A délvidéken február közepe táján lezajlott s a szerbekre nézve balul végződött szőregi és horgosi összeütközések után[1] március elejéig szünet állott be a hadműveletekben, mely időt a magyarok állásaik erősítésére, a szerbek pedig állományuk kiegészítésére használták fel. Március 4-én ez utóbbiaknak Zomborból felkerekedett s 13 ágyuval ellátott mintegy 4000-nyi hada Szabadka előtt termett, de itt az időközben elsáncolt és eltorlaszolt város oly szívós ellenállásra nyújtott kilátást, hogy szándékukkal felhagyva, még ugyanaznap Bajmok alá huzódtak vissza. A Szabadkán parancsnokló Gál alezredes, hogy a szerbek egy újabb támadását megelőzze, megfelelő védőrség visszahagyása után már másnap mintegy 3000 emberrel és 5 ágyuval két hadoszlopban eléje ment az ellenségnek, mely Bajmoknál éppen új támadásra készült. E főtámadással egyidejüleg a horgosi helyőrségnek, a főoszlopok oldalát és hátát biztosítandó, Ó-Kanizsa felé tüntetőleg kellett előnyomulnia. Gál március 5-én d. e. 10 óra tájban bukkant az ellenségnek Bajmok előtt néhány ezer lépésre egy patak mögött fedve elfoglalt táborára, mely ellen nyomban felvonultatta tüzérségét, melynek azonban a gyorsan állásba helyezkedett túlnyomó ellenséges tüzérséggel szemben csakhamar elhallgatnia kellett. Erre Gál gyalogságának is visszavonulást parancsol, amit a szerbek a maguk részéről egy erős gyalogsági oszloppal és 3 ágyúval kezdeményezett ellentámadásba való átmenetelre használtak fel. De alig, hogy ezek az osztagok a tábort a magyaroktól elválasztó patakon átkeltek, utóbbiak hirtelen visszafordulnak és egy merész visszavágással az ellenséges gyalogsági oszlopot halomra döntve, az ahoz beosztva volt lövegeket hatalmukba ejtik. Ez a váratlan ellenlökem még a táborban maradt gyalogságot is annyira kihozta sodrából, hogy minden ellenállásról lemondva, futásnak eredt, melynek csak Nemes-Militicsnél, a harcmezőtől 3 mérföldnyire szakadt vége. A szerbek ebben a rövid ütközetben mintegy 200 halottat, 3 ágyut, ezek között egyik kedvencüket, az általuk „Csicsó”-nak elkeresztelt 18 fontosat, továbbá számtalan társzekeret, lőszert, fegyvert és lovat vesztettek; a magyarok vesztesége ellenben csak jelentéktelen lehetett. Ez újabb lecke után egyidőre újból lelohadt a szerbek harci kedve s a császáriakkal egyetemben csupán Pétervárad körül fejtettek ki említésre méltó tevékenységet.

Pétervárad az Al-Dunán Eszék eleste után a magyarok egyedüli erőssége, Csuha tábornok parancsnoksága alatt állott s védőrséget a 32., 33. és 39. sorezred 1–1 zászlóalja, a 2. honvéd zászlóalj, a Württemberg huszárok félszázada, és Bezerédy Miklós alezredes alatt mintegy 3000 főnyi nemzetőrség, mely utóbbi az Ujvidék körül fekvő magyar és német helységeket tartotta megszállva, képezte. E nemzetőr és a közelben portyázó szerb csapatok között az összeütközések egész láncolata keletkezett, melyek közül itt csak a legnevezetesebbet említjük fel. Február 1-én egy szerb felkelő had Kuláról és Szent-Tamásról Kucuránál gyülekezett, hogy innen déli irányban portyázásokra induljon, de Bezerédy csakhamar előttük terem s széjjelveri őket. Ugyane hónap 13-án a magyarok egy különítménye, Hrabowski százados alatt Palánka előtt jelent meg s annak szerb védőrségét, a Duna jobb partjára szorította vissza. Február 19-én Ujvidék körül, Piros és Kiszacs helységeknél került összeütközésre a dolog, melyeknek védőrségeit a szerbek eleinte visszanyomták ugyan, de miután a támadásról értesült Hrabowski százados, 1 Este ezredbeli és a 2. honvéd-zászlóalj 1 századával segítségükre sietett, a szerbek egy ágyu és több lőszerszekér visszahagyása mellett hamar kereket oldottak.

