Így vigasztalan és reménytelen volt szegény hazánk katonai helyzete a világháborút követő első évfordulón; a legjogtalanabbul halálra üldözött vadként, egész testén hurokkal körülvéve, immár teljesen terítékre került ez a szerencsétlen ország; ezt a hurkot ellenségeink, esetleg a teljes megfojtásig akkor és annyira húzhatták szűkebbre, amikor éppen nekik jól esett. És ha kérdezzük, mi okozta mindezt, mi juttatott bennünket ennyire, a legfőbb okokat a következőkben találjuk: a) a túl hosszú tartama folytán a széles néprétegek előtt nagy mértékben ellenszenvessé vált és épp ezért a nemzetet testileg, lelkileg és gazdaságilag annál gyorsabban kimerített világháborúban; b) szomszédainknak Wilson állítólagos népboldogító elveinek, az úgynevezett népek önrendelkezési jogának nyomán támadt kapzsiságában; c) Károlyi Mihálynak és szűkebb környezetének defaitista, nemzetrontó és az ország belrendjét és nyugalmát csakhamar teljesen felborító aknamunkájában;[1] majd ennek további folyományaként; d) egy a viszonyokat ügyesen kihasználó, a legaljasabb céloktól vezérelt, az úgynevezett proletáriátus élén álló törpe minoritásnak hallatlanul frivol és vakmerő, a hiszékeny nagy tömeget szinte hihetetlenül üres és nevetséges ígéretekkel becsapó, de másrészt durva, erőszakos eszközökkel és eljárással minden tisztességes embert megfélemlítő, hazafiatlan aljas viselkedésében és e) a magyar polgári, közép- és főúri osztálynak évek során át megnyilvánult nembánomságából és nemtörődömségéből a fenti machinációkkal szemben fokozatosan kialakult tehetetlenségében.

[1] Dr. Váry Albert kir. főügyész a Tisza-gyilkosokról szerkesztett vádiratában következőleg jellemzi igen találóan Károlyiék aknamunkáját: „Kezdettől fogva volt az országban egy elenyésző kisebbség, mely nem akarta tudomásul venni, hogy a háború kitörésének nem mi vagyunk az okai s nem akarta elhinni, hogy ellenségeink létünkre törnek. Ezek eleintén csöndben, utóbb hangra kapva suttogták, hogy ahhoz a háborúhoz semmi közünk, annak megvívása idegen érdek s azt meg nem nyerhetjük. Hiába voltak győzelmeink, nem hittek benne; hiába volt az orosz, utóbb román beözönlés, nem vették komolyan. Pacifizmust hirdettek, mikor verekednünk kellett és békekötést sürgettek, midőn ellenségeink minden közeledésünket mereven visszautasították. Kapóra jött nekik Wilson világboldogító 14 pontja, erőt merítettek az 1918. júniusi piaavei támadás összeomlásából, majd abból a tényből, hogy a németek 1918. július végétől állandóan visszavonultak s végleg hangos lett a szavuk az 1918. szeptember végei bolgár kiváláskor s külön fegyverszünet megkötésekor. Lekicsinyelték 1916. dec. 12-i békeajánlatunk kerek visszautasítását, nem látták, hogy ellenségeink a katonai döntést keresik, s nem hallották Clemenceau „föl, a szeplőtlen győzelemre” csatakiáltását. Ahelyett, hogy ellenségeinket győzték volna meg a békekötés szükségességéről, a mi harcoló katonáink fülébe harsogták a béke kábító jelszavát s lassanként sikerült annyira megtéveszteniök a közvéleményt, hogy sokan hinni kezdték, hogy mi vagyunk okai a háborúnak s mi akadályozzuk meg az azonnali békekötést. Ennek a nemzet gyöngeségére, erkölcsi passzíváira s háborús kimerültségére számító kicsiny, de elszánt, s utóbb nagyon hangos csoportnak volt vezére Károlyi Mihály. Köréje csoportosult minden destruktív, a nemzet életerejében nem bízó, az esetleges elbukástól prédára leső, hatalomra vágyó, hazafiatlan, cinikus, pacifista és radikális elem, mely a háború elvesztésétől várta hirdetett igazságait s a saját maga érvényesülését.