Az október 31-én a nemzeti tanácsból alakult forradalmi kormány magáévá téve Wilson tételeit, a teljes pacifizmus elvére állva és Magyarországot semleges államnak deklarálva, dacára annak, hogy Kövess tábornagy bejelentette, hogy a déli frontot tartani képes, elrendelte a magyar csapatok fegyverletételét. Hogy ezt az elhatározást a kormány a közvélemény előtt is plauzibilissé tegye, szócsövei útján úgy tüntette fel a harctéri helyzetet, mintha olasz frontunk a csapatok engedetlensége folytán már végképp összeomlott volna és hogy ennek folytán minden további vérontás hiábavaló és céltalan. A helyzetnek ily módon való beállítása – ahogyan az az eddig előadottakból is eléggé kitűnik – szemenszedett valótlanság volt. Ha sikerült is az ellenségnek frontunkat az olasz mélyföldön áttörni, aminek következtében a hadsereg főparancsnokság a hegyi frontnak visszavételét is elhatározta, azért a helyzet még távolról sem volt végképp elveszettnek és menthetetlennek mondható. A Piave mögött párhuzamosan húzódó folyamszakaszok és végső esetben a még hátrább fekvő Karszt-fennsík még bő alkalmat nyújtott sikeres védelem és ellenállás kifejtésére, aminek hatása alatt az ellenséget, ha másra nem, legalább elfogadhatóbb békefeltételek adására kényszeríthettük volna. Arra pedig, hogy kétségbeessünk, mindent veszve lássunk és a fegyvert magunktól gyáván eldobjuk, nemcsak hogy szükség nem volt, hanem egyenesen Károlyi-Linderék egyik legaljasabb bűnéül róható fel.