Február 24-én, miután a szerbek vett hírek szerint Ujvidéket készültek megtámadni, Bozó Manó őrnagy saját 2. honvéd-zászlóaljának 3 és ugyanannyi sorezredbeli gyalog-századdal, továbbá egy huszárszakasszal és 6 löveggel a szerbek futaki tábora ellen küldetett ki; Bozó az elsáncolt tábort meglepvén, a jelentékeny veszteséget szenvedett ellenséget sáncaikból kiszorította, mely alkalommal többen a Duna habjai között lelték halálukat. Bozó két zsákmányul ejtett löveggel, több zászlóval és töltény-szekérrel tért vissza Péterváradra.

Mialatt a vár környékén apróbb portyázásokra indult különítmények önmagukban véve bár jelentékeny, de az általános célt tekintve, alig számottevő sikereket vívtak ki, annál rosszabbul állottak magának a várnak kebelében a dolgok.

Alig hogy a Nugent táborszernagy által 2500, részben rosszul felszerelt emberrel kiküldött Mamula ezredes a vár előtt megjelenve, a Duna jobbpartján annak körülzárásához fogott, a magát betegnek jelentett Blagoevics altábornagy tudtára adta az őrségnek, hogy felgyógyult és újból átveszi a vár parancsnokságát. Ezt leginkább azért tevé, hogy az általa összehívott haditanácson a vár elszigetelt, kilátás nélküli helyzetére rámutatván, annak feladását hozza javaslatba, mihez azonban a többség hozzá nem járult. Ugyszintén nem vezettek eredményre a Mamula ezredes táborából ismételten kiinduló megadás iránti alkudozások sem.

Miután Eszék eleste után az Al-Dunánál legfontosabb pontunk Pétervárad volt, melynek esetleges eleste döntő befolyással lehetett az egész alvidék sorsára, a kormány a Pest ellen intézendő főtámadással egyidejűleg a délvidéken is, az ott rendelkezésre álló csekély erők dacára, Pétervárad felmentésével kapcsolatos támadólagos fellépést határozott. E műveletek vezetésével Perczel Mór tábornok bízatott meg, aki március közepe táján Debrecenből Szegedre utazott, hogy Hadiktól a IV. hadtest parancsnokságát átvegye. Feladatának végrehajtására Perczel a következő hadműveleti tervet állapította meg: Miután a szerbek Szt.-Ivánt, Szőreget, Deszket és a marosmenti Zombort (Kis-Zombor) időközben újból megszállották, mindenekelőtt ezeket a táborokat kellett széjjelverni, azután az ó-kanizsait Szegedről, a zentait Szabadka felől szándékozott megtámadni és a Tiszán át visszanyomni. Ezek után a Szeged, Szabadka és Zenta által alkotott háromszöget hadműveleti alapul berendezve, rendes csapatait Csantavérnél akarta összpontosítani, hogy onnan Hegyes és Szeghegyen át a Ferenc-csatorna menti szerb vonalat Verbásznál és Kulánál áttörve, onnan Ó-Kéren át Pétervárad felszabadítását eszközölje.

