Napoleon az 1814. évi háborút kétségkívül igen nehéz viszonyok között kezdte meg. Hátha még a szövetségesek nem engedtek volna neki időt az új hadjárat előkészítésére és végkép leromlott seregének kiegészítésére! Ez esetben Párist minden bizonnyal sokkal könnyebben és gyorsabban érhették volna el.

Hogy Napoleon a Rajna mentén egyébként is gyenge seregéből oly nagyszámú csapatokat és oly szétszórt állapotban és állásokban hagyott hátra, ezt legfőképp erkölcsi szempontokból és presztizsének megóvása céljából tette. Arra, hogy ezek az aránylag gyenge, nagy területen szétszórt és egymást idejekorán támogatni nem tudó seregtestek az óriási túlerővel szemben a Rajna mentén hosszabb ideig tarthassák magukat, arra valóban gondolni sem lehetett s így tényleg a legokosabb volt, amit cselekedhettek, hogy az ellenséges seregek offenzívájának megindulásakor nyomban megkezdték a lassú hátrálást, még pedig koncentrikus módon a Marne folyónak gyülekezési helyül kijelölt középső szakasza felé.

Ily körülmények között Schwarzenbergnek a megerődített Rajna-vonallal és a Vogesekkel szemben táplált nagy respektusa valóban indokolatlannak és feleslegesnek bizonyult. Blücher ellenben, mint igazi „Marschall-Vorwärts”, nem sokat teketóriázott, bátran nekiment a Rajnának és a Vogesek megerődített szorosainak is, amelyekben számottevő ellenállásra nem is talált. Íme tehát megint bebizonyosodott, hogy háborúban legtöbbször a bátraké a szerencse.

Az ellenállás majdnem teljes hiányának, valamint Napoleon készületlenségének volt köszönhető, hogy a két nagy seregcsoport január vége feléig az Aube mentén a hadműveletek további folytatása végett egészen szűk téren egyesülhetett.

A háború e fázisáig a szövetségesek szinte nem várt és előre nem is sejtett könnyű sikereket értek el. De a pünkösdi királyság nem tartott sokáig. Napoleon megjelenése a küzdőtéren egy csapásra megváltoztatja a helyzetet. Az ő mesteri hadművészete, bámulatos akaratereje elég volt ahhoz, hogy a szövetségeseket, akik immár Páris felé való útjukat majdnem több mint kétharmadát úgyszólván játszi könnyedséggel tették meg, roppant számbeli túlsúlyuk dacára további előnyomulásukban több mint két hónapon át feltartóztassa és a francia főváros elérésében megakadályozza. Támadása első céljául Napoleon a még St. Diziernél vélt, tehát hozzá közelebb eső s nálánál gyengébb[1] Blücher-csoportot jelöli ki és azt Brienne-nél utólérve, sikerült is megvernie. Az ezt követő La Rothire melleti csatát azonban Napoleon a többmint háromszoros túlerővel szemben elveszti, de legkevésbbé sem esik e miatt kétségbe, hanem igen helyesen a Troyes-nál álló Mortier-vel egyesül, miáltal egyúttal a szövetségeseknek a Páris felé közvetlenül vezető utat is elállja. Utóbbiak első győzelmes csatájuk után nemcsak hogy nem üldözik Napoleont, hanem az offenzívának együttes folytatásáról is lemondanak – mindenesetre ellenfelük nagy szerencséjére. Ezzel kezdetét veszi a szövetséges fővezérek közötti nagy széthúzás, amely olyannyira megkönnyítette Napoleonnak a dolgot. Ez időtől kezdve a háborúnak utolsó fázisáig Blücher állandóan előretörő, Schwarzenberg ellenben a gyenge, erőtlen, huza-vonós szellemet képviseli. S Napoleon látnoki szeme hamar tisztába jött ezzel s főfeladatául az erélyesebb, fürgébb, gyorsabb Blücher tönkretevését tűzi ki, miközben a különválás után is még óriási túlerővel rendelkező Schwarzenberg ellenében csupán elenyészően csekély erőket hagy vissza. A szövetségesek tulajdonképpeni főparancsnokának és fővezérének ez az alapos, kirívó lebecsülése igazán feltünő, de sajnos egyben teljes mértékben indokolt is volt, bár el kell ismernünk, hogy a császári fővezérnek helyzete az ugyancsak a hadiszínhelyen tartózkodó és mint a Napoleonnal való megegyezés híve, a hadműveletek vezetésére is lanyhító befolyást gyakorló Metternichnek, legfőkébb Sándor cárnak örökös okvetlenkedése miatt felette nehéz volt.

