A jegy kendőből készűl olyanformán, hogy értékes fehér, vagy színes selyemkendőbe belehajtogatnak két vagy három, szintén értékes selyem- vagy plüsskendőt, s azután selyemszalaggal körűlfodrozzák. Mikor a legény másnapon újból megjelenik, násznagyával együtt, a leány násznagya várja őket az eljegyzésre. A vőlegény násznagya így szólítja meg: "Tisztelt násznagyuram! Miután szavukat vettük, hogy leányukat vőlegényünknek adják, kérünk erről vőlegényünk nevében valami jegyet vagy pecsétet!" Erre a menyasszony násznagya viszonzásúl így szól: "Tisztelt násznagyuram!" Szíves kérésüknek eleget teszünk, de Isten nevében kérjük, őrizzék meg becsülettel jegyünket!" Erre a menyasszony a vőlegény elé teszi a jegyet, a vőlegény viszont 20-30-100 koronát ad a leánynak, s ezzel az eljegyzésnek vége. Megisznak nehány pohár bort s ezután elbúcsúznak. Legközelebb a leány szülői a menyasszonynyal és az immár nagykorú vőlegénynyel elmennek az anyakönyvvezetőhöz és onnan a paphoz. A törvényes huszonegy nap után, ha háromszor kihirdették őket, megtartják a lakodalmat.

Már a jelentkezés idejétől csőstűl szakad a gond a lakodalmasokra. A vőlegény felkéri egy ügyes legénybarátját öregvőfélynek, a menyasszony egy közeli legényrokonát kisvőfélynek. Ezek azután magolnak erősen, mert a felköszöntők mondása az ő dolguk s néha nehéz a tisztjük, mert pl. a madarasi lakodalmon harmincznál is több alkalom tárúl elébök, a mikor perorálniok kell. Mikor azután a hívogatás napja (rendesen a vasárnap) elérkezett, a vőlegény az öregvőfélylyel együtt kora reggel elmegy a menyasszonyos házhoz, a hol már ott várja őket a kisvőfély és valamennyi nyoszolyólány, vagyis az összes meghívott leányság. A két vőfély egymás mellé áll letett kalappal s az öregvőfély kikéri a vőfélybotot s bokrétát a következő mondókával:

Az egyik nyoszolyólány erre így szól:

A kisvőfély köszönő szavai után átadják a botot, és a két vőfély kalapjára bokrétát tűznek bolti virágból. A vőfélybot körűlbelűl 120 cm hosszú, kerekre gyalúlt, felső végén gombos, finoman festett vagy lakkozott pálcza, melyre a nyoszolyólányok egy fehér vagy rózsaszín selyemkendőt vesznek, háromszögbe hajtják s azután két sarkát apró szeggel a bothoz erősítik, míg a harmadik sarka szabadon lebeg. Közepére virágot varrnak, széleitől pár ujjnyira pedig koszorút. A menyasszony is, a nyoszolyólányok is ezenkívűl egy-egy szalagot kötnek a gomb alá. A vőlegény átadja a meghívandók névsorát s azzal a két vőfély elindúl hívogatni. A hívogatást ott, a hol az egész család hivatalos, az öregvőfély végzi. A hívogatóknak több típusa él, melyek közűl egy prózai és egy verses itt következik:

A hol csak a leány vagy a legény hivatalos, ott a kisvőfély hívogat. Minden háznál szép színes szalagokat kötnek a vőfélybotra, úgy hogy mire készek a hívogatással, nem látni a kendőt a szalagoktól. A meghívó elmondása után a vőfélyek bort kínálnak rozmaringos kulacsukból és emlegetik kínálás közben, hogy: a menyasszonyéból tessék, mert azé igen-igen jószagú. (Doroszló). De őket sem eresztik el szárazon a házbeliek, s azért rendszerint el is áznak alaposan.

A lakodalmat közönségesen szerdai napon tartják. Mikor a vendégsereg már összegyűlt a lakodalmas háznál, az öregvőfély felszólítja a lakodalmasokat, 335hogy hozzák haza a vőlegényük menyasszonyát. A zene rázendűl s az egész vendégsereg, a vőlegénynyel és násznagyával együtt, párosan megindúl a menyasszonyos házhoz. Helyre érve, az öregvőfély így köszönti a menyasszony násznagyát: "Tisztelt násznagyuram! Vőlegényünk nevében és becses engedelmükkel bátorkodtunk felkeresni ezt a tisztelt házat, mivel tudjuk, hogy itt van a mi vőlegényünk menyasszonya. Kérjük, hogy vendégseregünkkel rövid időre helyet foglalhassunk!" Erre a násznép tisztességgel feláll az asztaloktól és helyet enged a vőlegény vendégeinek. De csakhamar összeelegyednek, koczintanak a zene felhangzik, a fiatalság tánczra perdűl. Csak a menyasszonyt nem látni. A tánczolók türelmetlenűl sürgetik: "Öregvőfély, gyerünk eskűvőre!" A megszólított nem rest, maga mellé veszi a kisvőfélyt s vőfélybotosan, levett kalappal bemennek a menyasszony szobájába, s ott rövid mondókával esküvőre kéri. Szavai végeztével meghajtja magát a menyasszony előtt, kézen fogja és kivezeti. A vendégsereg és a násznép azután zeneszó mellett elindúl a templomba. Csantavéren, mielőtt a menyasszonyt kiadnák, násznagya sokszor fogós kérdéseket ád fel a vőfélyeknek, melyek a nép lakodalmi humorának érdekes megnyilatkozásai: "Mikor volt az Istennek farka?" - kérdi a csantavéri násznagy. "Mikor a Szentlélek galamb képében szállt le Krisztusra." - Zentaiak: "Melyik a Tiszában a legkisebb hal? - "A melyiknek a farka legközelebb van a fejéhez." - Vagy: "Hol ordított úgy a szamár, hogy az egész világ meghallotta?" "Noé bárkájában." - Vagy: "Kinek volt már élő koporsója?" "Jónásnak, mikor a czethal elnyelte."

Az öregvőfély az anyakönyvvezetőnek visz egy üveg bort, s az üveg nyakán "ablakos kalácsot", a kisvőfély pedig a papnak adja át a menyasszony s vőlegény ajándékát. Gomboson esküvő után addig, míg a násznagyok a fizetéssel vannak a plébánia-hivatalban elfoglalva, az új asszony férjével s a lakodalmas nép párosával járja az udvaron vagy a folyosón a "paptánczot". Mikor a templomból haza, vagy a legényes háztól menyasszonyékhoz mennek, szünet nélkül hallatják legények, leányok a lakodalmi kurjantásokat, sokszor az utcza felkínált alkalmához szabva tartalmukat. Róluk még hátrább leszen szó.

Baracskán, ha délelőtt tartják az esküvőt, utána a násznép a menyasszonyi házhoz indúl, de csak addig marad ott, míg a vőlegény násznagya az ágyat, virágot és menyasszonyt még nem veszi, a mi ha megtörtént, visszaindúlnak a vőlegényes házhoz s ebédelnek délutáni egy óráig. Ekkor újból elmennek a menyasszonyos házhoz, de kocsikon. Mihelyt odaérnek, az új asszony letérdel szülői elé s elkezdi a vőfély a menyasszony búcsúztatását. (A búcsúztatók a vőfélykönyvekből ismeretes strófák.) Ez után kocsira űl az új pár és visszatér a vőlegényes házhoz. Itt a vőfély az örömszülékhez, kik az ajtóban várják gyermekeiket, a következő szavakat intézi: "Hála legyen az Úristennek, szerencsésen járunk, itt van ez a pár galambocska, kikért sokat fáradoztunk, szűz Szent Imre herczeg templomában össze is lánczoltattak. De már kívánom a kegyelmetek szárnya alá bocsátani, ha szívesen befogadják kêtek." Erre a menyasszony megcsókolja az örömszülőket s egy rozmaringos almát ad át nekik.

Vacsora előtt a vőfély a násznagyok elé lép a következő mondókával: "Én ma a szűz Szent Imre felszentelt templomában egy pár galambocskát fogtam, melyeket a hitnek lánczával összelánczoltattam; de mármost kívánnám őket a vacsora alkalma alá bebocsájtani, ha befogadnák." A násznagy helybenhagyó szavaira asztalhoz vezetik az új párt s elkezdődik a vacsora tréfáival, vőfélymondókáival. Ezeket a lakodalmi felköszöntőket a nép legnagyobbrészt nyomtatott vőfélykönyvekből tanúlja (Alföldi vőfélykönyvből, Rábaközi vőfélykönyvből s a Szent István-Társulat ugyanilyen tartalmú füzetéből), s azért egy része országszerte ismert. Néhányát a népköltésről szóló részben kívánom bemutatni. Nagy részük czerkóskodó tréfás ételsor.

A felhordók a vőfélyek, vagy vezetésük mellett választott legények, kiket egy tréfás köszöntő sorba bemutat a vendégseregnek, s akik a gazda megbízásából sáfárkodó ún. n. "csaplárostól" átveszik a bort, a konyhából az ételt. A leves előtt kiáll a pacséri vőfély s a következő verssel nyitja meg az ebédet:

A paprikás előtt így perorál:

A kása köszöntője:

A pecsenyét a következő szavakkal kíséri be:

Közbűl tréfás bordalokkal, házassági ajánlatokkal udvarolnak az eleven, örökké munkás vőfélyek vacsora végeztéig, a mikor felzendűl a nóta, egyik-másik nemzeti énekünk is. A fiatalság tánczol a szakadásig, itt-ott egy-egy öreget is elsodor a jókedv árja. Éjfél után, a mikor már valami kis étel is felférne, megrakják az asztalokat ablakos kalácscsal, süteményt hordanak körűl a vendégek között. Ez azután is többször megismétlődik. E közben a menyasszony fejéről leveszik a koszorút, megfésülik s kontyba tekerik a haját hozzáértő menyecskék. A konytra azután egy fekete teveszőrből készűlt, hímzett és fekete gyöngyökkel ékesített ú. n. "neczczet" (Pacsér) húznak, szalaggal körúlkötik. Ekkor az öregvőfély kézen fogva bevezeti a tánczhelyre:

A vőfély járja először, de csakhamar elveszi tőle egy második, harmadik. Kézről-kézre adják, míg a vőlegény ki nem vezeti. Ezután általánossá lesz a táncz, a melybe már a vőlegény és menyasszony is belevegyűl. A menyasszonytánczczal kapcsolatos pénzbeszedés az utóbbi időben divatját múlja. Néhol (pl. Topolyán) ajándék helyettesíti: főkötő, papucs, lámpa, kés, kanál, stb. Sok helyt a menyasszonytáncz végeztével a házaspár a padláson előre elkészített ágyba megy nyugodni. (Bácskertes.) Pacséron a menyasszonytáncz után a násznép (azaz a menyasszony vendégserege) hazatér, a vőlegény meghívottai azonban kivilágos-kivirradtig mulatnak széles jókedvükben, míg végre elszökdösnek.

A baracskai lagziban vacsora végén a vőfély a násznagyok elé lép gyertyával és így szól: "Mikor Krisztus Urunk a széles világot a semmiből teremtette, a mi menyasszonyunkat és vőlegényünket is semmiből formálta. Ő is kérte Úristenét, hogy a szűzek közül hagyna egyet választani. Én is a menyasszonyt először jegyzékkel, másodszor kézadással, harmadszor a hitnek lánczával összelánczoltattam, de mármost kívánnám, az éjtszakai nyugodalomra ha odaadnák." A násznagyok ezt felelik: "Nem adjuk." Ezután újból előlép a vőfély, ujjai között három égő gyertyával és ismételten kikéri a menyasszonyt. "Mikor Krisztus Urunk a kilenczvenkilencz juhot a barlangban őrizte, a századikat elvesztette. A mikor megtalálta, vállára vette és nagy örömmel a nyájhoz vitte. Én is olyan nagy örömmel vinném ezt az egy pár galambocskát az éjtszakai nyugalomra, ha kiadnák." A mint kézhez kapta az új párt, megkezdik 337a menyasszonytánczot, mely addig tart, míg az ajtóig nem érnek. Ekkor gyorsan kimegy s azon van, hogy a vőlegény bokrétáját letörje. Kint bekötik a menyecske fejét s azután a vőfélylyel, a kinek díszes törűlközőt adnak a nyakába, újra bemegy mosdatni. Egy tányérból először megmosdatja a vele járó kisvőfélyt, azután az ipát, napát és sorba a többi vendéget, kiket aztán a vőfély törűl meg. A mosdatásért kiki tetszés szerinti pénzösszeget dob a tányérba. Mosdatás után megrázzák az asztalon díszeskedő termőágat (életfát), s a lehúlló almából, szilvából, dióból, mézeskalácsból, stb. mindenki kaphat, a ki hozzájuthat. Másnap az új menyecske a vőfélylyel elmegy a templomba, hol a pap megáldja s ezzel vége a lakodalomnak. Csak egy hét múlva gyűlik össze ismét a vendégsereg kárlátóra.

A leányt régente a magyarság legtöbbször egy borjúval fizette ki, most azonban mindenből egyformán részesedik. Hozományát még a lakodalom előtt kiadják, de viszont a vőlegény atyjától is megkívánják, hogy a fia részét biztosítsa. Néhol (Bácskertes) ma sem egyéb a hozománya egy tulipántos almáriumnál, hat vánkosnál, egy-két dunnánál. Az ingatlanból is kevesebbet örököl a fiúnál. Az atya rendesen ajándékozási okírattal osztja el vagyonát gyermekei között. Ha végrendelet nélkül hal el, akkor a leány is egyenlő részt húz. Az özvegyek kölcsönösen készpénzzel móringolnak. Ha az asszony előbb hal meg, akkor a férj a móringot nem tartozik kiadni még az asszony hozzátartozóinak sem.

A betegséget igyekeznek megelőzni. Babonás hittel meghenteregnek a földön első mennydörgéskor, az első hóban, hogy ne legyenek betegek. Ha elérte őket a baj, a gazdag Bácskában sem nagyon hívják az orvost, csak a legvégső esetben, mert drágálják. Ha a kuruzslók nem segíthettek, a házi orvosság nem használt, elhívják hozzá a papot, végrendelkezik, elkészűl a halálra. A testvérek, rokonok körűlállják ágyát, mert mindíg ágyban, nyoszolyán haldoklik a bácskai. Ha halódni kezd, a toronyban meghúzzák a "lélekváltságot", s katholikus helyen égő gyertyát adnak a kezébe. Halottkémlés után megmosdatják, felöltöztetik leggyakrabban fehér halotti ruhába, melyet régóta tartogatnak utolsó útjokra. A asszony elkészíti még idején a magáét is, uráét is. Ha szegény hal el, a módosabbak adnak neki innen-onnan egy-egy darabot. Bácskertesen egészen új ruhába és mosatlanba öltöztetik. Rendesen asztalokon terítik ki halottjukat, állát felkötik, szemeit pénzdarabokkal lezárják, kezébe olvasót adnak, a tükröt, képet befedik, fejénél gyertyát égetnek, lábánál szentelt vízben virágleveleket tartanak. Néhol csak akkor teszik koporsóba, a mikor a kántor búcsúztatójában e helyig jutott: "Tegyetek már koporsómba!" Ha estére fordúl az idő, énekeseket hívnak, sok nép összegyűl a halottas háznál és imádkozva, énekelve virrasztanak (vérasztó). Éjféltájban a házigazda megvendégeli őket pálinkával vagy borral.

Temetéskor az öregeket fekete, a fiatalokat fehér vagy kék, a gyermekeket piros koporsóban kiteszik az udvarra, s azután felhangzik a kántor búcsúztatója, a melynek itt is még nagy a divatja. A fejjel nyugatnak néző sírt padmalyozzák, vagy deszkát is fektetnek a koporsóra, s csak azután földelik el. Bácskertesen temetés után a gyermekek összegyülekeznek a halottasház elé, s a házbeliektől krajczárt, kalácsot, czukrot kapnak, hogy a halottra emlékezzenek. A halotti torozás, egyes kivételekkel, még eléggé elterjedt. Ismerik Baracskán, Bácsmonostoron, Dávodon, az éjszaki községekben, Mélykúton, Jánoshalmán, Tataházán, Bácskertesen, Topolyán, Bácsgyulafalván, Sajkásgyörgyén, Csantavéren, Gomboson. A rokonok, halottvivők, énekesek vesznek benne részt.

A halott szellemének hazalátogatásában való hit itt-ott még él. Felsőszentivánon, ha elindúlt a halottas menet, felfordítják azokat a székeket, a melyeken a koporsó nyugodott, hogy az elköltözött lélek vissza ne járjon. Másutt (pl. Bezdánban) sírja földjéből a meghalt rokonainak a nyakába tesznek, hogy könnyebben elfeledjék, s szelleme haza ne látogasson. A sírokról sem szabad virágot szakítani, mert a halott eljő érte.

A természetéleti népszokások közűl még eleven szokás a nyári napfordulóé (Szent Ivánnap). Felsőszentiváni keresztény hagyomány szerint a tűzugrálás annak az emlékét őrzi, hogy a mikor Mária fölkérte Erzsébetet, e látogatás alkalmával Keresztelő János, a ki akkor hathónapos volt, felsőbb isteni erővel anyja méhében megmozdúlt. A merre ismerik (Baja, Szabadka, Óbecse, Zenta, Bácsgyulafalva, Dávod, Topolya) még együtt él vele a tűz tisztító, gyógyító hatásába vetett hit. Óbecsén az anyja kis csecsemőjét a tűzön keresztűl viszi, mint 338ők mondják "füstöli", hogy himlőt ne kapjon. Felsőhegy, Adorján, Orom zentai tanyákon az anya a tűz felett végiglódítja gyermekét, hogy betegség ne érje. A leányok azért ugrálják át, hogy szeplőt ne kapjanak. Szabadkán megtapossák, hogy lábukon pokolvar ne keletkezzék. Óbecsén az ez időben érő ú. n. szentivánalmát, a tápláló anyai szeretet gyümölcsét, a vén asszonyok a tűz körűl kosárszám dobálják a gyermekek közé. Ugyancsak óbecsei hit szerint, az olyan anyának, akinek kis gyermeke halt meg, csak a tűz után szabad almát ennie, mert különben a tisztítótűzben szenvedő gyermeke részét is megeszi. Szabadkán a szentivánvirágból font koszorút ugrálás után kiakasztják a padlásablakon, s ha valaki megbetegszik, megfőzik és vizével megmossák a beteg arczát. Baján, a hol csak egy-két éve jutott e szokás, hatósági beavatkozás miatt, a pusztulás útjára, a koszorút a ház elejére akasztják, hogy a házat tűz ellen védjék. - A szüreti és aratási szokások is élnek még, ez utóbbiak nagyobbrészt annyiból állanak, hogy a búzakoronás aratóleányok beállítanak a gazdához, a ki megajándékozza őket. - Az első tavaszi marhakihajtó alkalmával három göröngyöt dobnak a tehén után, téli szőréből tépnek s azt is utána vetik. Még az is szokásban van, hogy a kapufélfából lefaragott forgácsot tesznek a parázsra és azzal füstölik meg a kaput, hogy a boszorkány meg ne rontsa a marhát. Madarason első csordára hajtáskor kötényt terítenek a kapuba, hogy a tehén el ne maradjon.

A téli ünnepkor napjaiból a következők szokásai és babonái élnek még: 1. András-napon az olyan leány, ki meg akarja látni, hogy ki lesz jövendőbelije, bőjtöljön és éjjelre tegyen feje alá kabátot, nadrágot és mellényt. Álmában meglátja vőlegényét. (Baja.) Felsőszentivánon a bőjtölő leány a napon déli harangszókor egy, erre az alkalomra megőrzött almába harap kinn az utczán. Olyan nevű lesz az ura, mint a milyen nevű férfi halad el abban az időben mellette. Másutt a leány lefekvés előtt három Miatyánkot és három Üdvözlégy-et imádkozik, azután beleharap egy darab sós kenyérbe, a melynek megmaradó felét a feje alá teszi, egy kis tükörrel együtt. Éjféli tizenkettőkor belepillant tükrébe s meglátja benne jövendőbelijét. - 2. Lucza-napján (decz. 13.) kezdenek a Lucza-székének faragásába. E naptól kezdve mindennap csinálnak rajta valamit karácsony bőjtjéig, a mikorra késznek kell lennie. Ha készítője elmegy vele éjféli misére és reá áll, meglátja valamennyi boszorkányt. Mise után szentelt ostorral rajzoljon kört és annyi szentelt kölest vagy mákot szórjon maga köré, hogy míg azt a boszorkányok fölszedik, akkorra haza érjen. Otthon gombostűre hamarosan szúrjon foghagymát és tegye az ablakba, akkor a boszorkány nem tud utána menni (Baja). Bajmokon Lucza-napján ostort kezdenek fonni s dolgoznak rajt karácsony előestéjéig minden estén. A kész ostort azután elviszik az éjféli misére és szentségre harangozáskor a templom előtt pattognak vele, miközben meglátják a boszorkányokat. Szabadkán e nap éjjelén nádszálat is szoktak misére vinni; azon keresztűl is meglátni a boszorkányokat. A Lucza-napi kotyolás-nak már csak elkopott formái maradtak meg. A babonás nap reggelén 8-10 éves gyermekek járnak házról-házra és köszöntés után 10-15-ször elmondják: "Kot-kot-kot-kodács, minden napra száz tojás!" A honnan elűzik őket, onnan elviszik a tyúkok hasznát. Topolyán még a mondóka morzsája is él. Lucza estéjén a tyúkketreczet piszkafával megszúrkálják, hogy a tyúkok jobban tojjanak, s eközben mondogatják:

Ugyanott Lucza-nap estéjén a kemencze száját lefejtik és ismét jó vastagon megtapasztják, hogy a disznónak vastag szalonnája legyen. Bő tere nyílik és hiedelme alig számon vehető a szerelmi varázslásnak. Csak példaképen említjük meg, hogy Baján a felesége, férje nevére kíváncsi legény vagy leány papírszeletkéket vagdos és rája írja egyikre: "senki", a többire: "ismeretlen", s hátlapjára férfi vagy nőneveket. Mindennap látatlanban leszakít egy szeletkét, úgy hogy Lucza-napra is maradjon egy. Ha a "senki"-fölíratú marad meg, nem megy férjhez vagy nőűl, ha az "ismeretlen" akad a kezébe, a szeletkére írott nevű neje vagy férje lesz. Moholon minden családtag részére pogácsát készítenek, a közepébe tollat dugnak s úgy teszik a kemenczébe. A kinek a tolla megperzselődik, az hal meg először a családból. - 3. Karácsony (decz. 25.) Az ünnepi szokások közűl a vármegyében, nemzetiségi különbség nélkül, legelterjedtebbek a húsvéti öntözés, a csillag-hordás és a betlehem-járás. A betlehemi játék az éjszaki, 339duna-, tiszamenti községekben, a déli lakóknál, s a vármegye közepének református népességénél egyként előfordúl. Négy-öt 10-12 éves fiú kifordított subában, subadarabból készűlt szakállal, bajusszal ellátva, viszi a fából, színes papírból felépített templomocskát, melybe a szent család, a pásztorok s a barmok papírból kivágott, fából vagy viaszból formált alakjait állítják. A mi pénzt kapnak, azzal az ünnepek alatt kártyáznak. A jászlakat a legények vagy gyerekek maguk készítik, de a nagyobb városok piaczán árúlják ki, apró agyagból formált subás, pántlikás juhászalakokkal együtt. A dunamenti községekben (Baracska, Dávod) karácsony estéjén jól befűtik a szobát, a földre szalmát visznek be, az asztal alá egy kis szénát, lószerszámot, baltát, egy szakajtóban kevert búzát, zabot, árpát hoznak s belőle a karácsonyi napokban a jószágnak, baromfinak adnak. Másutt a széna, szalma mellé a házi baromfifajnak négy tollát, négy tojását teszik be. Ha éjféli misére mennek, az apróságokból (toll, szalma, morzsa) visznek magukkal. A tojást a templom padozatára dobják, a többit (még egy gyeplődarabot is) elégetik. A ki ezt teszi, annak egészségesek lesznek az állatai. A pásztorok vesszőt hordanak, a miért szalonnát, kalácsot, bort kapnak. Ünnep másnapján Szent Istvánt, harmadnapján Szent Jánost köszöntenek. A legények, gyerekek eljárnak suprikálni, még a nagyvárosok úri rendjéből is. A fűzvesszőből font korbácscsal (a suprikával) ráütögetnek a leányokra, faluhelyen ilyen köszöntővel: "Jó fonyó, jó varró legyé; ha küldenek valahová, szaladj; apádnak, anyádnak szót fogadj!" A család azután megvendégeli őket mézes pálinkával, a leány suprikájuk végére szalagot köt. A babona e napon is bőven hajt virágot. Karácsony estéjén menjen ki a leány az utczára és úgy hajazzon le egy almát, hogy a haja el ne szakadjon. A ki először megy el előtte eközben, az lesz a férje. (Bezdán.) Az a leány, a ki meg akarja látni jövendőbelijét, menjen el minden hajnali misére. Az első hajnali misére vigyen egy almát s ugyanazt éjféli misére is vigye magával. Onnan hazajövet egye meg és otthon nézzen be az ablakon. Meglátja jövendőbeli férjét. (Baja.) Ha valaki karácsony éjfelén háromszor megkerüli lakóházát és azután az ablakon át bebúvik valamelyik sötét szobába, meglátja azt a családtagot, a ki a jövő évben meghal. Karácsony bőjtjén este kap mindenki három diót. Ha mind rossz: meghal, ha jó, rossz keverten akad: annál egészségesebb lesz, minél több az egészséges diója. (Ludas-tanya.) A hol sok az élősdi, ketten összebeszélnek és karácsony estéjén, mikor először harangoznak éjféli misére, az egyik elmegy a másik ablakához, s beköszön: "Adjon Isten jó estét!" - és kérdezi: "Itthon vannak-e a kendtek feketéi?" A másik mondja: "Elmentek a pap ágyába." Reggelre mind eltűnik. (Felsőszentiván.) A galuska-főzés, ólomöntés szokása is ismeretes.

A ki Szilveszter éjjelén álmodik valamit, az az álma beteljesedik, akkor is, ha idegenben álmodta. (Baja.) Szilveszter estéjén a leányok gombóczot főznek, s papírszeleten a kedveseik nevét rejtik beléjök. A melyiknek a gombócza először vetődik fel a víz színére, az kéri meg a kezüket, vagy legalább is az szereti őket jobban a többinél (Zenta.) - A ki mit csinál újév napján, az az év minden napján azt teszi (Szabadka.) Ugyanaz nap estéjén annyi fát vigyen a leány a szobába, a mennyit át tud nyalábolni. Ha a fa páros számú, akkor még abban az évben férjhez megy, ellenkező esetben nem (Bácskertes.) Újév napján megvárják az éjfélt. Mikor az óra üt, háttal az ajtónak leűlnek, jobb lábukról lehúzzák a papucsot s azt fejük felett hátra dobják. Ha a leesett papucs orra kifelé áll, még abban az évben elhagyja a házat, ha befelé, otthon marad. Ha e nap kora reggelén zsidó jő legelőször a házba, akkor egész éven át a szerencse is lakója lesz, de ha öreg asszony toppan be legelsőnek, akkor szerencsétlenség üt benne tanyát. - 5. Vízkeresztkor, kiskarácsony napján (jan. 6.) a háromkirályok járnak fehér ingben, régi szitakarimából készűlt forgó, néha a németek kirúgó csillagával (Óbecse), erősen kolompolva és énekelve házról-házra. (Dávod, Baracska, Jánoshalma, Mélykút, Csantavér, Topolya, Bácskertes, Kossuthfalva, Doroszló, Gombos, Temerin). - 6. Gyertyaszentelő (febr. 2.) napján, ha a nap a papot az oltárnál éri, akkor még negyven napig hideg lesz.

A farsang mulatságait a legénység előre szervezi. Összeállnak, bandát csinálnak s kivesznek egy házat a három farsangi napra. A legtudósabb két legény szedi össze a pénzt, ők fogadják a tamburásokat, ők szerzik a bort. A leányok előre elkészítik a "bandás keszkenyőket", mindegyik kettőt, fehér csipkéset. A melyik legénynek nincsen szeretője, az nappal behívja tánczolni azt a leányt, 340a melyiket estére el akar híni. Este van azután szaladgálás. Az apa azzal a legénynyel ereszti el lányát, a melyik hamarább érkezik. De a leány másikkal szeretne elmenni s azért elrejtőzik s elő nem jő, a míg a legény el nem távozik. Néha hármat is megkér, mégis tánczosné nélkül mard, mert vagy nem tud tánczolni, vagy "szégyöll a lányhó beszélni". A párok azután három napig együtt mulatnak. (Dávod.) Sajkásgyörgyén a húshagyói napok, a "három napok", nagy ünnepek. Vacsora után valamelyik háznál összejönnek a lányok, asszonyok, legények és czitera- vagy harmonikaszó mellett ropják a csárdást éjfél után 1-2 óráig. - Az álarczosok divatja inkább a nagyközségek, városok lakosai között elterjedtebb. - Hamvazó szerdán a zentai legények és leányok a szláv tuskóvontatás szokását éltetik. Bekormozott arczczal fazekat is visznek magukkal, melynek kormával a gyerekek arczát, kezét bekenik. - Virágvasárnapon a bezdániak szentelt barkából esznek egy-két szemet, hogy betegek ne legyenek. Virágvasárnapon nem szabad először legelőre hajtani a tehenet, mert elapad és nem ád több tejet. - Nagycsütörtökön elterjedt a Pilátus-verés szokása. Még a városi templomokban is (pl. Baján) akkor, a midőn a pap a breviáriummal megüti az oltár lépcsőjét, a templomban levő hívek, főként a gyerekek, botocskákkal verdesik a padokat. Ugyancsak ezen a napon, de nagyszombaton is, ha kerepelni kezdenek, az udvart gyorsan fölseprik és csengetyűvel gyorsan körűlszaladják, a következőket mondván: "Kígyók, békák elmenjetek, ide ne jöjjetek!" (Zenta.) - Nagypéteken a nők hajuk végéből levágnak és a kereszt körűl szétszórják, azt hívén, hogy azután nagyobbat nő. (Dávod.) Ha valakit e napon vesszővel vagy más valamivel megütnek, keléses lesz. (Zenta.) Másutt, pl. Szabadkán is, azt hiszik, hogyha e napon esik az eső, akkor a gyümölcs férges lesz. A leányok nagypénteken reggel fűzfa alatt mosdanak és fésűlködnek, hogy szép hajuk nőjön. (Bezdán.) A kanizsai halászok e nap hajnalán a Tisza partjára hasalva a szapolylyal csendesen ütögetik a vizét, hogy egész éven át eredménynyel halászszanak. - Nagyszombaton megérkeznek Rómából a harangok. Ekkor egy veder vizet öntenek a háztetőre és a fák alját nagyjából elseprik, hogy a ház le ne égjen és féreg ne kerűljön beléje. - Húsvét első napján húseledelt, tormát, kalácsot, piros tojást áldatnak, szenteltetnek. A hímes tojások szokása virágzó, készítésük technikája a viaszkozás. A gyereksereg fészekbe várja, melyben meg kell férnie a narancscsal; tuczázik vele, fillérest vagdos belé. Nagyon elterjedt a magyarság egész területén az öntözés vagy keleten locsolkodás, még pedig az eredetibb, de nyersebb formáján kívűl már a szagos vízzel való öntözés is. Húsvét másodnapján a legények elfogják, elvonszolják a kútra és három-négy vödör vízzel locsolják meg a leányt, a ki köszönetképen meg is vendégeli őket kocsonyával, kalácscsal, pálinkával. A rákövetkező napon azután visszaadják a kölcsönt. Jaj annak a legénynek, a melyiken erőt vehetnek, mert vályuba fektetik és úgy öntözik le. A tavaszi ünnepkör babonáinak fókusza a Szent György-nap (ápr. 24.) Ha e napon bevágják a kapufélfát, a tehén hasznát elviszik. Őrzik is az előtti napon éjfélig, de ha mindezek ellenére megesett a baj, megfaragták a kaput, addig nem eresztik át a tehenet, a míg kutyát vagy macskát nem hajtottak át rajta. (Veprőd, Péterréve, stb.) Ha e napon kihajtják a tehenet, utána kell rúgni a papucsot, akkor jó tejet ád. (Bezdán.) A ki Szent György-nap előtt piros pillét fog, tegye a bugyellárisába; mindíg nagyon sok pénze lesz. Ha denevért fogott, ezüstpénzzel vágja le a fejét; mindíg szerencsés lesz. Kígyó- vagy gyíkfejet szögeznek a jászolba, hogy a barmot minden bajtól megóvja. Ha valaki ezen a napon gyíkot fog s azzal nyakát megkeni, nem lesz torokfájása. - Május 1. A májusfa állítása a városokban, de helyenként a falvakban is divatos. A dávodi legények májusfát állítanak a lányos ház elé, a bíró, jegyző lakásához. A muzsikusok sorba járják az elűljárókat. Babonái is vannak e napnak. Kora reggel bodzát tűznek az ablakba, hogy a boszorkány be ne osonhasson rajta, vagy ugyane czélból gyertyát gyújtanak.

Márk napja. A ki azt akarja, hogy sok ugorkája teremjen, az e napon vesse el magját, akkor, a mikor a körmenet kiindúl a templomból búzaszentelésre. (Baja.) Pünkösd. Itt-ott a pünkösdi királynők járnak. (Péterréve, Jánoshalma.) Ókéren három virágkoszorús lányka állít be a házakba a következő mondókával:

343Mária Magdolna napja (júl. 22.) A ki azt akarja, hogy kis leányának hosszú haja nőjön, ezen a napon ültesse a kenyérsütő lapátra, nyírja le a haját, ássa el egy fa alá anélkül, hogy valaki tudna róla. (Felsőszentiván.)

