| « Április 30. | KEZDŐLAP | Május 1. » |
Miután a románok e napon úgyszólván mindenütt elérték a Tiszát, ezzel a hadműveletek e fronton legalább egyelőre nagyjából nyugvópontra jutottak. Hogy vajon ők a Tiszán is átkelni szándékoznak-e, azt a vörös hadvezetőség egyelőre nem tudhatta.
Dacára annak, hogy a románok üldözése és nyomása felette gyenge volt, a vörös csapatok majdnem majdnem mindenütt a legnagyobb fokú bomlás képét mutatták. Különösen csúnya és visszataszító példát szolgáltattak erre nézve az 1. hadosztálynak a hegyaljai feltört borospincékben a szigorú szesztilalom dacára lerészegedett, s utána a garázdálkodásban mértéket nem ismerő csapatrészei. Hogy ezek az állapotok a hadosztály parancsnokot beteggé tették, azon nem is csodálkozhatunk, mert mindenki könnyen elképzelheti, hogy mit jelent az, ha egy hadosztálynak mintegy 10.000 emberéből lerészegedés, önkényű eltávozás és egyéb hasonló cselekedetek miatt máról holnapra már csak 1000 embere, vagyis mindössze 1–2 zászlóaljnyi ereje marad együtt! Ez azonban nem volt lokális tünet csak ennél az egy hadosztálynál, hiszen amint a fent közölt számokból kitűnik, a tizennégy napos visszavonulás alatt, anélkül, hogy eközben bárhol is a szó szoros értelmében vett keményebb harcok vívattak volna, a rendelkezésre állott zászlóaljaknak majdnem egyharmada, az ütegeknek pedig éppen egyharmada egyszerűen füstté vált, mintha ezek az alakulatok soha nem is léteztek volna.
Ilyen előzmények után valóban erős akart és nagyfokú önbizalom kellett hozzá, azt hinni, hog ezekből a megmaradt roncsokból 3 hét alatt sikerülni fog ismét egy hadműködésre képes sereget összekovácsolni.
A terrorcsapatok kiskunfélegyházai garázdálkodása, valamint Gellért politikai megbízottnak vádaskodásai mindmegannyi érdekes és jellemző epizódjai és melléktünetei ezeknek a nagyfokban züllött állapotoknak. De nem kevésbé jellemzők a viszonyokra és az általánosan uralkodó tónusra azok a hamisítatlan proletár kifejezések és az a hangmodor, amelyet Böhm hadseregparancsnok a Gellértnek szóló válaszában használt.
Ha a román hivatalos jelentésekben és az inspirált újságtudósításokban megnyilvánuló téves és tendenciózus beállításokat a tényleg lezajlott és a fentiek szerint minden szépítgetés nélkül leírt események igazi képével összehasonlítjuk, akkor ebből az alábbi következtetéseket vonhatjuk le:
1. A románok április 16-i támadását megelőzőleg a magyar csapatok teljesen védőleg viselkedtek és a szembenálló románok megtámadására még csak nem is gondoltak. A románoknak ezzel ellenkező állításuk, amellyel az antanttól további előnyomulásukra felhatalmazást nyertek, szemenszedett valótlanság.
2. Nem igaz a románoknak az az állítása, hogy a vörös csapatok az ő támadásukkal szemben komoly ellenállást fejtettek ki. Ilyenről, illetve elkeseredett harcról elvétve legfeljebb a székelyek részén lehet beszélni, de ez is csak 16-án reggel, a visszavonulást elrendelő parancs beérkezte előtt és jóval később, nevezetesen azon időponttól kezdve volt észlelhető, amidőn azok rájöttek arra, hogy a románok rútul becsapták őket, amennyiben ígéreteiket és adott szavukat nem tartották be.
3. Nem valószínű, sőt teljesen kizárt dolog, hogy ily semmi komolyabb ellenállást ki nem fejtő csapatok az ellenségnek súlyos veszteségeket okozhattak volna.
