XX/37. számú melléklet.

a) A csata első napja 1813 augusztus 26.-án.

Schwarzenberg főhadiszállásán utolsó pillanatig teljes bizonytalanság uralkodott az ellenség helyzete és szándéka felől, sőt a francia főerőt még mindíg Lipcse tájékán tételezték fel, holott azon a környéken gyenge hadtáp csapatokon kívül egyáltalában nem voltak francia erők. Továbbá ahelyett, hogy a fegyverszünet lejárta után másnap, augusztus 18.-án mindjárt megkezdték volna a támadólagos eljárást, egyelőre 4 napon keresztül még mindíg meddő tárgyalásokat Napoleonnal. Pedig az augusztus 18.-án meginduló támadás a franciákat a lehető legkellemetlenebb körülmények között érte volna.[1] Végre augusztus 21.-én a sereg megkezdte az előnyomulást 4 oszlopban a határhegységen át Lipcse felé. 23.-án St. Cyrnek egyik futártisztje véletlenül a szövetségesek kezébe került s a nála levő irományokból végre megtudták, hogy Napoleon egész serege az Elba jobbpartján van, s hogy Drezdát St. Cyr csak egy hadtesttel tartja megszállva. Ez a váratlan felfedezés nagyon meglepte a szövetségesek fővezérletét, miből kifolyólag Ferenc császár, Sándor cár és Frigyes Vilmos porosz király augusztus 24.-én Komotauban tanácskozásra gyültek össze s itt az eddigi hadműveleti irány megváltoztatása mellett a Drezdára való előnyomulást határozták el, ami a határhegységen át északkelet felé vezető harántutak hiányában elég nehéz és fárasztó hadművelet színében tűnt fel.[2]