Társas ünnepek. A búcsújárás a nép katholikus részének élénken érzett vallási szüksége. Nagyobb útra is elvezeti őket. Porosan, fáradtan róják az útakat, elűl zászlósan, kereszttel a lányok, legények, mögöttük az előéneklőjük, körülötte a férfinépség levett kalappal, mögöttük az asszonyok olvasót pörgetve. Kis távolságra gyékénysátras szekerek karavánja halad ruhával, eleséggel. A délvidékiek, különösen pünkösd előtti szombaton, Doroszló szentkútjához zarándokolnak el, az éjszakiak közelebbre eső kegyhelye a Baja melletti Vodicza. A távolabbi Gyűdre (Baranya vm.) Krisztus menybemenetele napján, pünkösdkor, Szentháromság vasárnapján látogatnak el. Ha helyben van a búcsú, előre sütnek-főznek, mert vendégűl várják a más falun lakó rokonokat. - A fonóház divatja sem múlt még el. A dávodi lányok még novemberben összeszedődnek és harminczan, negyvenen kibérelnek egy házat. Kevés pénzbeli fizetésen kívűl mindegyik egy-egy rokka csepűt is ád a háziasszonynak. Esténként azután rokkásan beállítanak és énekléssel, játékkal űzik el az egyforma munka unalmát. A legjobb nótás lány rákezdi, a többi utána énekli. A nótára a legények is beszállingóznak és legelőször is sorba eljárnak pazderját rázni, azután mindegyik leűl a szeretője mellé. Egy szélrül az ólmos pálczát odateszi a szélső lány rokkája alá, megállítja és a leányt elküldi csókolni. Ez s után a többi is, sorba csókolja a legényeket. A melyik ellenkezik, annak elvágják a rokkája zsinegjét. Ha kevés a legény, a leányok játszanak. Felöltöznek czigánynak, czigányasszonynak, ellátogatnak a másik fonóházba. Vasárnap este az egyik legény összefon egy törűlközőt "lafagynak", odaáll vele az ajtó mellé és ezt mondja: "Kútba estem." Erre egy leány hozzá megy, megcsókolja és ő marad a kútban. A "lafagyos" kérdi tőle: "Ki húzzon ki?" A leány szeretőjét híjja, azt megcsókolja azután az marad a kútban. - Egy játékuk a "párosi játék". A legények sorba leűlnek, a lafagyos hajt mindnyájának párt, kit a legény kér. Azt kérdi azután: "Szereted-e párodat?" A legény azt mondja, hogy nem szereti. "Gát kiét?" - "A Simon Jánosét". - A lafagyos elmén Simon Jánoshoz: "Kérik, János, az asszonyt." - "Kicsoda?" - "Horvát Imre." - "Annak nem adom." Erre Horvát Imre kinyújtja a kezét, a lafagyos pedig belevág egyet a tenyerébe pöcsétűl. A legény azután a lafagyossal Simon János tenyerére rendel huszonötöt. A melyik az ütést nem akarja állani, lemond a kívánt párról. - Így múlik az idő tizenegy óráig, a mikor szerteoszlik a társaság, s minden legény hazakíséri szeretőjét. Másutt (Bácskertes, Bácsgyulafalva, Veprőd, Doroszló) a vasárnap délutáni táncz divatozó. Tánczaik, a melyeket egyéb összejöveteleik alkalmával is ropnak: a csárdás, a lengyelke, polka; zenéjök a trombita, tambura s csak ritkábban a czigányzene. - A móvába-dolgozás, a székely kaláka mása, fizetés nélkül, egymásnak kölcsönösen végzett munka, (szántás, kukoriczafosztás). Bácska sok helyén megvan még e jó szokás. Néhol a gazda ilyen alkalommal háza elé zászlót vagy zöld galyat tűz, vagy pedig valakit megbíz a szándéka közhírré tételével. A munkáért, a mint említettük, nem fizet, hanem a munkásokat enni és innivalóval vendégeli meg. Akárhányszor tánczra perdűl a lakoma után az összeverődött társaság. - Kártya. Az utczán, a házak elé kiállított asztalok körűl való kártyázás divatja nem magyar, inkább szláv, bár a németség körében is kedvelt szórakozási módjuk vasárnap délutánonként az öregeknek. Gomboson minden 10-15-ik ház előtt űl egy csoport s játszsza az "oplitán"-t. Nem pénzre játszanak: a vesztő pár födetlen fővel űl, mert szolga.

A) A népies kozmogónia hitköre másutt is, e vármegyében is egyre jobban szűkűl, s inkább csak az olyan jelenségekhez fűződő részletei élnek elevenebb életet, a melyek a nép naiv képzeletét gyakrabban foglalkoztatják, mint pl. a holdújulás, a melynek a varázslásban még élénk része van. Leviátán-regéjük szerint a földet négy czethal tartja a szájában; ha valamelyik megmozdúl, földrengés támad. Mások szerint a földrengést egy nagy hal okozza, a mely folyton mozog a világon és a hová elér, ott megrendűl a föld. Ismét más felfogás szerint a föld vízen áll, s ha a körüle úszkáló czethalak valamelyike farkával megérinti, földrengés keletkezik. Ha pedig a víz felszínére jönnek lélekzetet venni, akkor tűzhányás támad, s füstöl a hegy. Sokáig nem szabad az égre nézni, mert leszakad és vége lesz a világnak. A napfogyatkozást így képzelik: A holdban egy ember 344lakik s ha az öreg fázik, nagy subáját feldobja magára, miközben eltakarja a napot. Ha fölmelegedett, lassan lecsúsztatja subáját, mire kivilágosodik. A holdban lakó ember képzete még élénk. Szabadkán és vidékén azt hiszik, hogy a holdban Szent Dávid hegedűl, egy leány pedig tánczol. A dávodiak és topolyaiak szerint Szent Cziczelle tánczol benne czitera-szóra. Szent Cziczelle nagyon szeretett volna tánczolni és kérte a Mindenhatót, engedje meg, hogy tánczolhasson. Isten megneheztelt reá kérése miatt s büntetésből tánczoltatja a világ végéig. A hold felé újjal mutatni nem szabad, mert az illetőnek a keze összezsugorodik. (Zenta.) A ki újhold péntekjén születik, tíz éves korában kutyává változik. Ültetni, vetni akkor legjobb, a mikor a hold a föld alatt van, mert akkor hamar kikel és jó termés lesz. Ha újhold vasárnapján esik, négy héten át folyton esik.

B) Szellemi lények. Ördög. Ha esik az eső és szivárvány van, akkor veri az ördög a feleségét (Bezdán). Ha a leányok fütyűlnek, akkor az Isten sír, az ördög nevet; ha a fiúk fütyülnek, akkor a megfordítottja áll. Boszorkány. Uralkodási idejük főleg Lucza- és Szent-György-nap. Éjjel tizenegy és tizenkét óra között járnak s akkor szedik a temetőben a rontófüvet. Ha be akarnak valahová jutni, erősen zörgetnek; de ha az ember keresztbe teszi a kezét, eltűnnek. Ha bejuthatnak a házba, a lakók mellére feküsznek és megfojtják őket. A nyomás csak úgy múlik el, ha helyére foghagymát tesznek. Hogy be ne juthassanak, az épülő ház szálfájára egy "b" betűt irnak s melléje keresztet. Alakjuk a következőképen szerepel a babonás esetekben. - "Egyszer egy legény Lucza-nap előtti éjjelen haza felé tartott. Az út közepén találkozott egy fehérbe öltözött asszonynyal, a ki nádat szedett és egy parázszsal megrakott bögre volt nála. Mire a legény haza ért, arcza, keze, lába csupa seb volt. Csak akkor gyógyúlt meg, a mikor anyja a Kígyós mocsaras vizében megmosta. A legényt a fehérruhás boszorkány rontotta meg." A gyermekeket elváltják: "Egyszer egy asszonynak Lucza-napján született gyermeke. A mint éjjel mélyen elaludt, légy alakjában egy boszorkány osont a szobába, s egy darab fát vitt magával, melyet felöltöztetett. Elvitte az asszony gyermekét, s helyébe melléje fektette a fát." Fekete macskává szeret átváltozni, vagy ő változtatja lóvá az embereket; kantárt vet a fejükbe és a harsányi hegyre nyargal rajtuk a boszorkány-gyülekezőre. Ha sikerűl a kantárt reádobni, ő válik lóvá, s ha megpatkolják, másnapon keze lába csupa seb. A forgószélben is ezek a rosszak járják tánczukat s ha bicskát dob az ember belé, megsebzi őket. Kincseket őriznek, a mint a következő történetke meséli: "Egyszer volt egy községben egy szegény ember, s annak gazdag bátyja. A mint egy alkalommal a szegény rőzsét szedett az erdőben, sötét felhő támadt, s megjelentek a boszorkányok az alatt a fa alatt, melyre a szegény ember menekűlt. Az egyik elmondja a varázsigét: "Szizam, nyílj meg!", mire a föld megnyílt s a boszorkányok eltűntek benne. Mikor valamennyien lenn voltak, megismételték a varázsigét, mire a föld bezárúlt mögöttük. A mint a boszorkányok ismét elmentek, a szegény ember is lejutott a föld alá, megrakódott aranyukkal, ezüstjökkel, gazdag emberré vált. Kapzsi bátyja is megkísérelte az öcscse vállalkozását, de a boszorkányok elfogták és széttépték." - Az állatokat is féltik tőlük. Ha valaki megfejt, a tejet letakarja, mert különben megrontják a tehenét. Hogy ne árthassanak, a barmoknak, sarlót vágnak az ajtófélfába, vagy a tehén méhlepényét ássák el az istállók küszöbe alá. - Fejetlen ember. Egyszer egy parasztlegény éjjeli 12 órakor hazamenet megpillantott egy tüzes kocsit, a melyben fejetlen ember űlt, a kocsit pedig fejetlen lovak húzták. A mint közel ért a legényhez, leugrott s hazáig üldözte. Egy másik legény kocsmából tért haza éjféli időn, mikor egy sarkon egy fejetlen lovat s rajta fejetlen embert pillantott meg. Tovább menvén, egy tiszta fehér lovat s fehérbe öltözött embert látott, a ki elkísérte hazáig. Otthon lefeküdt és rögtön elaludt. Azt álmodta, hogy ég a házuk, ő meg künn van a temetőben. A mint reggel fölébredt, azt mondja anyjának: "Ne sirassatok, mert különben jaj lesz nekem is, nektek is." Alighogy kimondta, rögtön meghalt. - A garaboncziás elmegy az emberek lakására s ha nem adnak kérésére semmit sem, esőt, zivatart, jégesőt támaszt; a lidércz fekete jércze első tojásából öreg asszony hóna alatt kel ki, mely minden kívánságát teljesíti. - Gyermekijesztők: a bubus, a moczodáj, kramputer (Zenta), bambus (Bácskertes), a tüzes ember, lánczos disznó (Veprőd.)

C) Egyéb babonák. Az emberi test részeihez fűződők. Ha valaki mezítelen lábbal megy az utczán, megvágja valamivel s ezért megdagad: a miben megsértette, azt ellensége tette lába alá. A nép azt mondja, rontásba hágott. (Bezdán.) A ki korán reggel sír, bal lábbal kelt. - Ha holttetem van valakinek a kezén, menjen a temetőbe s egy csonttal nyomkodja meg, el fog múlni (Szabadka.) Ha valakinek körme fölött megszálkásodik a bőre, háromszor kotorja el a frissen elvett fazék helyéről a hamut. Magyarkanizsán még megvan emléke annak az ismeretes felfogásnak, hogy hajdan az ember egész testét köröm fedte. Ádám vétkezése után szorítkozik az ujjvégre. A kinek a tenyerén végig ér az ér, az rövidesen meghal. Kinek a szeme fáj, ezüst függőt hordjon. Akinek földig ér a haja, az Istennel beszélt. - Gazdasági babonák. Ha a tejnek nincs föle, a boronából egy tüskés ágat és egy kést kell a zsétárba állítani s arra kell fejni. Ha a tehén nem folyat, lisztes zsákkal verik meg. (Felsőszentiván.) Karácsonykor piros almáról itatják a lovat, hogy egész éven át egészséges maradjon (Veprőd). Hogy a disznó meghízzon, feneketlen kosarat függesztenek fölébe. Új kutyának, hogy megmaradjon, beleköpnek a szájába. Ha a kutya eltéved, kereket emelnek a kéménybe s a lyukas kerékagyon át háromszor elkiáltják a nevét, mire hazajön. Ha valaki ludat vesz, a kis kapuban lába között ereszti be, hogy megszokjék. Ha a kis csirkéket először viszik az udvarba, becsukott szemmel lépegetnek, ezt mondván: "Úgy ne lássa a holló a csirkéimet, mint én." (Baja.) Ha mákot vetnek, felfujják a szájukat, hogy nagyra nőjjön a mákfej. Piros lesz a kukoricza, ha ültetés közben az ültető a napba néz. A tököt délben vetik, mert akkor olyan nagyra nő, mint a delelő ökör. Burgonyát a mérleg, babot a halak jegyében vetik, hogy könnyen megfőjenek. Ha a nap süt s a hold is látszik, nem jó vetni. Időjóslás. Ha Mária-napján a nap süt, a hideg még hat hétig eltart. Ha Pál fordulásakor enyhe idő van, a tél még szigorúan kitart; ha ellenben a napon hideg és viharos idő van, közel a tavasz. Ha nagypénteken esik, akkor az eső egész éven át haszon nélkül húll alá. Ha napsütéskor esik, az kárára van a kerti veteménynek. (Veprőd.)

Nagyon elterjedt a varázslás. Ha valaki szeretőűl akar magának valakit megszerezni, kenyérmorzsát, sót és a kéményseprő seprűjének egy kis vesszőcskéjét zacskóba köti és a harisnyáján viseli. Ha a leány a búcsúhelyen este háromszor megkerüli a kápolnát és azután éjfélkor felébredvén, háromszor czuppant s hármat ugrik, abban az évben férjhez megy. A legény szerelmének megszerzése olyan módon is sikerűl, ha felveszi és magánál hordja a nyomát. A megrontott gyermekek gyógyításánál szerepel a szenes víz, a sótalan víz, de bő szerepe akad minden téren a ráolvasásnak. Ha a gyermeket a váltóláz látogatja, éjfélkor az anyja a kémény alá viszi és a következőket mondja: "Alsó, felső szomszédasszony, - Az én gyermekemet - A gyujtvány-hideg leli!" - Ha háromszor megismétli, a láz elmúlik. (Topolya.) A szemölcs elmúlik az újjról, ha, mikor a disznók moslékot esznek, kezét belemártja a vályúba és keresztet vetvén, mondja: "Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében!" Ha valakinek tyúkszem van az újján, újholdkor kimegy a felkelő csillag elé s kezébe fogván a tyúkszemet, folyton a holdra nézve mondja el háromszor: "Újhold, új király!" - Nekem van egy támadásom, - Akkora mint egy tál, - Legyen akkora, mint egy mák!" Ráolvasással gyógyítják a gombosiak a "pokó-varrt". Egy lóraolvasásuk így szól: "Sárkerék, vadlóher, maradhatsz te ettől; - Nagy szelindek-kutyák majd jól laknak ebből".

A kincskeresők, pénzásók - mert akadnak még - varázslásukkal főleg török kincsek után kutatnak, s ez épen olyan élő hagyomány, mint az, a mely a bácskai rablók elásott pénzére vágyik, a kik még a telepítések idején rettegetté tették egyes tájait. A dávodi pénzásók vezetőjükkel kimennek arra a helyre, merre égni látták a kincset. Ott a mester kézbe veszi a virgulát, a mely négy szál vesszőből van, s mindegyik szál kétágú. Valamennyi hatszor meg van szentelve, s az igazságot felfedik. A vesszőket összeakasztják: kettőjüket az egyik fogja hüvelykje és mutatóújja között, a másik kettőt egy másik. Azután a virgula gazdája a következőket mondja: "Az Atyának, a Fiunak, a Szentlélek Istennek nevében kérünk titeket, négy szent evangyélisták, ha e helön pénz van, mutassátok meg; ha pedig nincs, szolgáljatok az Úrnak!" Ha a varázsvesszők jobbra hajlanak, akkor abban az irányban van a pénz, ha balra mutatnak, akkor bal felé húzódnak; ha nem mozdúlnak, akkor előfelé 346indúlnak. Ha vállalkozásuk nem sikerűl, eljárásukban van a hiba, mert párosan nem szabad kimenniök, az ásásra csak új ásó alkalmas, szótlanúl kell munkálkodniok éjféli 12 órakor, a kísértetek órájában.

Népnyelvi adatok. A) Népköltészet. A bácskai magyarságnak a poézis iránt való fogékonysága ép oly erős, akár a fajé, a melyhez tartozik; költészetének tárgyköre is megegyezik az alföldi magyarságéval. Folklóréját, a térnek megfelelő terjedelemmel, az alábbi szemelvények szemléltetik. Epikai dalait egyebünnen is ismeretes balladának egyugyanazon községben élő, egy témáról szóló két változata és egy borsodi balladaszerű darab példázza:

Mondáik élnek a Bezdánnal szemközt fekvő Vörösmartról, Bortán-vár kegyetlen uráról, az öreg Bortánról, ki embertelen sarczokkal, szívtelen módon gyötörte szolganépét, hogy telhetetlen kincsszomjának áldozhasson. Szellemét ma is többször látják, a mint födetlen fővel s az átok súlya alatt roskadozó léptekkel körűljárja a várat és a sánczokat. Elkínálja misék folyása alatt összeharácsolt kincsét, mert valahányszor belefekszik koporsójába, összecsörren körülötte pénze. Aetiologiai mondaféle regél a királyszúnyogokról: Valamikor régen a bajai városháza helyén egy gazdag földesúr palotája állott. Gonoszlelkű ispánja állandóan lopta a gazdáját. Végre is rájött a földesúr a gazságára, de már későn, mert addigra megsínylette a rablást. Boszújában kicsalta ispánját a Pandúrsziget mocsaras erdejébe, ott leteperte s mezítelen kikötötte egy fűzfához. A szúnyogok reátámadtak a gonosz emberre és vérig csipdesték. Mindezt az úr pipázva nézte mindaddig, míg az ispán szívszaggasztó könyörgéssel meg nem fogadta, hogy többé nem nyúl a gazdájáéhoz. A földesúr erre feloldotta kötelékeit, megbocsátott szolgájának, sőt régi állásába is visszahelyezte. - Ám nem úgy történt, a hogy a megszorúlt ispán ígérte. Elfeledte a szúnyogokat, fogadalmát s tovább lopogatott úgyannyira, hogy a hajdan dúsgazdag úr egészen tönkre jutott. Haraggal maga elé rendelte végre a hűtlen szolgát, de az sejtvén, merről fú a szél, lóra pattant és elvágtatott. A gazda nyomában s üldözte habzó lován, a míg el nem fogta. Újra kikötötte a Pandúrsziget fűzfájához, a szúnyogok ellepték, de ez alkalommal hiába könyörgött életéért. A gazda magára hagyta kínjával gonoszlelkű szolgáját, a ki ott pusztúlt el a szúnyog-csípésektől. A szúnyogok vérén nagyra nőttek; de lelkét is magukba szítták, úgy hogy bennük él az ispán lelke máig. Ezek a hatalmas királyszúnyogok, melyeknek utódai azonban nem tudnak csípni.

A megyei nemzetiségek közűl a magyar a dalosabb természetűek közé tartozik, ha nem a legdalosabb. Kedélyre nézve a bunyevácz áll hozzá legközelebb. Míg a templomi énekekben a németek között az asszonyok néhánya vesz csak részt, a magyar templomban az asszonyok, leányok egyként beleszólnak az orgona himnuszaiba. Kivétel akad, de a többség erejével ez áll. Világi éneket is többet énekel a magyar. A leányság kivétel nélkül nótás természetű. Vasár- és ünnepnapokon itt-ott esténként a házak előtt gyűlnek össze 347éneklés czéljából, de dalolnak munkaközben is, főként fonóházakban, a hol hangadó jó nótástársuk vezetésével dalolgatnak. De felhangzik énekük játékaik közben is. Így ha a gombosi leányok nagybőjtben vagy ádventben nem tánczolhatnak, "Csillag Borist" ugrálnak, e közben énekelnek:

A fönnebb említett Csillag Boris-játék nótájának borsodi szövege a következő: (A leányok körbe fogódznak, egy a középre áll, a többiek körülötte forogva énekelnek.)

Bordalaik főleg lakodalmi alkalmakkor szerepelnek, s míg a dúsan hajtó lakodalmi poézisnak a búcsúztató, ebédkínáló részletei a vőfély-könyvekből valók, a bordalokban, tréfás felköszöntőkben nagyobb a változatosság. Ilyen bordaluk (Tataháza, Madaras) az alábbi, melynek az ország más részéből hat változatát ismerjük:

Egy kulai köszöntőjük így hangzik:

Ugyancsak lakodalmi alkalmak teremtik meg a tánczszókat. Mikor a templomba, a templomból haza felé tartanak, vagy a legényes háztól a leányos házhoz mennek, de táncz közben is, szünet nélkül hangzanak ezek a sokszor csintalan strófák:

A gyermekjátékok rigmusainak forrása üdén buzog, s elapadását a népi hagyományok közűl legkevésbé kell félteni, mert az iskola maga is felkarolja őket. De a gyűjtemények, amelyekből merítenek, útat nyitnak nekik, az egész országban. A veprődi így játszik az ölbeli gyerekkel:

Játék rigmus. 1. A lányok kört alkotva állnak, míg egy közülök e kört körűljárva, ezt danolja:

Ekkor a körűljáró a körből kiránt egyet s ketten folytatják:

És így tovább. Mikor a körnek már csak egy tagja marad mozdulatlan, akkor a játék véget ér. (Szabadka.)

2. Az alábbi a Zenta melletti Tornyos pusztáról való, de a nyugati és éjszaki községekben is éneklik:

B) A vármegye közmondáskincséből már a múlt század hetvenes éveinek végén gyűjtött és közölt Margalics Ede dr. (Bácskai közmondások és szólásmódok; Baja, 1877.) s közülök többnek eredetére is rámutat. Azt sem mondta, hogy szervusz, templom. Grassalkovich herczeg, Baja földesura, egyik birtokán reform. templomot akart építtetni. A katholikus plébános erről le akarta beszélni és azt vitatta, hogy ezt a katholikus kegyúrnak nem szabad megtennie. A földesúr erre azt mondta: "Bizony, tisztelendő úr, jó volna, ha egy kicsit tovább is látna 349az orránál, hisz én e templomot őfelsége helybenhagyásával építem." "Jól van, mondja a pap, de uramnak nemcsak Bácsig, hanem az égig is el kellene látnia." "De bizony lesz azért mégis templom!" "No akkor, szervusz templom." (Azaz, vigye el a manó a dolgát.) - Drága a hajvár, de meg is éri. Szabadkán egy gazda többek között halikrával is megtraktálta vendégét, ki ehhez csakhamar becsületesen hozzá is látott, minden más olcsóbb ételt mellőzve. A gazda egy kissé megsokalta és hogy a kaviárjából egy keveset megmenthessen, ezt mondogatta: "A hajvár igen drága." Vendége pedig egyre csak ezt válaszolta: "Drága, drága, de meg is éri." (A potyakedvelőkre mondják.) - Elment oda, hol a part szakad. Veszedelmét keresi. Baján a rosszhírű házak a Sugovicza partján vannak. - Hadd lássa a lógóst is. Midőn II. József Szabadkán is megfordúlt, előfogatosnak kirendeltek egy jómódú gazdát, kinek az egész városban legszebb lovai voltak. A jó ember hármat fogott be, s midőn ennek nem illő voltára figyelmeztették, akkor élt a fenntebbi mondattal. - Hozzák az almát. Szabadkán egy háziasszony megsokalta már a férje és vendégei ivását és almát hozott be, azt remélvén, hogy arra majd nem fog a bor ízleni. De csalatkozott, mert annál többet ittak. E mondást azokra alkalmazzák, a kiken semmikép sem lehet kifogni. - Kurta, mint a szeremlei szoknya. A Baja közelében fekvő Szeremle asszonyai rövid szoknyát hordanak. - Lop, mint a madarasi ember. Maga iszik, mint a csonoplai tamburás. Madaras és Csonopla bácskai falvak. - Nem fél a német, hogy elveszik a gatyáját. A bácskai svábság tényleg itt vette át a magyarságtól e ruhadarabot. - Szent Miska. 1818-ban egész Bácskát egy Miska nevű rajongó szabó járta be, kit a nép proczesszióval kísért. Pályafutását a zombori börtönben végezte. - Verik, mint a Pilátust. Magyarázata a nagyhéti szokások között. - Világnak szaladt, mint a miskei malacz. Miske falu Bajától éjszakra. - A közöltek legnagyobb része ma is forgalomban van, a következő újabb szólásokkal: Világnak ment, mint a Misák kutyája. Misák kutyája elveszett s azért, ha valami eltűnik a faluban, ezt a parasztpéldát használják. (Csantavér.) - Vigyázz, hogy a Szlári padlására ne kerűljön a bőröd. Beteges emberre mondják. Szlári valamikor bőrkereskedő volt. (Kishegyes.) - Hová mégy? A szállásra. Hogy mégy? A Szólmi kocsiján. (Gyalog. Topolya.) - Lessen rá, mint Vulkai a Krisztusra. Vulkai súlyosan beteg volt és hozzátartozói vigasztalták, hogy Krisztus majd megsegíti, csak bízzék benne. A beteg keserű humorral válaszolta: "Majd rálesek!" (Martonos.) - Tart, mint Sörös a verbunktól. - Megy beléje, mint bőgőbe a húszas. - Olyan éhes, mint a mónár csirkéje. - Annyit kapott, mint Bugyi a tapasztásért. - Lassan kása, ne rotyogj! (Óbecse.) - Czifra, mint a rácz oltár. - Harmadnapos vendégnek czoki a neve. - Szömérmes, mint a rácz menyasszony. (Baja.) - Kibújt a kenyér a héjából. (Elfogyott.) - Kiszegődte a szeretőjét. (Tarthat szeretőt.) - Könnyelmű emberre mondják: Eszem, iszom, jól élek, senkivel sem cserélek. (Jánoshalma.)

Gúnynevek. A sebző csúfolkodáson, kötekedő tréfán kívűl a gúnyneveket akárhányszor a szükség teremti meg, a mikor a sok egynevű között egy vagy más gyengéjük emlegetésével tesz különbséget a nép. Ilyen értelmű mellékneve majdnem minden családnak van, sőt néha a nép egyik-másik községbeliét csakis ezen a néven ismeri. Közlésük alkalmával csak egynehány szemelvényre szorítkozhatunk: Gója (Nagylábú); Hëgyën magos (Kis ember); Kis Háber (Neve Habermann, alakjára kicsiny); Kadét (1848-ban katonásdit játszottak, s ő magát kadétnak nevezte); Kanalasok (Tamburások, a hangszerükről); Taknyos Marczi (Szüntelen náthás) (Jankovácz.) - Bingulai kántor (Bingulán volt kántor azelőtt); Bubás (A haja előre hajlik, mint a búb); Ballangó (Száraz ballangóval szokott tüzelni); Babkáros (Így nevezik a tót babkárosok után, mivel a piaczon holmi apróságokat szokott árúlni); Csuvár (apja bojtár, ráczúl "csuvár" volt); Fias (Sok fia van); Hájfejű (Kopasz) Kable (Kapd le!); Leszekúr (Egyszer azt mondta: "Leszek még én úr!"); Lipe (Könnyű mint a lipe, pille); Nagyszerszámú (Felesége nevezte el így); Pisze Jancsi (Hibás az orra); Szaladinka Ágnes (Mindig szaladgál.) (Kishegyes.) - Százszorszép (Nagyon szép asszony volt az anyja.); Kupurczi (Kis ember); Tálszemű (Nagyon kidülledt szemei vannak); Mónár ("Több a lisztyibe a korpa, mint a liszt.") (Bajmok.) - A községek egymást is gúnyolják; főként a más nemzetiségbelieket, de magukat is. Bicskás malmúak a bogojevaiak (gombosiak). Azt mondják róluk: "Úgy forog, mint a bogojai szélmalom." 350(Furcsa módon.) - Bőrhasúak a bátmonostoriak. Patkányfarkúak a szenttamásiak. Pinczemestere szerint a pap borát a patkányok szítták ki úgy, hogy a farkukat belemártogatták a hordókba. Ismeretes tréfás jellemzése néhány bácskai helynek a következő: Ó Morovicza, jaj Pacsér, kenyeretlen Csantavér. - Vagy: a kit Baján meg nem szólnak, és Zomborban el nem raknak, Újvidéken meg nem szidnak, Szabadkán meg le nem isznak, az elmehet a világ végére is. - Az ország hajósai a bezdániakat tehénnyergelőknek gúnyolják. Vontató lovaik Győrött a nagy hideg miatt elszakították zablájukat és megindúltak hazafelé. Tolnai és földvári vontatók rákiabáltak a lajder-ra (lóvezetőre), hogy űljön a szürkére és terelje őket vissza. A fiú álmos volt s a szürke helyett egy fehér tehénre akart felkapni.

C) Nyelvjárás. A vármegyei magyarság nyelve a duna-tiszai nyelvjárásterület körén belűl a bácsmegyei nyelvjárást alkotja. A pestmegyeivel és tiszántúlival, mint a mely nyelvjárásokkal egy területhez tartozik, a legfőbb sajátságokat tekintve, megegyezik. Társaitól főként a vármegye magyarságának települési történetével megmagyarázható tarkaságával válik ki. Magyarsága is több helyről gyűlik össze, idegenből magyarosodott falvainak (Bajmok, Őrszállás, Kupuszina) nyelvén pedig még ma is meglátszik az idegen eredet. A Bajától és Szabadkától éjszakra eső felsőbácskai rész magyarságának nyelve teljesen beleillik a duna-tiszai nyelvjárásterület fejlődésébe, s majdnem mindenben a pestmegyei katholikus lakosság nyelvével egyezik. Ez tehát e vidék tulajdonképeni nyelvjárása, melytől a bevándorlottak nyelve sok tekintetben eltér. Ezen a részen még a máshonnan telepített községek (Jánoshalma, Madaras, Mélykút) lakossága is megtanúlta a városok s a többi községek nyelvét. A többi részeken a bevándorlott községek jobban megőrizték nyelvjárásukat.

I. Hangtan. A felsőbácskai magyarság nyelvének hangzórendszere, Balassa József szerint, (Felsőbácskai nyelvsajátságok. Nyr. 12:215) csak kevéssé tér el a köznyelvétől. Ë-ző nyelvjárás, a mely a közép ë-t, kevés kivétellel, mindíg pontosan megkülönbözteti s csak néhány szóban ejti ö-nek; szöm, köröszt, söpör, mi lőtt (lelt)? A köznyelvi magánhangzókon kívűl, a hosszú zárt â-t és nyílt ê-t is használja pótlónyújtáskor (avvâ, evvê, meghât, êmënt). Mint nyelvjárás területe általában, a felsőbácskai nyelvjárás is kedvelője a hosszú magánhangzóknak. Főleg az í, ú, ű fordúl elő gyakran a köznyelvi rövid hangok helyén. A tanítani, írni, bízni, sírni, stb. igéket egész ragozásukon keresztűl hosszú í-vel ejtik: tanítsz, taníttat, írtam, sírt, de: irat, biztat; hosszú ú-val ejti mindíg: fordúl, múlik stb.; hosszú ű-vel: a szépűl, merűl stb. igéket. Az í, ú, ű hangzós egytagú szavakat n ragos alakjukban is hosszan ejti; vízen, kúton, nyúlon, tűzön. Röviden a tárgyrag előtt: vizet, nyulat; többes képző előtt: vizek, nyulak és a birtokos személyragok előtt: vizem, nyulam, tüzem. Hosszú ő-vel: kőr, kőrön, kőrök. A személyes birtokragos -tűl, -rúl határozóragok magánhangzója a hangsúlyos első szótagban hosszú: tűlem, rúlam. A nyiltság és zártság esetei közűl a helyett zártabb o (csollán, osztán), ë, é helyett zártabb i, í (kinyér; níz, nímet, pintëk, ënyim), ó, ő ellenében zártabb ú, ű (túrú, rúlam; ű, űk, lűtt, tűlem) szerepel. A hiatus elkerülésének módjai: lány, rádás; fijú, hijába; ha ja, ha jëgy (ha a, ha egy); a zembër, a zág, stb. A hangzóilleszkedés változásai: oskola, kalandárium; ehën (ehun) van, ekkő (ekkor). Diftongusai e nyelvjárásnak nincsenek, még az aj is é-nek hangzik: paré (paraj), gané (ganaj).

A mássalhangzók változásának példái: t-d (viszked), k-g (gunyhó), n-ny (nyől, nyőstény, kappany), ly-j (ojan, mijen, kiráj). A ja rag (vág-ja, aty-ja) j-je mediák után gy (tuggya, habgya), tenuisok után ty (hajtya, aptya, falattya). Az igerag n-nel végződő szavak után nnya (kivánnya, bánnya), r-en végződők után gy (várgya); l után magához asszimilálja (hajja). A mássalhangzói változások közűl e hangok kihagyása a magánhangzók nyújtásán kívűl legjellemzőbb sajátsága a nyelvjárásnak. A szó végéről elmarad az l, r, z, t: avvâ, kézzê; házná, kertné; háztú, kézbű; allú, hátú; aggyá, hozó; jó (jól), fé (fél), fő is (föl is); ëcczé (egyszer), háromszó (háromszor); akkó (akkor), máskó (máskor); kerthő (kerthez), néha: tűzhől (tűzhöz); az gondúják mos má (most már), Szen György; mer êmënt, mingyár itt lësz. Máskor a mássalhangzó csoportokból hagyja el egyszerűsítés czéljából az l-et (meghât, hâgat, hêre; bót, nyócz, ződ, főd), vagy az r-et (fór-forr, vâr-varr). A mássalhangzói pótlónyújtás szintén előfordúl: anni, fekünni; hatták; assë (azt se); úmmëg ültek (úgy meg), ënnap (egy nap), amég êgyün 353(az még eljön). A tj átváltozása ts, ss-re az igéknél nemcsak a parancsoló, hanem a jelentő módban is előfordúl: tartsa (tartja), szeressük (szeretjük).

Egész szótag esik el a megyek ige ragozásánál: mék (megyek), mész (mégysz), mén (mégyen).

II. Alaktani sajátságok. A személynévmások többes alakjai a következők: mink (mi), tik (ti), űk (ők); tárgyesetei: éngëmet, tégëdet, űtet, minket, tiktëket, űket. Személyes birtokragos alakjai teljesebbek: üvéje (övé), üvéjük (övék); több birtok esetében: ënyimek, de tietëk, üvéjük. A személyes birtokragos névutók szintén teljesebb alakjukkal szerepelnek: föléje, melléje, hozzája, elejbe.

Az l denominális igeképző előtt álló magánhangzók és az ít, úl, űl igeképzők hangzói is hosszúak (doból, mázól; tanít, fordúl). Az ít képző ajt alakban van meg ebben: hasajt (hasít); az aszt pedig íszt alakban (szakíszt); a frekventativ koz, köz dz-vel (birkódzik).

Az igeragozásnál csak a jelen időt és a t végű múltat ismeri nyelvjárásunk. A feltételes mód első személye mélyhangú igéknél mindíg így hangzik: írnák (írnék), innák (innék), a tárgyas ragozás többesének első személyében: megírnánk (megírnók). Az a-ra végződő főnévből képezett ige jelentő módú jelen ideje harmadik személyében és felszólító módjában z-vel: tréfázik, pipázik; vacsorázzak, vacsorázzá. Az ít képzős igék a felszólító módot kétfélekép alkotják: tisztíjja, tisztíjjad és tisztíccsa, tisztíccsad. Jellemző sajátsága a felsőbácskai nyelvjárásnak, hogy a határozói igenév képzőjének (-va, -ve) v-je elvész: irrâ (írva), írral. Az ikes igék első személyének ragja mindíg k: ëszëk, ënnék, ëgyek. A második személy sziszegőknél az l pótlására megnyúlt magánhangzón végződik: iszó (iszol), ázó (ázol); másféle igetövek után sz: írsz, pipász. A felszólító és feltételes módban mindíg hosszú magánhangzón végződnek: igyá (igyál), inná (innál); füröggyé (fürödjél), fürönné (fürödnél).

III. Mondattani sajátságok. Az ë kérdő szócska, ha a mellékmondatba kerűl, az igekötőhöz, vagy más azt kiegészítő határozóhoz, tagadó mondatokban tagadó szóhoz kerűl: kérdëszte, hogy el-ë gyüssz? kérdëszte, hogy nem-ë gyüssz-ê? Az is, ha föltételes mondatban áll is, az igekötő, vagy más, az igét kiegészítő határozó után következik: nem bánom, ha el is mongya; nem bánom, ha agyon is üti. A tagadást és tiltást kettőzteti: én së nem láttam; të së në tëdd. A sincsen helyett is mindíg së nincsen áll. A tagadó névmásoknál meg épen háromszoros a tagadás: sënki së nem vót itt.

A bácsmegyei nyelvjárási szigetek közűl némelyiknek nyelve csak néhány sajátságra nézve tér el, úgy hogy még ehhez a nyelvjáráshoz számíthatjuk. Így első sorban a megmagyarosodott bunyevácz községek nyelvjárása, pl. Bajmoké, a melynek egyre múló, idegenszerű sajátsága, hogy a helyett á-t ejt (mádár). Ez a község az é helyén gyakrabban í-t hangoztat, mint a felsőbácskai nyelvjárás, továbbá orrhangú magánhangzói is vannak (legé~, léjá~). Az a hang maradványa, hogy az l pótlására megnyúló â mellett á-t is ejt (avvá, házzá).

