A vármegyét magyarok és oláhok lakják. Kis szigetet alkot a Rézhegységben a tótság, mely néhány községből áll. Ezek, az élesdi járásban: Pestes-Sólyomkő; a szomszédos margittai járásban: Almaszeghuta, Szocset, Verzár, Baromlak, Bodonos; a szalárdi járásban: Fegyvernek. Van még egy tót község, oláh községek közé ékelve, az alföldi részen, a cséffai járásban, s ez: Bikács. Német község a vármegyében csak egy van: Uj-Palota.

Alig van a vármegyének járása, melyben oláhok ne laknának. Az egyetlen teljesen magyar járás a sárréti, mert ez legtávolabb esik az oláhok lakta vidéktől. Az összes magyar járásokban, minők a derecskei, berettyó-ujfalvi, mezőkeresztesi, cséffai, nagyszalontai, székelyhídi és érmihályfalvi, többé-kevésbbé tapasztalható az oláhok beszívárgása. A már említett sárréti járáson kívül a legtisztább magyar járás a derecskei, a hol csak Vértes körül találhatók oláhok, míg a berettyó-ujfalvi, mezőkeresztesi, székelyhídi, érmihályfalvi és margittai járásokban sok helyütt a magyarokkal vegyesen oláhok is laknak, sőt a két utóbbi járásban a legtöbb helyen túlsúlyban is vannak. A cséffai, szalontai, központi és a szalárdi járásokban, különösen a két utóbbiban, már sok a teljesen oláh község is, míg a két előbbiben csak elvétve találunk teljesen oláh községeket, mint a minők Atyás, Tulka és Méhkerék.

Viszont azonban a magyarság mind nagyobb tért hódít és most már a vármegye felső részén is erősen beékelte magát az oláhok közé. Hajdu vármegye határától majdnem egyenes vonalban járhatunk magyar községeken át Szilágy vármegye határáig, ha Bárándtól, Berettyó-Ujfalu, Esztár, Székelyhíd, Köbölkút, Tóti és Bályok községeket érintjük. Itt már sűrűn vannak 213az oláh községek, valamint olyanok, a hol magyarok és oláhok vegyesen laknak. E vonaltól felfelé a magyarság szaporodik, és míg e vidék felső részén is azelőtt sok volt a teljesen oláh község, ma már egyetlen egy sincsen. A központi járásban Nagyvárad és a síkság felé terjedő vidék magyar, a körülötte fekvő hegyvidéki községek pedig már erősen magyarosodnak, úgy hogy Nagyváradtól a Sebes-Körös-völgyben a Rézhegység alatt fekvő Élesdig az oláhok már magyarokkal vegyesen laknak, a mi Nagyvárad magyarosító hatását bizonyítja, mert a távolabb eső hegyközi községek legnagyobb része teljesen oláh.

A magyarság hatása a tenkei járásban is észlelhető, mint a mely oláh járásban a legtöbb oly község van, a hol az oláhok között sok a magyar is. Így Sályin, Székelyteleken, Görbeden, Tenkén, Fekete-Tóton, Bélfenyéren, Kisházán, Gyantán és Széplakon. Ez a szalontai járás szomszédságának tulajdonítható; viszont azonban az is kétségtelen, hogy a tenkei járásban az oláhok beszívárgása erős. Az élesdi, magyar-csékei, tenkei, béli, belényesi és vaskohi járásokban nincsen egy teljesen magyar község sem, azonban a béli járásban Bélen, a magyar-csékeiben Magyar-Csékén, az élesdiben Lugoson, Élesden és Esküllőn, a belényesiben Remetén, Ujlakon, Sonkolyoson, Belényesen, Fenesen és Nyégerfalván és a vaskohi járásban Vaskoph és Rézbányavároson magyarok is nagyobb számban laknak.

A magyarlakta vidékeken az építkezés magyaros, olyan mint az alföldi községekben rendszerint lenni szokott. Módosabbaknál két szoba, közbül a konyha, ház végén a kamra; istálló és kocsiszín külön; szegényebbeknél egy szoba, konyha, legfeljebb még egy kis kamra. Kevés helyen utczahosszat, legtöbbnyirte tűzfallal az utczára, tégla- vagy deszka-csúcsfallal, leginkább fedett, elől nyitott tornáczczal, többnyire deszkakapuval és előkertek nélkül. Házaikat leginkább vályogból építik, de azért nem ritka a vert fal, sőt a fecskerakás sem. A háztető sima, fedő anyag a nád és némely helyen a zsupszalma. E szabály alól kivétel Derecske, a hol a csúcsfal paticsból van és csonka. A lakóház végében, de nem a házhoz építve, van az istálló és a kocsiszín és azonkívül külön, a lakóházon kivűl is, még egy sütőszoba, konyha és kamra. A házat és istállot egy fedél alatt szintén több helyen találhatjuk, többek között Okányban, Sarkadon, Komádin, Konyáron, Harsányban és Bihar-Püspökin. Patics-csúcsfalat még Berettyó-Ujlakon és Berettyó-Szent-Mártonban találunk. Előkerteket Érkeserűn, Nagykerekin, Csökmőn és Bakonyszegen, ablakos tornáczot Gáborjánban, Szent-Péterszegen, Nagy-kerekin, Kötegyánon és Érmihályfalván. Vakablakosat Bihar-Püspökin, Komádin és Székelyhídon. Nyüveden a lakosok a házépítés évszámát is kirakják a falon. Rácsos kaput különösen Bihar-Udvarin, Puszta-Ujlakon és Nagy-Kerekin találunk, faragványosat Szalárdon. A kutak általában kávásak és gémesek, sok helyen kerekesek is; mióta azonban a kutak fúrása mindjobban terjed, ezzel arányban a szivattyús kutak kiszorítják amazokat, sőt sokhelyütt már artézi kutak is vannak.

Ott, a hol magyarok és oláhok vegyesen laknak, már paticsfalu házakat is találunk, sőt egy helyen: Gyantán garádos tetőt; - Bihar-Diószegen, Ér-Adonyban, Kéczen, Monospetrin, Pecze-Szent-Mártonban és Sályin előkerteket. E vidékeken a házak díszítése is jobban dívik, úgy Darvason, Gyantán, Belényes-Ujlakon, Jánosfalván, Kéczen, Körösszeg-Apátin, Remetén, Sonkolyoson, Bélfenyéren és Pecze-Szent-Mártonban, a hol vagy az évszámot festik czifra koszorúban a ház falára, vagy az ablakok körül alkalmaznak 214kék, veres és sárga díszítést, vagy éppen tulipánokat, mint Kéczen. A kapuk sok helyen faragványosak, Felső-Ábrányban vesszőfonásúak.

Az oláh községekben, különösen a gör. keletieknél, általános a fából való építkezés, de azért sok vert falat és paticsot is találunk. Az egész ház rendszerint, - különösen a szegényebb vidékeken - csupán egy lakosztályból áll, a hol minden együtt van, sok esetben még az apró háziállatok is. Azok, a kik már tehenet vagy lovat tarthatnak, istállóval toldják meg a házat, mely azonban amazzal mindig egy fedél alatt van. A módosabbaknál már szobát, konyhát, néhol kamrát és istállót találunk és különösen azoknál az oláhoknál, a kik magyarok között, vagy magyarabb vidéken laknak, az istálló már különállóan van építve. A ház fedele rendesen gúlaalaku. A szegényebbek csépelt szalmával fedik házaikat. A szalmát jó vastagon a tetővázra hányják és rudakkal szorítják le, vagy sodrott szalmával kötik ki. A tehetősebbek már zsupszalmát használnak vagy deszkát. A háztető rendszerint meredek és magasabb magánál a háznál, egyrészt, hogy arról a hó és esővíz könnyebben lecsurogjon, másrészt, hogy széna vagy szalmapadlásul is szolgálhasson és hogy télen több meleget tartson. Ez építkezéstől eltérő oláh házak leginkább a magyarlakta vidékeken találhatók, különösen ott, a hol a magyarok többségben vannak. Itt már terjedelmesebben, czélszerűbben és a többi magyar házakhoz hasonlóan építkeznek. Habár egyes helyeken e házak akár a falaknak rikító szinekkel való díszítése, akár az építkezés egyes sajátságai által a többiektől különböznek, az összbenyomást és egyöntetüséget a legtöbb esetben nem zavarják. Előkertekkel nincsenek ellátva. Ilyeneket csakis Almaszegen és Hagymádfalván találunk. Ellenben sok helyen házaiknak külső falát szeretik díszíteni. Közepes községben a leányos házaknál az ablakok körül a falat kékre festik, ugyancsak az ablakok körül díszítik a falat Vizesgyán, Somogy-Uzsopa, Poklusa, P.-Hodisel, Oláh-Apáti, Krajova, Kimpány, Bél-rogoz, Sástelek, Kardó és Hagymádfalva községekben, míg Nagy-Tótfalu, Kis-Almás, Gyíres, Sólyom, Rontó, Petegd, Ó-Szent-Miklós, Kumanyesd, Fonácza, Cséffa, Belényes-Örvényes, B.-Szent-Miklós, Bél-Örvényes, Árkus, Ágris, Szarkó, Hájó, Ér-Kenéz, Csehi és Szakál községekben a falakat is különféle czifrázatokkal festik ki. Az alkalmazott színek veres, kék, zöld, sárga, de egy helyen: Petegden kék és piros szín mellett feketét is láttunk. A díszítés módja primitiv csillagokból, körökből, szabályos és szabálytalan egyenes vagy hullámos vonalakból áll és csak itt-ott látni virágalakokat is. A kapu legtöbbnyire sövényfonás és síma deszka, de azért sok helyütt rácsos, mint Almaszeg, Vámosláz, Szudrics, Sz.-Lázur, Szoldobágy, Vaskoh, stb. községekben, - és faragványos mint Nagytótfalu, Gyires, Sólyom, Rontó, Petegd, Kis-Koh, Cséffa, Hájó, Csehi, Less, Rézbánya-Város stb. községekben. A legtöbb oláh község bővízű hegyvidéken lévén, kutakat nem igen építenek, vagy legfeljebb ásott, u. n. földkutakat; a hol azonban a község víztől távolabb esik, ott egyszerű, nyitott, vedres kutakat használnak, melyekből kötélen lógó vederrel emelik ki a vizet. A magyarabb vidéken lakó oláhok már kávás és gémes kutakat használnak.