Augusztus 25.-én Sándor cár a kíséretében levő Jomini-val és Moreau-val Nöthnitz tájékára érve, onnan elég jól át lehetett tekinteni a Drezda körül állást foglalt ellenség felállítását, mire Jomini a meglehetősen gyengének látszó ellenség azonnali megtámadását javasolta, ámde Moreau határozottan ellene volt e nézete szerint túlveszélyes vállalat megkockáztatásának.[3] Hasonló értelemben nyilatkozott Barclay de Tolli is, míg Schwarzenberg határozottan Jomini nézete mellett foglalt állást, de azért a támadás végrehajtása mégis 24 órával későbbre halasztatott, ami annál feltünőbb, mert 25-ike folyamán a szövetségesek részéről már több mint 100.000 ember állott Drezda előtt, ahol St. Cyr egyelőre alig rendelkezett többel 25.000 embernél. Ámde még az augusztus 25.-én a következő napra kiadott támadó intézkedés is az egyes csoportoknak nem igazi támadást, hanem csak tüntetésszerű előnyomulást írt elő, amelynek végén a város ellen élénk tüzérségi tüzet kellett leadni. A támadás, illetve tüntetőleges előnyomulás 5 oszlopban volt végrehajtandó, még pedig Wittgenstein által Blasewitz és Striesenen át, Kleistein Móric hadosztálya által Räcknitzen át a III. számú sánc, Crenneville hadosztálya által Plauenen át s végül Bianchi hadosztálya által Löbta és a Schusterhäuser ellen. Liechtenstein a Colloredo-hadosztálynak, Crennevillet pedig a Chasteler-gránátos hadosztálynak kellett követnie. A Nostizt- és Lederer-lovashadosztályoknak tartalékviszonyban Kaitznál kellett felállaniok: a többi csapatok táborukban készenlétben maradtak. Az ellenséghez megfelelő távolságra érve, a tüzérséget kellett megszólaltani. A további előnyomulásra, illetve támadásra a külön kiadandó parancsot be kellett várni.[4] Ez a huza-vona alkalmat adott Napoleonnak, hogy úgy a maga személyére, mint a magával hozott erősbítésekkel még idejekorán a csata színhelyére, mint a magával hozott erősbítésekkel még idejekorán a csata színhelyére beérkezzék. A francia császár eredeti terve az volt, hogy St. Cyrt Drezdában egyelőre magára hagyva, a hadsereg 125.000 főnyi zömével Pirnánál és Königsteinnél az Elba balpartjára kel át s míg a szövetséges sereg Drezda ellen erőlködik, ő maga jobboldalát és hátát támadja meg. „Ez a terv, – írja Rónai Horváth[5] – melyet augusztus 25.-én állapított meg, egyike Napoleon hadvezéri lángesze ama nagyszerű nyilvánulásainak, melyek őt az újkor összes hadvezérei között oly magasra emelik.” De utóbb mégis el kellett állnia e remek eszme végrehajtásától, mert St. Cyr ismételt jelentései szerint Drezda a szándékolt oldatámadás érvényre jutásáig semmikép sem tarthatta volna magát. St. Cyr pesszimisztikus jelentései folytán Napoleon a leggyorsabb iramban igyekezett Drezdába jutni és csapatjait is minél gyorsabban előnyomulásra utasította s azonkívül még egy mesterfogáshoz folyamodott; egyik kéme útján azt a tudósítást juttatta az ellenséges főhadiszállásba, hogy déltájban nemcsak magának Napoleonnak, hanem tartalékainak beérkezésére is számítanak Drezdában.[6] És ez a trükk valóban megtette hatását, mert most már Jomini is amellett emelte fel szavát, hogy ilyen körülmények között nemcsak a támadást ne folytassák tovább, hanem az egész sereggel vonuljanak vissza Dippoldiswalde-ra s ott védőleges magatartást tanusítsanak. Ez ellen ugyan a porosz király és Schwarzenberg erélyesen tiltakozott, de most már a huza-vona és bizonytalanság a szövetségesek körében még nagyobbfokúvá vált. D. u. 4 órakor a támadás megkezdését jelző 3 ágyúlövés a räckwitzi magaslaton elhangzott ugyan, azonban, bár helyenként igen komoly, de döntő támadás nem igen lett a dologból, mert közben Schwarzenberg is arra a megyőződésre jutott, hogy most már, amikor Napoleon egész seregével Drezdánál áll, döntő sikerre számítani alig lehet.[7] De azért a támadás megszüntetésére mégsem adott ki parancsot. Ennek a támadásnak és a francia ellentámadásnak lefolyását Dormándy idézett tanulmányában Horstenau és Friederich id. munkái és a Friedrich Freiherr von Bianchi Duca di Casalanza k. k. österreichischer Feldmarschallieutenant című mű nyomán következőleg adja elő: „D. u. 4 órakor hatalmas ágyútűz vezette be a támadást, egy órával később pedig már teljes erejével tombolt a gyalogsági harc. – Wittgenstein oszlopánál néhány major birtokáért folyt a küzdelem, de az időközben megerősödött franciákkal szemben boldogulni nem tudtak s néhány időleges siker után este 6 órakor ott állottak, ahol délben voltak. Egyidejüleg Wittgensteinnek Roth tábornok által vezetett oszlopa egyesült Kleistnek Ziethen tábornok vezette elővédjével s egyesült erővel megtámadták a dohnai sorompó (Dohnaer Schlag) környékét. A harc itt is igen elkeseredetten folyt, de döntő eredmény nélkül. Az erők egyensúlyozták egymást. – Ezalatt a középen hatalmas tüzértömegek vonultak fel: az osztrák-magyar tartaléktüzérség a räcknitzi és csernitzi magaslatokon, a porosz nehéztüzérség pedig a Rothes Hausnál. Mind a kettő hatásosan lövöldözte a III. és IV. számú sáncot. Kleist egyelőre meglehetősen tétlenül maradt. - A középen kifejlődtek: a Colloredo-,[8] Liechtenstein Móric- és Bianchi-hadosztályok,[9] és pedig a már harcban álló Crennewille-hadosztály mögött; később megjelent a plaueni magaslaton Chasteler gránátos hadosztálya[10] és a tartalék lovasság.[11] Miután az ellenség a Seevorstadtban tétlenül állott, Schwarzenberg – aki a Colloredo hadosztálynál tartózkodott – ennek, valamint a Bianchi- (színmagyar) hadosztálynak meghagyta, hogy ejtsék hatalmukba az előnyomulási körletükbe eső sáncokat. - Bianchi haladéktalanul támadásra rendelte Máriássy dandárját, és pedig a következőképpen: a 19. Hessen-Homburg gyalogezredet a Weisseritztől keletre arcban, míg a 48. Simbschen-gyalogezredet arra utasította, hogy vonuljon át a löbtaui kőhídon, foglalja el a Klein-Hamburg és Altona majorságokat, azután pedig átgázolván a Weisseritzen, oldalába és hátába támadjon a sáncnak. A 19. magyar ezred, melyhez a Crenneville-hadosztály egyes részei is csatlakoztak, halálmegvetéssel nyomult elő a sánc ellen, de pusztító kereszttűzbe kerülvén, visszaveretett még mielőtt a 48. magyar ezred átkarolása érvényesülhetett volna. Utóbb megjelölt ezrednek az első harcvonalban előnyomuló 1. zászlóalja azonban elűzte ugyan az ellenséget a fentemlített majorokból,[12] de az ezrednek a Weisseritzen átkelt egyes részeit néhány francia zászlóalj a löbtaui sorompó felől oldalba kapta és vissza is vetette úgy, hogy a már elfoglalt Altona is elveszett. Bár ezt a 2. zászlóalj ismét visszafoglalta, hosszas kűzdelmek után mégis kénytelen volt átengedni a franciáknak. Ezek után a 48. ezred legnagyobb része csatlakozott a hadosztályhoz, míg a többit amelyeket északnak a Drechslerhäuserek felé szorítottak, Weissenwolf hadosztálya vette magához. Ezalatt a Hiller nevét viselő 2. magyar gyalogezred a Holzhof ellen nyomult, melynek szegélyét a franciák erősen megszállották. Turtsek 5. századbeli tizedes önként ajánlkozott, hogy 25 önkéntessel megtámadja a legközelebbi házat. Bár a védők sortüze 8 katonáját leterítette, a többivel halálmegvetéssél folytatta az előnyomulást, puskatussal betörte a ház kapuját s magyar legényeivel betört a házba, miközben három szuronydöfést kapott. A védők legnagyobb része elesett, a fennmaradók pedig megadták magukat. A vitéz tizedes jutalma az arany vitézségi érem volt.[13] - A 2. ezred néhány ugyancsak önkéntes csoportja egészen a freibergi sorompóhoz ért, de a francia erősbítések visszavetették őket a Weisseritzig. Itt Melchior őrmester vette át a 12. század parancsnokságát, ennek elesett parancsnoka helyett, s addig tartotta a hidat, míg az ezred 2. zászlóalja megérkezett.[14]

„E hősiesen küzdő magyar csapatoktól délre a Crenneville-, határ-őrcsapatokból álló hadosztályának részei támadták meg a IV. sáncot és őrcsapatokból álló hadosztályának részei támadták meg a IV. sáncot és ennek közelében a lőpormalmot. Előrevont ágyúink, valamint gyalogságunk puskatüze is igen hatásosan érvényesült a mélyebben fekvő sánccal szemben. Egy gránát szétzúzta a sánc cölöpkapuját, mire a megtizedelt védőőrség, néhány tiszt és altiszt kivételével, elmenekült a sáncból a Falkanschlag felé. Most azonban közbelépett a régi francia gárda egyik csapata, mely nemcsak hogy visszaverte a megvert csapatot, hanem kiverte a mieinket a sáncból és vissza is szorította a Feldschlösschenig. Erre Bianchi altábornagy a visszavonulók felvételére a 33. számú Colloredo magyar ezredet a Feldschlösschenbe parancsolta és közelebb vonta tartalékát, a Quallenberg-dandárt (32. és 34. gy. ezredek). – A visszacsapás nyugtalanságba ejtette a fővezérletet, mely a visszavonulók támogatására a Chasteler-hadosztályt utasította, sőt még rendelkezésre bocsátotta a Nostizt és Schneller lovas-hadosztályokat is. Chasteler közvetlenül Plauentől délkeletre vonult fel s 1–1 zászlóalját előretolta a Holzhofhoz, Plauen helység elé és a Hahnenbergre a Feldschlösschen mellé. A lovasság a kartácstűz ellenére Crenneville balszárnyán vonult fel s néhány huszárszázad oldalba fogta a határőrezredeket üldöző francia vadászokat. A helyzet már-már aggasztóvá vált, de Bianchi és Crenneville bátor zászlóaljai a Feldschlösschen és a Holzhof vonalában oly elszántan tartották magukat, hogy a franciák visszafordultak.