Napoleon február 4-ikétől 14-ikéig Blücher ellen végrehajtott hadműveletei valóban időtlen időkig a hadművészet és a hadvezetés örökbecsű remekművei maradnak.

Blücher elintézése után a császár seregével sebesszárnyú sasként Schwarzenberg elé igyekszik kerülni, akivel aránylag még könnyebben és gyorsabban végez s így Napoleon e kettős remeklésének az lett az eredménye, hogy a szövetségesek óriási túlerejük dacára és mivel egymástól különváltan és nem összhangzásban operáltak, egy teljes hónap leforgása alatt egyetlen lépéssel sem jutottak közelebb elérendő céljukhoz, Franciaország fővárosához, azzal pedig még kevésbbé dicsekedhettek, hogy ellenfelükre döntő csapást mérhettek volna; ezzel azonban viszont Napoleon sem igen kérkedhetett, s így a nehéz munkát tovább kellett folytatnia, illetve újból kezdenie. De ez a fennálló s folyton rosszabbodó viszonyok között még a Sziszifuszénál is nehezebbnek bizonyult s így a világ és minden korok egyik legnagyobb lángelméjének és hősének hamarosan el kellett buknia. Bukásában az volt a legtragikusabb és megrendítőbb jelenség, hogy utolsó pillanatban még azok is elfordultak tőle, illetve elhagyták, akiket ő igazi császári bőkezűséggel a legmagasabb polcra emelve, szíve szeretetének egész melegével és a kincsek megszámlálhatatlan tömegével halmozott el; ezzel újból bebizonyítván azt, hogy a legtöbb embernek rút hálátlanságon nyugszik az alaptermészete.

Az 1814. évi háború legnyomósabb és valóban világraszóló eredménye Napoleon bukása volt. Az 1814. évi május 30-iki első párisi béke, melyet a szövetséges hatalmak XVIII. Lajos királlyal kötöttek, Franciaország számára az 1792 január 1-i, vagyis a forradalmi háború kitörése előtti határokat jelölte meg, azonban hozzá kapta még Szavoyát és Nizzát. Németország felszabadult a francia nyomás alól. A Németalföld egyes részeivel megnagyobbodott Hollandia önállóvá vált. Olaszországból Lombardiát és Velencét Ausztria kapta, a többi részek független fejedelmekké alakultak át. Ezek szerint a forradalmi háborúk és Napoleon dicsőséges hadvezetésének minden eredménye semmissé vált és Franciaország ismét a forradalom előtt királyság színezetét öltötte magára.

Rónai Horváth a 1814. évi háború eseményeihez a következő összegző megjegyzéseket fűzi:[2] „Az 1814. évi hadjárat fényes példáját adja annak, hogy mire képes egy bár számra nézve jelentéktelen sereg, ha az egy lángeszű hadvezés és kitűnő tábornokok vezetése alatt áll. – A szövetséges hadseregek nagy tömegei már január 25.-én alig 6–8 napi menetre voltak Páristól s ha egysülve maradnak, Napoleont döntő csatára kényszerítik, melynek kimenete az 5–6 szoros túlerő mellett kétséges nem lehet – a háborút egy hét alatt befejezik. De nem ez történik. Blücher, megúnva a másik fővezér Schwarzenberg örökké habozó és túlóvatos eljárást, lassú és eredménytelen hadműveleteit, önállóan akar működni s azon reménnyel kecsegteti magát, hogy Párist egymagában is elfoglalhatja. De számításait és terveit Napoleon genije és pillanatnyi szünetet nem ismerő tevékenysége meghiusítja; háromszor szúlyos vereségeket szenved a francia seregtől s végre is kénytelen beismerni, hogy egymagában nem boldogul. Harmadszor is csatlakozik tehát a fősereghez s amit különválva két hó alatt véghez vinni képesek nem valának, az most 6 nap alatt megtörténik. – Napoleon hadműveletei, melyek célja állandóan az, hogy a szövetséges seregeket különvált viszonyukban megtartsa s kitartó, villámgyors menetekkel hol egyiket, hol a másikat megtámadva nekik veszteségeket okozzon, s őket excentrikus irányban hátrálásra bírja, a tevékeny hadászati védelem leggyönyörűbb példái, ép úgy, mint a szövetségesek eljárása intő példa arra, hogy mikép legkárosabb a háború vezetése.”

[1] 40.000 francia 30.000 porosz-orosszal szemben.

[2] Rónai-Horváth, Az újabbkori hadviselés történelme, 310–311.