Épúgy, mint a 6. hadosztály, a 7-ik is igen helyesen úgy intézte a Száván való átkelést, és a további előnyomulást, mintha azt ellenséges ellenhatás alatt kellene megtennie. Ennek az óvatosságnak és felkészültségnek köszönhette a hadosztály, hogy a jelentéktelen doberlini puskázástól eltekintve, a kiválóan fontos Banjalukát minden ellenséges ellenhatás s így harc nélkül ejthette birtokába.

Miután a főoszlop, illetve a 6. hadosztály szintén csak augusztus 3-ikán érte el Dobojt,[1] Württemberg herceg, a 7. hadosztály parancsnoka, az említett napig bátran megmaradhatott volna ott a hadosztálya zömét alkotó 2. és 3. hegyi dandárral, ahol az 1. hegyi dandár beérkezte után augusztus 3.-án az egész hadosztály együtt lett volna. Ámde a herceget az előretörekvés ösztöne nem hagyta nyugodni s így történt aztán, hogy míg ő hadosztálya zömével úgyszólván előrenyargalt, az 1. hegyi dandár a Banjalukában visszahagyott Sametz tábornok illetéktelen és szerencsétlen beavatkozása folytán nagyon is lemaradt, ami igen könnyen megbosszulhatta volna magát, sőt mint alább kimutatjuk, könnyen felette súlyos helyzetet idézhetett volna elő. Az augusztus 5.-én Rogeljenél tapasztalt elég makacs ellenséges ellenhatás, mely csak 4 órai kemény harccal volt végre megtörhető, még inkább összes erőinek mielőbbi egyesítésére kellett volna hogy ösztökélje a 7. hadosztály parancsnokát, holott, – igaz hogy nem egészen az ő hibájából – az előrelátható jajcei újabb nagy összeütközés előestéjén, augusztus 6.-án este, a hadosztálynak oly rettenetes szétdaraboltságát látjuk,[2] hogy azt mindenre, csak éppen komoly harc vívására alkalmasnak nem mondhatjuk. Ennek a harcnak a megindításakor a hadosztályparancsnoknak a rendelkezésére álló mintegy 20.000 emberből és 16 lövegből mindössze mintegy 5000 ember és 8 löveg volt a tett színhelyén.[3] Itt tehát ugyanaz a hiba történt, mint a főoszlop részéről a zepčei ütközetben.[4]

Bár a hadosztály parancsnokság tudta, hogy Jezero és Jajce között nagyszámú ellenség áll, azért nemcsak az ütközetvonatot vitte a csapatoszlop végéhez csatlakozva magával, hanem a nagyvonatot is úgy indította 2 század fedezete alatt Varcar Vakufról Jezero felé előre, hogy az a déli órákban ép akkor érkezett be oda, amikor a harc éppen a krízis tetőpontján állott, még pedig a császáriakra nézve a lehető legrosszabb esélyt mutatva. Württemberg herceg altábornagy ugyanis vezérkari főnökének, Albori alezredesnek egy baloldaloszlop kikülönítésére vonatkozó igen helyes javaslatát el nem fogadván, az összes csapatoknak egy oszlopban az országúton való előnyomulását rendelte el.[5] Így történt aztán, hogy az egyes csapatoknak az utolsó pillanatban a menetvonalról az attól északra fekvő s az ellenség által széles kiterjedésben és erősen megszállt magaslatokra való kirendelése és felérkezése igen hosszú időbe került és a csapatoknak szinte kibirhatatlan kifárasztását vonta maga után.[6] Pedig ezekre a magaslatokra mindíg több és több csapatnak felrendelése annál sürgősebbnek mutatkozott, mert most már világosan kitűnt a fölkelők ama szándéka, hogy a császáriak balszárnyát átkarolólag megtámadva, fokozatosan az összes csapatokat a jezerói tóba szorítsa.[7] És szinte kétségtelen, hogy csak valamivel nagyobb támadási készség mellett a fölkelőknek ez a szándéka teljesedésbe is ment volna. A déli órákban ugyanis a császáriak balszárnya már tényleg át volt karolva, úgy hogy azt újabb erősbítések beérkeztéig kamóalakban vissza kellett vonni. Ebben a felette veszélyes pillanatban a fölkelők szélső jobbszárnya részéről csak egy erősebb nyomás elég lett volna ahhoz, hogy a császáriak arcvonalát a legveszedelmesebb módon fölsodrítsa. Csakhogy tudjuk, hogy a dalmatákhoz hasonlóan a bosnyákoknak is csak a védelem, nem pedig a támadás volt az erős oldaluk s így tisztán ennek volt köszönhető, hogy a déltájban beállt krízist a császáriak szerencsésen megúszták, amennyiben a nagynehezen az északi szárnyra felvergődött csapatok lassacskán a fölkelők jobboldalába kerülve, ez hamarosan a fölkelők egész arcvonalának megingását, majd az egész banda fejnélküli visszavonulását vonta maga után.

