A gyűlésen elsőnek Kun Béla szólalt fel s ez alkalommal proletár ízlés és felfogás szerint bizonyára magas szárnyalásúnak képzelt beszédét azzal kezdte, hogy Gorkij egy cikkére utalt, amelyben az író – az 1906. évi első oroszországi proletárforradalom után elmondja, hogy Párizsba, a forradalom ősi hazájába ment keresni a forradalom szellemét, de csak egy utcai sorba süllyedt kurtizánt talált, aki – a kurtizánná vedlett forradalom – az író kérése dacára mégis megadta magát a cárnak. „Szerettem volna véres gennyes nyálamat a szemébe köpni!” fejezte be cikkét Gorkij.

Elvtársak – folytatta Kun Béla – amikor végignézünk azokon a helyeken, ahol most a francia és román imperializmus csapatai vonulnak a proletár Budapest ellen, eszünkbe kell hogy jusson Gorkijnak a cikke. Menekülő, gyáván szaladó csapatok, teljesen szétzüllöt hordák, melyek fosztogatni tudnak, de teljes öntudatlansággal szemlélik a bekövetkező eseményeket, megadják magukat, nem a románoknak, hanem letargiának, fosztogatnak és immáron ott tartunk, hogy nem a románok, hanem saját csapataink veszélyeztetnék Budapestet, ha meg nem tennők velük szemben mindazokat az intézkedéseket, melyeket szükségesnek tartunk. Ez nagyjában a kép, elvtársaim. Én nem kétségbeesést akarnék kelteni, nem is akarok kétségbeesést kelteni, mert én magam nem vagyok kétségbeesett. Én tudom elvtársaim, hogy mi a történelmi hivatása a proletáriátusnak, hogy új barbárság kényszere, az éhség, a kapitalizmus korbácsa űzi a felszabadulás felé és azért mondom, hogy sohasem fogunk kétségbe esni. De az az érzés elvtársaim, bennünk, akik küzdöttünk elsősorban a proletáriátus felszabadítási harcáért, az az érzés, amely elfogja Gorkijt, fel kell hogy ébredjen bennünk is.

Katonailag elvtársak, a helyzetünk az, hogy Szolnok a románok kezén van már valószínűleg. A hidat felrobbantottuk magunk mögött ott is, ellenben csapataink egy jól kiépített hídfőállásból, lövészárokból, amelyet mérnökkari tisztek, tartalékos tisztek, mérnökök építettek ki, a déli szárnyról elszaladtak és magukkal sodorták még azokat is, azokat a csapatokat is, két zászlóaljat, amelyek Seidler elvtársunk parancsnoksága alatt becsületesen kitartottak. Az 1. és 5. hadosztályunk – ha hadosztályról beszélünk elvtársaim, ez alatt ne gondoljanak valami nagy csapategységeket – a Tisza északi részéről részegen jött vissza Budapest felé és meg kellett tennünk azt, hogy lefegyverezzük őket, hogy legalább a fegyvereket megmentsük a proletáriátus számára. Miskolc felé valamelyes ellenállást mutattak csapataink, ellenben Miskolcra is ma délután már minden valószínűség szerint bevonultak a csehek. Még itt-ott akadnak csapatok, amelyek a proletárösztöntől vezéreltetve próbálnának talán valamit, de a többsége a csapatoknak olyan, hogy védtelenül van kiszolgáltatva Budapest egy román támadásnak, védtelenül azért, mert ezek a csapatok még a védelemre sem alkalmasak, nem hogy a támadásra volnának alkalmasak.

Itt Budapesten megvannak a gyári munkászászlóaljak, elvtársaim. Ezeknek a gyári munkászászlóaljaknak a számára, körülbelül 15 zászlóalj számára, készen van a kaszárnyákban minden felszerelés, a fegyvertől elkezdve végig, azt mondhatnám a bakancsokig, ha nem is valami tökéletes, de megfelelő felszerelés. Arról van szó, elvtársaim, hogy oda adjuk-e Budapestet, vagy pedig küzdjünk Budapestért, küzdjön a budapesti proletáriátus azért, hogy a diktatúra Budapesten megmaradjon. (Felkiáltások: küzdjön!)

