A Quarnero és a magyar-horvát tenger állatvilága helylyel-közzel majdnem azonos az északi Adria állatvilágával. Mindazonáltal észlelhetünk egyes feltünő különbségeket, a mennyiben számos állatfaj, mely az Adriában ritkán fordul elő, a Quarneróban gyakori; sőt vannak állatok, a melyek egyesegyedül a Quarneróban élnek. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy a Quarnero szigetek által elzárt tengeröböl s délkeleti folytatása sem nyilt tenger, hanem inkább tengerszorosok és csatornák komplexuma, hogy sziklás partjai meredeken lejtenek és moszatbozótokkal sürüen benőtt sziklás fenékben lelik folytatásukat; hogy a partok hasogatottak, és mély öblöket képeznek. Minthogy továbbá a tenger fenekén egyenletes völgyróna terül el, többnyire iszappal födve és ennek átlagos mélysége csekély (60-70 m.), hiányzanak a nagy mélységekben és nagy viznyomás alatt élő állatok, valamint azok, a melyek melegebb éghajlatot kivánnak; ellenben bővelkednek az iszapos fenék lakói. Minthogy a partok mentén tudvalevőleg a tenger édes vizi, tengeralatti forrásokban bővelkedik: nagy mennyiségben találjuk azokat az állatokat is, a melyek csak a sós és a kevert vizben is egyaránt élnek.

A Quarnero nemcsak számra, de fajra nézve is népes, oly annyira, hogy az egyes fajok tüzetes leirása ezen kevés téren lehetetlen lévén, inkább az állatvilág általános ismertetésére szoritkozunk,⁰ szem előtt tartva első sorban saját megfigyeléseinket és tapasztalatainkat.

A gerinczesek közül három osztály van képviselve.

A természetbúvárok mindösszen 15 tengeri emlősállatról tesznek említést, mint a melyek az Adriában előfordulnak. Azonban kitünt, hogy biztosan csak 9 emlősnek ittléte állapítható meg és ezek közül is több véletlenül vándorol a Földközi-tengerbe és az Adriába, a honnan a dalmát partok mentén tengerünkbe is bevetődik.

Ezek a czetek rendjéhez tartozó emlősök a következők:

Legérdekesebb állatok egyike az adriai fóka Monachus albiventer, Boddaert. (Olaszul: vitello marino, orso marino; szlávnyelven, Dalmáczia partvidékén: morski medvjed; horvátul, Carlopagóban, Zenggben: morska medvjedica; Lissa szigetén: morski frater.) A sok synomim közül csak a következőket említjük: Phoca albiventer Boddaert., Ph. bicolor Schw., Ph. leucogaster Peron., Pelagius monachus F. Cuv., Phoca vitulina Partsch. Ez utóbbi elnevezés teljesen téves hiten alapszik, mert Ph. vitulina az Adriában nem fordul elő.

Chelonia albiventer Nardo. - Ch. Midas Schw. a nagy teknős. Az Adriában ritka, 1895. szept. 9-én fogtak egy 18 kilogr. sulyu példányt, hátpajzsán számos Chelonobia testudinaria nevü rákkal, melyet az ezredéves kiállitás czéljaira e sorok irója preparált.

Thalassochelys caretta L. = Corticata Rond. Meleg nyári hónapokban ellátogatnak az északi Adriába és a Quarneróba is; egynehányszor piaczon is árulták.

A halak elterjedését illetőleg éles földrajzi határt vonni nem lehet, mert mindenekelőtt tudnunk kell, a mint Herman Ottó helyesen mondja (A magyar halászat könyve II. k. 639. l.) hogy a hal sokban hasonlit a madárhoz: szabadon vonul a vizben, a mily szabadon vonul a repülő madár a levegőben; sőt tudjuk, hogy egyiknek uszása, a másiknak röpülése tulajdonképen ugyanazokra az erőműtani alapokra vezethető vissza.

Némely hal nyáron a déli tengerekből az északiba, a tenger távolibb mély rétegeiből a partok felé a felső vizrétegekbe vonul.

Némely hal a hajók árnyékát keresve, más ritkább vendéghal eledel után indulva, vagy a meleg áramlattal uszva, szinte véletlenül jelen meg tengerünkben. Egyes halak a tengerből az édes vizbe és ismét vissza a tengerbe vándorolnak. Vannak végre ugynevezett állandó sziklás partmenti halak, de ezek sem föltétlenül állandók, a mennyiben néha messze elkóborolnak.

