| « Május 3. | KEZDŐLAP | Mellékletek. » |
Kun Béla hirtelen tervmódosítása és elhatározása az ellenállás folytatására a kalandorpolitikának és a vabanque-módon való hadviselésnek oly hihetetlenül cinikus példáját tárja elénk, amelyhez foghatót alig találunk a nemzetek és népek történetében. Hogy külpolitikailag nemcsak akkoriban, de már kezdettől fogva mily gyenge lábon állott a tanácsköztársaság dolga, azt ő beszédeiben maga is elismerte, hogy pedig katonailag minők voltak a kilátások főképp május 2-án, az a közölt jelentésekből világlik ki a legeklatánsabban. Foglaljuk csak össze, illetve állítsuk egymás mellé és ismételjük röviden az egyes seregtestek akkori állapotát. Az 1. hadosztály megmaradt töredéke, kb. 1000 fő, harcra nem alkalmas, parancsot nem teljesít; Budapestre való elszállítását kierőszakolta. A 3. hadosztálynál a hangulat az ellenségeskedések megszüntetése és a békét kérő parlamentairek kiküldése folytán teljesen deprimált; a füleki csoport Salgótarján felé visszavonult, az egri csoport teljesen szétszaladt. A 4. hadosztály lerongyolt állapotban levő csapatainak hangulata kedvetlen és harcellenes; ellenállási képességük nulla; a csapatok zöme renitens, a Dunántúlra való hazaszállítását kierőszakolta. Az 5. hadosztály csapatai teljesen elszéledtek és hazamentek, a tüzérség lövegeit otthagyta, a visszamaradt mintegy 150 fő a környéken rabol és fosztogat, a pincéket feltöri, a lovakat az ekékből kifogja és elviszi, a hadosztály egész frontja teljes felbomlásban; a legcsekélyebb ellenállásról szó sem lehet, miután a hadosztály állománya 2 századra (!) zsugorodott össze. A 2. és 6. hadosztálynál aránylag még legtűrhetőbbek az állapotok, de utóbbinak egy ütege behódolt egy – mondd egyetlenegy – fehérgárdistának. Egyedül a könnyű hősködésre és biztos prédára induló Árky-csoportnál „emelkedett” a hangulat.
Ha még ehhez hozzávesszük az egri, balassagyarmati, ipolysági ellenforradalomnak illetve csapatelpártolásoknak a hírét és a kiskunfélegyházai és egyéb terrorcsapatok garázdálkodásai által minduntalan okozott kellemetlenségeket, vajon ki tagadhatná, hogy az ennyire mélyre süllyedt helyzet a szó szoros értelmében tarthatatlannak, reménytelennek és teljesen kilátástalannak volt minősíthető. Ezért valóban a legnagyobb fokú elbizakodottság és merészség kellett hozzá, hogy a hadügyi népbiztosság illetve a kormányzótanács ily körülmények között és kivált a csapatok ily nagymérvű züllött állapota mellett az összes frontok részére „a legerélyesebb ellenállás kifejtését” rendelje el, mely kívánalom persze mindjárt az első pillanatban teljesen hiábavalónak és teljesíthetetlennek mutatkozott volna, ha akár a már úgyis folyamatban levő cseh támadások, akár a románok, akár a szerbek és franciák avagy pláne mindannyian egyszerre csak kissé nyomatékosabban léptek volna fel; ez a vörös hadseregnek teljes összeomlását és a tanácsköztársaságnak néhány napon belül való biztos halálát jelentette volna. De így nagyjában véve nyugton hagyva, a vörös hadsereg, mint alább látni fogjuk, hamarosan újból összeszedte magát.
Ha tehát Magyarországnak még további 3 hónapig kellett a rettenetes vörös uralom alatt nyögnie, ez nemcsak a tanácskormány lelkiismeretlen, önző, még az utolsó szalmaszálba is kapaszkodó vezetőinek, hanem éppúgy a nagy antantnak, mint a magukat újabban kis antantnak nevező szerbeknek, románoknak és cseheknek is a lelkén szárad.