Az április 17-től 30-ig terjedő román helyzetjelentésekben feltüntetett veszteségek kitesznek: halottakban 8 tisztet és 92 katonát, sebesültekben 27 tisztet és 409 katonát, eltűntekben 1 tisztet és 10 katonát, vagyis összesen 36 tisztet és 511 katonát. Egy ily nagyarányú hadműveletnél ez nem mondható valami nagyon véres veszteségnek, mert hiszen tudjuk, hogy a támadó fél csak félig-meddig helytálló ellenséggel szemben rendszerint csak nagy erőfeszítés és veszteségek árán tud eredményeket felmutatni, de éppen a vörös csapatok züllött állapotára való tekintettel tényleg még a románok által bevallott veszteségeket is joggal sokallhatjuk, aminek magyarázata bizonyára abban keresendő, hogy a román csapatok a támadás technikájával nem állhattak valami túlságos jó lábon és ok nélkül exponálták magukat oly helyeken is, ahol arra egyáltalán nem volt szükség.
Egyébként a románok érdekében állott, hogy az antant és az egész világ előtt előnyomulásukat és elért eredményeiket nehéz, véres veszteségekkel hozzák kapcsolatba, ezzel akarván demonstrálni a világ előtt, hogy ők minő érdemeket szereztek a magyar bolsevizmus elnyomása révén Európa rendje és a kultúra érdekében, aminek fejében ők annál biztosabban számíthattak arra, hogy a jelentékenynek feltüntetett véráldozatok árán megszállt területeket az antant meg is adja nekik.
Ezzel szemben úgy áll a dolog, hogy ők vajmi kevés áldozatok és nem nagy erőfeszítés árán jutottak el a Tiszáig. Egyébként Presan tábornok április 28-án kelt 645. sz. jelentésének 4. pontjában ő maga is bevallja, hogy az eddigi hadműveletek elég könnyen játszódtak le.
4. Az oly fejetlenül visszavonuló csapatok, mint a vörösök, nem lehettek és nem is voltak abban a helyzetben, hogy az elhagyandó területeket – amint azt a románok ismételten felpanaszolják – rendszeresen kiürítsék. Sőt a csapatok legnagyobb része visszavonulásuk alkalmával még saját poggyászukat tartalmazó vonataikat sem tudták elszállítani, nem hogy még egyéb vasúti anyagot is elszállíthattak volna. Eltekintve attól, hogy erre fizikai idejük sem volt, azt a debreceni üzletvezetőség területén akkoriban fennálló szénmizéria sem engedte meg, mely miatt még a rendes vonatközlekedéseket is alaposan restringálni kellett. Erre nézve Nagy Vilmos vezérkari alezredes a következőket jelenti: „Amidőn egy alkalommal 1919. január utolsó napjaiban hivatalosan Szatmárra kellett utaznom, a Debrecenből a kora reggeli órákban elindított vegyes vonat mozdonyának annyira nem volt szene, mert Debrecenben nem vehetett fel, hogy az érmihályfalvai vasúti állomáson egy tehervonat szenet szállító egyik kocsijából kellett szenet vennie. Ez természetesen akkora késedelmet okozott, hogy Szatmárra de. 10 óra helyett du. 4 órakor érkeztünk meg.”
Hogy a hátravont vasúti anyag sem lehetett valami nagyon tetemes, erre nézve legjobb bizonyítékot szolgáltatnak a román napi jelentésekből vett alábbi adatok: az ápr. 21-i jelentés szerint számos vasúti anyagot zsákmányoltak; a 22-i jelentés ugyancsak nagymennyiségű zsákmányolt vasúti anyagról tesz említést; az ápr. 23-i jelentés sok zsákmányul ejtett vasúti anyagot említ; az ápr. 24-i jelentés azt mondja, hogy 150 vagon anyagot és lőszert ejtettek birtokukba; az ápr. 29. és 30-i jelentések szintén nagymennyiségben zsákmányolt hadianyagról tesznek említést. Az 1921. június 4-én kelt jelentés ugyancsak 451 zsákmányolt vagont említ, a Temps május 8-i számában foglalt hajmeresztő dolgok elbeszélője, Henriot, a románok által zsákmányolt lokomitívok számát 100-ra teszi.
