A német hatalmi fölényért küzködő két nagy vetélytárs közül a hatvanas évek elején kétségkívül Ausztria volt az erősebb és hatalmasabb. Ámde Poroszország külpolitikai és hadügyi vezetése Bismarck és Moltke kezében oly szerencsésen volt megalapozva, hogy ez nemcsak hogy bőven kiegyenlítette, hanem sokszorosan túl is szárnyalta Ausztria pillanatnyi hatalmi fölényét. A napoleoni időszaktól eltekintve, amikor a külpolitika és a hadügy vezetése egyetlen kézben, a nagy és hatalmas Napoleon császár kezében egyesült, alig mutat fel a népek történelme és hadtörténelme politikai s katonai egycélúság, összhang és harmónia tekintetében ideálisabb korszakot a Bismarck és Moltke-féle német korszaknál.

Bennünket katonákat elsősorban és leginkább Moltke egyénisége érdekel. Ő volt az, aki legtöbbet okult és tanult a napoleoni korszakalkotó hadművészetből. Bismarckhoz hasonlóan fenkölt szellem és jellem, valamint hajthatatlan vasakarat, még uralkodójával szemben is, jellemezték ezt az igazán ősgermán típusú igazi nagy katonát és hadvezért, aki egyéniségének bélyegét az általa tervezett hadműveletekre is rá tudta nyomni. Sokan, kivált osztrák írók, utólag szívtelenséggel vádolták a hallgatag, nem sokat beszélő, de mindig tudatosan cselekvő Moltkét, amiért úgy a német, mint az olasz hadsereg számára megállapított haditervben az ellenség szívéig ható döfést hangsúlyozta, de ő, akárcsak Napoleon, tudta és meg volt róla győződve, hogy a háború nem gyermekjáték s hogy annak révén nagy eredményeket csak messzefekvő nagy célok kitűzése és könyörtelen, a végsőig menő hadműveletek által lehet elérni, ahogyan az az általa mesterien megfogalmazott hadjárati tervből világosan kitűnik. Mily sajnálatraméltóan kicsiny alakok mellette az osztrák haditervet megállapító Heniksteinok és Krismanicok, akik még mindig a napoleoni korszakot megelőző methodikus légkörben mozognak és ellenfelükről, Moltke-ról is azt tételezik fel, hogy annak legfőbb gondja egy-egy jelentéktelen várnak megostromlása és megvétele leend, mialatt majd nekik alkalmuk nyílik a Josefstadt és Königgrätz ostromával bíbelődő német sereget fölényesen megtámadni és tönkreverni. – Igaz, és ez jellemző, hogy mind Benedek, mind vezérkari főnöke Henikstein képteleneknek érezték magukat a szinte rájuk erőszakolt fontos állások betöltésére, de ez mitsem használt, nekik a parancsot kénytelen-kelletlen teljesíteniök kellett. Hogy ez a szomorú jelenség már magában hordta a kudarc és megveretés csíráját, ahhoz kétség nem igen férhet. Benedek, a kíválóan vitéz és tetterős katona, mint dandár-, hadosztály- és hadtest-parancsnok kétségkívül kíválóan megfelelt a reá háramló feladatoknak, de ahhoz, hogy mint a hadsereg legfőbb vezére szépet, dicséreteset, kiválót produkáljon, hiányzott nála a legfontosabb alapfeltétel, az igazi hadvezéri inspiráció és az ily nagy keretekben való működéshez szükséges helyes, önálló vezetési és cselekvési képesség. Ő is ama parancsnokok közé tartozott, akik nem a saját, hanem vezérkari főnökeik eszével gondolkoznak,[1] s minthogy jelen esetben a hadsereg vezérkari főnöke és annak jobbkeze, a hadműveleti iroda vezetője, nagyon is közepes kalíberű emberek voltak, ezek tanácsától jót, avagy pláne kiválót várni alig lehetett.[2] Ilyenformán az északi hadsregparancsnokság összeállítása a legnagyobb mértékben elhibázottnak, sőt határozottan szerencsétlennek mondható. Mindenesetre célszerűbb lett volna, ha Benedeket lent hagyják a déli hadsereg élén, az északinak vezetésével pedig a már ugyis erre az állásra kijelölt Albrecht főherceget bízták volna meg, de ez ellen udvari és személyi tekintetek érvényesítették befolyásukat.[3] Egyszóval Ausztira most sem volt szerencsés a legfontosabb helyekre teendő személyek megválasztásában, ellentétben Vilmos porosz királlyal, aki nagyon is jól tudta, hogy kit hova állítson.

