XXII/25. számú melléklet.

Bosznia és Hercegovina, a rómaiak Illyricuma, évszázadokon keresztül, kivált a népvándorlás korában, ismételten heves, kemény küzdelmek és harcok színhelye volt. Utóbb, a X. század végén a horvátok és szerbek, majd a XI. század elején a bizánci császárok és a velencei köztársaság igyekeztek ott lábukat megvetni, miközben és a sok trónvillongás miatt a magyar királyok is alkalmat nyertek, hogy a kettős tartományra való fennhatóságukat megalapítsák. Horvátországot abban az időben Szent László királyunk szállotta meg, Dalmáciát Kálmán csatolta Magyarországhoz, Boszniára pedig II. (Vak) Béla terjeszté ki 1135-ben fennhatóságát és ő nevezte magát először Ráma, vagyis Bosznia királyának. Később a tartomány bánok uralma alá került.

Kálmán herceg II. Endre királyunk megbizásából IX. Gergely pápa támogatásával keresztes hadjáratot indított a mindinkább a bogomil, illetve patarénus vallás felé szító bosnyákok ellen, akiken teljes diadalt aratván, 1237-ben Bosznián és Hercegovinán kívül az akkor Humnak nevezett Montenegrót is hatalmába kerítette. De alig tette ki lábát a herceg a tartományból, ott újra a patarénusok jutottak hatalomra, akik 1240-ben ismét Ninoszlávot ültették a báni székbe s a tatárok dúlása folytán IV. Béla királyunknak csak 1244-ben nyílott alkalma, hogy fennhatóságát itt újból fegyverrel állítsa helyre, mire aztán a magyar bánok kora következett Bosznia-Hercegovinában. (Macsói, ozorai, sói bánság). Károly Róbert és Nagy Lajos alatt Bosznia-Hercegovina ádáz belvillongások színhelye volt, amelyeket Velence is a maga részére akart kiaknázni. Ebben az időben tűnt fel Tvrtkó István, aki Nagy Lajos pártfogásával előbb egész Boszniára terjesztette ki hatalmát, majd IV. Uros szerb cár halála után 1376-ban Lajos királyunk tudta nélkül Bosznia és Szerbia királyának koronáztatta meg magát. Nagy Lajos halála után, a Mária és Kis Károly alatt uralgó zavaros állapotokat felhasználva, Tvrtkó már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Horvát- és Dalmátországot is a maga hatalma alá hajtva, egy nagy délszláv birodalomnak veti meg alapját, de mielőtt ez az álma is teljesedésbe ment volna, 1391-ben meghalt.

Tvrtkó utóda, Dabisza István már sokkal gyengébb fejedelemnek bizonyult és 1393-ban kénytelen volt Horvátországot és Dalmáciát Zsigmond királyunknak átengedni, akinek egyúttal fennhatóságát is elismerte, aki viszont őt ismerte el Bosznia királyának.

Dabisza utódai alatt még jobban letűnt Bosznia csillaga, kivált amióta 1415-ben a török tette be lábát a tartományba, 1463 tavaszán pedig maga II. Mohamed szultán jelent meg óriási sereg élén a tartományban, hogy azt végkép leigázza, de az említett év végén Mátyás királyunk elől Makedóniába menekült. 1528 óta újra s most már 1878-ig állandóan török pasák kormányozták Boszniát, annak keresztény lakosságát végkép kiszipolyozva és vérig kínozva, ami a tartományt állandó belvillongások és lázadások színhelyévé tette. A szegény, üldözött keresztény lakosok nagy része a szomszédos, – főleg osztrák-magyar területeken kerestek menedéket.

Miután a gyenge török kormány a nagyhatalmak ismételt sürgetése dacára sem volt képes, de nem is igen akart a két tartományban a keresztények óriási kárára szüntelen dúló rendzavargásoknak, kegyetlenkedéseknek és mészárlásoknak véget vetni, a berlini kongresszus az akkori osztrák-magyar külügyminiszternek, gróf Andrássy Gyulának javaslatára 1878 évi június 28.-án megbízást adott Ausztria-Magyarországnak a két tartomány megszállására és kormányzására. Nevezetes, hogy a török kormány ezt a megbízást tudomásul vette és a maga részéről sem tett ellene, legalább nyiltan nem, kifogást. Sőt maga a szultán föl is szólította Bosznia és Hercegovina lakosságát, hogy a berlini megegyezést tartsa tiszteletben és ne szegüljön ellene a bevonuló osztrák-magyar csapatoknak. Ámde Hadzsi Lojo, a forradalmi párt vezére, a fellázított sarajevoi utcai néppel terrorizálta Hafiz pasa tábornok és katonai kormányzót, hogy ne merje közzétenni a szultán rendeletét. A folyton fokozódó anarchikus állapotokra való tekintettel Hafiz pasa felkereste báró Philippovicot, arra kérvén őt, hogy csapatjait egyelőre állítsa meg, de ez persze eredménnyel nem járt.[1]

[1] Lásd Kenedy Géza, Magyar vér Boszniában, 161.