Annál nagyobb azon emlékek száma, melyeket a régészeti tudomány neolithkorinak - ujabb kőkor, a csiszolt kőeszközök korszaka - nevez s a melyek már a jelenlegi geologiai korszakból, a mostani állat- és növényvilág kifejlődésének idejéből valók. E korszaki emlékek ezernyi számban kerülnek napfényre Abauj-Tornavármegye talajából, az őskori telepekből és a földvárakból s ez emlékek jelentékeny száma egyszersmind a nagyszámu lakosság kritériumául szolgál.

A legrégibb korokban is - akár csak a népvándorlás korában - a folyók iránya szabott az embernek terjeszkedési határt s irányt. A folyók szolgáltak tehát itt is a vándornépek utjának irányadóul. Ezen elvet szem előtt tartva, tudjuk, hol keressük s hol találhatjuk meg az emberi kultúra legelső nyomait. Kétségtelen, hogy a postglacial-korszak vizeinek lefolyása után a Hernád folyó partjai nem állottak oly alacsonyan, miként azok mai nap szemlélhetők s hogy a folyammeder kiterjedése egészen ama domblánczok párkányzatáig ért föl, melyek keretként övezik e folyót egész futásában, miért is könnyen megérhető, hogy a neolithkori ember itt-élésének legrégibb emlékeit a dombok magaslatain s a dombhátak lejtőin találjuk föl.

Mielőtt e telepek részletezésébe fognánk, alkossunk egy általános képet Abauj-Torna vármegye neolithkori emberének lakási, társadalmi és életviszonyai felől. A föld megőrizte számunkra ez ősemberek kőszerszámait, agyagedényeit, fegyvereit s háztartási eszközeit, melyekből elég kimeritő képet alkothatunk a történelemelőtti ember szokása s életmódja felől.

Lakóhelyeik szinhelyéül mindig folyó- vagy patakmenti területeket használtak föl. Nagy tapintatra s ügyességre vallanak az ugynevezett földvárak megválasztásában, miket leginkább hegyhátak kiálló, két oldalt szabadon s meredeken végződő s a hegylánczczal csak egy oldalról összefüggő hegyfokokon helyeztek el. A földvárak természetalkotta előnyeit a maga czéljára ügyesen ki tudta szemelni a kőkori ember s hogy aztán teljesen s minden oldalról hozzáférhetetlenné tegye azokat, a kevésbé lejtős oldalakon mély árkokat vont, az árkok fölé magas, sokszor rengeteg munkát követelő földsánczot emelt, csupán csak egy nyilást - kaput - hagyván azon. A hegyfokok meredek oldalait, mert ezek ugy sem voltak megközelithetők, vagy éppen nem, vagy csak alacsony földsánczczal keritette s pontosan szemei előtt tartotta azt a középkorban is divó stratrégiai elvet, hogy a feljárat földváraiba jobb kéz felől essék.

E földvárak, t. i. a melyeknek sánczolásai pusztán földmunkákból állanak, tekinthetők a neolithkori ember legrégibb mentsváraiul. Már valamivel fiatalabbak azok, a melyeknél a sánczokat kiklopszszerüen egymásra halmozott kövekből szerkesztették; miután e korszakban az ember a mész és homok keverékének használatát még nem ismerte. Az emlitett falak minden ragasztóanyag nélkül vannak készitve, legföljebb rőzsével és szalmával átgyurt agyag képezi összekötő anyagukat, mit, hogy összeállóbb legyen, huzamos tüzelés segélyével keményre kiégettek.

