Ápr. 24-e már a vörös csapatok igen nagyfokú felbomlásának, azok rettenetes garázdálkodásának és a növekedőfélben levő ellenforradalmaknak folyton nagyobb arányokat öltő képét tartja elénk.

A románok és a vörösök frontját e napon nagyvonásokban a 49. számú vázlat mutatja. A vörösök részén ez már nem annyira front, mint inkább a gyenge utóvédek vonala volt, mert bár a hadsereg parancsnokság az újonnan beérkező erősbítések felhasználásával és a parancsnoklási viszonyok újabb szabályozásával egy-egy harccsoporttal Kisvárdánál, Nyíregyházánál, Hajdúböszörméynél, Püspökladánynál és Békéscsaba–Békésnél még egy utolsó döntő mérkőzésre szánta el magát, az említett helyeken összpontosított csapatok zömét már mágnesként vonzották magukhoz a legközelebbi Tisza-átjárók, ami azok további magatartására a legnagyobb fokban bénítólag hatott. Komoly ellenállásra most már egyetlen csapatrész sem gondolt, ami különben a fennálló viszonyok között már nem is igen volt lehetséges. Tudta, érezte ezt mindenki, csak Stromfeld és Tombor nem akarta még mindig elhinni. Stromfeld még e napon is messze elölfekvő, úgyszólván az ellenség arcvonalába nyúló vonalból rendel el könyörtelen támadást a szerinte „inferior” ellenség ellen, mi mellett a székely különítménynek szemrehányásokat is tesz, hogy kordonszerű felállításban védőleg viselkedik, holott minden vérbeli katonának, úgymond a támadás szellemétől kell áthatva lenni.[1] Szó sincs róla, elvben igaza volt Stromfeldnek, de másrészt nem lett volna szabad szem elől tévesztenie, hogy minél többet követelünk ennyire lestrapált csapatoktól, annál kevesebbet ér el velük az ember. Ezt úgy látszik átlátta a hadügyi népbiztosság hadműveleti csoportja, elsősorban pedig a szintén a kérlelhetetlen támadás elvi álláspontján álló Tombor is, aki már nem legelöl, az ellenséggel szoros érintkezésben és annak közvetlen behatása alatt, hanem körülbelül egy napi menettel hátrább fekvő területen vélte a csapatokat ellentámadáshoz csoportosítandóknak. És bár a hadügyi népbiztosság a hadsereg parancsnoksággal szemben elöljárói minőségben szerepelt, azért az általa jónak látott eljárást ahelyett, hogy azt annak rendje és módja szerint parancs formában rendelte volna el, inkább csak kivitelre „ajánlotta” azt az alája rendelt hadsereg parancsnokságnak. A hatásköri kompetenciának eme vitás kérdésében ezúttal is Stromfeld maradt a győztes, mert az aktákban sehol sincsen nyoma annak, hogy ő, illetve a hadsereg parancsnokság a „jótanácsra” bármiképp is reagált volna, de másrészt az sem derül ki sehonnan, hogy a hadügyi népbiztosság, illetve Tombor a jótanácsnak (recte parancsnak) ezt a figyelmen kívül hagyását utóbb szóvá tette, illetve számon kérte volna. Egyébként mi a kettőjük között fennálló véleménykülönbség fölött azzal a tudattal térhetünk napirendre, hogy a dolgok akkori állása mellett alapjában véve már egyik terv sem volt életképesnek mondható, mert régen bebizonyosodott dolog, hogy fegyelem és minden belső érték híján levő csapatmaradványokkal nagy dolgokat művelni, mesébe illő hőstetteket véghez vinni nem lehet. Ezeket a még együtt maradt csapatrészeket és az újonnan beérkezett segítőcsapatokat, mint már fentebb kifejtettük, csak is a Tisza védőszárnyai mögött lehetett volna sikerre való kilátással a szándékolt ellentámadáshoz kellőleg csoportosítani és megfelelően akcióképessé tenni.

Hogy az utóbbi napokban mennyire megfogyott az egyes csapattestek létszáma, az a hadsereg parancsnokságnak ama rendelkezéséből is kitűnik, hogy az erdélyi katonai kerületi parancsnokság csapataiból, melyek Debrecennél még elég tekintélyes zászlóaljszámmal vettek részt a harcban, most már csak egy mindhárom fegyvernemből álló hírszerző különítményre való anyag került ki. Hogy a felbomlás még nagyobb arányokat nem öltött, az elsősorban abban leli magyarázatát, hogy a románok utóbb nem elég gyorsan és energikusan követték a számottevő ellenállásra immár képtelen vörös csapatmaradványokat. A 49. számú vázlaton feltűntetett április 22. és 24-i helyzet szerint ugyanis 2 nap alatt a román front közepe átlag alig jutott 7-8, a két szárny pedig 15-18 km-nél előbbre. Épp oly gyenge, vagy talán még gyengébb színben tűnnek fel a románok teljesítményei, ha megállapítjuk, hogy április 19-étől, amikor nagyjában a helység lábait érték el, 24-ig, vagyis 5 nap alatt térnyerésük alig tett ki többet 30–40 km-nél, ami 6–8, vagy még egy napi pihenőt is betudva 7–10 km-es napi átlagos menetteljesítménynek felel meg, amihez megjegyezhetjük, hogy megvert és felbomolva visszaözönlő ellenséget nem így sétálva, hanem erélyesen neki iramodva és keményen közbevágva szokás üldözni, hogy az lehetőleg végkép tönkretétessék. Amily sikerdúsak és sokat ígérők voltak a románoknak a helységben sokkalta nehezebb viszonyok között kifejtett első néhány napi műveletei, amikor április 16-ától 19-éig, vagyis 4 nap alatt 80–90, tehát naponta átlag 20–23 km-t tettek meg, csodálatosképpen épp oly mértékben laposodtak el és zsugorodtak össze ezek a teljesítmények a hegységből való kiérés napjától kezdve.

[1] Persze Stromfeld még nem tudott a székely-román tárgyalásokról, s így a székelyek már csak ez okból sem akartak támadni.