„Ezalatt a középen Colloredo oszlopa támadást intézett a III. számú sánc ellen. Az első harcvonalat, Liechtenstein Móric vezetése alatt, vadászok és határőrcsapatok alkották; ezt követték tartalék gyanánt a Colloredo- és Liechtenstein-hadosztályok többi csapatai, köztük a 25. De Vaux magyar gyalogezred is. A hadosztály- és dandárparancsnokok is a rohamoszloppal mentek. A terepet ügyesen felhasználó vadászok a sánctól 300 lépésnyire befészkelték magukat egy árokba s innen a tüzérséggel együtt, hatásos tüzelést indítottak a sánc s a város szegélye ellen. De amint az oszlop rohamra ment, a franciák oly heves puskatűzzel fogadták, hogy az kétszer is visszaveretett. Ekkor előrendelték a tartalékot. Minden oldalról előretörve, végre sikerült a sáncba betörni, hol a védőrségnek kifogyott a lövőszere. Feldegg 25. ezredbeli főhadnagy volt az első a mellvérten, aki rettenthetetlenségével megmentette a rohamoszlop veszélyben forgó parancsnokát, Schneider alezredest is. Feldegg a katonai Mária Terézia-rend lovagjává lett.[15] A csapatok folytatták előnyomulásukat s a város szegélyénél még véresebb harc keletkezett. Az előrevont tüzérség rést lőtt a III. sánc közelben a falkerítésben s csapataink betörtek. De ekkor a védőőrség 2 zászlóaljnyi erősítést kapott, mely visszaverte a támadást s csapataink kénytelenek voltak visszahúzódni a sánc s a dippoldswaldi sorompó közelébe.

„Az eddigi várakozó állásponton levő Kleist tábornok, látva az osztrák-magyar csapatok hősies küzdelmét a III. sáncnál, támadásra határozta el magát a dohnai sorompó felé, hogy legalább közvetve támogassa fegyvertársait. A támadás azonban a kertfalak alatt megakadt.

„Időközben Weissenwolf hadosztálya is megkezdte előnyomulását, hogy a parancs értelmében Bianchit támogassa. Amikor azonban a hadosztály Löbta vidékén kifejlődött, a 48. magyar gyalogezred már visszavonulóban volt Klein-Hamburg felé, a Friedrichstadt előtt pedig hatalmas ellenséges lovastömegek gyülekeztek. Ilyen viszonyok közt Gyulay táborszernagy is veszélyesnek találta az előretörést a síkságon. – Meskó hadosztálya Weissenwolf hadosztályának beérkezése után Cotta és Schusterhäuser vonalában összpontosult. Bár a két hadosztály tulajdonképpen nem is állott harcban, mégis sokat vesztett az ellenség ágyútüzétől.

„Ez volt a helyzet, amikor a szövetséges sereg fővezérsége immár francia foglyoktól[16] is biztosan megtudta, hogy Napoleon Drezdában van. E hír kétségkívül nagy befolyással lehetett a szövetségesek további elhatározására . . . Schwarzenberg mindazonáltal a támadás folytatása mellett döntött, mert, amint Ferenc császárhoz írt jelentésében is kifejti,[17] a középen és jobbszárnyon, ahol az előnyomulás sikerrel járt, folytatni kellett a támadást, hogy eltereljék a franciák figyelmét a szövetségesek nagyon is gyenge balszárnyáról, amellyel szemben jelentékeny erők fejlődtek fel, mert még mindíg késett Klenau hadteste és Liechtenstein Alajos hadosztálya és most a csatavonal közepéből sem küldhettek csapatokat a balszárnyra a plaueni szakadék miatt (?!) A szövetségesek támadása tehát este 7 óráig nem hozta meg a kívánt eredményt. A balsiker okai nyilvánvalók. Mindenekelőtt hiányzott: az erős akarat a támadásra. A fővezérlet sehogy sem tudta rászánni magát arra, hogy hatalmas seregét egészében teljesen latba vesse Drezda ellen. Hosszas habozás és ingadozás után megtámadták ugyan a várost, de csak tüntetésképpen s a rendelkezésre álló 120.000 emberük helyett csak körülbelül 70.000-et vetettek harcba,[18] a többit ellenben visszatartották. E mellett hiányzott: a támadó oszlopok között az összhang,[19] az együttműködés, a kölcsönös támogatás, a közös cél! Ezt a csapatok vitézsége sem pótolhatta, mely néhol még a támadás hiányos előkészítése következtében sem érvényesülhetett. A legnagyobb veszteségek árán a város szegélye alá vergődött csapatok nem mászhatták meg a falakat, mert nem volt létrájuk.[20]

