A vármegye lakosságának túlnyomó része tót. A hegyek között annyira megszokták az éghajlatot, a természet adományait, s oly nagy számban laktak itt abban az időben, mikor a honfoglalás nagy munkája végbement, hogy e földet sohasem hagyták el, hanem ellenkezőleg, az itt letelepülők is kénytelenek voltak szokásaikat elfogadni s nyelvöket elsajátítani. S ez megadta a megye színezetét is.

A tótok leginkább középtermetűek, de van közöttük szálas magas alak is. Viszont ott, a hol a foglalkozás megtöri az ember fizikumát, gyakran találunk alacsony, csenevész növésű tótokat is. A férfiak leginkább barnák és szürke szeműek; a nők túlnyomó része szőke, kékszemű, bár itt is nagy számban van kivétel.

A barsmegyei tótok építkezése alig különbözik a magyarokétól. Házaik fő ismertető jele a garádos zsuptető. A falak is díszesebbek mint a magyaroknál, de a házak külseje és beosztása csaknem ugyanaz. A legtöbb helyen külön építik az istállót. Építkezési anyaguk a kő és vályog, de azért szórványosan akadnak oly tót községek is, hol gyakori a tégla, a vert fal, a fecskerakás, a favázas építkezés. A tornácz a legtöbb helyen szabad, de elvétve van fedett is. A csúcsfalak is szokásosak. A falak díszítése már nagyobb változatosságot mutat, mint a magyaroknál. Leginkább kék, sárga, piros és zöld színekkel festik a díszt, a mely épen csak sávok meghúzásából áll. Másutt a falat félméternyi magasságban feketére festik. Némely helyen a homlokzaton szobor-fülke van szentképpel, a csúcsfalon pedig kereszt. Az ablak-közöket és a deszkát vörös, kék, zöld, sárga színekkel díszítik, köztük virágdíszekkel is.

A kapuk deszkából készülnek. Itt-ott rácsosak is, de vannak olyanok is, melyek kő-oszlopokkal bírnak. A kapu felső ívén három kőgolyó nyugszik, oromzata vésett, piros, kék, sárga színekkel festett, jobbról-balról rendszerint a magyar korona van, ezek között vésett szalagban a tulajdonos neve és az építkezés évszáma. A kapu-oszlopok vésett és kifestett díszítésekkel vannak ellátva, melyek leginkább mértani ábrák: körök, félkörök, vagy szögek, némely helyen virágokkal együtt szerkesztve. Ezek a díszes kapuk különösen a jobbmódú tót vidékeken terjedtek el. A kutak kávásak és gémesek; kevesebb a kerekes. Előkertek is vannak, de nem minden községben.

Bars vármegye tót vidékein szintén elég változatos a nép viselete. A férfiak fehér, szürke és barna halinát, vagy sötétszínű posztót használnak, a nők perkál, vagy kartonruhát, ritkábban selymet és bársonyt is. A férfiak felöltője a legtöbb helyen a fehér szűr, egyszerű vörös és kék kivarrással. De használnak szürke szűrt is, szintén vörös és kék szegélylyel, vagy egyszerű czifrasággal. Barna szűr divatos Koszoruson, fekete pedig Alsó- és Felsőzsadányon, Felsőtótin és Svábon, vörös, fehér és zöld kivarrással. Egyes helyeken bekecset, gubát, subát és ködment is hordanak. A subát és gubát rendszerint színes szegélylyel, vagy egyszerűbb kivarrással. A ködmen kivarrása, különösen Dobóberekalján, tulipántos. U. n. kosutkát viselnek Felsőapátin és Magasmarton.

A ruha-elnevezéseknél nagyon sok oly kifejezést találunk, melyet a magyarok és németek is használnak; ilyen a kaczabajka, lipityka, kaczika, kaczi, kabát, pruszlik, lajbli, szuknya, vizitke, otthonka (házi kabát), továbbá a németeknél is használatos kifejezések, mint kitla, holstuch (nyakkendő), unterczig (alsó kabát), fiertuska (kis kötény), pantofle (félczipő), pantel (szalag), sliffer (rövid kabátka). Természetes, hogy ezek az elnevezések leginkább oly vidékeken vannak használatban, a hol a különféle nyelvű községek egymással érintkeznek. Lábbeli legnagyobbrészt a sima szárú csizma, de azért bocskort is elég sűrűn hordanak. A módosabb vidékeken a fiatalabbak ránczos szárú csizmát is viselnek.

Hímzést a tót vidékeken a nők és leányok sok községben alkalmaznak. A használt színek rendesen vörös, kék, sárga és zöld, néhol azonban fekete és barna is. A fejkendőn, a főkötőkön, ingvállon és galléron arany és ezüst szálakkal hímeznek s egyes helyeken: Felsőbesenyőn, Határkelecsényen, Kiszelfalun, Oszlányon, Geletneken, Szénásfalun a mellényt is kivarrják.

