sárgafarú lepke nagy kárt okoz minden évben a gyümölcsösökben, a fűzfa gyapjas lepkéje legutóbb 1902-ben a szélaknai út szép jegenyenyárfáit teljesen lekopasztotta. Sok káros lepke van a selyemlepke fajtársai között is. A gyűrüs gyapjas lepke (Bombyx neustria L.) mindig előfordúl szórványosan a gyümölcskertekben. A cseresznye gyapjas lepkéje (B. lanestris) nehány év előtt a Kalvária-hegy hárssorát is megkopasztotta. A fenyő gyapjas lepkéje (Lasocampa pini), melynek hernyója a leghirhedtebb, legveszedelmesebb fenyőirtó, a vármegyében ritka; a tölgyfalevelű gyapjas lepke (L. quercifolia) ellenben elég kárt okoz. Európa legnagyobb lepkéje, a nagy éjjeli pávaszem (Saturnia pyri) gyakori, a kökény pávaszemlepkéje (S. spini) és a kis pávaszem (S. pavonia és Carpini) ritkábbak. Terényi és Wangel a T-foltos pávaszemet (Aglia Tau) is gyűjtötte a vármegyében. A fogashátú lepkék családjából a Harpyia Vinula csuklyásfejű és villásfarkú hernyóját nyárfán, fűzfán látni; a Stauropus fagi hernyója a bükkfán helyezkedik sajátszerű »riasztó« állásba. E család legkárosabb faja a búcsújáró lepke (Cnethocampa processionae). A bagolylepkék közül a juhar bagolylepkéje (Acronycta Aceris), a vetési és a buza bagolylepke (Agrotis segetum, tritici), a káposzta, a kender bagolylepkéje (Mamestra brassicae, persicariae) és a Plusia gamma említhetők meg. Az araszolók sok faja közül gyakoribb a pöszméte araszoló lepke (Abraxas grossulariata). A kis lepkék közül az Aglossa pinguinalis hernyói a zsiradékban, az Asopia farinaliséi a lisztben tesznek kárt. A mindenfelé elterjedt levélsodró lepkék sok kárt okoznak a vármegyében is. A levélsodró lepkék közül a Teras ferrugana, a molyok közül a Tortrix Zebeana Ratz és a Coleophora (Tinea) laricella jelentkeztek újabban kártevőkül.

A kétszárnyú rovarok közül mintegy százötven faj ismeretes a vármegyében. Feltünőbbek tavaszkor a Szt.-Márk legyei, a melyek milliószámra röpködnek a kertekben és nyáron a Tipula gigantea az erdei utakon. Hasznos, merész ragadozók a rablólegyek (Asilus), melyek rejtekhelyeiken leselkedve villámgyorsan támadnak rovartársaikra és a lábaikkal megragadott prédát tőralakú szájrészeikkel gyilkolják le, hogy véröket szívhassák.

A félfedelűek (Hemiptera, Rhynchota) rendjébe nagyon sok káros rovar tartozik. A paizstetveknek (lecaniumok) sok faja pusztít a kertekben. A növényeknek nagy ellenségei a levéltetvek, melyek közvetetlenűl szúrásaikkal, közvetve pedig azáltal károsak, hogy mézharmat-váladékukkal a gombák megtelepedését segítik elő. Nagy feltűnést keltett a nálunk is honos Schizoneura lanuginosa Hart gubacsaiban az a mézga-váladék, a mely a felnyitott gubacsból higany módjára fut szét. A fák »lisztharmat«-ja a levéltetvek levedlett bőre. Leghirhedettebb a levéltetvek között a szőlő-tetű, vagy filloxéra. Hont vármegye szőlőit a váczvidéki csoport inficziálta a 80-as években. 1883-ban még csak három községben lépett fel; Kiskesziben el is fojtották szénkéneggel, de 1885-ben ismét fellépett a baj és már 9 községben terjedt el és csakhamar tönkretette a vármegye szőlőit. A luczfenyő fiatal hajtásain látható apró tobozforma dudorodásokat a fenyőtetű (Chermes Abietis) okozza.

A százlábúak (Myriopoda) osztályából dr. Latzel Róbert, a »die Myriopoden der oester.-ungar. Monarchie« czímű alapvető munka hírneves szerzője gyűjtött először tudományos czélból. Petricskó gyűjtését is ő határozta meg. Különösen a Julus- és a Lithobius-nem gazdag fajokban. A Julus foetidus síkföldi faj együtt él a Julus Scandinavius-szal. A Cryptops hortensis Leach-nak egy varietása a C. h. var. Savignyi Leach uj válfaj hazánk faunájában.

A rákok (Crustacea) osztályából a folyami rák, a pinczerák vagy ászka (Oniscus murarius), a bolharák (Gammarus pulex) és egy-két Porcellion kívül, még csak nehány faj ismeretes.

Arrachnoidák tekintetében Hont vármegyét Herman Ottó is jelesnek mondja. Különösen kiemeli a Clubiona corticalis-t, a mely a kalvária-hegy bazaltján tünt fel élénk szinezetével és a Chiracanthium cuniculum-ot a Klinger-táró környékéről. 24A bányákban is él nehány faj. Herman a Glanzenberg-altáró aknájában 148 öl mélységig észlelte a ritka Linyphia Thorelli fajt és a közönségesebb Nesticus cellulans-t. Herman 21 fajt sorolt fel, Petricskó e számot 53-ra emelte.

A férgek (Vermes) köréből az általánosan ismert földi gilisztának három válfaja él a vármegyében (Lumbricus terrestris var. platyurus, stagnalis és rubidus). Dr. Örley szerint, a v. platyurus felvidéki, a var. stagnalis és rubidus inkább alföldiek. A fonalférgek között sok élősködő van; sok megbetegülésnek volt az okozója az Anchylostomum (Dochmius) duodenale, a bányászaszály (cahexia montana) előidézője. A féreg fejlődését, a ragályozást, a betegséget alaposan és kimerítően ismertette dr. Tóth Imre a selmeczbányai orv. és természett. egylet évkönyvében, az Orvosi hetilapban s a bruxellesi közegészségi kongresszuson. Az orvosok az Anguillula intestinalist, A. stercoralist, Ascaris lumbricoidest, sőt az Oxyuris vermicularist is észlelték.