„Mindezeknek csodás ellentétjét látjuk a franciáknál és vezérüknél Napoleonnál.[21] Reggel 9 óra szinte özönlenek a Drezdába a francia segítő csapatok, a régi s az ifjú gárda és a Latour-Maubourg (1.) lovashadtest. A császár valamennyit azonnal a megfelelő pontokra irányította. Napoleon minden mellette elvonuló ezredet bátorította szavaival s a gyakran futólépésben közeledő fáradt és éhező csapatok a császár láttára mindent elfelejtettek. A régi gárda még ahhoz is időt talált, hogy felöltse díszruháját! Bár helyenként csendőrök kergették vissza a francia csapatokat s igaz az is, hogy a csapatok mögött ágyúk állottak azzal a rendeltetéssel, hogy a gyáván menekülőkre tüzeljenek, végeredményben mégis a franciák újoncserege győzött, mert vezérében meg volt erre az erős, rendíthetetlen akarat és a kellő erély a keresztülvitelhez! . . . Este 7 és fél órakor Napoleon körülbelül 60.000 embert helyezett készenlétbe a város különböző kapuinál és pedig: a Teste-hadosztály 8 zászlóalját és a Latour-Mabourg- (1.) lovashadtestet a Friedrichstadtban a már ottlevő Razout-hadosztállyal együtt Murat parancsnoksága alatt, – az ifjú gárda Barrois- és Dumuster-hadosztályát a már harcban álló Bertezène-hadosztály mögött a Seevorstadtban Ney tábornagy alatt, – a pirnai elővárosokban, hol az oroszokkal szemben amúgy is a franciák előnyben voltak. Mortier tábornagy vezényelte az itt álló Claparède-hadosztályt és az ifjú gárdának időközben beérkezett Decouz- és Roguet-hadosztályait. Mindhárom csoportnak támadnia kellett. A császár maga a dippoldswaldi sorompóhoz ment, hogy tanuja legyen Ney ellentámadásának. – Esti fél 8 óra volt, mikor majdnem egyidejűleg a város minden kijáratából kibontakoztak a francia csapatok. A legelső támadás az oroszokat érte, kik mihamarabb feladták elfoglalt állásaikat s előbb a Windmühlbergre, majd Striesenre vonultak vissza. Wittgenstein ugyan erősbítést kért, de a Klux-dandár már csak a visszavonulás fedezésére érkezett jókor. Később az oroszok véres éjjeli harcok után még Striesen falut is feladták. Roth és Ziethen egyideig tartották magukat a Grosser Garten északkeleti részében, de később a középen beállott válságos helyzet következtében visszavonultak a nagy keresztfasorig. – A III. sáncnál a franciák a Liechtenstein- és a Colloredo-hadosztályok részeit támadták meg. Az osztrák-magyar csapatok, – köztük a 25. magyar gyalogezred – késő estig hősiesen ellenálltak, de végül legyőzte őket a nagyobb erő. A visszavonulásnál már az ellenség sorain vágták át magukat, miközben a lelőtt lovak helyett emberek húzták ágyúikat. A sáncban álló ágyúkat ugyan beszögezte a legénység, de ő maga (mintegy 400-an) a franciák fogságába jutott. Drezda nyugati részében Ney tábornagy egyrészt arcban megtámadta Bianchi hadosztályát, másrészt pedig a Bianchi- és Colloredo-hadosztályok közötti résbe iparkodott betörni. Mindkét hadosztályparancsnok felismerte a veszélyt s rendelkezésre álló tartalékait a támadó franciák oldalába irányította. Ez az ellentámadás, melyet legnagyobbrészt a Bianchi-hadosztály magyar csapatai, továbbá az eddig tartalékban levő 19., 32. és 34. ezredek hajtották végre, meg is hozta a kívánt sikert, amennyiben a harcvonal áttörése meghiusult. Amint azonban az az ilyen oldalozó támadásoknál igen gyakran megesik: egyes részek az ellenség hátába kerültek s ennek visszavonulásakor, saját csapataiktól elvágatva, fogságába estek. Így járt a 19. ezred 1. zászlóalja Fenyvesy százados parancsnoksága alatt. Még a zászlójuk is az ellenség kezébe került.[22] Veszélyben forgott a 32. ezred zászlója is, melyet kiragadtak ugyan a megsebesült zászlótartó kezéből, de Soltész György őrmester visszaszerezte azt.[23] Elkeseredetten harcolt Bianchi hadosztályának arccsoportja is. Altonából a franciák elűzték ugyan a 48. magyar ezred egyik zászlóalját, de a másik megint visszafoglalta a helységet.[24] – A Holzhof-ot a 2. magyar gyalogezred védelmezte. Bár a támadó franciák egyrésze be is nyomult, br. Dubszky Iván százados útjukat állta. E vitéz tisztet a franciák megszúrták és el akarták hurcolni, de Fröhlich Ferenc őrmester 8 emberrel útat nyitott a franciák sorain át úgy, hogy Podharatszky őrmester megmenthette a sebesült tisztet.[25] Mindkét őrmestert az ezüst vitézségi éremmel tüntették ki. Közben Wojtsek százados százada az ellenség oldalába támadt. A százados elesett ugyan, de Jellsitz őrmester átvevén a parancsnokságot, kiűzte a franciákat a Holzhofból s ezenfelül még önszántából még tüzérségünket is oltalmazta.[26] A 33. ezred ezalatt a Feldschlösschent védte s a tüzérséget is fedezte.[27] Bár a franciák támadásra kivonultak a Feldschlösschenből, ezt a 19. ezred 2. zászlóalja ismét visszafoglalta. – A franciák második támadása azonban visszavetette Bianchi vitéz magyar csapatait, közben be is esteledett, mire Schwarzenberg visszarendelte Colloredo és Bianchi hadosztályait eredeti állásaikba, s így Bianchi zöme Plauen felé visszavonult.

„Ney támadásával egyidejűleg Murat is előnyomult a Friedrichstadtból. E támadás Gyulay táborszernagyot a löbta–cottai állásban érte. A francia gyalogság azonban nem ért el sikert, mire Murat Pajol és Latour-Mobourg lovastömegeit rendelte rohamra a Weissenwolf- és Meskó-hadosztályok közötti hézagba. A lovastömeg élén egy lengyel ulánusezred száguldott, maga előtt üzvén egy század 12-es huszárt. Az ellenség azonban ezúttal csapdába került. Illésy ezredes ugyanis egy másik 12-es huszárszázaddal az ellenség hátába került, a 8. huszárezred a lengyelek oldalába intézett rohamot,[28] Gross főhadnagy pedig a 4. huszárezred egy oldalbiztosító különítményével szétugrasztott egy csapat ellenséges lovas vadászt. A véres harc a franciák vereségével végződött. Ezalatt Pajol lovassága több ízben megtámadta Löbtát, de az 1. gyalogezred mindannyiszor visszaverte. A visszavonuló francia lovasságot a 4-es és 8-as huszárok üldözték. Előbbi még egy ellenséges zászlóalj négyszögét is szétugrasztotta, minél Sághy János és Tóth Ferenc közhuszárok elsőknek ugrattak be a franciák soraiba s elfogták a zászlóalj parancsnokát.[29] Amikor Meskó altábornagy észrevette, hogy a franciák el akarják vágni Weissenwolf hadosztályától, Cotta felé visszavonta csapatait, úgy hogy egyidőre szabad lett a Meissen felé vezető út. Murat erre rögtön egy lovasezredet küldött ebbe az irányba. Hoditz gróf alezredes a 12-es huszárok egy századával útjukat akarta ugyan állni, ami azonban nem sikerült. A francia lovasok támadását végre az 58. ezred állította meg, az időközben beérkezett osztrák lovasság pedig Drezda felé visszavonulásra kényszerítette őket.