Ama kis területen, a hol néhány tót község van, vagyis a Rézhegységben, alig találunk jellemző építkezési módot, legfeljebb azt, hogy itt már néha garádos fedésű háztetőt is láthatunk, és hogy istállóikat rendesen különállóan építik és csak elvétve együvé. Itt-ott deszka-tetőt is találunk, de szobát és konyhát mindenütt elkülönítve.

A vármegyében lévő egyetlen német községben: Uj-Palotán az építkezés semmiben sem különbözik az alföldi síkságon dívó magyar építkezéstől.

215Legfeljebb a keresztalakra formált utczákban és a házak külsején tapasztalható tisztaság, csín és rend tűnik fel.

A Bihar vármegye területén lakó magyarok erkölcsi érzéke minden irányban kellően ki van fejlődve. Vallásos, törvénytisztelő, becsületes és tisztességtudó. Megvannak azonban a magyar nép sajátságos jellemvonásai. Idegen és kaputos emberrel szemben tartózkodó, kissé bizalmatlan, gyanakvó és habár minden jó és szép iránt kellő érzékkel bír, mégis - tartozkodó természeténél fogva - kissé maradi, az újításokat nehezen veszi be, de ha jóságukról és czélirányosságukról teljes mértékben meggyőződött, gyorsan elfogadja és alkalmazza. Önérzete elég erős, sok helyen még a virtuskodás is járja és a parázs verekedések nem ritkák. Az utolsó években az idegen izgatók itt-ott szocziálista tanokkal mételyezték meg a népet, azonban itt a szoczializmus gyökeret verni nem bír, mert a magyar vidék népe szorgalmas, igyekvő és megélhetési viszonyai nem nagyon súlyosak. Lazább erkölcsi érzéket a magyarok között csak oly helyen találunk, a hol oláhok közé vannak ékelve, vagy oláhok között laknak.

Sajnos, hogy különösen a gör. keleti vallásu oláh nép erkölcsi érzéke már sokkal több kifogás alá esik. Ennek egyrészt vezetőik, illetőleg lelkészeik nagy számának elmaradottsága, a legtöbb helyen az iskolák távolsága vagy hiánya, de főleg az oláh nép tömegének szegénysége az oka. A nép zömének foglalkozása is nagy szerepet játszik ebben, a mennyiben nagyobb részük erdei és hegyi munkás, pásztor vagy napszámos; de sokat határoz az is, hogy legtöbbje oly helyeken lakik, a hova a kultura és a czivilizáczió csak nehezen hatol. Alapjában véve jámbor nép és vallásos, de határtalanul bizalmatlan és minden iránt közönyös, sőt apatikus, habár néha hirtelen fellobbanó. A nagy mértékben elterjedt pálinkaivás szintén egyik oka az erkölcsi érzék lazaságának. A vadházasság gyakori. A ballépések a nőknél nem ritkák és nem esnek valami szigoru megítélés alá.

218Örvendetes jelenség az, hogy a mennyire a tisztán oláhlakta vidékek a magyarlakta vidékek felé közelednek, annyiban tapasztalható az erkölcsiség javulása is, úgy hogy oly vidéken, a hol oláhok és magyarok körülbelül egyenlő számban vannak, vagy a magyarok valamivel többen, ott a magyarok és oláhok közötti eltérés némileg kiegyenlítődik. Az igaz, hogy viszont ily helyeken sok esetben a magyarok erkölcsi érzéke is kissé lazább, a tisztaság iránt kevésbbé fogékonyak és különösen a káros hatásu pálinkázást szívesen eltanulják az oláhoktól. Oly vidéken, a hol a magyarok túlsúlyban vannak, az oláhok erkölcsi érzéke - némely sajátságaikra nem tekintve - kifogástalan. Ezt a jelenséget pedig nem annyira a magyarok hatásának akarjuk tulajdonítani, mint inkább annak, hogy e vidékek részben a nagyobb központokhoz, részben pedig az alföldi síksághoz közelebb esvén, a lakosok foglalkozása, anyagi gyarapodása, és így életnézete és felfogása más befolyás alá jut, miáltal életmódjuk lényegesen változik; mivel pedig - mint már előbb említettük - az oláh nép alapjában véve jámbor és vallásos, az előbb vázolt külső körülmények erkölcsi érzékét könnyen és előnyösen fejlesztik.

A vármegyében élő tótok és németek száma oly csekély, hogy azokkal ily szempontból - kellő anyag hiányában - foglalkozni alig lehet. Úgy erkölcsi érzékükre, mint szokásaikra, sőt külső megjelenésükre is az a vidék van befolyással, a hol élnek.

Ruházat tekintetében a biharvármegyei magyaroknál a szokásos alföldi viselet dívik. A férfiak ünneplője leginkább sötét-kék, vagy fekete szövetből készül, fekete zsinórral, vagy a nélkül, ritkább a sötét-barna szín. A női ruhák színe nagyon változó; a leányok rendszerint világos, az asszonyok sötétebb, és idősebb korukban egész sötét ruhát viselnek. Néhol egyszínűek, néhol virágosak. Módosabbaknál a selyem is járja. Különös sajátsága ruházatuknak nincs olyan, a mely a szokásos alföldi viselettől lényeges eltérést mutatna és inkább a ruhadarabok elnevezése érdekes. Felső ruha rendszerint a bunda, vagy szűr és a guba. Itt már inkább találunk eltéréseket és pedig díszítés tekintetében, de ez sem jellemző egyes vidékekre nézve, mert ezeket is a legnagyobb változatosságban alkalmazzák, a szerint, a mely vidékhez közelebb esnek, úgy, hogy bízvást mondhatni, hogy az itteni magyar népviselet egyszerűen csak átszűrődése a szomszédos Szabolcs, Hajdu, Békés és Arad vármegyék területén otthonos ruházkodásnak.

A kabátot a derecskei, asszonyvásári, monostor-pályi, berek-böszörményi, érsemjéni, tóti, konyári, kis-kereki, b.-tordai, b.-szent-mártoni, szent-jánosi és siteri ember ujjasnak nevezi; a csatári, b.-félegyházi, esztári és szalárdi: lékrinek, a bojti pedig líkri-nek. Élesden, Albison, Pap-Tamásin, Bályokon, Székelyhídon és Szalontán a magyarok rokk-nak nevezik a kabátot, sőt ez utóbbi helyen gérokknak is. Baj és Szent-János községekben meg éppen az oláh daku, vagy az oláhos dóka járja. Geszten felőtő a kabát, Érmihályfalván pedig egyszerűen felső a neve. A kabát alatt több helyen ujjas pamut-mellényeket viselnek, a melyeket bekötőknek neveznek, így B.-Félegyházán, Tótin és Érmihályfalván. A mellényt a legtöbb helyen lábri-nak nevezik, így különösen Csatár, Élesd, Henczida, Asszonyvásár, B.-Böszörmény, Érsemjén, Tóti, Esztár, B.-Szent-Márton, Szent-János, Szalárd, Siter, Örvénd, Nagy-Kereki és Nagy-Szalonta községekben, az utóbbi helyen unterczukknak is, egyébként lajbi a leggyakoribb elnevezés, de Derecskén és B.-Udvarin a puszli, Konyáron pedig a derékravaló járja. A nadrág elnevezést nem változtatják meg és nem torzítják el. Csak Komádiban találunk két furcsa elnevezést, 219a mennyiben itt a szűk nadrágot rajthúzli-nak, a bő vászonnadrágot pedig trikó-nak nevezik. A felső ruha, a bekecsen kívül, a suba, guba, szűr és bunda. Leggyakoribb a szűr, a mely Csatáron, Henczidán, Asszonyvásáron, Bajon, Pap-Tamásin, Bojton, Vajdán, Kis-Kerekin, Bályokon legtöbbnyire síma fekete, Csatáron a guba is fekete, Asszonyvásáron fekete guba, Bajon fekete báránybőr-suba, B.-Böszörményben báránybőr-bekecs, Pap-Tamásin a guba is fekete, sima, Bojton fekete guba is van, éppen úgy Érsemjénben, Vajdán, Kis-Kerekin, Bályokon és Örvénden. Kivarrott, illetve díszített felső ruhákat a következő községekben viselnek: Élesden fekete szűrt, fekete kivarrással, Geszten ugyanazt, de itt és Szalontán fehér szűrt is, fekete, piros, kék vagy zöld kivarrással. Henczidán a fehér szűr feketével, a szürke kékkel, a barna világosabb barnával van díszítve; B.-Udvarin a szűr és bunda fehér vagy barna díszszel, Monostor-Pályin a fekete szűr fekete kivarrással, a fehér színessel; B.-Félegyházán, Komádin, Érmihályfalván és Nagy-Kerekin ugyancsak a fekete kivarrás dívik, míg B.-Szent-Mártonban a fehér szűr barna szegélylyel, Hosszúpályin a fehér szűr világos kivarrással és végül Sitéren a fekete szűr zöld vagy barna tulipán-kivarrással szokásos. A bekecs majdnem mindenütt otthonos, azonban Pap-Tamásin, B.-Félegyházán, Szalárdon, N.-Szalontán és Sitéren köcze a neve. Konyáron az ujjas bundát csöves bundának, a felkötött aljút pedig fordított bundának nevezik.