E tervnek megfelelően a támadó előnyomulást március 22-én a IV. hadtest csapatai az egész vonalon megkezdték; Perczel a Szegedből kiinduló főoszlop élén Szőreg felé nyomult előre, ahol időközben 4–5000 szerb felkelő 12 ágyúval gyülekezett; a félig oly erősen megszállt Szent-Iván megvételére Forget alezredes rendeltetett ki a Wasa-zászlóaljjal, mely az említett helységet 4 órai makacs küzdelem után hatalmába is ejtette. Szent-Iván elvesztése folytán Szőreg hátban fenyegettetvén, az itteni őrség is feladta a küzdelmet, úgy, hogy az ellenség rövid idő mulva egy ágyú és több tár- és poggyászszekér visszahagyása mellett minden ponton sietve vonult vissza Béba és Ó-Kanizsára. A Deszken álló szerb osztály egy ideig ugyan szintén megkísérelte az ellenállást, de visszaveretvén, Bébáig üldöztetett. Szőreg, Deszk és Szent-Iván a lángok martaléka lőn, a szerbek sáncai pedig széjjelhányattak.

Ugyane napon a makói őrség is átkelt a Maros balpartjára s a Zomborfalván tábort ütött szerbeket visszanyomván, ez alkalommal 150 fogoly és nagymennyiségű gabonakészlet került a győzők kezébe. Ezalatt Czintula őrnagy Horgosról Ó-Kanizsára vetette magát, honnan a szerbek sietve a Tisza balpartjára menekültek. A legmakacsabb ellenállásra a Szabadkáról Zenta megvételére kiinduló oszlopunk talált az utóbb említett, jól elsáncolt város előtt, úgyhogy az itteni szerb állás a legnagyobb erőmegfeszítés árán is csak másnap, március 23-án került a magyarok birtokába, mely ténnyel Perczel tervének első része szerencsésen végre volt hajtva.

Március 24-én Perczel Csantavérnél összpontosult győzelemittas csapatainak pihenőt engedett s itt állította össze ama csapatosztályt, mellyel Pétervárad felé továbbindulni szándékozott s mely a beosztott nemzetőrökkel együtt 6 zászlóalj, ugyanannyi lovas századból és 24 lövegből állott, összesen 6000 ember és 600 lóállománnyal. E kis haddal Perczel március 25-én anélkül, hogy útközben ellenségre bukkant volna, Hegyes és Szeghegyig nyomult előre, ahol egy szakasz Württemberg huszárra bukkant, mely Fakh főhadnagy parancsnoksága alatt az ellenség által nagyon is veszélyeztetett úton a felmentő seregoszlop felkeresésére indult; ennek megtörténte után a 12 lelkes huszár derék főhadnagyának vezetése alatt ugyanazon veszélyes úton sietett vissza Péterváradra, hogy a már-már reménytelen bajtársaknak a közeledő felmentés örvendetes hírét tudomásukra hozza.

Március 26-án Perczel terve értelmében Ó-Verbász és Kulánál áttörte a szerbeknek ferenccsatornamenti gyenge vonalát s 27-én Kis-Kérig nyomult előre. Itt vette a hírt, hogy hátában Pétervárad felé erős ellenséges oszlopok közelednek. Nugent táborszernagy hadteste ugyanis ezidőtájt következőleg volt elosztva: Mamula ezredes a Piret-ezred 3-ik zászlóaljával, az Este Ferdinánd herceg ezred 2 zászlóaljával, a szentgyörgyi határőrezred 4-ik zászlóaljával, az 1-ső báni határőrezred 4. zászlóaljával, a gradiskai határőrezred 4. zászlóaljával és 29 ágyúval, mint már említettük, Péterváradnál, Lederer Móric ezredes 4 század szerezsánnal, 6 lovas századdal és ugyanannyi ágyúval az Al-Duna szemmeltartására Mohács és Szegszárd között; a tartalékhad Nugent személyes vezetése alatt, de egyébként Plattner őrnagy parancsnoksága alá helyezve, Dállyánál; ez utóbbi állott: A Piret-ezred 2 századából, a 2-ik báni határőrezred 4. zászlóaljának 1 századából, a 9. vadászzászlóalj egy gyenge osztályából. a Windisgrätz chevauxlegersek egy szakaszából és 1 ágyúból. A hadtest összege: 7 1/3 zászlóalj, 6 1/2 lov. század és 36 ágyú, 6987 gyalogos és 581 lovas állománnyal; a tüzérséggel együtt összesen mintegy 8500 fő. Ezek közül teljesen felszerelve és felfegyverezve volt 2165 ember, teljesen felfegyverezve, de csak félig felszerelve, 953 ember; a többi sem felfegyverezve, sem felszerelve nem volt.