Pacsér és Feketehegy kúnjai a felsőtiszai nyelvjárás fontosabb sajátságait őrzik. Nyelvjárásuk e-ző, az é helyén következetesen í hangzik és az l a szó belsejében ritkán, a végén sohasem marad el.

A dunamenti községek (Bátmonostor, Baracska) települő lakossága, az alsódrávai nyelvjárást hozta magával a Dunántúlról, a mely új hazájában ë-zővé lett. Eredeti sajátságai az ilyen birtokos személyragos alakok: borik, szavik, magik, a következő igealakok: hozi, adi, láti, végűl az ít végű igék ilyes formái: számíja, számíjja, tanúsíjja. Az 1756-ban a Dunántúlról telepűlt doroszlóiak nyelvjárása is őrzi a régi terület nyelvsajátságait. A bácsmegyei nyelvjárás szigete még a XVIII. században Zentára és vidékére vándorolt jászsági magyarság nyelve is.

A vármegye magyarsága zömének nyelvsajátságait képviselő felsőbácskai nyelvjárás szemléltetésére közöljük az alábbi bajmoki mesét.

Már a karloviczi és paszaroviczi békekötés után (1718) történtek kísérletek a németek letelepítésére Bács-Bodrog vármegyében. Csataalján 1726-ban, Újvidéken 1739-ben, Hódságon, Kolluthon, Csákován, Priglevicza-szentivánon, Palánkán és Gajdobrán 1748-ban, Apatinban 1750-ben találunk már német lakosokat. A rendszeres gyarmatosítás azonban csak a hubertsburgi béke után, 1763-ban kezdődött, a midőn ugyanis a szolgálat nélkül maradt katonákat hívták meg családjaikkal együtt letelepűlésre. Mária Terézia toborzói különösen a Rajna vidékét járják be s birodalmának e túlnépes lakosságát édesgetik - utalással a sokat ígérő császári pátensre, - Magyarországba és a Bácskába.

Valamint Mária Terézia, úgy fia, II. József is a bevándorlásra alkalmas német népet a római birodalomból szemelte ki. 1782. évi szept. hó 21-én pátenst intézett a császár Röthlein frankfurti követhez, meghagyván neki, hogy azt ama vidéken nyilvánosságra hozza és hírlapilag közzé tegye.

E türelmi és szabad költözködési pátensben a bevándorlóknak teljes lelkiismereti és vallásszabadságot biztosított. Minden telepesnek ingyen útazást, ellátást, új házat, teljes berendezéssel, földet s földmíveléshez szükséges eszközöket, igás állatokat, tíz évre szóló adómentességet stb. ígért császári szavára.

Mária Terézia idejében a telepesek csak ideiglenesen és csak haszonélvezeti jogczímen kapták a földterületeket; József azonban a földbirtoknak tulajdonjogon való átruházásával kívánta a bácskai német telepeseket örök időkre állandósítani s ez a törekvése teljes sikerrel is járt.

A jövevények minden igyekezete kezdettől fogva az anyagi jólét fejlesztésére irányúlt és kitartó vasszorgalmuk csakhamar jólétet teremtett közöttük. Olvasni-írni apraja-nagyja tud; alig van ház, ahol téli időben újságot, gazdasági folyóíratot ne tartanának. Majd mindenik házban találni kis könyvtárt, mely épülésükre és művelődésükre szolgál. Véralkata, gondolkozásmódja, életfelfogása merően különbözik az őt környező nemzetiségiekétől s ennek révén sikerűlt is neki, elvi szigorúsága által, szellemi önállóságot kiküzdeni, melynek mindenkor élénk tudatában van.

Praktikus érzéke főleg a hasznosat tartja szem előtt; nem álmodozik, nem politizál, minden gyakorlati újítást gyorsan utánoz, van benne jókora űzleti és vállalkozó szellem, spekulál mindennel, a miből hasznot remél, e mellett óvatosan bonczol minden ügyet, mielőtt a vállalatba bocsátkoznék.

Vannak azonban erkölcsi hibái is. A nép erkölcsi élete a pénz, a világi örömök, a test és a vagyon szeretetében merűl ki. A fösvénység, önzés, fukarság, hiúság, nagyravágyás, dőzölés, iszákosság, paráznaság őt is fenyegeti, - de a német óvatos. Ha ezek az erkölcsi hibák szórványosan elő is fordúlnak, azért nem lehet az egész népet elítélni.

A becsületességére nagyon sokat tarta, gyermekeinek, cselédjének könnyebben megbocsájt bármíly erkölcsi botlást, mint ha az a becsületesség ellen vét. Egyenes jellemű, igazságszerető, a társaságban azonban nem valami előzékeny, mert darabos, egykedvű. A csúszást-mászást, egyáltalában a szolgaérzület csúnya vonásait nem ismeri. Szereti családját, tiszteli és nagyrabecsüli feleségét, de tisztelheti is, mert a nő nagy szerepet játszik a német nép életében.

Nagy benne a vallásos érzelem, mely minden gondolatát és cselekedetét áthatja s melylyel a házi oktatás keretében, gyermeke szívében is hasonló érzelmeket kelt. Mindenről gondoskodik, a mi családja javát, gyermekei üdvét és 356boldogságát előmozdítani tudja; korán szoktatja őket háziasságra, rendre, dologra és takarékosságra s mindezekben ő maga igyekszik jó példával elűljárni.

Kezdetben sokat háborgatták a németeket a szerbek, de még többet szenvedtek a "sváb Törökországban" a maláriától, melyet a Duna és Tisza időközi kiöntései s a nagyszámú mocsarak idéztek elő. "A németek sírja"; ez volt akkortájt a Bácska szomorú elnevezése. De fáradhatatlan szorgalmuk és közösségi érzületük legyőzte az akadályokat s csakhamar virágzó jólétre emelte e német telepítvényeket.

A bácskai németek erős, középnagyságú, jól táplált, munkaedzett alakok. Az öregebbek még símára beretválják arczukat, míg az ifjabb nemzedék már bajuszt visel.

Egykorú feljegyzésekből kitetszik, hogy a bevándorlás idején a pfalziak s a Zweibrücken vidékéről valók térdigérő rövid posztónadrágot, s hosszú fehér (hétköznapokon színes) harisnyát, vas- vagy sárgaréz-csattos czipőket, rövid, gombos posztókabátot és felhajtott karimájú, széles kalapot hordtak. A Bádenből s Württembergből jövők, úgyszintén a svábok, bőrből készűlt nadrágot s mell-léczet viseltek, magas szárú csizmát, zekekabátot, melynek szárnyai térden alúl értek, rajta nagy fényes gombok s fejükön széles nemezkalapot. Az asszonyok derekukon viselték az ú. n. "miczhen"-t, vagy "bonjourl"-t, rövid szoknyákat, hosszú fekete harisnyát s csattos czípőt, fejükre kendőt kötöttek, csak vasárnap viselték a drótfonalból készűlt, fehér vászonnal áthúzott főkötőt.

A mai nemzedék már elhagyta viseletéből az ősi jelleget. A régi festői ruházatból alig maradt valami. A férfiak öltözete, ha zsinóros volna, a magyar gazdáéhoz hasonlítana. Nagyobb és módosabb községekben azonban már a városias divat járja: kabát, pantalló, nadrág, czipő; csak hétköznap elmaradhatatlan a kényelmes "Schlappe" (papucs), míg sáros időben az udvarban nélkülözhetetlen a "Klumpa" (faczipő). Télen "bundát" hordanak, a jobbmódúak "Herrenpelz"-et, úri utazó bundát.

A nők jobban őrizték meg öltözetük eredetiségét. Sötétbarna, vagy fekete kelméből készűlt, bokáig érő szoknyában járnak, mely fölött elűl fényes fekete atlasz- vagy selyemkötényt viselnek. Télen sötétkék, vagy fekete harisnyát húznak s némely helyütt még réz- vagy aczélcsattos bársony- vagy bőrczipőt. Minden színtarkaságot kerűlve, fekete selyem váll- és fejkendőt hordanak. Öltözetük legfestőibb része még a bokáig érő "Schuhrock", téli szőrmekabát, vagy bunda, a szegényebbeknél színes klottal, a gazdagabbaknál alapinnal áthúzva. A férjes nő sohasem jár hajadonfővel, vagy világos színű ruhában, még otthonában sem. Festőibb már a leányok ruházata; szeretik a hímzést s csipke- és szalagdíszt is alkalmaznak. Hajadonfővel járnak, kedvelik az ékszert, ezüst-arany fülbevalót, gyűrűt. Nyakékűl: gyöngyöt, "Krelle" (koráll), aranylánczot kereszttel hordanak és utánozzák az úri hölgyek öltözetét; a mint egyáltalában az úri osztály utánzása napról-napra mind nagyobb méreteket ölt. A vagyonos gazdák polgári leányiskolákba, nőnevelő-intézetekbe küldik leányaikat: "Sie solle Fräule lerne!" (Tanúljanak kisasszonyságot.) Ezekből valamikor százezres hozományú, igen kapós pártik lesznek.

Miként ruházatukban és külső megjelenésükben, úgy különböztek bejövetelük idején nyelvben, erkölcsökben, szokásokban s jellemükben egymástól.

Ama számos tájszólás közűl, melyeket szóbeli érintkezésöknél használtak, legelterjedtebb volt a rajnai tájszólás, melyet a pfalziak és zweibrückeniek, valamint a Hessenből valók beszéltek, kik különben is a lakosságnak zömét alkották; ezután következtek a württembergiek széles sváb tájszólásukkal, kik az "i" betűt nemcsak az "ip" és "it" összetételekben, hanem általában is "ich"- (a magyar s)-nek ejtették; továbbá a frank tájszólás, "lich" és "chen" kicsinyítő ragjaival, "lichen" összetételével s "ie" és "ei" kettőshangzóival, melyek nem "i" s "a"-ra, hanem "äi" és "e"-re változnak a kiejtésben. Elterjedt volt még az elzászi és lotharingiai tájszólás, számtalan franczia szavaival: plässiren, atrapiren, parliren, stb. Majd két generácziónak kellett kihalnia, míg a nyelvi különbség elsímúlt s általános érvényre jutott a mai egységes tájszólás, mely legközelebb áll a rajnai tájszóláshoz.

A bácskai németek lakóháza rendesen vályogból vagy téglából épűlt s a telek hosszában helyezkedik el. Az utczára tekintő oromfal díszítésekkel van tele, gyakran látni a háromszög csúcsában, pálmaágaktól körítve "das Auge 357Gottes" (Isten szeme) szimbólikus jelvényét. A ház rendesen 40-60 méter hosszú, s lakás, kamarák, konyha és istállók egymás mellett egy sorjában, egy fedél alatt sorakoznak, az udvarra néző, végig kövezett, oszlopos tornáczczal, mely előtt rendesen elkerített virágos kis kert hirdeti a háziasszony virágszeretetét. Az épülettel szemben vannak a hombárok. A tető sok helyütt még náddal van fedve, de a legtöbb esetben cseréptéglával, nagyobb községekben pedig kizárólag azzal. Módosabb gazdáknál kevés kivétellel találni a "gute Stube"-t, mely a mi fogadószobáinknak felel meg s melynek bútorzata gyakran dícséri gazdájának s a háziasszonynak ízlését s jólétét. Tehetősebb gazdák már elegáns úri házakat építenek, melyeknek fényes berendezéséből nem hiányzik a zongora sem.

A mi a helységet illeti, annak alaptervét négy-hat, egymást derékszögben metsző széles utcza alkotja, melyet végig négy, sőt hat sorban nemes gyümölcs- és eperfák szegélyeznek, melyek a Bácskában oly virágzó selyemgubótermeléshez szükségesek. Lombját naponkint szedik le a nők és gyermekek, s négy heti fáradozásuk bőven jutalmaz, mert 200, 300 sőt ennél is több koronát kapnak a beszállított gubókért. A férfiak gyümölcsfák tenyésztésével foglalkoznak s a széles udvarban s a ház melletti kertben található gyümölcsös, tanúbizonyságát szolgáltatja e nép előszeretetének a gyümölcstenyésztés iránt. Miként a férfi a gyümölcsfatenyésztést űzi sok szeretettel, akként kedveli a nő a virágot, s ha valamely német helység hosszú utczáján végigmegyünk, majd minden ablakból a legpompásabb virágdísz köszönt bennünket.

Már a bevándorlás alkalmával kitűnt, hogy a telepesek között csak elvétve akadt egy-egy földmíves; a javarésze mesteremberekből, takácsokból, harisnyaszövőkből, szabókból stb. állt. Ennek az volt a következménye, hogy a németek kénytelenek voltak a szomszéd községekből szerbeket hívni, kiktől a szántás-vetés míveleteit eltanúlhatták. Manapság a német paraszt a vármegye legjobb földmívese. Szántóföldjét legbecsesebb tulajdonának tekinti. Takarékos életmódja révén fennmaradt minden tiszta jövedelmét földvásárlásra fordítja.

Idejövetele alkalmával, a föld túlságos kihasználásával a rablógazdaságnak bizonyos nemét űzte, ma azonban mindinkább előtérbe lép az észszerű mezőgazdaság. Majd minden német községben találni gazdasági egyesületeket, szép könyvtárakat heti- s szaklapokkal. A régi jó szokásokhoz való merev ragaszkodás lassankint háttérbe szorúl a határozottan jobb, újabb mezőgazdasági módok előtt. Bámulatos haladás észlelhető a németek mezőgazdaságánál a földek tagosítása óta. Birtoka azóta egy testben van s arra építi béresei számára a gazdasági épületet s onnan tekinti végig, kis királyként, birtokát. Mezőgazdasági munkáit a legújabb rendszerű ekékkel, vető-, arató- s cséplőgépekkel végezteti s belső gazdaságában nagy gonddal űzi a ló-, marha-, sertés- s baromfitenyésztést s nagy sikerrel folytatja a marha- és sertés-hízlalást is.

De a mezőgazdaság fellendülésével karöltve járt s hatalmas fejlődést mutat az ipar is: a mű- és épület-asztalosság, a lakatosmesterség, műszövés, kenderfonás, kosárkötés, de különösen a mezőgazdasági gépek készítése örvendetesen virágzik a nagyobb községekben, ú. m. Apatinban, Palánkán, Verbászon, Cservenkán, Hódságon, Torzsán, Bulkeszin. Üzemvezetőkben, építőmesterekben s építővállalkozókban valamint kitűnően iskolázott munkásokban nincs hiány. Minden német községben találni azonkívűl műmalmokat s téglagyárakat. Szakmájában való teljes kiképeztetése s tökéletesedése czéljából külföldre megy a mesterlegény s évek múltán képzett s iskolázott mesterként tér haza.

Ez iparosoknak majd mindegyike beszéli az állam nyelvét, de más nyelveket is elsajátítanak és sokan közülök mindinkább kelet felé vonúlnak. Boszniában, Herczegovinában, Szerbiában, Bolgárországban s Romániában a nagyobb helységekben és városokban nagyon gyakran találni a Bácskából származó német iparosokat, kézmíveseket és kereskedőket.

Fájdalom, az Amerika-láz is szedi a németek között áldozatait. Némelyikök ugyan valami megtakarított pénzecskével tér vissza hazájába, de legtöbbje még szegényebben, mint a hogy kiment.

A kereskedelem szintén gyorsan fejlődött ki a németek között. A midőn Ferencz császár a XIX. század elején hajón megtekintette a Ferencz-csatornát, azt kérdezte a cservenkai németektől, hajt-e nékik a csatorna hasznot, mire egy öreg sváb így válaszolt: "Herr Kaiser, alles, was mer haben, verdank' mer diesem Wassergraben!" (Császár uram, mindenünket, a mink van, e vízároknak 358köszönhetjük.) A sváb családokból származó bácskai sokszoros milliomosok az olaj-, kender- és termény-kereskedésnek köszönhetik gazdagságukat. A mindinkább sűrűsödő vasúti hálózat s a vele összefüggő kereskedelem és üzem szemlátomást emeli a német helységeket.

Magától értetődik, hogy ily életrevaló nép tetteiben és szokásaiban sok költészet nyilatkozik meg. Maga a bevándorlás ténye is korszakot alkotó szerepet játszik a nép életében. Az igazság és a költészet, mely ez esemény köré fűződik, sok és csodás elbeszélésnek adott életet.

Az új haza is bő anyagot nyújt a nép fantáziájának, nagy kiterjedésű mocsaraival, beláthatatlan legelőivel, római sánczaival, rommá lett mecseteivel és erősségeivel. Érdekes, hogy a népkötészet mily szépen tudta e több mint 150 esztendős történeteket új ruhába öltöztetni. Természetes, hogy sok közöttük a hajmeresztő rablóhistória. Sok elbeszélést, mesét vettek át azoktól a népektől is, a kikkel összeelegyedtek s a kiknek nyelvét megtanúlták. Ezek között vannak Rákóczi-korabeli mesék is, legtöbbjük azonban szerb eredetre vall. Ilyen a "Vámpir", mely éjtszaka a szabadban alvó emberek vérét szívja ki, ilyen "Iván, a fekete czár", a ki zivatarban, a Tisza-Duna mentén sötét éjtszaka idején, gyilkos seregével végigszágúld. A török uralom megtörése is sok mondára, népdalra adott alkalmat.

Némely helyen még a "tűzemberek"-ről is regélnek, a kik a halottak síri nyugodalmat nem lelő lelkének személyesítői. Vízmenti vidékeken kiváló, de ijesztő és kísérteties szerepe van a "vízi rémnek". Általában azt mondhatjuk, hogy mindama motívumok, melyek az egyetemes néplélek költészetében megnyilatkoznak, a bácskai német népköltészettől sem idegenek. Mondáiban feldolgozza a Megváltó és Péter apostol földi vándorlását, a kísérteties vadászatot; kedvelt tárgyak még a megcsalt vagy megbüntetett szeretőkről szóló bohózatok, úgyszintén a jóság jutalma, a bűn büntetése, hála és hálátlanság, ostobaság, "az ostoba Jancsi", "az okos Gréte", az elvarázsolt kirányleány megváltása, sárkányfejek s különféle varázseszközök a legelterjedtebb motívumok. Nem hiányzik a tréfa és a gúny sem, melyek különösen egyes foglalkozási módok ellen irányúlnak, így a szabó- s czipész-mesterségek s az irnokok ellen. De némelykor a gúny éle a szomszéd helységek lakosai ellen irányúl s ugyancsak elbánnak a "Hannickler"-ekkel (protestánsok), vagy a "Hanser"-ekkel (katholikusok), a "Gelbfüssler"-ekkel (sárgalábúak), a kik a tyúktojásokat a lábukkal gyömöszölik a ládákba, azután a "Windbückler"-ekkel, s "Käsekuchenpetzerek"-kel, kik mind sajátos s eredeti alakjai a sváb néphumornak.

Számos gyermekversük s meséjük között nem egy újabb keletű. Teszem a "Milchbrünnlein (tejkútacska) bájos meséje, melyben Mari néni nekigyűrkőzve, vajból készít kis gyermekeket és ha egygyel végzett, nagyot trüsszent rá, mint a trombita hangja, mire a vaj-gyermekecske felriad és felkiált: "Ahá, Ahá! Motter jetzt bin ich da!" (Ime, ime, anyám, most itt vagyok.) Az anyák is bájos bölcsődalokat dúdolnak, midőn magzatukat elringatják.

Mikor pedig a gyermek járni kezd s elestében megüti magát, édes anyja egy-egy egészséges közmondással elfújja a gyermek fájdalmát, s hogy a síró gyermek gondolata másra terelődjék, az anya újabb játékot kezd:

"Diess ischt der Daumen, Der schüttelt die Praumen, Der rafft se uff, Der tragt se hem, Un der esst se alén. (Ez a hűvelykujj, ez rázza le a szilvát, ez felszedi, ez hazaviszi és ez megeszi egymaga.) A játék a hűvelykujj érintésével kezdődik, végigmegy az összes ujjakon, végűl mutató-ujjával a gyermek tenyerébe köröket ír mindaddig, míg a gyermek nevetni kezd.

Nagy ünnepek, minők a karácsony, húsvét, mint mindenütt, itt is a gyermekek ünnepe. Ekkor az örökzöld fenyőfa helyett, mely a régi otthonban díszlett, a szegényebb osztály a kökényfa ágát díszíti fel gyertyával, almával, dióval. Húsvétkor a pirosra festett húsvéti tojásnak csinálnak a zöld lóherében fészket, melynek látásán a kicsikék szemei az örömtől csillognak.

Midőn a tavasz beköszönt, s a délibáb űzi játékát, a legeltető gyermeksereg utána fut, torkaszakadtából kiáltva: "Spiegele, Spiegele husch, - Weiter von Busch zu Busch." - (Tükröcske, tükröcske huss, Bokortól bokorig fuss!)

Ha meg a vándorgólya nagy és hosszú útjáról merengve tér haza, a fiatal gyermeksereg rázendíti: "Storche, Storche, Schnäbele - Mit de lang Heugäbele..." - (Gólya, gólya, gólyacsőr, - Vasvilla-lábod nyakig ér...)

359Aratás idején, kévehordáskor, keperakáskor újból megered a dalolási kedv: "Regnet der Wétz dem Bauern uff'n Hut, - Dann ischt die Ernt'gar reich und gut." - (Ha a búza a gazda kalapjára húll, az aratás bőven fizet.)

Ha eljő az ősz, a kikerics elvirágzott s közeleg a tél, és a szél maga előtt hajtja a száraz kórókat, akkor a vén pásztor azt mondja: "Kóró? Igen, nappal kórónak nézi az ember, de éjjel akárhány turbánt és törökfejet láttam már közöttük, tele van velök a mező s ha az éjjel hollószárnya elterűl a föld felett, titkon, csöndben kijönnek regélni rég elmúlt, harczterhes időkről."

Azalatt a faluban vígan vannak az emberek. Szól a fúvós muzsika s vígan ropják a fiatal párok a tánczot.

"Kerweih" (búcsú, templomszentelési emlékünnep), ez a szó felvillanyozza a falu apraját-nagyját. "Kerweih'im Himmel und auf Erden" (búcsú égen s földön) mondogatják. Ez ünnepet rendszerint a Szent Mihály-napját követő hetekben tartják meg. A midőn már a mezei munkát mindenütt befejezték, a hombárok telve vannak Isten áldásával s a pinczékben erjed az idei bor, akkor az egész helység készűl a Kerweihra. A gyermekek új ruhát, czipőt kapnak, a házakat kívűl s belűl kitakarítják s befestik s az egész német ház ünnepi díszt ölt. Közelről s távolról eljönnek az ismerősök, barátok, rokonok. Vígan dalolják: "Drei Tag, drei Tag, gehn mer net Hem" (Három nap, három nap nem megyünk haza...) A "Szent Mihály kenyerét", a "Küchelchet" (kalács) hosszában a termékenység jeléűl meghasítva, mindenütt sütik. Becsülettel megfelelnek a libának is, s nem is találni e napon oly konyhát, a hol a sütőkemenczében a "Márton madara", t. i. a liba nem énekelne. Azután "úszni" akar s bizony nem átalanak e napon a szomjúságon felűl is egy-két-kilencz pohárkával felhajtani. Az esteli táncz azután újra kijózanít.

Szent Mihály napjának különben is fontos szerep jut. Ezen a napon fizetik az egyházi hivatalnokoknak, s községi alkalmazottaknak, a régi szokás szerint, a terményilletményeket. Ha zivatar jő Szent Mihály napján, azt mondják: "Donnert der Michel, - viel Arbeit die Sichel." (Ha mennydörög Szent Mihály, Sarlóra nagy munka vár.)

Majd meg a fonókra kerűl a sor (Spinnstub), hol víg terefere s komoly mesemondás járja. Újév persze a jó-kivánságok ideje. Vízkeresztkor (három király) a bethlemesek járnak házról-házra. A húshagyó kedd falun nagy vígalmak napja. Itt-ott divatban van még ma is az álarczos menet, mely abból áll, hogy a fiatalság tömegben megindúl afelé a ház felé, a melyben eladó leány van s a ház előtt rákezdi a "Hannagel han, Fastnacht geht an"... kezdetű nótát, melyben bort és kalácsot kérnek.

A fonókban, tánczvígalmakban s más öszejöveteleiken az ifjak komolyabb ismeretséget is kötnek, mely a lakodalmat előkészíti. Nagy nap a lakodalom napja, mely módosabb gazdáknál három napig is eltart. Előtte való vasárnapon járnak a vőfélyek, kik meghívják a vendégeket. A vőfély-versben sok mindenről van szó, de az egyikből sem maradhat ki: "Den Kirchgang helfen ehren, was Küch und Keller biet, verzehren." (A templomi menetet megtisztelje, mit konyha s pincze nyújt, megízlelje.)

Tarka képet nyújt a lakodalmi menet. A lakodalmi vendégek száma az illető parasztcsaládok jóléte szerint igazodik s 100-500 személy között ingadozik. A lakodalmi napon nagy vigalom közepette elmegy az ifjúság a menyasszonyért a szülői házhoz. Az első násznagy ékes rigmusokban bővelkedő szózatot tart az udvarban és a menyasszonyt a nászhoz kéri. Először felöltöztetett bábut hoznak ki, harsogó kaczaj mellett, de a násznagy, látszólag méltatlankodva, az igazi menyasszonyt kéri. Most egy mankón tipegő vén anyókát vezetnek elibe, mire a násznagy türelmetlenűl felkiált: "Die ist für Braut schon längst zu alt - Auch ist ihr Blut gewiss schon kalt, - Schaut und schafft euch weg von hier, - Und bringt sofort die Rechte mir." - (Menyasszonynak vénecske ő kelme, - S bizonyára hideg a szerelme, - Pusztúljon hát ki-ki innét szépen - S a valódit hozzátok elébem.)

Végre kihozzák az igazi menyasszonyt. A zene tussal fogadja, az ifjúság éljenez s a násznagy elmondja a mondókáját. Zene mellett vonúl azután az ifjú pár, az egész násznép kíséretében, a templomba. A templom ajtajánál elhallgat a zene s a menyasszonytól búcsút vesznek játszó- s egykori iskolatársai, mindegyik hosszú tarkaszínű szalaggal díszített kis virágcsokrot tűz keblére s homlokon 360csókolva, mondja jókívánságát: "Gieb Gott zufriednen Sinn, - E' Haus voll braver Kinn (Kinder)." - (Áldjon meg az Isten elégedettséggel, - Tele legyen házad derék gyermeknéppel.)

A vőlegény már inkább városias öltözetet visel, míg a menyasszonynak művirágokból összeállított fejdíszén s tarka szalagokkal gazdagon díszített menyasszonyi ruháján helylyel-közzel még tartja magát a népies viselet. A nászlakomán nincs hiány komoly s tréfás felköszöntőkben, melyek az örömszülőkre, az ifjú párra s a lakodalmi vendégekre vonatkoznak. Fontos szerepe van a lakodalmi mulatozásnál a menyasszonyi táncznak, melyet minden férfivendég ellejt a menyasszonynyal.

A házas-életet nyomon követi az élet komolysága. Öröm és fájdalom egymással kezet fognak. A ház feje rendesen egy tiszteletreméltó pátriárka, ki lelki biztatást ad gyermekeinek, vasárnap délután felolvassa előttük az evangéliumot. Ez az ú. n. "házi áhítatosság", melyről az énekeskönyv sem maradhat el s mely kegyes szokás különösen a protestánsoknál sok helyütt napjainkig fenntartotta magát.

A keresztelést is rendesen nagy lakoma követi. A komaasszony a keresztelés után több napon át, naponként egy tyúkot, egy liter bort, 12 zsemlyét, rizst, czukrot, kávét, sáfránt s az első napon egyszer s mindenkorra egy liter pálinkát visz a gyermekágyas asszony házába. A protestánsoknál gyakran 10-12 házaspárt hívnak meg keresztszűlőkűl. Ilyenkor, mint valami nászmenet, vonúlnak a keresztelendő gyermekkel ünnepies harangzúgás között az Isten házába s onnét vissza a "Taufinb's" (Taufimbiss) keresztelői lakomához. Ezután 14 napig felváltva küldik a betegágyasnak az eledelt. A kis gyermek részére azonkívűl ád minden egyes pár 2-4 koronát. A gyermek azután 12 éves koráig minden karácsonyi s húsvéti ünnepek alkalmával ellátogat keresztszülőihez az ő "Sach"-jáért (ajándék), mely pénzből, gyümölcsből, czukorkából és süteményből áll. Elgondolható, hogy mennyi pénzt költenek ilyenkor csak egy helységben is nyalánkságokra s játékszerekre.

A nehéz megpróbáltatások idején az úgynevezett ördögűzést is gyakorolják, (Brancheln.) Minden betegségnél más és más formula szerint. Mikor példáúl az "anyajegyet" (Muttermal) akarják eltávolítani, akkor azt kívánja a formula, hogy éjfélkor keressen fel az illető olyan fát, mely először hoz termést, ennek a törzsén keresztet kell vágnia s abba három szeget ütnie s ha még ezenfelűl egy miatyánkot elmond, feltétlenűl elmúlik az anyajegy.

Ezeken kívűl vannak czifrábbnál czifrább ráolvasási formulák: lopás, tűz, vihar, zivatar és jégeső, marhavész s más Isten csapásai ellen. S itt is, miként a köznépnél egyáltalában, gyakran átlépik azt a határvonalat, mely hit és tudás között van. Az élénk népfantázia összevegyíti a természetest a temészetfölöttivel s így nagy befolyást tulajdonítanak az álmoknak, látományoknak, az antikrisztusnak, rossz szellemeknek és kísérteteknek, egyes emberek vagy egész családok életére. A kártyából vagy kézből való jósolásnak is kiváló szerepe van s nagyban divatozik az amuletthordás stb. A szerda és péntek náluk is szerencsétlen nap. Katalin napja is szerencsétlen nap, miért is nem jó ezen a napon semmiféle munkát kezdeni vagy végezni, "Zu Kathrein spannt man nicht ein" (Katalin napján nem szabad befogatni.) mondják. Fábián és Sebestyén napján kalácsot sütnek, különben elviszi a vihar a ház tetejét. Január 2-án nem gyújtanak világosságot, mert ekkor körűljár a szerencsétlenség szekere s a hol világosság van, oda betér. Ha a házi eb a beteg ágya alá bújik, vagy ha hallják a kuvik hangját: "Kumm mit, kumm mit, Bring Hack und Schipp mit" (Jőjj velem, jőjj velem, ásót s kapát hozz magaddal), ez halált jelent. A kakukmadártól tudakolják itt is éveik számát stb.

Azonban az Istenbe és a gondviselésbe vetett hit, a halál, sír, feltámadás s viszontlátás, gazdag népköltészetnek vált forrásává. Vannak nagyszámú vígasztaló mondásaik, az Istenbe vetett hittel telt elbeszéléseik, legendáik, imáik s dalaik. Ide iktatunk egyet: a síró anya panaszát, gyermeke sírjánál s azt a vígasztalást, melyet a népköltő a halottnak a szájába ad:

Tagadhatatlan, hogy a németektől lakott községek a vármegye legszebb, legtisztább s leggazdagabb községei közé tartoznak. A hol egykoron reketytyések és mocsarak terűltek el beláthatatlan távolságokban, ott manapság termékeny s jókarban tartott búza- s kukoriczaföldeket látunk s mindenütt virágzó jólétet, mely a telepítvényeknek jellegzetes, ismertető jele.

Jóllehet a bácskai németek eddigelé nem olvadtak egybe a bennszülött lakossággal, mindamellett minden erejükkel azon vannak, hogy anyanyelvök mellett, a magyar államnyelvet is elsajátítsák. Fiaik közűl - kiknek kiképeztetésére nagy gondot fordítanak - sokan előkelő állást foglalnak el mind a vármegyében, mind az országban. S hogy jó hazafiak s hogy szívvel és lélekkel csüngnek édes hazájukon, azt bizonyára senki sem vonhatja kétségbe, a ki őket ismeri.

A Bács-Bodrog vármegyében lakó tótok összes száma 28.330 és a városokban 1738; az egész lakosságnak nem egészen öt százaléka. Három járásban vannak nagyobb számmal, a hódságiban 7296-an, a palánkaiban 2355-en s az újvidékiben 17,136-an laknak. Három község tiszta tót lakosságú (90-95%) Bácsújfalu 2985, Dunagálos 2597, Petrőcz 7491 tót lakossal; négy községben a nép fele része, vagy több (50-70%) tót: Liliomoson 1271, Pinczéden 2871, Kiszácson 3593, Kölpényben 1848-an. Jelentékenyebb számban (10-30%) vannak még Dunacséb, Ópalánka, Szilbács, Bajsa, Újfuttak községekben. Vallásuk főleg ág. evangélikus.

A XVIII. század végén, jórészt a németekkel egy időben telepítették ide őket a vármegye déli részére a magyar felvidékről s a hol nagy tömegben élnek, máig megőrízték ősi nemzetiségi típusukat, de a hol elszóródtak, a németek és a szerbek népi jellegét veszik magukra.

Ma már a tótságnak sincsen színes néprajzi képe. A czivilizáczió s a jó termőföld áldásai, a melyek lehetővé teszik, hogy az élet és a kultúra áldásait bővebben élvezzék, mint a felvidéki ínséges hegyek között élő atyafiaik, egyre jobban elsímítják faji jellegüket és lassan egyszínűvé lesz Bács-Bodrog vármegyének sok népfajból összetett modern lakossága is.

Az utczák, házak, faluk olyanok, mint a többi szomszéd községekben. Vályogból, vertfalból s a jobb módúaké téglaalappal épűl; a tetőknél mindenfelé megtaláljuk a csúcsfalat, a mely a régi épületeknél deszkából van, az újabbaknál épített, esetleg a deszkafal van betapasztva és kimeszelve. A fedőanyag a régi épületeknél nád, az újaknál mindenütt cserép. A fedés síma, de itt-ott régi mód szerint garádos is akad. Az épület beosztása rendes német típusú ház: első szoba, konyha, hátúlsó szoba, kamara, istálló egy végtiben, egy fedél alatt. Néha, kivált a régibb épületeknél, az istálló külön van építve, de a ház végibe. Szemben velük áll itt-ott a magtár, nyári konyhával és kamarával. Ritkán építenek széles tornáczot, az újabb házaknál gyakran. Az utczai szobát "prednyejti szobe", a konyhát "pitvor" s a hátúlsó szobát "zadnyejti szobe" néven említik. Az első szoba a dísz-szoba s a hátúlsóban laknak. A házak előtt az utcza felől kiskertek nincsenek; de egyik-másik községben, így Liliomoson, Ópalánkán stb. tót házak előtt is akadnak. A ház külső falát, különösen az ablakok körűl s az ablakokon levő fatáblákat, a miket állandóan nyitva tartanak, szívesen czifrázzák vörös, fehér, zöld, kék színekkel. A mészbe is szeretnek kék festéket vegyíteni s itt-ott kék és vörös csillagokat pingálnak a ház homlokzatára. A fal tövét kb. félméternyi, vagy 70 cmtrnyi magasságban körűlvonják s kék, zöld, vörös színekkel, kezdetleges ornamentikával díszítik. A tornácz mennyezetét is szeretik kiczifrázni ugyanilyen módon, valamint, a hol vályogoszlopok vannak, azoknak a tövét és tetejét. Még mindenfelé kávás és gémes kútak vannak az udvarokon. A kerítés deszkából vagy léczből készűl és deszkakapuk vannak, egyszerű, fűrészkészítette díszszel. Az oszlopokon is van némi faragvány. Inkább festeni szeretik a kaput ugyanolyan rikító kék-vörös-zöld színekkel, mint a házat. Gyakori a barnára festett kapu, a melynek felső részére fehér csíkot mázolnak.