Ez az erőditési rendszer csaknem valamennyi abauj-tornamegyei földvárnál ugyanaz. Mindenik földvárat egy dombhát alkotja, melynek alakja többnyire tojásdad; ez három oldalról meredeken esik le a völgybe, melynek tövében ott található a nélkülözhetetlen és sohasem hiányzó folyó vagy patak, s csak a negyedik oldal felől van a dombháttal összefüggésben. Nagyságuk különböző; a legnagyobb hossza mintegy 100 m., szélessége 60 m., a legkisebbé 25 m. és 14 m. A tojásdad sík volt a földvár tulajdonképeni alapterülete, melynek vagy körsáncza volt a meredek partok felé 465avagy scarpirozott függőleges terrasszával óriási lépcsőhöz hasonló karimaszerü bevágást viselt. A terrasszon belül foglalt helyet a szárazon rakott kőfal, ezen belül pedig állottak a neolithkori ember méhkasalaku kalyibái, melyeket a következőképen készitettek: a földvár talajába köralakban gyermekkar vastagságu, frissen vágott, tehát hajlítható faágakat szúrtak le s ezeknek felső vékonyabb végeit csomóba kötötték s az így keletkezett kúpalaku vessző-vázat agyaggal vastagon betapasztották s azután erős tűzzel kiégették. Őstelepeink legtöbbjén nagy mennyiségben szedhetni oly kiégett agyagtapasz-töredékeket, melyekbe a kunyhónak vessző- s ágfonásu fala homoruan van lenyomva; sőt előfordul oly töredék is, melyen a tapasztó kéz nyoma kivehető. E nyomok arról tanuskodnak, hogy e kalyibákat készitő emberek aránylag kiskezü és vékonyujju fajhoz tartoztak.

A földvárak talajában tűz- és hamurétegek között rendszerint nagyon vastag és túlnagy edényekhez tartozó töredékeket találunk. Az ilyen, gyakran egy hektoliter űrtartalmu edények víz- és magtartókul szolgáltak s különösen oly esetekben volt fontos szerepük, a midőn egy-egy törzs vagy társaság, ellenséges törzsek által megtámadtatva, földsánczai közé menekült és ott hosszabb ideig volt kénytelen tanyázni. Mert béke és nyugalom idején a neolithkori ember sátrát a patakok s folyók mellett terülő rónákon ütötte föl; silány kő- és faeszközeivel megművelte a földet, gabnanemüeket, lent termesztett vadászott, a folyókban pedig csont-horgai segélyével halat fogott és e barátságos rónát, árnyas ligeteket főképen akkor hagyá oda, ha ellenséges nép ütött rája, hogy szerzett javaitól megrabolja. Ilyenkor a földvár aljában elszórt telepeken lakó családok a mentsvár sánczai között kerestek s találtak menedéket, melyet ostrom esetén egyesült erővel meg is védelmeztek, a sánczokból nyilakat lövöldözvén s kőtömböket guritván az ostromló ellenség sorai közé.

A csiszolt kőeszközök korszakában tehát Abauj-Torna vármegye földje megtelepedett, a nomádélettel felhagyott s attól elszokott népek lakóhelyéül 466szolgált. S hogy e népek nemcsak társasan, hanem huzamosan is tartózkodtak telepeiken, azt az azokban található vastag tüzelőpadok és vastag hamurétegek bizonyitják.

Hogy a gabonát s annak fajtáit művelték, a telepeken található elszenesedett magvak igazolják; hogy lent termesztettek s ennek háncsából szövetet készitettek, bizonyitják az agyag-orsónehezékek s az, hogy sokszor találunk oly edénytöredékeket, melyeknek falára durva szövet van lenyomva.

Állati bőrökből álló ruházatjához tehát már a lenből durván s kezdetleges módon megszőtt vászon is hozzájárult; ebből lehettek készitve nyári sátraik is, míg a telet dombok meredekebb oldalaiba vájt földalatti kunyhóikban, vagy a föntebb emlitett méhkas alaku kalyibáikban töltötték.

A neolithkori ember táplálékát elejtett vadak husa képezé; e mellett szerette a halat, a madarakat s megette házi állatját, hűséges kisérőjét is: a kutyát. Ezeknek csontjaival sűrün találkozunk a tüzelő padok hamujában s hogy a csontvelő is kedvencz eledelét képezte, tanusítja az, hogy a velőt tartalmazó csontok vagy hosszában felhasitva, vagy apró darabokra törve találhatók. Gabnanemüekkel is táplálkozott, melyeket lapos trachit-kövekből álló őrlőkövein egy kisebb s rendesen hengeralaku kővel durván őrölt meg s az igy nyert daraszerü lisztből kenyeret sütött. Megette a folyami kagylót (Unio pictorum) is, melynek teknőit (békateknő) sokszor halomszámra lehet egyik-másik telepen megtalálni.

