Az olasz támadó hadműveletek számára két főirány jöhetett tekintetbe. Ezekről Szécsi id. m. 45–48. oldalán a következőket írja: „Az osztrák-olasz határvonal derékszögű iránya folytán olasz területről két főirány vezet Velencébe: az egyik nyugatról a Minción át, a másik délről a Pon át. E két iránynak megfelelően két hadműveleti vonal is állott rendelkezésre: az egyik Lombardiából a Minción át Veronának, a másik Bolognából a Pon át Paudának ... Mind a két hadműveleti vonalnak voltak előnyei és hátrányai; mind a kettőnek voltak pártolói és ellenzői. Már jóval a háború kitörése előtt a nyugati hadműveleti vonalnak (a Minción át) legszívósabb szószólója volt La Marmora tábornok; a déli vonalnak (a Pon át) híve Cialdini volt.[1] A hadseregben általában véve több pártolója volt a déli vonalnak, melynek előnyeit a következőkben vitatták: Velencét két főközlekedési vonal tartja összeköttetésben az osztrák birodalom belsejével: az egyik Veronából az Etsch-völgyben Tirolon át, a másik Veronából Vicenza felé Friaulon át, a Strada Maestra d'Italia. – Ha az osztrák hadsereget a birodalom belsejétől elvágjuk, a déli sereg el van szigetelve; vagy a várnégyszögbe szorul, vagy megütközik és – tekintettel az olasz túlerőre – legyőzetik. A tiroli közlekedési vonaltól az osztrák hadsereget elvágni csaknem lehetetlen. Ez útvonal kiinduló pontja Veronában van, mely még vesztett nyilt csata után is soká tarthatja magát; az útvonal védve van a Garda tó egész hossza által, hol Ausztria még egy hadi flotillát is szervezett; védve van a Garda és Etsch közötti járhatatlan hegység által, az Etsch folyó által és az Etsch völgyben levő osztrák erődítvények által. Velencének ezen (tiroli) közlekedési vonala csaknem hozzáférhetetlen. De a másik, a friauli, a Strada Maestra d'Italia, mely különben is fontosabb a tirolinál, – ha ez Veronától keletre elérhető: akkor olasz részről minden meg van nyerve. Az osztrák sereg legfontosabb összeköttetési vonalától elvágva, a veszedelmes várnégyszög megkerülve, az ellenség megfordított arccal megütközésre kényszerítve, az ellenség hátában az egész velencei lakosság fegyverre kel, – az osztrák hadsereg szerencséről szólhat, ha Tirolba menekülhet. Az olasz hadsereg pedig egy csapásra hatalmába keríti Velencét; Veronát leggyengébb oldaláról kelet felől, úgyszólván hátulról ostromolhatja és előtte nyitva van az út a birodalom szívébe a Dunához, Bécs és Linz felé, hol aztán az olasz sereg kezet foghat a szövetséges porosz hadakkal. – E terv kivitele azt kivánta volna, hogy az olasz hadsereg csekély része foglalkoztassa az osztrák hadsereget áltámadásokkal a Mincio mentén, míg a sereg zöme körülbelül Ferrara táján átkel a Pon, ostrom alá fogja Rovigót, baloldalban körülzárja Legnagót, jobb oldalban a hajóhad foglalkoztatja Velence városának őrhadát, az olasz hadsereg zöme pedig vagy Páduára megy, vagy az ellenség magatartásához képest az Etsch balpartján megütközik. Az előnyök tehát egybefoglalva: a várnégyszög meg van kerülve; az ellenség fővonalától elvágva; a hajóhad közreműködése lehetővé téve; az ellenfél kedvezőtlen viszonyok között, keletre fordított arccal volna harcra késztetve; a győzelemtől a legnagyobb politikai és hadműveleti eredmény várható. E terv valóban kecsegtető; ellene a kivitel nehézségei szóltak. Mindenekelőtt a Pon való átkelés, melyet a tervezett szakaszban egy gyengébb ellenség is megakadályozhat és mely oly nehéz műszaki hadműveletet kíván, hogy legalább három napig tart, míg az olasz sereg átkelt; ez annyi idő, ameddig nem lehet föltételezni, hogy az ellenség a hadműveletet észre ne vegye; akkor pedig Legnago–Mantuából könnyen meghiusíthatja. Ehhez járul még, hogy az alsó Po mentén az Etsch és Po köze, a Polesine, különben is mocsáros, egészségtelen vidék; Legnago és Mantua felől pedig könnyen egészen víz alá árasztható. Addig, míg Rovigo el nem esett, az Etschen átkelni nem lehet; így tehát még ha a Po és Polesine akadálya le van győzve, a sereg előtt áll az Etsch új akadálya, ahol mindazon veszélyek, melyek a Pora állottak, ismétlődnek. A terv tehát sokat igér, de nagyon nehéz és azért nem elég biztos. – Ellenben a Mincio felőli támadásnak megvan azon előnye, hogy a megindításhoz sokkal csekélyebb akadályon kell áthatolni, mint délfelől, lévén a Mincio sokkal keskenyebb, sekélyebb és partviszonyainál fogva is könnyebben áthidalható, mint a Po. Mihelyt a hadsereg a Minción átkelt, igen kedvező harcterepre jut, a Sona és Sommacampagna körüli magaslatok – ha elérik – uralgó állást nyujtanak az olasz seregnek; a sereg csekély részei ostrom alá fogják Mantuát és Peschierát, a sereg zöme pedig Verona ellen működhetik, hol előreláthatólag az ellenséges sereggel fog találkozni. Ha nem, annál jobb; tovább megy az Etschen át, az ellenséget ahol találja, az Etsch balpartján megtámadja és – legyőzi. Emellett az ellenfél már el van vágva a tiroli közlekedési vonaltól, míg az olasz sereg e vonalon közeli érintkezésben marad a Tirolban működő Garibaldival.

