Kevés ember, kevés állam van a világon, aki, illetve amely eredetileg kitűzött célját elérve és az esetenként elért sikerekkel megelégedve, ne engedné magát a tehetetlenség ocsmány szenvedélye által elvakítva, a túlfeszített és túl vérmes vágyak terére elcsábíttatni. A forradalmi Franciaország, majd később az annak élére került Bonaparte mint I. Napoleon császár, félreismerhetetlen és elvitázhatatlan példát szolgáltatnak erre nézve. Ámde a természet a sors természetellenes dolgokat sokáig nem tűr s miként a túlfeszített húrnak előbb-utóbb el kell pattannia, épígy a túlmerész vágyaknak is előbb vagy később, de annál keserűbb kiábrándulás szokott a vége lenni. Nagyon természetes, hogy a sors, a természet és az isteni gondviselés Franciaország óriási hatalmi túltengésének esetében is elvégre szintén nem mulasztotta el megtenni azt, hogy a természetellenes túlkapásokat és kinövéseket lenyesegesse és megszüntesse. Hogy ez nem történt meg egyszerre, és nem is gyorsan, ennek oka abban rejlett, hogy a nagyratörő fiatal francia köztársaság még inkább Bonaparte Napoleon a hadművészet terén oly friss szellemtől áthatott elveket léptetett életbe és azokat a gyakorlatban is oly ügyesen alkalmazta, hogy azokkal a régi, ósdi elavult rendszerhez ragaszkodó ellenfelek meglehetősen tehetetlenül állottak szemben.

A szövetségeseknek, hogy céljukat elérjék, az egész vonalon, vagyis az összes hadi színhelyeken támadólag kellett fellépniök. Ezzel szemben az egyiptomi hadjáratban angazsált franciáknak egyelőre védelemre kellett szorítkozniok. Ennek megfelelően állapította meg a két fél hadjárati tervét is, azonban jellemző, hogy a friss, pozsgás életerőtől és energiától lüktető fiatal francia köztársaság csakhamar szintén igen helyesen az offenzíva, a támadás alapjára helyezkedett, meg lévén győződve arról, hogy a védelem leghathatósabb eszköze rendszerint az ellentámadásba való átmenet szokott lennie. Ez az elhatározás annál figyelemre és elismerésre méltóbb, ha tekintetbe vesszük, hogy a hadjárat kezdetén, a hadászati felvonulás alkalmával a főhadiszíntereken a szövetségesek úgyszólván mindenütt jelentékeny túlerő felett rendelkeztek. És pedig állott: Bernadotte 8000 emberrel Sztáray 15.000 emberével szemben; Jourdan 37.000 embere Károly főherceg 80.000 emberével szemben; Massena 30.000 embere Hotze–Auffenberg 26.000 emberével szemben s végül Scherer 58.000 emberrel Kray 86.000 emberével szemben s azonkívül Károly főherceg és Kray hamarosan még 30.000, illetve 32.000 főnyi orosz segítségre számíthattak. Kezdetben tehát mindössze 133.000 francia állott 207.000 szövetségessel szemben, akiknek számereje az oroszok beérkezése után majdnem 270.000-re emelkedett, ami a szövetségesek javára valamivel több mint kettős túlerőt jelentett.

Hogy a második koalícióban egyesült hatalmak mindegyike elsősorban saját önző céljának elérését tartotta szem előtt és főkép annak elérésére törekedett, az nem nagyon lephet meg bennünket, mert ez rendszerint így szokott lenni. Hogy ez az egységes, együttes erőkifejtést úgyszólván lehetetlenné tette, az szinte magától értetődő dolog. Csakis így vált lehetővé, illetve ez adja meg magyarázatát annak, hogy az alig felényi erővel rendelkező franciák még támadásra is gondolhattak.

Carnot támadó hadműveleti terve a nála már megszokott régi sablon szerint készült, mely a balszárnyról kezdve fokozatos előnyomulást parancsolt. Az a törekvés, hogy a hadseregek egyidejűleg érjék el a Bassano–Innsbruck–Augsburg által jelölt vonalat, elméletben talán elég tetszetős színben tűnik fel, de a gyakorlatban határozottan hátrányosnak volt mondható, mert ezáltal a hadseregek, ahelyett hogy egyszerre és együttesen támadtak volna rá az ellenségre, egyenként és elszigetelten csaptak azzal össze s így, főleg a szemben álló ellenséges csoportok nagy túlerejére való tekintettel igen könnyen az egyenkénti megveretés veszélyének tették ki magukat, amint ez Jourdan esetéből világosan kitűnik.

Amikor utóbbi a Rajnán átkelve, offenzíváját megkezdte, Károly főherceg igen helyesen, felsőbb parancsra nem várva, gyorsan összeszedi csapatjait és erőteljes ellenoffenzívába megy át. Nagyban megkönnyítette Jourdan a főherceg feladatát azáltal, hogy a Rajnán való átkelés után csak igen lassan haladt előre, amennyiben a Strassburgtól Ostrachig terjedő mintegy 170 km-nyi útat 17 nap alatt tette meg s így napi átlagos teljesítménye nem tett ki többet 10 km-nél. Tetézte eddigi lanyha működését a francia hadvezér még azáltal is, hogy Ostrachnál három napig tétlenül megállapodott; viszont a főherceg itt oly lendülettel ment neki, hogy az ezáltal meglepett Jourdan jónak látta csapatjait hamarosan Stockachig visszavonni, ahol első meglepetéséből fölocsudva már nemcsak a döntő csata elfogadását, hanem ismét a támadásba való átmenetelt határozta el. Ez, a kölcsönös erőviszonyokra tekintettel – 38.000 francia 70.000 osztrákkal szemben –, mindenesetre elismerésre méltó elhatározás volt, amihez többek között valószínűleg nagyban hozzájárult az is, hogy Károly főherceg az Ostrach alól elvonuló franciákat nem üldözte és csak az első összeütközés utáni harmadk napon jelent meg a mindössze egy jó napi menetre fekvő Stockach előtt.