A nőknél a felső ing rendszerint ingváll, az alsó ing pedig ingalj vagy pendely. A felső szoknya majdnem mindenütt rokolya, csak Albison pongyolka, B.-Félegyházán rok, Bályokon egyszerűen ruha, Szent-Jánoson pedig kántus-nak is nevezik. Az alsó szoknyának a neve Albison lipityánka. A ruhaderék nevét majdnem mindenütt elferdítik. Leggyakoribb a lékri elnevezés, mint Derecskén, Henczidán, B.-Szt.-Mártonban, Székelyhídon, Szalárdon és Nagy-Kerekin. A derekat Érsemjénben pruszli-nak is, Bályokon uriasan blúz-nak, vagy egyszerűen derék-nak, némely helyen pedig a derekat és a föléje jövő kabátkát bujbeli-nek, vagy bujkó-nak is nevezik, így Derecskén, Pap-Tamásin, Bojton, Komádin, Ér-Mihályfalván, Székelyhídon, Szent-Jánoson, Albison és Monostor-Pályin. A hol az ujjak nélküli mellénykét viselik, ott Élesden vizitli, Pap-Tamásin és Komádin vizikli, Vajdán és Hosszúpályin vizitke és Szalárdon lábri a neve. A geszti asszonyok és leányok a fejkendőt fejrevalónak, a nyakkendőt nyakbavalónak nevezik.

Lábbeli gyanánt a síma szárú csizma általános, csak itt-ott járnak a férfiak ránczos szárú, u. n. rogyós csizmában, mint pl. Henczidán, B.-Böszörményben, Pap-Tamásin, Érsemjénben, Nagy-Kerekin és másutt. Különösen a 220legények, a kik sok helyütt pengő sarkantyút is viselnek. A nők felső ködmönére két helyen érdekes elnevezést találunk. Így Szt.-Jánoson lögrád=lökdrád, Nagy-Kerekin tülledálló, Nagy-Szalontán, a szerint, a mint a ruha szűkebb, vagy bővebb, testhezálló, vagy tülálló, a téli kabát pedig kaczamajka.

Az oláhok ruházata sem igen jellemző és csak a felhasznált anyagban, a ruha szabásában és alakjában hasonlít a tipikus és jobbmódu oláh vidékek díszesebb és jellemzőbb viseletéhez. Ruháik nagyrészt szürke vagy fehér daróczból és halinából készülnek, rendesen piros vagy fekete posztó-szegélylyel és itt-ott némi színes posztófelvarrással. Csak asszonyaiknál és leányaiknál látunk az ingvállakon és a fehérneműn néhol elég csinos és gazdag hímzést is. Módosabb falvakban találunk a férfiaknál gazdagabban kivarrott szűrt és itt-ott czifra báránybőr-bundát is, mint pl. Tulkán. A férjes nők és leányok a czifrán kivarrott bőrmellényeket is nagyon kedvelik, de ilyent is csak a tehetősebb házaknál találunk. A női ruhák szineit sem lehet meghatározni, a mennyiben erre nézve semmiféle szabályt megállapítani nem tudtunk. Mindenütt változatos és hol czifra, hol pedig egyszerű. A hol egyáltalán díszesebben járnak, ott a ruhaszövetek is élénkebbek és díszesebbek; lábbelijük majdnem kizárólag a bocskor és csak oly helyeken a csizma is, a hol magyarok között laknak, a mint hogy ily helyeken viszont a szegényebb sorsu magyarok a bocskorra fanyalodnak, melynek készítését és kötését az oláhoktól eltanulják. A férfi szűrt különben szumán-nak, a női kivarrott bőrmellényt kozsok-nak nevezik. Kivarrott felső ruhát, szumánt találunk Vámos-Lázon, Sólyomban, a hol zöld a dísz; Poklusán a darócz szűrt veres és kék tulipánokkal varrják ki; Marcziházán és Méhkeréken szintén czifra a kivarrás; Barakonyban rendes, kaczagányos juhászbundát is viselnek; Atyáson a szűr és bekecs czifra. Csizmát viselnek általában Szakadát, Szoldobágy, Almaszeg Gyires, Rojt, Rontó, Nyárszeg, Marcziháza, Méhkerék, Kis-Ürögd, Kis-Koh, Gyapjú, Fekete-Bátor, Cséffa, Csohaj, Baresd, Barakony, Atyás, Sástelek, Hagymádfalva, Hájó, Ér-Kenéz, Csehi, Less, Szakál és Csujafalva községekben, sok helyütt éppen ránczosat. Az itt felsorolt községek nagyobb részében az oláh nők és leányok czipőt is hordanak.

A nők fehérneműiket fehér, vörös, vörös-kék, fekete és vörös-fekete-sárga fonállal szokták kihímezni és pedig leginkább az ingváll dudorát és az ujjak kézelőit. E divat általában Szakadát, Bukorvány, Koroj, Almaszeg, Brátka, Közepes, Vámos-Láz, Petegd, Oláh-Szent-Miklós, Gyapju, Fekete-Bátor, Sástelek, Kardó, Csujafalva, Tőtös, Szakál, Széplak és Vaskoh községekben. Különösen Alsó-Lugason dívik erősen az oláh varrottas készítés, a mit az ottani leányok és asszonyok közül sokan háziiparszerűleg űznek, úgyszintén Feketetó vidékén, a hol különösen az ágyneműk kihímzése divatozik.

Áttérve a népszokásokra, mindenekelőtt a keresztelővel kezdjük és a Komádiban dívó népszokásokat írjuk le, mint a melyek a biharvármegyei magyaroknál leginkább el vannak terjedve. Az itt-ott tapasztalható lényegesebb eltéréseket külön fogjuk felemlíteni.

A keresztelés - hacsak vagy az újszülött gyengesége, vagy más ok nem sietteti - a születés után első vagy második vasárnapon tartatik meg. A bába-asszony elsőben is meghívja a leendő keresztanyát. Azután sorra hívja a kijelölt jó ismerősöket, rokonokat. Mikor elérkezik a keresztelés napja, a meghivottak ünneplő ruhában és rendesen süteménynyel telt tállal összegyűlnek a komaháznál. Onnan a templomba mennek és a keresztelési szertartás befejezte után hazatérve a bába beajánlja előbb az anyának 221majd az apának és együttesen a jelenvalóknak a kisdedet, kit már most a keresztségben kapott néven nevez meg.