Ruházatuk a tót és szerb viselet vegyüléke. A férfiak kissé felkunkorodó, keskeny karimájú kalapot viselnek; fehér gyolcsingükre sötétkék posztóból 365pitykés mellényt öltenek; szűk gatyájukat fehér harisnyába szorítják és papucsot viselnek. Vasárnap vékony fekete szövetből készűlt mellényt és kabátot vesznek föl; a legények virágos bársonyból, a melyet "leves"-nek neveznek. Télen, a gatyára bélelt flanel-nadrágot húznak, a melyet leginkább pantalon-formában szabatnak s hozzá közönségesen bocskort, ünnepen czipőt viselnek. Legderekabb téli ruhadarab férfiaknál, nőknél egyaránt a sárgára kicserzett bőr-ködmön, a mely fekete, vörös és kék harasztkivarással van díszítve.

A nők szűk pöndölyt viselnek testükön, az ing fölött s azt hetenkint váltják. Az ingváll ujja a könyök felett ujjnyi széles szalaggal van összehúzva. Az ingváll fölé mellénykét vesznek föl, a mely ezüstös, vagy aranyos zsinórral, kétujjnyi szélesen van körűlvarrva. A pendely fölött három-négy, néha öt szoknyát viselnek, négyrétből szabva. Ezekre felsőszoknyának az úgynevezett fodroskát veszik fel, mely virágosszövetből készűl s alúl fodrokkal van megrakva. Ünnepnap a felső szoknya finomabb anyagból van, a gazdagabbaknál selyemből. A szoknya fölött kötényt viselnek, hétköznap közönséges kékvászonból, a melynek dísze az alúl rávarrt szalag; vasárnap selyemkötényt vagy szalagokkal dúsan, csíkosan televarrott színes kötényt kötnek, a szalagok közötti részt még színes sújtással is díszítik. A sújtás szív, rózsa, kereszt, fa, halfark stb. formákban van kivarrva. Télen mellény fölött vattázott kabátot viselnek. A ködmön a nőknél kezdi divatját múlni s helyette szürke nagykendőket viselnek, mint a sváb asszonyok. Az öregebb nők télen még mind ködmönben járnak. A leányok vasárnap pártát viselnek, a mely 10-20 arasznyi, széles vörös szalagból készűl. Ünnepnap nagy, sárga selyemkendőt viselnek a mellény fölött, a melynek csücske a szoknya közepéig lelóg. Derekukat a szoknyák és a kötény fölött széles, kék, vörös, zöld szalaggal szorítják le, a mely hátúl térden alúl lelóg, lejjebb még a szoknyájuknál, mert az alig ér tovább a térdüknél. A nők ruhának, míg fiatalok, nagyon szeretik a vörös alapszínű kék, sárga, zöld virágos szöveteket, derékhez és mellényhez a fekete bársonyt, az idősebb nők ruhája teljesen fekete. Selymet különösen díszeknek és a becses selyemkendőknek használnak; bársonyból szoknyát is szívesen varrnak; a módosabbak ünnepi ruhája egészen selyemből, bársonyból való. A férfiak fényes fekete "ebelasztinból" varratják a rendes ruhájukat, kivéve a "levest", a mely apróvirágos feketebársonyból van. Lábbelinek a férfiak leginkább bőrpapucsot viselnek, fehér gyapjú-harisnyával, vasárnap a legények ránczos, az öregek símatorkos csizmát húznak, mezei munkára bocskorban járnak. A nők lábbelije czifrább. A lányok fekete gyapjúharisnyára ezüsttel kivarrott bőr félczipőt húznak, az asszonyok télen közönséges bőrpapucsot, száraz időben kötött gyapjú-czipőt, vagy magukvarrta, czifrán díszített posztóczipőt viselnek. Nyáron, különösen a ház körűl, mind mezítláb vannak. Ékszert csak olcsófajtát viselnek, a lányok a nyakukba sokszorosan kerítenek kék, piros, zöld, sárgaszínű üveggyöngysorokat, régi huszasokkal váltogatva. A módosabbak ezüst nyaklánczot vesznek aranykereszttel. A kinek módjában van, az az aranytallérokat sem a ládafiában őrzi, hanem a nyakán. A rézgyűrűktől sem idegenkednek, s ma már az olcsóbb aranygyűrűk is terjednek; a legény szép arany, ezüst-óralánczot visel. A csipkét a nők igen kedvelik, valamint a selyempántlikát is dúsan használják ruhadísznek mind a kettőt. Kendőiket, az ingvállat, kötényt, ruha alját, hímzéssel szeretik díszíteni.

Ünnepi, keresztelő, lakodalmi és temetési szokásokat ma már alig lehet külön elemekkel különböztetni meg a környékbeli magyar és szerb lakosság hasonló szokásaitól. Karácsonykor még megvan a betlehemjárás és karácsony előestéjén a gyerekek az ablak alatt énekelnek. Húsvétkor locsolódnak, virágvasárnapon "kiszeliczát", egy feldíszített bábút hordoz végig a falun a legénynép. Május elsején nagy dáridó mellett májusfát állítanak a papnak, jegyzőnek, néhol a templom előtt. (Bácsújfalu, Kölpény.) A nem ünnepi szokások között általános a fonóka, a melyről néhol azt lehetne mondani, hogy sajnosan virágzik. A hol szőlők vannak, ott szüreti ünnepet is tartanak; nyáron az aratás befejezését is szívesen ünneplik meg nagy mulatsággal. Szilbácson el nem mulasztják András-napkor az ólomöntést, sem az aczélhordást házról-házra, már t. i. azok, a kiket illet a dolog.

A házasságkötésnél folyik le még ma is a legvígabb mulatozás, a lakodalom. Igaz ugyan, hogy a tótoknál is vége van már a régebbi háromnapos lakodalmazásnak, 366de azért ők még mindíg szeretik megadni a módját, ha csak bírják. A házasságot szinte kivétel nélkül igen korán kötik, a legények 17-18 éves korukban, mindíg korengedélylyel, a leányok 16 éves korukban, vagyis mihelyt a törvény engedi. A házasságnál ritkán szerepel főok gyanánt a fiatalok szerelme, inkább az anyagi érdek. Az öregek kötik gyerekeik között a házasságot. Mikor a legényke az apjától-anyjától megkapja az utasítást, ki legyen a jövendőbeli párja, elmegy hozzá, megkérdezi tőle: "Tetszem neked?" "Igen", - felel rá a leány, a ki szintén tudja már a sorsát. "Akarsz cselédem lenni?" "Igen..." Ezzel ők elintézték a maguk dolgát, a többi az öreg asszonyoké, ezek határozzák meg, mikor legyen az eljegyzés, mi legyen a jegy, mikor tartsák az esküvőt. Jön a "na zdávky", az eljegyzés, a melyre a menyasszony részéről az egész rokonság, a vőlegény részéről csak ő, meg a szülei hivatalosak. Itt a vőlegény aprópénzben vagy tíz koronát önt a leány kötőjébe, ő pedig kap egy rézgyűrűt s a kalapjára egy irtózatos forgót, a mely pántlikából van s ezzel köteles az esküvő napjáig pompázni. Ezt azonban csak akkor kapja, ha "szemérem ellen nem vétett". A menyasszony a templomba pártában jár. Nem erkölcsös az a szokás, hogy némely faluban az eljegyzés után ott marad a vőlegény s a kihirdetés 21 napja alatt már a lányos háznál lakik. A lakodalomra két vőfély hívogat, ezek közűl az egyik nős, a másik nőtlen. Ez a szokás úgy fejlődhet ki, hogy kevés a legény; mire valamelyik beletanúlna a szokásba, már meg is házasodik. Virágosan, tele kulacscsal járják be a falut s hívogatnak a vőlegény részéről. A menyasszonyéktól csak egy vőfély jár s az is kulacs nélkül.

A lakodalom lefolyásában érdekesebb mozzanatok, hogy a vőlegényt, mikor a menyasszonyhoz indúl, s otthon előbb elbúcsúzik, egy törűlközőre térdepeltetik, úgy mondja a násznagy után búcsúztatóját, melyben megköszöni a szülői gondviselést s ígéri, hogy ezután is édes fiuk marad. Megcsókolja apja, anyja kezét és elmegy a násznéppel a menyasszony házához, a hol zárva az ajtó s úgy tesznek, mintha mit sem tudnának arról, mit akarnak a vendégek. A menyasszony kikérése után az épen úgy búcsúzik a szüleitől, mint a legényke a magáéitól. Zeneszó mellett indúlnak a templomba, de a banda elmarad 80-100 lépésnyire a templomajtótól. A lányos házhoz térnek vissza, egy kurta köszönésre s onnan mindnyájan fölkerekedve mennek a vőlegény házához. A kapu előtt áll egy veder víz, azt az új asszonynak fel kell rugnia, de úgy, hogy a lábát meg ne nedvesítse; az udvaron aprófa van szétszórva, azt fel kell szednie, s bevinnie a konyhába; de az ajtóban útját állja az anyósa egy tányérka mézzel a kezében, azt neki meg kell ennie, hogy olyan jó legyen, mint a méz. Ekkor adja át a násznagy az asszonykát új családjának s aztán jön rögtön a táncz, a mely estig tart. Akkor terítenek, és kezdődik a nagy vacsora; imával kezdik, végzik, s közben vége-hossza nincs a dévajságnak. Utána újra táncz reggelig; virradatkor van a menyasszonytáncz, a mikor a menyasszony mindenkivel tánczol egy fordulást s pénzt kap érte; ilyenkor azt kell tennie, a mit a tánczosa kíván. Bajszát pödri, megcsókolja, olyan tánczot járnak, a milyet az akar. Adó van mindenre vetve, dohányzásra, ivásra. Szép summa szokott ebből összejönni, 80-120 korona, sőt több is. Reggelre átmennek a menyasszony házához, s még ott is gyüjtenek vagy ennyit. A rokonság között posajdeszt osztanak szét, különosen a "radostnik", a czifra menyasszonykalács való erre a czélra. A vőlegény ajándékát a menyasszonyosháznál osztják szét, rögtön az esketés után, az új asszonyét csak másnap, a vőlegény házánál.

A keresztelés és temetés egyszerűen, az egyházi szertartásokkal folyik le. Egy keresztapát és egy keresztanyát hívnak s a keresztelés után ebédet vagy ozsonnát adnak a néhány főnyi vendégnek, kik a legközelebbi rokonok közűl kerűlnek ki. A temetés is egyszerűen folyik le; de megfigyelni való, hogy a temetés után három éjjel kivilágítják a szobát és kenyeret, vizet tesznek az asztalra.

Ma már nem nagyon babonásak ezek sem, bár az öregje, a régibb nemzedék, tele volt minden tettében babonasággal. Most már csak egyes családok őrzik erősen régi babonás szokásaikat, épen úgy, mint a vallásosakat. Vannak azonban olyan általános babonáik, a melyeket nem felejtenek. Igy napszállat után nem adnak ki semmit a házból, hogy azzal a szerencsét is ki ne adják: a kiadott dolog után a többi javak is elmennek. (Bácsújfalu.)

Elterjedt a babona a kuruzslás. Pénteken új munkába nem kezdenek. Húsvéttől Úrnapig minden csütörtökön ünnepelnek, mert e napon a munka 367kárára fordúl az embernek. (Ópalánka.) A megígézésben hisznek s ez ellen vén asszonyok javasolnak, mint a sváboknál (Dunacséb, Szilbács.) Hiszik, hogy éjfélkor kisértetek járnak s az ember ezeknek mindíg ki van szolgáltatva, mert azok korlátlanúl tehetnek vele jót vagy rosszat. (Dunagálos.) Szentestén temérdek a babona; hogy a rossz szellemek a jószágnak ne árthassanak, az istállók és ólak ajtófélfáit három fokhagymából csinált kereszttel bedörzsölik. Karácsonykor az istállókat nem takarítják s erősen vallják, hogy karácsony éjtszakáján az állatok beszélgetnek egymással; de ezt az embernek nem szabad meghallania, mert szörnyet halna. Karácsony két napján a szobában szalma van a földre szórva. (Szilbács.) Fejfájásnak az az oka, kivált gyereknél, hogy valaki szemmel megverte. Zsarátnokot dobnak vízbe s ezzel a szenes vízzel mossa meg magát a beteg. Bizonyos kiütéseket a megfelelő szólással, imával, ráolvasással gyógyítanak.

A bácsmegyei szerbek hazánk szebb népfajai közé tartoznak. Fejformájuk inkább kerekded, mint hosszúkás. Orrtövük mélyen űl, nyílt és domború homlokuk alatt. Arczélüket, különösen az ívelt sasorr, élesmetszésűvé teszi. Szemük élénk kifejezésű, sűrű szemöldökkel beárnyékolva. Nyakuk erős és vastag, a mit két széles váll s arányos mell egészítenek ki. A test és arcz színe többé-kevésbé barna.

A férfiak általában magasabbak, mint a nők, de ezek többnyire arczuk szabályosságával, szikrázó szemökkel, bőrük vakító színével, sötét és gyakran igen barna hajukkal tűnnek ki. A világosszőke haj ritka náluk, de kék vagy szürke szemet gyakran találunk, barna testszín és fekete haj mellett.

A nagyon rút és idomtalan fej, a kidomborodó pofacsont s az előrenyúló járom- és állcsont sohasem fordúl elő a bácskai szerbeknél.

Bizonyos nyugodt komolyság, nyíltszívűség, becsületesség és határtalan vendégszeretet minden igazi bácskai szerbnek kiváló jellemvonása. Gyakran heves és indulatos, forrón szeret és gyűlöl, de az álnok és kétszínű magaviselet idegen tőle. Vérmes természetű, könnyen lobbanó, de nem elég szívós és kitartó. Természeténél fogva hajlandó az indulatosságra, az erőszakoskodásra, de a számító furfang nem sajátsága.

A ki méltánylással, becsüléssel és barátsággal van irántuk, a ki eszmekörükhez alkalmazkodik és érzelmeiket méltatja: legott megnyeri ragaszkodásukat és szeretetüket.

Előadásában a szerb nép szereti a hasonlatot, példázó képeket. Sajátszerű jellemvonása: egymás hibáit, gyengéit elmés élczekkel ostorozni, egymásnak gúnyneveket adni és visszaadni.

Az újkor szelleme a bácskai szerbek életére, erkölcseire és szokásaira is módosítólag hatott. A régi egyszerűség, a régi jó erkölcsök itt-ott már veszendőben vannak. A nagyzás és fényűzés a köznép között is lábrakapott, és bizonyos körökben a könnyelműség, a léhaság kezd elharapózni.

Máskülönben a bácskai szerb nép általában erkölcsös és vallásos, de sem nem vakbuzgó, sem nem türelemetlen.

A bácsmegyei szerbek nyelve a szláv testvérnyelvek között a legszebbek egyike. Tisztán és dallamosan csengő magánhangzóival, hajlékony és lágyan símuló, de a mellett határozott mássalhangzóival túlszárnyalja nemcsak az éjszaki és nyugati szláv, hanem a legközelebb álló szlovén és bolgár nyelvet is. Igen alkalmas mind lírai ömlengésekre, mind szónoki és epikai szárnyalásra.

Bácsvármegyének legdalosabb népe a szerb. A dalt nemcsak szereti, hanem termeli is. Vendégszerető lévén, gyakori vendégeskedései alkalmával vendégeit is szívesen mulattatja dalaival, melyek szerelemről, barátságról, hűségről, hősiességről szólanak, a népköltészet üde közvetetlenségével.

De nemcsak a bácskai férfiaknak, hanem a nőknek is nagyon eleven érzékük van az ének és költészet iránt. Ajkaikon a népdalok egész kincstára él. Dallal teszik maguknak a napi munka terhét is könnyebbé.

A ki szép nyári, holdvilágos estéken halad végig Bácsvármegye valamelyik falujának utczáján, a házakból egy-egy dal hangzik feléje. Egyszerű, víg, néha mélbús a dal, melyet szerb leányok énekelnek. E dalokban az idilli vonások üdék, egyszerűek és megkapók. Epigrammatikus villanatuk igen ügyesen pattan elő.

369Figyeljük csak meg ezt a románczot, mely nem is épen a legkiválóbbak közűl való:

Három leány dinnyét vetett s hogy megérett, valamelyik pákosz legény ellopta. A leányok elfogják s törvényt tartanak fölötte. Az egyik javasolja: "Messük fel a torkát!" - "Nem vagyok én bárány, hogy levágjatok" - feleli hetykén a legény. - "Tűzbe vessük," - mondja a második. - "Nem érek én aranyat," (mert csak ezt szokták a tűzbe dobni) védekezik a legény. A harmadik, a szép Milka, fára akarja akasztani. - "Igen, igen," - feleli az ifjú: "Akasszatok a leggonoszabb fára, gonosz fára, Milka szép nyakára."

A bácskai szerb nép legszebb és legkedvesebb foglalkozásai közé tartozik a meseköltészet, mesemondás.

Hol volt, hol nem volt, az operencziás tengeren is túl volt, kidőlt-bedőlt kemenczének egy csepp oldala sem volt, mégis tizenkét sorjában sűlt meg benne a töpörtyűs pogácsa. - Ilyforma bevezetés után a mesemondó elvisz bennünket Meseországba, beszél aranyos hajú tündérekről, hableányokról, elátkozott királyfiakról, csengő baraczkról, beszélő körtéről, mosolygó almáról stb.

A szerb népmesék jellemvonása: az elbeszélés egyszerű folyama, a keresetlen naivitás s a valódi humor varázsa, a csak odavetett, de annál jellemzőbb rajz, a hangulat bizonyos zavartalan egysége, naiv természetessége, a nyelv pongyola bája, szeszélye, festőisége s a kifejezések sajátossága.

A szerb népmeséknek majdnem mindegyike egy-egy magyarázatot ád, hogy megértsük a kies rónaságokon rezgő dalokat, az ott elömlő könnyeket, az ott kitörő vidámságot és az ott búsuló némaságot.

Tüzetes összehasonlítások, más nemzetek népmesekincseivel, még becsesebbé teszik a szerb népmeséket, melyekről Grimm, sok más német tudóssal egyetértően, azt állította, hogy "szerb népmeséket, a bennök nyilatkozó érzelem gyöngédségére, bensőségére és sajátszerű bájára, hasonlítani sem lehet sok más nép meséihez."

A szerbek közmondásaiban tárúlnak fel előttünk a szerb nép bölcselmi világának tapasztalás útján szerzett nyilvánulásai, a józan ész, az életbölcsesség és a nevelés elvei. E közmondásokban a szerb nép valláserkölcsi érzelme, öröme, bánata, humora, élcze, gúnyja, vallásos hite, az Istenben való feltétlen és rendíthetetlen bizalma, a legszabatosabban nyertek kifejezést.

Száz és egynehány közmondás csakis az Istenről szól.

Példáúl: Ha Isten nem segít, ne fohászkodjál a szentekhez. - Látja az Isten a mennyországból, kinek mire van szüksége. - Hasztalan az ember iparkodása, ha nem járúl hozzá Isten áldása. - Kinek Isten a barátja, annak a szentjei is azok. - Bajban Istenhez, baj után Istentől. - Isten nélkül a küszöbig sem. - Látja Isten a magasból a szükséget. - Továbbá: Az Istenbe vetett hit: az emberiség fenntartója; a családi élet talpköve: a tiszta erkölcs.

A bácsmegyei szerb nép a legszívesebben a mezei gazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozik, de a mesterségektől sem idegenkedik. A gyárakban is kiállja a versenyt más munkásokkal. Nagy hajlamot mutat a kereskedelemhez is. Ha kell, erősen tud dolgozni, és aratáskor túltesz bárkin is, de mikor nem sürgős a munka, akkor henyélni is szeret.

A bácskai szerb rátartós. A kaputos úrnak, ha nem ismeri, nem süvegel. Semmi felsőbbséget nem érezvén maga fölött, a szolga is pipaszóval, kalap alatt beszél a gazdával, minden feszély nélkül, de nem hetvenkedésből, hanem emberi méltóságból, mely szerint embertársában csak testvérét látja.

Forró a szeretete és gyűlölete, barátsága és ellenségeskedése, de törhetetlen a bosszúvágya is. "Megbosszulom magamat, ha nem üdvözülök is," - mondja a szerb közmondás.

E rút jellemvonás a nőkben is megvan. Ha kedvesük megcsalja, vagy elhagyja őket, vén jósnőkhöz és kuruzslókhoz fordúlnak s az ezektől nyert itallal vagy szerrel úgy vesznek bosszút kedveseiken, hogy örökre megcsúfitják, vagy nyomorékká teszik őket.

A borivás szintén szenvedélye a bácsmegyei szerbnek, és társas összejövetelek soha ivás nélkül - még a halotti torokat sem véve ki, - nem képzelhetők. Ilyenkor éjtszakán át járja az egymásra köszöntés, és a legnagyobb sértésnek tekintik a poharat el nem fogadni s ki nem inni. Még látogatáskor is néhány pohár bort rá nem köszönteni a vendégre annyi, mint a vendégszeretetet megsérteni.

370A szerbek szeretik a jó konyhát. Dícséretet érdemelnek a szerb gazdaasszonyok, kik a szerb konyhát oda fejlesztették, honnan azt igen sok részben már más népek és nemzetek átvették. Magyarországon túl, példáúl, még csak fogalma sincs senkinek arról, hogy miféle paradicsomi ételekké tudják a szerb nők átalakítani a boldogasszony képét viselő búzaszemet.

Valamennyi szerb étel között első helyen áll a "szerb pita", melynek készítéséhez különös talentum kivántatik.

Készítési módja a következő: A gyúrt tésztát fátyol-vékonyságra kell elnyújtani; akkor nem úgy, mint a rétest, azon nyersen behinteni, összegöngyölíteni, hanem előbb félig megszikkasztani, azután mindenféle húsneműeket apróra összevagdalni, kemény tojássárgáját, törött fehér borsot közéje keverni; az egyik tésztalapot ezzel behinteni, tollhegyével tejfelt ráfecskendeni, a másik vékony tésztapatyolatot ráborítani; az előbbi eljárást megismételni, míg véges-végűl az összerakott lapokból valóságos könyvfüzet lesz. Régibb időkben egy szerb leány sem mehetett férjhez minaddig, míg a pita készítési módját el nem sajátította.

Oly vidékeken, a hol nagy a határ s a tanyai gazdálkodás divatozik, a férfiak és a nők tavasztól késő őszig rendesen kinn vannak a tanyán és a mezei munkával foglalkoznak. Csak miután a kukoriczatörést s az őszi szántást elvégezték, kerűlnek haza a házhoz.

Az öregek menyei nyaranta a tanyán soros hetesek, s mint ilyeneket "redusáknak" nevezik, kik dolgukat egymás között megosztva, azokban egymást felváltják. A melyik tehát e héten át főz és kenyeret süt, a másikon túrót, vajat készít, s így megy tovább, míg ők is átadják munkájukat az ő menyeiknek.

Az új menyecskék a féregnél is kisebbek a házban. Engedelmesek, a házbelieknek kedvében járnak, serények, nyájas kedélyűek, korán kelők, későn fekvők, otthonülők, alázatosak és szemérmesek.

A bácskai szerb nők ügyesek a kézimunkákban. A háziipar minden ágát szorgalmasan mívelik s a régi hagyományokat nemcsak gondosan fönntartják, hanem tovább is fejlesztik.

Szinte csodálatraméltó a szerb nők művészeti hajlama és tevékenysége a háziipar majdnem minden ágában. Bizonyítják ezt a szerb nők legfinomabb ízléssel párosúlt hímzései, len- és gyapjúfonásai, vászonszövései s a tyilim nevű csinos asztal-, padló-, ágy- és falszőnyegek elkészítése.

A színek vegyítéséhez művészileg értenek. Kiváló formaérzékük van. Az alakok összeállításában kifogyhatatlanok. Nem tanítja őket senki. Ez velük született tehetség, melyet az anya leányának hagy örökbe és így száll ivadékról-ivadékra.

Kiváló ügyességet és ízlést tanúsítanak a kendők és törűlközők hímzésében. Arany-, ezüst- és selyemszálakat vegyesen használnak. Néha színarany- és ezüst, máskor csupán selyemszálakból készítik az egész munkát. A selyemből vagy félselyemből készített ingeket is a legszebb és legdrágább hímzésekkel látják el. Ez ingek többnyire finom, átlátszó, patyolatszerű szövetből állanak; de vannak finom selyem- és aranyszálakkal vegyesen átszőtt szövetek (szádi, tyertyelije), melyeket különösen alúl és a felső szegélyüknél gazdag aranyhímzés ékesít.

Midőn Szász Károly, a kiváló író és költő, az 1884-iki szerb női háziipar-kiállítást Újvidéken megtekintette, e szavakat intézte e sorok írójához: "Ezen a kiállításon van néhány száz tyilim (szőnyeg) és szinte százakra menő hímzett munka. Első tekintetre úgy látszik, mintha e munkák egymáshoz hasonlítanának, de mélyebb megfigyelés után bátran mondhatjuk, hogy egyik sem hasonlít a másikhoz. Minden munka egyaránt önálló, díszes. Ez legfőbb bizonyítéka annak, hogy a szerb nép valódi költői ihlettel megáldott nép, és hogy minden szerb nő kézimunkáját lelkének fénysugaraival díszíti fel. A szerb nők kézimunkája bátran kiállhatja a versenyt minden más női kézimunkával a világon."

A szerbek ruházata az egyes vidékek s a különféle néposztályok szerint különbözik egymástól. Nyáron a férfiak rendesen csak bő vászongatyát és inget viselnek, melyet öv szorít a derékhoz. Az ingre sötétkék vagy fekete posztómellényt és az időjárás szerint ujjast (dolama) vagy ködmönt öltenek. Az ujjas sötétkék vagy fekete posztóból készűl. Fejükön kisebb-nagyobb karimájú kalapot vagy bőrsipkát, lábukon bocskort, vagy hosszúszárú csizmát viselnek. Felső öltönyük a báránybőrből készűlt suba vagy bunda, melyet gyakran - különösen 371esőben és a szegényeknél más időben is - a fehér abaposztóból készűlt szűr helyettesít, melynek négyszögletű gallérja veres vagy kék posztóval van beszegve. A módosabb gazdák többnyire sötétkék vagy feketeszínű posztóruhát viselnek, mely ezüstgombos dolmányból, ezüstgombos mellényből, szűk nadrágból áll, mely a csizma szárába nyúlik be. A dolmány rendesen a csípőig ér. Hasonló dolmányt bőrből is készítenek, vagy a posztót báránybőrrel bélelik és prémezik.

A nők öltözete néhány évtized óta sokat változott. Mai nap már a vászoncselédek is nagyon kapnak azon, a mi divatos. A nők ruházata most már pazarúl ékes s általában a nők fényűzésre hajlók. A ruha szabása, varrása, ékítése és sujtásozása csinos, díszes. A színek néha rikítók, de a színek összhangzásba hozatala és a díszítés jóízlésről tanúskodik. Aranyhímzéssel gazdagon ékített fehér ing, öv és díszes rojtokkal szegett kötény (pregacsa, keczelya) az egyszerű és leggyakoribb öltözet; a virággal és gyöngyökkel ékített fejdísz az öltözet kiegészítő része. A nyakék fényes és gazdag; csupa aranyból, nagyobb és kisebb aranypénzekből és gyöngyökből áll.

Hajukat a leányok símára fésűlve, kontyba kötik. A fiatal asszonyok ünnepnapon aranycsipkékből, vagy díszes aranyszövetből készített fejkötőt (ubradács, párta) tesznek fel. Hétköznap, ha a házból kimennek, gyakran meg csak lencsés kendővel kötik be fejöket, de vasárnap fekete vagy tarka, értékes nagy kendőben s újabb időben selyemruhában jelennek meg.

Általában nemcsak a városokban, hanem faluhelyen is a leányok és az asszonyok az úri nők divatos öltözékét szeretik utánozni. Ma már sok helyen vattás szoknyát, selyemkendőt és selyemruhát viselnek, s harisnyát és topánkát.

Díszes szerb öltözetet már csak ritka ünnepi alkalommal lehet látni a városokban. Annak alkotórészei: apró kis fejkötő, aranyos csipkéből, vagy aranyos, ezüstös, hímes szövetből, gazdag hímzetű, hosszú, hátúl lelógó fátyol, a mellett csak félig eltakaró vállfűző, mely elűl gyöngyfűzérrel van gazdagon megrakva; deréköv gyöngyből, vagy aranyos szövetből, finom csipkéből való ingujj, mely aranyos szalaggal vagy gyöngyfűzérrel van lekötve; végre fehér csipkéből vagy aranyos hímzetű fekete kelméből való kis kötényke s gazdagon ékesített selyemczipő.

A szerb nő szeret feltűnni szépségével, sok szép ruhájával. Ebből erkölcsi s anyagi sűlyedés származik a szerb népnél, mely, hogy leányai fényűzésének eleget tehessen, néha ingóságaitól és ekéitől válik meg, a mi legtöbbször végső romlását is okozza egy-egy családnak. Szerencséjük azonban, hogy e fényűzést csak férjhez menő leányaiknál gyakorolják. A férjezettek már takarékosabbak.

A szerbek családi és társadalmi szervezetének alapjáúl szolgált ezelőtt az a sajátságos intézmény, mely zadruga (házközösség) név alatt, a délszláv törzseknél még ma is fennáll. A zádruga oly szövetkezet vagy egyesület volt, mely rendesen vérségi kötelékkel egymáshoz kapcsolt több vagy kevesebb egyént foglalt magában. Az ily zádrugában az egész vagyont közösen kezelték s az egyes tagok munkája és szerzeménye a közösség javát mozdította elő s annak vagyonát öregbítette. Közösek voltak az egyesület fenntartási költségei is, s valamennyien, a kik a zádrugához tartoztak, ugyanazon a telken éltek együtt.

A zádruga ügyeit majdnem korlátlan hatalommal vezette egy férfi, kit a többiek e tisztre szabadon választottak.

A választás bármelyik tagra, a legfiatalabbra is, eshetett; de azért rendesen a legtöbb tapasztalattal bíró legidősebbet szokták megválasztani. Ebből eredt a sztaresina elnevezés, mely öreget jelent s mely a délszlávoknál még ma is a nagyobb hatalom birtokosát jelzi. A sztaresinának döntő szava volt az egész házközösség ügyeiben. Ő osztotta szét az egyes lakásrészeket a családtagok között és ő osztotta be a munkaidőt.

A zádruga tagjai, a közösség és a sztaresina nagy hatalma mellett sem vesztették el sem személyes önállóságukat, sem birtoklási jogukat. A közös vagyonban minden tagnak egyenlő része volt, s e mellett még magánvagyont is szerezhetett, melylyel azután tetszése szerint rendelkezhetett. A zádruga nem volt mereven elzárkózó társaság. Ki is lehetett abból lépni, valamint új tagokat is lehetett befogadni. A házközösségben nagyon egyszerű volt az élet s csaknem minden szükségletet a házi ipar fedezett. Ez intézmény most már hanyatlófélben van.

A volt sajkások kerületében virágzott az leginkább, egész a legújabb időkig, midőn hazai törvényeink újabb intézkedései a házközösséget megszűntették.

372Bácsvármegye némely vidékén azonban szokásban van most is, hogy a feleséges fiúk, apjuk halála után, gyakran együtt maradnak az apai házban, nem osztják el a birtokot, hanem a legöregebb testvér gondoskodása alatt élnek.

A kisebb testvér az öregebbet megbecsüli, kendnek szólítja, nemkülönben a nő férjét s mások előtt urának (goszpodáru mój) nevezi. A ház atyja csakugyan úr a családban, de korántsem zsarnok. A leány a nálánál kisebbkorú legényt öcsémuramozza, az idősebbet bátyámozza, ezek pedig a leányt tegezik, galambomnak, rózsámnak, lelkemnek nevezik.

A szerbek rendesen a háztelkük hosszában, vastagon vert fallal és nádtetővel építik lakóházukat. Így biztosítják maguknak télen a meleg, nyáron a hűvös szobát. A módosabb szerbek a közbeeső konyhával elkülönzött egy nagyobb és két kisebb szobából álló lakást építenek. A két kisebb szoba közűl az egyik vendégszoba szokott lenni.

A ház berendezése igen egyszerű: egy asztal, székek, ládák, a padlásig érő párnás, dunyhás ágyak és néhány szekrény. Ennyiből áll a bútorzat. A falak meg a kemencze mellett széles padok vannak, melyek télen gyakran fekvőhelyűl is szolgálnak. A nagyobb utczai szoba két ablaka között áll az asztal. Fölötte a család védőszentjének a képe függ, mely alatt a védőszent nevenapján, vagy nagyobb ünnepek alkalmával mécses ég. A gazdagabbaknak külön bejáratú vendégszobájuk is van. A ház előtt, annak udvari érsze felűl, félfödelű tornácz fut végig, a melyről meglehetős magas küszöbön át léphetni a konyhába vagy a szobába, melynek padlója rendesen lesulykolt agyagból van. A háznak egyetlen dísze a tisztaság.

A szerb építkezés sajátossága a telek utczai vonalában egy vagy két emeletre téglából épített és cseréppel födött magtár. Ez a bácskai szerb ember kincsesháza, ebben halmozza fel a családja munkás kezével s verítékével nyert termését.

Az udvart sövény veszi körűl, a mely mögött rendesen zöldséges és gyümölcsös kert virúl. A háztulajdonos vagyoni állapota és szükségletei szerint rendezkedik be.

A bácskai szerbek népszokásai között, első helyen említjük a keresztelőt (krsténye). A mint az új családtag világra jön, az apa rendesen volt násznagyához siet, tisztelete mellett bocsánatért esedezik, hogy alkalmatlankodik, s arra kéri, hogy legyen tanúja az újszülött megkereszteltetésének. A meghívást rendesen elfogadja a koma s a házhoz megy keresztvízre vinni a gyermeket. A keresztelés után a koma ismét a házhoz megy s ott az úgynevezett keresztelési pénzt átadja a gyermekágyas asszonynak, a ki azon leginkább ingrevaló vásznat szokott venni gyermekének.

A tehetősebbek, gyermekök keresztelője alkalmával, közelebbi rokonaikat, jó barátaikat is meg szokták vendégelni. Minden vendégnek minden ételből kell valamit ennie, hogy a gyermek, ha majdan felserdűl, ételben-italban finnyás és válogatós ne legyen. Az apa, különösen ha a gyermek fiú, a pazarlásig bőkezű, kínálásban fáradhatatlan. A vendégek kedvükre kimulatván magukat, az anyára és gyermekére, az atyára és az egész házra pazarúl szórt áldáskívánások között, dalolva szétoszlanak. A keresztkoma távozik utoljára.

A gyermek kezére és nyakára szalagot kötnek, a melybe sót vagy hagymát tekernek, hogy a gonosz szem ne lehessen ártalmára. A gyermekre, hogy meg ne ronthassák szemmel, fordítva adják reá a ruhát.

Leányvásár (jakuba, veridba). Némely helyen az év egyik vasárnapján, tavaszkor vagy őszkor, valóságos vásárt csapnak az e czélból összejött legények és leányok, kiknek, mivel a szállásokon elszórva élnek, egyébkor nem igen van alkalmuk találkozni és megismerkedni. A leányok és legények ez alkalommal díszes ruhában jelennek meg. Rövid társalkodás után egyszerre megcsendűlnek a kólótáncz melódiái. Ki-ki párt keres és azután nagy körben járják a kólót.

Táncz közben megjelennek a házasulandó legények szülei vagy legközelebbi rokonai s a kóló közepére állván, ott fiaik vagy rokonuk számára jövendőbelit szemelnek ki, kit egy alma átadásával, melybe arany- vagy ezüstpénz van benyomva, fiuk vagy rokonuk számára eljegyeznek. Egy héttel később azután a legény meg is kéreti a kiválasztott leányt. Ha a leánynak adott alma ketté vágva az asztalon fekszik, jele annak, hogy a leány hajlandó az élet minden örömét és bánatát a legénynyel megosztani. Ha pedig az alma egészben marad, akkor visszaadja, vagyis a legényt visszautasítja.

