Potiorek táborszernagy a valjevói első offenziva kudarcából mindenekelőtt azt a következtetést vonta le, hogy ez az offenziva Plevlje–Uzice–Valjvón át tulságosan széles alapra volt fektetve, aminek következménye az volt, hogy az 5. hadsereg vereséget szenvedhetett anélkül, hogy a szomszédos 6. hadsereg előbbinek sorsára idejekorán döntő és kedvező befolyást gyakorolhatott volna. Ezért a balkán haderők főparancsnokának legelső törekvése odairányult, hogy ütésre szánt haderőit a most már sokkal kompaktabban együtt levő ellenséges haderőkkel szemben lehetőleg szűk téren egyesítse, amelyből azok egymással szoros kapcsolatban voltak hivatva az ellenséges főerőt délről átkarolólag megtámadni. Míg az első offenziva alkalmával a 6. hadsereg Uzicére, az 5. pedig Valjevóra volt irányítva, addig most már az összes rendelkezésre álló haderők koncentrikusan Valjevo felé rendeltettek előre. A támadás iránya eszerint nagyban véve most is nyugatról kelet felé irányult, mire nézve nézetünket már az első hadműveleti terv megbeszélése alkalmával kifejtettük. Abból a szempontból azonban ez az új hadműveleti terv valóban figyelmet érdemel, hogy Potiorek táborszernagy ezúttal minden mellékcél negligálása mellett az összes rendelkezésre álló erőket a döntő hadműveletek számára kiszemelt szinhely közelébe rendeli előre, miáltal Boszniát és Hercegovinát az eddig féltve őrzött Sarajevóval együtt úgyszólván csapatok nélkül hagyva, a legnagyobb bizonytalanságnak teszi ki. Potiorek táborszernagynak ez a mindenekfölött a főcélt szemelőtt tartó elhatározása, amily merésznek és veszélyesnek, époly szépnek is mondható. Ennél több csapatot a döntő mérkőzéshez egyesíteni valóban aligha lehetett volna és ez kétségkívül Potiorek táborszernagy érdeme.

Hogy a Száva–Drina mentén összpontosított összes erőket egységesen és egyszerre akarta Potiorek táborszernagy az ellenségnek nekivinni, azt is helyeselnünk kell, de hozzá kell tennünk, hogy ennek nem voltak meg az előfeltételei; egyelőre sem az 5. hadsereg, sem a Lütgendorf-csoport még nem volt abban a helyzetben, hogy Potiorek táborszernagy kissé túlvérmes kívánságának eleget tegyen. A tulságos nagy hév és türelmetlenség jellemzi tehát ezúttal is a balkán haderők főparancsnokságának minden tettét, minden rendelkezését.

A támadás formája gyanánt ezúttal is az átkarolást választotta Potiorek táborszernagy, melynél a terhek oroszlánrésze már a rendkívül nehéz terepviszonyokra való tekintettel is a XV. hadtest jobbszárnyát képező 48. hadosztályra és a XVI. hadseregre hárult. Sőt bizonyos tekintetben az északi szárnyon, a Lütgendorf-csoport által is valami átkarolásfélét akart Potiorek táborszernagy inscenáltatni, de ez tulajdonképen csak gyenge kísérletnek minősíthető, mert ezektől a hevenyében összeszedett csapatoktól még annyit sem lehetett elvárni, mint az első támadás alkalmával a 29. hadosztállyal megerősített IV. hadtesttől.

Alapjában véve a mostani támadás tervnek a képe is olyan volt, mint az elsőé, csakhogy az egésznek szűkebb téren kellett lejátszódnia. Az első támadási tervre tett észrevételek ennélfogva nagyjában véve erre az új támadási tervre is vonatkoztathatók.

A Potiorek–Bolfras–Conrad-féle folytatólagos levélváltásokra újabb megjegyzésem nincsen, mert szinte jobbnak tartom, hogy erre nézve mindenki minden befolyásolás nélkül alkossa meg a maga nézetét.