„Hogy a kifejtett két hadműveleti irány közül melyik jobb, melyik a helyesebb, ki dönthetné el apodiktikus bizonyossággal? Az elmélet szerint mind a kettő egyaránt jó, mert mind a kettőnek megvannak fontos előnyei. Ez előnyök mérlegelésénél azonban fontos szerep jut a hadvezér egyéniségének. Egyfelől a Pon át a nagy veszélyek, küzdelmek és nehézségek árán nagy eredmény kecsegtet, másfelől lasubb és kisebb az eredmény, de biztosabb. A vakmerő, vagy aki a nehézségek valódi lényegét nem ismeri, a merészebb, a nehezebb vállalatot választja; nagyot kockáztat, de – audaces fortuna juvat. Az óvatosabb, vagy akinek tekintete a hadművelet szűkebb körén túl is lát veszélyeket, a biztosabb út felé hajlik.

„La Marmora, ki a háború előtt külügyminiszter, a háború alatt a király vezérkari főnöke lőn, a Cialdini-féle déli irányban nemcsak az elemi nehézségeket és az ellenséges ellenhatás hadászati veszélyeit látta, hanem attól tartott, hogy az olasz hadsereget valami kudarc éri, amitől a Po felé inkább lehet tartani, mint a Minción át, ez a fiatal, laza összetartással bíró hadsereget hamar demoralizálja és az olasz ügy iránti rokonszenvnek Európa-szerte sokat árt. La Marmora tehát a Minció-féle hadműveleti irány felé hajlott; de nem mert a nagy katonai tekintély hírében álló Cialdini-val élesen szembeszállni. Így bekövetkezett, ami ily ellentétek kiegyenlítése körül gyakran elő szokott fordulni: egy kompromisszum, mely abban állott, hogy a főhadműveleti vonal a Minción át vezessen Verona felé, illetőleg az Etsch balpartjára, egy második, mellékhadműveleti vonalat azonban Cialdini az olasz hadsereg egy jelentékeny részével az alsó Pon át kövessen.[2] – Eddig a katonai elmélet semleges maradhatott és nyugodtan mondhatta, hogy mind a két hadműveleti irány jó, ha az egyiket – de csak az egyiket – teljes erővel és eréllyel betartjuk. Mind a kettőnek egyszerre való követését bátran el lehet ítélni, mert ez esetben egyik sem jut érvényre egészen, hanem könnyen mind a kettőnek hátrányai egyesülve, meghiusítják még azt a csekély eredményt is, melyet az egyiken el lehetett volna érni. – A kettős hadműveleti irány követése az olasz hadsereg kettéosztására vezetett. Ezáltal az olasz hadvezénylet magamagát fosztotta meg azon hadászati fölénytől, mellyel az osztrák sereg fölött birt: a számbeli túlerőtől, mert mint később látni fugjuk, az olasz fősereg a Mincio mentén még mindíg erősebb volt ugyan az osztrák déli hadseregnél, de e túlerő már nem volt elegendő arra, hogy az osztrák sereg morális fölényét és páratlan védelmi pozícióját paralizálhatta volna. A Cialdini-féle seregrész pedig már az osztrák egész működő hadsereggel számban egyenlő volt. Az osztrák sereg számára tehát az olasz kettős hadműveleti vonal folytán lehetségessé vált, hogy a pillanat ügyes felhasználása mellett egész erejével az olasz sereg egyikére, vagy egymás után mind a kettőre döntő csapást mérhessen.”