Megkülönböztetünk: a) állandó parti halakat; b) bozótlakó halakat; c) homok és iszaplakókat; d) a nagy tenger lakóit; e) kóborló halakat; f) vándorhalakat; g) vendégeket.

A tengerben nemcsak a halaknak, hanem minden állatfajnak megvan a maga elterjedési köre és tekintettel a tenger azon mélységére, a melyben az egyes állatok állandóan tartózkodnak és azon túl sem föl-, sem lefelé nem igen mennek, szintájakat különböztetünk meg, a melyek a következők:

Ezen szintájak határain belül élő állatokon kivül meg kell még említenünk a tengeri áramlatokkal úszó, továbbá nem annyira a tengerben magában, mint inkább a part mentén élő állatokat.

Mélysége egy méter. Ezen árapály állatait a meredek lejtésű partokon csekély, a lassan leereszkedő tengerparton (spiaggia) nagyobb területen találjuk.

Ez a szintáj gazdag állatokban 1-4 m. mélységben és a parttól számítva 10-25 m. szélességben terjed ki, a szerint, a mint a part többé vagy 432kevésbbé meredek. Talaja változatos; sziklás, bozótos, kavicsos, homokos, iszapos.

A számos tengeralatti fenék, és a tengerbe ömlő édesvizi forrás okozza, hogy a kevert víz a partok közelében gyakori; sótartalma és fajsúlya ennélfogva változó. A világosság befolyása erős, ereje és szine csaknem olyan mint a levegőn. A víznyomás is csekély és mindössze 1 légnyomásnak felel meg. A hullámmozgás közvetlen; a hullámtorlás ereje a helyi viszonyoktól függ.

A szél okozta felületes áramlások még érezhetők. Az apály és dagály rendes váltakozása e szintáj felső rétegeit még befolyásolja.

A víz hőmérséklete a "Deli" magyar yacht fedélzetéről az 1875. és 1877. években részint a fiumei öböl közepén, részint a zengi csatornában történt mérések alapján:

Ezek szerint a hullámok szintájának téli hőmérséklete 10.7 C°, nyári hőmérséklete 22.5 C° lévén, ezen két adat alapján a közép évi hőmérséklet 16.6 C°-nak felel meg;³ a téli és nyári hőmérséklet közötti különbség 11.8 C° jelentékeny, akár a viz felszinén. A hőmérséklet változásai gyorsak és napról-napra mérhetők.

Ezen szintájban élő állatok e szerint közvetlen hullámmozgást, fényt, nagyobb hőmérsékletet igényelnek és nagyobb viznyomást elviselni nem birnak, és a sótartalom változásai iránt nem annyira fogékonyak, sőt ha egyszer-másszor szárazon maradnak, rövid ideig víz nélkül is elélhetnek, míg a II. szintáj állatai huzamos ideig maradnak szárazon és a partmenti állatok a sótartalmú nedves tengeri levegővel érik be.

433Ezen szintájt jellemző állatok a következők:

Gyürüs férgek. Classis: Annelides; typus: Hermes. A hullámok parti szintája férgekben igen gazdag, de minthogy ezek leginkább a moszatok között tartózkodnak és az 1-25 méternyi mély vizrétegekben is a moszatokkal benőtt köves talajon élnek nagyobb mennyiségben, az ismétlést elkerülendő, legtöbbjét a következő szintájnál fogjuk felsorolni. Itt csak azokra szoritkozunk, a melyek kizárólag csakis ezen 1-3 m. mélységben találhatók. Ilyenek:

Függélyes kiterjedése: 4 méter mélységtől egész 20 m. mélységig. Szélességi kiterjedése egyes helyeken különböző, a szerint, a mint a part folytatása a tenger alatt egyenletesen vagy meredeken ereszkedik le. Vannak egyes pontok, a hol partok folytatása, 30 m. mélységre meredek, majdnem függőleges falat képez és a hol ezen szintáj szélessége minimális (pl. "Dalle Vedove" osteria előtt Pecsinén). Egyes helyeken, Szusák mentén (Bagno al Lido vagy a Glavan-házak előtt Pecsinén, a Fiumara, Recsina és Czirkvenicza (Recsina) torkolatánál és máshol) nem a part tengeralatti lejtője képezi a tengerfeneket, hanem a vizektől összehordott görgetegek, kavics, homok, iszap és egyéb törmelék, melyek egyenletes, majdnem vizszintes tengerfeneket alkotnak. E szintájban a leginkább uralkodó a sziklás, moszatbozótokkal benőtt, hol gyorsabban, hol lassabban leereszkedő tengerfenék.