Elvtársaim! Én úgy vagyok vele, hogy szavaknak már nem hiszek, én akkor hiszek, amikor cselekedetet látok. Nem a kétségbeesés ez, mert azt mondom, hogy ma nem küzd a budapesti proletáriátus, majd fog küzdeni úgy, hogyha százszorosan fizeti meg mai kétségbeesésének, mai gyalázatának az árát. Én azt mondottam mindig: Én nem ismerek erkölcsöt és erkölcstelent, én csak egyet ismerek, azt, ami használ a proletáriátusnak, és azt, ami árt a proletáriátusnak. Én hajlandó vagyok az imperialistákkal szemben hazudni, úgy hogy talán magam is piruljak bele, mert azt mondom, hogy becstelenség a burzsoáziának igazat mondani, hogy ha ez az igazság árt a proletáriátusnak.[1] De én a proletáriátusnak nem fogok hazudn.

A munkászászlóaljakban nincs meg az a harckészség, amilyen harckészséget látni kellene, hogy Budapest megmentésére gondolhasson.

Kétféle felfogás van, elvtársaim. Az egyik az, amely a diktatúráról való ideiglenes lemondást javasolja, a másik az, amely azt mondja, hogy küzdjünk addig, amíg egy talpalatnyi föld marad Szovjet-Magyarországból. (Lelkes taps.) Ne tapsoljanak… (Taps, zaj.) Ne tapsoljanak elvtársaim, nincs semmi értelme a tapsnak, a közbeszólásokra sem sokat hederítek. Tanújelét adtam annak, hogy sem a tapsra, sem a gyalázkodásra nem adok akkor, amikor mi, kis csoport, a munkásmozgalom többsége ellenére kezdtük el a harcot a diktatúráért. Elkezdtük azzal a tudattal, hogy ennek jönnie kell. Jött is, és újból jönni fog, még akkor is, hogyha leverik ma a Szovjet-Magyarországot, mert a szocializmushoz, a kommunizmushoz az út kizárólag csak a proletáriátus diktatúráján keresztül vezethet és a szocializmus, a kommunizmus el fog jönni. Nem tapsokkal csináljuk, nem szavalattal, de ez a példa mutatja, a mi példánk, hogy ezt csak fegyverrel és kizárólag fegyverrel lehet megcsinálni. Én nem vagyok babonás, de azt mondom, hogy szinte valami babonás érzés van bennem, hogyha most elpusztulhat a diktatúra, csak azért pusztul el, mert kevés vérébe került a proletáriátusnak. Igen olcsó volt, ingyen adták neki. Ha talán több vérbe, több fegyverbe, több küzdelembe került volna, ha több becstelenség lett volna azokban, akik velünk szemben állottak a munkásmozgalomban,[2] ha itt is akadtak volna Noskék, ha itt is lettek volna Scheidemannok, akik a végletekig kitartottak volna, akkor talán több áldozat árán szereztük volna meg a diktatúrát, de akkor nem is történt volna ez, ami most történt, hogy vannak egész gyárak, amelyekben úgy nézik ma ezt a diktatúrát, mint hogyha nekik az semmi sem volna.

Én azt mondom, amíg van mód rá, küzdeni kell minden erővel a proletáriátus diktatúrájának fenntartásáért. Küzdeni kell addig, amíg egyetlen egy lehetőség van arra, hogy egy fegyvert elsüthessünk. De a küzdelem a fegyver elsütésében, a szuronyrohamban áll, az organizálásban és nem a szavalatban, nem a tapsban, nem az éljenzésben és nem a fogadkozásokban.

Fogadkozást kaptunk eleget, én nem félek a kritikától sem. Mi is követtünk el hibákat, ezek szükségszerűek is voltak. A kritikától nem félek. Csak azt kérem az elvtársaktól, hogy a kritikát úgy gyakorolják, hogy nézzen mindenki magamagába is bele, hogy az a kritika most is nem szavalat, szófecsérlés, szájtépés-e, mint ahogyan ki kell jelentenem, volt nagyon sok esetben a diktatúra alatt: szájtépés a munkástanács ülésein és egyéb munkástestületek ülésein.