Délig beszélgetéssel telik az idő. Egyik szobában, vagy ha egy szoba van, az egyik, ú. n. felső ablak melletti asztalnál a férfiak, a másik szobában vagy egy másik asztalnál, vagy csoportban az anya körül a nők. Délben aztán ebédhez ülnek. Az asztalnak úgynevezett felső sarkánál foglal helyet a keresztapa s mellette a keresztanya, majd sorban a vendégek. Az ebéd rendesen csigatésztalevesből, apró marhasültből vagy birkapaprikás és sült tészákból áll, mely utóbbiakat a meghívott asszonynép hozza magával. Ebédnél a nők rendesen mézes vagy czukrozott bort isznak, melyből a férfiakat is megkínálják, A beszélgetés mind zajosabb lesz, a keresztapa felköszönti az újszülöttet és az új komákat, mit az apa szintén az új komákra mondott köszöntővel viszonoz. Közben-közben, a bába-asszony kezdeményezésére, dévajkodó, tréfás társalgás és danolás is járja. A népnek a barátság iránti szeretetét jellemzi, hogy egyik-másik férfi vagy nő hangosan kijelenti, hogy a jelenlevő N. N.-nel komaságot akar kötni; mire a bába mézesbort tölt a poharába s mindkettőt megkínálja, kik aztán e szavakkal: "hóttig tartson köztünk a komaság", koczintanak s a poharakat kirürítik. Mindenik ilyen komaság-kötésnél az illetők egy kis ajándékot csúsztatnak a bába - mint közbenjáró - kezébe. Így azután az összes jelenlevők, kik még a többiekkel komaságban nem voltak, komaságot kötnek és ezentúl komának vagy komámasszonynak szólítják egymást. A gyermek pedig, ha felnő, mindenkit, a ki az ő keresztelőjén jelen volt, keresztapámnak, vagy keresztanyámnak szólít, de az őt keresztvíz alá tartót azzal különbözteti meg, hogy ídes keresztanyám megszólítással tiszteli meg. A keresztelő lakomán résztvevők mindaddig, míg a beteg anya nem lábbadozik, felváltva, de gyakran hárman-négyen is egyszerre, naponként egy-két komacsésze ítelt (rendesen csirke-becsinált vagy sült hús és tészta) küldenek neki. A kis gyermekre - általános felfogás szerint - az ídes keresztanyának ügyelni joga és tiszte, legalább addig, míg dedóba vagy eskolába fel nem adják. Ez a tisztség abban nyilvánul, hogy 2-3 éves koráig a gyermeknek az ídes keresztanya vásárkor mízest (mézeskalácsot) vagy játékot, kantusnak valót (felső ruha) vesz ajándékba, ha pedig a gyermek két-három éves kora előtt elhalna, az ídes keresztszülők veszik számára a kis koporsót és szemfödelet, a nagyobb korban elhaltnak koporsójára pedig művirág-koszorút tesznek. - A komatál dívik még Jákó-Hodoson, Zsákán, B.-Szent.-Mártonban, Borson, Érsemjénben és B.-Félegyházán, mely utóbbi helyen, mint Komádin is - komacsésze a neve.

Hosszúpályin az a szokás, hogy a falubeli gyermekek cserépkorsót csapnak az olyan ház ajtajához, a hol keresztelő van, és azután elfutnak. A bába a zajra kirohan, a gyermekek után fut, egyet elfog közülök, beviszi a vendégek közé és felszólítja, hogy azok közül keresztapát és keresztanyát válaszszon magának; a mikor ez megtörtént, a gyermek a kiválasztottak elé áll és kijelenti, hogy "kedves keresztapámnak és kedves keresztanyámnak hűséges keresztfia leszek". A néphit itt azt tartja, hogy az az újszülött, a kit így cserépeltöréssel megtisztelnek, soha sem siketül meg.

O'sváth Pál, a Sárrét alapos ismerője, a Bihar vármegye magyar vidékein elterjedt érdekesebb gyermekdalok és játékok közül a következőket gyüjtötte össze:

222Ki és mikor készítette e dalt? még gyanítani sem lehet, mert a legöregebb emberek is így tudják, mint szintén a következőket:

Ez utolsó dalt borzadást tettetve mondják a gyermekek, mert egymástól így hallották.

E verset körbe forogva több gyermek szokta énekelni, mint szintén ezt is:

E dal mondása alatt két gyermek kezet fogva s abból ívet alakítva külön áll, a többi pedig egymás kezét fogva külön sort alkot. E verset aztán kérdések és feleletekben, a külön állók egyike és a sorban lévők elseje, mint szóváltást mondja fel; a többi gyermekek csupán a hídra tett rohanásban és az utolsó három sor dalolásában s végre a futásban vesznek részt.

A házasságot rendszerint a czerimoniás leánykérés előzi meg. A legény elébb el-eljár a leányházhoz s ha kipuhatolta, hogy a lány szülei nem idegenkednek tőle, leendő menyasszonyával megbeszélik a kérés idejét. Ha ez rendben van, a legény fölkeresi valamelyik idősebb rokonát és felszólítja bátyám uramat, hogy részére a leányt kérje meg. Bátyám uram a tisztséget elvállalva, megbeszéli a vőlegínnek valóval, hogy ki legyen a kérő társa, a kit szintén a legény kér fel erre. A megkérés rendszerint szombatnap alkonyán szokott végbe menni. Délután 3-4 óra között beállít a lányos házhoz a vőlegény egyik - e czélra felkért - idősebb nőrokona s kevés beszélgetés után e szavakkal: estére tisztességes embereket várjanak kentek, köszön és távozik. A kérőket tiszta szoba és szíves fogadtatás várja. Kevés vártatva a főkérő rövid szavakkal megkéri a leányt szüleitől, a megnevezett legény részére. Az igenlő választ vagy az apa, vagy helyette a lányos háznak egy barátja (kit a menyasszony kér föl násznagyának) adja meg. Erre behívják a leányt s a kérő hozzá intézve, ismétli el mondókáját. A leány a kérő ezen kérdésére, hogy az általad ismert legínt elfogadod-é társadnak? egyszerűen igenis szóval válaszol. Ekkor vagy maga a leány, vagy egy családtag behívja az időközben megérkezett 223s vagy az alsó házban (másik szobában) vagy a pitarban időzött legényt, kinek násznagya röviden elmondja, hogy küldetésében szerencsével eljárt s felszólítja a menyasszonyt, hogy a most neki átadott jegypénz ellenében (rendesen néhány tallér vagy aranypénz) adja át a jegykendőt. A leány átvéve a fehér papírba csomagolt jegypénzt, átadja az ágyra helyezett, vagy a ládából akkor elővett és szép selyemkendőbe burkolt, virágokkal megtűzdelt hímzett jegykendőt. Végül a kérő a jegyespár jobb kezét egymásba téve és összefogva, kiván nékik hóttig való hűsíget és szerencsét. Ezt rövid vacsora követi, mely után a kérő násznagy a legényes házhoz megy s ott a jegykendő átadásával beszámol az eredményről. Másnap a násznagy, a templomi időt megelőzőleg, felmegy a paphoz és bejelenti a jegyeseket kihirdetés végett. (A polgári házasságkötés behozatala óta, a szombat esti megkérést már megelőzte a jegyes pár és a házasságkötéshez beleegyezésük adására jogosult szülőknek vagy gyámnak az anyakönyvvezető előtt megjelenése s a násznagy a paphoz már magával viszi a polgári kihirdetést igazoló tanúsítványt.)

Az esküvő és lakodalom rendszerint szerdai napon szokott végbe menni. Egyik részről a vőlegény fiatal, legínsorban levő vagy nem fiatal házas vőfélyei, másik részéről a menyasszony vőfélyei - kalapjukon és mellükön virágdíszszel, felkendőzött és pántlikázott botokkal, kettesével járva - teljesítik a meghívásokat. A meghívás néha verses, de legszokottabb ez a formája:

A meghívás rendesen vasárnap és másodszor a lakodalom előtt való napon szokott történni, a mikor az egyes kiválóbb házaknál a következő verset mondják:

Vagy ez:

224Elérkezvén a lakodalom napja, a vendégek (a szerint, hogy ki által lettek meghívatva) reggel a vőlegényes vagy menyasszonyos háznál egybegyülnek s egy kis meleg bor vagy pálinka elfogyasztása után az első vőfi vezetése alatt felkísérik a vőlegényt, illetve a menyasszonyt a közsígházáho', úgy intézve a sort, hogy a másik csoporttal lehetőleg egyidejűleg érkezzenek oda. Mindenik csoport zeneszó mellett indul fel. A községházánál a násznép bevonul az anyakönyvi nagyterembe, hol, mint pl. Komádin, a forgós csákós, ezüst zsinórral és fehér prémmel díszített s panyókára vetett kék mentés, attilás és piros nadrágos, sarkantyús, csizmás, tarsolyos kardos, fehér kesztyűs huszár elrendezi őket és kimutatja, hova üljön a vőlegény, menyasszony és ezek násznagyai, kik hivatalos tanúkként szerepelnek a házasságkötésnél. Erre a belépő anyakönyvvezető előtt megtörténik a házasságkötés, mely után az egész násznép szép rendben megyen a templomba, hol az új pár a pap előtt elmondja a házassági esküt. A templomból kijövet, kétfelé oszlik a násznép, az egyik csoport a vőlegényt, a másik a menyasszonyt kíséri haza, kinek házánál víg dáridó folyik. Délután 2-3 óra tájban felkerekedik a vőlegény násznépe és zeneszó, dalolás mellett mennek a menyasszonyos házhoz; itt az udvaron megállanak, az első fővély előre megy és a házigazdától, illetve az ezt helyettesítő násznagytól engedelmet kér a bejövetelre. Az engedelem megadatván, a vendégek bevonulnak és egy-két órai táncz és mulatozás után készülnek vissza a vőlegényes házhoz. Ekkor a vőlegény násznagya a menyasszony násznagyjától kikéri a menyasszonyt, jelentvén, hogy azért jöttek, hogy immár az új férj hajlékába haza vigyék. A kikérés után a menyasszony nevében vagy a násznagy, vagy a nagy-vőfély érzékenyen elbúcsúztatja a menyasszonyt szüleitől, a család többi tagjaitól, lánybarátnéitól stb., mire az illetők a nekik szóló búcsúszavak után sorjába megcsókolgatják a menyasszonyt, ki most már vőlegénye mellett és annak vendégei által kísérve, megy a vőlegényes házhoz. Itt az örömszülőknek a násznagy bemutatja a menyasszonyt, kit öleléssel és csókkal fogadnak. Ettől kezdve ismét folyik a táncz, dal, tréfa, enyelgés, míg el nem következik a vacsora. A lakodalmi vacsora alkalmával a vőlegény és menyasszony az asztalközepén, a fal mellett ülnek, a jobb felső sarkon a násznagy, a bal felső sarkon az úgynevezett kúnkapitány, ki rendesen tréfás modorú ember. A vacsora áll: csigatészta-levesből, melynek tésztáját a lakodalom előtt már néhány nappal kezdődőleg, az ismerős fiatal asszonyok és leányok - az úgynevezett csigacsináló estéken - készítik elő. A levesben marha- és birkahús baromfihússal vegyesen főtt és a levessel együtt tálaltatik fel. Ez után jön a sült, majd a kása és sütemények. Kenyér helyett rendesen darabokra szeletelt és szitába rakott kalács járja. Az étkeket a nagy-vőfély társával és a segítségül ajánlkozott úgynevezett szógalegín-ekkel hordja be. A leves behozatalakor megáll a középen s a nagy tálat tarva kezében a következőket mondja:

Ha káposztát is tállalnak:

A kása behozalatalakor:

A kása-étel elfogyasztása után bekötik a balkezefejét konyharuhával az egyik szakácsasszonynak, ki jobb kezébe egy nagy főzőkanalat fog s a nagy vőfélylyel bebiczeg, - a vőfély pedig mondja:

Mikor a vőfély bort hoz:

Mikor a vacsora bevégződött, a czigánybanda, vagy a magyar fiúk bandája ráhúzza az asztaláldást, melynek dallama és szövege a reformátusoknál a 157. dicséretével azonos.

Mindinkább ritkul az a régi szép szokás, hogy a vacsora előtt és után a násznagy előmondásával rövid imát mondanak.

Az edények és asztalok kihordása után újra kezdetét veszi a táncz, tréfa, enyelgés, pajkoskodás és tart virradtig, mikorra a vendégek apránként elszállingóznak. Néha - jobb móduaknál - két-három napig is tart a lakodalom.

A lakodalom után a vőlegény és menyasszony hozzátartozói és közeli rokonai egymást kölcsönösen meglátogatják a két háznál - ez az úgynevezett kérész, vagy kárlátó, mely szűkebb körben folytatása a lakodalmi mulatságnak.

A leggyakoribb menyasszony-búcsuztató az a hosszú vers, melyet a szabolcsvármegyei kötetben közöltünk és a mely úgy kezdődik, hogy:

Bihar-Udvarin a következő menyasszony-búcsuztató járja:

Érdekesek még a lakodalmi mondókák, vőfélymondókák, hívogató versek, menyasszony-búcsúztatók: N.-Szalontán, Nagykerekin, Élesden, Bakonszegen, Szalárdon, Mezőgyánon és Zsákán. E mondókák mindenütt versesek, csak Szalárdon nem. Az asztali felköszöntő, borfelköszöntő és a vacsorai mondokák mindenütt dívnak, hol versben, hol prózában. Szalárdon, Bakonszegen a menyasszonykikérés is czeremóniás beszéddel jár, az előbbi helyen pedig a násznagy a menyasszonykontyoláshoz is ékes beszédet mond. B.-Udvarin a menyasszony ládájának a kikérése is versben történik.

A halotti tor még sok helyen szokásos, habár mind ritkább lesz. A legtöbb helyen azonban csak szűkebb baráti körre szorítkozik, vagy éppen csak a sírásóra és a cselédségre. Komádiban inkább "a virrasztás és siratás" 227van szokásban, a mikor a halottasházban, a temetést megelőző nap estéjén összejönnek a rokonok és borozgatás mellett elsiratják és eléneklik a halottat.

A biharvármegyei magyarok ünnepi szokásai között általánosan el van terjedve a Betlehem-járás és a három királyok, a húsvéti öntözés és a pünkösdi ünneplés. A Betlehem-járás és a három királyok járása általános és a megszokott s mindenütt jól ismert módon folyik le. A húsvéti öntözés nem annyira általános, sőt sok helyen egészen el is hagyják. E helyett azonban, mint Szent-Jobbon, Remetén és Gyantán az ú. n. tojásjáték járja. Szent-Jobbon pl. húsvét második napján a legények tojást szednek; az egyik legény a tojásokat egy-egy lépés távolságnyira kirakja, azután bizonyos távolságot kipéczéznek és fogadnak - rendesen borra, - hogy ki tudja az így kirakott tojásokat az alatt az idő alatt sorba felkapkodni és a sor másik végére rakni, míg az egyik legény a kijelölt távolságot oda-vissza meg nem futja. Remetén a tojásjátékot tyúkmálnak nevezik és az egész abból áll, hogy a fiatalok a piros tojások végét összeverik, és a kinek a tojása behorpad, azt a másik nyeri meg. Ugyanez a szokás Gyantán is.

A népmulatságok között még mindig a fonóka áll első helyen, sőt néhol fonóka-bálokat is tartanak. A fonóka azonban lassanként szintén divatját múlja, annál inkább, mert a hatóságok sem szívesen látják a legényeknek és a leányoknak ezt a nem éppen kifogástalan mulatozását. A fonóka helyett azonban némely helyen a kenderdörzsölés és tiprás, a tengerihántás és morzsolás, sőt a tollfosztás (fosztóka) is mulatságszámba megy, a hol legények és leányok találkoznak és víg dalolással és hanczurozással fűszerezik a könnyű munkát, sőt akárhányszor tánczra is kerekednek. Ilyen mulatság a kenderdörzsölés: Hosszúpályin, Szalárdon, Széplakon, Pap-Tamásin, Pósalakán stb. A tengeri-hántás: N.-Szalontán, Szalárdon, H.-K.-Száldobágyon, Széplakon, Borson stb. A fosztóka: Székelyhídon, N.-Szalontán, H.-K.-Száldobágyon, Borson stb. A szüreti és arató ünnepeket is lassankként elhagyják. Csatáron, Székelyhídon, B.-Diószegen, B.-Szt.-Mártonban, Érsemjénben, Konyáron még megtartják a szüreti ünnepet, a hol ezek néha vígak és zajosak, míg másutt egyszerűen, minden mulatság nélkül folynak le, ide nem számítva az úri szőlőbirtokosoktól rendezni szokott szüreti mulatságokat. Szokás még az ú. n. kaláka is, melyet Komádin rendesen házépítéskor szoktak tartani, a már felépült, de vakolatlan házban, azok részére, a kik az építésben akár fuvarral, akár más munkával szívességből segédkeztek. E mulatság haszna az, hogy a lakószoba és a konyha hordott földjét a meghívottak alaposan keményre tánczolják. A kaláka-táncz dívik még Élesden, Jákó-Hodoson, B.-Diószegen, Széplakon, Körösszeg-Apátin és Albison. Sok helyen ünnepnapokon még a cziczázás is kedvelt játék. Különösen Nagy-Szalontán husvétkor és pünkösdkor. A párok "kéz a kézben" szembe állanak egymással két lánczsorban. Az egyik pár középre áll és ez a fogó pár; ekkor megindul a futás és a lánczsor azon igyekszik, hogy a fogó párt egymástól elválaszsza és távol tartsa. Ily alkalmakkor szokták az itt-ott ellesett uj dalokat is bemutatni, melyek azután gyorsan terjednek.