Sok csipkedíszt alkalmaznak Mocsáron, Németin, Kovácsin, Csáradon, Geletneken, Szénásfalun, Apáthegyalján. Ékszer gyanánt leginkáb rikító 159üveggyöngyöket, különösen az ezüstözötteket fűzik nyaklánczba. Gyűrűket is viselnek, leginkább rézből, néhol azonban ezüstből is.

Érdekes a brogyáni népviselet, hol az idősebb férfi majdnem földig érő, egész sima, fehér darócz-szűrt visel, csupán fent vörös-zöld hajtókával, melyen a készítés évszáma van kivarrva, vagy ugyancsak majdnem földig érő bőrbundát, fehér, fekete és vörös bőr-kivarrással, fekete báránybőr prémszegélylyel. Az idősebb asszonyok rókaprémes bőrbundát viselnek, vörös, zöld és fehér bőrszegélylyel. A leányok sok-ránczú fehér pendelyt hordanak, elől-hátúl ránczos ingvállal, melynek kézelője ki van hímezve, derekukat széles, fehér öv veszi körül, nyakukon külön csipkegallért viselnek, mely különféle színekkel van kihímezve. A férfiak magas, levágott czukorsüveg alakú, keskeny karimájú kalapot viselnek.

Óbarson, mint általában e vidék tótjainál, a férfiak ruházata egészen magyaros. Érdekes az asszonyok fejdísze, mely különös alakú és sajátságosan horgolt vastag csipke. A felső derekat hosszabbra veszik, a szoknyát pedig a csípő alatt símán és feszesen viselik és ehhez varrják az ezer ránczú pendelyt.

Ott, hol a tót vidék a magyarral, vagy a némettel érintkezik, átveszi ezeknek a szokásait is. A komatál sok helyen dívik, a mikor a komák a gyerekágyban fekvő asszonyt étellel és itallal látják el. Az aranyosmaróti járásban, különösen Szelepcsény, Kisfalud és Malonya vidékén egy férfit és egy nőt hívnak meg komának, de ritka esetben házastársakat. A legtöbb helyen a keresztszülők, a keresztelés után, a gyerekágyban fekvőnek két ízben küldenek ennivalót és pedig első ízben csupán valami könnyebb ételt, másodízben pedig kalácsot, húst és pálinkát. Kisaranyos vidékén a bábát illeti a keresztszülők felkérése. Ilyenkor a bába a komákhoz édes pálinkát visz, megmondja nékik, hogy ki küldi, azután megkinálja őket és ebből tudják, hogy őket szemelték ki keresztszülőknek. Velsicz vidékén a keresztelési lakomához az enni- és innivalót a komák és a vendégek hozzák magukkal. Az aranyosmaróti járás sok községében a keresztelési 160lakomát csak a keresztelés után való vasárnapon tartják meg. Koszorús vidékén a keresztelési lakomán csak kalácsot és édesített pálinkát fogyasztanak. A komák majd mindenütt pénzt, - egy-egy koronát - dugdosnak a gyermek vánkosába. A bába díjazása a legtöbb helyen a komák kötelessége. Rudnó vidékén érdekes az a szokás, hogy a keresztelés után a templomból hazavitt kisdedet sohasem viszik be a ház ajtaján, hanem az ablakon át nyújtják a szobába, azt tartván, hogy akkor a gyermek nem hal meg, ha pedig mégis meghalna, akkor azt a rosszúl választott komáknak tulajdonítják.