A leányszöktetés (uszkákánye) régi szokás a szerb népnél, de többnyire csak a szegényebb sorsúak között. A leány ugyanis, kit szülei nem akartak odaadni szíve választottjához, egyszer csak titkon elhagyja a szülei házat és kedveséhez megy, a kinek erre a lépésre rábeszélnie sikerűlt a leányt. Ez nem igen okoz feltűnést. Hisz szegény a leány, a legény is az, s az egyik fél sem tudja a rendes kiházasításhoz szükséges kiadásokat fedezi. Ilyképen pedig segítve van a bajon, mert egyik fél sem köteles ily esetben költekezni, hanem néhány nap vagy hét után csendben elvégzik az esküvőt. Érdekessé teszi azonban ezt az, hogy a leány megszökése előtt dalban figyelmezteti születi: Köteles a leány - Szüleit szeretni, - De kedvesét egész - A sírig követni!

Mit tegyen ily esetben a szülő? Utóvégre is beleegyezik a megesketésbe és ipam és vőm uram között helyre áll a béke.

A leányrablás (otmica) is előfordúl néha. Ha a leány nem akar valamely legényhez nőűl menni, ez kapja magát és erővel is elviszi. Néhány társával kocsira űl, fonóba megy s körűlhízelgi a leányt. A leány rosszat nem gyanítva, kikíséri őket a fonóból. Kinn aztán ölbe kapják, kocsira űlnek vele és elhajtanak valamely szomszéd faluba rokonukhoz, vagy ismerősükhöz, mert bizonyos, hogy a leányt a legény házánál fogják keresni. A legény mindent elkövet, hogy a leánynak a szívét megnyerje. Ha ez sikerűl, akkor a leány az apát és leendő férjét kibékíti, de ha nem sikerűl, rendesen pör támad belőle. A szülők törvényesen keresik gyermeküket és szigorúan követelik a leányrabló megbüntetését. Ha a rablás a leány akaratából történt, könnyű a dolog: a szülők kénytelen-kelletlen beleegyeznek, hogy a leányuk férjhez menjen ahhoz, a kit szeret.

A késő ősz beálltával a szerb leányok ma az egyik, holnap a másik háznál gyűlnek össze fonni. Ez összejövetelt préló-nak nevezik. Az összegyűlt leányok vidám énekszó mellett szorgalmasan fonnak. Folytonos tréfa, kaczagás, mesemondás, találós mesék feladása közben orsójuk pereg, szájuk cseveg, unalmat kerget, jó kedvet gerjeszt.

Egy csapat legény megy az utcza közepén, a dudással együtt. Ha az egyik vagy másik legényt szerelmi bú bántja, szomorúan énekli: "Hej i umrétyu, zaboravit nétyu!" (Meg is halok, még sem felejtem el!) A dalos legény azonban csakhamar elhallgat, mert itt a ház, a hol a prélót tartják, s ő ott nem akar szomorúnak látszani. A legények befordúlnak a házba. A dudás, a mint a szobába ér, mindjárt fújja a kólót. A leányok tánczra kelnek a legényekkel. A táncz után a leányok dalra fakadnak. A kinek szerelmét viszonozzák: kedveséről énekel. Egy ily énekben többi között azt mondja a leány, hogy kedvese messze országokra ment mulatni, hol hűségét próbára tették, melyet azonban vitézűl kiállott; bár gazdag és szép leány ígérte neki kezét, ő azzal felelt: "Blága imam, drágu imam, lepsu nego sto szi tí!" (Van kincsem, van kedvesem, szebb mint te!)

A megvetett, a megcsalt szerelmű leány pedig rettentő átkokat szór a hűtlenre:

Erre a sértett női büszkeség ily átkokra fakad:

Ily beszédre, persze, a kiben jó lélek van, megréműl. Így van ez e dalban is. A legény szájába adott mentség így szól:

A megcsalt szerelem azonban nem ismer könyörületet. Játszani a szívvel nem lehet, s a leány így felel a legény mentségére:

Így dalolás, táncz és találós mesék feladása között halad az idő vagy éjfélig, mikor a leányok hazamennek.

374A feladott találós mesékben van tudatos elmésség. Némelyik pedig határozottan szellemes. Példáúl: Mikor van az egész falu egy akaraton? (A templomból kimenetkor.) Ki ordított olyat, hogy az egész világ meghallotta? (A szamár Noé bárkájában.) Mi megy át a vízen híd nélkül, csónak nélkül, árnyék nélkül? (A hang.) Hány kenyér sűl esztendeig a kemenczében? (Egy sem.) Milyen ekével szántottak legelőbb? (Új ekével.) Mi nem lesz vizesebb, ha a vízbe esik? (Az eső.) Erdőn lettem, megölettem, halva éneklővé lettem? (Hegedű.) Erdőben nőtt, réten legelt, vas szája van? (Duda.) Kisebb az egérnél, magasabb a háznál, keserűbb a méregnél, édesebb a méznél? (Dió.) Mit vesz az ember a vásárban legelőször? (Lélegzetet.) Milyen fa nélkül nem lehet el az erdő? (Szélső fa nélkül.)

Így töltik a szerb leányok és legények a fonóban a hosszú őszi és téli estéket. Fonnak a leányok, mesélnek a legények, találós meséket adnak fel egymásnak megfejtés végett, játszva kiismerik egymást, kitanúlják egymás természetét és hajlamait. A házasodni akaró legények ott tartanak szemlét a falusi szépek felett, ott választanak maguknak feleséget.

Vendéglátás. (Poszélo.) A szerb nép búslakodásra hajló lelkülete mintegy megkívánja, hogy évközben néha néhány víg napot is lásson. Ilyen a poszélo is, midőn valamely szerb gazda rokonait, barátait és jó ismerőseit összehívja, hogy velük néhány kedélyes órát töltsön, s egészségökre bort igyék. Hogy a gazda vendégeinek kedvében járjon, elhozatja a mellőzhetetlen dudás mellett, a tamburásokat is. A gazda két kezére támaszkodva, figyelmesen hallgatja őket, s elmerengve zenéjükön, dalaikon tán ítéletnapig is, ha a vendégek nem figyelmeztetnék: "Domatyine drági, doneszder nam dobra vina iz podruma." (Drága gazdánk, bort hozass a pinczéből, még pedig a javából.) Majd a felköszöntések sora kezdődik: "Pi, brate, pi, al sze ne opi!" (Igyál barátom, igyál, de le ne idd magad!) A hány csöpp bor öblíti torkodat, annyi évig élj!

Majd a gazda felszólítja a menyét, meg a leányait, ha vannak, hogy énekeljenek valamit. A felszólítottak azután kis huzakodás után, rágyújtanak szebbnél-szebb dalokra.

E közben reggel felé jár az idő. A vendégek menni akarnak. A gazda azonban marasztalja őket. Feleletűl a marasztalásra a vendégek kórusban éneklik, hogy:

Megtörténik, hogy az ilyen vendéglátás több napig eltart, a mi nem vehető rossz néven az olyan gazdától, ki egész éven át fáradhatatlanúl dolgozik.

A bácskai szerb lakodalmi szokások a következők: A bácskai szerbek rendesen korán nősűlnek. A házasságkötéshez való alkalom vagy úgy keletkezik, hogy a legény valamely leánynyal a prélón vagy a kólótáncz közben megismerkedve, személyes vonzalomból kéreti meg feleségűl, vagy, hogy a házasságkötést gazdasági és társadalmi érdekéből az apa kívánja. Ez utóbbi esetben az apa rendesen ősszel megy leánynézőbe. Ha a leány és körűlményei megtetszenek, azonnal nyilatkoznak; ha nem, odébb állnak.

A lakodalmat gyűrűváltás előzi meg. A jegyváltás után, két-három nappal, a csaus (nászhírnök), vagy a dever (vőfély) rendszerint a vőlegény testvéröcscse, virággal, ezüst- vagy aranypénzzel beaggatott csutorával hívogatni megy. Ezalatt a vőlegény házánál kiosztják a lakodalmi tisztségeket, melyek a következők: az esküvői tanú, (debeli kúm, vagy kúm vencsáni), a násznagy (sztári szvat), a vezér (vojvoda), a vőfély (dever), az esküvői tanű segédje (prikumak), a társaság mulattatója (csaus) és a dudás; a többieket tányérnyalóknak (oblaporuse), vagy együttfutóknak (pusztoszvati) nevezik. Ide tartoznak még ama hangos torkú leányok is, kik a nászmenet alkalmával dalolással mulattatják a vendégeket és a kik szerbűl deveruse (leánykísérő) nevet viselnek.

A kúmnak a lakodalom alatt nagy a hatalma. Jaj annak, a ki parancsának ellenszegűl; hát még annak, a ki megsérti! Azt tovább maguk közt nem tűrik, többé a faluban meg nem vendégelik.

A dever (vőfély) rendszerint a vőlegény öcscse, menyasszonyvezető, a tánczkezdő, a vígasztaló. Ő veszi át a leányt annak fitestvérétől és elvezeti a kúmhoz, hogy, annak valamint a sztári szvatnak kezet csókoljon. Tiszte továbbá a menyasszonyt addig őrízni s mindenben segíteni, míg férjének át nem adja. Néhol a népszokás azt kívánja, hogy a dever, ha a menyasszonynak nászajándékúl fülbevalót vesz, köteles a függőt az ara fülébe illeszteni.

375A magyar népajk a devert "kisebbik uramnak" nevezi. Nem szeretem az uramat, hajahaj! - Csak a kisebbik uramat, hajahaj!

A sztári szvat (a menyasszony násznagya) a lakodalomnál mintegy elűljáró, a rendre ügyel s nagy hatalma van. A prikumak (a vőlegény násznagyának segédje) a kúmmal együtt megy s neki mindenben segédkezik. A csaus (nászhírnök, bohócz) vendéghívogató, ételfelhordó, a lakodalmas nép mulattatója. Ő szólítja a násznépet, hogy készűljön az útra. A legnagyobb zenebonát ő csinálja s bár tréfái néha nyersek, de míg csauskodik, a sértéseit nem veszik komolyan.

A vőlegény házától való elinduláskor a násznép kocsira űl, a melybe rozmaring-bokrétákkal és türűlközőkkel földíszített lovak vannak fogva. Ének- és dudaszó mellett érkeznek a menyasszony házához. Ott leszállnak s a reájuk várakozó lakodalmasokkal összeölelkeznek és csókolóznak.

A kúm felszólítására a dever a menyasszonyért megy. A menyasszonyt, rendesen kisírt szemekkel, fitestvére karonfogva vezeti elő s átadja a devernek. Erre a menyasszonyt barátnői és a meghívott lakodalmas leányok a következőleg búcsúztatják el.

Az örömanyához fordúlva:

E dalokat a dudások kísérik. Majd a dever kocsira ülteti a menyasszonyt, a násznagy mellé. A többiek is elfoglalják helyüket. Bús dalok és szűnni nem akaró rivalgások között érkeznek a templomig. Ott leszállva, a dever a menyasszonynyal, a kúm a sztári szvattal és vőlegénynyel az oltárhoz mennek, hol a gyűrűváltás történik. Az oltárt először a pap hagyja el, utána a házasulandók, azután a kúm és sztari szvat. Nagy, égő viaszgyertyákkal s egyházi dalok éneklése mellett, a templom közepére mennek, hol az egyházi jelvényekkel ellátott asztalnál a pap a házasulandók kezeit, a dever által vásárolt selyemkendővel összeköti, s a nyoszolyóleányok az új pár fejét és vállait betakarják a kúm, sztári szvat és dever által vett preveszekkel (egész vég, ruhának való selyem vagy más szövet). Ezután a pap először a vőlegény fejére teszi föl a koronát e szavakkal: "Istennek szolgája, megkoronázlak Isten szolgáló leánya számára." Majd a menyasszony fejére teszi föl a koronát e szavakkal: "Isten szolgálója, megkoronázlak téged e férfi nejévé. Légy kísérője és társa ez életen át!" Ezért a szerbeknél az esküvést házassági koronázásnak is nevezik. A koronák a szertartás befejezéséig az ifjú pár fején maradnak. A gazdagoknál aranyból vagy ezüstből, a szegényeknél más érczből készűlt koronákat használnak.

Az esketésnél a pap az új párnak vörös borral telt s a dever által vásárolt pohárból háromszor ad inni áldozásképen, nemcsak emlékeztetésűl a kánai menyegzőre, hanem, hogy a közös ivás az öröm és üröm közösen ürítendő poharának jelképe legyen. A kúm és sztári szvat tanúkúl állanak a jegyesek mögött, égő gyertyát tartva kezökben. A szertartás bevégeztével ezek hozzájok fordúlnak és kezüket megcsókolják.

Esküvés után víg énekszóval megy a násznép a menyasszony házához, az őket váró szülőkhöz, hol őket nemzeti eledelekkel bőven megvendégelik

A lakodalmasok folyton énekelnek, kólóznak. Majd ebéd után, úgy este felé, ismét szekerekre űlve, elviszik a menyasszonyt a vőlegény házához, hol folytatódnak a vígságok, kólók, a dalolás, az evés-ivás, s mindenféle csintalanságok.

A ki a lakodalomra elmegy, tartozik a menyasszonyt megajándékozni; de a lakodalmi vendégek is mindíg ki tudnak találni valami tréfát, melylyel a menyecske számára pénzt gyűjthetnek.

E czélból hozzák dudaszóval a kravájt is, mit egész ünnepélyességgel adnak át a menyasszonynak. A kraváj a kúm, sztári szvat, dever, csaus és más lakodalmasok jóvoltából a menyasszonynak szánt ajándékokból áll.

Végre következik a párnatáncz (jasztuk), melynél a násznép körbe áll, s a csaus egy párnát kezébe véve, azt, míg a kör körűltánczolja, valamelyik leány elé leteszi, ki gyorsan rátérdel, ha a csaus a párnát hirtelen el nem kapja. Ha a leány ügyes, le tud térdelni a vánkosra s a kívűl levőtől, a ki a helyébe 376bemegy a körbe, csókot kap. E párnatánczot a csaus sokszor azzal fejezi be, hogy a vánkost felvágja s a tollat a körűlállókra szórja.

A násznép igen csintalan, úgy hogy példabeszéddé lett: "Szemérmetlen, mint egy szerb lakodalom." Széles jókedvökben agyonverik a tyúkokat, malaczokat, pulykákat, ludakat, kacsákat. Széttörik a fazekakat, ellopják a kanalakat s mindazt, a mit könnyen eldughatnak. A kúm parancsára szétrombolják a kályhát, fölteszik a kocsit a ház födelére, kurjongatnak, zajongnak.

Éjfél felé előáll a kúm, a menyasszonyt kóló-tánczba viszi s úgy intézi a dolgot, hogy őt táncz közben a szobából ügyesen kiszöktesse a vőlegénynyel együtt. Ez megtörténvén, az új párt észrevétlenűl a hálószobába vezeti, de a násznép tovább mulat kivilágos-kivirradtig.

A menyecske másnap reggel vizet és törűlközőt vesz elő és sorban minden vendégnek vizet tölt; egy tálban vagy medenczében (kárlicza) megmosdanak a vendégek s pénzt vetnek a tálba. Ezt a pénzt polivacsina-nak (mosdópénz) nevezik. A szerb lakodalom eltart némelykor egész hétig.

A szerb család, akárhány tagból álljon is, ritkán válik el egymástól. Az apa, nagyapa és unokái mind együtt maradnak. A leányokat elviszik férjhez, de a fiúk haza házasodnak. Csak oly családnál viszik a vőt a házhoz, a hol egyetlen gyermek a leány.

A fiatal menyecskék házasságuk első évében, minden ünnepélyes alkalommal, művirágokból vagy arany-csipkékből készűlt fejdíszt (ubradács) hordanak. Nyakukon függ a nászajándékúl kapott sok arany- és ezüstpénzből összeállított nyakék. Az ilyen fiatal menyecske, ha útközben találkozik a rokonságból valami öreg emberrel, annak kezeit, ha fiatallal, annak szemeit, száját és arczát csókolja meg.

Az esküvő után egy hétre kezdődnek a rokonok látogatásai az új párnál, ez három napig tart, folytonos lakmározás között. Ezalatt folyton szól a duda.

A temetési szertartások (pogreb) a következők: Ha valaki meghal, a családhoz tartozók és ismerősök, vagy fogadott sirató asszonyok síránkoznak fölötte. Egész éjjel virrasztanak, imádkoznak és jó tulajdonságait rögtönzött gyászénekekben magasztalják. Mielőtt eltemetnék, a templomba viszik, ott végzik a temetési szertartást, beszentelést, s azután kiviszik a temetőbe. A sír behantolása előtt mindenki egy-két marék földet dob a sírgödörbe. A temetés után a rokonok és ismerősök visszamennek a halottas házhoz, a tort megűlni, mely rövid étkezésből és borozásból áll, fűszerezve a meghalt jó tulajdonságainak, erényeinek s említésre méltó tetteinek felsorolásával. Ez néha a késő éjbe is elhúzódik. Végre a gyászolók a megholt emlékére még egy halotti gyászdalt énekelnek, melynek utolsó verseinél megkezdik az oszlást. A temetést követő napon az asszonyok a temetőbe ételt és italt visznek, azt a boldogúlt lelki üdveért a koldusok és szegények között kiosztják, a sírt pedig borral megöntözik.

A szerbek lelkében is ugyanazok a babonák élnek, a melyek nemzedékről-nemzedékre átöröklődtek. Nagyon hisznek a bűbájosságban és egyéb természetfölötti dolgokban. A szerb nép véleménye szerint többféle szellemi lény van, mely reánk hatalmas befolyást gyakorol. Vannak jó és rossz szellemek, láthatók és láthatatlanok, föld- és légszellemek. E különféle szellemek titkos erejüket az emberekkel meg is oszthatják, egyeseknek úgy, mint családoknak, sőt az egész népnek is jóltevőjükké vagy megrontójukká válhatnak.

A jó szellemek közűl nagy szerepet játszanak az úgynevezett vílák (tündérek). Nincs talán szerb népdal, vagy mese, melyben elő ne fordúlnának. A vílák, a nép képzelete szerint, magas, sugár termetű, fehérbe vagy aranynapsugárba öltözött, csillagokkal ékesített, hosszú szőke hajú női alakok. Arczuk a szépségtől ragyog, leheletük olyan, mint a rózsák illata; a hangjuk bűvölő. Kegyeikkel szép ifjakat, szűzeket s ártatlan gyermekeket halmoznak el. A hősöket figyelmeztetik a bekövetkezendő veszélyre, sőt meg is védik őket, ha bajba kerűlnek. Tiszta csermelyeknél és forrásoknál, virágos halmokon vagy árnyas ligetekben szoktak összegyülekezni. Holdvilágos éjjeleken az erdők tisztásain tánczolnak, gyönyörű énekszó mellett. Csak ártatlan ember láthatja, hallhatja őket. Azt a hosszú fehér szálat (ökörnyál), mely őszszel a mezőkön lebeg, tündérselyemnek nevezik s a tündér-ruha bokron fennakadt foszlányának hiszik.

A boszorkányok babonázni, megígézni tudó, rút ábrázatú vénasszonyok. Különféle bögréken füvekből készűlt ártalmas kenőcseik vannak, melyeket 377gondosan rejtegetnek. Minden kárnak örűlnek és legjobban éjfélkor és újhold vasárnap éjjelén tudnak ártani. A kinek ártottak, az száradásnak indúl s csak úgy gyógyúlhat meg, ha élő kakast felvágva, nyers szívét megeszi. Éjfélkor, újhold vasárnapján, erdőkben hársfa tövében tánczolnak, hogy csak úgy csurog róluk az izzadság. A ki oly helyre űl, hova izzadságuk húllott, az nehéz betegségbe esik, aszkóros lesz, guta üti, megbénúl vagy megnémúl. Az emberekre annyi rosszat hozhatnak, a mennyit csak akarnak. Uralkodnak a szeleken, félelmes menydörgésekben nyilatkoznak meg, s villámukat rázúdítják azokra a szerencsétlenekre, kiket haragjuk áldozatáúl kiszemeltek.

Ha valaki azt hiszi, hogy valamely boszorkány üldözi, az paphoz fordúl, a ki védenczének a lakására megy, ott szentelt gyertyát gyújt, izzó szénre tömjént hint s a család tagjai között kiosztja az úgynevezett zápiszt, egy kétnegyed hüvelyknyi papirost, melyre rövid könyörgés van írva vagy nyomtatva, és a család megnyugszik abban a hitben, hogy itt csupán Isten segít.

A boszorkányok külön fajához tartozik a mora (lidércz). Ez egy fehér női alak, a ki éjjel az alvó ember melléből a vérét szívja, alvó embereket és asszonyokat kínoz, vérkeringésüket megakasztja, a lélegzést megnehezíti s a beszélő szerveket megrontja.

A sorsdöntők (szugyenicze) szép nőalakok, mint a tündérek, az újszülött bölcsőjét körűlállják s a mit róla elvégeznek, az lesz sorsa. Ha valakit baj ér az életben, azt mondja: így végeztek rólam a sorsdöntők születésemkor. A sorsdöntők végzése megmásíthatatlan, a miről sok népmese regél.

A vukodlak (vampír) sírjából kijáró gonosz lélek. A vámpír sírban nyított és merev szemekkel alszik. Körme és haja nő. Ereiben hideg vér folyik. Sírját csak holdtöltekor hagyja el. Ekkor elmegy az élőkhöz. Nincs emberi érzése, mert a rokonokat és jóbarátokat bántja leginkább. Az ember isteni büntetés következtében válik vámpírrá. Más vélemény szerint a fátum teszi azzá. A nép lelkében e babona oly erős gyökeret vert, hogy hosszú időbe fog kerűlni, míg a népnevelés kiírthatja.

A dögvész (morija), magas, sovány, borzas hajú, zöld szemű, hegyes orrú, sárga-fekete arczú, csúf vénasszony. A hol prédára lel, ott énekel, a hol nem, ott jajgat. Az ember csak úgy védekezhetik ellene, ha hagymát és borókafenyőmagot eszik, mert ezeknek a szagát nem szíveli. Kegyetlenűl pusztít embert, állatot. Bűzét az eb nem szenvedheti s üldözi. Szorúltságában a dögvész madárrá vagy fává változik.

A halál (szmrt) rosszindulatú, csúf csontember. Egyik kezében kasza, a másikban lámpás és homokóra. Testét fekete ruha fedi. Előtte járnak kész szolgái: a hideglelés, a dögvész, és egyéb járványos betegségek. Sokszor bejelenti jövetelét a halálmadárral (kuvik), vagy azzal, hogy a házat éjjel háromszor megkerüli. Ekkor az ebek vonítva kísérik, és ha fejüket vonítás közben lefelé hajtják, ez biztos halált jelent a házban. Ha a vonító eb égfelé emeli a fejét, tűzveszedelmet vagy másféle szerencsétlenséget jelent.

A mennydörgő (gromovnik) pogány isten mondája egészen átalakúlt Szent Illés legendájává. Nevenapjának úgy örűl, hogy erre minden évben égi háborút támaszt, melytől a nép nagyon retteg. Azért e napon mezei munkát nem végez, mert a kit Szent Illés kint a mezőn munkában ér, mennykővel sújtja agyon.

Ez a babona sok egyéb babonával együtt, nyilván még a pogányság maradványa, a mit a keresztény hit sem tudott teljesen megszűntetni. Sőt a keresztény szenteket is elpogányosították. Igy lett Szent Illés: a mennydörgés istene, Szűz Mária: a villám istennője, Szent Panthelemon: a viharok parancsolója, Szent Miklós: a vizek ura. Ha a szerbek háborgó hullámok között hajóznak, Szent Miklóshoz fordúlnak segélyért, kiáltván: "Bozse pomozi i szveti Nikola!" (Segíts Isten és Szent Miklós!)

A pénteket a szerbek is veszedelmes napnak tartják. Pénteken új munkába nem fognak, nem utaznak, s nem metszik le a szőlőtőkéket. Ha a faolajtartó vagy sótartó feldűl, rossz előjelnek tekintik. Hétnek vagy tizenháromnak nem szabad egy asztalnál űlni, s nem szabad bal lábbal lépni a szobába. Hogy a villámtól megmenekedjenek, fénylő kövecskéket hordanak magukkal. Minden szerencsétlenséget, rossz aratást, járványt, marhavészt a rossz szellemek befolyásának tekintenek; s ha Isten nem segít - így véli a szerb a nép, - s a szerencsétlenség bekövetkezik: emberi cselekedet mitsem használ.

378Ha bagoly ül a háztetőre és kuvikol, halált jelent. A ki a kakuk szavát éhgyomorral hallja, azt aznap szerencsétlenség éri. A ki tavasszal első ízben hall kakukszót, ebből megtudhatja, hány évig fog élni. Gerlicze hangját éhommal hallani, közeli halált jelent. Pillét, sárgát, tavasszal először látni, hideglelést, pirosat, egészséget jelent. Szarka: hírt, vagy levelet, varjú-károgás: szerencsétlenséget jelent. Rigó a vígság hírnöke. Üstökös: háborút, éhséget, döghalált jelent. A csillagok égi gyertyák, melyeket esténkint angyalok gyújtanak meg, különben hozzánk hasonló emberek lakják azokat. Csillaghullás emberhalált jelent, mert mindenkinek megvan a maga csillaga. A tejút úgy keletkezett, hogy az egyik csillagon lakó ember az ég túlsó végén levő csillagra ment szénát lopni a komájától. Ezért az Isten megverte s mire hazajött, mind elhullatta a lopott szénát az úton. Így keletkezett a tejút az égen. A ki nagypénteken tüzet rak, annak férges lesz minden almája. Boldogság lesz abban a házban, melyre a fecske fészket rak. Ha valakinek a bal tenyere viszket, pénzt kap, ha a jobb, pénzt fog kiadni. Ha az ember a kártyán nyer, meg kell a nyert pénzt köpdösni s ezt mondani: "Apád, anyád ide jőjjön.", s akkor állandó lesz a szerencse. Ha valakinek a jobb szeme viszket: bánat éri; ha a bal, úgy öröm.

A guszle egyszerű hangszer. Alakjára nézve leginkább a mandolinhoz hasonló. Kecskebőrrel van bevonva s hosszú fogantyúval ellátva, amelyre lószőrhúr feszűl. Leghíresebbek a juharfából készűlt guszlék. A guszlén nem könnyű játszani. A ki nem ért hozzá, valami nyöszörgő hangnál egyebet nem tud belőle kicsikarni; de a ki tudja a módját, annak annyiféle hangot ád, a mennyit csak kíván. Szép zene a szerbnek. A szerb nép ifja és véne, nagyja és apraja körűlűli és körűlállja a guszlárt, a ki a dummogó hangszert térdei közé fogva, csalja ki belőle nyirettyűvel a búskomor hangokat, s hozzá illő mélabús hangon énekli a hősregéket, melyeknek hallatára úgy elbúsúl, úgy elszomorodik minden szerb. E hősregékben van a szerb nép élete, története, törvénye, vallása, politikája; ezekben vannak a szerb czárok és királyok, fejedelmek és vezérek hagyományai, a nemzeti jósok megnyilatkoztatásai, a költők álomképei.

A kóló (koszorútáncz, körtáncz) nagyon egyszerű. Férfiak és nők körben összefogódznak, dudaszóra kétszer jobbra, egyszer balra lépve, haladnak és különféle kóló-dalokat énekelnek. Az összefogódzott férfiak közé fehér kendővel övezett nők állanak. Előtánczos (kolovogya) vezetése alatt az egész tánczoló társaság egy fűzérré válik, majd lassankint egész koszorúvá fejlődik. A kólótáncz lassú ütemben kezdődik, enyelegve, csevegve folytatódik és jobbra mozogva, majd egész félkörrel előre nyomúlva, mondhatni csendes, de itt-ott erős, kitörő. A kólót tavasszal vagy nyáron terebélyes fák árnyékában, búcsúk alkalmával a templom udvarán, télen szobában, de néha hófedte téren is tánczolják s énekelnek is hozzá.

Búcsú-ünnepnapokon a leányok és legények különválnak. A leányok a templomudvarban levő padokra űlnek, az ifjak oldalvást, csoportokba verődve hevernek a földön, vagy a templom udvarán ácsorognak. Enyelgő szavak, incselkedő megjegyzések hallhatók, végűl egymást kézenfogva, felállanak a kóló-tánczhoz. Itt már párosával sorakoznak. A kólózás eltart két-három óráig s két-három táncz betölt egy délutánt és egy éjjelt. A nők nyakán csüngő gyöngy- és aranypénzsorok a táncz üteme szerint csengenek belé a kólóba. Néha a fiatal legények bele is kurjantanak a tánczba. Példúl: Kitöröm a nyakamat, Még sem hagyom magamat! - Vagy: Ha a nyelvem peregne, Az én rózsám szeretne.

Az aratási ünnepek (zsetva) a következő módon folynak le. A módosabb szerb gazdáknál az aratók pénz helyett bizonyos részt kapnak a termésből, s egyszersmind az aratás ideje alatt ételt és italt. Dél felé a házbeli menyecskék hátukon, kezükben, vagy talyigára rakva viszik ki a mezőre a meleg ételt és a friss kenyeret. Az aratást vezető hirdeti ki a delet. Mikor vége az aratásnak, fölosztják: mi a gazdáé, mi az aratóké.

Az aratás utolsó napja ünnep. Az aratásvezető, maga körűl gyűjtvén az aratókat, kimondja, hogy az aratás véget ért. Az arató-leányok és asszonyok a mezei virágokkal díszített kalászkoszorút az aratást vezető fejére helyezik, s annak vezetése alatt, Istent dicsőítő, gazdát dícsérő, sokféleképen változó éneket énekelve, haza felé indúlnak s a gazda udvaráig vonúlnak. A helységbeliek kíváncsi összecsődülése mellett, az örömrivalgással érkező aratókat a házi gazda fogadja. A megkoszorúzott aratót a házi szolgáló, kötelességszerűleg 381készen tartott dézsa vízzel nyakon önti a végből, hogy a búza esőben hiányt ne lásson.

A megtisztelt gazda jó áldomással iparkodik kitenni magáért, a mit az aratók áldáskívánatok között jó kedvvel költenek el. Az áldomást táncz követi, mely néha eltart estétől reggelig. Ha a gabona jól fizetett, jó dolga van az aratónak, de ha nem, akkor még koszorút sem kötnek.

Az év bizonyos szakához kötött népszokások közűl a kalászjáték (kad sze hvataju szlámke) sajátságos aratási mulatság. A legényekből és leányokból álló aratókat megszámlálják. Egy közülök félannyi kalászt vesz a kezébe, mint a hányan vannak, még pedig úgy, hogy a kalászcsomót középen markolja meg. Ekkor a kiálló végek közűl mindenki megfog egyet-egyet, s miután a kalászjátékdalt, vagy ms effélét elénekelték, a csomótartó a kalászokat elereszti. Azoknak, a kik ugyanazon szalmaszálnak a két végét fogták, szabad a csók.

Szokás a szerbeknél, hogy a száraz esztendők nyarán tiz-tizenöt leány házról-házra jár s minden ház előtt olyan dalokat énekelnek, melyekben esőért könyörögnek. A leányok egyike ingre vetkezik, azután köntös helyett régi füvekkel, falevelekkel, fűzágakkal, virágokkal úgy elborítja egész testét, hogy még a szeme sem látszik ki. Az így beburkolt leányt dodolá-nak nevezik. Nagy gyorsasággal szokott jobbra-balra forogni, s a többiek ugrándoznak, dalolnak körüle: Ó, dodola, dodola, mi kellene te néked? - Egy jó kanna vizecske. - Jó Istentől esőcske. - Addig énekelnek, míg valaki ki nem jön a házból s a dodolára egy csöbör vizet önt. Ezután vígadozva, hujjázva, tovább mennek énekelve: Mi megyünk a falun átal, - Fenn a felhők égen átal, - Mi sietve, ők sietve, De ők gyorsabban futottak. - Bort, búzát, beharmatoztak.

A dodola elnevezést csúfolódásra is használják, például: ha a gyermek bemocskolja magát, az dodola; ha a felnőttek vagy öregek magukra nem illő ruhát vesznek fel, mely elcsúfítja őket, azokra is azt mondják: dodola. A papucshőst is dodolának nevezik.

A szüret (bérba) átalakulási ünnep, melyet a szerbek azért neveznek így, mert az édes szőlő tüzes itallá változik. A szüret a szerblakta vidékeken mindíg kedélyesen, vígan folyik, víg dalok kíséretében szedik a szőlőt, kicsomaszolják, hordóba szűrik és e mellett lakomáznak. Majd minden szőlőben szólnak a víg szüreti dalok: Szedjük azt a vörös dinkát, - A dús nedvü szép kadarkát, - Hadd teljék a puttonyunk, - Ki elsőűl végzi rendjét, - És felönti telt edényét, - Annak csókot is adunk. - A csöbrösök bodor pipafüst között czipelik a megtelt csöbröket. Szól a duda, szól az ének, közbe-közbe durran a puska, száz torok rivalgásától kísérve.

Ha az est félbeszakítja a munkát, mindenfelé tüzet gyújtanak tavalyi rőzsékből, tűzijátékkal mulattatják a szüretelőket. Folyik a dáridó. A szedők szüreti dalokat zengenek: - Rajta fiuk, hadd ürűljön a pohár! - A pohárral a jókedv is sorra jár! - Duda szóljon a javából, tánczra fel, - A jó kedv bor, táncz, zene közt ünnepel. - Öljük el ma gondjainkat a tánczba, - Járja ki-ki örömébe, bújába. - Ha a tánczban elfárad majd a kedvünk, - Egy szép dalt, hej! a javából elzengünk. - Éljen a bor, a szerb ének, a szerb táncz. - E lelkünket összetartó rózsaláncz!

Kukoricza-fosztás (kukuruzsnya móba.) Szent Mihály után, hogy a gazdák a kukoriczát hazahordják, a falu legényeit és leányait meg szokták hívni fosztásra, mert áldott a sok kéz. Este a tehetősebb gazdák dudást vagy tamburásokat is fogadnak, s az összegyűltek e mellett végezik a munkát. A nők a fosztással vesződnek, a férfiak pedig a java kukoriczát szépen összefonják mindenféle alakba, s ha egy-egy nagyobb fonást elvégeztek, tánczra kerekednek. Munka után esznek, isznak s némelyek kukoriczarészt is kapnak. A hol duda vagy tambura nincs, ott énekszóval űlik meg e napot.

Régi szokás a szerbeknél az úgynevezett disznótor (szvinyszka dátya). Midőn a szerb gazda télen sertéseit leöli vagy leöleti, atyafiait, jó barátait összehívja és velök estétől nem ritkán reggelig, tamburaszó mellett, elmulatozik. Ilyenkor nemcsak sertéshúsból készűlt ételeket, hanem mindenféle sűltet, túrós vagy száraz rétest, foszlós kalácsot, omlós pogácsát stb. szoktak feltálalni. A jó bor sem hiányzik. Ilyenkor aztán megesik, hogy komám és ángyomasszonyoméknak is némelykor, ha kelletnél többet öntenek a garatra, félreáll kissé a kontyuk s össze-vissza dalolnak.

382Példáúl:

A naptári év folyásához kötött szerb ünnepek a következők. Első nagy ünnep a szerbeknél a karácsony, (bozsity). A családapa kimegy az erdőbe s egy fiatal tölgyet vág ki. Midőn hazatér, abból egy tuskót (badnyák) visz a házba e szavakkal: "Jó estét, boldog karácsonyt!" A fát a tűzre teszik. Ez ünnep estéjén (badnyi dán), mikor már setétedik, a családapa, háznépével együtt, egyházi énekek éneklése mellett, szalmát hint el a szoba padlójára, a háziasszony ráűl a szobában elhintett szalmára, hogy kotlós tyúkja szépen kiköltse a tojást. A házigazda azután az asztalra búzát önt, az asztalabroszt piros szalaggal átköti s annyi foghagymát tesz reá, a hány tagja van a háznak; majd istállójába megy s a marhákkal sót nyalat. Ha méhei vannak, minden kasba annyiszor fúj bele, a hány rajt kíván, mit madzagra kötött csomókkal jelez.