Bihar vármegye magyar lakossága nem nagyon babonás. Babonái között a legszokottabb az, hogy a látogatók valamelyike a kis gyermeket szemeivel megveri (megigézi). Ilyenkor tiszta vízbe parázs szenet - néhol hetet, néhol kilenczet - dobnak, s a vízbe mártott újakkal megfrecskelik (fecskendezik) a gyermek szemeit és arczát. A verés ellen óvszernek azt ismerik, hogy a gyermek kézcsuklójára piros pántlikát kötnek. - Vannak, a kik hisznek a rontásban, a mit csak ráolvasással lehet gyógyítani. - Sokan nem sütnek 228kenyeret Úrnapján, azt állítva, hogy a kenyér, e napon sütve, a kemenczében kővé válik. - A ki este seper, csak reggel viszi ki a szemetet az udvarra, mert az este kivitt szeméttel a szerencsét is kihordaná. Komádin szokásban van az, hogy mikor a menyasszonyt a vőlegényes házhoz viszik, a pitar-ajtó küszöbére seprűt s néha kosarat is tesznek. Ha a menyasszony ezt észre nem veszi, vagy átlépi, úgy nem lesz boldog élete, - de ha felveszi s egy-két seprűhúzást tesz a földön s a seprűt a sarokba állítja, esetleg a kosarat a helyére akasztja, jó gazdasszony és boldog életű lesz. Mindenütt általános hiedelem az, hogy a fecskefészket nem szabad bántani, mert szerencsétlenséget hoz. Nagy-Rábén azonban csak azt tartják, hogy ily esetben a tehén teje véres lesz. Ugyancsak Nagy-Rábén a bábákat boszorkányoknak tartják. Mindenütt elterjedt az a hit is, hogy a villám okozta tüzet csak tejjel lehet eloltani. Általánosabbak még a rostavetés, tehén megrontás, a péntek szerencsétlen nap és hasonló, egyebütt is elterjedt babonák. Szent-Jánoson Lucza napján az asszonyok megsutulják a tyúkokat, hogy több tojást rakjanak. Ez abból áll, hogy a gazda-asszony éfjélkor a tyúkokat seprűvel megbökdösi. Szalárdon azt hiszik, hogy ha tűz van és pénteki napon sült kenyeret tesznek az utcza-ajtó tetejére, az a szelet megfordítja. Kiskerekin az aprómarha-dög ellen valamely rejtekhelyen elhullott tyúkot akasztanak fel. Érmihályfalván, ha a tehén a tejét elveszíti, békát ásnak az istálló küszöbe alá, hogy ismét visszakapja. Kis-Marján a halott sírbatételekor a szemfedélből szakítanak egy darabot és azzal füstölik meg a halott hozzátartozóit, hogy könnyebben felejtsék. Érdekes babona Szent-Jobbon a sajbózás. Ezt az ősrégi szokást a legények nagybőjt elővasárnapjának estéjén szokták gyakorolni. A falun kívül több csoportban nagy tüzeket raknak és az esti harangszó elhangzása után kezdődik a tűzkarikahányás, a mit sajbózásnak neveznek. Pózna végére száraz bükkfakarikát húznak, azt megtüzesítik, egy rézsútosan felállított padhoz vágják, oly erővel, hogy a tüzes karika magasra felrepül a levegőbe. A padhoz vágás alkalmával a legény valamely kívánságot mond: ha a tüzes karika szépen, magasra felrepül, akkor a kívánsága teljesedik. A kártyavetésben mindenütt 229hisznek, az ördögűzésben pedig sok helyütt. Jákó-Hodoson betegség esetén az utczára paszulyt tesznek és a ki legelsőnek átlépi, elviszi a betegséget.

Magyar népdalokat, olyanokat, a melyek máshol ismeretlenek, alig hallunk a vármegyében. Mindössze két községben járja olyan, a melyet másutt ritkán hallani; így Komádiban a következő három népdalt éneklik:

Más:

Más:

Hegyköz-Száldobágyon pedig a következőt:

Általában pedig más vidéken is ismert népdalokat alkalmaznak a helyi viszonyokhoz. Meséket csak olyanokat hallani, melyek az országban a magyarok között mindenütt el vannak terjedve. Helyi vonatkozásu mondáik pedig többnyire valamely történeti hagyományra, romra, régi épületre vagy dűlő-elnevezésre vonatkoznak, melyekről a községek leirásánál emlékezünk meg.

Helyi vonatkozású közmondásokat is több helyen találunk. Így Komádin az olyan emberre, a ki valami rosszban töri a fejét, azt mondják, hogy "Gondolkozik, 230mint Simándi a kúpnád között." Ugyanis egy Simándi nevű embert nádlopáson értek és mikor azt kérdezték tőle, hogy mit keres ott, azt felelte, hogy semmit, csak gondolkozik. - Egy másik közmondás: "Megelőzte, mint Megyeri a macskát." Az olyan emberre alkalmazzák, a ki felesleges aggodalomban valami botorságot követ el. Ennek a története az, hogy egy Megyeri nevű ember, a ki több napra akart hazulról távozni, nehogy a szobába zárt macskája az ablakot kitörje, maga lökte be azt a könyökével. - "Elverte a jég a rákot", elfelejtett ajándékra alkalmazzák, mert azelőtt az előljáróság a megyei uraknak rákot szokott küldeni, és mikor ez elmaradt, arra a kérdésre, hogy hát hol maradnak a rákok, az előljáró zavarában azt találta mondani, hogy az idén elverte a jég. - Henczidán a nagyot mondó embernek azt mondják, hogy "Összébb Bakos", a mennyiben egy Bakos nevű ember, mikor még a dinnyék csak diónagyságuak voltak, két tenyerét emberfej nagyságig széttartva, mutogatta, hogy néki már akkora dinnyéi vannak. Ismerősei tudva, hogy nagyokat szokott mondani, széttartott tenyereire mutogatva mondották, hogy "összébb Bakos." - Ugyanott használatos az a közmondás, hogy "Meghasadt a szive, mint a Széni kutyájának"; ezt olyan esetben alkalmazzák, ha valaki másnak az aprójószágát, kutyáját, macskáját pusztítja, de eltagadja. Ugyanis egy Széni nevű ember kutyáját gyakori túrólopás miatt egy tót kubikos elpusztította. Mikor azután kérdőre vonták, azt felelte, hogy ő nem bántotta a kutyát, de úgy látszik, hogy a szíve hasadt meg. - "Erős természetü, mint a Rásó." Ezt olyan emberre alkalmazzák, a ki nagyon gyenge természetű, de tagadja. Története az, hogy az a Rásó nevű ember nem tudott vért látni. Mikor egyszer egy borjúja megbetegedett és azt tanácsolták neki, hogy gyorsan vágja le, hogy legalább a húsa használható legyen, ezt nem merte megtenni, hanem megvárta, míg a borjú megdöglött és akkor aztán nagy bátran elvágta a torkát. - Jákó-Hodoson az olyan emberre, a ki valamely törvényellenes cselekedet gyanújában áll, azt mondják, hogy alighanem úgy járt "mint Matócsi a libával", a mennyiben ez a Matócsi nevű ember libát lopott, de a törvény előtt azzal mentegetőzött, hogy ő a libát nem lopta, hanem mivel utána ment, felemelte és hazavitte. 231- Derecskén és a vidékén, a mikor az első dér megjelenik, azt mondják, hogy "eljöttek Derecskéről." Ha pedig valaki valamitől ok nélkül megijed, akkor azt mondják, hogy "Ez is azt mondja: Isten veled Czirják, már engem visznek." A falubeli harangozó ugyanis a torony alatt a sötétben egy megriadt sertés leütötte a lábáról, de úgy, hogy az állatra esett, mely magával ragadta. A harangozó azt hitte, hogy az ördög viszi és a fenti istenhozzádot kiáltotta a szomszédban lakó Czirjákhoz.

Nyelvjárás tekintetében a biharvármegyei magyarok nyelvét és kiejtését itt "biharias"-nak nevezik. Nem egészen tiszta alföldi, hanem a hajdui és békési magyarok kiejtésének keveréke, melybe sok idegen, oláh és német hangzású kifejezés vegyül.

Legszokottabb az e és é hangzók közötti közép e és rövid é használata. Péld. ezt a szót megyen, így ejti ki mègyèn A mássalhangzók torlódását vagy a legtöbbször idebgenből vett s két mássalhangzóval kezdődő szavakat közbevetett vagy előre tett magánhangzókkal kerüli el, vagy az egyik mássalhangzót kiugratja. Péld. Keréta, palajbász, eskola, toronf. karajczár, tirinfli, dorót, seróf, geróf, derága, szereda, - Belájer (Bleyer), Baródi (Bródy), Ferájkin (Freikind). A kilöketésben legtöbb része van az l hangnak, ha utána - a k mássalhangzón kivül - egyéb mássalhangzó következik. Péld. vóna, tóna, szóna, szóga, bótos, fótos, tátos, ződ, főd, kőt, pácza, tácza, pócz, - ajja, fajja, nyajja, (alja, falja, nyalja helyett), - de megmarad a szilke, falka, kolbász; - a t és b előtt is csak akkor marad meg, ha ezek valamely rag vagy képző első hangjai, péld. tálbul, faltul, stb.

Gyakori a hosszú ő-nek ű-re változtatása. Péld. kákatű, fatű, csű, kű, lű, bű, - az ó hang csak az egy ló-nál változik ú-ra, máskor csak az esetben, ha a ból rag hangjaként használtatik, péld. ólbul, szobábul, házbul, stb; - a ből rag rendesen bül-re változik, például: tűzbül, kűbül, - de úgy a bul, mint a bül rag l hangja sokszor annyira lágy, hogy szinte nem is hallik s a beszédben sokszor mondják: az ü háza fedele nádbú van, - kenderbű szövi a vásznát, stb. A ról-ről rag hasonló változást szenved. Igen sok szóban a hosszú é í hangra változik, péld. beszíl, kenyír, mízes, rígen, ídes, fínyes, kínyes, rígi, dílben, fílek, pocsík, ílet, itílet, stb., de megmarad az é hang a hét, bél, véle, él és szél szavakban, péld. a kés éli nem íl, - faluszílen fú a szél. Igen gyakran változik az é mint kötőhangzó és birtokos rag i-re, péld. fílti az íletít; háztetejín a gólya; rossz természeti van.