A házassági szokások is csak néhol térnek el a magyarokétól és a németekétől. A vőfélyek rendszerint három nappal az esküvő előtt hívják meg a vendégeket. A vőfélyek rendesen fiatal emberek, de Fenyőkosztolány vidékén idősebb ember teljesíti e tisztet. A templomból legtöbbször víg zeneszó mellett szoktak a vendégek a lakodalmas házhoz visszamenni. A legtöbb vidéken a házasságkötés az anyakönyvvezető előtt, a lakodalmat megelőző vasárnapon történik. Maholány és Ebedecz vidékén aznap este a rokonok rövid vacsorára gyűlnek össze. A templomból visszajövet a násznagy hosszú mondókát mond, a bibliából vett idézetekkel, melyben mindig az első emberpárral kezdi. Ezután ebédhez ülnek, ebéd után kezdődik a táncz, mely vacsoráig tart. Vacsora után a násznagy hosszú tót mondókával szétosztja a kalácsot. Azután távoznak, de reggel ismét összejönnek reggelihez, mely a lakodalmat befejezi. Rudnó vidékén a násznagy fizetést is kap, a vőlegény és az örömszülők módjához képest egytől-nyolcz forintig. Ezért tartozik a násznépet rendezni, a lakodalomnál a szokásos mondókákat mondani és a rendre felügyelni. Kisaranyos, Velsicz és Csejkő vidékén a lakodalom három napig is eltart. Kezdődik már az esküvő előtti és folytatódik az esküvő utáni napon is és pedig úgy a vőlegény, mint a menyasszony házánál, sőt Velsiczen az esküvő utáni nyolczadnapon még dunyha-áldomást is tartanak, a mely szintén lakzival van egybekötve. Nagyherestény vidékén, a menyasszonynak a szülői házból való kiköltözése alkalmával, a láda és guzsaly kiváltása is szokásban van, míg Garamrév vidékén a menyasszonynak a vőlegényt kell kiváltani. Itt, mikor a menyasszonynak a fejét fejkötővel kötik be, a vőfély czifra mondókákat mond. Fenyőkosztolány vidékén a vendégek az esketés után dalolva mennek a kocsmába, a hol dudaszó mellett addig mulatnak, míg a lakodalmas házhoz ebédre hívják őket. Ugyanott a nászvendégek néhány kalácsot, vagy egy kenyeret és egy liter pálinkát visznek magukkal a lakodalmas házhoz. Kis- és Nagykeresnye, Kisugrócz és Brogyán vidékén az esküvőt követő nap reggelén a menyasszonyt kelengyéjével, tulipántos ládájával és ágyneműjével együtt kocsira rakják és úgy viszik végig a falun, hogy a lakosok a kelengyéjét lássák. Óbarson az esküvő után a menyasszony házánál gyűlnek össze a vendégek és csak ebéd után viszik át a menyasszonyt nagy pompával és bandériummal a vőlegény házához. Mogyorómálon, az ottani vidéktől eltérően, csak egy napig tart az ünnepség, azonban az eljegyzést is külön lakomával ülik meg; de az asztalra csak kávé és kalács kerül. Úgy itt, mint Koszorúson a menyasszony haját esküvő után lenyírják. Simonyban az új párt zeneszó mellett kísérik haza a templomból és ez a szokás dívik Csejkő, Hizér és más községekben is. A mulatozás mindenütt zene mellett történik, csak Vihnyepeszerényen nem, a hol a lakodalom alatti pisztolydurrogatás dívik, a czigányzenét pedig gyakran a duda (gajdos) pótolja. A vőfélyi tisztet, a meghívást kivéve, a legtöbb helyen a násznagyok végzik, csak a lévai járás tót vidékén szerepelnek ily alkalmakkor a vőfélyek, míg más vidékeken csak elvétve.

A tót vidékeken Solymos, Garamapáti, Dobóberekalja, Garamújfalu, Garamkeszi, Németi, Kovácsi, Csárad, Gesztőcz, Mankócz, Szentmárton, Kis- és Nagyülés, Tolmács, Csejkő és Garamszőlős községek azok, a hol a legények még a katonasor előtt sűrűbben nősülnek, és pedig rendesen 18-19 éves korukban. A többi községekben 23-26 év között.

A vármegye tót vidékein is csak egyes helyeken találunk érdekesebb ünnepi szokásokat. A Betlehemjárás, három-királyok, a pünkösdi, az arató és a szüreti ünnepi szokások mindinkább eltünnek. Általában és majd minden 161községben még a husvéti öntözést tartják fenn és az arató ünnep is elég gyakori. Ritkább már és régi jelentőségéből sokat veszít a Betlehemjárás és a három-királyok, míg ellenben a fonóka még mindig sok helyen divatozik, azonban némely vidéken a legények részvétele a fonókákban el van tiltva. Szklénón, Mocsáron és Peszerén a májusi fa állítása divatos, melyet a legények éjnek idején a leányos házak előtt állítanak fel. Míg ezt azonban Mocsáron és Szkénon pünkösdkor teszik, addig Peszerén úrnapján. Nagyszelezsényben a husvéti öntözést a legények már éjfélkor kezdik és a megöntözött leányoknak ezért még fizetni is kell. Ugyanott virágvasárnapján a leányok felpántlikázott fűzfaággal járnak az abalakok alá énekelni és tojást szedni. Simonyban a legények zeneszó mellett egy csoportban járnak öntözni a leányos házakhoz. Ott egyet tánczolnak, a leányoktól pénzt gyűjtenek, melyből azután valamelyik vasárnapon tánczmulatságot rendeznek. Velsiczen a husvéti öntözés úgy történik, hogy a leányokat egyszerűen a sekély patakba fektetik. Fenyőkosztolányban a legénység szintén egy csoportban jár öntözni a leányokhoz, a hol meg is vendégelik őket. Másnap azután a leányok járnak körül és megkezdődik a fűzfavesszőkből font korbácsokkal való zsubrikálás vagyis vesszőzés, mely alól a legények csak tojásokkal válthatják meg magukat. Alsózsadányban vízkereszt napján négy legény járja be a házakat, az egyik viszi a világító csillagot, a többi három pedig a csörgős botot. A házaknál pénzt adnak nekik, melyet a templom javára fordítanak. Sváb községben vízkereszt napján legények helyett három leány járja be énekelve a házakat. Garamszőlősön a leányok karácsony előestéjén szent énekeket dalolva házról-házra járnak. Koszorúson a pásztorok és a gyermekek a háziállatok tulajdonosai között karácsonykor vesszőket osztanak szét, a lakószobákat pedig szalmával hintik be és ezt a szalmát újévig nem söprik ki. Csejkőn a legények dudaszó mellett, énekelve járnak házról-házra karácsony napján. Felsőzsadányon karácsony estéjén a legényeket a leányos házaknál megvendégelik és pénzt is adnak nekik. Másnap azután a legények házról-házra járnak énekelni, az öszegyűjtött pénzt pedig templomi czélokra szánják. Geletneken keresztelő Szent-Iván napjának előestéjén a leányok a mezőn összecsoportosulnak és a legényekre gúnydalokat énekelnek. A búcsút mindenütt megtartják, azonban Barsrudnón a Szent-Anna napját követő vasárnapon külön búcsút is tartanak, melyet a nép magának foglal le és nagy vígság között ünnepli, míg a Szent-János napi egyházi búcsú csendesebben folyik le. Kisfaludon az aratási ünnepkor az a szokás uralkodik, hogy a gazda a koszorúvivőt tréfásan megvirgácsolja és vízzel öntözi le.