Hogy mily nagy lehetett a déli órában a császári csapatok krízise, legjobban mutatja az, hogy János főherceg, a 2. hegyi dandár parancsnoka, ismételten javaslatot tett hadosztályparancsnokánál a visszavonulás megkezdésére, de a herceg állhatatosan és sziklaszilárdan megmaradt amellett, hogy a csapatoknak a végső siker kivívásáig tovább kell folytatniok a küzdelmet.[8] Ezek szerint Württemberg herceg hadosztályparancsnok önálló oszlop-, illetve csoportparancsnoki minőségében derekasan megállta a helyét. Nem így alárendelt dandárparancsnoka: Sametz tábornok és János Salvator főherceg-tábornok. Előbbiről már volt alkalmunk Beck könyvéből egy kis idézetet leközölnünk; ugyanezt tesszük most a főherceg-dandárparancsnokra nézve.[9] Egyébként az igazság kedvéért azt is le kell szögeznünk, hogy János Salvator főherceg-tábornok személyére nézve bátor, a veszélyekkel nem sokat törődő egyéniség volt.[10]

Travnikba érve, a főhercegen annyira erőt vett az idegesség, hogy gyógykezelés céljából vissza kellett szállítani a hátországba.

A hadosztályparancsnok és vezérkari főnökének lelkes, bátor kitartása alighanem nagy veszélytől mentette meg az egész okkupáló hadtestet, mert ha a 7. hadosztály ép abban az időben, amikor – mint alább látni fogjuk – a 20. hadosztály Dolnja Tuzla mellől Dobojra húzódott vissza, Jajce mellől legalább is Banjalukáig hátrál, ahol a fölkelők már különben is támadásra készültek, ez alighanem a főoszlop s vele együtt a XIII. hadtest parancsnokának cselekvési képességét és kedvét is annyira megbénította volna, hogy a további előnyomulás helyett az is vagy az ideiglenes visszavonulásra, a legjobb esetben pedig az elért helyen való megmaradásra határozta volna el magát, ami főleg erkölcsi tekintetben kiszámíthatatlan következményeket vonhatott volna maga után. Így azonban, miután a 7. hadosztály nemcsak hogy megállotta helyét Jajcenál, hanem az ellenség megfutamodása után előnyomulását Travnikig, sőt azon túl is Vitezig folytatta, ez a hadtestparancsnokságot abba a kellemes helyzetbe hozta, hogy immár bátran foglalkozhatott a Sarajevo felé való előnyomulás gondolatával.

Mint feltünő jelenséget le kell még szögeznünk, hogy sem a főoszlop, sem a 7. hadosztály körletében lejátszódott ütközetek után a császáriak egy alkalommal sem kísérelték meg a visszavonuló ellenség üldözését. Igaz, hogy a csapatok majdnem minden alkalommal az ütközet végén nagyon is ki voltak merülve, de azért ez még sem menti eléggé az üldözésnek teljes elmaradását. Ha egyebet nem is, minden összeütközés után legalább egy-egy erős, vegyes fegyernemekből alakított különítményt okvetlenül előre kellett volna tolnia a visszavonuló ellenséggel való érintkezés fenntartására és további megbizható hírek szerzése céljából.

[1] Lásd a XXII/25. számú mellékletet.

[2] Lásd a XXII/25. számú mellékletet.