Példa:

Honczidán a "mikor" helyett mindig a "ha" szócskát alkalmazzák. Például a helyett, hogy "mikor a faluból kiértem", azt mondja; "ha a faluból kiértem". Kiskerekin a "la" szócskát szeretik a feleletekhez ragasztani: "Hol voltál? - Én la? Kis Imrééknél." - "Minek mentél oda? - Én la? a botot vittem haza." "Mit vittél? - A botot la." - "Hova vitted? Kissék (hez) la." B.-tordán sok szót megrövidítenek. Így péld. itt=ivott, ett=evett, es az es = esik az eső. A félmúlt időt is nagyon sok helyen használják, ú. m. menék vala, jövék vala.

A tájszavak is elég gyakoriak, így Komádin: torom = torony; hány családja van = hány gyermeke van; siláp-kenyér = szelet kenyér; izromba = egyszersmind; pampuczol = pepecsel; czodé = betyáros, rossz; feki = fekély vagy fene; béka vagy bika = belső torokdaganat; disztó = disznó, kolompír = burgonya; űnek = neki; kardalésza = szanaszét; hóta váromig = régóta várom; különösen iszik = külön pohárból iszik; utánozza = utána megy, de nem éri el. B.-Udvarin: vigály buza = ritka buza; falka esztendő = elmúlt esztendő; sorom van = dolgom van; nincsen sorom hozzá = nincsen pénzem hozzá. Sápon: vigály a buzárdi = ritka a buza; fordujjík fel = jöjjön fel. Tárkányban: Mezen mentél = merre mentél; memmeg = ismét; kábál = kiabál; ne káts = ne kiálts; mankó = malacz; posla = kis gyerek; panyó = vénasszony; varga = minden nadrágos ember. Bályokon: reménykedik = rimánkodik; tuhad = tapad; érvényes = értékes; piszkoskodik = bajlódik; türüdzik = tántorog; takaritig = legtöbbnyire; három róston = három ízben. Nagy-Rábén: erkőcsös = indulatos. Nagy-Szalontán: vicsak = patkány. Kis-Kerekin: tikkódis = szárcsa. B.-Tordán: ez a kilencz = ez az akadály; ide-elé = ezelőtt. A Sárréten még a következő kifejezéseket hallani: csiribiri = apró; gárgya = káva; sérvés = daganat; zsizsa = fény; csicsós = szép; kácsi = kalács; mit para' = mit parancsol? utsegén = úgy segéljen; böstörő = borstörő; hévar = fogyóban levő; hara = ponyva; házíja = padlás.

A leghasználatosabb állatnevek, lovakra: Lepke, Tündér, Tatár, Buzgó, Kesely, Dongó, Piszra, Csillag, Betyár, Bátor, Csinos, továbbá színük szerint és néhol leánynevek. Szarvasmarhákra: Csákó, Bimbó, Csengő, Bodor, Böndő, Bátor, Szilaj, Daru, Pirók, Hegyes, Sugár, Csákó és Rózsi. Kutyákra: Betyár, Körös, Tisza, Hattyú, Bundás, Morzsa, Czigány, Bársony és Rézi.

Gúnyneveket ritkábban alkalmaznak, hanem inkább a megkülönböztető mellékneveket. Gúnyneveket leginkább a falubeli zsidókra szoktak alkalmazni, mint pl. Bihar-Udvarin: Kukó-király, Tojásszedő, Mitugrász. Remetén: Potya, Gyuka, Muszki, Piszkoly, Polyák. B.-Böszörményben: Vicsori, Keserü, Füligszáj, Nyakigláb, Kolbász, Héjja. Zsákán: Hatujjú, Pej, Vak, Burgondifejű. Kéczen: Tyúktetű, Hiábajött, Czakunpak, Görénybűr. 233Székelyhídon: Buvik, Rátotta, Zöldpaszuly, Tollsöprü, Pakli, Kávérágó. Szalontán: Salavári stb., azonban néhol a maguk fajtáját sem kimélik és Borson a buta embert Csipakosnak vagy Sitykunak gúnyolják. B.-Diószegen a lusta kovácsot "Nyihaüti"-nek (néha üti) nevezik. Kéczen a sovány embert Juh gégének és Rókafúrónak, a kis embert pedig Bolhának mondják. Szent-Jánoson a Pógyes, Sukkos, Parcsi, Bödör, Fakés, Szurok, Piczik, Ragyás, Golyó, Jupiter, Pisla, Bömbös, Bökfi, Liszti és Lápos gúnynevek szokásosak. N.-Szalontán: "Kutyalégy" az olyan ember, a ki mindenkibe beleköt. "Te-Ibrányi"-nak a gyávákat nevezik, Ibrányi kurucz alvezér után, a ki a Szalonta-Madarász alatti csata befejezte előtt, abban a hiszemben, hogy a csata elveszett, megfutott.

A biharvármegyei oláhságnál a keresztelési, lakodalmi és ünnepi szokások általában véve egyszerűek, sőt sok helyen, a lakodalmi vacsorát kivéve, az egyházi szertartásokra szorítkoznak. Csak a módosabbaknál tapasztalható nagyobb czeremónia, valamint azokon a vidékeken, a hol a magyarsággal gyakrabban érintkeznek.

Keresztelő alkalmával Robogányban a gyermek hajából egy keresztalakot ollóznak ki, aztán fonállal körülkötvén a gyermek fejét, a pap seprűn keresztül szentelt vizet önt rá, a levágott hajat pedig a keresztszülék viszik magukkal. A keresztelés általában egyszerű és nem sokban különbözik a magyarokétól.

A lakodalmat itt is rendszerint a vőfélyhivogatás előzi meg. A lakodalom alkalmával a vőlegény házától a násznagyhoz is elmennek, és miután ott egy keveset iddogáltak, a násznagygyal együtt a vőlegényes házhoz és innen a vőlegénynyel a menyasszony házához mennek; de ott az udvaron maradva kikérik a menyasszonyt. A menyasszony helyett először egy sánta, vagy sántító asszonyt küldenek ki és megkérdik, hogy ezt keresik-e? Miután azt a vőlegény nem fogadja el, kiküldenek egy vakot, vagy magát vaknak tettetőt, de miután a vőlegény ezt is visszaküldte, kijön maga a menyasszony, a vőlegényt a násznagygyal a szobába vezeti, a hol a menyasszony a násznagy és a vőlegény közé az asztalfőhöz ül. Ezzel kezdetét veszi a pálinkázás. Ezenközben a vőlegény szétbontja a menyasszonynak pántlikával 234befont haját, a pántlikát a földhöz vágja és reá tapos, a mi azt jelenti, hogy most már ő az úr a háznál. Majd imádkoznak, a mi után két vőfély jobbról-balról megfogja a menyasszonyt és kifelé akarja vezetni. A menyasszony kissé huzakodik, vonakodik, de végre enged, kimegy, a kint váró vendégsereg szépen sorakozik és tarka kendőkből és apró selyemkendőkből készült, virágokkal és csörgőkkel feldiszített zászló alatt, néha gyalog, távolabb helyre kocsin, módosabbaknál muzsikaszóval és lovaslegény kisérettel, de majdnem mindenütt pisztolydurrogatások között, mennek az esküvőre. Ennek megtörténte után ismét a menyasszonyi házhoz térnek vissza, a honnan a menyasszonyt csak naplemente után viszik el a vőlegény házához, a hol időközben az udvarra egy asztalt állítottak, melyen egy tányér tiszta búza, egy tál tiszta víz, friss czipó és bazsalikom fekszik. A lakodalmas nép, élén a vőlegénynyel és a menyasszonynyal az asztalt háromszor körüljárja, miközben két leány a vízbe mártott bazsalikommal a násznépet locsolja és a búzát is a násznépre szórja, a czipót pedig a levegőbe dobják, és a ki elkapja, az menten szét is osztja. A lakás küszöbén a menyasszony - most már fiatal asszony - anyósa egy üveg pálinkát és egy egész kalácsot ad a fiatal asszonynak, megöleli, megcsókolja, a vendégekkel együtt a szobába vezeti, a hol a menyasszony a pálinkát és a kalácsot átadja a násznépnek, ő pedig a nagyvőfély és a nyoszolyóasszony kiséretében külön kis szobába vagy kamarába megy; ha pedig ez sincs, a sarokba húzódik, a hol a nászasszony felkontyolja, mialatt a fiatal asszonynak egy kis idegen fiugyermeket kell a karjaiban tartani. Csak ezután vezetik vissza a vendégek közé és adják át a fiatal férjnek, a ki megtánczoltatja. Közben pedig folyton vígan vannak, mulatnak éjfélutánig, ekkor aztán a vőfélyek, zászlótartó és a fiatalság kocsin hozzák el a menyasszony ládáját és ruháját, nagy rikkantások és víg nóták kíséretében.