Most még a külpolitikai helyzetet akarom konkrétan az elvtársak elé tárni a következőkben:

A forradalmi kormányzótanács látva azt, hogy nincs mód rá, hogy katonailag erőteljes, eredményes ellenállást fejthessünk ki, megkísérelte azt, hogy megmentsen egy területet, ahol a tagadás megvetheti a lábát a kapitalizmussal szemben és nemcsak megdöntheti a kapitalista világot itt Magyarországon, hanem majd kiinduló pontja lehet a nemzetközi proletárforradalomnak tovább a nyugatra. Sok jót nem jósolhatok. Ha az antant le akar bennünket tiporni, mint ahogy valószínűleg ez a szándéka, hogy itt, ahol neki olcsóbb lesz, mint Oroszországban, itt végez a bolsevizmussal, az ő hitük szerint örökre, a mi hitünk szerint azonban nagyon rövid időre, – ha az antant végezni akar velünk, – végezzen. Én nem tehetek róla, én bennem még mindig él a remény, én úgy érzem, hogy lehetséges, megtörténhetik olyan eset is, hogy tényleg sikerül békét csinálni, megtörténhetik az is, hogy olyan gyenge az az imperializmus, amely velünk szemben áll, annyira szétzüllött, hogy talán, talán ezt a békét is sikerülni fog megcsinálni. Ez azt jelentené, amit sokszor hangoztattunk Lenin nyomán, hogy lélekzetvételhez jutunk. Enélkül a béke nélkül lélekzetvétel szocializmust teremtő, kommunizmust építő munkára nincsen.[3]

Ha a békét nem sikerül elérnünk, mi a feladat?

Abból a két felfogásból, amelyet lát az ember, nem a forradalmi kormányzótanácsban, hanem a munkásság között, abból két irányzat állapítható meg. Az egyik irányzat, mondhatom – amiként egy mai értekezletünkön, a munkászászlóaljakkal való tárgyalás közben kiderült – körülbelül a többsége s azt mondja, hogy nem védjük Budapestet, nem megyünk ki, mert a helyzet az ő véleményük szerint reménytelen és nem hajlandók felesleges áldozatra. A másik ez a kisebbségé, a kisebbségé az egyes munkásmozgalomban, amelyik egységes elvi alapon áll, mondhatom törpe, katonailag jelentéktelen kisebbségé, hogy védjük Budapestet, védjük a diktatúrát a Bakonyon keresztül egészen Wiener-Neustadtig. Az én egyéni, nem is katonai indokolt, talán még politikailag sem megindokolható, hanem már múltamból folyó álláspontom, hogy ha lehet, védjük Wiener-Neustadtig. De azzal tisztában vagyok, hogy itt akkor védekezni kell. Mennyi emberrel védjük meg a diktatúrát? Mert a hatalomról lemondani nem szabad, nem lehet. A hatalomról való lemondás gyalázat volna, (Felkiáltás: Öngyilkosság!) aljas volna. Öngyilkosság csak azért nem, mert a proletáriátus sohasem gyilkolhatja meg önmagát és a burzsoázia sem gyilkolhatja meg a proletáriátust, mert ez által célját, élősdi létnek feltételeit gyilkolná le, – amint Marx mondja. Nem lemondani a hatalomról az, amit én nem javaslok, mert én javaslatot nem teszek. Nem azért, mintha nem akarnék javasolni, de még egyszer azt mondom: választás elé állítjuk ezt a munkástanácsot, amelyiknek, sajnos, nincs olyan nagy száma, hogyha egyhangúlag ki is mondaná, hogy Budapestet megvédi, maga meg is tudná védeni.