A teljesen felbomlott, a folytonos izgatások folytán leginkább burzsoá vérre és vagyonra szomjas csapatoknak oly nagyszámban Budapest felé való özönlése a fővárost határozottan a legnagyobb fokban veszélyeztette. Helyesen cselekedett tehát Stromfeld, amidőn a fenyegető anarchiának erre a veszélyére, ha kissé későn is, de mégis felhívta az illetékes tényezők figyelmét, mi mellett mint legradikálisabb eszközt a rendetlenkedő és erőszakoskodó csürhének a lefegyverzését hozta javaslatba, amivel nagyjában szinte egyetérthetünk.
Éppúgy nemcsak hasznos, de feltétlenül szükséges is volt, hogy a kormányzótanács Haubrich népbiztost a Budapesten levő összes fegyveres erő felett korlátlan hatalommal ruházta fel, aki még 2-án a főváros területére statáriális eljárást hirdetvén, ezáltal itt nagyobb rendzavarásoknak és garázdálkodásoknak elejét vette. Haubrcih erre vonatkozó rendelkezésének legfontosabb pontja úgy szólt, hogy „akiket rabláson vagy fosztogatáson érnek, azok a helyszínen főbelövendők.”
Ami a szolnoki expedíciót illeti, feltétlenül meg tudjuk érteni, hogy a hadsereg parancsnokság első gondja és törekvése oda irányult, hogy a szolnoki lyukat, ahonnan a románok a leggyorsabban és leghathatósabban nyomulhattak Budapest felé előre, minél előbb betömje. Ezért talán indokolt is volt, oda oly nagy erőt – legalább 7–8 zászlóalj és egy üteg lehetett – útnak indítani. Ámde miután a hadsereg parancsnokság reggel 9 órai helyzetjelentésében is benne volt, tehát úgy ő, mint a támadó csapatok parancsnoka már jóval előbb tudhatta, hogy „Szolnokra román csapatok nem vonultak be”, ettől az időponttól, vagy legkésőbb Abonynak csakis fehérgárdistákkal folytatott „rövid harc” árán történt visszafoglalásának pillanatától kezdve már nem volt semmi értelme annak, hogy a támadás oly nagy hűhóval folytattassék. A beküldött jelentés adatai szerint való és igaz lehet, hogy Steinbrück támadó csoportját Szolnok előtt is tűzzel fogadták, sőt azt sem vonjuk kétségbe, hogy az elrendelt koncentrikus támadással hamarosan sikerült az üres várost visszafoglalni, de hogy ez „makacs harc” árán történt volna, abban már kissé Tamások vagyunk, mert mint utóbb kiderült, előtte való napon keresztül osont ugyan a városon egy gyenge román járőr, de az még a vörösök ellentámadása előtt újból visszatért a Tisza balpartjára. Azok tehát, akik a város szélén tűzzel üdvözölték a visszatérő vörösöket, tisztára fehérgárdisták voltak. Ezért a 76. sz. mellékletben közölt nagyhangú győzedelmi jelentéseket legalább is ízlésteleneknek kell minősítenünk.
Amiről azonban hallgat a vörösök krónikája, azt még itt pótlólag fel kell vennünk. El kell még mondanunk, hogy Számuely Tibor ezután kezdte csak meg igazi munkáját, a szolnoki ellenforradalmárokkal való rendcsinálást.
Hogy ez miképpen történt, minek azt hosszasabban fejtegetni. Elég az hozzá, hogy Számuely rendet csinált, sajnos még olyanokkal is, akiknek a rendbontáshoz semmi közük sem volt. És miután ez a Számuely-féle rendcsinálás immár valóságos fogalommá vált, ezután úgy hiszem minden bővebb kommentár helyett elég lesz alkalomadtán a rendcsinálásokkal kapcsolatban csupán „hősünk” nevét említeni. Sapienti sat! Mindenki tudni fogja, hogy ez mit jelent.
Ezzel, amily csúnyául kezdődött, épp oly ocsmányul és embertelenül is végződött a vörös háborúnak ez az első számottevő szakasza, amelynek úgyszólván egyetlen szép vagy megkapó részlete nincsen. Csak arra jó ez a kétheti katonai kínos vergődés, hogy az ember annak egyes, valóban ocsmány fázisaira rámutatva, minden igaz magyar honfinak, elsősorban minden magyar katonának okulás és elrettentő példa okából oda kiáltsa: így festett, így nézett ki, így viselkedett Magyarország örökös szégyen-gyalázatára a vörös háború első időszakában Kun–Böhm–Pogányék „híres, dicső vörös hadserege!”
| « Május 3. | KEZDŐLAP | Mellékletek. » |