A szerb nép képzelete szerint a csodaszerűt s egy ünnephez sem köt annyi babonát, mondát, mint karácsony éjjeléhez, ehhez a legmisztikusabb ünnephez.

Karácsony éjtszakáján, a mint sok helyen hiszik, útfélen, kertben, emberi nyelven szólalnak meg a fák, meg az állatok (nemusti jezik.) De csak az hallja meg, a ki minden szerdán és pénteken bőjtölt. Nem hallották ugyan még az ilyenek sem, de azért hiszik a babonát, s azt gondolják, hogy tán nem bőjtöltek jól.

Ha a leány azt akarja, hogy egy legény éljen-haljon érte, kövesse, a hová ő akarja: kérjen tőle három szál hajat, kösse aratatlan hársra, tegye bögrébe s karácsony éjjelén ássa a saját lakásának küszöbe alá, s akkor az a legény utána megy éjjel-nappal.

Karácsony első napján korán reggel mennek hajnali misére, a midőn a pap ünnepélyes hangon megszólal: "Krisztosz sze rodi!" - "Krisztus megszületett!" A jelenlevők mennydörgő hangon kiáltják: "Va isztinu rodi!" - "Valóban megszületett." Ezután megölelik egymást. Még az ellenfelek is felkeresik egymást, hogy ez ünnepélyes pillanat kibékítse őket. Haza menvén, az egész család összeölelkezik. Majd délelőtti tíz óra felé misét hallgatni mennek. Mise után a család tagjai a vendégekkel, kike polazsájnak-nak (karácsonyi vendég) neveznek, ebédhez űlnek, mely a kibékülés, szeretet vendégségének nevezhető, mert az, a kinek a tiszteletére a vendégséget ülik, az örök szeretetnek vala jelképe. Az ebéd egyházi szent énekek és világi dalok éneklése mellett eltart estig, a mikor ismét vacsorához űlnek.

Karácsony első napjának reggelén minden háznál megjelenik egy látogató. Egyik kezével gabonát vet be az ajtón s ezt kiáltja: "Krisztus megszületett!"; a házból valaki hasonlókép gabonát szórva ki, ezt viszonozza: "Valósággal megszületett!" Ezután a látogató közelebb lép, pálczájával a még égő tölgyfára üt, hogy szikrázzék s ezt mondja: "A hány szikra, annyi lovat, ökröt, juhot, kecskét, disznót, méhkast, annyi szerencsét és áldást kivánok." A hanglejtésből sokat következtetnek az áldás teljesedésére nézve. A háziasszony a látogatót megvendégeli. Az üszkös tuskót kioltják és a gyümölcsös kertbe viszik. Fölteszik a fiatal gyümölcsfaágra, mert azt hiszik, jobban terem.

Ebéd alatt a karácsonyi kalácsba tűzött viaszgyertya ég s a család tagjai egymást folyton e szavakkal üdvözlik: "Istennek békessége velünk! Krisztus valóban megszületett!" Ekkor megtördelik a csésznicát (nagypogácsát), melyben egy arany vagy ezüst pénzdarab van elrejtve. A kinek ez jut, annak szerencésebb esztendeje lesz, mint a többinek. Az asztalt három napig nem takarítják el. Vendéget szívesen látnak. Még a szobát sem söprik ki három napig. Egészen újévig megmarad az üdvözlet: "Krisztus megszületett!" s a viszonzás: "Valóban megszületett!"

A virágvasárnap (czvéti) jellemző ünnep a szerbeknél. Az ünnep előtti estén a leányok egybegyűlnek és Lázár föltámadásáról énekelnek. Másnap reggel a leányok a szabadban napfölkelte előtt összegyűlnek, énekelnek, eljárják a kólót és meg vannak győződve róla, hogy az erdőket megnépesítő vílák e napon hagyják el búvó helyeiket és a közönséges halandótól nem hallható és nem látható dudaszó és táncz mellett vígadnak. A titokzatos erdőzúgás az ő beszédük, a patakok csörgedezése az ő csevegésük, a füvek és virágok illata az ő leheletük. 383Csak a burokban született (vilovnyák) láthatja s hallhatja e bűvös-bájos dolgokat. Ez ünnep a szerbeknél a természet megújulását jelenti.

A természet megújulására vonatkozó népszokás van Szent György napján is (Gyurgyev dán). E nap estéjén a nők virágokat, növényeket szednek. Fölfogják a malomkerékről lezuhogó vizet, a virágokat abba teszik s másnap a vízben megfürödnek, a mitől, hitük szerint, egészségesek maradnak.

Karácsony után a második nagy ünnep a húsvét (uszkrsz). A húsvét a szerbeknél, mint általában a keleti egyház híveinél, a legnagyobb s legnépszerűbb ünnep. Az egész szerb nép minden osztálya szívvel-lélekkel, a legnagyobb áhítattal vesz részt benne.

A nagyhetet mindenki a családja körében tölti. Minden nehezebb munka megszűnik. E héten még a legelőkelőbb szerbek asztalán is csak kivételesen lehet halat találni. Mindenki igyekszik magát a legszigorúbb bőjthöz alkalmazni. A köznép csak száraz kenyérrel és vízzel él. Sokan így bőjtölik át az egész hetet.

A húsvéti ájtatosságok sajátképen nagy csütörtökkel kezdődnek. E napon úgyszólván csakis a gyermekek, a betegek és elerőtlenűlt öregek költenek el valami eledelt. Majdnem az egész napot a Krisztus sírjánál a templomban töltik, a hol a tizenkét evangélium olvasása esti nyolcz órától némelykor éjfélig is eltart. A nagyszombat minden háztartásban általános takarításnak és tisztogatásnak van szánva. Ekkor készítik a húsvéti kalácsot, diós- és mákos tésztát, pitát, a többi élelmi szereket és színes tojásokat is, melyeket azután másnap a látogatók elé tálalnak borral és pálinkával együtt.

Húsvét vasárnapján éjfél után a templomban - harangzúgások és taraczklövések között - a pap kereszttel a kezében háromszor egymásután fennhangon hirdeti: "Krisztosz vaszkresze!" (Krisztus feltámadott!) E szavakra a hívek dörgő hangon ugyanannyiszor viszonozzák: "Va isztinu vaszkresze!" (Valóban feltámadott!) E szavakkal, húsvét után hat hétig üdvözlik egymást a szerbek. Mihelyt a pap az említett üdvözlési szavakat kiejti: a hívők öröme általános összeölelkezésben és csókolózásban tör ki, mintegy jelképéűl annak, hogy Krisztus feltámadásának magasztos pillanatában minden ember testvérré válik. A szerbek húsvétját bátran lehetne a "kibékülés" és "engesztelés" ünnepének nevezni. Valami csodás, mély vallásos érzés száll ilyenkor szívükre s szeretnék az egész világot boldoggá tenni. Hagyományos szokás ez ünnepen: megbocsátani elleneiknek és szeretettel fogadni a legelkeseredettebb ellenséget is. A kik eddig készek lettek volna egymás életére törni: húsvét reggelén a szeretet szavaival köszöntik egymást s házról-házra járnak részesűlni a testvéri csókban.

A szerb köznépnél húsvétkor bő asztal vár a vendégekre. A jómódú szerbeknél pedig valóságos búcsújárás van. Minden házban a gazda, módjához képest, ruhadarabokat, élelmi szereket és pénzt osztogat ki a szegények között. Ezen a napon kérni nem szégyen, adni meg kötelesség.

A legnépszerűbb húsvéti szokás a locsolás, vagy öntözködés. Már Pilátus is megmosta kezét, mondván: "Én tiszta vagyok ez igaznak vérétől." A kit tehát húsvétkor meglocsolnak, az ártatlan és tiszta lesz minden hibától.

A szerb népnél egész szertartással végzik az öntözködést. Húsvét második napjának reggelén a szerb legények csapatonként, dudás vagy tamburások kíséretében, vagy a nélkül, házról-házra járnak leányokat öntözni. Ha a házba lépnek, a legények egyike így szól: "Hallottuk, kedves bátyánk (nénénk), hogy a kegyelmetek virágos kertjében egy szép liliom- (vagy rózsa) szál virúl, de kevéssel ezelőtt hervadásnak indúlt. Eljövénk azért, hogy e szép virágszálat megöntözve, hervadozni ne engedjük, mire is, kedves bátyánk (nénénk) kegyelmetektől, ezennel engedelmet kérünk." A házigazda vagy háziasszony erre így felel: "Szívesen köszönjük drága öcséinknek virágunkról való megemlékezését, de úgy tudjuk, hogy elég frissen nő. Azonban a virág amott van s ha drága öcséink fáradságukat nem sajnálják, az engedelmet örömest megadjuk." Ekkor a ház valamely zugába elvonúlt leány előjön s így szól: "Inkább megváltom magamat, hogysem leöntsenek." A megváltás ára annyi piros tojás, a hány legény van. Míg ezek történnek, azalatt a háziasszony mézes pálinkát és kalácsot tesz az asztalra, mit az öntözők felköszöntve elköltenek s rövid táncz után mennek más leányos házhoz. Ha pedig valamelyik leánynak a megváltáshoz elegendő piros tojása nincs, azt a kúthoz viszik s jól megfürösztik.

A húsvéti tojásokról azt hiszi a szerb nép, hogy a leány szerelmet ébreszthet maga iránt az általa szeretett legény szívében, ha olyan piros tojást ad neki, mely húsvét előestéjén főtt.

A húsvéti piros tojás írása a leányoknál nagy esemény s főleg szívük választottjának szánt tojásokon az ilyen jegyek: két egybecsatolt szív, csókolódzó galambok, összefogott két kéz, nem szoktak hiányozni. Ha valamelyiket szerelmi bú vagy kétkedés gyötri: annak átnyilazott szívvel, szomorú fűzfával adnak kifejezést.

A legényeknél megvan a piros tojásból a szerető leány hűségére és szerelmére való következtetés. A leányoktól kapott piros tojásokat elrejtik és idők múltával előkeresik. A melyik már sárgúl s halványúl, arról azt tartják, hogy a leány, a ki adta, szerelmi búban, zokogva írta meg azt s következőleg az őt leghívebben szereti. Így a piros tojás nem ritkán sietteti a menyegzőt.

Húsvét hétfőjéhez egy hétre a temetőben ismét jellemző népszokás gyakorlását láthatjuk. Ez a testvéresülés ünnepe (druzsicsalo). Ekkor szokták ugyanis a szerbek a sírt fölhantolni s ekkor a fiatal emberek és nők a temetőben összegyűlnek, koszorút fonnak. Azok, kik egymás iránt vonzalommal viseltetnek, egy koszorút fonnak, azzal egymást átövezik, megcsókolván egymást, testvériséget (pobratimsztvo, poszesztrimsztvo), azaz egymás iránt való örök hűséget esküsznek. Ez a testvériségi fogadás nem sarkallik ugyan a vallásban, mindazonáltal vallásos színezettel bír, mert Isten és Szent János nevében történik. Példáúl ha két jó barát ily szövetségre akar lépni, aziránt a templomban ünnepélyes fogadást tesznek s a pap megáldja szövetségüket. Szokás továbbá, hogy testvérűl azt választja a szerb ember, a kiről álmodott, vagy a kitől segélyt kért. Az ily fogadott testvérek egymást választott testvéreknek (pobratim, poszesztrima) nevezik. E testvéresűlés, (testvéri szövetség) történhetik a férfiak és nők között egyaránt, sőt fogadott atyát (poscsim) és anyát (pomájka) is választanak. Az ily testvérek kötelessége egymást mindenben segíteni; de e testvéri kötelék egy esztendő múlva feloldható s ekkor új frigy köthető. E testvéri frigy szent s ha a szerb fogadott testvérére esküszik, esküjében nincs kétség. A ki a pobratimsztvót megszegi, azt, a szerb nép hite szerint, a boszúló ég valami nagy szerencsétlenséggel sújtja.

Bármennyi kedélyes szokás van a karácsonyhoz és húsvéthoz kötve, a szerb nép egy része mégis jobban kedveli a pünkösdöt (duhovi), mert ennek örömeit a mező és erdő üde zöldjében élvezheti. A pünkösd rendesen a tavasz végére vagy a nyár elejére esvén, a szerbek házaikat zöld ágakkal és virágokkal díszítik fel. A falvak ilyenkor vídáman mosolygó zöld lugast alkotnak, melyből vídám zaj hangzik fel. Ha ily fölékített házba lépünk, a ház védőszentjének képét olajágakkal, a béke jelvényével, találjuk körítve, míg a falak vídám fehér borostyán- és tölgylomb borítja el, a győzelmet és békét jelképezvén. És e díszítményt valódi szükségnek tekintik, mert egyes mondák fönntartották az oly megbűvölt emberek emlékét, kik az Istennek hozott e szokásnak nem hódoltak.

A pünkösd hete minden nehezebb munkát kizár. Alig találunk ilyenkor helységet, mely egyébbel foglalkoznék, mint a régi hagyományok fölelevenítésével. Vannak még oly helységek, hol pünkösd szombatján tömegesen keresik föl a falu határát, nevetve, zajongva és énekelve. Jelképezik az élet örömeit, melyekre minden embernek jogosúltsága van, de a melyek ritkán szoktak tartósak lenni. Este felé a temetőbe mennek, az elhúnytak lelki üdveért imádkozni. Nehányan egész éjjel ott maradnak kedveseik hantjai fölött, s akit elnyom az álom, vagy képzelődése ingerel, csodás dolgokat beszél másnap egy-egy bámuló csoportnak a halottak megjelenéséről és a jövő titkairól. A pünkösdi napokon szintén igen gazdagon látják el élelmi szerekkel asztalukat. Vídám családi körben reggeliznek, s ünnepélyes komolyság és szent áhítat között várják a harangok megkondulását, mely után az egész család templomba megy.

Az ünnep délutánjai vídáman és zajosan telnek. A tambura hangjai mellett énekelnek és vídám kólótánczra kerekednek. Pünkösd délutánján a leányok csoportosan keresik föl az erdő sűrűjét, hogy feleletre bírják a kakukokat. A hányat szól, annyi év múlva fog a leány férjhez menni. Mások ez által életidejük hosszúságát igyekeznek megtudni.

Pünkösd másodnapján a leányok délután a víz partjára mennek, hol egymásután dobják vízbe a mise alatt font koszorúikat. A vízbe dobott koszorúkból 385az életre és halálra is vonnak következtetést a leányok, mert míg a hamar víz alá merűlt virágok: közeli halált, a messze távolban is látható koszorú: tartós életet, vagy ha a boldogságra és boldogtalanságra vonnak belőlük következtetést, örömet jelent. - Némely helyen, a pünkösd másodnapi mise után, a lakosság egy térre tereli marháit, hol azokat szentelt vízzel fecskendezi be a lelkész.

A pünkösd első napja az úgynevezett királynők (kralyice) ünnepe is. Tíz-tizenöt czifrán felöltözött, fölbokrétázott s karddal ellátott leány házról-házra jár, minden ház előtt megáll kólót tánczolva és dalolva. A királyné, arczra és termetre a legszebb, hosszan lefüggő fehér fátyollal és virágkoszorúval van díszítve. A király fején virágos süveg, kezében kard van. Zászlótartó is van, a ki fehér vagy vörös lobogót tart a kezében: az udvarhölgy a királynő követője. Ha valamely ház elébe mennek, dalt kezdenek, a háziakat felszólítván, hogy a királynőnek zsámolyt hozzanak. A királynő erre leűl, háta mögé áll az udvarhölgy, a többiek pedig körbe állanak körülötte. Mindenik leány kendőt köt a derekára, melybe két szomszédnője fogódzik s így jobbra vagy balra topogva forognak, a mint azt a kolovogya (körvezér) intézi. A király és zászlótartó nem fogódzanak össze, hanem a király kívűl, a kóló baloldalán, szemeivel szüntelenűl az előtánczosnőt kísérve, hátrálva tánczol, s kardjával ide-oda vagdos; a zászlótartó pedig szintén kívűl, a kóló jobb oldalán, szemeit a kólót berekesztő leányra szegezve, s lobogójával a levegőt hasítva, járja a tánczot. Kevés vártatva mindketten megfordúlnak helyükön, az egész kólót körűlfutják s innét a helyükre térnek vissza.

A királynők (kralyice) induláskor e dalt éneklik:

Az ily dalok száma a szerbeknél oly nagy, hogy bármely rangú ház minden tagjának kijut belőle.

A Szent-Iván nap előtti estén a leányok és legények a község határának régi időtől e czélra használt helyén szoktak összegyűlni. Itt tüzet raknak. Ha már magas lángok lobognak, a leányok és legények dalra kelnek. Dal közben a legények a tűz mellett jobbról és balról sorakoznak, a leányok pedig a tűztől tizenöt-húsz lépésnyire hátrálnak. A leányok egyenként, nekibátorodva, a lángokon keresztűl ugornak, vagy legalább iparkodnak ugorni. Ha valaki teljesen átugorta a tüzet, akkor a legények, mint bírálók, kihirdetik, hogy ez a leány jövő évre ilyenkor már férjnél lesz. Ha a leánynak közvetetlenűl a tűzmáglya előtt inába száll a bátorsága és nem mer átugrani a tűzön, vagy ha ugrik ugyan, de a tűzbe belebukik, a legények hahota és nevetés között kihirdetik, hogy a leánynak fog ugyan akadni szeretője, de esztendőre ilyenkor már megcsalja és elhagyja. Minden bírálat után egy-két percznyi szünet következik, mire ismét más leány próbálja szerencséjét. Ha már valamennyi leány meghallotta a reá vonatkozó ítéletet, vége van a tűzugrásnak.

Mások a mező szélén raknak tüzet s égő üszökkel megkerülik a vetéseket. Ismét mások az erdő tövében tüzelnek s dalolnak, kólóznak körülötte, az égő zsarátnokot elviszik a házakhoz, a kertbe teszik, hogy a hernyó el ne pusztítsa a gyümölcsfákat, vagy a vetés közé, hogy az üszög bele ne essék.

A Szent Iván-nap estéjét dallal és kólóval ünneplik. Szalmarakásokat, illatos füveket gyújtanak meg, dalolva:

Úgy vélekednek, hogy a tűzre tett illatos füvekkel a sárkányokat és ördögöket elűzik, hogy ártalmas fergeteggel a vetésben kárt ne tegyenek s a kutakat, forrásokat meg ne mérgezzék. Néha e czélra csontból, szemétből, ringy-rongyból bűzös füstöt támasztanak, hogy az ördögöt és más rossz szellemeket elűzze. A tűzhöz a koszorúkkal és csengetyűkkel földíszített marhákat is odahajtják, hol szájukat fölnyítják, a tűz lángja felé tartják, hogy mindennemű nyavalyától 386mentek legyenek. A leányok körűltánczolják a tüzet, melyet a gazdalegények élesztenek. Ha a tűz soká eltart az évben jó esztendő és sok lakodalom várható.

Harmatszedés. (Roszulya.) Ha valamelyik gazdának a tehene kevés tejet ad, azon csakis Szent Iván napján lehet segíteni. A ház gazdaasszonya ugyanis kimegy Szent Iván napjának hajnalán a mezőre és ott teljesen levetkőzik. Így meztelenűl előveszi azután nagy fehér vászonkendőjét és ezzel fölszedi a fűről a friss harmatot. Ha a kendő már átázott, akkor előveszi a magával hozott bögrét, hogy a fehér kendőt kifacsarja és a kicsepegő nedvet a bögrébe felfogja. Ha a tehén e nedvet megissza, úgy jó tejelő lesz belőle és egész évben lesz tej a gazdájának.

Szlava. (Védőszent ünnepe.) Minden szerb családnak van védőszentje. Régi időkben ugyanis, a midőn valamely szerb család keresztény hitre tért át, a család feje a keresztény hittérítő tanácsára, a pogány házi-szent helyett valamely keresztény szentet választott házi védőszentjévé. Ennek ünnepét szlavának vagy szvecsársztvó-nak nevezik. A védőszent nevenapján (krszno ime) vendégek mennek, jönnek a szlavát vagy szvecsársztvót ünneplő házhoz, hol nagy lakoma van, melyre bárhova hívás nélkül bekopogtathatunk, mert a szvecsárok (ünneplő családtagok) mindíg igen szivesen fogadnak bennünket.

A szlava a szerbek egyik legfontosabb ünnepe. Nem lármás, hanem komoly és méltóságos. Bárhol legyen az egyik vagy másik családtag, e napra haza siet, hogy részt vegyen az ünnepen. A szlavára érkezett vendégek a házigazda biztatására helyet foglalnak a négynyüstös, rojtos abroszszal borított asztal körűl. Az asztalfőn a védőszent tiszteletére nagy viaszgyertyát illesztenek egy kalácsba. A házigazda szilvapálinkás palaczkot vesz elő s abból mindenkinek sorra egy-egy pohárkával tölt, a mit a nők szeméremből csak félig isznak ki. Midőn a palaczk kiürűl, hordják az ételeket. Ekkor a házigazda s vele mindnyájan fölállanak, keresztet vetnek, imádkoznak, a védőszent dicsőítésére énekeket zengenek s ismét leűlnek, azok tudniillik, a kiknek szék jutott, vagyis a férfiak, mert a fiatalabb fehérnépség nem igen részesűl ilyen nagy megtiszteltetésben.

Mikor a pecsenyét az asztalra teszik, meggyújtják a kalácsba illesztett viaszgyertyát, tömjénfüsttel megfüstölik az asztalt, fölállnak, imádkoznak, egyházi énekeket énekelnek, főtt búzát (kolyivo) esznek, és a házigazda a pappal a kalácsot négy részre töri. Az első negyedrész a papé, a második a házigazdáé, a többit a vendégek kapják, miközben dalokat énekelnek, melyekben fölemlítik, hogy nincs szebb dolog a világon, mint Isten dicsőítése, az igazságosan szerzett bor megivása és a tisztességesen szerzett ebéd elköltése.

Az ily vendégség eltart másnap reggelig, víg dalok dalolása és czifrábbnál czifrább felköszöntők mellett.

A nép hite szerint legnagyobb bűnt követ el minden szerb, különbség nélkül, a ki védőszentjének napját nem ünnepli meg.

"A ki ezt nem teszi, attól Isten áldását elveszi!"

Bács-Bodrog vármegye többnyelvű és vallású lakosságának kis része sokaczokból áll. Gondolkozásában, faji szokásaiban, viseletében, családi életében, a legkonzervatívebb faj. A legújabb időkig görcsösen ragaszkodik az őseitől öröklött szokásokhoz, népviselethez és más faji hagyományokhoz. Bizonyos fájó érzés fogja el az öregebbjét, ha elűljárói egyes ferde, vagy épen káros kinövéseiket ostorozzák; ilyenkor bánatos hangon jegyzik meg: "de mikor ez a miénk!" (Al kad je to naše). Ez okból e népfaj gyanús szemmel kíséri az úgynevezett reformátorokat és papja, jegyzője, tanítója csak tapintatosan nyúlhat régi szokásaihoz.

Ősei Bács-Bodrog vármegyében a Duna balpartján, valamint Baranya vármegyében a dunamelléki rétek, nádasok közelében, vagy más, állattenyésztésre alkalmas erdőségek mentén telepedtek le. Itt nagyobb számban Bács, Béreg, Bogyán, Herczegszántó (Szántova), Monostorszeg, Palona (Plávna), Szond (Szónta) és Vajszka községekben tartották fenn magukat; míg Dunabökényben (Bukin) és Bácsújlakon (Novoszello) csak nehány család maradt hírmondónak. Ezek is kezdik elhagyni festői sokaczviseletöket s az ottani németekhez alkalmazkodnak; családi körükben sokacz a beszédjük, de a községházán, az utczán a német a társalgási nyelvük.

A mikor a sokaczok e vármegye nyugati részén letelepedtek, az egész Nagy-Duna mentén, az egy Bácsot kivéve, mindenütt csak pusztaságot találtak; a mohácsi vész után az itt lakó magyarság az ország felső vidékeire húzódott.

Bennünket első sorban az érdekel, hogy mikor, honnan és kiknek a vezetése alatt jöttek új hazájokba, Bács-Bodrog vármegyébe? Vannak horvát etnográfusok, a kik a sokaczokat a honfoglaláskor itt talált szláv népek leszármazottjainak tartják. Állításukat azonban nem tudják bizonyítani.

Nem osztjuk azt a nézetet, hogy ők csak Budavára visszafoglalása után vándoroltak ide, mivel a török hódoltság első évtizedeiben már találunk itt sokaczokat, ha nem is oly tömegesen, mint 1686 után, de szórványosan már itt voltak.¹ Általánosan elfogadott tény és komoly vita tárgya nem is lehet, hogy ők a velök rokon, egyfajú testvérnéppel, a bunyeváczokkal, Bosznia-Herczegovinából jöttek.

Nem lehetetlen, hogy egy része Dalmáczián át vándorolt ide; de nem ennek őslakóiból szakadtak, mert a XVII. század elején nagy rajokban özönlötték el Dalmácziát a menekülő bosnyák ráják, hűséges vezetőikkel, a bosnyák ferenczesekkel. Vagy szűknek, vagy nem elég termékenynek találták az ottani területet a dalmácziai Sinj körűl, a Cetina baloldalán, s fölkerekedve, új hazát kerestek.

Batinics Mihály, a bosnyák francziskánusok történetírója, egykorú oklevelek alapján kimutatja, hogy a bosnyákok kivándorlása három irányban indúl meg; mindenütt elmaradhatatlan lelki gondozóik a ferenczes barátok. A már említett dalmácziai bevándorláson kívűl, minket inkább a bácsi-szerémi és a baranyai érdekel, Pécscsel és Mohácscsal, mint középpontokkal.

Adataink alapján azt állítjuk, hogy a bácsi, palonai, bogyáni, vajszkai, bökényi és bácsújlaki sokaczok nagyobb része a Dolnja-Tuzla mellett való gradovrhi zárdából és vidékéről valók, míg a felső telepek, ú. m. Herczegszántó, 388Monostorszeg, Szond egy időben, talán egy helyről valók, mint azok, a kik a Szerémségben és Baranyában maradtak. A boszna-argentinai rendtartomány 1723-iki, Pozsegán tartott nagykáptalana elrendeli, hogy Szántova, Szónta, Monostorszeg Illoktól elszakíttassék és Bácshoz csatoltassék. Nem érdektelen az a körűlmény sem, hogy a sokaczok betelepedésök első éveiben, ha ugyanazon területen is, de kisebb falvakban, elszórtan éltek. E falvak emlékét az egyes dűlők, erdő- és határrészek őrzik. Megjegyezzük, hogy ezek az eltűnt falvak magyar hangzásúak, pl. Péczel, Széplak, Mali-Veliki-Feli (Félegyháza), Lovrinacz (Szentlőrincz),² Kalos.

Vezetőik a francziskánus barátok voltak, kikkel a török elem irtóztató nyomása elől menekűltek. A Magyarországba, illetőleg a Bácskába való bevándorlás egyik legfőbb tényezőjének a boszniai ferenczesek akkori tartományfőnökét, P. Radnich Mihályt tartjuk. Radnich, rendjének egyik kiváló szerzetese, a rendi ifjúság generális professzora, maga is bácskai származású lévén, mint boszniai tartományfőnöknek, alkalma volt megismerni a keresztények súlyos helyzetét, s így természetesnek találjuk, hogy 1686 után a kivándorlás mellett agitál.

Korának tekintélyes irodalmi embere; egyik nagy műve (XI. Incze pápának ajánlja) 1683-ban jelent meg. Állásának súlyával, tekintélyének erejével rendjére és a népre nagy befolyással bírt.

Ő maga is Magyarországba jött és Budán az akkor vízivárosi, Szent-Ferencz sebeiről elnevezett zárdának gvárdiánja 1699-ben, a hol 1703-ban jobb létre szenderűlt. A sokaczok történetéből ennyi elég.

A bácskai sokaczok leginkább középtermetű, erős, zömök férfiak, nem oly szálasak, mint felső-bácskai fajtestvéreik. Zomborban, Szabadkán, Almáson stb. A sokacz nő szintén középtermetű, jellegzetes tipusával föltűnik és általában szépnek mondható. Kár, hogy a szerencsétlen arczfestés korán pusztítja el üde arczukat és 25-30 éves koruk után hervadni, vénűlni kezdenek.

A férfiak főfoglalkozása a XIX. század első feléig a marhatenyésztés, halászat és az erdőkben való foglalkozás, faizás. A sokacz elemében volt a víz mellett és az erdőben. Földje sohasem volt sok és megelégedett vele, ha a családnak kenyérkét termett, a papnak a párbért megfizethette, a többi szükségest: adót, ruhát, az eladott lábas jószága árából fedezte.

A megváltozott közgazdasági viszonyok, a mezőgazdaság intenzívebb művelése, az uradalmi és a községi erdők kiírtása, a kincstári nagybirtokok eladása magánosoknak, a legelő-elkülönítés, a községi legelő felosztása, a sokaczot készületlenűl találta és a hirtelen átmenet majdnem tönkre tette és kétségtelen, hogy az lelki világára is nagy visszahatással volt. Ekkor kezdett bizalmatlankodni a kaputos ember iránt, gyanús szemmel nézta a papját és ritka volt az a sokacz község, a hol a legelő-elkülönítés, legelő-felosztás, tagositás ne hatott volna a nép lelki életére. Ez időtől valók a jövendelések, hogy a sokaczság kipusztulásra érett nép.

A figyelmes szemlélő azonban arra a meggyőződésre jut, hogy nagy megrázkódtatások árán bár, de napjainkban lassan ugyan, hanem biztosan halad és örvendetes versenyre kel a többi fajokkal. Ismerünk községeket, a hol az egyes sokacz gazdaságok a legmodernebb ekékkel, nagy gőzcséplőgépekkel, aratógépekkel vannak fölszerelve.

A gazdasági szakelőadásokra tömegesen járnak, szakkönyveket, szaklapokat szívesen olvasnak, sőt a gazdaegyesületekbe is örömmel íratkoznak be. Ha emellett megismerjük a sokacz-nép mindennapi benső életét, ha látjuk hová juttatták a megváltozott közgazdasági viszonyok, az új véderő-törvénynyel a házasodhatás korlátozása, a hirtelen átmenet által beállott gazdasági pangás: akkor értjük csak meg, hogy miként harapódzott el közöttük az 1870-80-as években az ágyasság!

Ez nem a sokaczság megromolott lelkivilágának a következménye, hanem más, külső okoktól előidézett állapot.

Vallási, családi szokásai többé-kevésbé azonosak a többi vármegyei szláv népekével pl. a kath. tótok, rusznyákok, bunyeváczok szokásaival.

A karácsonyi ünnepkör sok népszokással jár. Lucza napján egy edénybe búzát tesznek el, ez a szent estig kizöldűl és abba helyezik el a háromegy Istent 391jelentő gyertyát. A szobát, konyhát szalmával tele szórják és karácsony éjtszakáján azon hálnak. Jól vigyáznak azonban, hogy el ne aludjanak, mert az elalvót az asztal lábához kötik. A ki Jézust jelentő gyertya egész éjjel ég. Az asztal alatt ott van egy szakajtóban búza, zab, kukoricza. Az asszonynépség sürög-forog a konyhán, mert a gyermeksereg lesi a községben elhangzó pisztolydurranást; ez jelzi Jézus születését. Az étkezést fokhagymával és mézzel kezdik, mert e világ keserűségét Jézus születése édesítette meg; ilyenkor gyújtják meg a fentemlített hármas-gyertyát, de azt nemsokára borral oltják el, jól vigyázva a fölszálló füstre; a ki felé a füst száll, az a jövő karácsonyig meghal. "Bethlehemesek", bölcsősök épen úgy járják be a községet énekszóval, mint más népeknél. Éjféli misén a fiatal menyecskék, leányok az öregebb nőknek kezet csókolnak, üdvözölve a gyermek-Jézust: "Čestit Vam bio Bog i Božić porogjenje Gospodina Isukrsta."

A legtöbb eredetiséget és tiszta, hamisítatlan népköltészetet találunk a lakodalmi szokásokban; a sokacz lakodalmas népénekeken megérzik a tisztes régiség zamata. Ki tudja, hol a forrása? mikor hangzott az el először?

Annyi bizonyos, hogy sok bennök a török vonatkozás, a török nőrablók elleni óvóintézkedésekre emlékeztető.

A sokacz atya (igen sokszor a nagyatya, Deda) először is a plébánián jelentkezik, megtudakolni, mikor is lesz az az Ivó, Marin, Joza, Bariša 18 éves? Ez a fő! Ha ezt a kort elérte, akkor már a "Domin"-nal (jegyzővel) kell beszélni, hogy ez a házassági engedélyt szerezze meg. Azalatt a legény a kiszemelt leánynyal beszél; (pitanje, kikérés), ha ez igent mond, a következő nap reggelén közli az anyjával, a ki természetesen mindenről értesíti az atyát. A családi tanácsban meghányják-vetik a dolgot, megbeszélik minden oldalról és ha mindent rendbehoznak, egy alkalmas napon a vőlegény anyja a leányos házhoz megy, de most már nem üres kézzel, hanem almával (Nosi jabuku), melybe a jobbmódúak 90-100 koronát dugnak bele. Ha az almát elfogadták, akkor megvan a lányos szülők beleegyezése is. Itt az első és a főszó a két jövendőbeli örömanyáé. A két atya, ha nem is mellékes szereplő, de az asszonyoktól várja a szerep kiosztását. Első teendőjük az íratkozás iránt megtenni a lépéseket. Szombaton, vecsernye után íratkoznak a jegyesek. A paphoz rajtuk kívűl, egy férfi- és egy nő-rokon is elmegy.

Az íratkozást megelőzte a legszűkebb rokonság jelenlétében a szokásos esti lakoma "Najabuku." A vőlegény vérrokonsága megjelenik, a délszlávok jellegzetes, szertartásos süteményével, a "pogača"-val. Akármilyen idegen is ez a magyar lakodalmaknál, mégis szükségtelen bővebben megmagyarázni, mert Bácskában a bunyeváczok, szerbek, sokaczok révén ismeri azt a magyar is. Az asztalra teszik a pogačat, kikérdezik a jövevényeket, hogy mi járatban volnának! Kölcsönös kimagyarázás után bevezetik a leányt, átadják neki az almát; ez átveszi és beleegyezése jeléűl, hátradobja a szobaajtó felé; az ajándék-pénz kihúll az almából, de fölszedik, a leány átveszi a pénzt, az almát pedig az érdeklődő gyermeksereg elfogyasztja. Az íratkozás napjától kezdve a leány-jegyes, akárhova megy, szüleivel vagy egyedűl, ünnepen és köznapon, mindíg teljes ünnepi díszben kell megjelennie.

A templomban való meghirdetést a leány - ha csak teheti - a templom főbejáratánál, vagy a kórus alatt várja be, hogy ki ne tegye magát barátnői fürkésző, érdeklődő pillantásainak.