„Schwarzenberg aggódva látta a franciáknak a csatavonal közepén és az osztrák balszárnyon elért sikereit, de mivel beesteledett, a támadást újra kezdeni nem lehetett, s visszarendelte a támadás előtti állásokba: Kleist hadtestét, Colloredo és Bianchi hadosztályát, továbbá, minden eshetőségre elkészülve, közelebb vonta tartalékait, amelyek azonban az ágyútűzben már eddig is sokat vesztettek . . .

„Az első csatanap tehát nem hozta meg a döntést; végeredményben azonban a franciák sikerével végződött. Napoleon gyors és erélyes cselekvése és fiatal csapatainak elismerésreméltó bátorsága meghiusította a nagyobb erővel rendelkező szövetségesek erélytelen próbálgatását, amelyet támadásnak alig nevezhetünk. Ezenfelül a császár tért nyert a város előtt, s ezzel mozgási szabadságot is másnapra. Emellett a franciák veszteségei is sokkal kisebbek voltak, mint a szövetségesekéi, amennyiben a franciák körülbelül 4–5000, a kolaíciós seregek pedig kerek 13.000 embert vesztettek. Tekintve a harcban állott csapatok állományát, a veszteségek a franciáknál 5%, a szövetségeseknél pedig majdnem 13%-nak felel meg.

„A szövetséges csapatok vezetésével nem igen büszkélkedhetünk, de annál nagyobb elismeréssel kell adóznunk a csapatok hősiességének. A magyar csapatok ezúttal is feltüntek harci derékségükkel,[30] vezetőik, karddal kezükben, hősileg, mindenütt legelől harcoltak; Gyulay és Máriássy meg is sebesültek. A seregnél levő angol tisztek és a prancsnokok nem is fukarkodtak a dícsérettel; az orosz cár a hullákkal sűrűn borított csatatér láttára elismerte, hogy a magyar csapatokból álló Bianchi hadosztálynál dúlt legerősebben a harc, Schwarzenberg herceg pedig ezt jelentette róla: „dicsőségéhez híven viselkedett.[31] – De sok magyar harcos vitézségét is megörökítette a krónika. A 44. magyar gyalogezred gránátos zászlóalját megdicsérte a hadosztályparancsnok.[32] A 33. ezred legénysége e napon 5 ezüst vitézségi érmet szerzett. Nevezetesen kitüntették Fitzey őrmestert, ki egy félszázaddal nemcsak feltartóztatta a francia csatárokat, hanem még néhány francia ágyút is visszakergetett, sőt megbecsülése ellenére tovább előnyomult mindaddig, míg a vérveszteségtől össze nem esett. Winter István őrmester megmentett egy üteget, melynek parancsnoka elesett. Günther Antal tizedes és Matuschka András közvitéz megmentették megsebesült századosukat s este rajtütöttek egy francia tiszti őrségen, amelyből néhány embert el is fogtak. Brandwein Mátyás kivágta megsebesült főhadnagyát az ellenség soraiból. Richter György tizedes pedig sebesülése mellett a legvégsőig védelmezte és azután biztos helyre is vitte azokat az ágyúkat, amelyeket őrizetére bíztak. Jutalmul két aranyat kapott.[33] A 34. gyalogezredben ezüst vitézségi éremmel tüntették ki bátor magatartásáért Eötvös János őrmestert, valamint a zászló megmentéséért Szalay István tizedest. Társai közül Czakó János 6, Matbe István 4 aranyat kapott.[34] – A huszárok is öregbítették régi hírnevüket. A 4-es huszároknál ezüst vitézségi érmet kapott Pákozdy Mihály őrmester, mert megmentette iszapba rekedt 2 ágyúnkat. Hasonló kitüntetésben részesült Berényi József közhuszár, aki kivágta az ellenség közül kapitányát s e közben maga is megsebesült. Farkas István és Varga Ferenc közvitézek megmentették a század trombitását és még egy társukat. Pataky Ferenc közhuszár pedig Gyulay táborszernagynak ajánlotta fel a lovát.[35] A 12. huszárezredben ezüst vitézségi érmet kapott Petrovszky Imre közhuszár, aki sebesült hadnagyát ültette a maga lovára s ezután gyalogosan karabélyával védekezett tovább. Szikra András huszár szintén hadnagyának adta lovát, amikor ez alól kilőtték a sajátját. Kovács Tamás huszár hasonló módon mentette meg sebesült hadnagyát. Mindketten 4 aranyat kaptak jutalmul.[36]

b) A csata második napja 1813 augusztus 27.-én. • XX/37. számú melléklet.

