Az előző korszak hadviselése, melyet a II. Frigyes a fejlettségnek igen magas fokára emelt és fényes sikerei által követendő mintaképül állított fel, csak korlátolt eszközökkel számolt és dolgozott. Ezt a hadviselési módot meglehetősen nagyfokú erélytelenség jellemezte. A döntő összeütközéseket, csatákat a lehtőségekhez képest kerülték és e helyett inkább hadmozgadozások révén igyekeztek a kivánt célt elérni. Mindazonáltal Frigyes igen gyakran offenzív módon oldotta meg kitűzött feladatát, most azonban az erőknek a kordonrendszer okozta nagy szétforgácsolása folytán még ez a nem valami túlnagy offenzív szellem is háttérbe szorult és a hadviselés legfőbb eleme a védelem lett. A hadviselés lényegéről alkotott e visszás és ferde nézetek és felfogások a francia forradalmi háborúk első ellenkező irányú jelenségei és tapasztalatai ellenére sem változtak meg egy csapásra. A franciákkal szemben álló seregek vezetőinek, akik az előbbi időszak szellemében nevelkedtek, a háborúról és hadvezetésről hasonló fogalmai voltak, mint az előző időszak vezetőinek. Csak fokozatosan a hadieszközök változása folytán voltak kénytelenek ezek a vezetők a hadviselésben más útra térni. Ez az új irány sikereinek tetőpontját I. Napoleon alatt érte el, aki a rendelkezésre álló eszközök lényegének helyes felismerése és értékelése folytán az új hadviselési módot a tökéletességnek addig nem is sejtett magas fokára emelte. Napoleon mindenekelőtt hatalmas sereg felállításáról gondoskodott, melyet jól és célszerűen megszervezvén, annak kiváló kiképzéséről is gondoskodott. Ügyes diplomáciai tevékenysége révén a háború megkezdésének mindig legkedvezőbb időpontját választotta ki, másrészt ahhoz is értett, hogy hadicéljait egymás után érje el, a fontosabbikat mindig előtérbe helyezvén. Az elhatározott háborúhoz mindig egész erejét a legcélszerübb módon állította készenlétbe és tevékenységét a legnagyobb eréllyel kezdte meg. Napoleon majdnem mindig támadólag lépett fel, a támadásnál pedig, a mellékcélok időleges, sőt legtöbbször teljes elhanyagolása mellett főerejével gyorsan és meglepően döntő irányban tört előre. A kezdeményezés nagy előnyét mindig magának biztosította, miáltal ő diktálta ellenfelének a törvényt. Gyakran túlmerész is volt, de emellett sohasem tévesztette szem elől, hogy a sikernek lehetőleg minden feltételét a maga számára biztosítsa. – Napoleon mindig a legnagyobb eréllyel a csatamezőn kivívandó döntést kereste s erejének ennek megfelelő felhasználása tekintetében valódi mester volt. E tekintetben is legfőbb elvül tekintette, hogy a tömegeket a legegyszerűbb és legcélszerűbb módon a döntő ponton mindent letipróan hozza működésbe. Kiválóan értett a kivívott siker kiaknázásához és ahhoz, hogy az ellenség legyőzését a tönkrejutásig fokozza, hogy a leghatásosabb üldözéssel annak ellenálló erejét végkép tönkretegye s így hadicéljainak teljes sikert biztosítson. A háború és a hadiszínhely előkészítésében, erejének célszerű tagozásában, alparancsnokainak megválsztásában, az ellenség rendszabályainak felismerésében és kifürkészésében, a hadműveletek megtervezésében, azok lehető leggyorsabb keresztülvitelében és biztosításában, a seregvezetés technikájában s végül a harcászati döntés előidézésében és kiaknzásában Napoleon hadviselése oly formákat mutat, melyek ily mesteri módon sem előtte, sem utána, legalább eddig nem jutottak kifejezésre. Akaratát mindig siker koronázta, csak amikor 1812-ben természeti erőkkel akar megmérkőzni és azokon túltenni, roskad össze a nagy mester azoknak emberfölötti súlya és hatalma alatt. Ezért bukása nem hadviselése fogyatékosságának, avagy mindeneket felülmúló szelleme hanyatlásának, hanem tisztán csak a rendelkezésre álló eszközök fogyatékosságának és véletlen balszerencsének tulajdonítható.