Mindezek az adatok amellett bizonyítanak, hogy a vörösök által eszközölt anyagi kiürítés semmi szín alatt sem lehetett valami nagyarányú. Kétséget kizáró módon kitűnik ez különben a vörös hadsereg parancsnokság által április 23-án 423/15. hdm. szám alatt ez irányban kiadott alábbi intézkedésből is: „A jelenlegi viszonyok folytán az ellenség által veszélyeztetett országrészek teljes anyagi kiürítése nem vihető keresztül. Mindenesetre meg kell azonban akadályozni, hogy olyan anyagok jussanak az ellenség kezére, amelyek a további harcra szükségesek, tehát fegyverzet, lőszer, élelem, ruházat stb.” Vasúti anyagnak biztonságba helyezéséről ez az intézkedés még csak nem is szól.
Mindezekből világos, hogy a románoknak erre vonatkozó állításai nem felelnek meg a valóságnak.
5. Már fentebb, az április 28-i események megbeszélésénél rámutattam, hogy Presan tábornoknak 645. sz. előterjesztésében közölt javaslatának indokai, amelyek révén a hadműveleteknek Budapest felé való folytatását kipréselni akarta, épp oly üresek és légből kapottak voltak, mint azok, amelyekkel annak idején az április 16-án megindult román támadást az antanttól kierőszakolta.
Mindenekelőtt – mint már a 102. oldalon is kimutattuk – nem áll az, hogy április végén, illetve május elején az orosz fronton annyira kiélesedett volna a helyzet, hogy oda a magyar frontról csapatokat el kellett volna tolni. Kun Béla szorultságában alighanem felszólította Lenint, hgoy a románokra akármilyen formában nyomást gyakoroljon, de ez a Dnjester mentén sem lépte át soha a tüntetés keretét. Legjobb bizonyítékai ennek a románok saját helyzetjelentései, amelyek erről a frontról következetesen csakis lövöldözésekről és legfeljebb kisebb vállalatokról számoltak be. (Lásd az egyes napi román helyzetjelentések erre vonatkozó adatait.)
Tény és való, hogy a románok május közepe táján az Erdélyben az első vonalban a székelyekkel szemben harcolt s így aránylag a többi seregtesteknél nagyobb veszteségeket szenvedett 6. és 7. hadosztályt az addig tartalékviszonyban volt 16. és 18. hadosztállyal felváltották, de csak pihentetés és retablirozás, nem pedig a Dnjester frontra leendő elszállítás céljából, annál kevésbé, mivel csakhamar kiderült, hogy az említett fronton a talán pár napig tartó élénkebb lövöldözés után újból minden csendes lett. Ha tényleg harc és nem pihentetés céljából lett volna szó bizonyos számú seregtesteknek az erdélyi frontból való kivonásáról, akkor kétséget sem szenvedhet, hogy nem azokat a hadosztályokat vitték volna el, amelyek az eddigi hadműveletek alatt legtöbbet szenvedtek, hanem azokat, amelyek eddig egyáltalában nem is harcoltak. (1. vadász-, 16. és 18. hadosztály.) De legbiztosabb jele, hogy a hátravont hadosztályokat nem vitték Besszarábiába, ama körülmény, hogy amikor július végén a románok a Tiszán átkelt vörösök visszaverésére ellenoffenzívába mentek át, ahhoz nyomban kéznél voltak a május közepén a frontból kivont hadosztályok is.