Napoleon augusztus 26.-án este abban a hiszemben volt, hogy a szövetségesek az éjjel meg fogják kezdeni a visszavonulást s így az éj folyamán 27-ikére inkább az üldözésre, mint a csata folytatására következőleg helyezte készenlétbe seregét;[37] a Latour-Maubourg-lovashadtest és a Pajol-lovashadosztály Murat tábornagy parancsnoksága alatt, továbbá Victor II. hadteste a Friedrichstadtban; Marmont VI. hadteste, a régi gárda és a tüzértartalék a Seevorstadtban; St. Cyr a XIV. hadtesttel a dohnai kijárat mentén s végül a fiatal gárda és a gárda-lovasság Nansouty alatt a Pirnaer Vorstadtban. (Norvins, Portefeuille de 1813, II, 308–309.) De amikor másnap, várakozása ellenére, mégis szemben találta magát a szövetségesek csatarendbe állított tömegeivel, nagyon megörült és szinte biztos volt győzelmében.[38]

A szövetségesek a csata első napján este nehezen tudtak elhatározásra jutni, hogy augusztus 27.-én mittevők legyenek, de végre mégis a támadás folytatását határozták el, micélól a még hátul levő csapatokat, vagyis az orosz és a porosz gárdát, valamint az osztrák-magyar Klenau-hadtestet előbbrevonták.[39] A másodiknapi csatához ekként egyesített szövetséges haderők összege mintegy 160.000 embert tett ki,[40] míg a Napoleon által Drezdánál összpontosított erők létszáma most már közel 120.000 főre mehetett.[41]

Augusztus 27.-én már korán reggel óta szünet nélkül esett az eső, mely a kilátást és áttekintést igen nagy mértékben korlátozta. Ennek ellenére már reggel 7 óra előtt mindkét részéről az egész vonalon élénk ágyútűz vette kezdetét. Ugyanakkor Sándor cár, a porosz király és Schwarzenberg igen nagyszámú kísérettel a räcknitzi magaslaton jelent meg. Napoleon a mindjobban megélénkülő ágyútűzre a régi gárdához a IV. számú sánchoz sietett. A küzdelem 3 óra hosszáig csakis ágyútűzre szorítkozott, mivel a szakadó eső a gyalogsági tüzelést majdnem teljesen kizárta.

D. e. 10 óra tájban Strehlen tájékán St. Cyr XIV. hadteste, amelynél ekkor már Napoleon is jelen volt és a Leubnitz mellől előnyomuló porosz csapatok között már gyalogsági harcra is került a sor, de itt, mint egyáltalában a csatavonal közepén, a küzdelem egészen estig döntés nélkül hullámzott ide-oda.[42] Ezalatt a két szárnyon fokozatosan mindíg hevesebbé vált a harc. Napoleon ugyanis már jóval d. e. 10 óra előtt parancsot adott Murt-nak és Mortier-nek a szemben álló ellenséges szárnyak megtámadására, mely támadás majdnem egyidejűleg, Murat részéről csak valamivel utóbb, d. e. 10 óra tájba meg is indult. A Drezda keleti kijáratain át a Roguet-, Decouz-gyalog és a Nansouty-lovashadosztállyal kibontakozó Mortier tábornagy, előnyomulását folytatva, a Striesennél és Gruhnanál folytatott kisebb ütközetek után könnyű szerrel vetette vissza Wittgensteinnek Roth tábornok parancsnoksága alatt előretolt elővéd-csoportját, mint nemkülönben a Röder prancsnoksága alatt ugyancsak előretolt viszonyban levő porosz lovasságot is, akiknek Wittgenstein parancsot adott, hogy Reick irányában az ő hadteste zöméhez csatlakozzanak. E küzdelmek Napoleon szemeláttára folytak le, akit a Grosser Garten-en való előrelovaglás közben kevés híján katasztrófa ért.[43] – Déltájban a franciák már Reick helységet is birtokukba ejtették, honnan Wittgenstein hadteste zömével még idejekorán Torna felé vonult vissza. – Közben az ellenkező szárnyon még rosszabbá vált a helyzet a szövetségesekre nézve. Itt ugyanis Murat a Friedrichstadtból való kibontakozás után a Teste-hadosztály zömét Löbta-ra, tőle jobbra pedig a Pajol-lovashadosztályt rendelte előre, míg a Teste-hadosztály néhány zászlóalját a Latour-Maubourg-lovashadtest egy részével a Schusterhäuser-eken át az ellenség balszárnyának átkarolására, illetve baloldalának megtámadására utasította; a II. hadtest egyelőre a Teste-hadosztályt követte, hanem aztán csakhamar azzal együtt Wölfnitz és Nauslitz irányában támadólag előnyomulván, Liechtenstein Alajos hadosztályát onnan hamarosan visszaszorították, annál is inkább, mivel a szakadó esőben az osztrák gyalogság fegyverét alig használhatta. – Ezzel egyidejűleg Murat lovasságának zömét az osztrák csatavonal áttörése céljából Gorbitz felé vezette előre. Az osztrák zászlóaljak megalakítják ugyan négyszögeiket, de tüzelni nem tudván, nem képesek a lovasság rohamait visszautasítani és így azok részben megadják magukat, részben eszeveszett futásban keresnek menedéket. Most aztán Murat lovasságával Rossthalon át Dölzschennek vesz irányt, hogy Liechtenstein Alajos többi csapatjait is hátba fogva, azokat szintén megadásra kényszerítse. Ámde ezek nagyrészének még idejekorán sikerült délkelet felé kitérni s miután Podschappel-nél a Weisseritz folyón átkeltek, a Klenau-hadtest zöméhez csatlakoztak. Csak a hadosztály utóvédjét képező 56. osztrák gyalogezred szenvedett súlyos vereségeket, miután a francia lovastömegek körülkerítették s nagyrészt megadásra kényszerítették. Klenau ugyanis a saját balszárny megveregéséről hírt véve, sietve letér a freiberg–tharandti útvonalról, hogy Podschappelen át a dippoldiswaldei utat érje el.