Különös és szinte furcsa, hogy Stockach alá érve, Károly főherceg teljesen tájékozatlan volt az ellenség ereje, csoportosítása s leginkább további szándéka és magatartása felől. Így bosszulta meg magát, hogy az Ostrachnál könnyen kivívott siker után a főherceg nemcsak hogy az elmenekülő ellenség üldözéséről, hanem a kellő földerítésről sem gondoskodott. A nagy bizonytalanság nyomasztó hatása alatt a főherceg a túlságosan nagy erőpazarlással járó, már nagyon is idejét mult erőszakos szemrevételezések elrendelésére határozta el magát, aminek aztán azt lett a következménye, hogy a másnapi, vagyis március 25.-én lezajlott stockachi csata az osztrákok, sőt ennek további folyamányaként a franciák részén oly rettenetesen széttagolt és szétszaggatott képet nyert. A csata ugyanis három teljesen önálló, egymást egyáltalában nem támogató s egymással semmi összefüggésben nem álló csoport harcaként tárul szemünk elé. Pedig csatákat már abban az időben sem így, vagyis összefüggés és az erők és harccsoportok kölcsönhatása nélkül szoktak volt vezetni.

Március 24.-én, a csata előtti napon este, Károly főherceg feltétlenül előnyben volt ellenfelével szemben, mert az ő ereje, az előretolt elővédektől eltekintve, meglehetősen együtt volt Stockach környékén, míg Joubert hadereje három különálló, egymástól 12–15 km-nyi távolságra fekvő csoportban, vagyis összesen több mint 25 km. hosszú fronton állott s így a főherceg, feltéve, hogy kellő felderítés révén erről előzetesen tudomást szerzett volna, már rendelkezésre álló igen jelentékeny túlerejénél fogva is, bármely csoportra mindent elsöprő döntő túlerővel vethette volna rá magát, ami szinte önmagától biztosította volna számára az aránylag könnyű szerrel kivívható döntő győzelmet, míg úgy, ahogy a valóságban történt, a csata végleges sorsa csak egy hajszálon függött. Mindenesetre szép, jó és helyes volt, hogy a főherceg oly gyorsan felismervén azt, hogy a csata súlypontja a jobbszárnyon keresendő, ő maga oda sietett és tekintélyes erők latbavetésével a ellenség csatavonalát áttörvén, ezáltal a végső győzelmet szinte kierőszakolta a maga számára. De ezt ellenfele nagyon is megkönnyítette felette célszerűtlen intézkedései által.

Jourdan eredeti csataterve ellen ugyan nemcsak hogy kifogást nem emelhetünk, sőt azt határozottan jónak is el kell ismernünk, amennyiben ereje nagy részével az ellenség egyik leggyengébb részét, annak északi szárnyát akarta viszonylagos túlerővel átkarolólag megtámadni és ez annyiban célhoz is vezetett, amennyiben a Meerweldt-csoportot hamarosan megvervén, azt vissza is vetette, de most a francia hadvezér abba a végzetes tévedésbe esett, hogy a csatát már is megnyerte, mert azt hitte, hogy nemcsak az osztrák erők egyrészét, hanem, magát Károly főherceget erejének nagy részével együtt sikerült máris megvernie; ezen alapult aztán az a fonák és teljesen helytelen rendelkezése, hogy bizonytalan feltevéseken alapuló célok elérésére két hadosztályát a csatatérről messze kikülönítette oly időben, amikor azokra a csatatéren a valójában csak ezután kibontakozó döntő harcok szemponjából ott lett volna égető szüksége. Hogy Jourdanon ez a téves felfogás úrrá lehetett, ez annak a bizonyítéka, hogy épúgy mint Károly főherceg a hadászati, ő meg a harcászati felderítésre nem fektetett kellős súlyt.

Hogy egyébként Károly főherceg jelentékeny túlereje dacára Stockachnál csak véletlenül és egyáltalában nem aratott döntő győzelmet, az abból is világosan kitűnik, hogy Ferino és Souham még másnap is megújították támadásaikat és csak a Jourdantól vett elhamarkodott parancsra rendelték el ők is csoportjaiknál a visszavonulást. De a legkülönösebb a dologban az, hogy a Károly főherceg áttörő művelete által érintett Soult- és d'Hautpoult-hadosztályok, alighanem Jourdannak a visszavonulást elrendelő parancsa ellenére, csak a csatára következő napon este hagyták el a csatateret. Ha Jourdan március 25.-én csak valamivel keményebb legénynek mutakozott volna, úgy Károly főherceg stockachi győzelmét alighanem teljesen kérdésessé tehette volna. De így egészen jogosan járt el vele szemben a direktórium, hogy a hadseregparancsnokságtól elmozdította.

Károly főherceg stockachi véletlen szerencséjét Jourdan ellen, annak hathatós üldözése révén nem aknázta ki, arra pedig, hogy a sveici csoportok támogatására elinduljon, a rövidlátó és folyton akadékoskodó bécsi körök nem adtak neki engedélyt, ami a főherceget jogosan a legnagyobb mértékben elkeserítette.