Szeptember 9-én a XVI. hadtest csapatjai átlag 2–3, a XV. hadtestbeliek pedig 5–6 km-rel, vagyis nem valami tulságos nagy mértékben jutottak előbbre. A hadsereg támadása az egész arcvonal mentén egyenletesen elosztott erőkkel végrehajtott arctámadás képét mutatja, melynél a dandárok egymás mellett kapaszkodtak fel az előttük levő, egymással párhuzamosan haladó hegygerincekre. Viszonylagos túlerő létesítésére sem a hadsereg-, sem a hadtest-, sem a csoportparancsnokok egyik helyen sem törekedtek, épígy nem tartott vissza egyikük sem számottevő tartalékot, sőt még a kezdetben hátullevő 7. és 9. hegyidandár is beérkezésükhöz mérten nyomban az első vonalba rendeltettek. Ennek megtörténete után már csak az útban levő Snjarič-dandár jöhetett hadseregtartalékszámba tekintetbe. Hogy ez a támadásnak nem a legcélszerűbb és legalkalmasabb formája, azt nem igen kell hosszasabban bizonyítgatnunk, valamint azt sem, hogy ily eljárás mellett a terep és az ellenséges megerődített állások okozta nehézségek a lehető legnehezebben voltak csapatjaink által leküzdhetők. Olyan volt ez az eljárás, mint mikor valaki a bikát szarvánál fogva akarja a földre teríteni. Ezért nem is csodálkozhatunk, hogy derék csapatjainknak sok, igen sok véres verejtékébe került, hgoy a számra nézve ugyan gyengébb, de haditapasztalatokban gazdag, edzett és szívós ellenséget az egymás mögött jól emgválasztott és gondosan elkészített állások egész sorából kiüzze. Ezért, ha nagy volt is az öröm, valahányszor egy-egy uralgó magaslatot elfoglalni sikerült, mindenki tudta, hogy másnap még magasabbra fel kell kúszni, ahol az előző napi fáradalmak talán még hatványozottabb mértékben megismétlődnek.

Amint a 3. számú mellékletből kivehető, szeptember 9-ike folyamán – A Drina-hadosztálybeli csapatok éjjeli támadását megelőzőleg – a 83 1/2 zászlóaljat, 6 1/4 lovasszázadot és 38 üteget számláló 6. hadsereggel szemben mindössze az I. Drina- és a II. Morava-hadosztály és 4 pótzászlóalj állott, ami összesen 36 zászlóaljnak, némi lovasságnak és legfeljebb 24–30 ütegnek felel meg s így gyalogságban több mint kétszeres, tüzérségben pedig körülbelül másfélszeres volt a túlerő a mi csapatjaink részén, mely erőviszony határozottan lehetővé tette volna, hogy legalább egy helyen hatalmas, végleges döntést gyorsan előidézni képes főtámadó csoport alakíttassék. A terep alakulatát, a hegyhátak vonulatát és a közlekedési vonalak minőségét figyelembe véve, nézetem szerint erre a legalkalmasabb terület a Krupanjtól délre fekvó hegyvidék volt. Itt kellett volna a rendelkezésre álló 12 dandárból legalább nyolcat latba vetve, minél előbb arra törekedni, hogy azok erős jobbszárnnyal intézett átkaroló támadással a Krst–Rožanj–Zdrela–Sanac–Kosutnja stopa-hegyvonulatot hatalmukva kerítve, Zavlaka–Stolicén át az ellenséges főerő oldalába és hátába törjenek. A fennmaradó 4 dandár, anélkül, hogy eredetileg annyira északra eltolattak volna, Zvornik és Colopek között a Drinán átkelve, a Kriva jela–Grn. Borina-hegyhát felé lett volna irányítandó és szinte biztosra vehető, hogy az ekként végrehajtott támadás eredményeként a Gucevo-magaslat majdnem önmagától hullott volna a győzők kezébe.

Ahhoz sem férhet kétség, hogy a Krupanjon át gyakorolt hatalmas nyomás csakhamar egyengette és nagymértékben megkönnyítette volna az 5. hadseregnek és a Krauss-csoportnak további működését is.

Az 5. hadseregnek és a Krauss-csoportnak a papiron elég szépen kigondolt és elrendelt duna–száva–drinamenti nagy egységes támadása a délután folyamán kiadott intézkedés folytán a 6. hadsereg felette nehéz részlettámadásává zsugorodott össze.

Ez mindenesetre nagyban megkönnyítette a szerbek helyzetét, akik épúgy, mint előbb az 5. hadsereggel szemben, tovább délre a 6-ikkal szemben is tőlük telhetőleg szivós ellentállást fejtettek ki s úgyszólván csak lépésről-lépésre huzódtak vissza hátrábbfekvő állásaikba, hogy ott újból ugyanolyan kitartással és hevességgel vegyék fel a harcot a számra nézve őket fölülmuló ellenséggel.