Mialatt mindezek a Liechtenstein Alajos-hadosztály zöménél történtek, Meskó altábornagy a mögötte álló és ugyancsak az említett hadosztályhoz tartozó és az osztrák 11. és 16. gyalogezredekből álló Mumb-dandárral együtt Gorbitzra visszahúzódván, e helység közelében harcfelállítást vett, de itt csakhamar nemcsak a Teste-hadosztály és a Victor-hadtest tovább előnyomuló csapatjai, hanem a nevezett helység felé visszafordult Murat által is megtámadtatván és körülfogatván, a csapatok nagyrésze levágatott vagy foglyul esett; csak aránylag kevésnek sikerült Nesterwitz-en, illetve Compitz–Pennerich-en át elmenekülnie. Utóbbemlített helyen a szegény csapatok támogatására számítottak az arrafelé útban volt Klenau-hadtest részéről, de ennek csapatjai helyett, miután az, mint fentebb említettük, a dippoldiswaldei út felé tért le, Pennerich helységnél Muratnak már az a csoportja állott, melyet a tábornagy a Schusterhäuserek mellől az ellenség baloldalába irányított.[44] Ily körülmények között az ellenséges lovasság által minden oldalról körülfogott szerencsétlen csapatoknak nem maradt egyéb hátra, mint hogy hadosztályparancsnokukkal, Meskó altábornaggyal együtt kegyelemre megadják magukat.[45] Ez valamivel d. u. 4 óra előtt történt s ezzel a szövetségesek balszárnyának tönkretétele befejezett ténnyé vált. A franciák, abban a hiszemben, hogy nemsokára Klenau hadtestére is bukkannak, tovább folytatták az előnyomulást, illetve üldözést Freiberg felé, de persze csak szétugrasztottakra találtak. Mindazonáltal Murat lovassága a leírt küzdelem és üldözés folyamán 16 ágyút és több zászlót ejtett zsákmányul, míg az osztrákok összes vesztesége e napon majdnem 15.000 emberre tehető.[46] – A szövetségesek által mindkét napon együttesen szenvedett veszteségeket az egyes írók meglehetősen nagy eltéréssel jegyezték fel. Eszerint a szövetségesek vesztesége közel 30.000, a franciáké pedig 10–15.000 embert tett volna ki.[47]

A balszárnyon beállt kedvezőtlen fordulat Schwarzenberget d. u. 3 órakor a Csehországba való visszavonulás elrendelésére bírta. Napoleon egyideig üldözte a visszavonulókat, hanem aztán csapatjait ismét Drezdához rendelte vissza.

[1] St. Cyr, Mémoires. Campagne de 1813 en Saxe, 53: Si l'ennemi avait attaqué le 18, nos troupes pouvaient arriver en même temps que lui sur les positions qu'elles étaient destinées à occuper, et la rencontre aurait en lieu avant qu'aucun soldat d'infanterie du 14-e corps eût brulé une seule amorce de sa vie.”

[2] Nagyon megnehezítette az erdős és akkor még útszegény hegyvidéken a vezetést a térképek hiánya. Erre nézve Dormándy id. m. 277. oldalán ezeket olvassuk: „Sajnálatos, hogy a szövetségesek mindenképpen hiányos készültséggel indultak a hadjáratba. Jellemző pl., hogy ellentétben Napoleonnal, ki nemcsak a meglevő térképeket használta fel, hanem útjukat is készíttetett, a szövetséges seregben a jó térkép nemcsak hogy ritka portéka volt, hanem még akkor sem használták azokat, ha kezükügyébe került egynéhány. A legtöbb tábornoknak szövetre nyomtatott térképe volt, mely egyúttal zsebkendő gyanánt is szolgált.(!)”

[3] Bogdanovics id. m. II/1. 133: „Bei dem Ueberschauen Dresdens seitens des Kaisers Alexander schlug Jomini vor, die Schwäche der feindlichen Truppen zu benutzen und die Stadt zu stürmen. Moreau bezweifelte den Erfolg eines Angriffs und sagte: „Majestät. Wir werden zwangzigtausend Mann opfern und brechen uns den Hals. Man muss den Geist unserer Truppen nich schwächen. (Sire! Nous sacrifierons vingt mille hommes et nous casserons le nez. Il ne faut pas démoraliser nos troupes.”)

[4] Bogdanovics id. m. II/1, 143–145. – Horstenau id. m. 197–199. – Friederich id. m. I, 447–448.

[5] Az újabbkori hadviselés történelme, 285.

[6] Bogdanovics, id. m. II/1. 148: „Um 11 Uhr vorm, erfuhr man die Ankunft Napoleons mit seinen Reserven in Dresden. Diese Meldung wurde den Verbündeten, wie der französiche Schriftseller Lecomte in seinem Werke: „Le général Jomini, sa vie et ses écrits” berichtet, durch den Spion Schneider von Napoleon selber in die Hände gespielt. Er hoffte dadurch den Angriff des verhündeten heeres zu verzögern und Zeit zur Ankuft der erwarteten Verstärkungen zu gewinnen.”

[7] Bogdanovics id. m. II/1. 155: „Auch Schwarzenberg überzeugte sich endlich, dass der Angriff auf eine befestigte Stadt, welche von einer ganzen Armee unter dem Befehle Napoleon's vertheidigt war, keinen Erfolg versprach.”

[8] Ehhez tartozott a 25. De Vaux magyar gyalogezred.

[9] Ennek mindhárom dandára magyar csapatokból állott, még pedig a Hessen-Homburg Fülöp-dandár a 2. Hiller- és a 33. Colloredo-gyalogezred 2-2 zászlóaljából, a Máriássy-dandár a 19. Hessen-Homburg és a 48. Simbschen-gyalogezred 2-2 zászlóaljából és a Quallenberg-dandár a 32. Eszterházy- és a 34. Davidovich-gyalogezred 2-2 zászlóaljából.

[10] Ennek kötelékébe tartozott a 34., 37. és 60. gyalogezred gránátosaiból alakult gránátos zászlóalj.

[11] A Hessen-Homburg Frigyes herceg lovas-hadtest 3 hadosztálya közül a Schneller altábornagy hadosztályához tartozó Hessen-Homburg Gusztáv herceg-dandár alakult magyar csapatokból, még pedig a 4. Hessen-Homburg és a 8. Kienmayer-huszárezredekből.

[12] Geschichte des k. u. k. Infanterie-Regimentes Nr. 48, 88. old.

[13] Geschichte eds k. u. k. Infanterie-Regimentes Nr. 2, 346–347 old.

[14] U. o., valamint Geschichte des k. u. k. Infanterie-Regimentes Nr. 34, 468. old.

[15] Geschichte des k. u. k. Infanterie-Regimentes Nr. 25, 46. old. – Dr. I. Hirtenfeld, Der Militär-Maria-Theresien-Orden, 1184.