Én azt mondom Önöknek: Budapestet meg kell védeni mindenáron, bármibe is kerül, mert meg kell védeni Magyarország munkásmozgalmát, ezt az igazán dicsőséges ágát a nemzetközi proletárforradalomnak. Csak azt kell megállapítanunk, hogyan, miként védjük meg ezt a magyarországi munkásmozgalmat, mert a proletárdiktatúrát és munkásmozgalmat ne tekintsék valami két különálló dolognak. Csak egy becsületes munkásmozgalom van, amely megteremti a proletárdiktatúrát. Ez az, amit Önök elé terjesztünk. A kérdés az: mi a budapesti munkástanács véleménye arról, hogy az általam vázolt katonai és külpolitikai helyzetben hogyan védhető meg Budapest a Szovjetmagyarország számára? (Élénk éljenzés.)

Utána Böhm ezeket mondotta:

Tisztelt elvtársak! Nagyon röviden a következőket: Ugyanazon hangnemben, amely hangnemet itt Kun elvtárs nagyon helyesen megpendített volt. Semmi néven nevezendő lelkesítés, semmi néven nevezendő hatásvadászat, csak a tényeknek a leírása, végül egy kérdés az elvtársakhoz. A románok Szolnokot délután elhagyták, Abony felé menetelnek. Van még egy pár becsületes zászlóaljunk. Nem sok, még egy pár van. Hajlandók vagyunk egy kétségbeesett kitörést csinálni abban az esetben, ha tudjuk, hogy 24 órán belül minden szavalat, minden taps és minden hosszú tanácskozás nélkül holnap Budapest munkássága egy szervezett, fegyelmezett, nem tanácskozó, hanem parancsot szó nélkül teljesítő zászlóaljat tud rendelkezésre bocsátani. (Úgy van!) Ha tudjuk, megcsináljuk, ha nem, nem csináljuk meg és gyalázatba fullad az egész proletárdiktatúra. (Taps.)

Ezután megindult a vita, amelynek folyamán a legtöbben a kitartás mellett emeltek szót. Surek „elvtárs” pedig azt javasolta, hogy az összes túszokat és politikai foglyokat öljék meg és így törjék meg a polgári elemet.

Haubrich ezeket mondotta: Azt hiszem, nem fog ártani, ha egy pár komoly jelenséget mondok el, amelyekről most értesültem, mielőtt ideértem. A vörösőrséget tisztán megbízható szervezett munkásokból állítottuk össze. Egyik zászlóalj ott volt Sátoraljaújhelyen, harcolt is ott egy ideig, most a frontot otthagyta, Budapest felé jött, mire én kiadtam az utasítást, hogy fegyverezzék le őket. Erre azt mondták ők, hogy élnek-halnak a proletárdiktatúráért, –de itt Budapesten. (Mozgás.) Ettől eltekintve én azonban azt mondom, hogy ne fecsegjünk annyit. Én reggel 8 órára mozgósítottam a 18 munkászászlóaljat. Tessék a munkástanács ittlevő tagjainak kimenni a kaszárnyákba, fegyverkezzenek fel, álljanak 50-es csoportokban a zászlóaljak élére és azután menjünk és harcoljunk. (Viharos taps.)

Végül Kun Béla reflektált az elhangzott beszédekre, mondván: Én majdnem lemondanék a zárszó jogáról, miután a Haubrich elvtárs indítványát a magam részéről elfogadásra akarnám ajánlani. Ellenben Surek elvtárs felszólalására azért akarok visszatérni, mert az olyan lehetetlen helyzet elé állít bennünket politikai és katonai szempontból egyaránt, amely lehetetlen helyzet most, amikor békét is akarunk, amellett harcolni is akarunk, amellett, hogy védeni akarjuk Budapestet, ellenünk kihasználnák úgy, hogy a béke lehetetlenné válna számunkra.