A tót vidékek nyelvjárása e vármegyében nem lehet fejtegetésünk tárgya; de annyit mondhatunk, hogy a verebélyi, szentkereszti és körmöczbányai tótok nyelve több tekintetben különböző. Gyakran kevernek nyelvükbe magyaros vagy németes kifejezéseket, a mint a magyar, vagy a német községekhez közelebb esnek és az illetőkkel érintkeznek.

A tótok között, leginkább megkülönböztetésül, használják a gúnyos jelzőket, azonban azért találkozunk gúnynevekkel is, így Svábon a kardos menyecskét komanda-nak, Felsőtótin a leleményes embert englicsan-nak (angol) nevezik. Feketekelecsényben a czifrálkodó férfit czilinder-nek, Lengén azt, a ki valami csinyt követett el, valach-nak, Nagy-Mányán a csinyttevő embert kujon-nak nevezik. Szklénon és Mocsáron minden egyes embernek van gúnyneve, a szerint, a milyen hibát, ügyetlenséget követett el, vagy egyébként szerepelt. Zsitván és vidékén az állami erdőhivatal tisztviselőit fafinánczok-nak és a megyei faiskola kezelőjét hernyószedő-nek mondják tótul.

A tótok között szorosan helyi vonatkozású közmondásokra nem bukkanunk, de egyik-másik helyen érdekes mondák vannak elterjedve. Így Szklénón azt mesélik, hogy hajdan a határban lévő egyik hegytetőn lakó vörösbarátok bőrhídon csúsztatták le magukat a völgybe. Ugyanez a monda járja Alsókameneczen, a hol állítólag a kesselőkői várból jártak le ilyen hídon és hogy ezt a várat a nemeskosztolányi várkastélylyal alagút kötötte össze. A Barsrudnó fölötti Hradek nevű hegyen a lakosok szerint rabló-vár volt. Mocsáron egy hegyközi tisztást královstol-nak neveznek, mert ott a monda szerint Mátyás király egy vadászat alkalmával megebédelt volna. Ugyanitt Jánosik rablóvezért övezik dícskoszorúval. A monda szerint csodás erejű volt és bámulatos tetteket vitt véghez. Ezek közé tartozott az is, hogy Körmöcz- és Selmeczbánya között az ezüst-szállítmányokat, bárhogy őrizték is, mégis mindig elrabolta. Garamszentbenedeken sokat mesélnek egy elhagyatott pinczéről, honnan mindig gyermeksírás hallatszott, de ha valaki utána kutatott, semmit sem talált. Mesélnek egy vízi emberről is, a kinek a szemeiből és füleiből víz csurgott és a ki a vár alatti hajdani mészárszékbe húst lopni járt, de sohasem tudták elfogni. Mesélnek a fejetlen barátról, a ki a vár melletti patak hídján szokott állani, de ha valaki közeledett feléje, azonnal eltünt, - és végre sokat regélnek a Garam nimfáiról, a vízi-leányokról, a kik a Garam közepén levő szikla alatt tanyáznak, néha a sziklára kiülnek és a talpakkal járó tótokat veszedelembe csábítják. Velsiczen a nép között 163el van terjedve az a monda, hogy elődjeik a földeket szalonával kenték és sót vetettek bele, hogy jó termésük legyen és mégis csalán nőtt rajta.

A tótoknál is, úgy mint a magyaroknál és németeknél, a legtöbb babona általános és ismert, csakhogy míg sok magyar község van, a hol a nép egyáltalán nem babonás, addig ilyent a tót községek között alig találni. Németin veszedelmesnek tartják este a patakban mosni, mert a víz magához vonzza az illetőt és belefúl. Szelepcsényben, Malonyán és Kisfaludon a karácsonyi éjféli mise után gyorsan haza sietnek, rögtön vizet húznak a kútból, a melylyel a marhát megitatván, azt hiszik, hogy az a jövő évre minden bajtól ment lesz. Azelőtt azt tartották, ha a menyasszony az esküvőnél sír, akkor a tehene jól fog tejelni. Ennek az volt a következménye, hogy az esküvőnél minden menyasszony kötelességének tartotta sírni; erről a furcsa babonáról azonban az utóbbi időben már leszoktatták őket. Nagyszelezsényben, a templomból jövet, a templom küszöbén az új házaspár kalácsba harap, egyrészt jeléül annak, hogy már egy kenyéren lesznek, másrészt pedig azért, mert az a hit van elterjedve, hogy akkor náluk a kenyér soha ki nem fogy. Fenyőkosztolányban azt hiszik, hogy a keresztség nélkül elhalt gyermek sírását éjféltájban ki lehet hallani a sírból. Geletneken az elhullott állatok pusztulásának okát abban keresik, hogy az istálló alatt koporsószeg van. Melleken nem mernek tejjel telt edényt fedő nélkül az utczán végig vinni, mert azt hiszik, hogy akkor a tehén nem fog több tejet adni. Velsiczen és Kisaranyoson nem mernek üres edényt az utczán át vinni, mert az szerencsétlenséget hoz a házhoz. Ugyanott, ha velemely özvegy nő, a mikor annak a férfinak a neje meghalt, a kihez nőül szeretne menni, mozsárra ül, akkor az a férfi nőül veszi.

