Az immár elkerülhetetlennek látszó nagy mérkőzéshez a két fél lehetőleg nagyszámú erőket igyekezett talpra állítani s így a szemben álló hadseregek számra nézve majdnem egyformákká váltak. Ilyenformán a siker, illetve balsiker esélye főleg az ügyesebb vezetésen és a csapatok többé-kevésbbé jobb és tökéletesebb hadratermettségén múlott. Utóbbi tekintetben, a porosz gyalogság jobb és tökéletesebb felfegyverkezésétől eltekintve, nem nagy volt a különbség s főleg ami a harcias szellemet, a nagy fáradalmak elviselését s egyáltalában a kitartást illeti, az osztrák csapatok bátran felvehették a versenyt ellenfelükkel, ellenben a magasabb vezetés a poroszok részén hasonlíthatatlanul jobb kezekben volt.

A poroszok, az osztrákok és szászok kooperatív offenzívájával számolva, hogy egyrészt Berlint, másrészt Sziléziát megvédelmezzék, három különálló csoportban vonultak fel, amelyeknek, ha az ellenséget a felvonulásban s így azt az offenzívában megelőzniök sikerülne, előrefelé kellett a Csehországot körülvevő határhegységen át az egyesülést az utóbb említett országok belsejébe keresniök. A fennálló földrajzi adottságok mellett a poroszok hadászati felvonulásának tervét feltétlenül jónak kell elismernünk.

E csoportos felvonulással szemben az osztrákok haderejük zömét egy tömegben Morvaországban vonultatták fel s így az ellenséggel szemben az úgynevezett belső vonalra kerültek, ami kétségkívül nem megvetendő előnyt jelentett, kivált flottul, gyorsan végrehajtani szándékolt offenzíva esetén. Mindenesetre még megfelelőbb lett volna a hadászati felvonulás színhelyéül Olmütz és Brünn helyett Prága környékét kijelölni, de ezt az osztrák intéző körök a megteendő, s az ellenséghez viszonyítva aránylag hosszú felvonulási vonalakra való tekintettel úgylátszik túlveszélyesnek találták. Mindenesetre nevezetes, hogy a porosz hadvezetőség eredetileg az osztrák seregnek Prága környékén leendő hadászati felvonulásával számolt, majd a hátrább fekvő, Morvaországban végbemenő felbomlásból azt következtette, hogy az ellenség nem Berlin, hanem Boroszló ellen szándékozik operálni. Viszont az osztrák fővezérlet sokáig abban a téves hitben volt, hogy a poroszok Sziléziában hajtják végre hadászati felvonulásukat, hogy onnan a legrövidebb irányban érjék el Bécset. Ez a mindkét részen fennálló téves kalkuláció mindenesetre feltűnő és érdekes, mint nemkülönben az is, hogy a messzemenő földerítés teljes hiánya folytán a két szemben álló fővezérlet majdnem az utolsó pillanatig meglehetősen tájékozatlan volt az ellenfél szándéka és első hadműveleteinek iránya és célja felől. Ez a bizonytalanság okozta a porosz 2. hadseregnek a Neisseig való balra eltolását, majd aztán újból jobbra az Elbéhez való visszarendelését, ami a csapatoknak oknélküli fárasztását és bizonyára a felsőbb vezetésbe vetett bizalomnak némi csökkenését is vonta maga után. Azt azonban meg kell hagyni, hogy attól az időponttól kezdve, amikor már helyesen volt tájékozva a kölcsönös helyzetről, a porosz fővezérlet energikusan és céltudatosan igyekezett a háború kedvező eldöntését okozó végcélját elérni. Az ellenfélnél, az osztrák fővezérletnél, sajnos ennek ellenkezőjét látjuk. Itt állandó bizonytalanságot, kapkodást, folytonos tervváltoztatást látunk úgyszólván elejétől végig.