Az esküvő napján korán reggel a templomba mennek. Bácsban nem volt még eset arra, hogy ekkor együtt mentek volna be, vagy együtt távoztak volna a templomból. A megelőző napon a menyasszonyhoz elviszik az esküvői ruhát, a mit "uzdarje" czímén kap, viszonzásúl a sok ajándékért, a mit ő a vőlegény legközelebbi rokonai részére készített és a mit át fog adni. Ugyanakkor viszik a legényes házhoz az ágyneműt, a kelengyét. A kendők, a kötők (keczelják) kivételével mind a saját kezük munkája. A menyasszony az esküvői ruhát bizonyos ünnepélyességgel veszi föl. Imádsággal kezdi az öltözködést, egy "Üdvözlégy Mária"-val. Ha harisnyáját fölhúzza, a becsúsztatott ezüst pénzt nem veszi ki és ezért a járása kissé bizonytalan. A menyecskék (enge) az öltözködést a következő dallal kísérik:

392A zokogó menyasszonyt megvígasztalják:

Míg a leányos ház inkább a szomorúság tanyája, annál zajosabb a vőlegényé. A fiatalság reggel óta talpon van, vígan járja a kólót az udvaron, de csak úgy próbaképen, időtöltésből, mert hét órakor tamburások éneke mellett körmenetileg mennek a násznagyokért, a kum-ért" és a stari svatért. A kum az egész lakodalmi ünnepélyek főrendezője, ki maga mellé, parancsai végrehajtójáúl, a "prikumak"-ot nevezi ki. Ha a két násznagy együtt van, belép a vőlegény. Ekkor a menyecskék fölékesítik, dalban elmondva, a vőlegény virágait:

Mielőtt a vőlegény és a násznép a lányos házhoz érkeznék, ott felhangzik a legszebb románcz:

A távolból hangzó ének, az előretörtető lovasok, a gyülekező kiváncsi népség: előhírnökei a közelgő nászmenetnek. Itt is viszonzásúl, útbaigazitásúl, a menyasszony nevében fölcsendűl a dal:

A vendégsereg az udvarba lép; a szobákba vezető középső ajtó zárva van; de egy kis kérésre, egy kis alkudozásra, a belépődíj lefizetése után kinyílik, mert a gúnyos dal is fölhangzott, hogy nyísd ki Máró az ajtót, mert ha nem, úgy verjük be! - Nem színarany - fából van a küszöbe.

Keresik a menyasszonyt, a kit fivére vagy más fiatal férfirokona vezet be. Biztatják, követelik: "Látni akarjuk a menyasszonyunkat! Hiába fáj a szíved, hiába sajnáljátok őt! Ha sajnáljátok, minek is adtátok akkor oda?" A nászmenettel megérkeztek az örömszülők⁴, az obligát pogácsával, rajta a gyűrűkkel. Itt esküvő előtt megtörténik a fiatalok gyűrű-kicserélése, a menyasszony pedig fölbokrétázza az ő virágjával a vőlegényt, a pogácsát négy részre töri, szétosztja, de a közepét és az almát magának tartja meg. Egy pohár bort is megisznak, de előbb a leány és a legény is búcsúáldást vesz a szülőktől.

A földre leterítenek egy tyilimet, erre térdel a jegyespár, az előttük ülő szülőktől áldást kér és az após ezt a kérdést intézi jövendőbeli vejéhez:

Ivó lelkem! mit kivánsz a jó Istentől (háromszor!)

Ivó: Szerencsét, boldogságot és atyai áldását (háromszor).

Majd az anya leányához:

Máró lelkem mit kívánsz a jó Istentől (háromszor).

Áldást, boldogságot és anyai áldását.

Erre felállanak és elindúlnak a templomba. Előre a férfiak a vőlegénynyel, utánok a nők a menyasszonynyal. A templom vagy a plébánia előtt a lelkész tiszteletére ("Na vaše veselje") eljárják a kólót. Esküvő után a vőlegényes házhoz vonúl a násznép, a menyasszony, a "diveruša", nyoszoló-lány (egy van csak) a prikummal és egy-két rokonával csendben hazamennek; de annál hangosabb a legények portája. A jobbmódú sokaczok az esküvőt mindíg énekes nagy misével kötik össze és ezt a fiatalpár boldogságáért mutatják be.

A mily énekes a sokacz künn a szabadban, az Úristen ege alatt, épen oly szívesen énekel az Isten házában! Sokan, akiket hivatásuk, útjok egy énekes szent misére vezetett, megemlegetik a sokaczok temploménekét. A mise után újra a "kóló"-táncz következik, de akkor többnyire a leányok és a menyecskék tánczolnak, a legények és a fiatalabb házasemberek pedig hazasiettek kocsiba fogni, a hátaslovakat fölkantározni, mert pontban 12 órakor,, az "Úr Angyala" elimádkozása után, a menyasszony szülőihez ebédre indúlnak. Ez a menet a "kum"-nak a menete; neki szól az ének is:

Az utolsó kocsiban űl a vőlegény atyja, két énekes menyecske között; az anyja otthon maradt, hogy jövendőbeli menyét méltó szeretettel és tisztességgel fogadja.

Az ebéd rövid ideig tart, nem mintha nem volna minden bőviben, hanem mert a násznép, de legjobban a "kum" sürgeti az indulást, mert hát rossz az út, de tulajdonképen azért, hadd lássa a világ, milyen a menyecske "Nova snaša."

A búcsúzás a lehető legérzékenyebb. A főszerep az anyáé, a leányáé, a többi asszonynépség szereplése mellett. Vígasztaló szó nem hallatszik; az énekek arra valók, hogy a fájdalmat még inkább éleszszék. A távozó kezet csókolt az otthon maradt szülőknek; kocsija mellett két fivére, nyargalva kíséri új otthonába, a jövendő férje jobb kézen fogja, háromszor körben, egy helyben megforgatja, a szülői ház asztalát megcsókolja és Isten nevében (u ime Boga) kocsira száll és a "kum" jobbjára űl.

A nászmenet a falu főutczáin végigmegy; a község apraja-nagyja várja az új "snašat". A vőlegény házának minden zege-zuga kivilágítva, az anyós idegesen teregeti a legszebb kézimunkáját, a ćilimeket, ponyvákat, mert így szól az éngák dala: Steri platno lipog Ive Majko, - Steri platno pa uvedi zlato, - To je zlato od skora poznato.

Ott űl az öröm-anya, várja dobogó szívvel jövendőbeli menyét, ezt azonnal a tűzhelyhez vezeti és megkeverteti vele a fazekakban rotyogó mindenféle ételt, mert csak így lesz jó háziasszony. Aztán az ölébe ültetnek egy 1-2 éves fiucskát, elhalmozzák mindenféle ajándékkal, az após "svekar" szívesen fizeti érte a váltságdíjat, mert most ő az úr. Az ideálizmus és a reálizmus sehol sem áll oly közel egymáshoz, mint a sokacz lakodalmakban. Sok félszegségnek, sok otrombaságnak jut ezután a főszerep, melyeknek leírását elhagyjuk. Régi szép szokás, hogy a sokacz menyecske a nászéj után először is a templomba megy, a hol az egyháztól előírt áldást mondják el fölötte, és a templomban levő öreg sokacz nőknek kezet csókol.

A templomba a nyoszolyólányon kívűl (diveruša) a prikumak kíséri, a ki hatalmas furkósbottal fegyverkezik föl, hogy az új asszonyt esetleges megtámadtatások ellen megvédje.

E szokás még a török időkből maradt fenn, a mikor nem volt ritka eset, hogy ilyenkor a fiatal asszonyt a törökök elrabolták.

Ennyit a sokacz népszokásokról. A nők kézimunkájáról, ebben való ügyességéről könyvet lehetne írni. Azt szokták mondani, hogy a sokacz nő henye, tunya. Azt csak az állítja, a ki nem tudja, milyen munkát végez a nő otthon, a családi körben.

Az 1908. évi zombori női munka-kiállításon a sokacz pavillon föltűnését keltett a legtekintélyesebb szakemberek előtt; ott láttuk a sokacz szobát, a szövőszéket teljes fölszereléssel (stan, brdo, motovilo, pasma, rasak, prešljica, mosur) az összes kész munkákkal; ćilim, peškir, usnovke-dereklija, predja, peškir, tkanje, tkaice (öv) klecalo (erre térdelnek a templomban) stb. pedig semmiféle intézet, sem állami szövőszék, vagy másféle támogatás nem állott rendelkezésükre.

Nagyon boldog volt az a nép, hogy a nagyurak az ő munkáit is kezdik becsűlni. Hajfonata (pletenica) szintén páratlan a maga nemében.

A sokacz elég babonás, de nem jobban, mint máshol az egyszerű nép. Régi babonája az ú. n. kresovi (szikrák). Ezek valami rosszindulatú felsőbb lények, egyaránt ártanak az embernek, lónak, vetésnek. Ez ellen csak az aczélpatkóból és kovából a vízben kicsalt szikrákkal lehet védekezni és a pünkösd után szerdán, a szent mise hallgatással. A kovás, tüzes vízzel kimossák a fájos testrészt is. A "kresovi" ellen Szent Antal (jan. 17.) és Szent János pártfogásával is lehet harczolni. A testen a "kresovi" csak pörsenések alakjában jelentkezik ártólag.

A sokacz lakosság száma Bács-Bodrog vármegyében körűlbelűl 18-20 ezerre tehető. Iparos csak ritkán akad közöttük, de újabb időben iparos-pályára is jelentkeznek, sőt a középiskolákat is kezdik látogatni.

Hajdan a sokacz göröncsérek híresek voltak nemcsak Mohácson, de Bácsban is. A sokacz szűcsök ködmenei, mellényei (popršnjaci) Bácskából az egész Szlavon-Horvátországban a legkeresettebbek voltak. A gyáripar, a vasút, a villamosság kora bizonyosan feledésre juttat egynehány régi jó sokacz szokást, mert a gyorsan rohanó idő kiméletlenűl eltapossa, a ki vele szembeszáll és ott hagyja, a ki vele haladni nem akar.

A bunyeváczok a bácskai települők sorában az elsők közé tartoznak. Hogy honnan szakadt ide e nép, máig sincs kétséget kizáró módon eldöntve. Valószínű, hogy a bunyevácz a sokaczczal együtt a délszlávok ama csoportjába tartozik, a mely a Kr. u. VI-VII. századtól fogva a mai Bosznia, Herczegovina és Dalmáczia területét lakta. A bunyeváczok ősei Raguzától északnyugatra a régi Chlum vagy Zachlum zsupánság (principatus Zachlumerum) területén éltek, a Chlum hegység körűl. E hegységben két város feküdt: Buna és Chlum. Az előbbi mellett folyt el a ma is ilyen nevű Buna folyó, a mely Mosztár alatt szakad a Narentába. Buna falu ma is van, de nem a régi város helyén. Valószínűleg innen, Mosztár vidékéről, Bosznia alsó széléről, Herczegovinából származik e nép, a mely magát Buna vidékéről valónak: bunyevácznak nevezi. A dalmát eredet miatt már a XVII. sz. végén (1699.) dalmát néven is szerepelnek (a "kath. rácz" és "horvát" nevekkel), sőt e név a legújabb időkig fennmaradt s átragadt a tudományos irodalomra is, nagy zavarokat okozva különösen azért, mert gyűjtőnévűl szerepel a bunyevácz és sokacz nép megnevezésére. Pedig ez a két nép fizikumára, viseletére nézve és egyebekben is lényegesen különbözik egymástól, bár szokásaiban egymással és a szerbekkel is nagyon egyeznek. A bunyevácz nyelvet az iskolázottak még a múlt század 70-es éveig kedvvel nevezték illír nyelvnek is, s ilyen czímmel még grammatikája is készűlt. Bács-Bodrog vármegyén kívűl Csongrád, Torontál és Pest vármegyékben is élnek.

A bunyeváczság egyik történetírója azt hiszi, hogy e nép már a XVI. században a török hadakkal, részben pedig apró rajokban, mint török jobbágy jött e vidékre. A vele foglalkozó írók nagyobb része azt vallja, hogy a bunyevácz és sokacz nép a török hódítás vége felé, nevezetesen a XVII. sz. folyamán költözött át. A bécsi udvari haditanács levéltárában levő adatok szerint Markovics és Vidákovics nevű vezéreik 1687-ben, tehát Buda visszafoglalása után, arra kérték Miksa bajor választófejedelmet, császári fővezért, a ki az időben a megye felszabadításával lévén elfoglalva, Szireg mellett táborozott, hogy mintegy 5000 főnyi seregükkel és hozzátartozóikkal török területről a Bácskába áttelepűlhessenek s a törököktől már visszafoglalt városokban: Szegeden, Szuboticzán (Szabadkán), Baján, Bácsban stb. helyőrségi szolgálatot teljesíthessenek. Ezek 18 ferenczrendi vezetése alatt menekűltek el otthonukból, valószínűleg a császári fegyverek szerencséjének hírére. Miksa 1687 júl. 9-én kelt levelében a bécsi udvari haditanács pártfogásába ajánlotta kérelmüket, a mely Caraffa kedvező véleménye alapján az engedélyt megadta. A bunyeváczokat erre Bács, Baja, Szabadka, Zombor és Szeged városokba helyőrségi szolgálatra beosztották. Szabadkán a nevezett év deczemberében már rendes keresztelési anyakönyv vezetését kezdik meg. Az odavalók Rákóczi szabadságharcza idején Szegedre és Péterváradra vonúlnak, a honnan hét év múlva visszatérnek s részben Zomborban telepszenek meg, ez utóbbi városban azért, mert a vármegye székhelyét Bajáról oda tették át. Belgrádnak 1717-ben Savoyai Jenő herczegtől történt bevétele után szintén tömegesen telepednek le szerbek és bunyeváczok az ország déli részein. A két nép együtt katonáskodott a határőrvidéken, de nem a legjobb egyetértésben. Szabadkán 1743-ban a határőrvidéki szervezetet végkép megszüntetik a bunyeváczok utánjárására. A szerbek elköltöznek a városból, a melyet a kir. privilégium kizárólag a róm. kath. lakosságnak adott át. Ez időtől kezdve vezérszerepét 396e városban mindmáig megtartotta. Már az első települők közűl is jutott Bajára és Zomborba is. A második raj megérkezésekor már volt bunyevácz lakossága Bácsalmásnak, Bajmoknak, Bajsának (magyarral és tóttal együtt), Csantavérnek (magyarral). A bácskai bunyeváczság második középpontján, Baján, a canonica visitatio szerint, 1731-ben a két templom közűl az egyik a dalmatáké, a másik a magyaroké és tótoké. Fiókközségében, Felsőszentivánon, ugyanakkor 25 bunyevácz család lakott; Gara lakossága ugyancsak 1731-ben kizárólag bunyevácz s németsége csak a XIX. század elején kezdett tért foglalni. Csávolynak 1740-ben szintén tiszta bunyevácz lakossága van; Nemesmiliticset és Csonoplyát egy 1750-iki adat hasonlóképen bunyevácz községnek mondja.

Ma a bunyeváczoktól lakott községek legnagyobb része a vármegye éjszaknyugati sarkába esik s ez a körűlmény valószínűleg az eredeti telepűlés kiterjedését is visszatükrözteti. A zombor-szabadkai vasútvonaltól délkeletre három nagy községben élnek: Bajmokon, Csonoplyán és Csantavéren. A többi Baja körűl, a bajai és bácsalmási járásokban helyezkedik el. Amott Baján kívűl Csávolyon, Felsőszentivánon, Bácsbokodon, Vaskúton, Garán, emitt Bácsalmáson, Mátételkén, Katymáron élnek. Csak egy község, Nemesmilitics, esik a zombori járásba, a hol körűlbelűl egyenlő erejű a magyarsággal. Egyebütt magyar és német többséggel lakik együtt; tiszta bunyevácz népességű helység nincsen. Magyar többség mellett él Bajmokon, Felsőszentivánon, Csonoplyán, Csantavéren; német többséggel Katymáron, Csávolyon, Vaskúton, Bácsalmáson, Bácsbokodon, Garán. Számukat s a népmozgalmat nehéz megállapítani, mert a népszámlálások (1857., 1870., 1880., 1890.) sem a sokaczoktól, sem a szerbektől nem választják őket. A városok közűl Baján körűlbelűl 4000, Szabadkán hozzávetőleg 32.000⁵ lakik, mindkét helyen magyar többséggel. Szabadkai kompakt tömege eléggé mutatja, hogy sajátos élete ott a legelevenebb. De ott is a múlt század utolsó évtizedében 5%-ot veszített, s ez - dícséretére legyen mondva - annyit jelent, hogy ugyanannyit magyarosodott.

A férfirend szálas, vállas, csontos. Aránylag hosszú végtagjain kissé rövid derék nyugszik, a melynek inkább a háti része fejlett ki. Testszínük barnás s ennek megfelelő a sötét, sokszor fekete, erős szemöldök, vastag, sűrű bajusz (bige-bajusz), néha göndör haj. Szakált nem hordanak. Ez a rész hízásra hajlandó. Jellemző testi sajátságot konstatált Seemayer a sokaczokról, Popovics a bunyeváczokról, azt t. i., hogy pupillájuk általában rendkívül meg van nagyobbodva. Van a bunyeváczok között, talán inkább a szegénység sorában, egy világosabb komplexiójú, alacsonyabb fajta is. Baján a homok- és szállásvárosiakban e kétféle egy városban él együtt. A nők nyúlánkak, bár kissé alacsonyabbak a férfiaknál. Szépek, de mint a szláv nők általában, hamar elvirágoznak. A férfiak ideálja a haloványarczú szépség, azért a leányok sárgaföldet, sót, kámfort esznek.

A bunyevácz nép lelkét az eleven érzelmi élet jellemzi. Érzelemvilágában is uralkodó vallássossága, mely erkölcsi, családi, sőt gazdasági életét is áthatja, de a rajongásig sohasem fokozódik. Kivétel nélkül katholikusok és szorgalmas templom- és búcsú-látogatók. Nagy napjuk a vasárnap (nedilja). E napra berándúl a szállásról városi vagy falusi házába, ünneplőbe öltözik, misét hallgat. Különös buzgósággal járják az ádventi rórátékat, hajnali miséket. Üdvözlésük: Faljen Issus! (Dicsértessék a Jézus!); a viszonzása: Amen urik! A másutt vagy ritka, vagy épen szokatlan bibliai keresztnevek nagyon elterjedtek közöttük: Dániel, Máté, Simon, Mátyás, Lukács, Lázár stb. Hagyományos ragaszkodással viseltetnek a ferenczrendi atyák iránt; meg is töltik udvaraikat Szent Antal és Porcziunkula napján libákkal, bárányokkal Szabadkán, Baján. Magyar földre költözésük vezetőit tisztelik bennök. Egyébre emlékezésük ma már úgysem terjed ki. Feltűnő - most már pusztuló - jellemvonásuk a szemérmetesség vagy szégyenlősség. Inkább külsőleges, szokásszerű, a nép régi életéből kinyomozandó vonás. A férj sohasem jár feleségével együtt, az új házasok sokszor évekig nem beszélnek egymással szülőik vagy más valaki jelenlétében. Midőn egymásról beszélnek a házastársak, harmadik személyben szólnak. A házasság második-harmadik éve előtt megszűlni nem tartozott a tisztességes 397dolgok közé; az anya kis gyermekét szeretgetni, megcsókolni szégyenli; a nőnek nyilvános ebéden részt venni és nyíltan beszélni, mind illetlen dolog.

Vendégszeretete közmondásos. Van ugyan egy közmondása, a mely azt tartja: "mindenféle vendég három nap elég", mindamellett a vendégszeretetet az idegennel szemben is szívesen gyakorolja. Ha a rokonságbeli a vendég, az egész család összegyűl körülötte. Idegen vendéggel rendesen csak a férfinépség űl együvé; de ha valamiféle tekintélyes úr a ház vendége, akkor csak a családfő van jelen a szobában s a legfiatalabb meny szolgál fel az asztalnál. Ritkábban az egész család megjelenik a vendég üdvözlésére, a kinek kívánságára, vagy az öregek parancsára, a menyecskék egy-két dalt is elénekelnek. A kedvesebb vendéget hazakísérik vagy kocsin hazavitetik.

A rátartósság sem utolsó jellemvonása e népnek. A felsőbbséget nem igen szereti maga fölött elismerni; a kenyéradó és szolga érintkezése fesztelen. Földmíves lévén, a kinek a föld az éltetője s a kinek vagyona is legnagyobbrészt a fekvő birtokból áll, az embert "lánczczal" (egy láncz 2000 négyszögöl) méri és csak azt becsüli, a ki hozzá hasonló birtokos. E gőgöt a gazdagabb úri osztályban sem szüntette meg a magasabb műveltség. A szabadkai rajong városáért, s énekben dicsőíti: "Szuboticza bela, tebe nigde nema!" (Fehérlő, dicső Szabadka, sehol sincsen párod!) De nemcsak lokálpátriotizmusa erős, hazaszeretetük is kifogástalan. A szabadságharcz idején teljes önfeláldozással harczoltak a szerb testvéreik ellen a magyarok sorában. A magyar államhoz máig hűségesen ragaszkodnak s intézményeitől nem idegenkednek.

Bensőséggel teljes a családi élete is, a mely néhol még ma is a pátriárkálizmus alapján szervezett. Az öreg gazda felnőtt és nős fiaival közös háztartásban él osztatlan vagyonában, mint teljhatalmú pátriárka, a ki fiai és unokái között egyedüli parancsoló és bíró. Koruknak és képességüknek megfelelő munkkörüket ő jelöli ki a mezei munkában és a ház körűl. Kikerűl közülök kocsis, béres, csordás, libapásztor stb., s csak ha nem futná, akkor fogadnak cselédet. A család nőtagjai hasonlóan alá vannak rendelve az öreg családanyának, a pátriárka feleségének. A menyek nyáron át a pusztán, a szállásokon sorosak (redusa) a konyhában, a baromfi- és tejgazdaságban (stanarica) és hétről-hétre egymást felváltva cserélgetik a háztartás teendőit s mire megöregednek, az ő menyeiknek adják át a munkakörüket. Ezeknek a menyeknek a sorsa a házban nem a legkívánatosabb. Joguk semmi, annál több a kötelességük és teendőjük. Reájuk hárúl, a mint fentebb láttuk, a házi munka zöme; ők húzzák le és tisztítják az öreg gazda csizmáját. E mellett hallgatniok kell s nyájasság, előzékenység a kötelességük a legkisebb családtaggal szemben is. Férjét a fiatal asszony nem nevénél szólítja. Jeszil csuo? (Hallod?), így fordúl feléje s ha róla beszél, házastársának ő (on) a neve. Férje testvéreit valami hízelgő szóval szólítja meg. A férfiak neve: derék, vitéz, kedves; a nőké valami virágnév, vagy: krályicza. Az öregek életében a menyecske nem is eszik az asztalnál.

Egészen más a hajadonleányok élete! Hímzés, varrás, fonás-szövés között, naptól és széltől óva, melegházi növények gyanánt nőnek fel. Könnyű életöknek hihetőleg az a történelmi oka, hogy hajdan a leány volt a család kincse, melyet szépsége szerint nagyobb áron adhattak el. A fiúgyermekeket szívesen iskoláztatják s gondjuk van rá, hogy magyarúl megtanúljanak. A jobb tehetségűek és iparkodóbbak a középiskolai tanúlmányokat is elvégzik s megesik, hogy azután iskolai pályafutásukat megszakítva, ismét a gazdaságba kerűlnek. Legnagyobb öröme a bunyevácznak, ha fiát papnak vagy szerzetesnek neveltetheti. De más tudományos pályáktól sem vonja el a tehetősebbje a gyermekét, a ki testben-lélekben a magyar értelmiség tagjává válik. Majdnem minden családnak van egy úrrá lett ága, a melyhez ügyes-bajos dolgaikban tanácsért járnak.

A vármegyében a legkülönbözőbb nemzetiségek lakása a náddal fedett, háromtagozatú, vályogfalú egyenes ház. A téglából, cserépfedéllel épűlt házak is ilyen alapterv szerint készűlnek s homlokzatukkal az utcza felé fordúlva sorakoznak egymás mellé. Ilyen házban lakik a bunyeváczság is. Itt következő leírása főként a nyugati tájak házaira áll. Az utczáról a nagy kapun (kapija) át az udvarra, a kis ajtón (vrata) át a pitvarra juthatni. A kerítés sövényből, vályogból, újabban deszkából vagy léczből készűl. A telek baloldalán, az utcza felé építik sokan a présházat (presara), beljebb áll az ól (katsak). Közelében 398van a gémes kút (bunar), a melynek részei az ágasfa (szolya), a gém (jerma), az ostorfa (siba) és a vödör (kabo). Jobb oldalról nyúlik a telek lábja felé a ház. Fala (duvar) még ma is leggyakrabban vályog. A nádtetőnek (sztrija) felűl épen olyan szegése (posav) van, mint a magyarság házának. Kalodák (vinacz) nyergelik meg. A nádolást elől a verébdeszka (zsiove) foglalja be. Az oromfal (kibla) vagy vályogból vagy deszkából, régibb házaknál sárral behányt vesszőfonásból készűlt s egy vagy két ablakocska (pendzsericza) nyílik rajta. Az utczára néző falon két ablakot (pendzser) vágnak; néhol, ha a pitvar elejéből is szobát alkotnak, három a számuk. A ház utcza felé eső helyisége az első szoba (prednya szoba), amelynek egy ablaka (preki pendzser) néz az udvarra. Két utczai ablaka között áll a sublód (almár, szanduk), az utcza felé eső két szögletben egy-egy ágy (krevet). Az udvarra tekintő ablak mellett találjuk a szekrényt (sifoner). A jobboldali belső sarokban vaskályha (gyozdena pety) áll; néhol egyáltalában nincs fűtőkészüléke az első szobának. A helyiség közepe az asztal (asztal) helye; körülötte nehány szék (sztolicza). A szoba meglehetős magas küszöbű (prag) ajtaja a konyhába nyílik, s annak két másik ajtaja közűl az egyik a pitvarba, a másik a hátsó szobába vezet. Az ajtajával szemben fekvő két sarok egyikében van a modern sporhert. A második szoba felőli sarokban még ma is áll a régi nyílt tűzhely. Hosszú patka (banak) vonúl végig a fal mellett, mögötte a hátsó szoba búbos kemenczéjének szádja. Az ajtó felé egy kissé téresebben kiépített része (kuvarnicza) van, a melyen itt-ott még ma is főznek háromlábon (szadzsak). A hátsó szoba (sztrazsnya szoba) közepén szintén asztal áll, a kamara felé eső sarkokban egy-egy ágy. A konyha falához épűlt a banyakemencze (pety). Közötte és az ágy között az edények számára deszkaálllvány (daszke). A banyakemenczével egy fal mellett a sarokban áll még egy láda (szanduk). Ennek a szobának egyetlen ablaka az udvarra néz. A hátsó szoba után következő helyiség a kamra, a melynek a szobába, de a pitvarra is van ajtaja. A sort az istálló zárja be. Újabban egyre szaporodik a hosszával az utczasorra épűlt, jellegzetesség nélküli téglaházak száma.

Viseletben nagy a fényűzés a gazdagabbjánál, de a szegénye is legtöbbször erejét felűlmúló módon utánozza a vagyonosabb elem luxusát. Különösen a ruhaszövet nagy értéke (selyem, bársony) az, a mi fényűzővé teszi viseletüket. S ebben más nemzetiségűek is nyomukban járnak. Egy-egy ruhadarabjuk, mint a most már kiveszőben levő tyurak, a selyem-mellény s a lázsiások hordása a magyarság körébe is elhatott.

A nők hajukat két fonatban rakják fel, a fej hátsó részén nagy lapos korongot alkotva. Ez az ú. n. pletenicza. Csinos viselet, a melyet a bácskai úri nők is hordanak helylyel-közzel. Hajpántlikájuk kettő. Az egyik, az aranynyal hímzett ubragyáj; vele kötik le fejtetőtől a nyakszírt felé a hajukat. A másik a rojtos végű cserna pantlika. Inkább fejkötőféle a múló divatú bajai kapicze, marema. A nyakon több sor arany- vagy ezüstpénzt hordanak, újabban inkább aranymédaillont vagy aranykeresztet. Az ing (kosulya) fölé selyemből, bársonyból szabott és aranyszalaggal körűlszegett mellénykét (pruszluk) öltenek. A rövid ingujjak aranynyal átszövöttek s végüket drága csipkefodrok díszítik. Kis kabátkájuk a vizitla, magyaring, blúza, a vagyonosabbaknál selyemből, bársonyból varrott. Aszalyja a csípőn alúl ér. Kiveszett bajai kabátkaforma az ú. n. drolye. Meleg téli felöltőjük a tyurdia, tyurak, a mely a bunyevácz nőt csak menyegzője napjától illette meg. Ipja csináltatta régebben meggyszínű, később sötétkék vagy fekete posztóból vagy bársonyból, drága prémmel, arany paszománttal, úgy hogy 4-500 frtba is belekerűlt darabja. Ez a ruhadarabjuk, a mint fentebb említettük, a magyarság közé is eljutott és más szabással a sokacz nők is viselték. Ma vármegyeszerte elhanyatló viselet. Az alsószoknya (szkute) egész sereg, azért széles harangformán borúl rá a szoknya, gyakran szintén selyemből, bársonyból való. Ugyanilyen szövetű az aranypaszománttal szegett kötény is. Harisnyájukra (csorape) régebben inkább az öltözet szövetéből készűlt, színes selyem- vagy bársonypapucsot (papucse), újabban - sokszor sárga - czipőt (czipele) hordanak. Szabadkai adat szerint a kereskedők tartanak bunyevácz segédeket, a kik a vagyonos családokhoz el-elmennek szövetet ajánlani. A didát elvezetik a kereskedésbe, ott leűltetik, szóval tartják, a míg az asszonynépség megárúl. Többnyire úgy nézik, hogy az egész vég selymet, brokátot vagy bársonyt, melynek gyakran 20 korona a rőfje, megvegyék, hogy másnak ne jusson belőle.

A férfiviselet általában magyaros. A nadrág (csaksire, pantalone) a szegénységnél bő, sokszor a csizmaszár fölé legyűrt és deréktájon széles övbe van sok apró ránczczal összeszedve. Az ünneplő sötétszínű, csizmába húzott nadrág is, különösen térdben, erősen bő. Jellemző a selyemből, bársonyból való mellény (pruszluk), a mely a mely a magyarság közé is útat talált. A fiatalja viseli. Vékonyabb kabátjuk, melyet nyári időben a mellény fölé öltenek, az undrczikk, másfelé is elterjedt jellegzetesség nélküli ruhadarab. Előkelőbb egy fekete, dolmányszabású kabátjuk (Baján lajblija). Téli időn a szegényebbje ma is viseli a presnyák nevű ujjatlan mellest, itt-ott a báránybőr-bekecset (kozsuv), vagy fekete téli kabátot (zimszka lajblija). Fejfedőjük vidékenként változó, leggyakrabban keskeny karimájú, magasabb, Baja felé begyűrt tetejű, szélesebb karimájú kalap (sesir), télen a sapka (sépa); fekete nyakravalójuk a pósa, sál. Lábbelijök a csizma (csizsme), fekete bőrpapucs (papucse), vagy bocskor (opanke), a melyet a vidéken, de Baján is még sűrűn visel a szegényebbje. A subát mindenfelé hordják.

A bunyevácz az ádventi időtől kezdve naponta csak kétszer eszik, míg nyáron háromszor, aratás idején négyszer is. Húst, a szegényebbje kivételével, eleget fogyaszt, de ételféléi között inkább a tészták a túlnyomók. A keresztelői lakoma fogásai Baján a leves (csorba), főtthús (kuvano mesza) paradicsom- vagy más mártással, sűlt hús (pecsena mesza) valami salátával. Ugyanott lakodalmi alkalommal a leves és főtt hús után rizskásás hús, pecsenye következik savanyú káposztával, azután paprikás, pecsenye, végűl a sort a süteményféle zárja be: rétes (guzsvacsa), linczer, fánk, csörgőfánk (lisztitye), torta (torte). A szabadkai lakodalom divatos ételei a pirincse (rizs baromfiaprólékkal), a prisznácz (túrósrétesféle), guzsvacsa (üres rétes). A bajaiak a karácsonyesti vacsorát mézespálinkával (medlyána rakija) kezdik. Az almát (jabuka) és foghagymát (beliluk) mézbe mártva költik el. A további fogások: halpaprikás (ribiji paprikas), sűlt hal (pecsena riba) és kétféle tészta: mákos (mákom tíszta) és diós (orászima tíszta). A szabadkaiak ádventi időben a kolbászszal, hurkával együtt eszik a veszelyácsá-t, uzlivánczá-t, két zsírosan készűlt, tepsiben sűlt tésztafélét. Italuk a bor (vína), pálinka (rakija), de a városba térve, szívesen fogyasztják a sört is. Itt említjük meg, hogy a pipázás ritka, a czigaretta-sodrás általános.

A bunyevácz népnek majdnem kizárólagos foglalkozása a földmívelés és nagyon szereti a kánaáni természetű bácskai földet. A szántóföld a bunyevácz gazda vagyonának legértékesebb része, melyet sokáig nem tudott kellően kihasználni, mígnem a vasúti közeledés minden irányban megindúlván, a nép jóllétét, gazdagságát láthatóan emelte. Erős is a földéhsége. Nem ritkaság közöttük a 100-120.000 koronás gazda, Szabadkán 200-600.000 koronás sem ritka. Gazdálkodása azonban, habár a gépek, jobb gazdálkodási módok alkalmazásától nem idegenkedik, szorgalom és intenzivitás dolgában is elmarad a vármegyei németségé mögött. A homoki szőlők divatja óta rengeteg kiterjedésű szőlőkerteket telepített, a melyekben a gyümölcstermelés (szercsika, baraczk) is fellendűlt. E mellett marha-, disznó-, ló- és juhtenyésztéssel is foglalkozik. Sok pénzt szerez különösen a lónevelésből. Nemesvérű lovaiért a külföldi (balkáni, német-, cseh-, olasz- és spanyolországi) kereskedők is egyre gyakrabban keresik fel istállóit. Kevesebb a fogékonysága az ipar és kereskedés iránt. A nők azonban aránylag figyelemreméltó munkásságot és ügyességet fejtenek ki a háziiparban. Különösen szépek hímzéseik, padló-szőnyegnek és ágyterítőnek használt tarka szőnyegféléjük, a tyilim, a melyet különben a szerbek és sokaczok is nagy mennyiségben készítenek. Számtalan színváltozatban készűlnek selyemből vagy gyapjúból való kötényeik, a pregacsák. Mint női divatczikk, ez utóbbi jelentékeny kiviteli árúvá kezd lenni. Végre meg kell említenünk rongyszalagokból szőtt pokróczaikat. Újabban azonban a nők nem annyira házi szükségletek fedezése czéljából, hanem inkább kenyérkeresetből foglalkoznak ipari munkássággal s szövetféléjüket, vásznukat egyre gyakrabban szerzik be boltokból. A szegényebbje bérkocsis, fuvaros, zsákoló.

A bunyevácz gazdálkodásnak is, különösen a leányok pazar viselete miatt, sokszor kerékkötője a nép között általában elterjedt oktalan fényűzés. Hogy a drága ruhát megszerezhessék, sokan még ekéjüktől is megválnak. A kereskedők régen, s most is, lelkiismeretlenűl ki is aknázzák a nép e szenvedélyét s tarka kelméiket roppant haszonnal árúlják.

A népszokások, mind a családéletiek, mind az ünnepkörökbe tartozók, itt is a pusztulás útjára jutottak, s hogy aránylag mégis sok maradt fenn, annak nem az elzárkózottság az oka, mert hiszen községeik nagyobbrészt élénk forgalmú útvonalak mentén feküsznek, hanem e népnek különös hajlama a társas élet mozgalmai iránt. Ezek az élő szokások egyúttal a szerbekkel és sokaczokkal való szokásbeli megegyezés hirdetői.

A születés alkalmát megünneplik, bár a vele együttjáró szokások nagyon megfogytak. Divatok s a komatál hordása. Baján a keresztelés után a komaasszony egy-két napig, egy pár közeli rokon pedig előtte és utána is felváltva visz a gyermekágyat fekvő asszonynak ennivalót (babine). A keresztelői lakomán néha reggelig elmulatoznak.