A jellemző állatfajok és csoportok elterjedésének maximuma 6-15 méternyi mélységre esik.

Ezen szintájban a hullámmozgás hatása gyenge, elmosódott, a hőmérséklet nem függ annyira a levegő hőmérsékének változásaitól; tengeralatti hideg édesvizi források is ritkák, tehát a hőmérséklet valamivel állandóbb; az előbbi adatok alapján az évi középhőmérséklet a felsőbb vizrétegekben 16 C°, az alsóbbakban 14 C°; a téli és nyári hőmérséklet közötti különbség: a felsőbb vizrétegekben 10 C°, az alsóbbakban 5.8 C°. E szerint a nyári és téli hőmérsékletek közti nagyobb különbségek még megvannak, csakis a naponkinti hőmérsékleti ingadozások hiányzanak, miért is a hőmérséklet változásai csakis 3-4 nap összehatása után mérhetők.

Szél okozta vizáramlatok nincsenek ugyan, de a tengeralatti vizáramlatok rendesen működnek. A fény behatása is gyengébb és a tenger fenekén lévő tárgyakat elmosódva látjuk; a viz szinárnyalatai többé-kevésbbé sárgászöldek.

A hullámalatti szintájban élő tengeri állatok a hullámtolást és a hőmérséknek rögtöni változását nem türik, ellenben magasabb közép-hőmérséket és elegendő világosságot igényelnek; azért e szintájt jellemző állatai nagyobb részt még a Földközi-tenger faunájához tartozó alakok.

Ilyen mediterrán állatok a következők:

A Quarneróban a mosdószivacs két változata fordul elő. Északi felében a quarnerói, a déli felében az adriai mosdószivacs. A quarnerói szivacsok azonban nem tetszetősek. Szinük szennyes barna és a szarúnemű váz fonalai érdesek s e miatt az e fajta szivacsok mosdó asztalra nem valók. A közéletben butorok, kocsik és különösen a fiumei halászok a halcsarnokban az asztalok mosására használják.

A Quarnero déli felében előforduló mosdószivacsok között vannak olyanok, a melyek a követelményeknek megfelelnének, mert vázuk finom és puha, de ezeket sem halászszák, mert aljuk rozsdaszinű foltokkal lévén tele, árúba nem bocsáthatják. Pedig ezek a foltok onnét erednek, hogy a szivacsok a tengerfenék porondjának vasalkatrészeit magukba sziják, a mi azonban semmi befolyással sincs a szivacs jóságára.

Függélyes kiterjedése 20-tól 40 méterig. Tengerfenekét a középső meredek lejtő képezi, ezért vízszintes kiterjedése is a helyi viszonyok szerint 20-70 méternyire terjed kifelé. A tengerfenék kevésbbé változatos, talaja többnyire sziklás a lapos területen durva, kavicsos, fövenyes és agyagos. Édesvizi források e szintájban nincsenek, a víz sótartalma és fajsúlya e szerint mindenütt egyenlő. A fénynek ereje már tetemesen csökkent és igy az uralkodó szin a szürkés zöld; nappal is félhomály uralkodik, melyben a fény és árnyék közötti különbség elenyészőben van. A víznyomás a legalsó vízrétegekben 3 1/2 légnyomásnak felel meg.

439A közvetetlen hullámmozgás nem létezik többé, csak az állandó mélységi rendes áramlat az, mely ezen vízrétegek zömét mozgásban tartja. A hőmérsék sülyedt; a nyári hőmérséklet 13.6-tól 14 C.°, a téli 11.1-től 11.7 C. °-ig. A közép évi hőmérséklet 12.5 C.°. A nyári és téli hőmérséklet közötti különbség; a felsőbb vízrétegekben 2.9 C.°, az alsóbbakban 1.9 C.°. A hőmérséklet ingadozásai csakis egy hétnek összes eredményei után mérhetők.

Az eme szintájban élő állatoknak életfeltételei: mérsékelt fény és mérsékelt víznyomás, - nem erőszakos, de egyenletes, lassú vízmozgás, - alacsonyabb, de állandóbb hőmérséklet.

E szintájban találkozunk olyan állatalakokkal, milyenek még mindig a melegebb Földközi-tenger faunájához tartoznak, de a legalsóbb rétegekben olyanokkal is, a melyek az északi hidegebb tengerek felső vízrétegeiben tartózkodnak.