6. Hogy a Tisza elérése a románokra nézve nagyon kívánatos volt, azt első szóra elhihetjük nekik. Kívánatos volt ez elsősorban nem is annyira stratégiai, mint inkább annál sokkal materialisztikusabb szempontból. Éspedig mindenekelőtt azért, hogy a Tiszántúl felette gazdag természeti és egyéb javait a maguk számára lefoglalják és hogy a Tiszán át vezető néhány vasúti és műút-hidat kezükbe véve, megakadályozzák, hogy ezekből a tiszántúli javakból bármi is a magyarok által a Tisza–Duna közére vagy még hátrább fekvő területre elvitessék. Az sem szenvedhet kétséget, hogy a Tisza, mint elég számottevő akadály, hadászati tekintetben nem megvetendő tényező, már csak azért sem, mert ügyesen elzárva, amihez azonban sok csapat kell, jó lepel gyanánt szolgálhatott mindazokra a dolgokra nézve, amiket a románok a folyón túl tenni szándékoztak. Másképpen áll a dolog, ha az említett folyót harcászati szempontból értékeljük, amint hogy a románok is unos-untalan mindig csak erre helyezik a súlyt a Tiszáig való előnyomulásukat menteni akaró indokolásaik alkalmával. Ez a folyó sok ezer kanyarulatával és védelemre nagyrészt határozottan alkalmatlan mellékterepével annyi csapatot kíván, ha azt akarjuk, hogy annak megvédése legalább félig-meddig biztosítottnak legyen tekinthető, hogy ez a hátrány messze felülmúlja az előbb említett hadászati előnyt. Ha tehát a románok előtt tényleg csak az lebegett volna, hogy az esetleg valamikor ellenük támadó vörösekkel minél kevesebb erővel és minél biztosabb sikerre való kilátással szállhassanak szembe, e célra legjobban az Erdély és a Nagy Magyar Alföld között elterülő vízválasztó hegység legmagasabb vonulata, nagyjában Técső–Szinyérváralja–Szilágsomlyó–Királyhágó–Vaskoh–Zám vonala felelt volna meg, miután az domináló voltánál fogva az Erdélybe vezető összes utakat a legjobban elzárja. Ez a vonal kb. 250 km hosszú, vagyis 100 km-rel rövidebb a Tiszának Csap, Szolnok és Szeged között fekvő szakaszánál, a kanyarulatokat nem is számítva.
A Tisza mentén állást foglaló védőnek már csak azért is sokkal több csapatra van szüksége, mert ha a támadónak a folyó bármely részén átkelnie sikerült, a támadás által sújtott védelmi szakaszok a terepben sehol sem találnak jelentősebb segítségre, s így azokat már kezdettől fogva átlag igen erősen kell csapatokkal dotálni. Nem így áll a dolog a fentebb említett magaslati védelmi vonulatnál. Itt a tulajdonképpeni szorosok elzárására az első vonalban aránylag kevés számú csapat is megfelel, miután ezek a számra nézve gyengébb csoportok a terepbe kapaszkodva és annak előnyeit felhasználva, jó sokáig, de legalább is addig képesek sikerrel ellenállni, amíg a hátul felállított főtartalékokból a szükséges számú csapat beérkezve, a támadó ellenséget újból visszavetheti. E tartalékok Máramarosszigetnél, Nagybányánál, Zsibónál, Zilahnál, Bánffyhunyadnál, továbbá Brád és Déva környékén igen kedvező felállítási helyekre találnak; az egész hadsereg főtartaléka pedig, esetleg két csoportban, Dés, Kolozsvár és a Maros völgyében Gyulafehérvár–Szásváros köletében lett volna igen előnyösen felállítható.
Ennek a védővonalnak a románok szempontjából csak egy hátránya volt, hogy nem fogadta védőszárnyai alá az összes román lakta vidékeket, ami pedig Presan tábornok és többi hitsorsosai szemében elsőrendű hiba volt, mert tudjuk, hogy minduntalan azzal a teljesen alaptalan váddal állottak elő a békekonferenciához és egyéb illetékes tényezőkhöz juttatott összes felterjesztéseikben, hogy a román lakosság a magyarok terrorja alatt nyög stb. stb.
Ebből a szempontból szemlélve a dolgot, a Huszt–Szatmárnémeti–Székehlyhíd–Nagyvárad–Máriaradna által jelölt vonal jöhetett számukra másodsorban védelmi vonal gyanánt tekintetbe, mely kb. 280 km hosszú és a hozzá közeleső terep alakulatánál fogva is még mindig sokkal előnyösebbnek mondható a Tiszavonalnál.
E mérlegelésekből világosan kitűnik, hogy legalkalmasabb védővonal, amelynek kézbentartásához legkevesebb csapat kellett, s így annak felhasználása mellett legkönnyebben lehetett aránylag legtöbb csapatot, ha kellett, más frontra is elszállítani, a fentebb említett vízválasztó vonal menti volt. Jóság tekintetében utána következett a fentebb említett középső vonal, míg a Tiszavonal ebből a szempontból utolsónak sorol, aminek csattanó bizonyítékául szolgálhat az is, hogy a vörös hadsereg július havában mindenütt nagyobb nehézség nélkül kelt át a folyón és az annak mentén felállított román erőket, miután azok a Tisza mellékterepén a kellő támaszra nem találtak, a vörösök könnyűszerrel szorították vissza.
