A szeptember 21. és 26-ika közötti harcok a két szembenálló félnek majdnem emberfeletti, de végeredményben siekrtelen erőlködését tárják elénk. Hol itt, hol ott lángol fel a harc heve anélkül, hogy ezáltal az általános nagy helyzet képe megváltoznék. Hogy ily nehéz viszonyok között a balkán haderők főparancsnoksága elhatározásaiban és intézkedéseiben némileg kapkodóvá vált, azon utóvégre nem is csodálkozhatunk.

Az a rettenetes élet-halálharc, amely a szerbek részén főkép a 6. hadsereg jobbszárnya ellen megnyilvánult, a tovább délre Boszniában elért szép sikereikben nyeri magyarázatát. Ha itt a Jagodnja tájékán is sikerült volna előretörni, akkor valószinűleg hamarosan az egész osztrák-magyar harcvonal összeomlott volna. Hogy ez nem következett be, ez elsősorban az e szárnyon küzdő csapatjainak kiváló magatartásának és az itt latbavetett szerb erők végső kimerülésének volt köszönhető.

Ami a Potiorek, hadseregfőparancsnokság és katonai iroda közötti legújabb konfliktust illeti, hát az bizony elég szomorúnak és sajnálatraméltónak mondható. A szószerint közölt szövegek alapján mindenki maga megalkothatja erről a valóban kényes ügyről a saját véleményét, részemről azonban csak egyet nem hagyhatok megjegyzés nélkül és ez Potiorek táborszernagynak lekicsinylő és elitélő véleménye prononszirozottan a «magyar» honvédségről és népfölkelésről. Igaz, hogy többek között a 40. honvédgyaloghadosztály kötelékébe tartozott 80. honvédgyalogdandár szeptember 9-én nem a legszerencsésebben harcolt, miért is azt a 13. gyalogdandárral történt felváltás után hátra kellett küldeni. Hogy mi volt az oka az említett dandár hirtelen összeroppanásának, azt utóvégre kár is volna hosszasabban feszegetni, de azért legfelsőbb helyen mindjárt az egész intézmény felett pálcát törni, az már csak még sem járja. Apróbb szépséghibák a kemény hosszú hadjárat folyama alatt még a legkitűnőbb csapatnál is előfordultak, de azért ez csak nagyon keveset, sőt mondhatni semmit sem von le az illető csapat valódi értékéből.

Tény és való, hogy a cs. és kir. hadsereg legmagasabb parancsnokai kivált eleinte nem nagy bizalommal voltak eltelve a magyar csapatok, de kivált a honvédség és népfölkelés osztagai és seregtestei iránt, sőt azokat majdnem kivétel nélkül bizonyos animozitással fogadták és kezelték. És mindannak dacára ez az eleinte mostoha gyermek gyanánt kezelt intézmény hovatovább, még a legsúlyosabb viszonyok között is bátor, korrekt és feltétlenül megbizható magatartásával oly általános megbecsülést és hírnevet vívott ki magának, hogy arra az egész magyar nemzet valóban büszke lehet. Én magam halottam nem egyszer a vezérkar főnökének, Arz vezérezredesnek magas katonai személyek előtt kifejezésre jutott ama kijelentését, hogy a honvédhadosztályok kivétel nélkül mind jók, sőt azok legtöbbje határozottan kitünő. Hogy pedig az öreg magyar népfölkelők, többgyermekes családapák hiányos felszerelésük és ósdi Werndl-fegyverzetük dacára sokszor minő csodás kitartást tanusítottak a fáradalmak elviselésében, még pedig nemcsak védelmi, hanem gyakran támadólagos vállalatok keretén belül is, arról köteteket lehetne teleírni. De ezeknél is minden csak a bánásmódtól és a helyes vezetéstől függött. Ahol a vezetők, altisztek és tisztek megállták helyüket, ott a csapatok a legnehezebb viszonyok között is mesébe való dolgokat produkáltak.