A porosz 1. és 2. hadseregnek balra felé történt eltolása folytán a porosz hadseregek június közepén, a nagyjában véve egy nagy csoportot képező osztrák fősereggel szemben három, egymástól mintegy 150 km-nyi távolságra fekvő elkülönített csoportban állottak, készen arra, hogy az ellenséges határt hamarosan átlépjék, aminek megtörténte után a nagy főhadiszállás június 22-iki rendelkezése szerint mindhárom hadseregnek a mintegy 350 km. széles kiindulási helyzetből a döntő csata megvívása céljából immár a Jičin által jelzett egyetlen pont felé kellett az egyesülést keresniök, ami valójában nem mindennapi s amellett igen érdekes és tanulságos helyzetképet tár elénk, mely végeredményben csak annyiban tolódott el Jičin környékéről Königgrätz tájékára, amennyiben az osztrák fősereg nem folytatta Jičinen át Münchengrätz felé tervezett előnyomulását.

Amint a XXII/16. számú mellékleten feltüntetett június 25. és 26-iki kölcsönös helyzetből kitűnik, a már kezdettől fogva a belső vonalon álló osztrák fősereg akár a porosz trónörökös, akár Frigyes Károly csoportjára vethette volna rá magát, még pedig túlerővel, amíg azok egymástól elég távol állottak, úgy, hogy azok egymást hamarjában nem is igen támogathatták volna. Könnyebben, gyorsabban elérhető céltárgynak mindenesetre a jóval gyengébb 2. porosz hadsereg kínálkozott, aminek nyomasztó hatását nemcsak a trónörökös, hanem a nagy főhadiszállás is alaposan átérezte, ámde a bécsi kupaktanács a zöld asztal mellől úgy intézkedett, hogy Benedek, nem törődve azzal, hogy hadserege jobb oldalát a porosz trónörökös erősen veszélyezteti, Frigyes Károly csoportját támadja meg. E nem valami célszerű rendelkezést a táborszernagy szó és megjegyzés nélkül magáévá tette s így a további események helytelen és kedvezőtlen irányba történt terelődéséért osztoznia kell a felelősségben. Nagy felelősség terheli az osztrák fővezért még azért is, hogy a szász trónörököst túlsoká és még akkor is abban a hiszemben hagyta, hogy a fősereg az Iser mentén az ő csoportjához fog csatlakozni, amikor a sereg zöme ebben az irányban való előnyomulásának beszüntetésére kapott parancsot. Ezért a szász trónörökös csoportját, vagyis az I. és a szász hadtestet ért sorozatos veszteségekért elsősorban szintén az osztrák fővezérletet terheli a felelősség. Annál feltűnőbb és mindenesetre különös tehát, hogy Benedek június 30-iki jelentésében[1] az I. és a szász hadtest kudarcát jelölte meg az elrendelt általános visszavonulás okául. A fősereg közeledésének tudatában Albert szász trónörökös jogosan juthatott ama elvileg helyes elhatározásra, hogy az Iser-vonalnak megparancsolt megvédését és megtartását támadólagos előretörés révén igyekszik elérni. Ellenben azért, hogy ez a csoport a kiválóan fontos Turnaut és környékét minden kényszerítő ok és szükség nélkül odahagyta, méltán gánccsal illethetjük annak vezetőségét. Hogy ezt a magára hagyott s folyton túlerővel szemben álló csoportot az Iser-menti sorozatos harcokban egyik vereség a másik után érte, azon a mondottak után valóban nem csodálkozhatunk. Csak az a feltűnő, hogy míg ezekben a harcokban az osztrák I. hadtest majdnem felőrlődött, addig a szász csapatok aránylag igen kevés vérveszteséggel úszták meg a dolgot.