A fentiek szerint az olasz hadvezénylet a hatalmas sereget egy Mincio- és egy Po-hadseregre osztotta. Előbbit, mivel annak élére maga a király állott, erősebbre tartották s feladata volt, hogy az ellenségeskedések megkezdésekor a Mincion átkelve, a Garda-tótól délre fekvő dombvidéken befészkelje magát, hogy ezáltal a császári hadsereg figyelmét magára vonva, annak jelentékeny részét lekösse, miáltal Cialdininak a Po-hadsereggel az e folyamon és a Polesinén való átkelését jelentékenyen megkönnyíteni vélték, aminek megtörténte után a két hadseregnek az Etsch balpartján egyesülnie kellett volna. Hogy a Mincio-hadsereg feladatát miképen hajtsa végre, azt La Marmora az ellenségről szerzendő hírektől tette függővé s erre nézve magának teljes cselekvési szabadságot tartott fenn, viszont Cialdini is szabad kezet kapott a Po-hadsereg hadműveleteinek végrehajtási módja tekintetében, csupán arra kötelezték, hogy rendelkezéseiről La Marmorát kellőképpen tájékoztassa, illetve, hogy a tett intézkedésekről utóbbinak jelentést tegyen. Ha a Po-hadseregnek nem sikerülne a folyamon való átkelés, úgy annak a Po-tól délre nyugat felé menetelve kellett a Mincio-hadsereggel az egyesülést keresnie.

Garibaldinak szabadcsapatával Trient felé kellett előnyomulnia, hogy az osztrák déli hadsereg összeköttetését Tirollal kettévágja.

A Porosz- és Olaszország között április havában létrejött megegyezés utóbbinak a hadműveletek intézésénél ugyan teljesen szabad kezet engedett, mindazonáltal Bismarck ismételten javaslatokat tett a flórenci udvarnál s miután ezek meghallgatásra nem találtak, május végén Moltke bizalmasát, Bernhardi Tivadar hadtörténetírót egy vezérkari őrnagy kíséretében küldte el Flórencbe, hogy az olaszokat erőteljes offenzíva végrehajtására rábírja, még pedig a várnégyszög kikerülésével Ferrara–Padua irányában, ami az osztrákokat előreláthatólag a várnégyszög elhagyására és a csatának szabad térségen való elfogadására fogja rábírni, amelynek kimenetele a háromszoros olasz túlerőre való tekintettel kérdéses alig lehetett. Az itt kivívott győzelem után az olaszoknak az offenzívát gyorsan folytatniok kellett volna, hogy Bécs tájékán az ugyancsak arrafelé előnyomuló porosz hadseregnek kezet nyujtson. Garibaldinak pedig Bismarck és Moltke tanácsa szerint nem Déltirolba, hanem Dalmáciába, majd onnan Magyarországba kellett volna betörnie, hogy ott az Ausztria elleni forradalmat lángra lobbantsa. Ámde a flórenci udvar e tanácsok egyikét se tette magáévá s így Bernhardiék csakhamar azt jelenthették küldőiknek, hogy az olaszok egyáltalában nem kaphatók a velencei tartomány határain túlterjedő hadműveletek kilátásba vételére.[3]