A népesség jelen állapotát óhajtjuk még néhány számmal illusztrálni.

Az 1900-iki népszámlálás 164,570 lakost írt össze Bars vármegyében, melynek népmozgalmi statisztikáját dr. Ruffy Pálnak "Bars vármegye gazdasági leírása" czimű munkájából veszszük át. E szerint Bars vármegye népessége sűrűségben az országos átlagot meghaladja. Egy km.-re 62 lélek esik, az országos átlag pedig 59·6. Az 1899. évi adatok szerint az élve szülöttek száma 1646386, mely szám az ország összes szülötteinek 0·99%-át teszi, tehát ez is magasabb az ország átlagánál, viszonyítva a területhez, mely az országos területnek 0·97 százaléka.

A házasodási esetek is viszonyítva az országhoz, magasabb százalékot adnak, mint a terület. A házasságkötések száma az országos kötéseknek 1·01%-a. De a mily örvendetes a születéseknek és a házasságkötéseknek száma, annál inkább lehangoló a halálesetek viszonya az országos halandósághoz, melyből, mint a házasságkötésnél, szintén 1·01%-al osztozik, vagyis házasságkötés és halálozás az országos viszonylatban egyenlő számadattal szerepel. Míg ugyanis az országos átlag szerint 100 halálesetre 46·5 gyermekhalál esik, Barsban a viszonylagos gyermekhalál 47·8 számmal szerepel, tehát az országos átlagot 1·3%-kal meghaladja. Majdnem ugyanily kedvezőtlen helyzet előtt állunk, ha a 7 éven alóli gyermekhalandóságot tekintjük, mert míg itt az országos átlag szerint 100 halálesetre 49·5 esik, Barsban ez a viszonylat 50·2-ot tüntet fel. Barsban tehát az újszülötteknek a fele nem éri el a 7-ik esztendőt. Ez a nemzetgazdasági kár első sorban a teljesen szegény mezei munkás néposztály számlájára esik, mely a természet propagativ erejének szabad folyást enged és mert vagyona nincs, nem retteg úgy a gyermek-szaporodástól, mint a magyar földmívelő gazda, mely önzésből az egy gyermekrendszernek híve. De a gyermekhalandóságnak más oka is van. Az 1899. évben fertőző betegségben pusztult el az elhalt gyermekeknek 33·16%-a, ennek pedig az az oka, hogy az egyes lakásokban, különösen pedig a gazdasági béresházakban oly nagy a zsúfoltság, hogy azokban a hevenyfertőző kórok lokalizálása ki van zárva."

"Ha a halálozásoknak a számát az ötévenként fokozódó évek sorozatával összehasonlítjuk s a nő és a férfi halandósága között párhuzamot vonunk, akkor két életkorszak ötlik szemünkbe. Az egyik a serdült kornak 15-34-ig terjedő évei. Ez a 20 év az országos átlagban előnyösebb a férfira, hátrányosabb a nőre. Míg ebben a korban a nő halálozásának 20·8%-ával találkozunk, a férfi-halálozás csak 17·9%-ot tesz. Barsban az eredmény eltér az országos átlagtól. Itt a férfi sorsa mostohább, 15·1%-al áll szemben a nő 14·8%-ával. Ez a különbözet arra enged következtetni, hogy a barsi férj jobban óvja az asszonyt és a szülések nem pusztítanak el annyi anyát. Ez utóbbit a statisztika is igazolja, mert míg országos átlagban a szülésből eredő halálok a nők halálozásának 0·76%-a, addig Barsban 0·67%. Fölötte érdekes a munkabírás teljének kora, a 35-59-ig terjedő idő. Itt a férfi sorsa mostohább, mint a nőé és mindkettőé mostohább, mint az országos átlag. Ebben az időszakban Barsban a halálozás 38%-al szerepel a férfinál, 29%-al a nőnél. Az országos átlag a férfinál 32·6%, a nőnél 28%."

E statisztikai adatok alapján, a közlött etnográfiai adatok kiegészítéséül nem lesz érdektelen, ha még Barsmegye népének életmódjával, táplálkozásával és a munkások helyzetével is foglalkozunk, mert mindez szintén visszatükrözteti a lakosság helyzetét és hozzájárul ahhoz, hogy teljesebb képet nyerjünk a vármegyebeli viszonyokról.