Védő s támadó fegyvereinek anyaga tisztán kő volt. Legjobban szerette e czélra az obszídiánt és tűzkövet, de felhasználta a kvarczok minden válfaját, a mely utjába akadt s itt akadt bőven, mert a tokaj-hegyaljai eruptiv hegység ide érő nyulványai sok obszidiánt, kavarczitot, trachitot és egyéb használható kőzetet szolgáltattak. E kövekből pattantás által nyílhegyeket, késpengéket s lándzsákat formált, melyeket csiszolatlanul hagyott; kőkalapácsait, fejszéit és vésőit azonban már gondosan kicsiszolta s a mi fő és jellemző, a két elsőt nyéllyukkal látta el s azok kifúrásában nagy ügyességet tanusított. E kőeszközökön kívül használt még csontból készitett árt, horgot, tűt, kanalat s különösen a bordacsontokból alakitott simítókést agyagedényeinek kicsiszolására; de a szarvasagancs-eszközök, melyek különösen a nagy magyar alföld praehistorikus telepeit jellemzik, csak gyérebben fordulnak elő nálunk.

Edényeit agyagból készitette, melybe vastag homokot hintett; a fazekas-korongot még nem ismervén, csak szabadkézzel alakitá azokat, gyakran egy hektoliternyi űrtartalmára szabván s aztán tűzben erősen kiégeté. Ha czifrázottak is ezek az edények, falaik csupán vízszintes, függőleges és ferde vonalak bekarczolása által készült ékitményt mutatnak; a körvonal és a sprilál még ismeretlenek e korban s csak a következő bronzkorszakban lépnek föl.

Családjához ragaszkodott és gyermekeit szerethette a neolithkori ember, mert a telepek tüzelőhelyein sokszor lehet találni apró agyagedényeket s agyagból durván alakitott apró állatalakokat, melyek játékszernél egyébre alig szolgálhattak. Szerette a piperét is, mert őstelepeinken nagy mennyiségben találunk agyagból koczkaidomra, gömbölyüre vagy hengeralakra kikészitett átfurt gyöngyöket, melyeket felfűzve a nyakon viseltek. Specialitása Abauj-Torna vármegyének a devecseri, gyenge C alakban hengeralakuan meghajlitott s egyik végén átlyukasztott agyag-dísz, de az átlyukasztott állatfogak már gyakrabban fordulnak elő s így elég közönségesek.

Abauj-Tornavármegye eddig fölfedezett neolithkori telepeinek száma 467meghaladja a kétszázat. E telepek közül első sorban a földvárak kötik le figyelmünket. Eddig mindössze négy földvár ismeretes, u. m. a felső-dobszai, a büdi, fügedi s a felső-vadászi pogányvárak, melyek mind e korban keletkeztek.

Az első három a Hernádvölgyet két oldalt határoló dombhátak kimagasló pontjain fekszik, az utolsó pedig a Cserehát egyik szűk völgyében.

A dobszait a nép ma is "Várdomb"-nak hívta s közvetlenül a falu fölött emelkedik. Kulturrétegeiben nevezetes a megszenesedett buzaréteg 2.6 méter mélységben a föld színe alatt; fölötte négyszer simitották be a földvár lakói a felhalmozódott hulladékokat agyaggal. A talált megszenesedett magvak között megkülönböztethető volt: a közönséges és az ős-búza, az alakor, a csupasz árpa s néhány szem lencse. Eszközei közül emlitést érdemelnek az őrlőkövek, orsófejek, szűrőedény-töredékek, agancs, csákányok, agancskalapácsok s apróbb csont- és kőeszközök.

