Ápr. 28-án a románok az egész arcvonal mentén 10–12, jobbszárnyunkon, a rakamazi hídfővel szemben, majdnem 20 km-rel jutottak előbbre és úgy itt, mint a Hortobágy csatorna mentén, Püspökladánynál már nem maradtak az előző napokhoz hasonlóan az elvonuló vörösök passzív szemlélői, hanem azok utóvédeit meg is támadták. Rakamaznál már a románok gyenge nyomása elég volt arra, hogy az 1. hadosztály csapatai a hídfőt feladják és a Tisza túlsó partjára vonuljanak vissza. Püspökladánynál a román csapatok komolyabb fellépése a vörösök soraiban szintén pánikot idézett ugyan elő, de a hadsereg parancsnokság erélyes közbelépése és tartalékok előre küldése által sikerült egy időre a helyzetet legalább annyira újból helyreállítani, hogy a csapatoknak a szolnoki hídfőbe, illetve Szolnokon át a Tisza jobb partjára való visszavonása nagyobb, katasztrófális baj nélkül végrehajthatóvá vált. Mindebből azonban az világlik ki, hogy a románok e napi akciója, még a fentebb említett 2 gyúponton is, inkább csak a komolyabb támadással való fenyegetés képét mutatta és abszolute nem férhet hozzá kétség, hogy csak kissé erősebb nyomás mellett a vörösöket egyhuzamban akár a Tiszáig is sikerült volna visszaszorítaniok, illetve azoknak jelentékeny részét magába a folyóba is belenyomniok. Hogy a vörös csapatoknál mennyire általános és mily nagyfokú lehetett már e napon a felbomlás, erről a hadügyi népbiztosság 427/4. számú rendelete tesz élénk tanúságot.

Miután e napon a románok egy oszlopa Munkácsra, egy kisebb osztaguk pedig állítólag Bátyúba vonult be, ezáltal nemcsak a cseh-román korridor létesítése, hanem végre-valahára a két szövetségesnek egymással összefüggő és egymást kiegészítő kooperációja is ténnyé vált.

A hadügyi népbiztosság 428/33/5. hdm. számú rendelete, ha nem is kollíziót, de mindenesetre nézeteltérést jelent a vezetés 2 legfőbb faktora, a hadügyi népbiztosság és a keleti hadsereg parancsnoksága között. Normális viszonyok mellett, nevezetesen, ha helytálló és legalább félig-meddig fegyelmezett csapatok állottak volna rendelkezésre, feltétlenül Stromfeld álláspontja lett volna a helyesebb, aki támadó, tehát a Tisza bal partján létesítendő és megszállva tartandó hídfőkre akarta további hadműveleteket alapítani, ami a jövendő folyón való átkelést, kivált a folyó bal partjának az ellenség által való szívós védelmezésének feltételezése mellett, tagadhatatlanul nagy mértékben megkönnyítette volna. De a vörös csapatok jelenlegi züllött állapota mellett ezeknek a baloldali hídfőknek a megtartása szinte lehetetlenné vált és valóban sok értékes anyagnak, fegyverzetnek stb. elvesztését is vonhatta maga után. Ez oknál fogva bátran Tombor, illetve a hadügyi népbiztosság álláspontját fogadhatjuk el célszerűbbnek.

E napon végre Presan tábornok újabb trükkel lépett Berthelot tábornok útján a békekonferencia magas színe elé. Tudván azt, hogy a román csapatok az antant engedélye nélkül, sőt határozottan annak tilalma dacára folytatták előnyomulásukat a Tiszáig, újabb ürügyről kellett gondoskodni, hogy az antant ne csak a Tiszáig való előnyomulás megtörtént tényét szankcionálja, hanem hogy esetleg módot nyújtson Magyarország teljes tönkretételére is, miből Romániának, ha egyéb nem, legalább az a haszna leend, hogy a Tiszán túli területeket jó sokáig megszállva tarthatja. Hogy azonban a Budapest megszállását célzó további előnyomulás Romániának se sok vérébe, se sok más áldozatába ne kerüljön, Presan tábornok ravasz róka módjára vonultat fel jelentésében olyan érveket, amelyeknek helyt nem állása első tekintetre szembeötlő. Ilyen elsősorban az orosz veszedelem falra festett réme,[1] amelynek örve alatt a román sereget lehetőleg mentesíteni akarja a további magyarországi hadműveletekkel járó nagyobb fáradalmaktól és áldozatoktól, ami viszont más szóval annyit is jelent, hogy most már mások által akarja utóbbi számára a további gesztenyéket a tűzből kikapartatni; ilyen továbbá Budapest megszállásának és a magyar hadsereg teljes lefegyverzésének elsőrendű szükségletként való odaállítása, amihez legalkalmasabb mumusként mindig és mindannyiszor a bolsevizmus okozta veszedelem hangoztatása kínálkozott legjobb segítőeszközül. Végül, hogy a túlságos szerénytelenség bélyegét ne süthessék Presanra, jelentésének 6. pontja szerint elvégre azzal is beérné, ha a román csapatok a Tiszáig terjedő területeken továbbra is meghagyatnának. (Sic !) Az erre vonatkozólag felhozott indokok tarthatatlanságát alább lesz alkalmam kimutatni.

[1] Hogy a Dnjeszter mentén a helyzet egyáltalában nem volt komolynak és veszedelmesnek mondható, az a románok mindennapi kommünikéiből is kitűnik. (Lásd többek között az ápr. 25-iki kommünikét a 70. oldalon, az ápr. 30-it a 112. oldalon, valamint a román vezérkar május 1-jei jelentését a 120. oldalon.) Az új bolsevik hadosztályok megalakulásáról szóló ismételt hírek nem egyebek tendenciózus nagyításoknál (lásd a 132. és 156. oldalt.)