A szövetségesek az előző két évi háború kudarcain okulva, 1794-re hadseregeik tetemes megerősítését határozták el, úgy, hogy az 1792. évi 105.000 és az 1793. évi 220.000 emberrel szemben most már a rajnai és németalföldi, mint főhadiszíntéren majdnem 300.000 embert állítottak fel. Ez azonban nem sokat lendített, mert az eddigi kudarcokat nem az erők elégtelensége, mint inkább a vezetés fogyatékossága okozta. 1792-ben ugyanis 105.000 szövetséges állott 100.000 franciával szemben, 1793-ban pedig 220.000 szövetséges 155.000 franciával szemben. A túlsúly tehát mindkét esetben a szövetségesek részén volt. Hasonló volt az arány 1794-ben is, amikor az említett két főhadiszíntéren majdnem 300.000 szövetséges állott nem egészen 250.000 franciával szemben. Ámde a vezetés utóbb említett évben a szövetségesek részén még az eddiginél is rosszabb volt, mert habár a hadjárati terv úgy mint eddig, most is változatlanul Páris elfoglalását tűzte ki célul, a két főhadvezér, Coburg és Möllendorf hadműveleti terve csak nevetségesen kicsinyes célok, egyes várak és erődített helyek ostromának és elfoglalásának kitűzésében merült ki, miáltal a szövetségesek egész hadviselése botrányosan kicsinyes és passzív jelleget öltött. Élénk tanuságot tesz e mellett Coburg hercegnek a németalföldi hadjárat vezetésére vonatkozó hadműveleti terve, mely szerint főcélul mindenekelőtt Landrécies ostromát tűzte ki. Ez a művelet mindössze 33.000 emberrel volt végrehajtandó s annak fedezésére és biztosítására a herceg nem kevesebb, mint 123.000 embert helyez közelben készenlétbe. O tempora, o mores! Ez a rendelkezés a célszerűtlenségnek, egyűgyűségnek szinte kiáltó példáját állítja elénk.

Nem így a franciák. Ők eredetileg úgy a rajnai, mint a németalföldi hadiszíntéren valamennyi hadseregükkel döntést keresően támadólag akartak fellépni. Itt csak az volt a baj, hogy az egyes hadseregek egyenként és önállóan, céltudatos összefogás és együttműködés nélkül kezdték meg hadműveleteiket, míg végre Carnot-nak az a kitűnő eszméje támadt, hogy Jourdant is az északi hadiszíntérre rendeli, ami aztán végeredményben a köztársaságnak két országot, Németalföldet és Hollandiát szerezte meg. Legjobb példája ez az erők összefogásának és a lendületes támadószellem nagy előnyének, mely utóbbi a franciák részén immár áhítattá vált tulajdonság a magasabb intézőket és vezetőket, Carnot-val élükön, egytől-egyig szüntelenül hevíti és folyton-folyvást előbbre viszi mindaddig, amíg a végleges sikert kivívniok nem sikerül. Így történt aztán, hogy az 1794. év végével a szövetségesek helyzete a hadiszíntereken sokkal rosszabbul nézett ki, mint a koalíció első évében.[1]

Igaz ugyan, hogy a fiatal és még aránylag tapasztalatlan francia vezetők részben szintén az akkori hadászati és harcászati helytelen felfogásoknak, a methodizmusnak és a kordon-rendszernek béklyóit viselik magukon; így többek között Michaud a vele szemben álló Szász-Tescheni herceg példáját követve, rendelkezésre álló erejét szintén a végletekig szétforgácsolva állítja fel a Rajna mentén, Jourdan pedig hadseregét Charleroi ostromának biztosítására ugyancsak a szövetségesek mintájára széles kordonszerű felállításban helyezi el, de ezek csak egyes elhibázott tünetek a francia vezetők részéről tanusított jóval helyesebb felfogások és magatartások közepette, míg a szövetségesek vezetői egyáltalában mindíg csak a methodizmus és a kordon-rendszer sablonjai szerint gondolkoznak és cselekednek és így nem csoda, hogy eredményt sehol és soha sem tudnak elérni. Csakis ennek tudható be, hogy a franciák fiatal, csupán hevenyészve és felületesen kiképzett csapatai, seregei és a vezetésben nem sok gyakorlattal és rutínnal rendelkező tábornokai nagy diadallal és eredménnyel verik le a koalíciónak a folytonos hadviselésben és hadakozásban sokszorosan kipróbált csapatait és a vezetés hivatásszerű szakmájában megőszült és részben nagy hírnévre is szert tett magasrangú tábornokait.