Már az is, hogy a róna-lapályon lakó nép táplálkozása különbözik a hegyvidékiekétől, bizonyítja azt, hogy e két vidék lakosságának anyagi helyzete is különböző. De még a hegyvidék népességének táplálkozása is más a Garam folyó partjain és más a hegyek közt. Az a nép, a mely ott lakik a hegyek alján, a lejtők oldalain, igen szegényesen táplálkozik. Leginkább csak reggel eszik, mielőtt munkájához fog, sőt reggelijének maradványait még délre is elteszi. Nyáron rántott-levest eszik csipetkével, (mrovnica) melyet itt-ott galuskával is pótolnak. A vacsora burgonya, savanyú-levessel. Némelykor tejsavó-levest (zwara) esznek. Kenyérből keveset fogyasztanak, mert a lisztjük kevés. Hús ritkán kerül az asztalra. Már változatosságszámba megy, ha bablevest, borsódara-levest, vagy savanyú saláta-levest fogyasztanak. Télen azonban, mikor már a lakosság nyári munkássága után valami kis tőkére tett szert, jobban él, de ekkor is a reggeli a főétkezés.

Ilyenkor már berántott káposztára is telik, mihez burgonyát eszik, sőt ha teheti, kenyeret is. Gyakoribb a galuska is, melyet kifőz, vagy savanyúlevessel fogyaszt el. Ha hüvelyes veteményekre is futja, akkor előszeretettel főzik a babot, borsót s árpakását. Télen vasárnap és ünnepnapon egy kis 165húst is fogyasztanak, de a mi sohasem egyéb, mint füstölt disznóhús vagy birkahús. Annak magyarázatáúl, hogy miért esznek oly kevés húst s tejet, meg kell jegyeznünk, hogy kevés a marhájuk és szárnyasuk. A mi pedig tejben, vajban, tojásban és csirkében házuk körül akad, azt beviszik a városokba, vagy nyáron a fürdőhelyekre, hogy egy kis pénzre tegyenek szert.

Azt a jobb módot, a mely a Garamvölgy népét a hegyi lakókkal szemben megkülönbözteti és így táplálkozását is jobbá és tartalmasabbá teszi, érdekesen írja le dr. Ruffy Pál, e megye népének alapos ismerője. Itt már a dúsabb reggeli mellett külön főznek délre, sőt estére is. Nyáron leginkább lisztből készített vagy tejes ételeket esznek. E mellett a hüvelyes veteményeket kedvelik, húst azonban csak szórványosan esznek s ekkor is leginkább a télről visszamaradt füstölthúst. Előszeretettel eszik a savólevest galuskával és a rántott-levest csipetkével. A nyári ebéd sűrű-levesből (poludmajso) áll, mely borsó, bab, árpakása és burgonya keveréke, továbbá rizs vagy árpakása vajjal. A saláta-levest is kedvelik. Vasárnap marhahúslevest esznek tésztával. Télen leginkább káposztát, burgonyát és tejet fogyasztanak, de a füstölthús sem marad el. A téli vacsora az ebéd maradéka s savanyú-levest, vagy tejet kenyérrel is fogyasztanak. Igen gyakran esznek tejes burgonyát.

Igen egyszerű a magyar paraszt életmódja s ez képezi alapját vagyonszerzésének is. Mindszentek napjától Szent-György napig csak kétszer étkezik naponta, mert a rövid napokat nem akarja étkezéssel még rövidebbekké tenni.

Reggel sűrű bablevest, burgonya- vagy tésztás-levest eszik, ebéd idején, ha útra készül, vagy ha munkában van, kenyeret és szalonát, vacsorára levest fogyaszt, hetenként kétszer tésztát főznek, a többi napokon pedig káposztát, burgonyát, kukoricza-kását. Vasárnap rendesen marhahúst, vagy szárnyas-levest, továbbá káposztát füstölt disznóhússal.

Szent-György napjától Mindszentekig már van reggeli, ebéd és vacsora, mely annál bővebb, mennél nehezebb munkát végeznek napközben.

Reggeli: kenyér szalonával vagy nyers hagymával, az ebédje ugyanaz, mint télen, vacsorája leves és majd mindennap haluska. Kapálás, kaszálás és aratás idején az életmód erőteljesebb, mert ilyenkor nemcsak vasárnap, 166hanem hétköznap is fogyaszt füstölt disznóhúst vagy baromfit. Sajnos, hogy a magyar földmíves újabban - bor hiányában - hozzászokott a pálinkaiváshoz és reggel, délben és este megiszsza a szokásos adag pálinkát. Nyáron meg is uzsonnál és ilyenkor szalonát, hagymát vagy túrót eszik kenyérrel.

A sertésvész következtében a táplálkozás gyakran szegényes, mert az őszszel elhullott sertéseket pótolni nem lehet. Így gyakran kénytelen húst, zsírt és szalonát pénzen is vásárolni, minek következtében asztalán a hús is ritkább.

