Erdély többi területén az egyes fontosabb helyeken 60–200 főnyi karhatalmi és csendőralakulatok voltak, de nem nagy számban. Rendes katonaság híján a kormány és később a különféle nemzeti tanácsok a közbiztonság és magánvagyon megvédésére országszerte nemzetőrségeket szerveztek; ezek azonban a belső rend és közbiztonság fenntartására és helyreállítására nem voltak alkalmasak, mert legtöbbje ahelyett, hogy a rendet fenntartotta volna, maga rabolt és fosztogatott, ahol szerét tehette. Nemzetiségi területeken a különböző nemzetiségek saját kebelükből alakítottak nemzetőrségeket, melyek hamarosan szembehelyezkedtek a magyar államhatalommal és a megszállás céljából az országba betörő idegen haderőhöz csatlakoztak. Így volt ez Erdélyben is, ahol egyes városokban és falvakban kisebb magyar, de majdnem mindenütt azoknál erősebb román nemzetőr alakulatok voltak, úgy hogy esetleges összetűzés esetén mindenütt a románok lettel volna túlsúlyban.

Eközben az Erdély megszállására rendelt három hadosztály következőleg vonult fel (lásd a 10. számú mellékletet): a 6. hadosztály Birlat környékén, a 7. hadosztály Piatra-Roman között, a nyugat felé eltolt 2. vadász hadosztály pedig Mackensen tábornagynak 1918. december 1-jéig a déli Kárpátok szorosain átvonuló német hadseregét követte, de a legnagyobb óvatossággal. A 6. és7. hadosztály november 13-áig a határ mentén való csoportosítását is befejezte. A 6. hadosztálynak Bánffyhunyad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Segesvár-Nagyenyed, a 7. hadosztálynak Szilágysomló-Nagybánya-Máramarossziget és Dés területét kellett megszállnia.