A félhomály vagy középszintájnak állatvilága a következő:

Függélyes irányban 40 méternyi mélységtől 60 m. mélységig terjed le. Vizszintes kiterjedése nagy, terjedelmes, a mennyiben fenekét nemcsak az alsó parti meredek lejtő és szintén meredek gerinczek lejtői képezik, melyek a Quarneró egyenletes, sík tengerfenekéből kiemelkednek, hanem másrészt csaknem az egész Quarnerónak és a magyar-horvát tengerpart mentén elhuzudó csatornáknak és öblöknek gyengén hullámzatos, majdnem sík tengeralatti talaja képezi.

A talaj maga a lejtőkön sziklás, a tengeralatti gerinczeken szirtes, a sík tengerfenéken híg agyag. Egyes helyeken a fenékből édes vizi források bugyognak fel, még pedig oly erővel, hogy az édes viz kisebb fajsulyánál fogva a tenger felszinéig tör és azokat a köralaku édesvizi tükröket képezi, melyeket halászaink igen jól ismernek és belőlük friss édes vizet meritenek. Ez édes vizű források módositják a tengerviz hőmérsékletét, fajsulyát és sótartalmát, de a hatásuk inkább közvetlen, lokális. A fény hatása igen csekély; a fény és árnyék közti különbség nem létezik, minden szürkés-kék szinben látszik. A viznyomás nagy és a vizrétegek zömében, 60-65 m. mélységben körülbelül 6 1/2 légnyomásnak felel meg. A viz tökéletes nyugalomban van.

A hőmérséklet tetemesen sülyedt; a középhőmérsék + 12 C°-ra tehető és a mélyebb vizrétegekben rohamosan sülyed. A hőmérséklet azonban állandóbb; változások lassan következnek be, melyeket egy-egy hónap lefolyása után észlelhetünk és mérhetünk. A téli hőmérsék + 12 C°; a hosszu nyár hőmérsékletének maximuma 15 C°; a végletek közötti különbség e szerint csakis 3 C° fokot tesz ki.

Ezen mély szintájban tartózkodó állatok homályt, a viz nyugalmát, továbbá alacsonyabb bár, de állandóbb hőmérsékletet kivánnak; szervezetük a nagyobb viznyomást is képes elviselni. Ebben a hidegebb szintájban már nem találjuk annyira a Földközi tenger faunáját jellemző állatokat, hanem inkább azon állatok vannak elterjedve, a minők az Atlanti-Oceán északibb, európai öbleiben élnek.

441E mély szintájban élő jellemző állatok a következők:

Ezen szintáj a Quarneró egyenletes tengerfenekének egyes medenczeszerü, 60 métertől 100-102 méternyi mélyedéseiben terjed ki; e szerint nem általános, inkább csak helyi jellegű.

A talaj mindenütt legfinomabb agyag, a medenczék lejtőin itt-ott sziklás vagy durva kavicsos. Ezen mély medenczékben mindenütt valószinüleg mély szürkület, talán sötétség uralkodik, melyben a fény és a szin változatait megkülönböztetni nem lehet. A nyugalom tökéletes, a viznyomás 110 m. 442mélységben körülbelül 12 légnyomásnak felel meg. A középhőmérséklet bizonyára még inkább sülyedt és a nyári és téli végletek közti különbség is bizonyári igen csekély. Hőmérséki változatok itt nem igen léteznek, hanem egymásba folynak. Ezekről az egyenletes, hűvös hőmérsékletü vizrétegek állatairól eddig kevés biztosat tudunk, - ehhez rendszeres kutatás és buvárkodás szükséges, - de valószinü, hogy itt olyan állat-alakok is élhetnek, milyenek az északibb, hidegebb tengerekben is előfordulnak.

Ezek a mély medenczék is hemzsegnek a csemegerák sokaságától, a chioggiai olasz halászok az ő kokkia-hálójukkal napfényre hozzák a - Serialaria lendigera Müll. mohállatok telepeinek rendetlenül összekuszált és egymással összenőtt nemezeit, és köztük az Aglaophenia myriophyllum pennatula Lamx. nevü hydrokorallok lombjait.

Napfényre kerülnek ilyenkor eltörpült kagylók és csigák, azoknak üres és törött héjai, melyek közül Lorenz I. R. szerint⁴ legföllebb csak a Cardium Linné, Arca L. és Lucina Bruguiére, ismerhetők fel. Ráakadunk még Pecten glaber L. és Avicula tarentina Lam. Venus fascita Da Costa. V. ovata Pennant kagylókra és Turitella quadricarinata Brocchi⁵ nevü csigafajra.