A hernád büdi földvár a falu és Gibárt helység között nyugatról keletre vonuló "Gata" nevü völgy legmagasabb pontját képezi. Fensíkjáról kőeszközök, agancsrészletek, obszídiánok, agancskalapácsok, kova-eszközök, orsókarikák, agyagkanál, csonttű stb. kerültek ki. A földvár környékén terül el az ugynevezett s fentebb is érintett Gata, melynek vízmosásos partoldalaiban oly nagyszámu lelet található, hogy méltán nevezhető e telep 468Abauj-Torna vármegye egyik legkiterjedtebb és leggazdagabb praehistorikus lelőhelyének, melynek leletei az obszídián és csonteszközöktől a vaskardokig terjedő kort felölelik.

A felső-fügedi pogányvár a falu északi határában egy rétlapályból kiemelkedő dombon, melyet a köznép Várdomb-nak nevez, terül el. Mintegy 200 m. kiterjedésü fensíkja egész terjedelmében kulturréteggel van boritva. Nevezetes itt az unio-teknő; egyéb leletei: őrlő és zúzókövek, kunyhótapaszok, karimájuknál átfurt agyagedénytöredékek s apró kőeszközök.

A felső-vadászi földvár, a falutól délre eső hegyhát lejtőin terül el. Agyagedényeinek töredékei szerfölött durvák s csupán napon vannak száritva: kőeszközei közül emlitést érdemel egy szerpentinből készitett csiszolt kőbalta és egy szerpentin kőgyalunak töredéke.

Az erődités nélküli neolith-kori telepek között az apáti és aranyosi azért érdemel emlitést, mert e kettő képezi a megyének legrégibb őstelepét. A devecseri a megye legérdekesebb praehistorikus lelőhelyeihez tartozik. A kőkori eszközök egész muzeuma telnék ki e telep kulturrétegeiből, mely eszközök anyagát az innét 15 kilométernyi távolságra eső Hegyalja vidékéről szerezték be a lakosok.

A korláti őstelep, mely a hegységben fekvő Ravasz-lyuk-tól északra eső hegygerinczen terül el, valóságos kőeszköz-gyárt képez, minthogy itt bőven terem a kova s mindazon kőnem, melyekből a neolithkori ember fegyvereit és eszközeit készíté.

Ugyanezt mondhatjuk a szántói völgyről is, mely ezen időben nagy területen s huzamos ideig lakott volt. A lakosok bőven találtak itt obszidiánt, trachitot s a város határában eddig felfedezett 17 telep közül 15 tartalmaz ezekből előállitott eszközöket, névszerint: őrlőköveket, csiszolt baltákat, obszidián-, achát- s karneol-szilánkokat, nucleusokat, kova-kalapácsokat, nyílhegyeket, késeket, kovagömböket, agyagból pedig edénytöredékeket, orsónehezékeket, agyagkupákat s gulákat s végre átfurt agancskalapácsokat s egyéb fajta csonteszközöket. Úgy látszik, e telep szolgáltatta a vármegye egyéb és oly telepei számára az anyagot, a hol az feltalálható nem volt, tehát mintegy raktárul szolgált, honnét messze járó földekre valószinüleg cserekereskedés által jutott el a kőanyag.

A neolithkori ember halottait összezsugoritott ülő, később összezsugoritott fekvő helyzetben a földbe temeté el. Kedvencz s életében 469nélkülözhetetlen fegyvereit és szerszámait melléje helyezé, hogy a túlvilágon hasznát vehesse e szerszámoknak. A tetem fölé dombot emeltek, mely annál nagyobb volt, mennél nagyobb tiszteletnek örvendett az illető életében.

Ilyen neolithkori temetkezési halmok, melyek az őskori ember mauzoleumaiként tekinthetők, bőséges számmal fordulnak elő Abauj-Torna vármegye területén és leginkább magas hegyhátakra vannak épitve. Mindössze csak nyolczat tártak föl, vagy bolygattak meg közülök s ezeknek fele bizonyult kőkorszakinak.

Az apáti halomban a csontváz fejjel délnek, arczczal nyugatnak fordítva, összezsugorított helyzetben feküdt, a csipőcsontok tájékán durván pattantott obszidián-szilánkot tartalmazott mellékletül.