A franciák ellenfeleinek hadviselése a forradalmi háborúk kezdetén ama elvek merev fentartását mutatja, melyeket a hétéves háború után az abból szerzett tapasztalatok nyomán elméletileg megállapították. Egyes osztrák vezetők azonban az ellenség sikereiből és a saját kudarcokból csakhamar levonták a tanulságot és a maguk hadviselésének hiányait felismerve, szakítani kezdtek a régi elavult elmélettel. E tekintetben első helyen áll az osztrák Clerfayt tábornagy és Károly főherceg. Előbbinek 1795. évi hadjárata, utóbbinak pedig 1796. évi németországi hadjárata jelzi a határvonalat a régi és az új hadviselési mód között. Végül Napoleon ellenfelei hova-tovább teljesen az ő hadviselési módjára tértek át, de eleinte a kivitelnek kevésbbé ügyes volta lehetetlenné tette számukra a sikert. Ehhez járult még, hogy különféle politikai okoknál fogva a kivitelben nem tudták érvényre juttatni a sikeres hadviselés követelte egységet, egyszerűséget, ahogyan azt Napoleon gyakorolta, eltekintve attól, hogy az ő szellemi nagyságát ők távolról sem tudták érvényre juttatni a sikeres hadviselés követelte egységet, egyszerűséget, ahogyan azt Napoleon gyakorolta, eltekintve attól, hogy az ő szellemi nagyságát ők távolról sem tudták elérni. Később, amikor a szellemóriás hadieszközei fogyatékossá váltak, lassanként az ellenfelek hadviselése is érvényre kezdett jutni, míg végre egészen legyőzték az óriást.

Rónai-Horváth a hadviselés módjának fokozatos fejlődéséről említett művében a következőket írja: „A francia forradalmi kormány által zászlók alá hívott tömegek, nem voltak többé a XVIII. század hadművészeti elvei szerint állandóan együtt tarthatók, mert azoknak élelmezése, fenntartása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött volna. De az új harcászat is kizárta a csapatoknak a régi mód szerint való alkalmazását s így a forradalmi háborúkban nemcsak új harcászat keletkezett, de a hadviselésnek is egész új alakja jött létre. Míg a vonalharcászat elvei szerint működő seregeknél felsőbbrendű seregtestek nem léteztek, s a gyalogság és lovasság a pillanatnyi hadrendben elfoglalt állásához képest, egyszerűen szárnyakra és harcvonalakra tagozódott, mely beosztás és tagozás azonban a szükséghez képest néha naponkint is változott, a francia hadseregnél a gyaloghadosztály megteremtése által egy szervezett s állandó felsőbbrendű seregtest keletkezett. A gyaloghadosztály, e nagyfontosságu alakítás megteremtésénél a sereg fenntartásának, tehát az élelmezésnek követelményei ép úgy közreműködtek, mint a harc kivánalmai.