A mélyebb tengerfenéknek kutatásához nagyobb készülékek szükségesek, nem olyan könnyen megy az, mint a partmenti, kevésbbé mély tengerekben való kutatás, a mihez gyakran jó, biztos csónak, két evezős, egy-két olcsóbb, sajátszerkezetü fenékháló és egy 100 m. hosszu kötél elegendő. Hozzájárul egy-egy vágóhorog, szigony, vakaróvas, felfogó háló és emelő fogó. Nem igy van ez a nyilt tengeren; itt jó kis vitorlás vagy kis gőzös, több ember, drága, hosszu kötelek és még drágább hálók kellenek, a mit magánember nem győzhet meg. A chioggiai olasz halászokkal tudományos kutatásra anyagot gyüjteni nem lehet, mert drága az idejük, válogatni nem engednek és mindazt, a minek a halcsarnokban nincs keletje, azonnal visszadobják a tengerbe.

Ilyenek egyes vándor- és kóborló halak, melyek a tenger felső és alsó szintájaiban egyformán élhetnek, valamint a legtöbb tengeri halnak lebegő ikrái és uszó álczái és fiatalai. Ilyenek a puhányokhoz tartozó uszószárnyuak (Pteropoda) és pörge kopoltyusak (Spirobranchiata). Lebegve uszó állat-alakok az egyes molluszkák, molluszkoidok és rákok szabadon uszó álczái (Nauplius, Zoea Phylosoma). Pelagikus állatok az ürbelüek tipusához tartozó medúzák, a helyhez kötött, ülő, magányos és telepes virágállatoknak (korallok) és szivacsoknak szabadon rajzó álczái.

Ezeket a gyakran igen apró szervezeteket bizonyos időben a tenger felszinén vagy a felső vizrétegekben finom selyemtüll-hálóba össze lehet gyüjteni. Tudományos kutatások alkalmával az igy fogott zsákmányt "plankton" vagy "Auftrieb" tudományos gyüjtőnévvel jelölik.

A pelagikus állatokkal szemben a fenéklakó, bozótlakó, homokos vagy iszapos talajon lakó állatokat, különösen az olyan halakat, melyek bizonyos mélység és szintáj lakói és szervezetüknél fogva ezen szintájak határát át nem léphetik, rájzó állatoknak nevezhetjük. (E halakról már szóltunk egy más fejezetben.)

443A lebegve uszó állatok, leginkább melegebb hónapokban érnek a Quarneróba és annak partmenti csatornáiba és öbleibe. Ezeket az állatokat a déli tengerekből hozzánk jövő rendes meleg vizáramlatok terelik mifelénk, de minthogy a Quarnero szigetek által elzárt öböl, ez állatoknak száma elenyésző csekély. Gyakoribbak Carlopago és Zeng környékén, a hová délről és a Bocca di Segna szoroson át jutnak. A Quarneróba egyenesen a Veglia és Cherso szigetek közötti Canale di Mezzo csatornán át, továbbá a nagy Canale Farasina szoros Cherso felőli partja mentén jönnek, ellenben ez utóbbi csatornának Isztria felőli partja mentén a nagy rendes áramlat, mely Fiuméből kiindulva, a Pola előtti Promontor felé tart, kifelé tereli őket.

A vontató nagy fenékhálókkal való halászat már régi idők óta felidézte azon vitás nézetet, hogy a halászatnak ez a módja a halállomány fentartására és a halak szaporodására nézve fölötte kártékony hatású. Ezért panaszkodnak a mi halászaink a chioggiai olasz halászokra, hogy kokkiahálóikkal a nyilt tenger fenekét feldulják és a halikrát és a kikelt fiatal halakat eltemetik, tönkreteszik, minek következtében a halállomány kevesbedik.

De ezek a feltevések csak addig lehettek érvényesek, a mig az általános hit azt tartotta, hogy a halak petéi (ikrái) a tenger fenekén fejlődnek.

Ebbe a téves hitbe annyira beleélték magukat nemcsak a halászok, hanem maguk a természetbúvárok is, hogy midőn 1864-ben a norvég Sars természettudóst a halászok figyelmeztették, hogy a tőkehal petéi a tenger felszinén szabadon usznak, nem hitt saját szemeinek, minthogy az édesvizi halak petéinek a viz fenekén való fejlődése őt is arra a téves hitre vezette, hogy a tengeri halak is ugyanigy fejlődnek.