Az erőcsoportosítás mindkét részen helyesnek mondható. Jó volt, hogy Ausztria az alárendeltebb jelentőségű olasz és a tiroli hadszíntér rovására az északi hadsereget a lehető legnagyobb állományra emelte, viszont a poroszok is helyesen cselekedtek, hogy nyugat-németországi hadseregüket felette gyenge állománnyal alakították meg, hogy ilyenformán a döntő hadiszíntéren minél nagyobb erővel léphessenek fel.

A hadászati felvonulás a poroszok részén három különálló s egymástól elég messzefekvő csoportban történt meg, mely csoportoknak a minél előbb megkezdendő előnyomulás közben kellett a döntő csatához egyesülniök. Ezzel szemben az osztrák sereg, a kikülönített szász és I. hadtesttől eltekintve, egy nagy tömegben vonult fel és ha annak vezetősége a poroszhoz hasonlóan nagyfokú offenzív szellemtől lett volna áthatva, úgy az úgynevezett belső vonalon állván, számottevő túlerővel vethette volna rá magát a porosz csoportok akármelyikére, de kivált a 2. hadseregre, amitől a porosz hadvezetőség eleinte nagyon is tartott.[4] Ámde tudjuk, hogy a Krismanic-féle tervben voltak ugyan offenzív-gondolatok is, de a fősúly a védelmi magatartáson feküdt, sőt mint tudjuk, a minden fantasztikus eshetőségre számító osztrák stratéga még a Pozsonynál, illetve a Dunától délre, Bécs körül eszközlendő hadászati felvonulást is kombinációba vette. És nagyon természetes, hogy az olyan vezető, aki mindíg inkább hátra-, mint előrefelé kandikál, az sohasem képes állandóan és szívvel-lélekkel a határozott előnyomulásra és támadásra gondolni. Nem túlmerész gondolatot kockáztatunk tehát meg, ha azt állítjuk, hogy már a két fél haditervéből szinte előre tükröződik ennek az egész hadjáratnak aránylag elég rövidesen bekövetkezett sorsa.

[1] Lettow-Vorbeck id. m. II. 46: „Benedek, kein Feldherr, kein Stratege, braucht sehr kräftige Unterstützung bei Führung der Armee. Sehr glücklicher, sehr muthiger, ja selbst verwegener Soldat. In der ganzen Armee, namentlich Mannschaft, unendlich beliebt.”