A Fleurus melletti csata sok érdekes tünetet mutat fel. Mindenekelőtt feltűnő, hogy a támadó hadműveletek folytatása céljából a Carnot által és északi hadiszíntérre rendelt Jourdan a Sambre-hoz érve, az összcél szempontjából szemlélve a dolgot, semmitmondó hadműveletbe, Charleroi ostromához fog, vagyis a szövetségesek eddigi megrögzött hibájába esik. Coburg herceg előbb említett hibás eljárásához hasonlóan, Jourdan is egy jelentéktelen erődített hely ostromához fog s míg ezt erejének egy valóban jelentéktelen részével végrehajtja, 80.000 főt számláló serege többi részét e mellékes és kicsinyes cél fedezése és biztosítása céljából félköralakú kiterjedt védőállásában helyezi el, azonban annyit mégis megtesz, hogy úgy a két szárny támaszául, mint a maga rendelkezésére egy-egy tartalék-csoportot tart vissza, mely csoportok erejének összege 33.000 embert tett ki az első vonalban alkalmazott mintegy 45.000 emberrel szemben. Ez az arány mindenesetre helyesnek mondható, főleg ha tekintetbe vessszük, hogy Jemappes-nál és Neerwinden-nél a szövetségesek részén tartalék kikülönítését egyáltalában elmulasztották.

Nevezetes, figyelemreméltó, sőt határozottan helyeselnünk kell, hogy Coburg herceg a nála nem nagyon megszokott gyorsasággal a hadiszínhelyre újonnan érkező ellenfél megtámadását határozza el és azt elég gyorsan és erélyesen végre is hajtja. A támadás, bár Coburg Jourdan 80.000 emberével szemben csak 47.000 fővel rendelkezett, a kettő átkarolás képét mutatja. De hogy ezt megtehesse és hogy támadó oszlopait megfelelő erőben állíthassa össze, a saját maga részére úgyszólván egyetlen embert sem tudott általános tartalék gyanánt visszatartani, ami mindenesetre magát könnyen megbosszulható öreg hiba volt.

Érdekes, hogy a nagy erőkülönbözet dacára Coburg hercegnek mindkét szárnya eleinte igen szép sikereket ér el, amennyiben azok a szemben levő franciákat vissza is nyomják. Ámde e veszélyes pillanatban érvényre jut Jourdan helyes csatavezetési képessége, aki tartalékhadainak közbevetésével hamarosan ismét helyreállítja az egyensúlyt, miáltal az ellenséges támadás továbbterjedésének csakhamar határt szab. A két szárny támadásának fennakadása, középhadának áttörése, de legfőkép – és ez szintén felette jellemző – a Charleroi megadásáról szóló hír, aminek azonban az összhelyzetre semmi néven nevezendő befolyása nem lehetett, az erélytelen, gyöngeszívű Coburgot a további küzdelem abbahagyására és a visszavonulás elrendelésére bírja. Így jutottak a franciák az egész háború sorsát eldöntő remek győzelem birtokába, még mielőtt, illetve anélkül, hogy Pichegru és Jourdan hadseregei a Carnot által kontemplált közös akcióra egyesültek volna. Nyilvánvaló és tagadhatatlan, hogy a franciák e remek végső eredményüket nem annyira maguknak, mint a szövetséges fővezér kishitűségének és ügyetlenségének köszönhették.

Nem nagy dicséretére válik Jourdannak, hogy amikor a Kaunit- és Quosdanovich-ellenséges csoportok visszaverése után, vagyis a remekül sikerült áttörés után, csak féleredménnyel megelégedve, az áttört ellenséges csatavonalnak jobbra és balra való felgöngyölését még csak meg sem kísérelte, sőt rendelkezésére álló igen nagy túlereje dacára a visszavonulásukat megkezdő szövetségeseket teljesen bántatlanul engedte a csatatérről eltávozni.

De nemcsak a harcászati, hanem a hadászati üldözéssel is meglehetősen elkésett Jourdan, később azonban úgy ő, mint vezértársa, Pichegru, igen szép lendülettel aknázták ki a fleurus-i győzelem által kezükbe adott kiválóan kedvező és előnyös helyzetet.

A rajnai hadjáratról kevés a mondanivalónk. Itt mindkét fél meglehetősen passzíve viselkedett, bár úgy Möllendorf és Hohenlohe, mint ellenfelük Michaud, ismételten támadólagos is igyekezett feladatát megoldani. Végeredményben azonban a végső döntést a Rajna mentén nem az ottani hadműveletek eredménye, hanem a németalföldi hadiszíntéren bekövetkezett fordulat idézte elő.

