Mostar eleste után a bosnyák fővárosnak elfoglalása minden esetre kiválóan fontos és nagyhorderejű tényezőnek volt tekinthető, de azért még nagyon távol állottunk attól, hogy Bosznia és Hercegovina okkupálását befejezettnek tekinthettük volna. Mindenek előtt itt volt a Romanja planina, ahol a Sarajevot odahagyni kényszerült fölkelők új ellenállásra készültek és ahova Visegradon és Groazdán át Albániából új erősbítéseket és egyéb hadi készleteket vonhattak magukhoz. Itt volt Zvornik környéke, melynek lakossága a 20. hadosztály visszavonulása után tombolva törtetett Doboj irányában hadseregünk oldala és háta felé előre. Itt volt a Posavina, ahonnan a Száván való hajózást fenyegette veszély, sőt egyes fegyveres csoportok a folyón átkelve, a Dráva–Száva közti területet is kezdték veszélyeztetni. Bosznia nyugati részében különösen Livno és Bihac vidéke borult mindíg jobban és jobban lángba és itt voltak a hírhedt krajnai bosnyák bandák, amelyeknek garázdálkodásait nem egykönnyen lehetett megfékezni. – Hercegovina legnagyobb része meghunyászkodott ugyan, de az összeköttetést Mostarból Konjicán át Sarajevo felé csak ezután kellett megnyitni és állandóan fenntartani. Szóval még jó sok teendő akadt, amelyeknek elvégzésére újabb friss és tetemes csapatok latbavetése vált szükségessé. Ezt belátva, határozták el Bécsben a már bosznia-hercegovinai területen álló csapatok megerősítését és ezzel kapcsolatban a 2. hadsereg felállítását olyanformán, hogy a XIII. hadtesten kívül még három hadtestnek, a III., IV. és V-iknek mozgósítását rendelték el s azonkívül a 14. lovas dandárt és több magyar és horvát honvéd zászlóaljat, ugyancsak hadilábra emelve, a Száva mentére rendeltek megszálló és határőrző szolgálat ellátására.