A selyebi halom magassága másfél métert tett; a váz dél-északi irányban ülő s összezsugorított helyzetben feküdt benne, arczczal nyugatnak fordulva. Régisége mellett tanuskodik egyrészt összezsugoritott vázának ülő helyzete, másrészt a mellékletek teljes hiánya; nagy halom rakásával tüntették itt ki a halottat, de kegyeleti emléket nem helyeztek melléje. Ezekenkivül felbontatlan - korra nézve tehát meghatározhatatlan - halmok vannak Szt.-Istvánban, Baksán, Gibárton, Buzitán, a kétyi tetőn, Litkán, Ujfaluban, Enyiczkén, Aba-Pusztán, Bölzsén, Tomoron, Bereten stb., a melyek még a szakértő archeolog ásóját várják.

A csiszolt kőeszközök korszakára megyénkben is a bronz használata következik, melynek epocháját fényes emlékek örökítik meg.

E korszak a bronz használatától vette nevét, vagyis azon ötvénytől, mely keveréke a vörösréznek és ónnak, miáltal az keményebb, szivósabb, mint akár a réz, s a mi fő: edzhető lesz.

A bronzkori ember inkább a völgyek aljába huzódott telepeivel. Okát ennek a fém ismeretében, tehát a védelem intenzivebb mivoltában s az ebből eredő személyes bátorság s közbiztonság fokozottabb mértékében kell keresnünk. Lakását rőzséből font s agyaggal betapasztott állandó házak képezték; marhatenyésztésből, de főleg földmívelésből élt s voltak háziállatjai is, u. m.: kutyája, szarvasmarhája, disznaja és juha. Ruháját gyapjuból szőtte, de használta e czélra a vásznat is. Edényeit, a neolithkori ember példájára, agyagból, vékony falura készitette, de a fazekas-korong ismeretével még ő sem birt. A bronzkori edények gyakran vannak ellátva körkörös, dudoros és csigavonalalaku diszitéssel, a mi jellemző e korra.

A bronzkori leletek közül Abauj-Torna vármegyében is ugyanazok a tipusok fordulnak elő, a melyek Magyarországot e tekintetben jellemzik; találtak kardokat, u. n. karvédeket, fibulákat, csákányokat, szekerczéket, tokos vésőket, pitykéket, sodrony-tekercseket, hajtűket, csüngő díszeket stb. A bronz mellett az arany is előfordul, melyet valószinüleg Erdélyből nyertek, 470mert ez az a halvány, ezüsttel kevert elektrum, a minő ott szokott előfordulni. Ezt ékszerek készítésére használták.

A kardok szokott típusától elüt egy Zsujtán talált bronzkard, mert a szokott korongos markolat-végtag helyett mandula-idomot mutat; sajátságos egy kacsanyak idomu bronztárgy is ugyaninnét, mely talán kocsirúdnak befejező részét képezte; végre említést érdemel egy bronzkalapács, mely szokatlan alakjában a vésőt és kalapácsot egyesíti. E három tárgy képezi a megye bronzkori speczialitását.

A bronzkorszak elején a neolith-korszakban szokásban levő temetkezési mód volt alkalmazásban; később, úgy teszik, a kor közepén, vagy második felében, a holttesteket elégették, a máglya körül halotti tort ültek s miután a hulla hamvait összeszedték, ezt hamvvederbe - urnába - tevén, csekély mélységre a földbe temették s föléje halmot emeltek, melynek anyagába a tornál használt edények összetörött darabjait is beépitették. A halott hamvaihoz kegyeleti mellékleteket helyeztek: egy bronztűt, kést vagy fibulát, vagy csak egy kovaszilánkot, orsógombot, vagy obszidián nyílhegyet, néha még ezt sem.