[16] Kémjelentésből tudvalevően ezt már d. e. 11 óra tájban tudták meg a szövetségesek főhadiszállásán. Lásd a 387. oldalon.

[17] Horstenau id. m. 224.

[18] Horstenau id. m. 226.

[19] Friederich id. m. I, 454.

[20] U. o., 449. – Horstenau id. m. 222.

[21] U. o., 455–456, illetőleg 211–213.

[22] Geschichte des k. u. k. Infanterie-Regimentes Nr. 19, 246. old.

[23] Geschichte des k. u. k. Infanterie-Regimentes Nr. 32, 510.

[24] Lásd a Freiherr v. Bianchi című művet.

[25] Gesch. des k. u. k. Inft. Rgtes Nr. 2, 347.

[26] U. o. 348.

[27] Franz Ebhardt, Gesch. des. k. u. k. Inft. Rgtes Nr. 33, 564.

[28] Horstenau id. m. 230–231. – Amon, Gesch. des k. u. k. 12. Huszarenregimentes, 74–75.

[29] Gesch. des. k. u. k. Huszarenregimentes Nr. 4, 389.

[30] Horstenau id. m. 347. – Freiher v. Bianchi című mű.

[31] Freiher v. Bianchi című mű és Horstenau id. m. 347.

[32] Gesch. des k. u. k. Inft. Regimentes Nr. 44, 195.

[33] Gesch. des k. u. k. Inft. Rgtes Nr. 33, 565.

[34] Gesch. des k. u. k. Inft. Rgtes Nr. 34, 468.

[35] Gesch. des k. u. k. Huszaren-Rgts Nr. 4, 389.

[36] Gesch. des Huszaren Rgts Nr. 12, 75.

[37] Horstenau id. m. 238–240, Freiheitskriege in den Jahren 1813 und 1814. II, 66–67. szerint Napoleon így kiáltott fel örömében: „ . . . ich werde ihnen auf dem Fusse folgen. Vandamme muss schon die Elbe übeschritten haben. Ich werde früher in Böhmen ankommen, als sie.” – Bogdanovics id. m. II/1, 169.

[38] Horstenau id. m. 254.

[39] Hostenau id. m. 246–250. – Friederich id. m. I, 470–476. – Bogdanovics id. m. II/1, 170: „Die Verbündeten hatten entschieden, die eingenommene Stellung bis zur Ankuft des Corps Kleanus zu behaupten und darauf den Angriff auf Dresden zu erneuern.”

[40] Beitzke id. m. II, 67–69. – Aster, Schilderung der Kriegsereignisse in und vor Dresden vom 7. März bis 28. August 1813, 265–268. – Bernhardi, Denkwürdigkeiten des Grafen von Toll, III, 169–170.

[41] Aster id. m. 270–271.

[42] Aster id. m. 287–293. – Plotho, Der Krieg in Deutschland und Frankreich in den Jahren 1813 und 1814, II, 59. – Richter, Geschichte des deutschen Freiheitskrieges, II, 55. – Wagner, Pläne der Schlachten und Treffen, welche von der preussischen Armee in den Feldzügen der Jahre 1813, 1814 und 1815 geliefert worden. Die Tage von Dresden und Kulm, 46.

[43] Bogdanovics, id. m. II/1. 185: „Um 11 Uhr, als die Franzosen in Seidnitz eindrangen, erschien dort Napoleon. Einige Minuten vorher, als er durch den Grossen-Garten ritt, wäre er beinahe von einer Kanonenkugel, die zu den Füssen seines Pferdes fiel, getödtet worden.”

[44] Lásd a 396. oldalon.

[45] A Mumb-dandárról már tudjuk, hogy az osztrák 11. és 16. gyalogezredekből tevődött össze. A Meskó-hadosztály hadrendje a következő volt: a Lovag Paumgarten Miksa-gyalogdandár, a 12. német-bánsági határőrezred, a 13. oláh-illyr határőrezred és a 16. oláh határőrezred 1-1 zászlóalja; Szecse Ferdinánd vezérőrnagy vegyes dandára, a Beaulieu (58.) osztrák gyalogezred 3 zászlóalja és 12. Palatinus-, valamint a 3. Ferdinánd főherceg huszárezred 6-6 százada; továbbá 2 üteg. Az említett 2 huszárezred azonban ezekben a rettenetes küzdelmekben nem vett részt, mert már előbb hátraindították őket.

[46] Richter id. m. II. 60–62. – Wagner id. m. 47–48. – Aster id. m. 301–317. – Lecomte, Le general Jomini, sa vie et ses écrits, 177–181.

[47] Az egyes írók szerint a veszteségek: Hofmann, Zur Geschichte des Feldzuges von 1813, 155. old.: 25.000 ember; Plotho id. m. I., 63: 6000 fogoly, ugyanannyi halott és sebesült, 26 löveg, 130 lőszerkocsi; Richter id. m. II, 62: több mint 15.000 ember; Aster id. m. 329–330: a csata második napján 8-9000 halott, 10-11.000 sebesült és 14.000 fogoly; Thiers, Histoire du Consulat et de l'Empire,, 354: 26–27.000 ember és legalább 40 löveg: Vaudoncourt, Histoire de la guerre soutenue par les Francais en Allemagne en 1813, 153. és 157: az első napon 6000 ember, a másodikon több mint 40.000 ember, 26 löveg, 130 lőszerkocsi és 18 zászló; Bernhardi id. m. III. 189–190: mintegy 10.000 halott és sebesült és közel 20.000 fogoly. A halottak között volt: Andrássy tábornok; megsebesült: gróf Gyulay táborszernagy, Máriássy tábornok és Frierenberger tüzértábornok; foglyul esett: Meskó altábornagy. – A franciák vesztesége: Hoffmann-nál: felével kevesebb, mint a szövetségeseknél; Richternél, II, 62: több mint 10.000 ember; Asternél, 330: a csata második napján 8-9000 halott és 10–11.000 sebesült; Odeleben, Relation circonstanciée de la campagne de 1813 en Saxe, I, 262: 8–10.000 ember.