Ez volt a Pogány–Czobel dinasztiának utolsó fontosabb rendelkezése, mert rövid, mindössze kétheti kísérletezés után őt is elérte végezte; bukásában az a legérdekesebb, hogy éppen az általa inaugurált és tűzzel-vassal terjesztett bizalmi rendszernek köszönhette; az 1. nemzetközi ezred egyik zászlóalja vonult fel ellene ápr. 4-én és nem is tágított addig, amíg a mindenható hadügyi népbiztos helyét el nem hagyta.

Haubrichnak a bíróság előtt tett vallomása szerint „az április 4-i tüntetésnek, amely Pogány megbuktatására irányult, az volt az indítóoka, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában; Néró és Napóleon, Szamuely a Néró és Pogány a Napóleon.” Ez a hasonlat különben mindkettőre találó. Szamuely vérlázító kegyetlenkedéseivel szolgált rá, hogy neve a Néróéval nexusba kerüljön, Pogány pedig amellett, hogy előszeretettel kultiválta a napóleoni pózolásokat, a franciák halhatatlan császáráról darabot is írt, amelynek a főváros egyik színpadán, természetesen a proletáruralom alatt, elég szép sikere is volt.

A Pogányon ápr. 4-én esett csúfságot, ha némileg enyhítette is, de egészen lemosni nem tudta az a tény sem, hogy a forradalmi kormányzótanács alábbi határozatával egyhangúlag állást foglalt mellette: „1. A forradalmi kormányzótanács a legerélyesebben elítéli a proletárság egyes rétegeinek önkényes és erőszakos fellépését Pogány József népbiztos elvtárs ellen. A proletárság egyetlen rétegének vagy csoportjának sincsen joga önkényesen vagy erőszakosan fellépni a proletárdiktatúra bármely megbízottja ellen. 2. A forradalmi kormányzótanács kijelenti, hogy azokkal, akik álhírekkel és rágalmakkal előidézték Pogány József népbiztos elvtárs ellen ezt a fellépést és akik a munkások és katonák egy részét félrevezették, úgy kell elbánni, mint az álhírek terjesztőivel.” Persze, hogy ez is, mint sok más, csak üres fenyegetés maradt.

Kun és Pogány-féle ügyből keletkezett palotaforradalomszerű belső kavarodást több fiatal nagyra törő elvtársa ambíciójának kielégítésével akként oldotta meg – ami mellesleg megjegyezve, pozíciója megerősítéséhez is nagyban hozzájárult –, hogy a népbiztosi helyettesi állások egyidejű megszüntetése mellett egy-egy népbiztosság élére egyszerre több egyenjogú és egyenrangú elvtársat biggyesztette. Ennek az lett a következménye, hogy amíg az elnökségre és 13 tárcára már eddig is 17 népbiztos jutott, most az új szabályozás folytán az elnöki tisztségre és az előbbinél egyel kevesebb, azaz csak 12 tárca élére összesen 34, vagyis éppen még egyszer annyi népbiztos került; így tehát éppen elegen voltak ahhoz, hogy a levest alaposan elsózzák. Azt az egyet azonban el kell ismernünk, hogy amily váratlanul és gyorsan keletkezett a Pogány ügyből kifolyó, elég súlyosnak látszó kormánykrízis, Kun azt tagadhatatlanul ügyes gyakorlati érzékével éppoly gyorsan, alig néhány óra lefolyása alatt, még ugyanaz nap el is intézte. Ez a meglepő gyorsaság az elhatározásokban és cselekvésekben egyébként jellemző tünete volt a tanácsköztársaság összes ténykedéseinek, aminek azonban legfőbb nyitja az volt, hogy Kunt és társait sem morális, sem pénzügyi, sem egyéb tekintetek nem korlátozták, se nem feszélyezték, miután előttük a lelkiismereti fordulás teljesen ismeretlen fogalom volt. Ezért nyári zivatarhoz hasonlóan, amily gyorsan beborult, rendszerint épp oly gyorsan ki is derült Kunék feje fölött az ég.

Most is így történt. A fenti forrongás és kormánykrízis okozta belső sebekre és keservekre Kunék szerencsecsillaga ezúttal külső vonatkozású gyógyítószerről és hűsítő tapaszról gondoskodott, amennyiben még ugyanaznap, április 4-én Smuts angol tábornok megjelenése képében a külpolitika horizontján bukkant fel egy nemcsak értékes, de a proletárvezérek egyéni hiúságát is nagymértékben kielégítő és felett bíztató reménysugár, melyre később visszatérünk még.