A sertéshúst némileg a baromfi pótolja. Baromfit csak a szegényebb sorsú ad el, a közepes módú gazda csak annyit hoz forgalomba, a mennyi sóra, paprikára s egyéb fűszerre kell. A csirkét, libát csak kinőtt korában eszi meg, a csirkét főzve, a hízott libát sütve. Lúd-tenyésztéssel szívesen foglalkoznak s ennek a fogyasztása novembertől tavaszig tart. Egy közepes gazda körülbelül 20-25 libát és 40 drb csirkét eszik évente.

A magyarnak kellemes itala a bor, de ezt egy ideig nélkülözte. Most, mióta a homoki bornak az ára csökkent és a szőlőfelújítás megindult, a borfogyasztás némileg emelkedik. A bor rovására a sör- és pálinkaivás terjedt el.

Bars vármegyét majdnem mindenütt életerős, egészséges nép lakja, mely ha egyszerűen él is, szorgalommal, kitartással mégis megszerzi kenyerét. Ez a nép józan, becsületes és takarékos, csak a szesz érezteti a tót vidékeken romboló hatását, de ezzel szemben már is az egészséges kijózanodás útjára léptek.

A nép szeret dolgozni és a napszám-munkát keresi. E tekintetben jónak vélünk itt néhány adatot felsorolni a barsmegyei munkabérek illusztrálására:

Meg kell jegyeznünk, hogy az aranyosmaróti járásban ellátásra reggel és uzsonnára kenyeret, ebédre levest és tésztát vagy főzeléket füstölt hússal, férfiak 2-2 deczi pálinkát, asszonyok és gyermekek a kenyérhez tejet, vagy aludttejet kapnak. Gyertyánfaélesmart vidékén napjában háromszor főtt ételt és háromszor 2-2, összesen 6 deczi pálinkát, Felsőzsadány környékén reggelire és uzsonnára kenyeret és pálinkát, a nők tejet, ebédre főzeléket és tésztát, vacsorára főzeléket, kenyeret és pálinkát.

Léva vidékén az ellátás a következő: reggelire és uzsonnára kenyér és pálinka, néha rántott-leves, aratáskor szalona, ebédre leves, vastag étel hússal, vacsorára vastag étel.

Oszlány vidékén a komenczió 6 hétre páronként 25 liter búza, 100 liter rozs, 100 liter árpa, 10 liter bab és kása és 5 korona. Férfiak 3, nők 2 deczi pálinkát kapnak napjára. Simony vidékén, szintén 6 hétre számítva, egy személyre 30 liter búza, 30 liter rozs, 30 liter árpa, 7 és 1/2 liter bab és 2 korona esik, naponta pedig 3-4 deczi pálinka.

167A verebélyi járásban az ellátás a következő: reggel kenyér és szalona, néhol hagyma, délben leves, főzelék gombóczczal és egy darab hús; uzsonnára kenyér és vacsorára leves és főzelék. A férfi munkások napjában háromszor 1-1 deczi pálinkát kapnak. Vacsorára néhol tésztát adnak.

Hasonló ellátásban részesülnek a munkások Körmöczbánya, Léva és Újbánya városok területén is. A mint ebből látható, táplálkozásuk sok helyütt még kedvezőbb, mint a saját tűzhelyüknél és a mi fő, munkaidejük alatt ez rendesen kijár, míg otthon a helyzet szerint gyakran lemondanak egyikről-másikról, sőt itt-ott nélkülöznek is.

Bars vármegyében a mezei munkát jobbára napszámban szokták végezni s csak helyenként, rendszerint a nagyobb uradalmaknál dolgoztatnak szakmányban. A munkásviszonyok azonban nem kielégítők, mert a megyebeliek, különösen nyáron, másutt keresnek munkát s így több helyen idegen munkásokkal kell dolgoztatni.

A szakmányban végzett földmunkáért a talaj minősége szerint az egyes járásokban különféle bért fizettek. A lévai járásban kubikos munkáért agyagos talajon 30 fillért, homokos talajon 20 fillért fizetnek m³-ként. Az oszlányi járásban itt-ott már 40 fillért is kapnak, míg a verebélyi járásban csak 20 fillért.

Kapásültetvényeket többnyire napszámosokkal és kézi erővel munkáltattak meg. Szakmányban leginkább csak uradalmakban dolgoztak, itt-ott főleg a czukorrépa megmívelésére és betakarítására alkalmaztak szakmánymunkásokat. Kukoricza, burgonya vagy takarmány megkapálásáért kat. holdanként 8-15 koronát, czukorrépa megkapálásáért kat. holdanként 36-44 koronát fizetnek. Kukoriczatörést a szár kivágásával együtt kat. holdanként 10-12 koronáért vállaltak el.