A lakodalmi szokások még élénkek, pazarlók és sok régiség őrzői. Szabadkán a házasságkötés ideje a mezei munkák végeztével s az új borral következik el és ádventkor, karácsony előtt négy héttel végződik. Régebben a szülők szemelték ki fiuknak a menyasszonyt. A kólókon ma is megjelennek a fiús anyák, s szemlét tartanak a leányokon. A húsvéti öntözködéskor viszont a legények között választ a leányos család; az a legény, a ki legjobban meg tudta nyerni tetszését, az kapja a legszebb piros tojásokat. Újabban gyakoribb eset, hogy a legény maga választja jövendőbelijét. Nagy-Boldogasszony napjára az eladó sorban levő leányok új ruhát kapnak, még pedig fényűzőt. Az ünnep napján 10 órakor elmennek benne nagymisére, a melyen megjelennek a házasulandók is. Mise után korzóznak, amidőn a módos leányok a szegényektől elkülönűlten sétálnak. Délután kóló-ra mennek, néha, egy-egy vagyonos legény bált rendez, melyre igen válogatott társaságot hívnak meg; vagy a diván-ban folytatják a mulatságot. Eközben majd mindenki rátalál párjára. Otthon aztán meghányja-veti a dolgot a család és ha a szülők is beleegyeznek, akkor másnap vagy harmadnap valamelyik nőrokon, sokszor az anyával, rakiját visz a lányos házhoz. Ez áll egy üveg pálinkából, egy almából, a melybe vagyonukhoz mérten arany- vagy ezüstpénzt dugdostak és egy selyemkendőből. A megtisztelt család vagy visszaküldi az almát, pálinkát, vagy elfogyasztja. Ez utóbbi jó jel. Ha az ajánlatot elfogadják, a vőlegény családját meghívják kézfogóra (rukványa).

Sokszor, ha a szülők nem egyeznek bele a házasságba, a szerelmes legény elszökteti választottját. Ezt uszkocsizás-nak nevezik és nagy szégyennek tartják.

A kézfogó napján a szülők, s ha még életben vannak, az öregszülők is, rokonaikkal estefelé kocsin elmennek a leányos házhoz. A leány nőtestvéreivel és barátnőivel az udvaron várja őket. A vendégek elé megtiszteltetés jeléűl usznovkát (szerbvásznat) terítenek s azon mennek végig. A leendő menyasszony az öregeknek kezet csókol, ezek meg pénzt adnak neki ajándékúl. A fiatalságot arczon csókolja és virággal díszíti. Neki magának a vőlegény húga tűz virágot a hajába és keblére. A fogadtatás után bemennek a házba, az öregek asztalhoz űlnek, a menyasszony kíséretével együtt szerényen félrevonúl. A vendégekkel megisszák a rakiját (pálinkát), azután kezdődik a vacsora. Vacsora közben a leendő após (szvekár) többször az asztalhoz hívja jövendő menyét (divojka), megnézi és mindannyiszor pénzt ad neki. Estebéd után következik az eljegyzés szokásjogi része, az alkudozás. Megállapítják a hozományt, a mely a szülők életében nem földbirtok, hanem pénz és jószág. Földet a leány csak az öregek halála után örököl. Megállapodnak az igen gazdag kelengyében is. Néhány száz inget, gyönyörű ágyneműt (kilencz-tiz kőkeményre tömött párnát, három dunnát), ruhához való szekrényt és egyéb ajándékot visz a menyasszony vőlegényéhez. Az ajándékozás általában divatos és kölcsönös. Ipa, napa inget kap; a napáé (szvekrova) aranynyal hímzett. A férfitestvérek is inget kapnak; a nőrokonságot selyemkendőkkel ajándékozzák meg. Az ipa veszi az esküvőruhát: a drága selyemből vagy bársonyból szabott kis bundát (tyurkica). Mire az alkuval elkészűltek, akkorára megérkezik a vőlegény barátaival és duda- vagy tambura-kísérettel megkezdődik a kóló. - E naptól kezdve a vőlegény családja magáénak tartja a menyasszonyt és minden vasárnap a család egy nőtagja érte megy, elkíséri misére és sétára. A menyasszony minden vasárnap új ruhában jelenik meg. A kísérő a leányos ház vendége. Vecsernye után kinyitják a nagykaput, s megérkezik a vőlegény zeneszóval. Betérhet akárki is és részt vehet a kólóban.

Az esküvői nap közeledtével néhány lovas legény kendővel és szalagokkal díszített paripákon nyargal át a községen. Ezek a vőfélyek, a kik a vendégeket 403hívják meg a lakodalomra. Előbb a menyasszony házát tisztelik meg, aztán az ismerős úriházakat s a paraszt atyafiságot. Közvetlen az esküvő előtt a lányos házhoz külön őrzők is mennek (kum, sztatyela), násznagyfélék, a kiket a leány rokonai rendesen azzal tréfálnak meg, hogy keményen leitatják őket, hogy a leányt tőlük esküvőre elvihessék. Az esküvő napján mindkét részről nagy kísérettel hosszú sor úri hintón vagy parasztkocsin, zeneszó mellett indúlnak a templomba. A pompázó menyasszony a násznagy oldalán űl, előttük a két nyoszolyó-lány. Kocsija körűl és a hosszú menet élén a vőfélyek (musztulundsiák) alkotnak díszőrséget. Ez a szokás a sztatyelákéval együtt a török világ hagyatéka, azé az időé, a mikor ugyancsak kellett a menyasszonyra vigyázniok. A menyasszony kocsija után következik a vőlegény egyik nős fivére (divér), a ki az oltárhoz vezeti jövendő sógornőjét. Esküvő után mindkét fél ismét különválva hajtat a saját házába, a hol lakomához űl a vendégsereg. Délután négy óra tájban a legényes ház vendégserege kocsikon elindúl a menyasszonyért. Miután a szokásos többszöri kérésre megkapták, kocsira ültetik s ha a vőlegény háza a szomszédban volna is, zeneszóval, éneklés és kurjongatás között bejárják a főteret, nagyobb utczákat. Az egyik lovas vőfély előre vágtat, s mikor a menet megérkezett, egy kis gyereket tesz a menyasszony ölébe, hogy elsőszülötte fiú legyen. Haza érkezvén, a vőlegény atyja kiváltja (100-200 koronával) a menyasszonyt, a ki az ajándék átvétele előtt le sem száll a kocsiról. A többi vendég is megajándékozza. A násznagytól felbokrétázott bárányt kap. A násznagytól felbokrétázott bárányt kap. Napa is nagy szeretettel fogadja az új asszonyt s néha a kocsiból szőnyegeken át vezeti a házba. Az első napon a menyasszony még vendég, a másodikon már felteszi aranyos főkötőjét és a vendégek közt ajándékokat szed össze. A férfivendégeket az ajtóban csókkal fogadja, a mit ezek pénzzel viszonoznak. A nők süteményt küldenek, vagy ruhakelméket, pénzt. A lakodalmi jókedv sok tréfát gondol ki a menyecske jövedelmének szaporítására. Igy pl. valamelyik észrevétlenűl felhasít egy vánkost és bepelyhezi vele az egész társaságot; a menyecske a vendégek megtisztításáért újra ajándékot kap. Ez ajándékokon az új asszony leginkább birkákat vásárol, s a birkák kizárólag az ő tulajdonai (prtyia). Baján a lakodalom másnapján elmennek a leányos házhoz. A menyecske két nőrokon között lépdel s ha ismerőssel találkozik, megcsókolja, a miért pénz jár. A vőfélyek eleven kakast vezetnek, a melyet lerészegítenek. Nekik is kijár a fillérekből, a melyeket a kakas torkába tömnek. Hazaérve, levágják s az összegen megosztoznak.

A szokások változatosságával, s a kifejtett pompával a fentebb ismertetett szabadkai lakodalom válik ki. A szegénység házassági szokásai mindenfelé egyszerűbbek s részben mások is. Baján a musztulundsiákat nem ismerik. A megkérésnél szereplő almának pénzből készítenek lábakat. Mikor a leányért indúlnak, egy lepényhez hasonló pogácsát visznek magukkal s azt megrakják pénzzel. Majd a menyasszonyi házhoz érve, a konyhaajtó küszöbén teknőt találnak. Neve tyupria (híd). Csak az mehet át rajta, a ki pénzt vet bele. A vőlegény az ablakon keresztűl alkuszik meg a szülőkkel. Alku után betérnek a szobába, átadják a leánynak a pogácsát, a melyet az fején kétfelé tör. Az esküvő délutánján csengős kocsikon, vágtatva viszik a menyasszony ágyát a vőlegény házába.

A halotti tor (podusa) divatos. Néha reggelig elmulatnak rajta. Hajdan a halottat fogadott asszonyok siratták el versekben.

Az ünnepkörök szokásai közűl kezdjük az ádventiekkel. Ennek az időszaknak a főünnepsége a matericza és ocza. Az első a napák ünnepe; e napon fogadják szertartásosan a fiatal vőt, a ki zeneszóval köszönt be napához. Igen gyakran e napon szokta először meglátogatni anyját a férjhez ment leány is. Majd a gyerekek, unokák veszik sorba a rokonságot és matericzát köszöntenek s ajándék-dióval, almával megterhelt torbákkal (tarisznya) térnek haza. Az oczá-kat inkább a korosabb férfiak tartják csendes borozás mellett. Sok szép szokással ékes napja a bunyevácznak a karácsony. A szent este egészen betlehemi színhelylyé változtatja a házat. Karácsonyfát állítanak ugyan, de nem tud eléggé meghonosúlni. A gyermekek szalmával hintik be a konyhát, szobát, asztalt, a melyet ezenkívűl fehér abroszszal terítenek le. Az asztal főhelyére teszik a bozsitynyákot, egy kettőskereszt-alakú fonott kalácsot, melyet gyakran aranyozott aszaltmegygyel, szilvával díszítenek fel, s tésztájába pénzdarabot rejtenek. Néha a jászolban fekvő kis Jézust, a pásztorokat, állatokat is kimintázzák rá tésztából. Újévig közszemlére van kitéve, azután minden házbeli kap belőle, 404sőt még a marhának is juttatnak belőle. Az áhítattal elfogyasztott bozsitynyák (bazsitnyák) a bunyevácz asszony főbüszkesége, melynek sikerűltétől függ legnagyobb öröme. Baján karácsony délutánján sütik s feldíszítik madárral (ticze), hordóval (bure), pásztorral (csobán), ökrökkel (volove) stb. Melléje kerűl az asztalra a zöld búza, melyet Lucza-napján vetnek el. A közéje helyezett háromágú karácsonyi gyertyát az áldáspohárban maradt borral oltják el. A kire rászáll a füstje, az hal meg leghamarább. Vacsora fölött, a melyen a cseléd is együtt étkezik urával, a ház örege áldást mond. Az asztal alá mindenféle házi eszközt, szerszámot hordanak össze, hogy munkájukra Isten áldása szálljon. A szent estén a jószágot is bőven ellátják, hogy egész éven át jó erőben maradjon. Az éjjelt átvirrasztják. Egész éjen át ég a házban a gyertya. A gyereksereg a szobában elhintett szalmán alszik, az idősebbje az éjféli misére látogat el.

Karácsony napján a ház örege leányával vagy legényfiával bukariczá-t (borral teli kancsót vagy üveget) küld a másik ház öregének tisztelete jeléűl. A megtisztelt ház elfogyasztja a bort s újra megtöltve küldi vissza a bukariczá-t. A karácsonyi ünnepek alatt minden bunyevácz gazda iparkodik magának polozsájt szerezni, a ki karácsony szent estéjétől kiskarácsonyig vendége marad. (Doso szam za polozsáj! Ova je moj polozsáj! To je nas polozsáj!) E karácsonyi első látogató (délszláv: polazsenik, polozsnik, polozsajnik, polazsár) ősrégi szláv karácsonyi szokás fenntartója, a melyet a középkor folyamán magunkba olvasztott szlávságtól a göcsej-hansági magyarság is átvett (palázolók, luczázók), s amely a bunyeváczság és délszlávság vitathatatlan szokásbeli megegyezésének egyik bizonyítója. A karácsonybőjt estéjén ő kezdi enni a mézbe aprított foghagymát, hogy a gonosz szellemeket a házból elűzze. Nem szabad a házból kimozdúlnia, ott kell a házbeliekkel mulatnia. Sokért nem adja a házigazda, ha jó polozsájra talált, a ki nem egykönnyen dől ki; hetek múlva is eldicsekszik vele. Mikor a polozsájság lejárt, a gazdasszony nagy kaláccsal, a gazda egy jó hosszú szál kolbászszal, a melyet nyakába kerítenek, útnak eresztik, százszor is megígértetvén vele, hogy a jövő karácsonyra megint ő lesz a polozsájuk.

A betlehem-járás is divatos, bár néhol pl. Baján, a bunyevácz legények is magyarúl adják elő szerepüket s bunyevácz szövegét már csak sok utánjárással sikerűlt megszerezni. Az aprószentek napján szokásos suprikálás (korbácsolás) se maradjon említetlen. A vízkereszti misztérium más nemzetiségnél is nagyon összezsugorodott. Itt is csak csökevénye él. Többet és ősibbet őrzött meg egy-két farsangi szokás. Baján vasárnap déltől, kedd estig hangos az utcza a "maszkáktól" s a farsangi felvonulások főszereplői a bunyeváczok. Az álarczosok gyűlőhelye a szállás- és homok-városi kóló. E két külváros lakói a bunyeváczok s kólójuk megtekintésére a fél város megindúl. Már farsang elején a bunyevácz legények egy idősebb vezetése alatt összeállnak s megfogadják a tambura-bandát egész farsangra. Minden vasárnapon van kóló a kocsmában; a hétköznapi estéket a díván foglalja el. Az utczai ünnep főalakjai az ősi pogány időkből való medve és didák, a szláv nép télkergető ünnepeinek két alakja. A medve ruházata szőrével kifelé fordított suba, melyre ujjakat akasztanak. A végükön idomtalan kesztyűk. A legény fejére zabostarisznyát húznak, megfelelő nyílásokkal a szemek és az orr számára. A szemhéj a tarisznyán festett, az orrot egy nagy vörös paprika, a nyelvet vörös posztó helyettesíti. A tarisznya két sarka el van kötve, ezek a fülek. A medve derekán szíj, kolomp s vagy 2-3 méter hosszú láncz van, lábán hatalmas csizma, kezében elhasznált szita vagy rosta. Lánczánál fogva vezeti a tánczoltató legény. Fején turbán, testén vörös pruszlik; csizmába szedett gatya egészíti ki ruházatát. Kezében hatalmas husángot hord. Arczát piros festékkel, szemöldökét feketével erősen bemázolja. Bejárják az utczákat és pár krajczárért boldog, boldogtalan nézheti a medve tánczát, melyet vezetőjének: "Igraj malo mêdo" szavaira és husángja buzdítására el is jár nagy dörmögéssel. A tánczhoz a vezető dúdol valami kóló-dalt. Közben a medve hirtelen hasra fekszik, egy darabig mozdulatlanúl hever: meghalt a tél. A másik pogány emlék a dida. A bunyevácz didának (innen didák: maszk) hívja az elaggott embert. Ruhája ócska szűr vagy jókora zsák. A fején ugyanolyan álarcz, mint a medvén. A szűr derékben át van kötve, hogy a háton elhelyezett szakajtó, mely az ütlegeket fogja fel, le ne essék. Ezek is a kóló körűl ólálkodnak öten-hatan is, míg ízetlen tréfáikat meg nem únja a fiatalság s ki nem veri őket az utczából. A didák az ó-év; kergetője, a fiatalság, az új esztendő.

A farsangi mulatozásnak a hamvazó szerda vet véget. E napot a bunyevácz csiszta szridá-nak (tiszta szerda) nevezi. Kedd éjfélig még tánczolnak, mulatnak, de éjfélkor elhallgat a tambura, duda s vége minden zajnak. A szerdai napon aztán van a házban nagy tisztogatás. A hús- és zsírfélét félreteszik, az edényeket kifőzik, s megkezdődik a szigorú bőjt. Egész nagybőjtben szünetel a zene, dal, kártya, némelyik férfi még a pipáját is félreteszi.

Húsvét reggelén, sőt már nagyszombaton, tengernyi kalács, sonka, sűlt bárány, torma, foghagyma kerűl kosarakban, kendőkben megszentelés végett a templomba. Bent az istenházában, kint a templomtéren, két sorban telepszenek le vele az asszonyok s közöttük járva, szentelt vízzel hinti meg az ételfélét papjuk. Nyomában eljárnak a koldúsok is jótékony adományért. E szentelt eledelekkel, piros tojással vendégelik meg a húsvéthétfőn öntöző legényeket is. Baján a húsvét előtti hetekben csinálják a búnyók a sarena jabuka-t, pomerancoa-t, lemon-t (czifra almát, narancsot, czitromot). Külön rajzoló asszonyt keresnek fel. Az ilyen ritkább, mint a tojásfestő. Korommal feketített viaszba mártja az írókését, a kisiczá-t, s vele növényi, állati alakokat rajzol az almára, narancsra. Ez az öntöző legények ajándéka itt is, a kik ezért kötelesek a leányt egész nyáron át a kólóba kísérni és a Szent-Antal-napi búcsúkor (jún. 13.) a húsvéti czifra almát selyemkendővel, czifra papucscsal s más ilyesmivel viszonozni.

A nyári ünnepkörnek két mozgalmasabb ünnepe pünkösd és Szent Iván-nap. Pünkösd a pünkösdi királynék, krályiczák járásának ideje. Baján az ünnep első és második napján a nagy krályiczák otthon felöltöznek tiszta fehér, szalagokkal díszített ruhába. Délután egy órakor a kis krályiczánál gyülekeznek, a kit hasonlóképen öltöztetnek fel. Mindegyiknek a fején koszorú van. Elkészűlvén, három párba állnak. Az első párban az egyik krályiczánál szalagokkal feldíszített kard van; a társa is kardot tart, amelyre zászlószerűen selyemkendőt kötnek. A második pár két csücskénél fogva egy selyemkendőt hord. A harmadik sorban hárman vannak: két nagy krályicza és közöttük a kicsike, kezében fehér kendő a pénzbeli adomány számára. Így elkészűlvén, énekelve indúlnak el. A hol megállítják őket, a kis krályiczát egy vánkossal lefedett kis székre ültetik, a szülő pedig megmondja valamelyik gyermeke nevét, a kit aztán belefoglalnak a pünkösdi énekbe. Mikor a dalnak vége szakad, 10-12 fillérrel megjutalmazva, tovább házalnak, a míg rájuk nem esteledik. Mielőtt hazatérnének, befordúlnak a fiatalság mulatóhelyére: talán ott is akad megrendelő.

A Szent-Iván-nap szokásai az utóbbi két évtized leforgása alatt, a mint azt megfigyelések bizonyítják, rohamosan színtelenedtek. Romjai az egész bunyeváczok lakta területen megtalálhatók. A tűzugrálás szokását a szabadkai néphit a következőképen magyarázza: Jézus midőn a zsidók üldözték, egy faluba menekűlt. Árulás következtében a zsidók ezt megtudták és nyomon követték. Útközben valaki megmondta nekik, hogy abban a házban keressék, a melyik előtt tűz ég. A midőn azonban a faluba értek, minden ház előtt ott lobogott a máglya. Az ugrálás felsőszentiváni hagyomány szerint viszont annak az emlékét őrzi, hogy a mikor Mária felkereste Erzsébetet, e látogatás alkalmával Keresztelő János, a ki akkor hathónapos volt, felsőbb isteni erőnél fogva anyja méhében megmozdúlt (ugrált). Ugyanott karra függesztett koszorúval ugrálnak, a melyet Szent János-virágból kötnek. Szabadkán a szent tűznél meggyújtott csóvákkal megkerülik a dinnyeföldeket, hogy nagy dinnyéik teremjenek; Bokodon a máglya fölött áthajított koszorút a káposzta közé dobják, azt hivén, hogy megóvja a férgektől s a káposztafejek nagyra nőnek. Másutt megtapossák a tüzet, hogy lábukon pokolvar ne keletkezzék; a Szent Iván-virágból font koszorút ugrálás után kiakasztják a padláslyukon, s ha valaki megbetegszik, megfőzik s vizével megmossák a beteg arczát.

Társas ünneplésre, mulatozásra is sok az alkalom. Ősi családi mulatság a prelo, melyet a familia férjhez adott leányai, idősebb-fiatalabb menyecskéi számára rendez. A leány férjhezmenetelekor kevesebb hozománynyal is beéri; de megköveteli, hogy tőle a karácsonyi és húsvéti kalácsot, valamint az évenkénti prelot meg ne tagadják. Ágról szakadt menyecske az, a kinek ezekben része nincsen. A menyecskét a preloba férje családjának nőtagjai kísérik s az ünnepélyes ebéden a férj is megjelenik, sőt férjhezmenetelének első évében ipa és napa sem hiányoznak a vendégségből. A prelo különben "fonót" jelent s régibb időkben, minthogy e vendégeskedés a nappali órákban munkaidejében történik, 406ebéd után körűlűlték a kályhát és tréfás társalgás, mesélés közben fonogattak. Ma azonban már az ebédet csak mulatozás és kólózás követi. Elmaradhatatlan járuléka a prelonak, hogy abból a menyecskének kendőt vagy ehhez hasonló ajándékot kell hazavinnie. Régente ilyenkor vitte haza a menyecske az utólag elkészűlt kelengyéjét, melyet női vendégeivel együtt - móvában - készítettek. Legújabban a prelok már nyilvános mulatságokká, bálokká lesznek. Szabadkán pl. több év óta tartanak ilyen veliko prelo-t, melyen ezrivel szokott a bunyeváczság megjelenni.

Egy másik mulatságuk a díván, a melyet, Iványi szerint, erkölcstelen iránya miatt a szabadkai városi hatóság már 1745-ben eltiltott. A tilalom ellenére azonban máig megmaradt. A "díván" török eredetű szó és "beszélgetést" jelent. Szorosabb értelmében a díván a felnőtt leányok gyűlőhelye, a hol egy öregebb anyóka (nana) felügyelete mellett a legények látogatását fogadják. Esténként szoktak összejönni, de mulatozásuk zene és táncz mellett a késő éjjeli órákba is belenyúlik. Ezeken a szülői ellenőrzés nélküli összejöveteleken történnek a szerelmi vallomások; de sokszor duhajkodás, verekedés színhelyei a dívánok. A legény, a ki valamely díván látogatására megy, köteles magával zenét vinni. Ugyancsak zenével szokták magukat a legények dívánról-dívánra kísértetni. Baján már csak a szűkebb szomszédság gyűlik össze dívánra, a szokás általában kisszerűbb. A mód sincs meg hozzá olyan mértékben, mint a gazdag Szabadkán.

A kóló-kon főleg a dívánokat rendező leányok szokták visszaadni látogatásaikat a legényeknek. A "kóló" szónak tágabb értelemben vett jelentése "kör" s tánczuknak is kóló a neve; mindamellett szorosabb értelemben azt a helyet (kocsmát, parasztház udvarát, kocsmai termet) jelenti, a hol a két nem fiatalja vasár- és ünnepnapok délutánjain össze szokott jönni. Leányok, menyecskék, legények összefogott kézzel körbe állanak s duda vagy tambura hangjára körben forogva, egész testüket rengetik, de lábukat alig emelik fel a földről.

A bunyevácz mulatságokban lényeges tényező a bor. Semmiféle összejövetelük sem gondolható el bor nélkül. A trojanicza ivása tőlük származott át a bácskai vígadókra. A trojanicza abból áll, hogy a gazda három, sokszor öntözőkannányi, pohár bort köszönt vendégeire, rendesen egyik szomszédjára. Az elfogadó, mielőtt kiürítené a három poharat, szintén ráköszönti a társaság valamelyik tagjára. Ha nem venné észre a ráköszöntést, büntetésűl további három pohárral terhelik meg. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján (márcz. 25.), midőn a természet téli álmából felébredvén, a fák nedvvel telnek meg, a bunyeváczok is összejönnek kravatgára, azaz, hogy magukban is szaporítsák a vért (krv: vér). Baján ez a szokás ismeretlen. Bunyevácz lakói Vincze napján rándúlnak ki pinczézni, iszogatni, a mikor szentelt vízzel és borral meglocsolják szőlejük négy sarkát. Azt hiszik, hogyha a pipiske (séva) e napon a kocsikerék csapájában talál innivaló vizet, akkor sok borra lehet kilátás. Kivált ha a mezei munka szünetel, a zene és boros hangú ének éjjel-nappal sohasem szakad meg s bizony megesik, hogy a mikor a német szomszéd már régen munkában fárad, akkor hangzik fel az utczán tambura-szó mellett hazaballagó búnyó ajkán: Szviraj! (Húzd!) Sokan ilyenkor gyakran hétszám járnak szállásról-szállásra, vagy a városban utczáról-utczára a vendégszerető ismerősök, rokonok s barátok házához bort kóstolni. Ha egy helyt elfogyott, a gazdával együtt odébb állnak s a szomszédban pratiznak. E szép hadjáratban kaputosok is járatosak; a magyarok is eltanúlták. A pratizás annyit tesz, mint elkísérés. A társaság legérdemesebb tagját zeneszó mellett hazakísérik, a háza népét felzavarják, bort hozatnak, ételt készíttetnek és a mulatságot, más-más családhoz térvén be azután, folytatják virradatig.

A drága lakodalmak, a húzamos mulatságok sokszor megzavarták a családok anyagi helyzetét már a múltban is. Iványi érdekes adatokat közöl arra nézve, miként avatkozott bele a szabadkai városi hatóság és a papság is, hogy a nép elszegényedését megakadályozza. Már az 1783. évben Patasich kalocsai érsek által kiadott plébániai szabályzatok is a lakodalmi tivornyák ellen szólnak és 8 rénes forintnál nagyobb értékű ajándékot nem engednek az almával adatni. 1754 végén maga a városi hatóság is kikelt a hetekig tartó "török divatú" menyegzői szokások ellen. 1768-ban, 1774-ben és 80-ban újra bocsát ki megszorító rendeleteket. 1781-ben a drága almát eltörölte a városi tanács és 5-20 frt, vagy botbüntetés terhe alatt tiltotta meg, hogy a lakodalom egy napnál tovább tartson és 10-15 vendégnél többet meghívni nem volt szabad. A nép azonban a 407tilalmat megszegte s inkább fizetett, semhogy a megszokott divaton változtasson. Még a múlt század elején (1820-ban) is panaszkodik a tanács a költséges lakodalmak miatt, melyek a népet úgy elszegényítik, hogy nem tudja adóját fizetni.

A bunyevácz népelem, különösen az értelmisége, erősen magyarosodik. Ez a folyamat a magyarságra mindenesetre haszonnal járó. Gyengéi mellett számottevő fizikai és szellemi értéket hoz át magával, mindenekelőtt a magyar állameszméhez való hűséget. Ez a magyarosodás nem is új keletű, mert hiszen a köréből származott nemesség asszimilácziójának már hosszú története van. A török háborúk alatt a vármegye magyar nemessége is elpusztúlt, birtokait az ozmánok kitakarodása után, a fegyver jogán szerzett terület gyanánt, nagyobbrészt a kir. udv. kincstár foglalta le. Helyükbe lépnek a bunyeváczok soraiból származott nemes családok (Antunovics, Latinovics, Mukics, Milaszin, Parcsetics, Piukovics, Rudics, Vojnics, Vukovics stb.), a melyek vagyonosságuk és értelmi képzettségük révén Szabadkának, a megyének s a hazának is, jeles vezető szellemeket adtak. Szivökben s nyelvükben annyira megmagyarosodtak, hogy egyedűl nevük mutatja, hogy nem törzsökös magyarok.

Ruthének (kisoroszok) a vármegyében 9759-en laknak, mely szám az egész lakosságnak 1.6%-a. Mivel azonban egy-egy tömegben élnek, bizonyos fölismerhető néprajzi jelleget adnak vidéküknek. Két járásban laknak kisoroszok, a kulaiban, hol négy község közűl egy: Bácskeresztúr, egészen az övék (95%) 4826 lakossal, Kuczora felerészben 2387 lakossal; Bácskulán és Óverbászon már csak 6-10%-a kisorosz. A zsablyai járásban csupán Sajkásgyörgye község lakosságának mintegy 30%-át teszik. A vármegye többi községeiben csak egyesével elszórva találkozunk velök. Vallásuk gör. kath.

A kisorosz nép erős, középtermetű, gyakoribb közöttük a magas, mint az alacsony. Az egészen alacsony testalkat rendkívűli kivétel. Az asszonyok inkább vaskosak és erősek. Felvidéki rokonaiknál jobb módban élnek s ez meglátszik életükön és jól táplált alakjaikon is. Többnyire barna, vagy gesztenyeszínbarna hajúak és szemük színe fekete vagy kék.

A falu külső formáján nem változtatnak eredeti építési móddal. A házépítést egészen a vidék szokásai szerint végzik s nem hoztak magukkal semmi emléket régibb hazájuk, a felvidék szegényes építkezéséből. Egy sorjában vannak a lakószobák s melléképületek. A házzal szemben van a kukoricza-góré, mely léczből, s a sertésól, a mely deszkából épűlt. Újabban ők is "modern" épületeket emelnek. A fal leginkább vert-fal, azután vályog, ritkán tégla. A régi deszkatűzfal helyett, a melyre tulipánt és lovat szerettek volt kifűrészelni dísznek, ma már tégla-oromfalat építenek s gipsz-figurákkal díszítik. Kiskertek nincsenek. Az ablakok közé rózsákat és tulipánokat pingálnak dísznek. Az udvaron gémeskút áll, s deszkakerítés veszi körűl; a kapunak téglából emelnek oszlopot és deszkázatát legszívesebben sárgára festik.

Öltözetük, ruházkodásuk már inkább megismerteti őket; nagyjában ugyan hasonlít a szerbekéhez is, a magyarokéhoz is, de megvan saját, könnyen felismerhető jelleme is. A férfiak inget (kosulya), gatyát (gácsi) viselnek, e fölé mellényt (pruszlyik) és nadrágot (nadragi) öltenek, vastag gyapjúharisnyára (botosi) bocskort (szandali, bocskori) kötnek. Felsőruha az ujjas, a ködmön (kozsuch), szűr (csuha) és a bunda. Télen béllelt mellényük van (prsnyák). Az asszonyok inget, rá pendelt (podolok) vesznek; erre több szoknyát (szuknyá), előkötényt (surcz, pripicsnyik), mellényt s erre jó időben vállkendőt (husztka), télen ködmönt vesznek, fejükön a kendő (hlavova husztocska), s lábukon, ha nem mezítláb vannak, a gyapjúharisnya és botos, mint a férfiaknál. A kisoroszok öltözete középen áll a magyar és a szerb viselet között, szabásra nézve a szerbekéhez hasonlít legtöbb darabjuk, de a díszítése magyaros.

Régi szokásaikból is sokat elfelejtettek és még többet eltanúltak a szomszéd lakosságtól. Így azután tulajdonkép minden szokás romlott formában látható náluk. A kisorosz általában erős pálinka-ivó és az ünneplés a korhelykedésben nyilvánúl nála. Vasárnap tömve minden kocsma, s míg a szerb fiatalság az utczán tánczol, a kisorosz a csapszékben iszik. A keresztelő régi szokása is elmaradt, csak az asszonyok jönnek össze pálinkázni a betegágy mellett. A halotti tor is csupán erre való. Legtöbb igazi tipikus sajátosságot a legfőbb népi ünnepélynél, a lakodalmánál őriztek meg. Sok ezekben is az átvétel, különösen a magyar lakodalmi szokásokból, de érdekes eltérések is vannak benne.

A legények csaknem kivétel nélkül tizennyolcz éves korukban házasodnak. Maguk választják ki a lányt, de a döntés a szülőké; vén asszonyok fürkészik ki mindkét részről, kinek mi a véleménye. Ha minden rendben van, a vőlegény egy-két 411meghitt pajtásával maga megy kérőbe. A lány szülei vagy visszautasítják, vagy haladékot kérnek, pár napra, s ez alatt megveszik a drága félselyem, nyakbavaló kendőt 30-40 koronáért. A mikor a lánykérő legény másodszor beállít, megesik a jegyváltás is. A legény megkapja a kendőt s a kalapjához hatalmas bokrétát művirágból, a melyet az esküvő napjáig visel. Persze nagy trakta is van ilyenkor. A kihirdetés ideje alatt beszerzik a lakodalomra valót, egy-két hektoliter bort, 50-60 liter pálinkát, hízott marhát, juhot, aprómarhát; szegények kevesebbet. A vőlegény két vőfélyt küld, egyik fiatal házas, a másik legény. A menyasszony jóhangú, dalos nyoszolyó-lányokat és nászasszonyokat keres; ezeknek a tiszte a dalolás. A menyasszonyháznál varrják a menyegzői fehér ruhát, megveszik a koszorút; a nászasszonyok pedig készítik a lakodalmas zászlót, a melynek rúdja új meszelő-nyél, lobogója selyemkendő s művirág-bokréták vannak a hegyiben. Arra való, a hogy a násznagy mondja, hogy "a ki eltéved a násznéptől, erről rátaláljon." A lakodalom napján reggel ünneplőbe öltözve megjelennek a vőlegény házánál s elébb a vőlegényt búcsúztatják el otthonról, aztán a menyasszonyt, errevaló verseket énekelve. A menyasszonysirató versek magyarra fordítva ezek:

Közben vége-hossza nincs a bibliai példáknak, különösen a fiatal Tóbiás történetének, a melylyel magyarázgatják a násznagyok a lakodalom egyes újabb eseményeit. Mikor a menyasszonyos házhoz ért a menet, ott ünnepi ruhát öltenek, hogy úgy ne járjanak, mint Artaxerxes király vendége, a kiről a derék násznagy tudja, hogy hétköznapi ruhájáért a legsötétebb tömlöczbe vettetett. A díszruha egy-egy törűlköző, a melyet vállukon keresztűl vetnek s így költik el a tízórait. Az esküvő után a vőlegény házához mennek, de úgy, hogy a kis ajtó felől jussanak a házhoz s ezért sokszor nagy kerülőt tesznek. A kapu előtt ezt daldolják:

A násznagy bebocsátást kér ezzel a hagyományos szóval: "Becsületes frigyet és ártatlan ágyat! Madár is megleli fészkét, hová kisdedeit rejtse!" Kaput nyitnak s az örömszülők áldással fogadják a fiatalokat. Tóbiás hazatérésének történetét bőven megtárgyalják a násznagyok; aztán, mint Zakheus Jézust, örömmel fogadják a jötteket. Hanem, szól a vőlegény násznagya: "Ha a mi szokásainkat elfogadjátok, akkor örömmel látunk, ámde előre kijelentjük, hogy a mi fehér vizünk keserű, a mi vörös vizünk savanyú"; erre ketten-hárman összefogóznak s körbe forognak. "Elfogadjátok ezt a szokást?" "Elfogadjuk" felel a kiadó. Erre az újabb vendégek a szobába igyekeznek s a küszöbön álló menyasszony sorra csókolja őket; a csóknak pénzváltsága van. A szobában kor szerint asztalhoz telepednek s kezdődik a vacsora. A vőfély először pálinkát hoz, azután a levest, a melyben egy darabban van megfőzve a tyúk, kakas. A tálat a násznagy elé teszi mondókával; régebben a tálba kanalaztak, most már tányérokra szednek. A kakast a násznagy darabolja fel; azelőtt az ujjával, most késsel, villával. Vacsora alatt a násznagyok kisorosz nászdalokat fújnak:

Vacsora után az öregebbek asztalnál maradnak, iddogálnak, a fiatalság meg tánczra kél s reggelig tánczol. Az ifjú pár nem az asztalnál eszik, hanem külön, ketten egy kis asztalnál, egy tálból, tányér nélkül. Éjféltájt a menyasszony főkötőt kap s nemsokára eloson a fiatal pár a padlásra, aludni. A legények meg lent duhajkodnak, igyekeznek a menyegzői zászlót elorozni a nászasszonyoktól. Ha ez sikerűl, az asszonyok váltságot adnak.