Az Abauj-Torna vármegye területén előforduló bronzleletek két csoportba oszthatók, u. m. letétkincsleletek és szórványos leletek; ugynevezett kereskedelmi lelet nem fordult még elő ezen a területen, de öntő-műhely maradványaira már találtak Felső-Dobszán. A letét-kincsleletek előfordulását vallásos kultuszszal hozzák kapcsolatba s valószinü, hogy ezek elásását azért eszközlék, hogy azokat az isteneknek ajánlják fel. A szórványos leletek minden rendszer nélkül, egyedül a véletlen közreműködésével történnek; az öntőműhely maradványa azonban amellett tanuskodik, hogy a bronzkori ember eltörött eszközét nem vetette el, hanem a töredéket félretette, míg a feléje kerülő s az ilyesmi holmit összevásárló vagy kicserélő vándor bronzműves azt helyben össze nem olvasztotta. A legfontosabb leletek sorába a zsujtai tartozik, mely a falutól egy kilométer távolságban eső Ortvány nevü dülőnek egyik meredek oldalából származik. A lelet tárgyai: 8 kard, 8 karpercz, 6 lándzsa és egy madárfejet ábrázoló rudvég.

A hernád-büdi bronztelep a földvár aljában, lejebb a völgyben terül el; leletei közül egy 29 cm. hosszu bronztű érdemel emlitést.

Sokkal fontosabb ennél a felső-dobszai telep, mely a falu egész területére kiterjed; ez gazdag kincsesbányája lett a bronzkori leleteknek, mit országos nyilvános és magángyüjteményeink eléggé igazolnak. A fentebb emlitett öntő-műhely maradványa a következő tárgyakból áll: 3 drb dárdacsúcs, 9 drb hosszukás tekercs, 7 drb vastagabb tölcsér, 21 drb kisebb tölcsér, 35 drb boglár, 1 drb széles rézlemez, 2 drb hajtű, 9 drb apró rézszög, 2 drb hármas-szög, 1 drb fémszög és 25 drb töredék, vgyis összesen: 115 drbból Emlitésre méltó dobszai leletet képez még egy négyes korongos tekercs is, melyet a nemzeti muzeumban őriznek.

Előkelőbb bronzkori telepek az emlitetteken kívül még: Forró, Tornyos-Németi, Ináncs, Jászó, a szádelői völgy, Torna, Kércs, Tihany, Kéty, Korlát, Lengyelfalva, Felső-Mislye, Papi-puszta, Pere, Préposd és Hernád-Kércs, Regécz, Nagy-Szaláncz, Szántó, Szemere, Devecser, Csobád, Csáj, Büttös, Buzita, Bologd, Bodókő, Beret, Szt.-István-Baksa, Abaujvár, Árka, Bakta, Szikszó, Tenger, Tomor, Ujfalu, Vily stb., melyeknek leletei a nemzeti muzeumban, Csoma József gyüjteményében Devecserben és Kassán, a Felsőmagyarországi muzeumban őriztetnek.

A bronzkort követte a vaskorszak. Mint a kő-, úgy a bronzkorszaknak 471sem szakadt egyszerre vége, de lassu, s mindenesetre hosszabb ideig tartó átmenetet képezett egyikből a másikba, sokszor a két fémet együtt használva úgy, hogy például a kardnak pengéje vasból, a markolata azonban még bronzból volt készítve. Ezt az átmeneti kort a régészeti tudomány "Hallstatti kor" névvel jelöli, de határozottan megállapított leletünk e korszakból még nem fordult elő Abauj-Torna vármegye területén, bár több helyütt találtak bronztárgyakat vaseszközök társaságában és nagyon valószinü, hogy bronzleleteink egy része tulajdonkép ezen átmeneti korszakba tartozik.