Mindent összevéve tehát, a leghatározottabban állíthatjuk, hogy a románoknak az általuk ismételten felhozott egyik célból és szempontból sem volt szükségük az utóbb említett folyóvonal elérésére és kézbentartására.
7. A szovjet kormány formailag egyáltalában nem utasította vissza a románok májusi fegyverszüneti feltételeit, amennyiben azokra sem nemleges, sem igenleges választ nem adott, hanem igenis, a legnagyobb felháborodással visszautasította azokat nemcsak a kommunistáknak akkor uralmon levő szektája, hanem kivétel nélkül minden magyar ember. A hallatlan követeléseket tartalmazó fegyverszüneti feltételeket tárgyaló akkori magyar újságok kivétel nélkül nemcsak a kívánt demobilizálást, hanem a többi feltételeket is elfogadhatatlanoknak deklarálták. Stromfeld vezérkari főnök a fegyverszüneti feltételeket áthozó Wrth Henriknek jelentkezése alkalmával azt mondotta: „Íme, most már világos, hogy a románok mint Magyarország és nem mint a kommunizmus ellenségei lépnek fel; ezért az összes magyar embernek, bármily politikai felfogásuk legyen is, össze kell fogniok, hogy ezt az ádáz ellenséget szétmorzsoljuk.”
8. Hogy az április 16-án megindult román támadás indokául ismételten felhozott és az 1921. július 4-én kelt 136. sz. jelentésben is megismételt ama vádaskodás, hogy a magyar csapatok folyton támadtak, teljesen alaptalan, azt már ismételten kifejtettem.
9. Másképpen áll a dolog a propaganda ügyében. Forradalmi és bolsevista propagandát a szovjet kormány tényleg űzött, mégpedig nagymértékben; hogy a vörös csapatok egy része szintén ludas lehetett a dologban, azt határozottan tagadni nem lehet, csak az az egy biztos, hogy a székely csapatok teljesen távol állottak ettől a mozgalomtól. Miután pedig a 43., 48. és 49. sz. melléklet tanúsága szerint a 2. lovas és 6. és 7. gyalog hadosztály teljesen, valamint a 2. vadász hadosztály egy része is székely csapatokkal állott szemben, ennélfogva a fronton űzött ilynemű propaganda semmi esetre sem lehetett veszedelmes az ilyen eszmék iránt egyébként sem igen fogékony román hadseregbeli katonákra. Ezért szinte nevetséges ezt a propagandát casus bellinek feltüntetni akarni. Egyébként később, a román megszállás ideje alatt, a románok a volt kommunistákkal sokszor egy sínpáron haladtak és ennek a téveszmének átkos következményeit még ma is, nemcsak a románok, hanem velünk együtt úgyszólván az egész világ is érzi. Ez ellen a legkíméletlenebb és legfurfangosabb eszközökkel dolgozó métely ellen még a leghermetikusabb elzárás sem használ sokat, miután annak kórt okozó bacilusai nemcsak szárazon és vízen, hanem a levegőn át röpcédulák útján is könnyen belejutnak a romlott erkölcsű s téveszmék befogadása iránt igen fogékony emberek szívébe.
10. A román lakosság sanyargatása és terrorizálása a magyarok által, amint azt már ismételten kifejtettem, határozottan rosszakaratú ráfogás. Inkább az ellenkezőre, a magyar lakosságnak a románok által vérig való kínzására van a 14. sz. melléklet tanúsága szerint sok csúnya és ocsmány példa.
11. A román vezérkar 136. számú jelentése román ellenoffenzívát említ. Miután kimutattuk, hogy a magyarok sehol és sohasem kezdték a támadást, ezért a románok részén nem lehet ellenoffenzíváról, hanem csak offenziváról, támadásról beszélni.
Megható a román vezérkar tájékozatlansága a magyar csapatok erejéről és elosztásáról; avagy szándékosan használ-e Presan tábornok még most is két évvel az események lezajlása után, mely idő alatt az időközben magyar részről is publikált adatok nyomán könnyen korrigálhatta volna előbbi téves nézetét, – nagyobbára hamis adatokat?
