Szeptember 19–20-ika körül mindkét fél részén a csatakrizis tetőpontját érte el, amennyiben a hadműveletek és a nagyobbszabású harci tevékenységek egyidőre holtpontra jutottak. A mi részünkön most mát a napok óta mozdulatlanul álló 5. hadsereg harcvonala a legutóbbi nagymérvű csapatleaádsok folytán immár teljesen megmerevedett; hasonlóan megfeneklett az eleinte oly sok reménnyel kecsegtető Krauss-féle támadás is. Végül a jó hosszú ideig lendületes támadásban és előnyomulásban levő 6. hadsereg immár teljesen a védelembe vettetett vissza, még pedig olyan körülmények között, hogy most már annak további sorsa miatt kezdett legjobban aggódni a balkán haderők főparancsnoksága. Quod mutatio rerum!

Hogy ez eleinte tisztán védelemre szorítkozó, az utolsó napokban ellenben több lelkesedéssel, mnt erővel ellentámadásba átmenő szerbek szussza oly hamar elfogyott, azon igazán nem csodálkozhatunk. A trónörökös személye és a két Duna-hadosztály, az volt az egész, amit ők ép a legkritikusabb pillanatban a mérleg serpenyőjébe vethettek. Ebből 1 hadosztály a mindjobban szorongatott és veszélyeztetett mačvai csoporthoz, a trónörökös személye a másik hadosztállyal pedig a döntő fontosságú krupanji harcmezőkre indíttatott el. Hogy ez a kis maroknyi csapat a felmutatottaknál nagyobb eredményeket nem érhetett el, azon igazán nem csodálkozhatunk.

A legfőbb okot, hogy miért lett mindkét fél oly hirtelenül további eredményes hadműveletekre képtelen, egy megfelelő főtartalék hiányában találjuk és itt ki kell jelentenem, miszerint az összes erőknek már kezdettől fogva a legelső vonalba való előrerendelése volt, nézetem szerint, a Potiorek-féle hadvezetésnek egyik legnagyobb hibája. Ez bosszulta meg magát már az első, és ugyanez a mostani második offenzivánál is. hogy a szerb legfelsőbb hadvezetőség sem tartott vissza magának általános főtartalékot, annak az a magyarázata, hgoy nem volt miből. Nem így állot a helyzet a mi részünkön; Potiorek táborszernagynak valóban alkalma lett volna, hogy magának a végső döntésre számottevő tartalékot tartson vissza. Ehelyett azt láttuk, hogy ő a hadseregtartalékszámba menő Snjarič-dandárt a legelső kritikusabbnak látszó alkalommal mindjárt végkép kiadta kezéből és ezek után már csak olyanformán operált, hogy egyik bajbajutott alárendelt csoportját a másik rovására az utóbbinak harcvonalából kivont csapatrészekkel támogatta, aminek az lett a következménye, hogy anélkül, hogy a segítségre szoruló helyzetén kézzelfoghatólag lendíthetett volna, a még jobban meggyengített és már amúgyis elkedvetlenített másik csoportot, az 5. hadsereget, nemcsak hogy teljes tétlenségre kárhoztatta, hanem a legnagyobb mértékben el is keserítette.

Siker tekintetében az eddigi hadműveletek mindkét részen negativok voltak, de míg a szerbek már ezzel a negativummal is, amely az osztrák-magyar offenziva megállítását jelentette, óriási sikert és eredményt könyvelhettek el, addig a mi részünkön ez a negativum a főhadiszintérre is kiható újabb kellemetlen meglepetést és csalódást okozott.