A háború alatt hirdettük, hogy az ellenség csak bent az országban van. Az ellenség igenis bent van az országban. Halálos ellenségünk a burzsoázia, amely minden kihasznál ellenünk, hogy a magántulajdont megmentse. Ellenben ellenség kívül is van: A nemzetközi ellenforradalom, a nemzetközi imperializmus épp olya mértékben ellenségünk, mint a mi burzsoáziánk, sőt ma az adott pillanatban veszedelmesebb ellenségünk, mert fegyvere van, mert lőni tud. (Igaz! Úgy van!), mert még vannak csapatai, amit, hála az Úristennek, nem mondhatunk el belső ellenségünkről, belső gyalázatos elnyomóinkról, a burzsoáziáról, amelynek most mi leszünk az elnyomói. (Igaz! Úgy van!)

Ez az egyik kérdés. A másik kérdés az, hogy kell-e nekünk most a túszokat meggyilkolnunk. Én erre nemmel felelek. Azért nemmel, mert aki most egy tömeggyilkolást akar itt benn, ahelyett hogy ezt a tömeggyilkolást a fronton akarná megcsinálni (élénk helyeslés), az azt árulja el, hogy ő lemondott. Hát én nem akarok lemondani. Nem akarok semmi esetre sem lemondani arról, hogy mi ezt a Budapestet, ezt a Szovjet-Budapestet meg fogjuk tudni védeni.

Mi azt hirdetjük a gyárakban, hogy Budapestet a Tiszánál kell megvédeni…

Elvtársak! Még egyszer arra kérem önöket, vegyék figyelembe a következőket: Élelem van elég, fegyver van, a román hadsereg egy csürhe; az ellenkezőt, azt, hogy a román hadsereg egy szervezett hadsereg volna, azt csak a félelem mondotta a visszaözönlő csürhével, aki azt híresztelte, hogy azzal szemben nem lehet megállani, az csupán aljas kifogást mondott. Harcolni kell, harcolni kehet a román hadsereggel. Ki lehet tartani, meg lehet védeni, nemcsak meg lehet védeni a Szovjet-Magyarországot, de lehet biztosítani számára a tisztességes, a mi szempontunkból tisztességes béke lehetőségét. Azt hiszem, lesz időnk ujjá szervezni a proletáriátust, lesz időnk a proletáriátust még jobban felfegyverezni, lehet megcsinálni a vörös hadsereget és lesz idő a szocializmust kiépíteni. Ha azonban itt valaki azt hiszi, akár ilyen indokolással, akár olyan indokolással, hogy itt már a végső kétségbeesés van, az elvtársaim, csak letargiát szervez, defétizmust szervez, az vereségváró és ily emberek munkáját a munkásmozgalom, a proletárforradalom szempontjából károsnak tartom. (Igaz! Úgy van!)

Azzal fejezem be felszólításomat, zárószavamat: Fegyverre holnap reggel!

Mindenki a Népszavában láthatja a tennivalót, mindenki be a kaszárnyába, minden fegyverképes ember, minden fegyverbíró ember fegyverre, Budapest és Szovjet-Magyarország védelmére! (Élénk helyeslés és taps.)

[1] Nemde magasztos, szép elvek ezek! És ilyen ember kezébe volt egy ország – és sajnos éppen Magyarország sorsa letéve! Ezeket az elveket vallották és vallják különben még most is az összes moszkvai szovjet kapacitások.

[2] Így valóban csak egy rettenetesen vérszomjas szörnyeteg beszélhet! Az egyik kommunista vezér vallomása szerint nem is úgy képzelték ők a hatalom átvételét, ahogyan az a valóságban történt. Ők a májusra tervezett kommunista forradalmat úgy kontemplálták, hogy Budapestet két napig a csőcselék szabad prédájának engedik át, hogy ezáltal a rémületet a végsőkig fokozzák. A harmadik napon aztán a csőcselék garázdálkodásának, a rablásnak, fosztogatásnak és gyilkosságnak a fosztogatók egy részének leölésével véget akartak vetni, s ez jelentette volna a proletárdiktatúra igazi kezdetét.

Az a kommunista vezér, aki ezt a vallomást tette, életével lakolt meggondolatlanságáért, mert egy szép napon egyszerűen eltüntették láb alól.

[3] És mindezt megtorlás nélkül zsebre vágta az antant, sőt még békekötés nélkül is lélegzetvételhez engedte Kunékat!