Mihelyt Nugent Percel előnyomulásáról értesült, az Al-Duna szemmeltartására főerejével Szegszárdnál álló Lederer Móric ezredesnek meghagyta, miszerint a Duna balpartjára átkelve, a zombori szerb–szerém őrséget magához vonja s azután, Péterváradot a balparton elszigetelendő, Ujvidékre induljon. Lederer iparkodott is azonnal megfelelni a parancsnak, azonban Perczelt útjában Pétervárad felé megelőzni már nem volt képes. Utóbbi a császáriak közeledéséről értesülvén, hadoszlopa zömét Nugent és Ledererrel szemben Kis-Kéren hagyta, ő maga pedig 2 honvéd gyalog-, ugyanannyi huszárszázaddal és 1 üteggel Ó-Kér, Kiszacs és Piroson át Ujvidékre nyomult, ahol március 27-én megérkezve, örömrivalgással fogadtatott, bevonulása Péterváradra pedig valóságos diadalmenethez hasonlított. Másnap, március 28-án, Hollán alezredes és Hrabovsky 32. sorgyalogezredbeli százados vezetése alatt Mamula ezredesnek Kamenic és Karlóca között állást foglalt körülzároló csapatai felé kirohanást eszközöltetett, miből azt a meggyőződést merítette, hogy a körülzárás a Duna jobbpartján aránylag igen erős.

Ugyane napon a magyar had zömével Ó- és Kis-Kérnél visszamaradt Gál ezredes Mihálovics az ottani őrséget Zombor felé visszavetvén, a szent-iváni sáncokat széjjelromboltatta.

Miután Perczel a várban a legsürgősebb ügyeket elintézte s gondoskodott, hogy az őrség élelmiszerekkel kellően elláttassék, március 30-án visszatért a kiskéri táborba, honnan már másnap hadoszlopának élén Verbászra, április 1-én pedig Kulára indult, ahol Forget százados vezetése alatt 2 zászlóalj, 1/2 lovas század és 6 lövegből álló erősbítés érkezett be, melyet Igmándy alezredes küldött Szegedről. Kuláról április 2-án ismét Verbászra tért vissza, honnan az egyesült haderő 3-án – amennyiben Lederer ezredestől, aki Perczel sikereinek hírére a Duna jobbpartjára tért vissza, nem igen kellett tartania – a bevehetetlennek híresztelt Szent-Tamás ellen fordult, melynek sáncai alá még ugyanaznap megérkezett. Szent-Tamás szerb őrsége ezidőtájt mindössze 14 löveggel ellátott 3000–4000 határőrből állott.

Április 3-án hajnalhasadta előtt a magyarok Verbász és Kis-Kérről két oszlopban indultak el Szent-Tamás ellen. Az egyik, az 5. és 8-ik honvéd és egy Wasa-zászlóaljból, valamint 2 ütegből álló Gál ezredes alatt a csatorna északi partján nyomult előre, míg a másik, a 7-ik honvédzászlóaljból, a Turski-ezred 1 zászlóaljából, 4 század szegedi önkéntesből és 1 ütegből álló Kis-Kérről, tehát a déli irányból közelítette meg az erősen elsáncolt tábort. A két oszlopot tartalék gyanánt a csatorna mentén a somogyi és egyéb nemzetőr csapatok a lovassággal és 2 üteggel követték. Mindkét oszlop reggel 7 óra tájban ért a sáncozatok elé, mire a támadás több óráig tartó ágyútüzeléssel kezdetét vette. Az ezt követő többszöri szuronyroham a szerbek szívós ellenállásán és fegyvertüzén mindannyiszor hajótörést szenvedett s már-már úgy látszott, mintha a sáncok bevehetetlenségének híre most is igazolná magát, midőn a 7-ik honvédzászlóalj 1 osztagának Bach százados parancsnoksága alatt az árokba jutni s onnan, az ezt követő szegedi önkéntesekkel együtt Földváry őrnagy vezetése alatt, gyors iramodással a mellvédet is elérnie sikerült. Erre Perczel alezredes oszlopának fennmaradó része is előretör s így a magyarok a csatorna jobbpartján emelt hídfőt rövid idő alatt hatalmukba ejtve, a szerb őrséget délelőtt 1/2 11 óra tájban a csatorna hídján át a városba szorítják vissza.