Mindenekelőtt ki kell emelnem, hogy a vörös hadseregnek a román támadás megindulásakor egyáltalában nem volt mélységi tagozása; miután úgyis kevés volt a csapat, azt majdnem mind az első vonalba kellett elhelyezni. Ezért Tasnádra és Szatmárra csak visszavonuláskor kerültek a derék székelyek nagyobb számban (lásd a 49. sz. mellékletet.). Salagiunál (Szilágysomlyónál) is székelyek állottak még. A Fehér- és Sebes Körös között a 6., nem pedig a 4. hadosztály állott. Szolnoknál, Tiszafürednél és Tokaljnál nem hogy ezredek, hanem még századok sem voltak!
12. Az április 16. és 17. „kemény” harcok és azok helyei nagyobbára a román fantázia szüleményei. A többi „véres” harcok is, amint azt az események leírásából tudjuk, ha egyáltalában előfordultak, aránylag elég vértelenek voltak.
Ahhoz, hogy a mátészalkai ütközetet valaki a nagy világháború tapasztlatai után „grande bataille”-nak, „nagy csatának” elkeresztelje, vagy rosszakarat vagy nagyzási hóbort kell. Épp ilyen a nyíregyházi, a Hortobágy csatorna menti, továbbá a békési és újkígyósi „nagy ütközet” (grande lutte).
Az északi fronton történt események élénk tanúságot tesznek arról, hogy a cseheknek csak komolyan meg kellett mozdulniok, ha azt akarják, hogy a szembenálló felette gyenge vörös front darabokra tépve, hanyatt-homlok rohanjon vissza. De nem csak ezt lehetett volna elérni, hanem a Sajó és Hernád völgyén át a Tisza felé irányuló meglepő és erőteljes támadással úgy a vörös 1. hadosztály maradványait, mint még inkább az 5. hadosztálynak Csapig messze terjedő jobbszárnyát is feltétlenül el lehetett volna vágni, esetleg bekeríteni és megadásra kényszeríteni.
A vörös front áttörésére és megkerülésére irányuló előbb említett hadművelet helyett a csehek a Sajó–Tisza közötti egész frontjuk mentén nagyjából véve egyenletesen elosztott erőkkel egyszerre kezdték meg támadó előnyomulásukat, ami lehetővé tette a vörös hadvezetőségnek, hogy még Csapnál legtávolabb levő csapatait is nagyobb baj és veszedelem nélkül, kényelmesen vasúton utazva, a Sajó mögé vonhatta vissza. Csakis ily erély- és színtelen sehol döntő csapást az ellenfélre mérni nem képes erőcsoportosítás és operálás mellett történhetett meg a csehek nagyarányú túlereje dacára, hogy az említett erősen exponált és harcolni különben sem igen akaró vörös csapatrészek egy kis ijedtség árán még utolsó pillanatban megmenekülhettek a rájuk leselkedő csapda nyitva hagyott hátsó nyílásán, Szerencsen át Miskolc irányában. Pedig valóban nem lett volna nehéz e kiválóan fontos pontot, Szerencset, az alig 16 km-re fekvő Abaújszántóról esetleg autókon előre küldött osztagokkal sietve birtokba ejteni.
De még így is, már magában véve az a körülmény, hogy a csehek egyszerre ily szokatlanul megemberelték magukat és komolyan nekiláttak a munkához, igen nagy zavarba ejtette nemcsak a csapatokban legkevésbé sem bővelkedő 5. hadosztály parancsnokságát, hanem magát a legfőbb hadvezetőséget, a hadügyi népbiztosságot is, mely utóbbinak legfőbb törekvése odairányult, hogy Miskolcot a cseh megszállástól megmentse. E cél érdekében a már ott lévő két 10-es zászlóaljon felül hamarosan össze is szedett még 4 zászlóaljat és üteget, de ez, mint később látni fogjuk, mind nem használt semmit, mert Miskolc május 2-án mégis csak elveszett, még pedig nem is harc árán, hanem úgyszólván a vörös csapatok részéről történt önkéntes feladás folytán.
| « Április 30. | KEZDŐLAP | Május 1. » |