| « Május 1. | KEZDŐLAP | Május 2. » |
Vörös május 1-je a fentiek szerint ugyancsak elsőrendű kritikus nappá vált a tanácsköztársaságra nézve. A csapatok züllésének hallatlan módon való továbbterjedése, a szolnoki hídfő elvesztése, az a hír, hogy a románok Tiszafürednél átkeltek a Tiszán, ami hadműveleteik folytatására engedett következtetést, de leginkább a csehek támadásával kapcsolatosan a Sajó mentén történt események kétség kívül oly színezetben tüntetik fel a harctéri állapotokat, hogy azokat mindenki, elsősorban pedig a dolgokba beavatott hadügyi népbiztosság, no meg ennek révén Kun Béla is, jogosan nemcsak reményteleneknek, hanem határozottan kétségbe ejtőknek minősíthette.
A szolnoki hídfőt illetőleg íme bebizonyosodott, hogy mégis csak Tombor, illetve a hadügyi népbiztosság álláspontja volt a helyesebb, amidőn a Tisza bal partjának teljes feladását „javasolta” a hadsereg parancsnokságnak. Ha utóbbi a jó szóra hallgatott volna, akkor a sok értékes gépfegyver és a be nem vallott lövegek nem vesztek volna el. De a szolnoki híd felrobbantásából keletkezett óriási nagy kár mellett ez a kis veszteség utóvégre még számba is alig jöhetett. Hogy ezért kit terhel a felelősség, a fenti jelentésekből határozottan meg nem állapítható. A hadsereg parancsnokság a nagy horderejű tényt egy árkász szakasz önkényű eljárásának minősíti, míg a szolnoki hídfőparancsnokság jelentése szerint a felhatalmazást a felrobbantásra „állítólag” Böhm adta volna, végül pedig a hadügyi népbiztosság összefoglaló helyzetjelentése már egész határozottan kimondja, hogy a hídfőparancsnokság „a vasúti hidat Böhm hadügyi népbiztostól nyert utasítás szerint” robbantotta fel. Így tehát csak sejteni, de biztosan megállapítani nem lehet, hogy kinek a lelkén szárad ez az elvetemedett, gonosz cselekedet.
A Sajó menti eseményeket egyrészt a vörös csapatoknak még tovább folytatódó felbomlása, lerészegedéssel kapcsolatos garázdálkodása és úgyszólván teljes hasznavehetetlensége, másrészt a cseheknek e napon határozottan kifejezésre jutott ama hiábavaló törekvése jellemzi, hogy Miskolc irányában a vörösök frontját áttörve, minél előbb kezet nyújtsanak a tokaji hídon való átkelésre unszolt és bíztatott román szövetségesüknek. Mi erre csak azt jegyezzük meg, ha a cseheknek ez a különben feltétlenül helyes törekvése ily hallatlanul lezüllött, lerészegedett és a legnagyobb fokban fegyelmezetlen és ellenállást kifejteni részben nem akaró, részben nem is képes ellenséggel szemben a rendelkezésükre álló tetemes túlerő dacára – hiszen tudvalevő, hogy e szakaszban két hadosztályuk, a 3. és 6. állott rendelkezésükre – sem sikerült akkor ez felette kellemetlen szegénységi bizonyítványt jelent úgy a cseh vezetés, mint a cseh csapatok teljesítőképessége szempontjából.
De még ez a gyenge és erőtlen hadműködés is azonnal lidércnyomásként feküdt rá a vörös hadvezetőség legfelsőbb fórumára, a hadügyi népbiztosságra, amely belátván, hogy ily rettenetesen súlyos és össze-vissza kuszált viszonyok között ő maga a cseh támadás ellensúlyozására szükséges ellenrendszabályok elég gyors megtételére és helyes irányítására képtelen lévén, e napon még egy fokkal tovább ment és most már az egész északi frontot helyezte a keleti hadsereg parancsnokság parancsa alá, amely azután, amint ez a közölt táviratokból is kitűnik, felváltva hol hadsereg-, hol hadsereg-főparancsnokságnak nevezi és címezteti magát.