A hallstatti korszakra következő ugynevezett La Tène-korszak már a történelmi idő kezdetére esik és egykoru a kelta faj hazánk területén való terjeszkedésével és megtelepedésével. Ez a korszak a Krisztus születését megelőző három-négy s a Krisztus születése utáni egy-két századot magában foglaló félezredévre terjed ki. Ezen időben a Kárpátok azon részében, mely a mai Abauj-Torna vármegyét is magában foglalja, Tacitus szerint (Germ. 43.) egy gall törzs, a bányaműveléssel, különösen vastermeléssel foglalkozó kotinok telepedtek meg, kik aztán a Krisztus születése körül egy időtájban nyugat és kelet felől terjeszkedő germán eredetü kvádok és ural-altáji jazigok adófizetői lettek. Az ő emlékeik közé számíthatni azt az egyetlen hiteles kelta leletet, a Gata árokban nagy agyagedényben összehajtogatva talált vaskardot, mely valamelyest kiegyengetve a kassai muzeumban látható; e lelethez tartoznak még a jellemző vaskések, a kardhüvely pántjai, egy pajzsfogantyu, több csat s egy ezüsttel kivert lándzsa. E korszakból valók továbbá a szent-istván-baksai halmok, melyek a rómaiak Pannoniában való uralmával egykoruak s időszámitásunk első szakába tehetők. Szakszerüen eszközölt felásatások e halmokban czölöpökből alkotott sírkamrákat deritettek föl, a minők hazánk több helyén is előfordultak már s ez utóbbiak szerencsésebb leletei tájékoztattak bennünket azok kora felől. Bár Abauj-Torna vármegye területén szórványosan akadni római származásu érmekre és tárgyakra, a rómaiak uralmáról itt e vidéken még sem lehet beszélni, mert bizonyos az, hogy e terület római provinczia sohasem volt.

A rómaiak politikai és kulturális határa azonban Trajanus hóditásai után, a Kr. u. II. században, midőn a magyarországi barbárok két leghatalmasabb népe, a kvádok és jazigok a birodalom "szövetségesei" lettek, ezen vidékre is kiterjedt, sőt valószinü, hogy egyes gyarmatosok is letelepedtek a barbárok között. Tudjuk p., hogy a sárosmegyei dubniki opálbányákat ismerték és művelték a rómaiak.

A Kr. u. II. százada utolsó harmadában megváltoztak e viszonyok. A cseh erdőktől a Dnyeperig a Kárpátok egész vonalán feltámadt a barbárság 472a rómaiak ellen és a majdnem két évtizedig tartó háboruban a római hatalom visszaszorittatott a dunai vonal mögé. De egyszersmind eltünnek a kotinok is, kikről az egykoru Dio Cassius irja, hogy e háboruk alatt teljesen kipusztultak.

Az egész Kárpát-menti vidéket most az Odera és Visztula forrásvidékén tanyázó ligiakból alakult germán törzsek szállják meg, a kik ezentúl vandal néven ismeretesek s egész az erdélyi Kárpátokig terjeszkednek.

Ezzel kezdetét vette hazánkban a népvándorlás zavaros kora, mely Abauj-Torna vármegye területén csekély és csak szórványos leletekben mutatkozik. Hosszabb lakottságról Devecser és Encs községek tanuskodnak, hol bütykös vassarkantyukat, kengyelvasakat találtak. Ide tartozik a legujabban felfedezett kassai telep is, mely a leletek körülményei által fontos tényezőül szolgálhat a vármegye népvándorláskori történetének tisztázásánál, ha t. i. annak felásatása kellőképen eszközöltetni fog. A köztemetőben, mely a Kassa és Bárcza között huzódó domb északkeleti lejtőjén fekszik, sírásás közben körülbelül három, négy ember csontvázára bukkantak. A csontok mellett különböző tárgyak feküdtek, nevezetesen: egy fekete, agyagból készitett, részben fényesre simított és zeg-zug vonalakkal ékesitett füles edény, továbbá egy vaskésnek négy darabra esett rozsdaette töredéke, egy kerek, mellső lapján domboruan kiemelkedő, szaruból készített csatt, melynek peczke bronzból van, s végül egy ezüst fibula vagy ruhakapocs, mely teljesen egyező a bakodi, szabolcsi és perjámosi leletek fibuláival. Ez a lelet korát is közelebbről megállapítja. Mindezek a népvándorláskori germán fibulák kifejlődésének legkoraibb idomai közé tartoznak s így a kassai köztemető e telepéből származó leletek korát a III. század végétől a IV. század derekáig terjedő időbe tehetjük s az ezen időtájban itt tanyázó vandal-féle germánoknak tulajdonithatjuk.