A XXII/16. számú mellékleten feltüntetett kölcsönös helyzetekből világosan kitűnik, hogy június 26-ika volt az az utolsó határnap, amikor az osztrák fővezérlet egységes, erélyes támadásba való átmenet révén még igen szép, sőt esetleg döntő sikereket is elérhetett volna. E napon túl az erejük egyesítésére céltudatosan törekvő poroszok mindíg jobban és jobban fölülkerekedtek. Még súlyosabbá vált az állapot az osztrákokra nézve azáltal, hogy a június 27-ikétől 29-ikéig terjedő előzetes harcokban és küzdelmekben az egész hadsereg majdnem felét kitevő csapatjaik a porosz gyútűs puska fölénye folytán és a helytelen osztrák harcászati és vezetési elvek csökönyös alkalmazásának folyományaként oly óriási veszteségeket szenvedtek és egyben a jó szellem, fegyelem és rend terén oly károkat vallottak, hogy e bevezető harcok után a seregnek majdnem fele máris megvertnek tekinthette magát. Leverőbb, savanyúbb képet valóban alig képzelhetünk annál, mint aminőt maga Benedek június 30-iki és július 1-i jelentésében serege állapotáról festett. Ily körülmények között nem lett volna szabad a reményét és önbizalmát vesztett fővezért még továbbra is a sereg élén meghagyni, illetve a július 2-iki távirat tanusága szerint biztatni és megengedni, hogy az a dolgok ily állása mellett a felette kockázatos döntő csatát hamarosan, még az Elbe mentén elfogadja. Magyar emberről lévén szó, nagyon nehezemre esett e szavakat papírra vetni, de a pártatlan igazságot mindenek felett szem előtt tartva, nem cselekedhettem máskép és csupán azt akarom még pótlólag hozzáfűzni, hogy a sok határozatlanságért és kudarcért a táborszernaggyal együtt annak vezérkari főnöke is osztozik a felelősségben s így a fenti erős szavak jogosan ő rá is vonatkoztathatók, sőt amennyiben a táborszernagy elhatározásai vezérkari főnökének javaslatain alapultak, úgy ez utóbbi erkölcsi felelőssége a történtekért még fokozottabb mértékben előtérbe lép.

Miután az osztrák fővezérlet a bécsi körök ama utasítását, hogy a fősereg a porosz Elbe- és 1. hadsereget támadja meg, ellenvetés nélkül magáévá tette, helyesen cselekedett, hogy a jobb oldalát és hátát fenyegető 2. porosz hadsereg ellen megfelelő erőket tolt ki jobbra előre, sőt jó és szükséges lett volna a Braunauból Eipelen át az Elbe völgyébe vezető út, vagyis a porosz gárda-hadtest menetvonalának elzárásáról is gondoskodni. A hadseregparancsnokság intézkedése szerint a jobboldal biztosítására kirendelt hadtesteknek feladatukat „állásfoglalás” által védőleg kellett megoldaniok, holott bizonyára jobb lett volna a hadtestparancsnokoknak szabad kezet engedni, hogy esetleg feladatukat támadólagos formában is megoldhassák, mely támadás a porosz erőket e legkedvezőtlenebb időben és helyzetben, a hegyszorosokból való kibontakozás közben érte volna. Igaz, hogy végeredményben mindkét hadtest, úgy a VI., mint a X., támadólagosan igyekezett feladatát megoldani, de ezek a támadások elkésve, már csak akkor indultak meg, amikor az ellenséges hadtestek jórésze már kibontakozott a hegyszorosokból. Azonkívül ezeket a támadásokat úgy Nachodnál, mint Trautenaunál nem az illető hadtestparancsnokok egységes terve szerint, hanem az egyes dandárok által külön-külön szaggatott módon hajtották végre és főkép már ez okból is rengeteg vérveszteségbe kerültek. De a X. osztrák hadtest támadása legalább átmeneti sikert is eredményezett.