A legtisztábban Méhkeréken tartják meg e szokásokat, a hol három érdekes oláh közmondás is járja, mint: "A ki délig kurta, délután is kurta", azután: "Hazugsággal lehet reggelizni, de vacsorázni nem" és: "Nem minden szárnyas ennivaló."

A halotti tor nem mindenütt szokásos; sok helyen csak annyiból áll, hogy egy darab czipót és egy kupicza pálinkát adnak a vendégeknek. Az ünnepi szokások között a Szent György-napi öntözés van leginkább elterjedve, a mi a húsvéti öntözéssel egyenlő. Sok helyen a pünkösdi búzaszentelést is megtartják, még pedig, mint Csohajon, nagy ünnepi díszben, a mikor a leányok a templomi zászlókat megkoszoruzzák és a legényeknek virágot és kalászokat adnak. Ezenkivül megvan náluk a fonóka és a fosztóka, melyeket azonban mindjobban elhagynak.

Az oláhok között a babonás hit nagyon el van terjedve. A magyarság körében ismert és mindenütt elterjedt babonák itt is otthonosak; de ezenkívül számos olyan is, a mely máshol nem ismeretes. A legelterjedtebb babona az, hogy ha a gyermek súlyos beteg, más keresztnevet adnak neki, hogy felgyógyuljon. Szentül hiszik, hogy ezzel a halált megtévesztik, mely a másnevű gyermeket nem viszi el. Az új nevet nagyon sok esetben azután holtig megtartják, a mi később nagyon sok bonyodalomra ad okot. Szintén eléggé elterjedt babona, hogy kedden este és a pénteki napon nem dolgoznak, mert azt tartják, hogy a mit dolgoznának, azt a márcz szára (kisértet) elvinné. Ez a babona azonban némely helyen változik, a mennyiben, mint pl. Csohajon, minden mást dolgoznak, csak nem sütnek és nem fonnak. Viszont azonban nem is fésülködnek, azt tartva, hogy ha megtennék, kihullana a hajuk. Ugyancsak Csohajon azon a napon, a melyen sütnek, sohasem 235vetnek. Buntyesden azt tartják, hogy azt az embert nem fogja az átok, a ki az ingét kifordítja; a ki pedig éjjel a kútból vizet iszik és azon háromszor végig nem fúj, beteg lesz tőle. Általánosan elterjedt babona a ráolvasás is, a mit deszkintálás-nak neveznek. Bogdán-Szóvárhegyen szitkozódásaikban a dráku (ördög) szót sűrűn emlegetik és pedig rendesen a 7-es, 40-es vagy 400-as számmal együtt és ettől, habár okát adni nem tudják, nagyon félnek.

Ugyancsak elterjedt babona az is, hogy a mikor a menyasszonyt esküvőre vezetik, háromszor megfogja a harangkötelet, hogy három évig gyermeke ne legyen. Henkeresen a halottasház ablakában vizet tartanak, hogy az elhunytnak haza járó lelke ne szomjazzon. A ki a tavaszi első menydörgést meghallja, kővel kopogtatja meg a fejét, hogy abban az évben a hideg ki ne rázza. A tej és a tehén is sok babonára ad okot. A legelterjedtebb az, hogy tejet addig ki nem adnak, míg meg nem sózzák. Kakacsenyben azt tartják, hogy ha a tehén bundára ellik, akkor a boszorkányok nem vihetik el a tejét, mert a bunda szálait nem tudják megszámlálni. Robogányban azt hiszik, hogy ha egy már használaton kivül álló borona alá ülnek, meglátják azt a boszorkányt, a ki a tehén tejét elviszi. Alsó-Dernán tejbe mártott újjal húznak keresztet a tehénre, hogy tejét el ne veszítse, Kőalján pedig Szent György-napkor a bejáratokat csipkerózsákkal rakják be, hogy a boszorkány a bokrok között fennakadjon. Sólyomban az ellős jószág farkára és nyakára vörös szalagot kötnek, hogy a boszorkány meg ne ronthassa. Gyalányban üres edényt vivővel találkozni, illetőleg vele szembe menni, szerencsétlenség. Nagy-Báródon azt tartják, hogy az az ember képes a szemeivel igézni, a kit elválasztás után újra szoptattak. Kőalján tűzvész esetén szitát tartanak a szél ellen, hogy a tűz tovább ne terjedjen, Rienyben pedig a tűz terjedését úgy akarják meggátolni, hogy egy asszonynak szitát vagy rostát tesznek a fejére, melylyel a tüzet körüljárja. Kakacsenyben azt hiszik, hogy a jégverés eloszlik, ha a fejszét a küszöbbe vágják. Tulkán a beteg lábnyomának megfordítását hasznosnak tartják a betegre nézve. Oláh-Szent-Miklóson tavasz elején a kertekben tüzet raknak, hogy a rossz szellemeket elűzzék. Kristyóron, a mikor a gazda vetni megy, aznap semmit sem szabad a házból kiadni, mert különben a vetés kárba vész. Papfalván azt tartja a leány, hogyha egy legény kapczájából látatlanul egy darabocskát ellopnia sikerült, akkor az a legény kénytelen őt elvenni. Vaskoh-Szelistyén szentül hiszik a leányok, hogyha karácsony első napján hajnalban hozzá férhetnek a haranghoz és megkondíthatják, vagy ha valakinek a marháit lopva, látatlanba kiköthetik az istállóból, akkor egy éven belül férjhez mennek.

A vármegyében élő kevés számú tótokról nincs mit mondani, miután számuk csekélysége nem nyujt elég anyagot szokásaik tanulmányozására. Nem is igen találunk náluk semmi figyelemre méltót és följegyzésre érdemeset; ép oly kevéssé az ujpalotai németekről, a kik ama vidék szokásait vették fel, a melyen élnek.

A háziipar köréhez tartozó foglalkozások közül leginkább el van terjedve az oly egyszerű házi- és gazdasági faeszközök készítése, melyek a nép mindennapi szükségleteihez tartoznak. E czikkeknek nagy része saját szükségletre készül, de egyes fajtái a közel eső városok piaczán, sőt távolabb eső piaczokon is árusíttatik. Ily czikkek a vaskohi járásból kikerülő faedények, a Tenke, Árpád, Bélfenyér, Tarkaicza és Kisháza községeiből kikerülő kocsikerekek és favillák és gereblyék.

A vesszőfonás és háncsipar tárgyait szekér- és méhkasok, gyümölcsszállító és fahordó kosarak és vesszőseprűk teszik. Leginkább Szt. András, Mező-Telegd, 236Székelyhíd, Álmosd, Sarkad, Ugra, Nagy-Bajom és Erdő-Gyarak s ezenkivül még számos községben honos.

A czirokseprűkészítés, bár kisebb mérvben, több községben feltalálható, míg a gyékényfonás és szakajtókészítés Nagy-Bajom környékén, Sarkad, Csökmő és Szalacs községekben van piaczképes módon elterjedve.

A szalmafonás és szalmakalapkészítés itt azelőtt egyik legnagyobb és legjövedelmezőbb háziipar volt. Tárgya ez iparágnak még a szalmaszékek és nyugágyak, valamint üvegburkok fonása is. E háziiparág azonban, mely különösen Henczidán és környékén, Konyáron, Szt.-Péterszegen, Erdő-Gyarakon, Esztárban, és Gáborjánban van leginkább elterjedve, s mely még a 80-as évek elején csak Henczidának évenként 10-12,000 frtot jövedelmezett, szalmakalap-varrógépek s a külföldi iparilag is preparált szalmafonatokból készült szalmakalapok elterjedése miatt, régi jelentőségéből mindinkább veszít.

Az agyagipar főhelyei Rév, Kerpenyét, Kristyór, Lehecseny, Vaskoh, Vaskoh-Szelistye és Alsó-Valenyágra községek.

A fonó-szövő ipar Bihar megyében is egyike a legelterjedtebb háziiparágaknak és majdnem minden községben honos. Leginkább a saját szükségletét fedezi és csak Hosszú-Aszón a daróczfonál készítéssel, Nánhegyesen a daróczszövéssel, Budurászán a szürposztó szövéssel s a béli járásban a kenderszövéssel terjed azon túl. A színes hímzés is sok helyen el van terjedve, különösen pedig az oláh vidékeken.

Bihar vármegye háziiparának teljes képét feltüntetendők, meg kell még itt emlékeznünk a Vaskoh vidéki és Felső-Verzár községbeli kasza, kapa, balta, kés és más ehhez hasonló, feltünő jó minőségű fém-háziiparról, valamint az ugyancsak a vaskohi járásban honos csizmakészítő háziiparról.