Franciaország összes ellenségei közül a legveszélyesebb Anglia volt, mely ügyes diplomáciája, de még inkább pénze által Franciaországnak mindíg újabb és újabb ellenségeket szerzett, hogy ezáltal a köztársaság, legújabban pedig a császárság terjeszkedési vágyainak és hatalmi túltengésének gátat vessen. – Nagy jól tudta ezt Napoleon s így az ő egyik legfőbb törekvése az volt, hogy Angliát valamiképpen tönkretegye. Csakhogy ez igen nehéz dolog volt, mert a szigetországhoz nem egykönnyen lehetett hozzáférni. Ha Anglia szárazföldi hatalom lett volna, úgy Napoleon bizonyára már régen végzett volna vele is, akárcsak a mindíg ravaszul és ügyesen előtérbe tolt többi szövetségeseivel, de Angliát a tengerek védték s ezek fölött hatalmas hajóhadával ő uralkodott. Ilyenformán Napoleon Angliát vizen le nem győzhetvén, szárazföldi hadseregnek a szigetország területén való partraszállása pedig ugyancsak az Anglia által dominált tenger miatt leküzdhetetlen akadályokba ütközvén, a franciák hatalmas császára e legveszélyesebb ellenségét csakis a kontinentális vagyis, a szárazföldi zár által vélte megsemmisíthetni. Ennek a zárnak az alapeszméje az volt, hogy Franciaország angliaellenes szövetségek, valamint háború révén a szigetország elől az összes szárazföldi kikötőket elzárja; miután Anglia főereje pénzében rejlett, Napoleon úgy vélekedett, hogyha sikerül annak kereskedelmét megsemmisíteni, megsemmisül maga az állam is, melynek éltető eleme és fenntartója a kereskedelem, miután ez szolgáltatja neki a nagyhatalmi állásához szükséges összes segélyforrásokat. Csakhogy ez a rendszer nemcsak Angliát, hanem mindazokat az államokat is sújtotta, amelyek Angliával kereskedelmi összeköttetésben állottak. Ezeket az államokat a szárazföldi zár a megélhetés lehetőségétől fosztotta meg, azok népeit nélkülözéseknek tette ki s így mi sem természetesebb, mint hogy ennek a rendszernek az alkalmazása általános fölháborodást szült. „Ez kergette Portugáliát, – állapítja meg igen helyesen Rónai Horváth id. m. 206. old. – majd Spanyolországot, Franciaország hű szövetségesét is, Anglia karjaiba, és Spanyolországban tört ki a tűz, mely később – bár közvetve – Napoleon hatalmát, dicsőségét elhamvasztotta. Napoleon eddig a háborút államok ellen folytatta, de Spanyolországban a nép állott elébe, s itt hatalma véget ért.”

Az 1807. óta folyamatban levő spanyol háború hova-tovább a franciákra nézve igen kellemetlen fordulatot kezdett venni s midőn 1808 őszén Napoleon egy 250.000 emberből álló sereggel személyesen Spanyolországba ment, Ausztria kedvezőnek vélte az alkalmat, hogy lehetőleg teljes erejének latbavetésével újból fellépjen Napoleon ellen. Bár szövetségesekre Ausztria nem igen számíthatott, mindazonáltal Napoleonnak spanyolországi elfoglaltsága jogosan ébreszthette azt a reményt, hogy a hadjárat gyors megindítása és a hadműveletek ép oly gyors végrehajtása mellett már a háború első fázisaiban sikerülni fog a franciáknak Spanyolországban lekötött tetemes haderőinek leszámításával még rendelkezésre álló, aránylag gyenge erőit Németországban leküzdeni, hogy aztán a háború színhelyét a Rajna mellé lehessen áttenni, mely esetben Németország fölkelése és Ausztriához való csatlakozása, valamint a rajnai szövetségnek Franciaországtól való elpártolása is valószinűnek látszott. A háborús párt, amelynek élén gróf Stadion Fülöp kancellár állott, túlságosan bízott az angolokban, akik Németalföldre igérkeztek betörni, és Németországban, amelynek fölkelésére szintén biztosan számított. Ezzel szemben megint Károly főherceg volt az, aki főleg arra való tekintettel, hogy a hadseregben folyamatban levő reformok még befejezve nem voltak, a háború megindítását a leghatározottabban ellenezte.[1]

[1] Horsetzky id. m. 116: „Die Erfolge der spanischen Guerillas im Winter 1807/8, welche Napoleons Hauptarmee und ihn selbst in Spanien festhalten, veranlessen Oesterreich noch einmal als Vorkämpfer Deutschlands den Kampf mit Frankreich aufzunehmen, obwohl Erzherzog Carl, mit Rücksicht auf die noch lange nicht abgeschlossenen Reformen des Heerwesens, im Gegensatze zu dem Staatskanzler Philipp Stadion, sowohl den Zeitpunkt als zu früh bezeichnete, als auch die Hoffnung auf Deutschlands Mitwirkung als Illusion erklärte. Preussen lag noch ganz darnieder und dem 1806 gebildeten Rheinbunde hatten sich immer mehr deutsche Fürsten angeschlossen. Die Reformen des seit 1806 and der Spitze der Heeresleitung stehenden Erzherzogs Carl bezogen sich besonders auf die Bildung selbständiger Corps, nach dem Muster der französischen, auf die Organisation der Landwehren und das Zusammenziehen der Regiments-Geschütze in Batterien. Aber keine dieser Reformen war beendet, keine hatte sich eingelebt; auch die für den Fall eines neuen Krieges mit Frankreich als nothwendig erklärten Befestigungen an der Enss, bei Bruck a. d. Mur etc. waren nicht einmal begonnen worden. Der Verpflegs- und administrative Dienst liess viel zu wünschen übrig. Sehr arg war auch die Finanznoth. Gerade diese aber gab den Ausschlag für die so frühzeitige Eröffnung des Krieges, indem man die Armee so bald als möglich in fremdem Lande ernähren und auch die Subsidien flüssig machen wollte, die England erst nach der Kriegserklärung zahlen zu wollen erklärte.”