A sirok ezidőben majdnem mind sorosak, azaz bizonyos rendszer szerint helyezvék el. Az elégetés nyoma már csak ritkán fordul elő bennük. A vázakat kelet-nyugati irányban találjuk eltemetve, arczukkal a kelő nap felé forditva. A nőhalottak mellé arany s ezüst fülbevalókat tettek, melyeket a dalmatinnak rekeszes befoglalása jellemez. A férfiak ebben a korban a csattot kezdik használni a fibula helyett s miután a kassai leletből egy fibula s egy csatt is került elő, valószínü, hogy férfi s női sirral van dolgunk s miután a sirásók itt még egyes kimeredező csontokat, lábszárakat stb. láttak a sárga agyagban, valószinü, hogy itt nem csupán egy-két váz, de egy egész népvándorláskori temető rejlik a föld mélyében. Ennek kiásatása rendkivül fontos dolog volna, de még a jövő teendője.

A kelta, római és népvándorláskori lelőhelyek a fentebb emlitetteken kívül csak néhány községre terjednek ki; ilyenek Bakta, a hol vaspántokkal összefoglalt durva mívü cserépedényt találtak; Rásony, melynek halmából vastárgyak, u.m. zabola, kengyel, stb. találtattak; továbbá Felső-Dobsza, Hernád-Büd, Préposd, Szemere, Jászó, a szádelői völgy, Ináncs és a monaji halom, melylyel külön kell foglalkoznunk. A halom a berencsi szőlők délnyugati sarkánál a monaji gazdák legelőjén, a vendégi tetőtől Aszalóig huzódó domblánczolat egyik magaslatán terül el. Az ásatás a halomból több csonvázat, kő, bronz és vas tárgyat hozott napfényre és világosan megjelölte a sorrendet, mely szerint a temetkezés végbe ment. Először a sir fenekét agyaggal simára kitapasztották, ott tüzet élesztettek és ebbe lövöldözték bele nyilaikat a sirt körülálló vitézek. Erről tanuskodik a sok félig s teljesen megolvadt bronznyílhegy, mely itt találtatott. A tűz elalvása után 473lerakott fagerendák által u. n. pallósirt akottak s erre helyezték a halottakat, legtöbb esetben lovastól, teljes fegyverzetében. A nyílaknak tűzbe való belövöldözése a hunszittya temetkezési szokásokhoz tartozott, a lóval való eltemetés pedig az ősmagyar temetkezési szokásra utal, melynek emlékeit hazánkban már számos helyen felfedezték. A szóban forgó halomban a csontvázakból csupán a koponya s egy alsó és felső karcsont volt megtalálható; hiányzott a test többi része és a harczi paripa, a miből azt következtetjük, hogy e halom oly vitéz temetője, ki távol csatában esett el s kinek - a kor szokásai szerint - csupán fejét és mellső végtagjait hozták haza a csatából, hogy azt itt kellő tisztességgel eltemessék. E halom és leletei tehát azért fontosak reánk, mert ősmagyar temetkezési módot árul el. Régészeink egy része a monaji halomról ugy vélekedik, hogy ott két egymástól távol eső korszaknak emlékei maradtak fenn s csupán az elkorhadt faréteg fölött 5 cmrrel magasabban fekvő koponya csontmaradványai, kengyel, zabla, vaskés stb. tartoznak a honfoglalás korába. A mi ez alatt volt, az jóval régebben került a földbe. A sirfenék kitapasztását s a sirban való tűzrakást egyetlen egy ősmagyar temetkezésnél sem lehetett másutt konstatálni. Ép ugy különböznek a sir fenekén levő 6-12 cm. vastag szénrétegben talált háromnszögü tokos nyílcsucsok a honfoglaláskori leletek ismert nyíltipusától, mely levélidomu, hegyes szegben végződik s mindig vasból van. Olyan nyílcsucsokat, minők a monajiak, az ókori szittyák és Krisztus születése körül a szarmaták használtak, de már a kora népvándorláskori leletekben sem fordul elő. Ugy a temetkezés módja, a sirfenék kitapasztása és a sirban rakott tűz (a tor maradványa), mint a nyílcsucsok idoma egyformán arra vall, hogy a halom alján, vagyis a honfoglalás koránál mintegy 20-25 centiméterrel mélyebben levő sir nem lehet későbbi a Kr. u. II-III. századnál s valószinüleg a jazigoktól származik.