Azonban a megtiszteltetéssel, a hatáskör lényeges kiterjesztésével egyidejűleg a hadügyi népbiztosság egyszersmind igen súlyos gondokat is rakott a hadsereg parancsnokság vállára, mert alapjában véve a kétségtelenül igen ügyesen megfogalmazott és precizírozott feladatok sikeres vagy kevésbé szerencsés megoldásától függött az egész tanácsköztársaság további fennmaradásának avagy biztos bukásának a kérdése is. Épp ezért szinte különösnek és furcsának tűnik fel, hogy a hadügyi népbiztosság ezt a fontos és súlyos terhet, amelynek eredményes továbbvitelére magamagát úgyszólván képtelennek tartotta, most egyszerűen a hadsereg parancsnokság nyakába sózta, talán nem is gondolva arra, vagy legalább is nem sokat skrupulizálva a fölött, hogy sokkal könnyebb valamit megparancsolni, mint sikeresen végrehajtani. Feltétlenül elismerésre méltó tehát, hogy úgy Böhm, mint Stromfeld, szó nélkül vállalta ezeknek a nehéz feladatoknak a teljesítését, bár nem hinném, hogy a parancs vétele napján uralkodó zavaros és kétségbeejtő viszonyok között akár a parancsot osztó, akár az azt vevő fórum komolyan hitte volna, hogy a türelmes papirosra vetett kívánalmakat sikeresen realizálni is lehetne.
A hadügyi népbiztosság által kiutalt feladatok lényegét illetőleg említésre méltó, hogy a parancs utolsó passzusa már nyitva hagyja a kérdést, hogy a retablírozandó hadsereg mely irányban és ki ellen lesz majd falhasználandó, míg a hadsereg parancsnokság, mint tudjuk, úgy vélekedett, hogy a románok által ejtett csorbát kell majd elsősorban kiküszöbölnie; ezért akarta mindenáron a számba jöhető 3 hidat is, baloldali hídfő által kellően biztosítva, feltétlenül kézben tartani.
A kiadott e napi rendelkezések közül további különösen a terrorcsapatok és munkástanácsok garázdálkodásának lehető korlátozását célzó, feltétlenül helyes rendelkezések és intézkedések érdemelnek figyelmet.
Végül ki kell még emelnünk a hadsereg parancsnokság ama célszerű intézkedését, amellyel a feltétlenül nyugalomra szoruló székely és 1. hadosztálybeli maradványokat, nehogy azok is a csehek által esetleg felkavarandó nagyobb örvénybe belesodortassanak, hátrább és oldalt fekvő biztosabb helyekre szállíttatta. És azt se vehetjük tőle rossz néven, hogy a maga főhadiszállását is a bizonytalan események gyújtópontjától jó néhány kilométerrel hátrább költöztette.
A május 1-jei nagy ünnepségek alkalmából, melyen – mellesleg legyen megemlítve – az ünnepi szónokok a katonai helyzetről úgy nyilatkoztak, mintha a vörös hadsereg a fél világot meghódította volna; Böhm hadseregparancsnok is bement Budapestre, hogy a helyzet tarthatatlanságáról és a további teendőkről Kun Bélával és a többi népbiztosokkal tanácskozzék. Hogy a harctéri helyzetek leplezetlen feltárásával az ő rikítóan vörös ünnepi örömmámorukba egy jó adag üröm is került, arról már ő nem tehetett, de tény, hogy eleinte a kedélyek nagyon lehangoltak és izgatottak voltak; a népbiztosok legtöbbje már menekülésre gondolt, az idegbeteg Kunfi pedig állítólag kijelentette, hogy öngyilkos lesz.
| « Május 1. | KEZDŐLAP | Május 2. » |