[2] Végtelenül sajnálom, hogy nekem a magam részéről hazánkfiának – aki egyébként magyar embernél ritkaságszámba menő kiválóan fényes katonai pályát futott be, e háborúban kifejtett tevékenységéről és szerepéről sokak ellenkező véleménye ellenére, így és nem másként kellett ítélkeznem. Egyébként hadd álljon itt az alábbi két, az enyémnél jóval kedvezőbben hangzó megállapítás is. Balás György id. m. 38. oldalán Benedek életrajzi adatait a következőkben foglalja össze: „Benedek 1804-ben Sopronban született és nevelését a bécsújhelyi katonai akadémiában nyerte. 1822-ben lépett mint zászlós a 27. gyalogezredbe; ebben és a 47. gyalogezredben Benedek 8 és fél évig, azután 7 éven át mint főhadnagy és százados a vezérkarban szolgált. Mint őrnagy, alezredes és ezredes 6 és fél éven át katonai előadó volt a lembergi főhadparancsnokságnál. E minőségben többször nyilt alkalma jellemének rendkívüli erélyességéről, nehéz viszonyok között, az 1846-iki galiciai fölkelésben, tanuságot tenni. – A következő mozgalmas években Benedek Ausztria összes hadjárataiban a legnagyobb odaadással vett részt és hírneve a hadseregben a legmagasabb fokra emelkedett. Az 1848. évi hadjáratban eleinte Paviában a 33. gyalogezredet vezényelte. Mantuából több szerencsés kirohanást vitt véghez az ellenséges körülzáró csapatok ellen; csakhamar egy dandárparancsnoksággal megbízva, dandárával május 29.-én a Curtatone vonalat rohammal bevette. E jeles tettéért a Mária Terézia rend lovagkeresztjével lőn kitüntetve. 1849-ben Radetzky hadseregében mint vezérőrnagy egy dandárt vezényelt és Mortárának merész rohammal történt elfoglalása által nagy mérvben hozzájárult azon győzelméhez, melyet Radetzky tábornagy két nappal később, március 23.-án a piemonti hadsereg fölött Novaránál aratott. – Az olasz hadjárat befejezése után Benedek április 19-től kezdve egy dandárt vezényelt Magyarországon és azzal a győri (június 28.), ó-szőnyi (július 2.-án), komáromi (július 11.-én), szegedi (aug. 3.-án) és szőreghi (aug. 5.-én) csatákban és ütközetekben harcolt; az utóbbi ütközetben megsebesült. – Hét éven át volt Benedek mint vezérőrnagy és altábornagy gróf Radetzky tábornagy vezérkari főnöke Olaszországban, azután pedig 2 és fél éven át a IV. hadtestet Galiciában és az 1859-iki hadjáratban a VIII. hadtestet Olaszországban vezényelte. Ez utóbbi hadjárat alatt hadtestének háromszor nyilt alkalma tevékenyen beavatkozni. A solferinoi csatában (június 27.-én) Benedek az egész napon át a s. martinoi magaslatokat védelmezte a piemonti hadsereg ismételt támadásai ellen. Midőn a csata az arcvonal többi részein elveszettnek látszott és Benedek parancsot kapott a visszavonulásra, a következőket jelenté Ő Felségének: „A fegyverbecsület megtiltja nekem, hogy e pillanatban visszavonuljak,” és csak miután újból ellene intézett támadást visszautasítá, kezdte meg hadtestével teljes rendben a visszavonulást. A hadsereg egyhangú ítélete szerint a s. martinoi eredmény egyedül a hadtestparancsnok rendkívüli jellemerejének, a parancsnokság szigorú vezetésének és az általa a csapatoknak nyujtott hősies példának volt köszönhető. A vitéz és szerencsés tábornok ezentúl úgyszólván az első férfiú volt a hadseregben; birva Ő Felsége bizalmát, ő volt a közvélemény legnépszerűbb katonája; több város, közöttük Bécs osztrák székváros, díszpolgárrá választotta meg. Ő Felsége a Mária Terézia rend középkeresztjével tüntette kis és a vezérkar főnökévé nevezte ki. – 1860-ban Benedek 6 hónapon át Magyarország politikai igazgatásának vezetésével és a magyarországi főhadparancsnoksággal volt megbízva; később Olaszországban, Karinthiában, Krajna, Tirol és a Tengerpartvidéken álló hadsereg vezénylő tábornoka lőn. Ez utóbbi állásában mindaddig megmaradt, míg uralkodójának bizalma és úgyszólván az egész közvélemény őt az északi hadsereg élére nem állíták. – A Pilch-féle A Magyar Katona, 377. oldalán pedig a következőket olvassuk: „A königgrätzi verséget a nagyközönség még nem régen is bizonyos iróniával szerette emlegetni, Benedekről pedig nagyon sokan úgy beszéltek, mint csatavesztőről és tehetségtelen osztrák generálisról. A történelem idővel bizonyára igazságot fog szolgáltatni ennek a keménykötésű magyar katonának, aki tragikus elbukásának következményeit éppoly zárkózottsággal és férfias önmegtagadással figyelte, mint Görgey Artur. Bár nyomós okai lettek volna, nem vádolt senkit; senkit sem akart pellengérre állítani, hanem némán tűrte az elfogult kortársak megalázó ítéletét. A vereség miatt pedig nekünk magyaroknak egyáltalában nem kell szégyenkeznünk, mert a magyar katona ebben a hadjáratban is éppoly vitézül viselkedett, mint az előtt és azután is.” – Nagyon figyelemreméltó, amit erről a kérdésről Lettow-Vorbeck, a kiváló porosz katonai író leszögez. Ezt az olvasó a 328. és 391. jegyzetben találja.