[3] Az osztrák vezérkari mű 198. oldalán írja: „Das Divisions-Commando, am 7. August 7 Uhr früh bei Jezero eingetroffen, verfügte für diesen Tag Folgendes: Es sollte die Stadt Jajce nach Vertreibung aller im Aussenfelde stehenden Insurgenten eingeschlossen und die südlich dieser Stadt liegende Runjavica-Höhe besetzt werden. Die 2. Brigade hatte daher um 9 Uhr, das Inft. Rgt. Nr. 53 (von der 3. Geb. Brig.) um 9 Uhr 30 Minuten vorzurücken, während eine Compagnie in Jezero zur Verbindung mit dem Train zurückbleibt. Zur Ausführung dieser Disposition waren Truppen blos mit einem Gefechtsstande von 4786 Mann, 212 Reitern und 8 Geschützen zur Stelle.”

[4] Lásd a 482. oldalon.

[5] Beck id. m. 93. old.: „Der Marsch hätte durch eine stark gehaltene linke Seitenhut über die Licehöhe gesichert werden müssen. Der Generalstabschef Oberstleutnant Albori machte auch diesbezüglich Seiner Königlichen Hoheit dem Herzog von Württemberg ernste Vorstellungen, die aber abgelehnt wurden. Mag sein, dass der Grund darin lag, sich durch Detachierungen nicht noch mehr zu schwächen.”

[6] „Um 11 Uhr 30 Minuten vorm. – írja Beck id. m. 71. oldalán – verschob Herzog von Württemberg das I/17. Bataillon von der Strasse und liess es die Höhen nördlich davon ersteigen, wo es bis auf weiteres ... Front nach Norden, sich als Reserve aufzustellen hatte. Wie gross die Erschöpfung bei den Truppen gewesen sein musste, geht daraus hervor, dass nach Ankunft des I/17. Bataillons in die Reservestellung, der Bataillonskommandant sich auf den Erdboden niederlegte, trotz des heftigen Gefechtslärmes sofort einschlief und erst nach dem Austoben des mittags einsetzenden, von wolkenbruchartigem Regen begleitenden Gewitters, wieder erwachte.”

[7] Beck id. m. 60. old.: „Deutlich war die Absicht der Insurgenten erkennbar, den linken Flügel der k. u. k. Truppen umfassend anzugreifen, und die Division unter gelichzeitiger Verwehrung der Vorrückung auf Jajce gegen den See abzudrängen.”

[8] Erre nézve Beck id. m. 71. oldalán a következő érdekes feljegyzést találjuk: „Um die Mittagsstunde gab GM. Erzherzog Johann Salvator die Absicht kund, eventuell – falls der eigene linke Flügel tatsächlich geworfen sei, mit der Frontgruppe den Rückzug anzutreten. Diesbezüglich erhielt der Divisionär vom 2. Gebirgs-Brigade-Kommando folgende Meldungen: 1. Schriftlich: „Jägerbataillon erschöpft, keine Munition, im Rücken beschossen. Batterie muss zurück. Bitte um Bestimmung der Rückzugslinie.” – 2. Mündliche Meldung: „Der linke Flügel muss sich vor Übermacht zurückziehen. Bitte um Bestimmung der Rückzugslinie.” – 3. Zweite mündlich Meldung: „Der Feind greift den Train bei Jezero an. Wohin soll er zurückgehen?” Überdies erhielt das Divisions-Kommando die schriftliche Meldung: „Die 1. Gerbirgsbrigade kann Varcar-Vakuf heute nicht erreichen.” – Sehr lakonisch lautete die Entscheidung des Herzogs von Württemberg. Antwort: ad 1. „Jäger sind nie müde, haben noch Patronen, Rückzugslinie gibt es keine. Die Batterie soll heraufkommen!” – Ad 2.: „Soll wieder vorgehen. Rückzug unmöglich.” – Ad 3.: „Tut mir sehr leid; Train soll sich abfangen lassen: werden ihn schon wieder kriegen.” – „Herzog von Württemberg – fűzi hozzá Beck – schwankte keinen Augenblick. Felsenfest stehend in Mitte des tobenden Kampfes hielt er an seinem Entschluss fest ... Der Herzog war nicht der Mann, kleinmütigen Gedanken Raum zu geben. Sein erprobter Gehilfe Oberstleutnant Albori war desgleichen der unerschütterlichen Ansicht, der von den k. und k. Truppen besetzte Raum müsse behauptet werden, von einem Aufgeben der Stellung könne keine Rede sein.”