Az osztrák hadműveleti terv fokozatos kialakulásáról röviden a következőket jegyezzük meg: Albrecht főherceg május 9.-én érkezett meg Veronába s ott átvette a déli hadsereg parancsnokságát, amelynek mozgósítása még teljes mértékben folyamatban volt. A csapatok tömeges szállítása május 20-ika táján nagyjából befejezést nyert s ekkor a déli hadsereg 3 hadteste Verona–Vicenza–Padua körletében egyesítve volt, a Zastavnikovic-mozgó portyázó dandár Coneglianonál állott. Ennek a csoportosításnak az volt az alapeszméje, hogy a hadsereget 2 napi menettel bármely irányban egyesíteni lehessen s másrészt, hogy az ellenség lehetőleg soká bizonytalanságban tartassék a hadseregparancsnokság tervei és szándékai felől. Viszont a főherceg minden tőle telhetőt megtett arra nézve, hogy az ellenség erőviszonyai, csoportosítása, szándéka és tervei felől minél előbb megbizható hírek birtokába jusson, micélból igen nagyszabású kémszolgálatot szerveztetett meg s ennek meg is lett a kellő eredménye, mert már június 3.-án megállapítást nyert, hogy az olasz király főhadiszállását Florencből Piacenzába helyezte át, ami arra engedett következtetni, – bár ez a következtetés alapjában véve, mint a fentiekből kitűnik – tulajdonképpen téves volt, – hogy az olaszok a főtámadást nem déli irányból a Pon át szándékoznak végrehajtani. Azonkívül megtudták az olasz hadseregnek két nagy csoportba való osztását, amelyek közül az erősebbik a király vezetése alatt a Mincio mögött alakul meg.

A főherceg rögtön tudatára ébredt az ellenséges sereg kettéosztásából származó nagy előnynek, de egyúttal azzal is tisztába jött, hogy minő nagy veszély hárulna abból, ha hadseregével mindkét ellenséges csoport egyidejű támadását bevárná s így arra az elhatározásra jutott, hogy az egyik csoportot megverni igyekszik, még mielőtt az a másikkal egyesülhetne, hogy ily módon legalább némileg paralizálhassa az ellenség túlerejéből származó nagy hátrányt. Ebből kifolyólag a főherceg elhatározta, hogy seregét az Etsch mögött Montagnana és Lonigo között egyesíti, hogy innen a szükséghez képest, mihelyt az ellenséges seregcsoportok egyike valami gyengét mutat, arra teljes erővel rávesse magát. A további megfontolások, számvetések és számítgatások alapján végül a főherceg a Mincio-hadsereg megtámadását határozta el, még pedig annak a Mincion való valószínű átkelése alkalmával, vagy pedig ha az a Mincio jobbpartján maradna és elsőnek a Po-hadsereg kezdené meg az offenzívát, akkor a főherceg támadja meg a Mincion átkelve, haladéktalanul a király seregét, hogy azzal, Peschierára támaszkodva, döntő csatát vívjon.[4]

[1] Az utóbbi mellett kardoskodott, mint alább látni fogjuk , a porosz vezérkar is.

[2] Szécsinek ez a beállítása tévedésen alapszik. Az olasz fővezérlet, mint alább látni fogjuk, a tüntetés szerepét az erősebb Mincio-hadseregnek, a főhadművelet végrehajtását pedig a gyengébb erejű Cialdini-csoportnak szánta.