A XVIII. század aránylag kisebb seregeit raktárakból élelmezték. Alig szorul bővebb magyarázatra, hogy a francia forradalom által fölállított, s néha százerekre menő seregek raktárélelmezés útján nem lettek volna fenntarthatók. A francia hadügyi kormány e nagy horderejű kérdést a legegyszerűbb s a legzseniálisabb módon oldotta meg. Kimondotta ugyanis azon elvet, hogy a háború szükségleteit a hadiszínhelynek kell fedezni s a raktárélelmezést beszüntetvén, a seregeket arra utasította, hogy szükségleteiket harácsolás útján a hadiszínhely ama területéről szerezzék be, ahol azok ép tartózkodnak. E módszer mellett a seregek létszámát tetszés szerint föl lehetett emelni, s mivel a csapatok élelmezést többé nem szállítottak, a vonatok legnagyobb részétől megszabadultak. Ezáltal, továbbá mivel a sereg az élelmezés fennakadása nélkül egy vidéken hosszú ideig nem maradhatott, a hadseregek mozgékonysága lényegesen emelkedett, s azok mintegy az élelmezés módja által is a támadó hadműveletekre utaltattak. A hadműveletek iránya e mellett szabadon volt választható s a raktár-élelmezés által eddig előidézett kényszer a jövőben megszűnt. Ámde a harácsolás útján való élelmezésnek föltétele, hogy a sereg nagy területet foglaljon el, mert kis területről a sereg számára szükséges nagymennyiségű élelmiszereket beszerezni nem lehet. A sereget tehát számos kisebb részre kellett osztani, melyek egymástól elválasztva mozognak s a területnek, melyen átvonulnak, segélyforrásait kihasználják. Mivel pedig megtörténhetett, hogy az ily módon elválasztott s egymástól, néha nagyobb távolságra menetelő részek előnyomulás közben harcra kényszeríttetnek, az egyes oszlopokat egyrészt elég erősnek kellett alakítani, másrészt pedig minden fegyvernemből összeállítani, hogy harc esetén bizonyos önállósággal s megfelelő ellenálló képességgel birjanak. Igy keletkezett az új önálló seregtest, a gyalog hadosztály, mely 8–12 gyalogzászlóaljból, 4–8 lovasszázadból és 2–3 ütegből állván, 12–15.000 főnyi erejű s bármely feladatnak önálló megoldásra képesítve volt. – Az önálló gyaloghadosztályok létesítése folytán a felsőbb csapatvezetés eddigi módjának szükségkép meg kellett változnia. A hadsereg parancsnoka a nagy területen szétoszlott hadosztályokat többé nem tekinthette át, nem vezethette vezényszóval; intézkedéseiben csak az elérendő célt határozhatta meg, de a véghezvitelre a hadosztályparancsnoknak szabad kezet, önállóságot kellett engednie. Szétoszlani a mozgás alatt, egyesülni a harcban,[1] ez volt a magasabb csapatvezetés új elve, mely azonban nehéz, igen nehéz mesterség, s a forradalmi hadjáratok alatt nem is találkozott vezér, aki ezt az elvet teljesen érvényre juttatni tudta volna. A hadosztályok önállósítása felszabadította az alparancsnokok szellemét s nekik öntudatos, önálló cselekvésre, tehetségeik érvényesítésére alkalmas teret nyitott. De nagy veszélyeket rejtett magában, mert az önállóság önkényre csábít, s a forradalmi hadjáratokban gyakori eset, hogy hadosztályparancsnokok túlbuzgalomból, vagy képesség hiányában oly vállalatokba bocsátkoznak, melyek az összegzés érdekeit veszélyeztetik s a hadseregparancsnokok szándékait meghiusítják. Magasröptű, előrelátó szellem, erős kéz kell, hogy az önálló hadosztályok az előre kitűzött cél elérésére megfelelő helyen és megfelelő időben egyesíttessenek, s az egész erő csakis a kijelölt cél elérésére használtassék fel. Az új hadviselési mód összes előnyei ép ez okoknál fogva csakis akkor mutatkoznak, amikor a francia seregek élére a hadak nagy mestere, Bonaparte Napoleon áll, ki a francia hadsereget, s annak új hadművészetét minden irányban tökéletesítvén, a francia hadak diadalról diadalra vezeti s az új hadművészet főlényét a dicsőséges hadjáratok hosszú sorozata által beigazolja . . . – Franciaország ellenfeleinél a magasabb csapatvezetés terén kevés változás ment végbe. A seregek továbbra is raktárakból élelmeztettek, kordon-rendszer fentartott s a hadviselés ama methodikus jelleget, amellyel a XVIII. században bírt, megtartotta. Ez adja magyarázatát hadműveleteik nehézségének, lassúságának és eredménytelenségének.”