Ezen időtől fogva számos tudós: Sars, Hensen⁶, Ryder⁷, M'Intosh és Prince, Agassiz, Huxley és legutóbb a nápolyi zoologiai állomáson dr. Lang és kiváltképen a jeles specialista, dr. Raffaelle Frigyes⁸ mindig több és több ilyen pelagikus (uszó) halpetét fedeztek föl, sőt Raffaellenek összehasonlitó kutatásai alapján sikerült számos halfajnak petéit teljes biztonsággal megállapitani, számos halnemnek petéit megközelitőleg meghatározni és sok halféléknél a petefészkek szerkezetéből a petére nézve általános következtetéseket levonni. Dr. Raffaelle az olasz kormány megbizásából is folytatja 444kutatásait és eközben a halászat törvényeit a helyszinén tett kutatások eredményeire alapitja.

Ámbár eddig számos halnak uszópetéi még ismeretlenek, mégis az ismertek alapján egész biztonsággal mondhatjuk, hogy a legtöbb, halászati szempontból fontos halfajok szabadon, a tenger felszinén uszva vagy bizonyos mélységben, de mindig messze a tengerfenéktől lebegve fejlődnek és azért ezeknek fejlődését a vontató fenékhálók nem akadályozzák.

A legtöbb pelagikus halpete gömbölyű, csak az anchovis szardella (Engraulis encrassicholus) petéi elliptikusak. Átmérőjük 0.2-1.7 mm. között ingadozik. A külső burok finom rugalmas hártya (capsula) - különbség nélkül minden fajnál, - ez el van látva egy tölcséralakú apró nyilással (micropila), némely fajnál ezenkivül a hártya likacsos (branzin), másoknál a likacsok rendkivül finomak (nyelvhal). A hártyán belül van a tojásfehérje, melyből a fejlődő ébrény táplálkozik. A fehérje egyöntetű, teljesen átlátszó, félfolyékony anyag vagy pedig némely fajnál hólyagos és az egyes hólyagok között vékony protoplasma hártya fekszik. Némelykor a hólyagok nagyok, egymást kölcsönösen nyomják és akkor a fehérje szerkezete poliedrikus, de mihelyt a külső burkot felrepesztjük, a hólyagok gömbölyű alakot vesznek fel.

Harmadik fontos alkatrész a zsíranyag, melyet néha másképen mint érintéssel észrevenni nem lehet (menyhalak, félszegúszók), máskor egy nagy (branzin, durbincs) vagy számos apró olajcsepp (Trachinus) alakjában lép fel, a mely cseppek kisebb fajsúlyuknál fogva a pete felső részében foglalnak helyet. Ezek az olajcseppek az egyes fajok megállapításánál rendkivül fontosak, a mennyiben ezeknek jelenléte, elhelyezése, száma nagysága egy és ugyanazon fajnál állandó karaktert képez. Az olaj a fehérje váladéka. Midőn a petében az ébrény fejlődésnek indul, az olajcseppek, ha számosabbak, mind egybefolynak.

Nem kevésbbé fontos jellemvonás a petehártya és fehérje közötti tér, az úgynevezett lélekző kamara (camera respiratoria), mely tele van tengeri vizzel. A mint ugyanis a hal a petét a vízbe üríti, ez azonnal megdagad és a tenger vize a hártyán lévő micropila nyiláson és az apró likacsokon a lélekző kamarába hatol be.

A pelagikus petéknek legfontosabb tulajdonságuk, hogy fajsúlyuk kisebb a tengeri víz fajsúlyánál, miért is a víz szinén úsznak, vagy bizonyos mélységben lebegnek. A peték ezen fajsúlya különböző halfajoknál különböző. De másrészt, minél jobban fejlődik az ébrény, annál inkább felemészti a fehérjét, melynek helyébe víz hatolván be, a pete fajsúlya nagyobb lesz és a pete a mélyebb vízrétegekbe sülyed: ott viszont nagyobb lévén a víznyomás és a víz fajsúlya, a fejlődő pete ott marad lebegve és nem ér a fenékre. Ez a magyarázata ama biologiai ténynek, hogy számos halpete, a mely kezdetben a víz felszinén úszik, később a tengerben lebeg, továbbá hogy ugyanazon mélységben több halfajnak petéit találjuk, de a fejlődés különböző stádiumában.