A magyar csapatok szereplésére vonatkozólag a Pilch szerkesztette, A Magyar Katona 123–127. oldalán a következőket vesszük át: „A magyar csapatok közül az északi harctéren voltak: a 2., 32., 33., 34. és 37. gyalogezredek, a 31. és 35. ezredek egy-egy zászlóalja, az összes gránátosok, a székely határőrzászlóalj és az összes huszárezredek. – Az év első hónapjainak kisebb vállalkozásaiban a Ferdinánd-huszárezred portyázó különítményei Ivynél, St. Amandnál, Arleuxnál, Lewardenél, Douchynál és Averne-le-Sec mellett túlnyomó erejű ellenséges osztagokat vertek szét. Abscounál az ezred három osztálya 5000 gyalogosból és 2000 lovasból álló francia hadosztály támadását verte vissza. Egy alkalommal az egyik szakasz nyolcszorta erősebb ellenséges lovasságot kergetett meg. – A Blankenstein-huszárezred portyázói Mechem faluban a házakból lövöldöző franciákat megsemmisítették. A Barco-huszárezred előőrsei az Acher mellett vertek vissza francia támadásokat. – La Cateaunál és Landrécies előtt a magyar csapatok közül a 32. és 34. gyalogezred, a 31. és 51. gyalogezredek egy-egy zászlóalja, mind a négy magyar gránátos zászlóalj, továbbá a Ferdinánd-, a Blankenstein- és a Barco-huszárezredek harcoltak. Különösen a 34. gyalog ezredek és a gránátosok tűntek ki. A Császár-huszárezred túlerős francia gyalogságot rohamával letiport s a mögötte álló lovasságot is szétverte. Tournainál a 32. gyalogezred, a 2., 32., 33., 34., 39. és 52., valamint a 31. és 51. ezredek gránátosai, azonkívül a Ferdinánd- és Blankenstein-huszárezredek, Rouvroi mellett a 34. gyalogezred, a 31. ezred egyik zászlóalja, a Wurmser- és Barco-huszárok, Charleroinál pedig a 32. és 34. gyalogezredek, a 31. és 51. ezredek egy-egy zászlóalja, a 2., 32. és 34., továbbá a 19., 37. és 53. ezredek gránátosai, azonkívül a Császár- és a Wurmser-huszárezredek voltak harcban. A Ferdinánd-huszárezred 4 százada Tournainál a francia balszárnyon egy lovasezredet visszavetett, a gyalogsági négyszögeket pedig szétverte. Rouvroinál a Wurmser-huszárezrednek hasonlóan 4 százada szintén az ellenséges balszárny hatszoros túlerején először szembe, azután megfordulva vissza átrohant, egészen szétverte és a csatát ezzel eldöntötte.

„A közben lefolyt kisebb ütközetek során Priches falu mellett, a 34. gyalogezred, a 31. ezred egyik zászlóalja, a 2., 32. és 34., valamint a 19., 37. és 53. ezredek gránátosai, továbbá a Ferdinánd huszárezred kerültek harcba. A gránátosok szuronnyal foglalták el a franciákkal túlzsúfolt falut. Üldözés közben Bedő János 2. gyalogezredbeli tizedes, néhány emberrel, egész francia osztag által megszállt és megerődített épületet foglalt el. Le Cateau Cambrésis mellett a 34. gyalogezred és az említett két gránátos zászlóalj szintén községharcban tűnt ki. Nouvion mellett ugyanazok a magyar csapatok harcoltak, mint Prichesnél. A sűrű kertekből lövöldöző túlnyomó számú ellenséget szuronnyal verték ki. Erquelinesnél hasonlóképpen ezek a csapatok, valamint az 51. gyalogezred egyik zászlóalja és a Császár-huszárok egy része az ellenséget kivetette sáncaiból, a magaslatra menekült franciákra hegynek felfelé rohamozott, azonkívül igen sok ágyút rohammal elfoglalt. Ferenc és Szász, 51. ezredbeli közvitézek, két egymás mellett álló francia zászlótartótól a zászlót elragadták s kezükben a zászlóval rohamoztak a hegyen védekező ellenségre. Avesnes közelében a Ferdinánd-huszárok két százada, mint elővéd, 5000 főnyi francia dandárt rohammal szétvert s a négyszögekbe ugratva, nagy részét megsemmisítette. Ugyanaznap az ezred másik osztálya, előörsön, többezer főnyi támadó ellenséges gyalogság támadását visszaverte és mintegy 1000 franciát levágott.