A francia köztársasági háborúkban még nagyobb volt a fejlődés a magasabb vezetés terén. Bonaparte „már első hadjáratában gyökeresen szakít az eddigi általánosan – a franciák által is – követett rendszerrel; bámulatos gyorsasággal és merészséggel végrehajtott hadműveletei szédítő ellentétben állanak a szövetséges hadak által a megelőző hadjáratokban alkalmazott lassú, methodikus hadviseléssel. Szüntelen nagy célokat tartván szem előtt, hadműveletei mindig a nagyszerűség bélyegét hordják magukon és ugyanily nagyszerűek az eredmények is, amelyeket elér. Ellenfelei kordon-rendszerével s erőmegosztási elvével a erő szüntelen együtt-tartását s az egész erőnek a hadiszínhely legfontosabb pontjára való irányítását állítja szembe. Igy történik, hogy a megosztott ellenfél egyes részeit mindenkor túlerővel képes megtámadni s meg is veri azokat, mielőtt támogatást nyerhetnének. A csapatok hozzászoknak a magasabb követelésekhez, amelyeket velök szemben támaszt; menetképességük bámulatosan fokozódik s a hadműveletek ezáltal nemcsak gyors, de egyszersmind meglepő jelleget nyernek, mely az ellenfélt zavarba ejti, téves rendszabályokra csábítja s végre még akkor is leküzdi, ha számbeli túlerőben volna. Bonaparte föllépésével ennélfogva a magasabb csapatvezetés művészetében új időszak kezdődik. Ő veti meg az alapot, melyen a modern hadművészet fölépül . . .

„A szövetségesek részéről Ausztriának támad Károly főhercegben jeles hadvezére, ki az új hadművészet előnyeit megértvén, azt fényes sikerrel alkalmazza. Gyors és határozott támadó hadműveletei, melyeket 1796-ban a német hadiszínhelyen alkalmaz, méltók, hogy Bonaparte olaszországi hadműveleteivel összehasonlíttassanak s ha szerencséje kisebb volt is, érdemei nem csekélyebbek.

„Ugyancsak a támadó hadviselés híve az oroszok nagy hadvezére Szuvarov is, ki a sikert szakadatlan támadó előnyomulásban s a hosszú tűzharc mellőzésével a nagy tömegek szuronyharcában keresi.

„Egészben véve tehát a magasabb csapatvezetés, az eddigi téves és eredménytelen meddő rendszerek teljes elejtésével, az új utakon óriási léptekkel indul meg és gyorsan közeledik ama tökély felé, melyre azt a következő időszakban Napoleon, a hadművészet legnagyobb mestere, emeli . . .”

Az 1805-iki háborúval kezdődő napoleoni időszak a magasabb vezetésnek kétségtelenül legfényesebb, legragyogóbb korszaka. Napoleon mindent és mindenkit felülmúló zsenije uralkodik az időszak fölött, mely nemcsak a legújabb korban, de talán az egész világtörténelemben ha nem is a legfényesebb, de reánk nézve bizonyára a legérdekesebb időszak. Az 1796-ik és 1800-ik évi hadjáratok csak bevezetését képezik a nagyszerű küzdelemnek, melyet a hadak e félistene majd egész Európával szemben folytat s melyekben művészetét egész fényében, teljességében és tökéletességében ragyogtatja . . . E hadjáratok a hadművészet tanulmányozásainak kiapadhatatlan forrásait képezik s a vezérek, kik Napoleon óta hadakat vezettek, tudományukat, hadművészetüket elsősorban e hadjáratok tanulmányozásából merítették és meríteni fogják még azok is, kik a közeli vagy távoli jövőben hadak vezetésére hivatva lesznek . . . Napoleon hadművészetében ebben az időszakban ugyanazokat az elemeket találjuk, mint az előző időszakban, de már nagyobb tökéletességben és mivel nagyobb viszonyok közt alkalmaztatnak, nagyszerűbben is”.

[1] Getrennt marschieren, vereint schlagen.