A poroszok részén mindkét helyen a messzemenő felderítés hiánya és az ellenségről való teljes tájékozatlanság ötlik szemünkbe, aminek az lett a következménye, hogy a szorosokból bántódás nélkül kiért csapatok nem is sejtve, hogy nagyszámú ellenség közvetlen közelében felfejlődve harckészen áll, táborbaszállásra, illetve hosszú pihenő megtartására kapnak parancsot. Sőt a két hadtestparancsnok, Steinmetz és Bonin, abban a hiszemben, hogy aznap már semmi esetre sem kerül harcra a dolog, a támogatásukra rendelt gárda-hadtest segítségéről önként lemondanak, amit utóbb, a harcnak mindíg komolyabbá történt válásakor, természetesen alaposan megbántak. A porosz I. hadtest, mint nemkülönben e hadtest 1. hadosztályának parancsnoka, egyébként sem állott a helyzet magaslatán és alaposan rászolgált arra, hogy hadteste Trautenaunál vereséget szenvedett.[2]

Ezzel szemben az osztrákok részén Grivicic és Knebel tábornokok, de kivált utóbbinak önálló elhatározása és friss támadó szellemtől áthatott tevékenysége, feltétlen elismerést és dicséretet érdemel. Igaz, hogy ez a kellő tűzharccal való előkészítés nélküli nekimenés csapatjainak óriási veszteségeket okozott, de azért nem annyira e derék tábornokokat, mint inkább az akkori elavult és meg nem felelő osztrák rendszert és felfogást hibáztathatjuk.

Ami ezek után június 29-ikétől július 3-ikáig történt, az csak további következménye és utójátéka volt a két ellenfél eddigi működésének és az a poroszokra nézve csak előnyös, az osztrákokra nézve ellenben csak hátrányos lehetett.

[1] Lásd a 351. számú jegyzetet.

[2] Hogy a porosz magasabb parancsnokok egyike-másika nem ütötte meg a kívánt mértéket, ennek bizonyságául hadd álljon itt Lettow-Vorbecknek, a kiváló német katonai írónak következő megállapítása (id. m. II, 244): „Das Gefecht des I. preussischen Korps gegen das 10. österreichische dürfte wegen der vielen besonders auf preussischer Seite gemachten Fehler das lehrreichste des ganzen Feldzuges sein. Unter letzteren konnte der Entschluss, mit dem Korps die alten Lagerplätze aufzusuchen, das Herauskommen der zweiten Armee aus dem Gebirge und damit den Ausgang des ganzen Feldzuges in Frage stellen. Sowie an demselben Tage bei Nachod Alles darangesetzt wurde, den einmal gewonnenen Ausgang aus dem Gebirge zu behaupten, so musste das Gleiche bei Trautenau geschehen. Dabei lagen die Verhältnisse hier insofern günstiger, als das Korps bereits entwickelt vor dem Engpass stand und für den nächsten Morgen ein Eingreifen der 1. Gardedivision von Eipel her zu erwarten stand ... Der unerwartete Umschlag in der Gefechtslage, das Verzetteln der Truppen, das Nichterscheinen der (endlich doch zu Hilfe gerufenen) Garde und manches Andere deuten darauf, dass man an leitender Stelle den Kopf verloren, und sich nicht Rechenschaft über die schwerwiegenden Folgen des Rückmarsches gegeben hatte. Zu diesen Folgen gehörte auch, dass man die um Unterstützung ersuchte Garde-Division der Gefahr aussetzte, am folgenden Tage allein geschlagen zu werden, denn ein Vorgehen der eigenen Truppen, nachdem dieselben 24 Stunden in Bewegung gewesen waren, verbot sich von selbst. – Unwillkürlich drängt sich der grosse Unterschied zwischen den beiden Führern bei Nachod, und Trautenau auf. Ein Steinmetz wäre unter keinen Umständen gewichen. Als entschuldigend für Bonin mag die geringe Unterstützung angeführt werden, welche er seitens seiner beiden Divisionskommandeure fand; er selbst hatte seine Laufbahn fast ausschliesslich bei Hofe gemacht, ihm fehlte daher die Routine des praktischen Soldaten. Als Bernhardi seinerzeit die Ernennung Bonins erfuhr, schrieb er in sein Tagebuch; „Bonin, Prinzenadjutant, nie im Feuer, nie ernsten Dienst, nie ernste Dinge getrieben, kommandierender General!” ... Aber auch den General v. Hiller (Komm. der 1. Garde-Division) trifft der Vorwurf, nicht selbständig und dem Kanonendonner folgend in das Gefecht eingegriffen zu haben.”