„Más magyar csapatoknak is voltak ebben az időben kisebb ütközeteik. Bossus falunál a Barco-huszárezred két százada erős francia lovasság támadását teljesen szétverte. Ugyanaznap az ezred egyik százada szintén túlnyomó ellenséges lovasságot szórt szét. Villerouxnál a Blankenstein-huszárezred 13 vitéze az ellenség által felszedett hídat a franciák tüzelése közben helyre állította, átment rajta, a sokszorosan nagyobb ellenséges csapatot szétkergette, s egy részét elfogta. Arlon mellett a Wurmser-huszárok egyik osztálya sokszorosan erősebb francia csapatot egyszerre hat oldalról támadott meg, a menekülőket erdei harcban órákig kergette, és közülük mintegy 1000 embert és 6 ágyút elfogott. – A Fleurusnél június 26.-án vívott csatában az 51. gyalogezred egyik zászlóalja, a 19., 37., és 53., a 33., 39. és 52., továbbá a 31. és 51. ezredek osztályaiból alakult három gránátos zászlóalj, azonkívül a Császár- és a Wurmser-huszárezred harcolt. Különösen az 51. ezredbeli zászlóalj tünt ki. Lengyel Imre tizedes 3 gyalogossal egész osztag francia lovast kergetett meg szuronnyal. Ez a zászlóalj Clermontnál is kitűnt. Ezek után számos helyen vívott kisebb harcokról tétetik említés. A székely határőrhuszárezred táborát – irja a szerző folytatólag – egy alkalommal három francia lovasezred támadta meg. Azonban a gyorsan gyülekezett székely huszárok és a segítségre érkezett néhány század Vécsey-huszár a kétszeresen erősebb ellenséget könnyűszerrel visszavetette. – A Császár-huszárezred Tóth Mihály közvitézét Marchienne mellett a franciák elfogták, táborukba vitték és felszólították, hogy mutassa meg a huszárok lovaglási módját és kardforgatását. Tóth huszár megtette és egyre nagyobb körben vágtatva a nagyszámú néző gyűrűjén hirtelen keresztültört és szerencsésen megérkezett ezredéhez. Ugyancsak a Császár-huszárok története jegyzi fel, hogy Földbuzay János főhadnagy sebesülten Le Quesnoy várában a kórházban feküdt 17 huszárjával együtt. Amikor a franciák a várat ostromolni kezdték és 16 üteggel lőtték, Földbuzay és 17 huszárja, bár sebeik még nem gyógyultak be, kimentek a sáncra és 2 ágyút ők kezeltek. – Lambusact mellett a Wurmser-huszárezred egyik százada 4 zászlóaljból álló ellenséges csoportot megkerült és szétvert, majd táborát és 20 ágyúját elfoglalta. Ugyanennek az ezrednek egyik osztálya Lüttichnél a Maas folyót átúszta, az ellenség hátában termett s a gyalogságot megmentette az elfogástól.

Az olasz harctéren a magyar csapatok közül csak a 19., 39. és 52. gyalogezredek voltak. Itt a franciáknak sikerült a szövetségeseket visszaszorítani s az Alpesek néhány átjáróját elfoglalni. A 19. és az 52. gyalogezred szeptember 1.-én Degonál volt ütközetben, amelyben mind a két ezred nagyon kitűnt. Az 52. ezred a franciák nagy tüzelése ellenére egészen az ellenséges állásokig nyomult és csak közvetlen közelből kezdett visszatüzelni. A 19. ezred egyetlen százada az egyik sáncba bejutott túlerejű francia csoportot ellentámadással kiverte és ágyúit elvette. Két tizedes pedig a közeli szakadékban megkerülésre küldött francia osztagot feltartóztatta mindaddig, míg a század azt is visszaverte. – Cosseria mellett, szeptember 20.-án. az 52. ezred negyedik százada 4000 főnyi ellenség ötszörös rohamát a franciák nagy veszteségeivel visszaverte.”

[1] Rónai Horváth, id. m. 63.: „Mióta a szövetségesek a francia forradalom és köztársaság ellen a harcot fölvették, hadműveleteik ily szégyenletes véget még nem értek. Nemhogy Párisba benyomultak s a régi kormányt visszaállították volna, de még Franciaország határait sem lépték át, s a hadjárat végével két nagy, szép és gazdag országukat, Németalföldet és Hollandiát veszítették el.”