[9] Ugyancsak Beck írja id. m. 33. oldalán: „In dem gefechte bei Rogelje begann sich leider bereits die Wirkung des laidenden Zustandes des Erzherzogs Johann durch hochgradige Nervosität, Ungehuld bemerkbar und für die Umgebung fühlbar zu machen. Zurückzuführen ist diese Erkrankung auf den Folgezustand einer gegen früher ganz ungewohnten und forciert durchgeführten Lebensweise. Se. kaiserliche Hoheit betonte, dass „ein ins Feld ziehender Krieger” von Haus aus sich die grössten Entbehrungen auferlegen in allen Dingen sich der ausgiebigsten Enthaltsamkeit befleissigen müsse. – Dieser plötzliche Kontrast von der Lebensweise eines kaiserlichen Prinzen in ein selbst auferlegtes, übertriebenes Temperänzlertum war der Krankheitserreger. – Schon bei Mobilisierungsbeginn enthielt sich der Erzherzog jedweden Genusses von Kaffee, Tee, Chokolade, Spirituosen jeder Art, nur Wasser und wieder Wasser wurde zu sich gehommen. Bessere Speisen: wie Braten, Geflügel etc., kurz alle anderen Bedürfnisse wurden auf ein Minimum reduziert, um sowohl dem Geiste als auch dem Körper eine würdige Vorbereitung für die folgenden Strapazen des Feldzuges zu geben. – Diese Ansichten sind ideal, aber sie waren in dieser plötzlichen, forcierten und extremen Lebensweise, besonders für einen kaiserlichen Prinzen, unpraktisch und gesundheitsschädlich. – So rückte Erzherzog Johann zur Übernahme des Kommandos der 2. Gebirgsbrigade in Alt-Gradiska nut mit einem Reitknechte, beide beritten, ohne sonstigem Personale oder Wagen, Koffer, Kisten und dergleichen ein. Der Reit-Knecht war dessen um und auf – sein ganzes Gefolge. Das Gepäck, Wäsche, Uniformsorten, Beschuhung usw. hatte Se. Kaiserliche Hoheit für sich und den Reitknecht nur in den auf beiden Pferden fortzubringenden Packtaschen. – Zwei Pferde, ein Reitknecht und einige Paktaschen bildeten die Ausrüstung eines Generales – eines kaiserlichen Prinzen für einen Feldzug! – Getreu seinem Grundsatze der Abhärtung und Kasteiung jeder Art, wurde auch für die Offiziere seines Stabes nur das Essen so gekocht, wie für die Mannschaft. – Dass nach wenigen Tagen der Erzherzog bereits vor jedem Fleisch Ekel empfand, dass der fortgesetzte Genuss von Konserven und Etapen-Artikeln einen hartnäckigen Magenkatarrh heraufbeschwor, das ist bei einer so ungewohnten, plötzlich pedantisch eingehaltenen Lebensweise nur zu erklärlich. Dieser leidene Zustand musste rückwirkend auf das ganze Seelenleben, auf die Nerven wirken. Dazu kam noch die durch die Kriegslage, die wenig rosige Situation im Feindeslande vermehrte Aufregung, welche den leidenden Zustand nur verschlimmerte.”

[10] Erre nézve érdekes és jellemző a Beck könyvében a 62. oldalon előadott következő epizód: „Etwa um 10 Uhr vorm. befand sich der Herzog von Württemberg mit dem Erzherzog Johann in der Gefechtslinie des 10. Jägerbataillons. Da flog das erste feindliche Artilleriegeschoss hoch über die Köpfe des Brigadestabes, ein zweites kam schon seinem Ziele näher. Da geschan es, dass der Stabshornist des 10. Jägerbataillons, der nahe hinter dem Erzherzog Johann stand, demselben ein sehr artiges Kompliment machte. Als der Erzherzog dies sah, sagte er zum Hornisten gewendet: „Wenn Sie nochmals so ein Zeichen von Angst geben, so lasse ich Sie zu Pferd hier stehen! und wandte sich wieder ruhig zur Beobachtung der feindlichen Gefechtslinie zu. Diese Ruhe und Kaltblütigkeit imponierte den zeugen dieser Szene.”