[3] Lettow-Vorbeck id. m. II. 45: „Dass sich Benedek dem Kommando der Nordarmee, auf inem ihm gänzlich fremden Kriegsschauplatze, nicht gewachsen fühlte und dasselbe daher nur mit Widerstreben angenommen hat, sagt bereits dasBuch des Herzogs von Gramont. (Andreas Memor Gramont), La Nouvelle Allemagne 1863–1867.) Aus dem Aufzeichnungen Wersebes (Baron Wersebe, Aufzeichnungen des Rittmesiter und Ordonnanzoffiziers im Stabe Benedeks) geht nun weiter hervor, dass der Kaiser seinen inständigen Bitten nachgab und den Erzherzog Albrecht an seiner Stelle ernannte. In der darauf folgenden Nacht sei Benedek aber zum Generaladjutanten berufen worden, der ihm eröffnete, man habe ihn Allerhöchsten Ortes doch zum Kommandanten der Nord-Armee ernannt und man bäte ihn, diese Stelle nicht weiter auszuschlagen, da die öffentliche Meinung ihn hierzu bestimme und Sr. Majestät im Falle, dass eine anderer Feldherr als er (Benedek) geschlagen werde, nichts Anderes übrig bliebe, als zu badiziren. „Nach solchen Eröffnungen – dies waren die eigenen Worte des Feldzeugmeister, als er mir die Sache auf unseren Rückzuge über di Karpathen erzählte – hätte ich ein schlechter Kerl sein müssen, wenn ich das Kommando nicht angenommen hätte.”

[4] Erről Moltke maga később a következőket írta: „Dass bei dieser Grupperiung ein concentrirtes österreichisches Heer sich mit ganzer Kraft auf die eine Hälfte des preussischen werfen konnte, lag klar zu Tage, aber welche Anordnung man auch traf, keine vermochte die geographische Gestaltung des Kriegsschauplatzes zu ändern, oder den Umstand zu beseitigen, dass ein Feind in Böhmen zwischen der Lausitz und Böhmen steht. Es gab nur ein Mittel, dem Ubelstand zuvorzukommen, nämlich selbst in Böhmen einzurücken.” – Horsetzky id. m. 279. oldalán pedig ezt írja: „Der Kronprinz, welcher dem Gros der bei Olmütz aufmarschierten kaiserlichen Armee zunächst stand, fühlte die Gefahren für die ihm untergeordnete Provinz Schleisen und seine Armee so stark, dass er, um der Wucht des ihm drohenden überlegenen österreichischen Angriffes möglichts widerstehen zu können, das Beziehen einer Stellung bei Neisse beantragte, was auch der König bewilligte. So schob sich die 2. Armee vom 10. Juni an noch 4 Märsche weiter nach Osten. Die Armeefront mass nun von Torgau bis Neisse circa 300 km.”