Uradalmakban a kapás-félét néhol harmadosan is mívelték. A hol kevés a munkaerő, feles mívelés volt szokásos, melynél rendszeresen a feles számított; ha azonban a tulajdonos végeztette, akkor a felesek néhány napi külön munkát végeztek. Az aratás többnyire részért vagy napszámban történik, míg holdszámra pénzért nagyon ritkán aratnak. A szőlőmunkákat a helyi rendes napszámbérek mellett végzik. A szőlőmunkások többnyire maguk élelmezik magukat. Erdei ölfavágásért és összerakásért m³-ként átlagban 50 fillért fizetnek. Az éves cselédek bére és komencziója nagyon különböző. A legjobban fizetik a garamszentkereszti járásban, hol egy béres átlag 100 koronát kap, 512 liter búzát, ugyanannyi rozsot és árpát, 14 kg. zsírt, 14 kg. sót, 800 négyszögöl földet, baromfitartást és tüzifát. Nőtlen cseléd teljes ellátás mellett 120 koronát keres. Körmöczbánya környékén a béres, kocsis évi bére, ellátáson kivül, 100 korona, a nőcselédeké 80 korona. Ezenkívül minden cseléd a helyi országos vásár alkalmával 6-6 korona ajándékot szokott kapni.

Érdekesnek találjuk itt megemlíteni, hogy a földmívelésügyi miniszterium statisztikája szerint 1899-ben Bars vármegye területén gazdasági munkát 966 más megyékből jött munkás végzett, míg ama munkások száma, kik saját megyéjükön kívül dolgoztak: 2112. Ezek közül a legtöbb Nyitramegyében (907) és Pozsonymegyében (188) dolgozott. Számosan még Erdélybe is elszegődtek s így barsiakkal találkozunk Alsó-Fehér és Háromszékmegyében is.

A barsmegyei munkásviszonyok némi előnyösebb megváltoztatására az újabb időben sok fontos intézkedés történt. Különösen mióta dr. Ruffy Pál Barsmegye gazdasági leírásában felhívta a barsmegyei állapotokra a kormány figyelmét.

Számos helyen vesszőfonással, agyagiparral, csipkeveréssel és hímzéssel foglalkoznak. Ez által télen is munkához jutva, helyzetük javul.

A vesszőfonással foglalkozók jövedelmét, forgalmát a következő statisztika világítja meg:

168Nagy mértékű az agyagipar előrehaladása, a mit legjobban e számok tűntetnek fel:

A csipkeverés eltanulására Körmöczbányán csipkeverő iskolát állítottak fel. Közönséges női kézimunkák begyakorlására pedig nagy szolgálatokat tesz az aranyosmaróti női ipar-tanműhely, mert az innen kikerült tanulók széles körben terjesztik az itt nyert ismereteket. Sajnos azonban, hogy a gépcsipke mindinkább kiszorítja a kézzel vert csipkét. De így is még elég nagy az elkészített csipke mennyisége, különösen Jánoshegyen és Jánosrét vidékén, miáltal az ezzel foglalkozók mégis valami jövedelemre tesznek szert. A csipkeverés terén elért eredményt e táblázatos kimutatás tűnteti fel:

A millenniumi kiállítás idején nagy feltűnést keltettek a barsmegyei tót hímzések is, melyekre szintén dr. Ruffy Pál hívta fel a nagy közönség figyelmét. Ezek kiállítás és mintázás tekintetében versenyeznek még a pöstyén-vidékiekkel is. Különösen a Kosztolányban, a Kis- és Nagyülésben lakók készítenek igen csinos, ízléses kézimunkákat.

A hímzés, a mit ma asztalterítőkön, futókon, tálczakendőkön, gyermekruhákon, kötényeken, női zubbonykákon látunk alkalmazva, a parasztnők viseletéből, az ingvállakból van merítve. Leginkább durva berlinert, vagy pamutot használnak e hímzésekhez, ritkábban selymet. E kézi-munkák nagy fantáziáról tanúskodnak, mert az egyes motivumok a természetből vannak ellesve és a saját szövésű vászonra hímezve. Így felhasználják a kerti rózsát csipkés leveleivel, a háromélű szegfűt, a többszirmú tulipánt és liliomot, a sokszögű szalmavirágot, fantasztikus szín-egybeállítással. Leginkább folyó-mintákat használnak, melyek ismétlődnek. Az asztalterítőkön, futókon, itt-ott már madár- és bogáralakokkal is találkozunk és különösen a díszesebb munkák egybeállításánál a mintázás igen gazdag. Kedvelt színeik a kék pirossal, a tisztán piros és a sárga, de újabb időben e színek különféle árnyalatait is használják.

Készítik a varrottasokat is. Ezeknek néhány jellemző vonása az idomokban van. Itt már cserepes virágok mellett egész csokor-kombinácziókat látunk kivarrva, de az idomok legnagyobb része szegletes. A virágok mellett lepkéket is alkalmaznak.

Czélszerű volna, ha e két hímzésnek a terjesztésére Bars vármegyében is oly egyesület alakulna, mint Pozsonyban. Kívánatos volna továbbá, ha mennél több helyen rendszeres iskolákat állítanának fel a hímzések begyakorlására és fejlesztésére. Így új keresetforráshoz jutna Barsmegye népe, mely józansága, szorgalma mellett megérdemli, hogy vele foglalkozzanak.