Mialatt a déli oldalon mindezek történtek, Gál ezredes oszlopa a legnagyobb erőfeszítés dacára sem vergődhetett zöld ágra. Csak midőn az itt harcoló szerbek a déli oldalon történtekről értesültek, hagytak fel a további ellenállással, nehogy két tűz közé kerüljenek; azonban így is a harcnak elkeseredettebb része csak ezután, a város falai között következett, mely majdnem valóságos mészárlássá fajult el. Végre is a szerbek belátván, hogy minden erőlködésük hiábavaló, a szélrózsa minden irányában elmenekültek, élénken üldöztetve az időközben szintén a harc színhelyére ért huszáraink által; legnagyobb részük a római sáncok felé vette útját, ahol ismét egy csoporttá tömörültek össze.

A szerbek 5 ágyút s azonfelül Klapka szerint 2000 embert, más forrás szerint, ami hihetőbb is, mintegy 1000 embert vesztettek és még így is bizonyára bennfoglaltatik e számban az életüket vesztett polgárok, nők és ártatlan gyermekek is. A magyarok vesztesége halottakban és sebesültekben állítólag nem haladta túl a 200 főt. Szent-Tamás még ugyanaznap a lángok martaléka lett, a sáncozatokat pedig Perczel április 4-ike és 5-ike folyamán leromboltatta.

Szent-Tamás bevétele után Perczel főfigyelmét, amennyiben Pétervárad miatt most már nem igen kellett tartania, a Csurogtól Kátyig terjedő római sáncok és a Duna–Tisza által határolt sajkások területének meghódítására fordította, ahova Szent-Tamás alól kiűzött szerbek nagyobb része is visszahúzódott. A római sáncok legerősebb része Goszpodince körül terült el; ide felé vette irányát Perczel április 6-án Szent-Tamásról, míg egy mellékoszlopot Gál alatt Csurog ellen küldött. Április 7-én déltájban ért Perczel Goszpodince elé és körülbelül négy óráig tartó ágyúzás után rohamot parancsolt. Ez alkalommal megint csak Földváry Sándor volt az első, aki vitéz szegedi önkénteseinek élén a nemzetiszinű zászlót a sáncok ormára kitűzte. A jó példát csakhamar a had többi része is követte, úgyhogy délután 4 óra tájban a sánc teljesen a magyarok kezében volt; az ellenség 8 ágyú, 3 zászló és nagyszámú fegyverzet és lőszer hátrahagyása mellett a titeli fensíkra menekült vissza; vesztesége 8 ágyúra, továbbá halottakban, sebesültekben és foglyokban mintegy 500 főre rughatott. Gál ezredes Csurognál egyáltalában nem talált ellenállásra.