[3] Czeschka, Der Krieg Österreichs gegen Italien im Jahre 1866, 15–20. – A porosz hadműveleti tervnek az olasz hadműveletekre vonatkozó része többek között ezeket tartalmazza (lásd FZM. Anton Freih. v. Scudier, Betrachtungen über den Feldzug 1866. in Italien, Beilage 2.): „Die italienische Armee darf sich nicht vom Festungsviereck aufhalten lassen ... sondern sie muss sich auf Bologna, Ferrara und Ancona, ja in gewissen Sinne auf ihre der österreichischen überlegene Kriegsmarine basieren und hireauf gestützt trachten, das Festungsviereck zu umgehen, indem sie den Po etwa in der Höhe von Ferrara übersetzt und gegen Padua und Vicenza vordringt ..., wo es zur Schlacht kommen kann und es lässt die Zahl der Bataillone, welche hier beiderseits in dem Kampf geführt werden können und der vortreffliche Geist, von dem die Truppen Seiner Majestät, des Königs beseelt sind, nicht zweifeln, dass diese Schlacht für die italienische Armee siegreich sein werde. Möglicherweise beschränkt sich aber die österreichische Armee auf eine passive Vertheidigung und bleibt unbeweglich im verschanzten Lager von Verona auch dann, wenn die italienische Armee sich Vicenza bemächtigt hat. Auch in diesem Falle gibt es Mittel, sie zum Aufgeben ihrer Stellung zu wzingen ... Zurückgeworfen von Vicenza in die Defiléen der Alpen oder gegen Verona, wäre österreichische Armee gezwungen, ihren Rückzug über Tirol durch den langen Umweg des Puster Thales zu nehmen ... Wenn dann die italienische Armee, den sich zurückziehenden Feind stets verfolgend, ihre Offensive fortsetzt, wenn sie, auf diese Art ins Herz der österreichischen Provinzen vordringend, sich der Eisenbahn von Triest nach Wien bemächtigt, um der preussischen Armee an der Donau die Hand zu bieten, wird der Sieg uns nicht entgehen und wir werden den Frieden vorschreiben. Das ist, was Preussen von seinem Verbündeten erwartet.”

[4] Erre nézve Czeschka id. m. 17–18. oldalán a következőket írja: „Die Ausführung dieses kühnen Offensivplanes, insbesondere jedoch die Wahl jener feindlichen Armee, gegen welche der taktische Schlag zuerst zu führen wäre, erforderten vorerst eine Reihe sehr interresanter Erwägungen des österreichischen Hauptquartiers, die nachstehend in Kürze geschildert sind. Nach den Berechnungen des österreichischen Generalstabes konnten sowohl die Mincio- als di Po-Armee den Übergang die Etsch nicht vor den fünften Operationstage bewerkstellingen. So viel Zeit war also der kaiserlichen Armee gegeben, um eines der beiden feindlichen Heere vor ihrer Vereinigung zu schlagen. – Die Mincio-Armee war nun die stärkere, stand Verona näher und wurde vom König selbst kommandiert. War der König geschlagen, so konnte dies auch den Rückzug der Po-Armee zur Folge haben, während ein glücklicher Schlag gegen Cialdini die Etsch frühestens am fünften Operationstage erreichen konnte, so war immerhin so viel Zeit vorhanden, um über die zwei Tagmärsche entfernte Armee des Königs herzufallen, sie zu schlagen und sodann an die Etsch zurückzukehren, um sich Ciladinis entgegenzustellen. – Dem Angriffe Cialdinis sah der Erzherzog mit Ruhe entgegen. War von dieser Armee der Po überschritten und die Polesine betreten, so konnten die Eindämmungen der Etsch, deren Wasserspiegel stellenweise bis zu 7 m über dem Niveau des Anlades liegt, an einzelnen Stellen durch stochen und dadurch das ganze Anmarschgebiet unter Wasser gesetzt werden. – War auch die Etsch überschritten, so musste die Armee Cialdini noch das Defilée zwischen den Colli Euganei und dem Schlossberg von Montselice durchschreiten, um Padua zu erreichen. Dieses Terrain eignete sich sehr gut zur Verteidigung und es war möglich, die Armee Cialdinis hier, mit untergeordneten Kräfen eine Zeitlang aufzuhalten.”