A goszpodincei ütközet után Perczelnek, hogy eddig kivívott előnyeit teljesen betetőzze, feltartóztatás nélkül a titeli fensík, mint a bácskai szerb hadállás utolsó kulcspontja ellen kellett volna előnyomulnia s nagyon valószínű, hogy a meglepetés hatása alatt ez is nagyobb áldozatok nélkül esett volna a magyarok birtokába. Ehelyett Perczel csak 2 napi pihenő után indult el a római sáncok alól, még pedig nem Titel, hanem dacára annak, hogy Gáltól megtudta, miszerint Csurognál ellenség úgyszólván nincs is, ide felé vette útját. Innen Földvár és Ó-Becse ellen akart fordulni, de miután maga is meggyőződött, hogy ebből az irányból semmitől sem kell tartania, Titel felé fordult vissza, micélból 11-én hadtestét Józseffalvánál (Zsáblyánál) összpontosította, honnan 12-én Kovil Szent-Ivánra vonult, ahova Ujvidékről Kátyon át, mely utóbbi helységnél ez alkalommal jelentéktelen s a szerbek visszavonulásával végződött összeütközés történt, a mozgó hadtest erősbítésére egy csapatosztály érkezett be. Ezzel együtt Perczel hada 4, egyenkint 1500–2000 emberből álló dandárból állott, melyek még április 12-én következőleg állottak fel: az Irinyi-dandár a jobbszárnyon a káty–titeli úton Vilova ellenében, a Forget-dandár a balszárnyon Mosorin ellenében, a középen a Michálovics-dandár s mögötte tartalék gyanánt Perczel Miklós dandára.

Az erősen elsáncolt titeli fensíkon összpontosult szerbek fölött Knicsanin parancsnokolt, aki, mint tudjuk, január végén hazájába visszatért, de most újabb felszólításra mintegy 2000-nyi haddal újból bejött Bácskába; parancsnoksága alatt Titel körül mintegy 8000-nyi had 30 ágyúval egyesült.

Midőn Perczel április 12-ike folyamán dandárait a fentközölt módon készenlétbe helyezte, Knicsanin Titel körüli sáncaiból kirohanást eszközölt ellene, ami természetesen az egész magyar tábort felriasztotta, mire a szerbek újból visszahúzódtak, az előörsi csatározás azonban estefelé némult el tökéletesen, amidőn a magyar zászlóaljak mindegyikéből biztonság kedvéért megfelelő erejű készültség különíttetett ki, míg a legénység fennmaradó részének csakis kézben tartott fegyverrel volt szabad nyugalomra térnie. E magasfokú óvóintézkedések az egyszer valóban üdvöseknek bizonyultak, amennyiben a szerbek éjfél után 2 órakor egyszerre az egész vonalon élénk ágyú- és puskatűzzel lepik meg a velük szemben álló magyar táborokat, melyek azonban gyorsan hadrendbe állanak. A legerélyesebben megtámadott balszárny eleinte hátrálni kénytelen, de miután erősbítésére a középből egy zászlóalj beérkezik, Forget ennek segítségével nemcsak hogy újból helyreállítja a megbomlott rendet, hanem pitymallatkor ő maga megy át támadásba. A középen Mihálovics dandára, támogatva a tartalék által, szintén iparkodik egyensúlyát megtartani s reggelfelé sikerül neki az ellenséget Vilovára visszaszorítani. A jobbszárnyon végre az Irinyi-dandár a Kovil előtt fekvő erdő megszállása által már kezdettől fogva előnyben volt s rövid idő mulva a szerbeket teljes nyomatékkal sikerült Gardinovác felé visszaszorítani. Még jobban növelte a menekülők rendetlenségét e szárnyon a 3-ik huszárezred egy századának közbevágása Ragusz százados alatt, kinek bátor fellépését az ütközetről szerkesztett hivatalos jelentés különösen kiemeli.

A végeredményében a magyarok javára eldőlt éjjeli rajtaütés csapatainknak mintegy 150 embere került; a szerbek vesztesége ismeretlen.

Knicsanin tevékenysége arról győzte meg Perczelt, hogy a titeli fensík szándékolt elfoglalása, különben is gyenge hadtestének igen nagy véráldozatokba kerülne, miért is eredeti szándékától elállott s hadoszlopát még április 13-ika folyamán Kovil Szent-Iván mögé vonta vissza, ahonnan másnap Ujvidékre vonult, ahol 3 napi pihenőt tartott. Itt vette a kormány felszólítását, miszerint Bemmel karöltve a Bánságot visszahódítsa, miről a következő fejezetben leend bővebben szó.

[1] Lásd az I. kötet tizenkilencedik fejezetét.